Agnes St. Clair
A szivárvány színei
Teresa Hurt, a Hurt Gyógyszergyár volt tulajdonosának és névadójának kisebbik lánya úgy dönt: feladja eddigi léha életét, dolgozni kezd. Már talált is magának munkát, recepciós lesz egy tervezőirodában. Mindjárt az első nap kiderül, hogy semmihez sem ért, ráadásul el is késik. Ezért a főnök titkárnőjéből olyan ellenszenvet vált ki, amilyennel még nem találkozott – hiszen a szépsége miatt őérte minden hat és
kilencven év közötti férfi törte magát. A számára idegen feladat elvégzése közben összekoszolja magát. Segítője, Baxter, egy fürdőszobába kíséri, ahol rendbe szedheti
magát. Mire elkészül a fürdéssel, egy vadidegen férfi bámul rá, aki félreérti a helyzetet, és pénzt adva neki, kidobja.
SYLVIE 66
Copyright © 1997 by Agnes St. Clair Fedéldia: © Bettina Rheims – Sygma Plus
All rights reserved! Hungarian edition and translation
Copyright © by Gold Book Kft. Alapító: Gold Book Kft.
Felelős kiadó: B & V Bt. 2225 Üllő, Malom u. 4. Szedés, tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Terjeszti a Magyar Posta, a Hírker Rt., a Nemzeti
Hírlapkereskedelmi Rt.
Terjesztés gondozása: Zsíros Zoltán. Fax: 227-1557 Hirdetésfelvétel: DM ELIOT – 1062 Bp., Aradi u. 16.
Tel.: 131-1131-Fax: 131-1524 ISSN 1215-2757 ISBN 963 9019 33 X
Első
– Henry! – süvített át a házon Mrs. Hurt kétségbeesett hangja. – Az ég szerelmére, gyere már ide!
Két perc múlva ingerülten beállított a család feje. – Mi az már megint? Az ember már le sem ülhet! A Hurt-villában mostanában mindenki ideges volt.
– Tess megőrült. De én ezt most az egyszer nem hagyom! Egyszerűen nem engedem meg, hogy ő is…
– Anyukám, felnőtt vagyok, vagyis nagykorú!
– Akkor sem, és kész. Megtiltom! – karját összefonta a melle alatt, és sarkát még jobban megvetette a lilás árnyalatú vastag tibeti szőnyegben.
Mr. Hurt körülnézett a szobában. Fáradtrózsaszín, lila és ezüst árnyalatok egészítették ki egymást a modern stílusban berendezett lányszobában.
– Nézd, drágám! – Megpróbálta a legmegnyugtatóbb hangját használni. – Hiszen ismered a lányodat, Jane! Világéletében hanyag volt, most csak annyi történt, hogy még egy kicsit nagyobb lett a rendetlenség! – Sötétkék kardigánjába bújtatott karjával végigmutatott a szobán. Amikor szemével végigpásztázta a földön heverő számtalan pár cipőt, a szék karfájáról lelógó szoknyákat, a toalettszekrényt elöntő piperehalmokat és az ágyat elborító ruhahegyeket, maga is meghökkent egy kicsit. Mivel ma nem volt kedve vitatkozni, megvonta a vállát, és hozzátette: – Maisie majd segít neki elpakolni. – És már fordult is ki a szobából, arra gondolva, hogy a tévében még elcsípheti a krikettjáték közvetítését, amikor felesége éles, szinte sivító hangja megállította.
– Te ostoba szamár, hát semmit sem értesz? El akar menni! Ő is el akar menni…
Mr. Hurt sóhajtott egyet, egy mozdulattal lesodorta a karosszéket borító tarka egyveleget, és leült. Ránézett az izgatottan, csillogó szemmel rendezkedő leányára. A mai napig nem tudta megérteni, hogy a gének mifajta szeszélyéből születhetett nekik ilyen gyönyörű leányuk. A csak közepes termetű, de annál szebb alakú, szőke, majdnem göndör hajú és elképesztően gyönyörű babakék szemű huszonegy éves leány bakfis kora óta tudatában volt szépségének, és azt kellőképen ki is használta. Most is a legfájdalmasabb és egyben legkönyörgőbb tekintettel nézett apjára, úgy, hogy ilyenkor a világ összes hímnemű lénye, hatévestől kilencvenig azt érezte, hogy azonnal a leány – mit leány, veszélyben lévő királykisasszony – védelmére kell sietni.
És bár a férfi immár több mint húsz éve ismerte Teresa Hurt acélt meglágyító pillantását, most sem tudott ellenállni neki.
– Kislányom, én megértelek… – kezdte megnyugtatóan, mire Tess egy nagyon rövid, de annál diadalmasabb tekintetet vetett anyjára. – Hidd el, hogy engem is borzasztóan bánt, ami Corinne-nal történt, de értsd meg, neki most időre van szüksége. És magányra. Jobb, ha nem mész utána.
A szikrák kihunytak Teresa szemében, és egy ugrással apja ölében termett. Mr. Hurt nyögött egyet, és védelmezőén átkarolta leánya derekát.
– Papa, én borzasztóan sajnálom Coryt, és teljesen egyet értek veled! Nem is akarok utána menni. – Apja értetlenkedő homlokráncolására Teresa lelkesen magyarázta: – Dolgozni fogok! Igazi, komoly munkát! Tudod, hogy már egy ideje fontolgattam…
Mrs. Hurt úgy érezte, hogy itt az ideje közbeszólni, mielőtt Teresa végleg és visszavonhatatlanul lehengerli az apját.
– Tess, kicsikém, én nem hiszem, hogy sokáig kitartanál. Nagyon hamar elunnád, és… hidd el nekem, mi csak a legjobbat akarjuk neked…
Teresa átkarolta apja nyakát, és hízelegve egy puszit nyomott a nem is olyan régi nyaralás barnaságát viselő magas homlokra.
– Apu, én tudom, azt akarjátok, hogy maradjak itt… most, hogy Corinne elutazott, de egyszer nekem is a saját lábamra kell állnom!
– Egyelőre annak is örülnék, ha az enyémről szállnál le! – morgott, miközben ölében kapaszkodó leányával nehézkesen feltápászkodott. Teresa végül, félig a levegőben kapálózva, kénytelen volt elengedni apját. Lehuppant anyja mellé, és nála folytatta a hadjáratot.
– Azt hittem, hogy örülni fogsz, ha végre önálló leszek, és saját keresetem lesz, és…
– Mégis mit gondolsz, mennyit fogsz keresni? A zsebpénzed töredékét! – vitatkozott örökké aggódó édesanyja.
– Egyszer úgyis el kell engedned, nem ülhetek örökké a szoknyádon, mert még a végén besavanyodott vénlány lesz belőlem!
– Az ég szerelmére, Tess! Te és a vénlányság, ezt nem mondhatod komolyan.
– Na most már aztán elég legyen! – döntött Mr. Hurt. – Rendben van, megbeszéljük az ötletedet, de akkor először is hallgasd végig az én mondanivalómat! – Idegesen megtapogatta a zsebét, majd az ajtó felé fordult. – Nem, először is menjünk le a nappaliba. Majd ott…
– Menj csak, papa! – villant meg a leánya szeme. – Máris hozom a pipádat. – Ne felejtsd el a pipatömőt! – szállt utána a dörmögő bariton.
– Teljesen az ujja köré csavar – fordult hozzá szemrehányással a hangjában a felesége.
– Aha – helyeselt, majd egy hirtelen, mozdulattal újra becsukta a lányszoba ajtaját. Amikor Mrs. Hurt meghökkenve ránézett, lecsöndesítette a hangját. – És éppen ezért, nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy valahol másutt – ha mi nem is voltunk képesek rá – megtanítsák rá, az élet nem… mi is? – fintorgott – piskótatekercs?
– Habos torta, drága férjem – javította ki feddően a felesége.
– És miből gondolod, hegy megtanítják? Hiszen tizenöt éves kora óta mindenki úgy ugrál, ahogy Tess…
– Tévedsz, drága feleségem, amióta csak megszületett. Előbb vagy utóbb elmegy. Ha önként elengedjük, legalább tudjuk, hogy vissza is fog járni. Már van is egy ötletem. – Csendesen felnevetett. – Őt biztosan nem fogja az ujja köré csavarintani.
Mrs. Hurt türelmetlenül megfogta a könyökét.
– Daniels – mondta ki a férfi érezhető elégedettséggel. – Miss Elizabeth Daniels. Alig ötven mérföldre tőlünk. Központi gyógyszertár.
A felesége szemében megvillant a felismerés szikrája.
– Az a Miss Daniels? Őszül, formátlan kosztümöket hord, és legalább negyvenegyes a lába? – Mondtam, hogy nem fogja az ujja köré tekerni – bólintott elégedetten a férfi.
Csakhogy lent, az előkészített pipa mellett, még más is várta őket. Egy lelkes és harcias Teresa, akinek esze ágában sem volt Miss Danielsnél dolgozni.
– Nem akarok sem porokat méregetni, sem kenőcsöket kevergetni, pláne nem annál a nőszemélynél! – jelentette ki azonnal.
– Miss Daniels soha az életben nem engedne semmilyen gyógyszer közelébe! – oktatta ki az apja. – Az irodában dolgoznál, kicsit persze bele kell jönnöd a dolgokba, de előtte még úgyis beszélnem kell a hölggyel…
– Nem kell, papa, mondom, hogy úgysem megyek oda! Most már az apja is elvesztette a türelmét.
– De akkor az ég szerelmére, mégis hova akarsz menni? – kiáltott fel, miközben a pipatömővel idegesen a leánya felé bökött.
– Tess, egyik napról a másikra összepakolsz és elindulsz a nagyvilágba? Állás, munka, lakás nélkül? – vette át a szót az anyja.
– Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek gondoltok – állt fel hirtelen Teresa. – Van állásom, és ideiglenes szállásom is. Ha majd megunom Irene-t, keresek egy kis kiadó lakást. És eszem ágában sincs unalmas papírokat tologatni. Egy tervezőirodában fogok dolgozni, ahol igazi alkotó munkát csinálnak – épületeket terveznek, az utókornak!
Mr. Hurt égnek emelte a szemét.
– Csak nem hiszed, hogy te fogsz épületeket tervezni? Hiszen még főiskolát sem végeztél! – Teresa sértődött tekintetét látva azonnal visszakozott. – Jól van, kislányom. De tudni akarom a lakcímedet, a telefonszámodat, a cég nevét, címét, telefonszámát, a tulajdonos nevét…
– A bankszámlaszámát és a tavalyi adóját is? – kérdezett vissza a leánya.
– Csodálom, hogy egyáltalán ismered ezeket a kifejezéseket. Eddig még mindig minden pénzügyet én vagy Corinne intéztünk helyetted. De most majd lesz alkalmad bepótolni minden hiányosságot. Én csak azt akarom tudni, hogy biztonságban vagy.
– De papa, mégsem kezdhetek egy új munkahelyen úgy, hogy te előtte lenyomozod őket, és megbeszéled a főnökkel, hogy a kislányod… – Elakadt, majd nehezen folytatta. – Én önálló szeretnék lenni, egyedül elérni hogy…
– Tess, te nem vagy Cory, sohasem leszel olyan, mint ő… – szólalt meg az édesanyja rábeszélően.
Teresa szemét hirtelen elöntötték a könnyek.
– Tudom, hogy nem vagyok olyan okos, mint ő, de azért én sem vagyok teljesen hülye. Be szeretném bizonyítani, hogy én is képes vagyok önállóan élni…
Mire Maisie, a házvezetőnő behozta a délutáni teát, eldőlt a kérdés. Teresa vásárnap elindul, hogy bebizonyíthassa, mennyire tud önálló lenni.
Nem is volt olyan nehéz, gondolta Teresa, amikor már az autópályán röfögött Maisie húszéves Mini Morrisával London felé. Elvégre nem lehet úgy beállítani egy munkahelyre, hogy a pályakezdő egy vadonatúj citromsárga Celicából száll ki. Meg fogom szokni, biztatta magát, amikor már harmadszor kellett előzés, közben visszatérni a jobb oldali sávból, mert a gyengélkedő motor nem bírta a gyorsulást.
– Igenis, meg fogom szokni, és megmutatom mindenkinek, hogy nem vagyok egy ostoba szőke Barbie baba! Nem csak az arcom miatt fognak belém bolondulni, és…
Álmodozását félbeszakította, miután egy ámokfutó majdnem leszorította az útról. Nem sokkal dél előtt ért Irene Kingsley lakásához. Lesz elég ideje berendezkedni a kis vendégszobában, és ki is pletykálhatják magukat legjobb és legrégebbi barátnőjével.
Öt perccel később bőröndöstül újra lent találta magát az utcán. Ilyen az élet, Irene-nek új barátja van, és ez jelenleg még egy tizenkét éves barátságnál is fontosabb.
Irene ezt már nagyon megérdemelte! Amióta olyan borzasztóan végződött a kapcsolata Kevinnel. A fiú egyszerűen nem bírta elviselni Irene múltjából eredő félelmeit, szorongásait. Kijelentette, hogy amikor a világ tele van egészséges szexualitású nőkkel, akkor ő minek kínlódjon egy neurotikus frigid ronccsal. Mintha nem lett volna elég fájdalmas a három évvel ezelőtti borzalmas élmény, Irene majdnem hat hónapig szenvedett a férfi durva szavai miatt.
Egyszerűen peches volt. Mintha én nem volnék az, gondolta, amíg az autó csomagtartójával ügyetlenkedett. Micsoda égés volt, amikor belibegtem Drake szobájába. Úristen, száz pofonnal felért, amikor száraz, rideg hangon felvilágosított, hogy saját maga szokta kiválasztani a szeretőit, és határozottan nem egy Barbie baba és egy elkényeztetett akaratos csitri keverékére van szüksége.
Persze az, amit a Hurt Gyógyszergyár új tulajdonosa nővérével, Corinne-nal művelt, még nagyobb disznóság volt. Megvádolta azzal, hogy ellopott valami nagyon titkos iratokat. Szegény Tess elment a rendőrségre, és amikor végre bebizonyosodott ártatlansága, fogta magát és elutazott a világ túlsó felére. A nyaralásból visszatérő szülők alig tudták elhinni, ami történt! Apa eleinte védeni próbálta Drake Ratcliffe-et, de miután Cory végre felhívta őket, és közölte, hogy soha többé nem akar Drake-ről egy szót sem hallani, és megeskette az egész családot, beleértve Maisie-t, hogy semmit sem mondanak róla a férfinak… ezek után már ő sem volt hajlandó akárcsak kiejteni is az új gyártulajdonos nevét.
Ezt és még annyi minden mást el akart mesélni legjobb barátnőjének, és most itt parkol egy londoni utcában, és nem tudja, hol fog aludni. Kezdetnek ugyan hozott magával némi készpénzt, de a hitelkártyáját otthon büszkeségből bezárta a páncélszekrénybe. Nem telefonálhat mindjárt első nap haza, hogy küldjenek pénzt! Apja egy óra múlva itt teremne, és azonnal hazaráncigálná. Valamit ki kell találni!
Este fél nyolcra megvolt a valami. Egy kicsi, lelakott garzon, amit egy hatemeletes épület padlásterében alakítottak ki. A lift egy emelettel lejjebb állt meg, a szoba, amelyből hálószobaként
csak egy aprócska alkóv nyílott, ócska bútorral volt berendezve, a fürdőszoba szedett-vedett, a konyhába csak egy ember fért be. De sebaj! Egy vagy két hét múlva úgyis itt hagyja ezt a kócerájt! Egyelőre azonban a kétheti lakbérre és letétre ráment majdnem minden pénze. Még szerencse, hogy Maisie csaknem az egész éléskamrát bepakolta az autóba!
De nem lesz gond, mert Norwichból tele tankkal indult. Ha nem használja gyakran az autót, vissza tud menni. A munkával meg minden rendben lesz! Hiszen a FlanArch irodájában a múltkor Mr. Baxter olyan kedvesen fogadta. Szinte le sem tudta róla venni sajnálkozó tekintetét, amikor előadta, miért van olyan nagy szüksége erre az állásra. És holnap reggel nyolckor kezd a FlanArch tervezőirodában mint recepciós!
Mindenki a tenyeremből fog enni, gondolta elégedetten, miközben odalépett a kis függőleges tetőablakhoz. Ahogy tekintete átrepült a szobán, újra megállapította magában – a régi tapétát az idő és a por egyszerűen csodálatos antik árnyalatúvá varázsolta –, hogy a zöld, arany, szürke és ezüst csikók még a lámpafényben is rendkívüli összhangot alkottak. A lakásban minden más pocsék, de a tapéta utánozhatatlan ódon hangulatot áraszt! A kilátás viszont nem valami pazar, leginkább tetők és egy kis darab ég, nézett ki Teresa, amikor váratlanul egy fekete alak tolakodott a képbe. Egy pillanatra megijedt, aztán felismerte a sötét háttér előtt összegömbölyödő sziluettet.
– Mész innen, te macska! Elveszed még azt a kevés kilátást is!
A fekete szőrgolyó felettébb kelletlen és unott kifejezéssel pofácskáján elfordult, és még kényelmesebben elterpeszkedett a párkányon. Csak akkor emelte fel érdeklődve a fejét, amikor Teresa behozott magának egy pohár tejet és egy szendvicset.
– Nem kapsz, mert még a végén ide szoksz! Különben is a fekete macska szerencsétlenséget jelent!
A macska sértődötten nyávogott egyet, és a továbbiakban tudomást sem vett az új lakóról.
A bevonulás a FlanArch irodájába egyáltalán nem volt olyan dicső, mint amilyennek azt Teresa elképzelte. Főleg azért vette ki a tetőtéri lakást, mert tízpercnyi járásra volt a nagy, modern irodaháztól, amelynek a harmadik emeletét foglalták el a FlanArch helyiségei. Fogalma sem volt róla, hogyan, de még így is sikerült nyolc percet késnie.
Ott, ahol múltkor a kedélyes Mr. Baxterrel beszélgetett, most egy szikár, szemüveges hölgy ült. Rövidre vágott ősz haja volt, és csontkeretes szemüvege mögül szúrós, de rendkívül intelligens szem vizsgálgatta a belépő alakot. Mintha egy pillanat alatt képet alkotott volna magának a jól szabott fekete kosztümben belépő szőkeségről, elégedetlenül összeszorította a száját, mielőtt megszólalt volna.
– Miben lehetek a segítségére, hölgyem? – kiejtése észak-londoni volt, valami kis halvány más árnyalattal, amit Teresa füle nem tudott azonosítani.
– Én, ööö… Teresa Hurt vagyok, és itt dolgozom.
A hölgy kétkedve felvonta a szemöldökét, majd megigazította a szemüvegét.
– Érdekes, hogy erről én semmit sem tudok. És ha valóban itt is dolgozna, hölgyem, a munkaidő cégünknél nyolc órakor kezdődik!
Mintha végszóra történt volna, ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy fiatal, barna hajú fiatalember rontott be a szobába.
– Tudom, Mrs. Mitchell, tudom, tíz percet késtem, de defektem volt, és azt is tudom, hogy úgysem hiszi el – előrenyújtva mutatta piszkos tenyerét –, és azt gondolja, hogy szándékosan koszoltam magam össze, és még hozzáteszi, hogy nincs itthon a macska… – hirtelen ránézett a mellette álló leányra, az ádámcsutkája liftezett egyet, és olajos, poros kezével homlokához kapott.
Teresa érdeklődve nézte a fiatalember homlokán megjelenő négy fekete csíkot.
A férfi nyelt egyet, majd rekedt hangon folytatta – …vagyis a kandúr, izé, nincs itthon az egér… és cincognak a verebek… illetve azt csicsergik az egerek, hogy a főnök ma… Mrs. Mitchell, nem akar bemutatni a kisasszonynak?
Lapáttenyerét Teresa felé nyújtotta, majd látva a leány ijedt arcát, ránézett fekete kezére, lekapott az asztalról egy papírt és megpróbálta letörölni a piszkot.
Mrs. Mitchell ironikusan elmosolyodott.
– Miután ilyen beható állat- és idiómaismeretekről tett bizonyságot. Mr. Philpott, talán további késlekedés nélkül hozzáfoghatna a munkához!
– De a bemutatás? – próbálkozott bizonytalanul a férfi, majd a hölgy szigorú tekintete alatt behúzta a nyakát.
– Miután még nekem sem sikerült tisztáznom, hogy a hölgy mi járatban van, örülnék, ha maga most nem tartana fel tovább!
Egy héttel ezelőtt, a bemutatkozó beszélgetés alkalmával vajon hol bujkált ez a satrafa? Áldott jó Elizabeth Daniels, sóhajtott fel magában Teresa, és megpróbált nagyon szerény és illedelmes arcot vágni, még egy kicsit meg is görnyedt, hogy a melle ne feszítse annyira a kiskosztümöt. Elég volt egy pillantást vetni az ősz hölgy rosszallást sugalló arcvonásaira, és máris világossá vált számára, hogy minden igyekezete hiábavaló.
Teresa embertársaitól a Philpott-féle csodálatot szokta meg. Ez a csöppet sem titkolt ellenszenv… ez számára valami új volt. Nem igazságos, hogy valakit a külseje alapján ítéljenek meg – füstölgött magában, de agya legmélyén ott motoszkált egy gondolat. Hiszen mostanáig is mindenki ezt tette, csak ellenkező előjellel: szépsége előtt estek hasra, és végül is Baxtertől sem a felkészültsége vagy éles esze miatt kapta meg a munkát…
Egy pillanatra átfutott fején a gondolat, hogy szó nélkül megfordul, és elszalad… A nő már éppen szóra nyitotta a száját, amikor kinyílt egy hátsó ajtó, és mint egy égből pottyant megmentő belépett a főnök. Pocakos, kopaszodó, kicsit topis, drága jó Mr. Baxter.
– Végre itt van! Örülök, hogy nem gondolta meg magát! – közeledett barátságos vigyorral. – Ugye milyen remek munkatársat kapott, Mrs. Mitchell! – nevetett rá a döbbenettől megmerevedett hölgyre.
– És megtudhatnám, hogy milyen feladatot szán a… – préselte ki összeszorított ajkai közül. – Hogyhogy milyet? Csomó terhet levesz a válláról! Például nem kell többé itt üldögélnie a recepcióban, és…
– Eddig sem üldögéltem itt! – vágott vissza ingerülten a hölgy.
– Hát akkor most miért van itt, kedvesem? – kérdezte jókedvűen Mr. Baxter. – Mert a… tudja milyen nagy sújt fektetünk a pontosságra, és…
– Na látja, ezentúl Miss. Hurt fektet rá sújt, és kávét főz, és felveszi a telefonokat, és segít, amíg magácska főnöke utasításait hajtja végre!
Mrs. Mitchell még utoljára próbálkozott – De hát engem miért nem…
– Emlékszik, múlt héten azzal a megfázással bajlódott. Akkor döntöttünk úgy, hogy… A nő arcán egy pillanatra aggodalom tükröződött.
– Úgy érti hogy… ?
– Úgy értem, hogy mutasson meg Miss. Hurtnek mindent! – zárta le a vitát a férfi, és amilyen váratlanul az előbb megjelent, ugyanolyan hirtelenséggel el is tűnt.
Egy pillanatig csend uralkodott a szobában, majd az ősz hajú nő felállt.
– Nos, akkor elmondom a feladatait. Ha bejelentett vendégeket várunk, itt fog ülni a recepcióban, hogy üdvözölhesse őket. Kávét, teát főz, beviszi a vendégeknek, felveszi a telefont, ha nem érek rá. Ellenőrzi, ki mikor érkezik, és hova megy. Ha sok a munkám, átveszi tőlem a gépelnivaló egy részét. Milyen szövegszerkesztőt ismer? – nézett rá a szemüvege felett.
– Hogy micsodát? – bámult rá Teresa zavarodottan.
– Már nem használunk írógépet, Hurt kisasszony. Milyen szövegszerkesztőt ismer? – Egy pillanatig nézte a fiatal lány elvörösödő arcát, majd hitetlenkedve megkérdezte:
– Remélem, nem azt akarja mondani, hogy nem ismer… Tud egyáltalán gépelni? Teresa tagadólag ingatta a fejét, de végül kénytelen volt megszólalni.
– Mr. Baxter nem mondta, hogy gépelni is kell.
– Mr. Baxter nem a földön jár. Jöjjön, körbevezetem a helyiségeken, ha már egyszer itt van! – intett lemondóan csontos kezével.
Teresa könnyen megjegyezte, hogy hol vannak a mosdók, teakonyha, majd beléptek a bejárattal szemben álló íróasztal bal oldalán található ajtón. Teresának felgyorsult a lélegzete. Ez már igazi tervezőiroda volt. Nagy asztalok, rajtuk nagy monitorú számítógépek, de voltak hagyományos rajzasztalok is. Nagy, fehér papírlapok, rajtuk rejtélyes fekete és színes rajzokkal, összesodort papírtekercsek egy nagy állványon. Mindenütt könyvek, ceruzák, kalkulátorok, sok-sok lámpa, a falakon épületek fényképei és valami különös atmoszféra a levegőben.
Egyszer járt az apja gyógyszergyárában, de csak a zajra és kellemetlen szagokra emlékezett, na meg az irodában Mary pápaszemére és hegyes orrára. Ha jobban belegondol, apja volt titkárnője Mrs. Mitchellhez képest kész szépségkirálynő volt!
Ahogy beléptek a nagy ablakokkal megvilágított hosszú terembe, hirtelen elhallgatott a nyüzsgés. Hat férfiarc fordult feléjük. John Philpott rózsaszínűre csutakolt tenyerével intett egyet, és vidáman kacsintott. A többiek is fiatalok voltak, a legidősebb sem lehetett sokkal több, mint negyven. Teresa elmosolyodott naiv elképzelésén, mostanáig ugyanis azt hitte, hogy a tervezőmérnökök kopasz, szemüveges férfiak, akik fehér köpenyben járnak, és nagy, fejes vonalzót hurcolnak a hónuk alatt.
Ha a többi férfi nem is nyilvánította ki olyan egyértelműen tetszését, mindannyian szimpatikusnak tűntek. Remélem, segítenek, ha valami baj van – gondolta a leány, majd hagyta magát továbbvezetni a terem vége felé. A következő szoba kiszolgálóhelyiség volt, gépekkel, fénymásolóval és egyéb ismeretlen rendeltetésű berendezéssel.
Egy jobbra nyíló ajtón egy kis folyosóra jutottak, onnan bekukkantottak a főnöki és egyben tárgyalóterembe, majd Mrs. Mitchell titkárságán keresztül visszatértek a kis előtérbe, csak most az íróasztal másik oldalán léptek be.
Tíz perc múlva megérkezett az első hívás. Teresa megkapta a munkatársak névjegyzékét, és így nehezen bár, de elboldogult a telefonokkal. Megszakított ugyan pár beérkező faxot, mire megértette, hogy mikor milyen gombot kell megnyomni, de végül Mrs. Mitchell mindent helyreállított. Csak azt a merev arckifejezését ne kellett volna elviselnie!
Teresa John segítségével megismerkedett a kávéfőzés rejtelmeivel, és ezzel megköttetett a barátság.
Ebédszünetben meg is hívta Teresát egy közeli kisvendéglőbe, de a leány kénytelen volt elutasítani, mert nem tudta, hogyan fogja kihúzni a hetet. A legfontosabbat, hogy mennyit és mikor fizetnek, ugyanis elfelejtette Baxtertől megkérdezni, és Mrs. Mitchell jelenlétében már nem mert érdeklődni. Arra való hivatkozással, hogy még nem fejezte be a költözködést, a vacsorára szóló meghívás elől is ügyesen ki tudott térni.
A délutáni órák nyugodtan csordogáltak, végül háromnegyed öt után a titkárnő, rendet rakott íróasztalán, már csak egy kis halom irat maradt előtte. Fölhúzta tojáshéj színű horgolt cérnakesztyűjét, rideg pillantást vetett a reménykedve felugró leányra, majd a kis halom papírt letette elé az asztalra.
– Miután maga, Hurt kisasszony, reggel nyolc percet késett, bizonyára nem esik nehezére ezt a pár iratot két-két példányban lemásolni. Kétoldalasak, erre ügyeljen. A kész anyagot rakja és tűzze össze, majd egy kék irattartóban kérem az asztalomra letenni.
– De én, hogy…? – dadogott Teresa.
– Ne aggódjon, nem magának kell zárni! – nyugtatta meg a nő, és energikus léptekkel kisietett a szobából.
Teresa úgy érezte, rászakad az ég, elnyeli a föld… átrohant, hogy megkeresse Johnt, de önkéntes lovagját már nem találta bent. Mint aki a vérpadra vonul, úgy ment a hátsó helyiségbe. Odalépett a nagy fénymásoló géphez, és egy darabig csak nézegette, mint egy egzotikus, veszélyes állatot.
Úristen, pont én, akinek fikarcnyi érzéke sincs a műszaki dolgokhoz – gondolta, és elszántan a nagy zöld billenőkapcsoló felé nyúlt. A gyengébbek kedvéért rá volt írva ki-be, de azért nagy levegőt vett, mielőtt megnyomta a gombot. A masina rejtélyes morgó hangokat hallatott, Teresa óvatosan felemelte a fedőlapját, majd az ábrák segítségével megfejtette, hogyan kell belehelyezni a papírokat. Fog ez menni, gondolta reménykedve, és bekapcsolta a gépet. Az indítás sikéres volt, de a gép oldalából kimászó másolat alig volt olvasható. Teresa megpróbálta még egyszer, majd feladta,
és bocsánatkérő sóhajjal beoldalgott a tervezőkhöz. Már csak egy férfi ült az asztalánál, de már ő is éppen akkor kapcsolta ki a gépét, és nyúlt a zakója után.
Teresa zavarában elfelejtette a szakállas férfi nevét.
– Kérem, ne haragudjon, nem tudna segíteni? – mutatta neki a sápadt másolatot. A férfi csak egy pillantást vetett a lapra, és máris mondta:
– A Kessel ház második pinceszintjének egyik részlete. Az archívumba kell tenni. Hátat fordított a döbbent leánynak, és már csak az ajtóból szólt vissza.
– Kifogyott a toner a gépből, holnap ne felejtse el feltölteni! Viszlát. – És már ott sem volt.
Teresa úgy érezte, elérkezett ereje végéhez. Sírva fakad, apró darabokra tépi a papírokat, becsapja az ajtót, és meg sem áll Norwichig, ami persze azzal járna, hogy elismeri, szüleinek igaza volt. Valakinek csak kell lenni az irodában! Nagy megkönnyebbülésére az előtérben észrevett egy irattáskát. Jó van, valaki még biztosan visszajön. Megdörzsölte az orrát, mert valami tüsszögésre ingerelte, majd kicsit megnyugodva visszament, és újra farkasszemet nézett a géppel.
– Még itt van? – hallott egy vidám hangot.
Úgy érezte, megmenekült a legrosszabbtól, elalvás előtt hálaimába foglalja majd Francis Baxter nevét!
– Miért nem megy már haza? Majd én bezárok. Menjen, és ünnepelje meg az első munkanapot! – Deén… Mrs. Mitchell azt mondta, le kell fénymásolni, és nincs…
Az ég szerelmére, mi van velem, már egy épkézláb mondatot sem tudok kimondani!
– Nem tudom, hogy mit kell csinálni a tonerrel – bökte ki végül, ügyesen eltitkolva azt, hogy fogalma sincs róla, mi is az a bizonyos toner.
– Ezért vág ilyen rémült arcot? Jöjjön, megmutatom! – Szinte sodorta magával a leányt a fénymásoló terembe.
Bárcsak mindenki ilyen lenne, mennyivel egyszerűbb lenne az élet! – sóhajtott magában megkönnyebbülve Teresa, miközben közelről figyelte Baxter duci, de annál fürgébb ujjait. Úgy ötvenéves lehetett, de tele volt életenergiával. Egy pillanat alatt felnyitotta a gépet, amely úgy tátogott a leány előtt, mint egy kibelezett szörnyeteg, majd belenyúlt, és kiemelt egy hosszú hengert.
– Csak a kezemet nézze, mert csalok! – tréfálkozott, majd váratlanul Teresa kezébe nyomta a hengert.
– Fogja csak meg, nem harap, legfeljebb fog, mármint a festék. Mindjárt hozom a…
Akkor megtörtént a baj. Teresa egy óriásit tüsszentett. A következő pillanatban egy koromfekete felhő kellős közepén találta magát. Baxter a szoba sarkából tompán felkiáltott. Teresa mozdulatlanul állt, és várt, maga sem tudta mire. A felhő lassan leülepedett. Őrá.
– Ej, miért övezik hófehér homlokát ezek a komor fekete felhők? Tán gondjai vannak? – szólalt meg még mindig a sarokból a férfi, majd gyorsan hozzátette: – Bocsásson meg, ez nem volt túl vicces.
Teresa végignézett magán, és kirázta a hideg. Nemcsak a kosztümje, a kivágásból kikandikáló bőre is tele lett a púderfinomságú fekete porral. Óvatosan letette a hengert egy darab újságpapírra, és tovább bámulta koromfekete kezét. Sírni sem tudott, mert arra gondolt, hogy akkor meg úgy nézne ki, mint egy hisztériás kéményseprő.
– Hoppá! Megvan, kitaláltam – csapta össze a kezét örvendezve a férfi. – Merthogy így haza nem mehet, ugyebár. Jöjjön velem, de csak óvatosan, nehogy telehintse az irodát tonerrel.
Szóval ez a toner! Ronda, tapadó, mindent belepő átkozott fekete festék.
Ha a férfi a lángoló pokolba vezette volna, Teresa akkor is engedelmesen követte volna. Észre sem vette, merre haladnak, csak akkor kezdett el csodálkozni, amikor Baxter felkattintotta a villanyt, és egy a legkényesebb igényeket is kielégítő fürdőszobában találta magát.
– Mi… hol vagyunk? – nézett fel végül Baxterre.
– Az most ne érdekelje! Gyorsan zuhanyozzon le, rázza ki a festéket a ruhájából, nehogy még valami allergiás kiütést kapjon tőle. Ne féljen tőlem, nem fogok leselkedni. Megpróbálom helyrehozni a másolót, és még elszaladok valamit elintézni. Ha előbb végezne, nyugodtan menjen haza, elég, ha csak becsapja az ajtót.
És ő is ezt tette, becsapta az ajtót, és már ott sem volt. Teresa bele sem mert nézni a tükörbe. Óvatosan kibújt kosztümjéből – még szerencse, hogy az első napon ünnepélyes sötétbe öltözött –, a kád fölött kirázta, a por nagy részét, majd rövid habozás után levetette fehérneműjét.
Belépett a gyönyörű, mélyzöld kádba, és megeresztette az aranyszínű csapot. Először a zuhanyozófejjel leöblítette a feketeség egy részét, majd beszappanozta magát, és lemosta a képződő szürke habot. Mindezt újra meg újra addig ismételte, amíg bőre ismét hófehéren nem ragyogott. Végül aztán még egyszer egész testét átdörzsölte. Csak most mert belenézni a tükörbe. Az arcán észrevett egy foltot, attól még megszabadult, és a piperepolcról kölcsönvett egy kefét. Puha frottírlepedővel megszárította magát, majd leült a kád peremére, és hosszú mozdulatokkal elkezdte kikefélni elszürkült hajtincseit.
Hát ehhez több kell majd, mint az a bizonyos száz húzás. A melle fölött betűzött törülköző a lendületes mozdulatoktól kibomlott, és a kád peremére hullott. Teresa fésülködés közben végignézett testén – a meleg víztől gyöngyház színű bőre kipirult, a sok dörzsöléstől halványrózsaszín mellbimbói mereven ágaskodtak.
A mai napon aztán tényleg nem sokat segített, hogy ilyen szép vagyok, sőt, a satrafa az első pillanatban meggyűlölt. Még szerencse, hogy a főnök, Mr. Baxter ilyen aranyos. És az is biztos, hogy nincs semmilyen hátsó célja ezzel a kedvességgel, ezt Teresa halálos biztonsággal már az első pillanatban megérezte.
Fölállt és elégedetten végigsimított a haján, a tükörben megint aranylóan csillogtak lapockáig érő fürtjei. Váratlanul borzongás futott át rajta. Mintha… Elfordította a fejét, és a nyitott fürdőszobaajtóban megpillantott egy férfit.
Úgy állt, mint akit megbabonáztak, meg sem tudott mozdulni. Szemét mereven a férfi arcára szegezte. A világ leghidegebb malachitzöld szempára nézett vele farkasszemet. Még mielőtt meg tudott volna mozdulni, a zöldtekintet lecsúszott a mellére, és Teresa kétségbe esve érezte, hogy mellbimbója még jobban felágaskodik, majd tovább haladt egészen a combok találkozásáig, ahol aranyló fürtök csillogtak. Végigpásztázta hosszú, karcsú combját, megnézte formás lábszárát és apró, kecses lábfejét.
Vörös, sötétvörös a haja, és mély karikák vannak a szeme alatt – született meg hosszú másodpercek múlva az első értelmes gondolat Teresa fejében.
– Fordulj meg, hadd nézzelek meg hátulról is!
Csak most volt képes Teresa megmozdulni, ekkor viszont annál gyorsabban kapott a fürdőlepedő után, és még fürgébben tekerte maga köré.
A férfi gunyorosan megemelte rozsdabarna szemöldökét. – Nem gondolod, hogy most már egy kicsit késő szégyenkezni!
– Kicsoda maga? Hogy kerül ide, és mit keres itt? És hogy merészel csak úgy ide bejönni? – záporoztak rá a váratlanul magához térő leány felháborodott mondatai.
Egy lusta kézmozdulattal elhessentette Teresa kérdéseit.
– Mondom, hogy hagyd abba. Itt most én kérdezek, és te válaszolsz. Hogy kerültél ide?
Teresa megrémült. Biztosan egy őrült, valahogy bejutott az épületbe, és most… megerőszakolja, megöli, vagy ki tudja, mit művel még vele! Elrohanni, dübörgött az agyában az egyetlen épkézláb gondolat. Az ajtónál egy acélerős marok kapta el a karját. Aztán már csak azt vette észre, hogy újra a kád peremén ül, előtte a zöld szemű őrült, aki bal lábát a kádra téve izmos combjával a csempés falhoz kényszeríti, szinte fogságban tartja.
– Hogy jutottál be ide? – ismételte meg a kérdést.
Ír, jellegzetes ír kiejtéssel beszél, zöld sziget, ezért ilyen a szeme, és vörös a haja – agyában összevissza cikáztak az összefüggéstelen gondolatok, amikor egy újabb, most még kicsit erősebb szorítás figyelmeztette a férfi türelmetlenségére.
– Mr. Baxter hozott ide. Azt mondta, hogy…
A férfi mozdulatlan arcáról semmilyen érzelmet sem lehetett leolvasni. Borostával borított állával tett egy alig észrevehető mozdulatot.
– Azt mondta, hogy itt lezuhanyozhatok, mielőtt…
– Lezuhanyozhatsz, mielőtt?
Teresa ajka megremegett. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy mindez véle történik. Ha épségben kijut innen, soha többé nem fog… – kezdett el fogadkozni, amikor hirtelen megérezte, hogy az erős szorítás alábbhagy.
– Öltözz fel! – parancsolt rá a férfi, és az ajtóig hátrált.
– Nem fog, úgy értem, nem akar…? – dadogott hitetlenkedve, amíg várt, hogy a férfi elforduljon. Ő persze nem tette meg neki ezt a szívességet. Ugyanolyan hideg tárgyilagossággal végignézte, ahogy Teresa végül reszketve magára húzta ruháit, mint ahogyan azelőtt végigmustrálta. – Én itt dolgozom! – tette hozzá ki tudja milyen okból magyarázkodva Teresa, amikor kabátkáján begombolta az utolsó gombot.
– Azzal tisztában vagyok – közölte a férfi, és kilökte a leányt az ajtón. Teresa meglepetten látta, hogy egy sötét tónusú hálószobában vannak. – Mennyi ígért neked Baxter? – kérdezte a férfi. Miután Teresa nem bírt megszólalni, a férfi zsebéből kiemelt egy köteg papírpénzt, és egy mozdulattal a leány táskájába nyomta.
– Nem fogadhatom el – mondta zavarodottan a leány –, a főnök… én még igazából nem is csináltam semmit… – hebegett összefüggéstelenül.
– Ezt majd én Baxterrel tisztázom – szögezte le a férfi, és továbbterelte a leányt az ajtó felé. – Megköszönöm neki a születésnapi meglepetést, és elmagyarázom, hogy egyelőre még nem vagyok olyan nyomorban, hogy fizessek a nőknek egy éjszakáért. Te pedig, szépségem, tűnj el innen!
– De én nem vagyok… ez félreértés! – kiáltott fel Teresa, de akkor már a folyosón találta magát, és hangos csattanással becsapódott mögötte az ajtó.
Második
Teresának fogalma sem volt arról, hogyan jutott vissza a lakásába.
Egy idő múlva erőt vett magán, fölkelt a keskeny díványról, és a fehér lemezkádban újra tetőtől talpig lecsutakolta magát. Nem is annyira a fénymásoló festékét, mint inkább a lelkét befedő feketeséget próbálta lemosni. Törülközés nélkül beburkolózott fürdőlepedőjébe, és bebújt az ágyba. Magára húzta a takarót, egészen a fejére, hogy kizárjon mindent a külvilág ingerei közül. De a fejében kavargó képeket nem tudta megállítani. A zöld szemű, vörös hajú férfi hideg gonoszságát, cinikus mondatait, durva fogását…
Lehet, hogy most már sohasem fog tudni megszabadulni ezektől a megalázó képektől?
Mi lesz most vele? Kinek tudja elbeszélni megaláztatását, félelmeit, hol keressen választ a megválaszolatlan kérdésekre? És miért van az, hogy a Drake-kel történtek kínos érzését olyan könnyen sikerült legyőznie, míg most úgy érzi, soha nem tud majd fájdalom nélkül visszatekinteni a mai napra. Egyszerűen képtelen lesz holnap visszamenni oda, magyarázatot követelni. És Baxternek mi volt a szerepe ebben a lealacsonyító komédiában? Még hogy ő egy születésnapi ajándék!
Amikor végül hajnalban feltápászkodott az ágyából, kellemetlen nyirkosság vette körül. A szeme égett, a haja úgy állt, mint egy szénaboglya, és mindezt az ablak túloldaláról, a félig leengedett redőny mögül érdeklődve figyelte egy fekete lény.
– Mégy innen, te pokolfajzat! – kiáltott mérgesen a macskára, majd kibotorkált a fürdőszobába. Életében először fordult vele elő, hogy több mint egy órára legyen szüksége ahhoz, hogy valahogy kinézzen. Újabb hajmosás, beszárítás, krémek, szemcsepp, testápoló, alapozó… teljes fegyvertárát bevetette, mire elfogadhatónak találta tükörképét.
Kényszerítette magát, hogy igyon egy pohár tejet. Ahogy a maradékot körbelötyögtette a dobozban, saját maga számára is váratlanul elővett egy repedt tálkát, háromnegyedig töltötte, és óvatosan letette a mellmagasságban lévő párkányra.
– Az az egyetlen szerencséd, hogy sárga és nem zöld a szemed! – mormolta a tálka fölé hajoló macskának. – Vajon hogy hívhatnak? Bezzeg Cory, a nagy névadó azonnal kitalálna valami
frappáns nevet! Azt sem tudom, hogy fiú vagy-e vagy lány, esetleg exfiú… Mit szólnál az Ördöghöz? Hát üdvözöllek kies otthonomban, Ördög! Én most felöltözök legszolidabb nadrágkosztümömbe, és bemegyek az irodába. Legfeljebb húsz perc múlva úgyis itthon leszek, és elmesélem, hogyan rúgtak ki, vagy én mondtam fel, vagy fogalmam sincs…
Még soha nem esett olyan nehezére belépni valahova, mint most a FlanArch előterébe. Mrs. Mitchell egy levél fölé hajolva üdvözlésképpen csak rosszallóan megráncolta a homlokát, és szigorúan összeszorította az ajkát. A szemben lévő ajtóban viszont ott állt Mr. Baxter, pocakján megfeszült a mellény, kezében a mai Times.
Ahogy megpillantotta a leányt, lecsapta az újságot, és örvendezve felkiáltott. – Már csak magára vártam, jöjjön gyorsan! – és karjánál fogva rángatta hátrafelé. – Ide figyeljen, Mr. Baxter, ami a tegnapi napot illeti…
– Jó van, jó, van, felejtse már el azt a kis gikszert. Ilyen mindenkivel előfordulhat, én már mindent rendbe hoztam. Különben sem kell senkinek tudni róla. Jöjjön már!
– De én tudni szeretném, hogy ki… – Mindjárt, mindjárt, csak igyekezzen!
A következő pillanatban már a főnöki iroda előtt álltak.
Baxter keze már a kilincsen volt, amikor valaki hátulról megszólította. – Frank, Rowley keres a kettes vonalon.
– Micsoda? Rowley, pont most? Máris ott vagyok. Maga, Teresa, addig csak nyugodtan menjen be! Én is mindjárt jövök! – Ezzel a leányt gyengéd hátbavágással belökte a terembe.
Teresa előrébb lépett, és hallotta, ahogy kattan mögötte az ajtó. A szalagfüggönyök még nem voltak élükre állítva, így félhomály uralkodott a szobában.
– Szóval még mindig nem hagyta abba kisded játékait! – szólalt meg rideg hang. Megcsikordult a forgószék, és a félhomályból egy vörös hajú férfi nézett farkasszemet Teresával.
A leány egy pillanatra meghökkent, majd mérgesen rátámadt az idegenre. – Tudja Mr. Baxter, hogy maga itt van?
A férfi szórakozottan bólintott.
– Mégis mit gondol, miért terelte be magát ide már másodszor? Teresa érezte, hogy elönti a méreg.
– És azt is tudja, hogy maga itt terpeszkedik az ő íróasztalánál? És hogy miket művel idegen hölgyekkel, amikor…
A férfi hirtelen fölegyenesedett az íróasztal mögött. Talán száznyolcvan centiméter magas volt, és elég vékony testalkatúnak tűnt, Teresa mégis fenyegetőnek érezte, ahogy kihúzta magát, majd két tenyerével rátámaszkodott az asztalra.
– Akkor most tisztázzunk valamit. Nem tudom, milyen hölgyről beszél, mert hogy saját magáról nem, az egyszer biztos! És hogy én mit csinálok ebben a szobában, ahhoz magának semmi, de semmi köze. Ami pedig az itteni jelenlétét illeti, az a továbbiakban nem kívánatos. Örüljön, hogy megkapta a pénzét azért a tegnapi nyomorúságos kis előadásért, és most már tűnjön el innen, mégpedig végleg! Baxtert pedig csak bízza rám!
– Akkor pedig nem ártana mást is tisztázni, uram! – bőszült fel a sértegetéseken Teresa. – Én nem vagyok call girl, és ezt meg – vágta a köteg pénzt az íróasztalhoz – dugja valahova… izé… csináljon vele, amit akar!
A bankjegyköteg a nagy lendülettől végigcsúszott az asztalon, majd leesett a merev arccal álló férfi lába elé.
Mr. Baxter mindig a legjobb dramaturgiai pillanatot tudta választani a belépéshez.
– Látom, már összeismerkedtetek, jól van. De hogy tartsuk magunkat a jó öreg angol udvariassághoz, Teresa Hurt kisasszony, az úr pedig Patrick Flanagan, a FlanArch tulajdonosa és igazgatója. Teresa, ha megengedi, hogy így szólítsam, a recepcióban lesz, és ahogy tud, segít Mrs. Mitchellnek a munkában…
Patrick Flanagan, hát milyen neve is legyen egy vörös hajú és világító zöld szemű írnek! És a FlanArch – hát persze, Flanagan Architects! – döbbent rá az igazságra a leány.
A férfi közben vetett egy pillantást az asztal alá, nyilván az ott szétterülő papírpénzeket nézte, majd továbbra is kifejezéstelen arccal tekintett Baxterre. – Úgy tűnik, tudomásom nélkül vettél fel új munkaerőt, Frank.
Baxter megvonta a vállát. – Minek neveztél ki igazgatóhelyettesnek, ha még ilyen apróságban sem dönthetek önállóan?
Teresa az apróság kifejezés hallatán mind a százhatvan centiméterével kihúzta magát. Elkapta Flanagan pillantását, akinek mintha egy másodpercre vidám fény villant volna a sötét karikákkal árnyékolt szemében. A férfi szó nélkül odasétált az ablakhoz, és megigazította a szalagfüggönyöket. Amikor már kivilágosodott a szoba, visszament az asztalához, és kényelmesen elhelyezkedett a székében. Csak most, az éles nappali fényben nézett rá igazából a leányra. A szolid, világosszürke nadrágkosztüm és a lófarokba összefogott haj láttán egy pillanatra összeszorította az ajkát, ami Teresát Mrs. Mitchell rosszalló fintorára emlékeztette.
– És Hurt kisasszony milyen tevékenységekhez ért? – Kérdését, amelyet Teresa felháborítóan kétértelműnek érzett, Baxterhez intézte.
A köpcös emberke beletúrt amúgy is mindig zilált hajába, majd könnyedén belefogott mondanivalójába.
– Teresa családi helyzete úgy alakult, hogy váratlanul munkába kellett állnia. – Ugye jól mondom, kislány? – nézett rá, majd folytatta –, de biztos vagyok abban, hogy hamarosan mindenbe belejön. Egyelőre tegnap volt egy kis konfliktusa a fénymásolóval… hm… úgy értem… – végül nem bírta tovább és elvigyorodott. – Ne haragudjon, Teresa, de nem bírom magamban tartani. Szóval – fordult vissza Flanagan felé – véletlenül magára szórt egy kis festéket, és mondhatom, nem állt neki jól a túl sötét púder. Töredelmesen bevallom, megengedtem, hogy használja a fürdőszobádat… Csak az ég szerelmére, el ne áruld Mrs. Mitchellnek, mert amúgy sincs oda a fiatalításért!
Flanagan még kényelmesebben hátradőlt, és karját összefonta a melle előtt.
– Akkor hadd foglaljam össze, és javítson ki, ha tévedek, Hurt kisasszony. Elkényeztetett gyermekkor, és még kellemesebben töltött serdülőévek után, hirtelen rákényszerült arra, hogy saját maga keresse meg a kenyerét? – Kérdő pillantást vetett a zavarodottan álldogáló leányra, majd folytatta. – A kisasszony híján van bármiféle képzettségnek, hasznosítható tudásnak. Vagy talán ismeri a gyorsírást, tud gépelni, ért az irodai munkákhoz? – Kérdő tekintete most hosszan elidőzött Teresa sápadt arcán.
A leány végül kénytelen volt megingatni a fejét.
– Vannak műszaki ismeretei, ért a számítógépekhez, plotterekhez, műszaki rajzhoz? Tud érdemben tárgyalni egy leendő ügyféllel, ért az építészethez, urbanisztikához, ha úgy adódik, tud telefonon információt adni a cég tevékenységéről, és képes…
Teresa lassan megfordul és az ajtó felé tartott.
– Egy pillanat, Miss Hurt, még nem fejeztem be – szólt utána a férfi. – De Patrick… – Baxter megpróbált közbeavatkozni.
– Szóval, ha hagynátok, hogy befejezzem, csak annyit szeretnék kérdezni, miért nem megy el egy olyan területre, ahol sokkal jobban tudná kamatoztatni kétségkívül páratlan adottságait?
Teresa felháborodva fordult vissza, és már nyitotta a száját, hogy mit csináljon Flanagan az átkozott kétértelmű tanácsaival, de a férfi megelőzte.
– Én konkrétan a divatszakmára gondoltam. Manökennek vagy fotómodellnek? – nézett fel rá a világ legártatlanabb arckifejezésével.
Teresának összeszorult a torka, de végül rákényszerítette magát a válaszra.
– Nem vagyok elég magas, és fotogén se. Köszönöm a jó tanácsait, uram, és önnek is a jó szándékot, Mr. Baxter. És mindenekelőtt Mrs. Mitchell kedvességét. Isten önökkel!
Megpróbált minél méltóságteljesebben kivonulni. Talán ezért nem vette észre a küszöböt. A bokája kifordult, és ő cseppet sem kecsesen elterült az igazgató és titkársága közötti senki földjén.
– Hoppá! – hallotta Mr. Baxter hangját, és már érezte is tömzsi ujjait, amint fölsegíti a földről. Sikerült fölállnia, majd leporolta a nadrágját. Nem mert Flanaganre ránézni, de azért hallotta gunyoros hangját.
– Most már megértem, miért nem megy el manökennek, a kifutón igen bájosan nézne ki egy ilyen kecses lépéskombináció, sőt balettpatkánynak sem javasolnám…
– Patrick! – szólt rá feddően Baxter, mire a férfi elkomolyodva folytatta. – Miután maga jelenleg az alkalmazásunkban áll, ez munkahelyi balesetnek minősül. Ha úgy érzi, megsérült, orvost hívunk, és jegyzőkönyvezzük az esetet, hogy megtehessük a szükséges lépéseket…
– Nem, köszönöm, semmi bajom. Ha itt valamim megsérült, az csak a büszkeségem. Arra pedig nem hiszem, hogy fizetne a biztosító – mosolygott fanyarul, és visszafordult a kijárat felé.
– Hurt kisasszony, kérem, jöjjön vissza! – parancsolta Flanagan, és Teresa – számára is rejtélyes okból – engedelmeskedett. Homlokát ráncolva nézett a férfira, aki az egyik székre mutatott. – Biztonságosabb lesz, ha leül, amíg végighallgatja mondanivalómat. Miután sikerült meggyőznie arról, hogy más szakmai szféráknak nem okozok helyrehozhatatlan károkat azzal, hogy megfosztom őket a maga lenyűgöző egyéniségétől, úgy döntöttem, adok magának egy esélyt. Egy hónap próbaidőt kap, ezalatt bebizonyíthatja, hogy képes-e valami hasznosat megtanulni. Köszönöm, ennyi volt. – Ránézett a megütközve bámuló leányra, majd hozzátette: – Nem kötelező elfogadni! Ha van jobb ajánlata is, ne habozzon. Én a minimális bér fölött alig valamivel tudok fizetni, az hetente körülbelül… – már mondta is a számot, mire Teresa belekapaszkodott a karfába. Ennyit fizetett a múltkor egy fürdőruháért, és most ebből kellene élnie egy héten keresztül!
– Nos, Miss Hurt, hogyan döntött? Amennyiben esetleg attól tart, hogy ajánlatomnak bármi köze van a természet bőkezűségéhez, mármint az Önnel szemben tanúsított bőkezűségének…
Teresa rémülten hátrafordult. Szerencsére Baxter közben észrevétlenül elhagyta a szobát. – …azt hiszem, már tegnap sikerült bebizonyítanom, hogy ellen tudok állni a kísértésnek! Teresa arca most legalább olyan vörös volt, mint a férfi haja.
– Én te… tegnap… – dadogta, de férfi félbeszakította.
– A tegnap az tegnap, a ma az ma. És ma munkáról van szó. Elfogadja az ajánlatomat, vagy sem?
Egyébként nyugodt hangjában most mintha kihívás bujkált volna, és Teresa sohasem tudott ellenállni a kihívásnak.
– Elfogadom – mondta egyszerűen, felállt és a küszöbre figyelve el akarta hagyni a szobát.
A férfi nem hagyta, hogy övé legyen az utolsó szó. Már a küszöbön túl hallotta meg a lehalkuló baritont.
– Arra viszont figyelmeztetem, hogy ha már a vén bolond Baxtert sikerült az ujja köré csavarnia, az iroda többi hímnemű dolgozóján ne próbálgassa a körmeit. Nehogy egymásnak uszítsa őket! Ide dolgozni járnak az embereim, és nem azért, hogy nyálukat csorgatva rohangáljanak egy kis…
Teresa becsukta az ajtót.
Remek, ez igazán pazarul kezdődik. A főnök meg van győződve arról, hogy egy üres fejű, elkényeztetett férfifaló dög vagyok, a helyettese apai elnézéssel mosolyogja meg csetléseimet, a titkárnő utál, és John mindenáron meg akar hívni vacsorázni! A szakállas pasas nem normális, mert aki öt halvány vonalból első ránézésre megállapítja, hogy az a Kessel ház második pincéjének valamije, az biztos nem evilági lény. Ezenkívül zsebpénzem töredékéért fogok itt sínylődni, mégpedig saját elhatározásomból. És ha ehhez még hozzáveszem, hogy a munkabolond Cory valahol a Bahamákon sütteti a hasát – a világ egészen biztosan megőrült!
Amilyen pocsékul kezdődött a nap, legalább olyan vacakul folytatódott. Egyetlen kellemes élmény az volt, amikor végül engedett Philpott és kollégája, George Stott unszolásának, és elment velük ebédelni. Teresa meggyőződhetett arról, hogy a tegnapi katasztrófáról tényleg nem szivárgott ki semmi. Jólesett együtt ócsárolni a merev Helen Mitchellt, akit – amint a fiúk elárulták – a háta mögött mindenki Mrs. Léniának becéz…
George arról is biztosította, hogy Roger, a szakállas férfi teljesen normális, csak most egy nagy munka kellős közepén van. Különben is milyen építészmérnök az, aki nem ismeri meg saját művét, akár egy gyűrött sajtcédulán is! Azt is megtudta, hogy a főnöknek, aki egyébként átkozott jó építész, és éppen most érkezett vissza egy amerikai konferenciáról, az irodája mögött van egy kis saját lakrésze, ahol akkor szokott aludni, ha sokáig elhúzódik a munkája. Egyébként valahol vidéken van egy háza.
A nap örömteli eseménye az volt, amikor végre sikerült kipakolnia utolsó táskáját is. A cipők alatt egy kis borítékot talált. Benne cédula, anyja takaros írásával:
„Szép dolog a büszkeség, de annál rosszabb lenne, ha pár nap múlva szégyenkezve kellene hazajönnöd egy kis utánpótlásért. Apádnak nem kell tudnia semmiről! Telefonálj minél gyakrabban, és legalább kéthetente látogass meg, ahogy megígérted. Szeretlek, anyád.”
Teresának a könnye is kicsordult a meghatottságtól. Drága anya, sohasem gondolta volna, hogy ennyire megértő tud lenni. A borítékban ötszáz font volt, és Teresa megfogadta, hogy csakis a legfontosabb dolgokra költ belőle.
Örömében egy kis sonkával kínálta Ördögöt, aki ezt mélyről jövő dorombolással hálálta meg. Teljesen kiürítette a táskát, majd a biztonság kedvéért elhúzta az oldalzseb cipzárját is. Egy szürke boríték akadt a kezébe:
„Kislányom, bármennyire ügyesen előkészítettél mindent, egy önálló életkezdés mindig nehéz. A váratlan nehézségek áthidalására fogadd el ezt a kis segítséget. Legszívesebben azonnal hazahoználak, ehelyett azonban itthon ülök, és az egyik pipát a másik után szívom el. Anyádnak nem kell tudni semmiről, csak arra kérlek, minél gyakrabban hívd fel. Csókol apád.”
Ördög kéjesen nyalogatta a bajuszára tapadt tejszínt.
Amikor Teresa visszatette a tejszínes dobozt a kicsi hűtőszekrénybe, a középső polcon a sajtos dobozra rátapadva észrevett egy kis borítékot.
„Te bolond lány! Csak nem hiszed, hogy elengedlek a nagyvilágba egy fillér nélkül. Majd visszafizeted, mégpedig a saját keresetedből, ha egyenesbe jössz! Pótanyád, Maisie.”
Teresa lezökkent a teakonyha egyetlen székére. Ebben a pillanatban eldöntötte, hogy a kis manzárdlakásban marad, és nem keres más munkahelyet. Sőt adoptálja Ördögöt, aki kajánul vigyorogva kapott be egy darab tőkehalmájat. És imádja a szüleit, valamint Maisie-t.
Anyagilag most már biztonságban érezte magát, de annál nagyobb bizonyítási vágy égett benne, így még aznap utána érdeklődött egy esti tanfolyamnak.
Rövidesen igen elfoglaltan teltek napjai. Az irodában megpróbálta meghúzni magát, egyrészt üldözte Mrs. Mitchell megvetést sugárzó tekintete, másrészt szinte bujkált a tulajdonos átható zöld szeme elől. Végezte a dolgát, sőt már azon sem akadt fönn, amikor Flanagan a legnagyobb nyugalommal szalasztotta el szendvicsért, vagy a legfrissebb újságért. Kétszer még a tisztítóba is elvitette vele a szennyesét. Rendületlenül mosolygott a vendégekre, nem vágott vissza a megjegyzésekre, és visszautasította a vacsorameghívásokat. Főzte a kávét, teát, cipelte a tálcát, ha kellett, mosogatott, olyan dolgokat végzett, amiket otthon még álmában se lett volna hajlandó megtenni. Sőt, egyszer Flanagan merev arccal arra utasította, hogy kefélje le a ballonkabátját. Teresa szó nélkül végrehajtotta a feladatot, majd dolga végeztével bájosan mosolyogva lehajolt egy darab ronggyal főnöke cipőjéhez.
– Mégis mi a fenét csinál? – emelte fel a hangját a férfi, és ez volt három hét óta az első pillanat, amikor főnökét sikerült kizökkentenie a nyugalmából. Flegma Flanagan, mert magában így hívta, megpróbálta elkapni a lábát, de Teresa bal kezével erősen megragadta, a másikkal pedig szorgalmasan fényesítette a cipőjét.
– Az építkezésen teleszállt cementporral, uram. Nehogy kimarja azt a finom bőrt! – magyarázta éppen, amikor nyílt az ajtó és belépett Baxter két ügyfél társaságában.
A döbbent arcokat látva Teresa alig tudta legyűrni a torkában gurgulázó nevetést, még akkor is, ha tudta, lázadásának következménye lesz.
– Flanagan úr éppen most tért vissza a mayfairi átépítésről, tele lett porral mindene. Bocsássanak meg, uraim, üdvözlöm önöket a FlanArch irodáiban – emelkedett fel kecsesen. – Itt tehetik le a kabátokat! Ha még nem tudnák, szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy sok más egyéb jellegű épület mellett ezt az irodaházat is a mi cégünk, sőt személyesen Flanagan úr tervezte. Szabad a kalapját, uram? Ha majd elhagyják az épületet, kérem, tekintsék meg a túlsó járdáról is, hogy milyen harmonikusan sikerült beilleszteni ezt a modern épületet a többnyire eklektikus jellegű épületsorba.
Flanagan. arcán a legapróbb izmocska sem rezdült. Csak a pupillája szűkült össze, mint amikor Ördög a déli napfényben melegedett a párkányon.
– Köszönöm, elég volt az önreklámból, Miss Hurt. Az urak minden bizonnyal önállóan is ítéletet tudnak alkotni cégünk tevékenységéről! – és egy széles gesztussal betessékelte vendégeit.
Utolsónak Baxter ment be, de mielőtt átlépte volna a küszöböt, dévajul rákacsintott Teresára. Mi lesz ebből, már csak egy hetem lett volna hátra a próbaidőből! – sóhajtott Teresa, és nekilátott a posta osztályozásának.
Úgy tíz perccel a vendégek távozása után, amikor már reménykedni kezdett, hátha megússza az egészet, Flanagan a titkárnővel hívatta Teresát.
– Csukja be az ajtót, Miss Hurt.
Teresa engedelmeskedett, és amikor visszafordult, őrült kérdés cikázott át az agyán. Vajon a férfinak ugyanolyan rőt a mellszőrzete is, mint a haja?
Elpirult a gondolattól, majd előrébb lépett a fekete szőnyeg közepére. Főnöke nem kínálta hellyel, így hát ott álldogált, és mereven bámulta a férfit. Tulajdonképpen most először nyílott alkalma alaposan megvizsgálni az arcát. Ahhoz képest, hogy vörös hajú, elég barna a hőre, és nem csúfítják szeplők. Egyenes, majdnem hegyes orra, szépen formált szája van. Kiugró pofacsontok, sima áll. Semmi különös nem lenne ezen az arcon, ha az egészet nem uralná az a barnás szemöldök által ívelt hihetetlen színű szúrós szempár, amely alatt már nem éktelenkedtek sötét karikák. Talán harmincöt éves lehet. Elég fiatal kor egy olyan embernek, aki már annyi mindent elért ezen a pályán.
Flanagan végre megszólalt.
– Úgy gondolom, ez szándékos volt. Hiszen még azzal a tyúkeszével is tisztában van azzal, hogy mennyi van még hátra a próbaidejéből! Nem volt bátorsága közölni, hogy talált valami érdekesebb, jövedelmezőbb elfoglaltságot? Annyira gyáva, hogy…
– Ez nem gyávaság, uram. Nem cselédnek szegődtem ide.
– Önöknek otthon, hogy is mondjam, a jobb napokban, volt cselédük, Miss Hurt? – Nem – tétovázott Teresa –, csak egy házvezetőnőnk.
– És ez a házvezetőnő nem gondoskodott az ön tiszta ruháiról, nem szolgálta ki önt, talán nem főzött és mosogatott önre?
– De igen – bólintott elvörösödve Teresa. – De az akkor is egészen más… Ő nálunk szinte családtag, és…
– Tisztázni szeretném, hogy egyáltalán nem áll szándékomban magát családtagnak tekinteni. Szóval miért más?
– Mert… – habozott a leány – Ő erre a munkára lett felvéve. Ezért kapott tőlünk fizetést, és… – Maga meg tőlem kapja a fizetését. Én a maga munkaerejét vettem meg. Elvárhatom tehát, hogy.
– A többiektől vagy Mrs. Léni… ööö… Mitchelltől mégsem várja el, hogy ilyen alantas dolgokat végezzenek.
– Alantas? – húzta fel kérdőn a szemöldökét a férfi. – Már ne is haragudjon, de hogy merészeli a saját munkáját vagy szerény képességeit összehasonlítani az itt dolgozók közül akárkiével?
Teresa megpróbálta lenyelni azt a nagy gombócot, ami a torkában képződött.
– Egyébként megcsináltam volna bármit, ha nem azzal a szándékkal parancsolja meg, hogy megalázzon. Maga és Mrs. Mitchell a fejükbe vették, hogy letörik a kis ostoba elkényeztetett liba szarvát, de…
– A libáknak tudomásom szerint nincs szarvuk, de lépjünk túl ezen a képzavaron…
– Ne lépjünk túl, mert akármit teszek vagy mondok, az csak hülyeség lehet. Azért, mert nem végeztem egyetemet, még én is…
– Na ebből elég legyen, Miss Hurt. Majd egy hét múlva, ha lejár a határidő, visszatérünk magára. Most pedig legyen szíves békén hagyni, dolgom van!
A férfi felpattant a karosszékéből, és egy, az ablak elé állított tábla elé ment. Kezét a dereka mögött összefogva nézegette a kitűzött rajzokat, és ráncolta a homlokát.
Teresa megdühödött azon, hogy a férfi milyen kurtán vetett végett a beszélgetésnek, ezért az ajtó helyett a férfi háta mögé settenkedett. Nézte a régies stílusban megtervezett ház rajzát. Nagy, kétszintes villa komor, kék falakkal, párkányokkal – egy klasszikus vidéki angol kúria. Nem szívesen lakna benne… Ránézett a férfira, aki kimerülten megdörzsölte a tarkóját. Látta már Flanagant dühösnek, gúnyosnak, fáradtnak, de soha ilyen… milyennek is? Tanácstalannak.
– Nekem sem tetszik – mondta ki végül, mire a férfi meglepetten megrándult. – Mit keres maga még itt?
– Kritizálom kenyéradó gazdám munkáját. Amíg nem változtatja meg a színeket, borzasztó komor marad az egész. Próbálja meg mályvaszínűre színezni a falakat, és szürkére a tetőt.
Amikor behúzta maga után az ajtót, az építész még mindig mozdulatlanul bámulta a rajzot.
Aznap este, hosszas rábeszélés után engedett Johnnak, és elfogadta vacsorameghívását. Egy kedves, nem túl drága vendéglőbe hívta meg a leányt. A vacsora vidám hangulatban zajlott, de Teresa emlékezett az igazgató figyelmeztetésére. Megpróbálta minél távolabb tartani magától Johnt. Jólesett ugyan a fiú csodálata, de Teresában nem keltett se szikrákat, se lobogást.
Amikor a kapu elé értek, John mindenáron meg akarta magát hívatni még egy kávéra.
– Kérlek, John, értsd meg… Jól éreztem magam veled, de nem szeretnék közelebbi kapcsolatot. Teresa, ha nem sajnálta volna annyira, még nevetett is volna durcás arckifejezésén.
– Figyelj, kislány, én csak azt szeretném, ha…
– Ne haragudj, John, de fáradt vagyok! – zárta le a vitát Teresa. – Köszönöm a meghívást, és jó éjszakát!
Búcsúzásképpen a férfi simára borotvált arcára nyomott egy puszit, amit Philpott azonnal kihasznált, és szorosan magához ölelte a leányt. Ajka forró és tapasztalt volt, Teresában mégsem ébresztette fel a szenvedélyt. Játékosan meglegyintette a férfi vállát, és felszaladt a lifthez.
– Látod, Ördög, milyen ostobák ezek a férfiak – panaszkodott a nyitott ablakban. – Csak egy dolog kell nekik, de az viszont állandóan. Persze nekem is kellene, de csak az igazival.
– Tudod, Ördög – tett ki a repedt tálkában egy kis apróra vágott csirkemellet a párkányra –, amióta tizenhét éves koromban az a disznó Thomas elcsábított, majd egy hétre rá egy huszonnyolc éves elvált színésznő miatt ejtett, állandóan az igazit keresem. A szüleim, még Cory is azt hiszik rólam, hogy ki tudja, milyen rafinált férfifaló dög vagyok, pedig ez nem igaz. Azóta senkivel sem feküdtem le, pláne amióta ott voltam Irene mellett… Csak egyszer csábultam el, amikor a nővérem főnökét próbáltam magamba bolondítani… az is borzasztóan kínosan végződött. ..
Lehet, hogy én már sohasem találom meg azt a férfit, aki kedves is, becsületes is, belém szeret, s az ágyban is jó lenne vele, sőt talán még egyszer el is vesz? Na, jó éjszakát, Ördög, legalább te álmodj szépeket!
Harmadik
Másnap Teresa kicsit korábban ért be az irodába. Letelepedett az asztalához, hogy kényelmesen elolvassa az újságot, mielőtt még a többiek szétkapkodják. Éppen a negyedik oldalra lapozott, amikor nyílt az ajtó. Ahogy Teresa felnézett, Flanagan zöld pillantásával találkozott.
– Az újságot nem a maga szórakoztatására rendeljük. Kérem a kávémat az irodába!
Ez a nap remekül kezdődik! – sóhajtott fel Teresa, és engedelmesen átment a konyhába. Udvariasan kopogtatott a férfi ajtaján, végigment a szobán, majd a csészét óvatosan letette a nagy diófa asztalra.
– Ehhez mit szól? – szólította oda Flanagan az állványhoz. A tegnapi ház mályva- és középszürke színben pompázott. Teresának elszorult a torka. Egy darabig elgondolkodva nézte a rajzot, majd megjegyezte. – Megfeledkeztünk az ereszcsatornákról. A fekete, de nem fényes, hanem egy matt árnyalat szépen kiemelné a vízszintes és függőleges vonalakat.
A férfi kortyolt egyet a vékony falú porceláncsészéből, majd visszalépett a táblához. Vastag filccel húzott néhány vonalat, amitől a ház egyszeriben életre kelt.
Teresa elégedetten bólintott, majd elindult az ajtó felé. A Hurt-villa legutóbbi felújításánál is majdnem megőrjítette a kőműveseket meg a festőket, mire minden pontosan olyan színű lett, amilyennek elképzelte. A családja mindent ráhagyott, mert tudták, hogy ilyen dolgokban úgysem érdemes vele vitatkozni.
Délután egy építkezésről megérkezett Baxter, izzadtan és porosan, de szokása szerint vidáman. – Csillagom, nem akarja leporolni a sarumat, gyengéden leszárítani párálló homlokomat?
– Csillagász uram, a házicselédnek jobb ötlete van! – és a konyhából elővarázsolt egy nagy pohár jeges limonádét.
– Az életemet mentette meg – kortyolt egy nagyot a pohárból Baxter. – Ha csütörtökön nekem kell mennem Patrickkel Winchesterbe, teljesen leolvad a zsírdepóm – paskolta meg pocakját. – Miből fogok akkor télen gazdálkodni?
– Mi van Winchesterben, valami új munka? – érdeklődött Teresa.
– Új bizony, és nagyon érdekes. De még nincs meg a megbízás, először pályázni kell. Tantermek, könyvtár, színházterem – szóval olyan művelődésiközpont-féle. Ritkaság, hogy ilyesmire legyen pénz. Jó lenne megnyerni, nagyon jó, Patricknek különben is szívügye a kultúra… Most miért vág ilyen arcot, Teresa? Csodálkozik, hogy Patricknek vannak emberi vonásai is? Mikor tanulja meg, hogy ne a külsőt nézze, hanem azt, ami belül van? Akár hiszi, akár nem, Patrick igenis mély érzésű ember.
Teresa hitetlenkedve vette át Baxtertől a poharat. Flanagannek nemhogy érzései, érzelmei sincsenek. Sőt idegei, de lelke se, nemhogy ilyen vagy amolyan értelemben vett szívügye!
A hét eleje a Johnnal való tréfás csatározások jegyében nyugodtan telt, annál nagyobb volt Teresa meglepetése, amikor csütörtökön reggel Flanagan megállt Teresa íróasztala előtt.
– Ne is pakoljon ki! Fogja a kabátkáját, eljön velem Winchesterbe. Teresa nyitva felejtette a száját.
– Abbahagyhatná a bámészkodást, és egy kicsit jobban siethetne. Igyekeznünk kell. – De hát én? Mi? Hogyan? Miért? Minek? – dadogott a leány.
A férfi bólintott.
– Tehát mégsem teljesen reménytelen. Ismeri a kérdőszavakat. Ez jó jel. Én meg a többi szót tanultam meg, úgyhogy majd kiegészítjük egymást. Jöjjön már! A főnöke vagyok, és utasítást adtam magának. Ne féljen, mire kezdődik a randija, hazaér!
– De hát így nem lehet, át kell öltöznöm és cipőt váltanom…
– Meg a frizuráját újrafésülni, a körmét átlakkozni… mondom, hogy jó lesz így. Nem divatbemutatóra, de nem is egy munkagödör mélyére megyünk.
Két perc múlva Teresa egy sötétzöld Rolls-Royce bőrkárpitozású ütésén találta magát, becsatolva, és még mindig teljesen megzavarodva. Csak egy jó fél óra múlva mert megszólalni.
– Flanagan úr, mégis mi lesz a feladatom, mit kell majd.
– Még nem jött rá? A pocakos, középkorú Baxter helyett most az egyszer egy fiatal, csinos nőt viszek magammal. Hadd legyen a winchesteri elöljáróságnak egyszer egy jó napja! A díszem és egyben kabalám lesz, hátha szerencsét hoz!
Teresa felháborodva nyelt egyet, de inkább hallgatott. Már tapasztalta, hogy a Flanagannel vívott szócsatákban úgyis mindig a rövidebbet húzza.
– Egyébként, tud arról, hogy Mrs. Stott a második gyerekét várja? – kérdezte a férfi anélkül, hogy akár egy milliméterrel is elfordította volna a fejét.
– Persze, George elmondta, amikor…
– Philpott egy kisfiú magához képest, gyorsan végzett vele, és most a változatosság kedvéért nagyobb vadra támadt kedve? Nem emlékszik? Én figyelmeztettem!
– Hogy merészeli? Én semmi rosszat nem tettem. Az, hogy az ember együtt ebédel a kollégáival…
– És együtt vacsorázik, enyeleg, csókolózik? – A férfi, mintha csak könnyedén társalogna, lezseren tette fel a kérdéseit.
