1. oldal, összesen: 16 tempfile_114.doc Garibaldi Klub
Dr. Náray-Szabó Gábor: Fejlődés? Fenntarthatóság?
Dürr János: Tisztelettel köszöntöm önöket a Garibaldi Klub e szemeszterének első és nagyon úgy tűnik, utolsó találkozóján. Mindenekelőtt egy-két kimentéssel kell kezdenem. Megszokhatták, hogy az eddigi Garibaldi Klubokon jelen volt Szentgyörgyi Zsuzsa, de sajnos most, ez alkalommal sajnálatos esemény miatt nem tud részt venni mai előadásunkon. Ugyancsak vis major miatt Bendzsel Miklós elnök úr is néhány órával ezelőtt kimentését kérte, és mint meghívó, kéri szíves elnézésüket, hogy nem tud jelen lenni a mai alkalmon, nem rajta múlott.
Nagy szeretettel köszöntöm azonban Náray-Szabó Gábor akadémikust, mai előadónkat, akiről, engedjék meg, hogy néhány szó információt nyújtsak. Ő sem akadémikusként kezdte. 1943-ban született, és már az ötvenes évek végén a Középiskolai Matematikai Lapoknak a kiváló feladatmegoldói között találjuk.
Talán ez volt az első megjelenése a lapokban a tudomány közelében. Évekkel később vegyész szakot végzett az ELTE TTK-n, azóta munkásságához tartozik több mint 300 közlemény, 7 könyv, közel 100 tudományos előadás hazai és külföldi konferenciákon és egyetemeken. Kidolgozta az elektrosztatikus katalízis elméletét. 1988–90 között a szerin-proteázok működésével kapcsolatos
eredményeit jelentős folyóiratokban, publikálhatta. 1992–94 között mint
fehérjekutató létrehozta az ELTE fehérje krisztallográfiai laboratóriumát, 1990- ben lett az Akadémia levelező, 1999-ben rendes tagja, ugyancsak tagja a Magyar Mérnök Akadémiának, a Szent István Akadémiának, az Academy des Art de Sions de Lettre Parisnak és a Temesvári Egyetem tiszteletbeli doktora.
Pályafutását az iparban kezdte, a Chinoin kutatója, majd osztályvezetője volt, 1991-től az ELTE Elméleti Kémiai Tanszékén egyetemi tanár. Közben
társadalmi tisztségeket látott el a Magyar Kémikusok Egyesületében, az MTESZ elnöke volt, a Kémikusok Egyesületének elnöke, az Akadémia főtitkárhelyettese, az Oktatási Minisztériumban is vezető szerepet vállalt az ezredfordulón mint főosztályvezető, majd helyettes államtitkár. Ezt követően 2002 és 2005 között az Európai Kémikus Egyesületek Szövetségének elnöke, aminek nagyszerű
hozadéka volt ebben az évben, augusztusban megrendezett első kémiai európai konferencia, majdnem háromezer résztvevővel. Ez az első alkalom precedenst teremtett, most már számos ország jelentkezik a további kongresszusok megrendezésére.
Elméleti kémikusként Náray professzor a ’90-es években fordult érdeklődéssel a környezetvédelmi problémák felé, amikor az MTESZ tisztségviselőjeként, majd az MTA képviseletében az Inter Academy Panelben vett részt környezetvédelmi konferenciákon. Azóta számos publikációt jelentetett meg ebben a témakörben.
Még hadd említsem meg munkái közül a közelmúltban megjelent, „Kémia”
című, összefoglaló művet, mely az ő szerkesztésében jelent meg az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanárai közreműködésével. Ezt azért tartom
érdekesnek és fontosnak megemlíteni számos szakmai publikációja mellett, mert
édesapja negyven évvel ezelőtt egy hasonló című kötetet írt, ami igen sikeres volt.
A mai előadásra rátérve, a kiküldött meghívóban is szerepel ezzel a címmel, hogy Fejlődés? Fenntarthatóság? Nem kell hosszas töprengés ahhoz, hogy rájöjjek, hogy épp a Magyar Tudomány most zajló ünnepének tematikájával is
egybecseng, hiszen ennek is fejlődés, evolúció, revolúció az idei címe. Azt a kérdést fogja tárgyalni, hogy vajon társadalmi gyökerű környezetvédelmi válságban élünk-e, környezeti válságban, és bár a fejlődés sokak szerint a gazdasági növekedéssel egyenlő, a fogalom Teilhard de Chardin-i értelmében viszont a világ összetettségének a növekedése. Tehát nem biztos, hogy a GDP növekedését jelenti feltétlenül. Érdekes az ökológia szónak a visszafejtése. Az eredeti oikosz görög kifejezés, házat jelentett, és az oikonomosz vagy ikonomix, ha úgy tetszik, a háztartás irányítóját, vezetőjét. Tehát a természeti
gazdaságokban ez a két fogalom még teljesen egy volt, egyet jelentett. A mi világunkban hasadt valószínűleg ketté és ennek az újra összeházasításáról, módjairól hallunk majd vélhetően néhány nagyon megszívlelendő gondolatot. Az ökológiának Ernst Haeckel német biológus definíciója – tehát az ő XIX. század végéről származó ökológiai értelmezése –szerint, az a természetgazdaságra vonatkozó tudás összessége, hangsúlyozva a diszciplína közgazdasági- és evolúcióelméleti gyökereit. És itt találunk vissza az evolúcióhoz, és az
előadásban ez a kérdés is valószínűleg megfogalmazódik: az evolúció zsákutcába vezet-e, vagy van-e ebből kiút? Melyek a módszerek, hogyan tartható fenn mégis az emberi civilizáció összetettségben való fejlődése? Ezekre a kérdésekre és még több másra is várjuk kíváncsian a válaszokat, de hagyunk a végére időt a
közönségnek is kérdésekre. Köszönöm szépen.
Náray-Szabó Gábor: Tisztelt Hallgatóság! Nagyon köszönöm a kedves bemutatást. Egy dologgal hadd egészítsem ki: 1959-ben, 16 éves koromban megszereztem a Budapest főváros XI. kerületi tanácsának liftkezelői
igazolványát, úgyhogy az Ulászló u. 39–41. számú házban én vagyok az egyetlen, aki jogosan nyomja be a gombot, amikor az emeletre akar menni.
Mostanában, az elmúlt 15–20 évben, talán már régebben is, de most különösen úgy érezzük, hogy dübörög az innováció, tehát elképesztő megoldásokat
dolgoznak ki a tudósok, összefolyik az alapkutatás és az alkalmazott kutatás, sőt a gyártás is. Molekuláris méretű berendezések készülnek, az átlagos életkor húsz- harminc évvel növekedett, az energiatermelés hatalmas ugrásokat mutat, tehát úgy gondolja az ember, hogy minden oka megvan az optimizmusra. Az 1990-es évek elején fordult elő velem először, hogy bizonyos fenntartásaim kezdtek kialakulni. Akkor azt hittem, most még inkább hiszem, hogy ez az öregedés jele, és az ember ugye arra gondol, hogy ez a mai fiatalság mindent rosszul csinál, bezzeg a mi időnkben jobb volt. Hogy megpróbáljam ezt a zsákutcát elkerülni, valamiféle alapvető és széles körben elfogadott elméletet kerestem, aminek
alapján értelmezni lehet a folyamatokat és meg lehet azt is fontolni, hogy honnan jöttünk és merre megyünk.
Az alapgondolatot tulajdonképpen az evolúció elmélete adta, amelyet ma már kiterjesztenek egészen az ősrobbanástól a máig. Ezt a folyamatot tudomásom szerint először Teilhard de Chardin tekintette át, a jezsuita szerzetes, aki nemcsak filozófusként, hanem őslénytanszakértőként is világhírű volt. Ő írta és mondotta azt, hogy az ősrobbanás óta a világ folyamatosan fejlődik, és őszerinte a fejlődés egyenlő az összetettség növekedésével. Teilhard de Chardin egyébként még nem tudott az ősrobbanás elméletről, ő még csak az élővilág fejlődését fogta így egységbe, de később kiegészültek a gondolatai a tudományos kutatások eredményeivel. És ha ma valaki a megfelelő honlapokat fölkeresi, akkor
előadásokban, könyvekben láthatja, hogyan lehet felfűzni egyetlenegy történeti szálra az ősrobbanást, a különböző csillagrendszerek kialakulását, a bolygók, a Föld kialakulását, a kémiai molekulák és az élet kialakulását, valamint a
társadalom fejlődését.
Teilhard nem mennyiségi fejlődésre gondolt, hanem minőségire. Azt
mondhatnánk, hogy ezzel tulajdonképpen csak megkerülte a kérdést, mert a fejlődés definíciójához azt kell megtudnunk először, hogy mit jelent az összetettség. Evvel kapcsolatban nagyon sokféle kísérlet látott napvilágot, elsősorban matematikusok foglalkoztak és foglalkoznak ma is az összetettség meghatározásával. Nagyon nehéz pontos és mindenre kiterjedő definíciót adni, ezért én inkább egy kvalitatív meghatározást említenék, amit a magam részéről teljes mértékben kielégítőnek találok. LaPorte szerint két rendszer közül az az összetettebb, amelynek több eleme van, mint a másiknak és ezen elemek között több, illetve többféle kapcsolat alakul ki. Ha ezt elfogadjuk, akkor lehet látni, hogy valóban, az Univerzum története az összetettség folyamatos növekedését jelenti. Manapság arról beszélünk, hogy a fejlődést fenn akarjuk tartani és
számos sajtóorgánumban, előadásban, nyilatkozatban egyre gyakrabban szerepel a fenntarthatóság fogalma. Bevallom, csak 1992-ben hallottam először azt az angol szót, hogy sustainable. Ez az én angol tudásom korlátaira mutat, de azt is jelenti, hogy maga a fogalom, a sustainable development akkor még
meglehetősen új volt.
Ha fejtegetésekbe akarunk bocsátkozni avval kapcsolatban, hogy jó irányba mennek-e a dolgok vagy sem, akkor meg kell határoznunk, hogy mit akarunk fenntartani. Különböző lehetőségek vannak. Minden ember természetes igénye, hogy a fogyasztás jelenlegi szintjét szeretné fenntartani, tehát ugyanannyit szeretne enni, ugyanolyan ruhában járni, lakásban lakni, ugyanolyan módon közlekedni, mint eddig. Számomra úgy tűnik, hogy ez lehetetlen, illetőleg csak akkor lehetséges, ha másoknak viszont nem jut elég. Még nehezebb a gazdasági növekedés jelenlegi szintjének a fenntartása. Itt ugyanis arról van szó, hogy nemcsak megtartanám az Opel Astra Classic autómat, hanem fokozatosan, ahogy
telnek-múlnak az évek, az 1,6 literes hengerűrtartalmat növelném 1,7, 1,8, 1,9 vagy akár 2 literre, mert ez jelenti a növekedést. A gazdaság esetében a GDP, a Gross Domestic Product emelkedése jelenti a növekedést. Ez évente 1-2-3, Kínában vagy Távol-Keleten akár 8-10 százalék is lehet, és minden kormány akkor kezd ideges lenni, amikor a változás csökkenésbe csap át. Az 1960-as években jelent meg a Római Klub ajánlása, amely az akkori elemzések alapján a zérus növekedést próbálta elfogadtatni a közvéleménnyel. Meg kell mondanom, csúfos kudarcot vallott. Ha az emberiség jelenlegi létszámát figyelembe véve kívánnánk mindenki fogyasztását ugyanolyan szintre emelni, mint az USA-ban, akkor kiszámítható, hogy a földgáz körülbelül négy év alatt elfogyna. Tehát ez a növekedés még kevésbé tartható, mint a szinten tartás, ezért nagyon sokak
véleménye szerint a fejlett világban, hadd mondjam, hogy az ún. fejlett világban, ahova mi is tartozunk, bajok vannak. Egyre ritkábban és egyre nehezebben sikerül tartani ezt a bizonyos növekedést, manapság sokan már két százalékkal is boldogok lehetnek. Ahol rohamosan növekszik a gazdaság, azok az eredetileg szegényebb régiók, ahol beindult az ipari termelés és az innováció, ennek
megfelelően igen gyorsan próbálnak fölzárkózni több-kevesebb sikerrel. Én úgy gondolom, hogy amit hosszú távon és nemcsak néhány évtizedre fenn kellene tartani, az maga a fejlődés, az összetettség növekedése. Nyilvánvaló, ennek a növekedésnek a mértékét néhány évtized alatt nem lehet megbecsülni, de végső soron azért a gyorsulás következtében, amiről külön fogok még beszélni, föl lehet mérni, hogy a mai társadalom sokkal összetettebb, mint a régi. Mondjuk a mai New York társadalma összetettebb, mint egy amazonasi őserdőben élő egyszerű törzs társadalma.
Gyorsan fussunk át a fejlődés állomásain. Az ősrobbanás 13,7 milliárd éve volt, ebben meglehetősen egyetértenek a tudósok. Egy nagyon kis térrészre
összezsúfolódott hatalmas tömegű képződmény, amit őstojásnak neveznek, fölrobbant valamilyen oknál fogva és a robbanás után viszonylag gyorsan kialakultak az elemi részecskék, a protonok, neutronok, elektronok. Ezek aztán összeálltak bonyolultabb részecskékké, először atommagok lettek, aztán atomok álltak össze, majd pedig molekulák is keletkeztek, egyszerű molekulák a
csillagközi térben. Ennek a csillagközi anyagnak a mozgása, ami bizonyos okoknál fogva sokszor forgó mozgás volt, olyan eredményre vezetett, hogy egy központi csillag, egy központi mag körül kisebb méretű és nem is túl meleg bolygók alakultak ki, mint a Földünk is. Égitestünk éppen megfelelő mennyiségű energiát kap a felszínére ahhoz, hogy az összetettséget fönntartsa.. Ezután kb.
egymilliárd évvel a meleg tengerekben, az ún. őslevesben, ahol a kémiai reakciók számára ideális körülmények uralkodtak, rendkívül bonyolult, és mai
tudásunkkal áttekinthetetlen kémiai folyamatok zajlottak le, aminek eredményeképpen létrejött az élet. Sejtek alakultak ki, amelyek speciális
tulajdonságokat mutattak, mégpedig anyagcserét és sok minden mást, majd ebből a darwini evolúciónak megfelelően kifejlődött a Homo sapiens. Egymillió éve nevezhetjük így a mi fajunkat, mely társadalmakat alakított és meghatározta a
történelmet. Az elmúlt ötven évben robbanásszerűen nőtt az összetettség, tehát gyorsult a fejlődés, ami az információs társadalom kialakulásának a velejárója.
Ma körbejárjuk villámgyorsan az egész Földet, egyetlen gombnyomással tájékozódunk arról, hogy milyen az időjárás Tokióban vagy New Yorkban és hatalmas energiákat mozgatunk meg.
Néhány törvényszerűséget szeretnék itt kiemelni, amelyek a fejlődést, illetőleg a ma a szemünk előtt lejátszódó történelmi folyamatokat meghatározzák. Először is nő az összetettség, erről már beszéltünk. A másik törvény a fogyasztás, mely az élő rendszerekre jellemző. Az olyan rendszerek élnek, amelyek fogyasztanak anyagot és energiát, tehát anyagcserét bonyolítanak le, és a felesleges
salakanyagokat kibocsátják, kiválasztják, szaporodnak, emellett információt is cserélnek egymással azért, hogy a fogyasztást optimalizálni tudják. Ugyancsak nagyon jelentős szabályszerűség az, hogy az együttműködés és a verseny bizonyos egyensúlyban van. A létért való küzdelem Darwin szerint versenyt indukál, amiből a legjobbak kerülnek ki győztesen, viszont számos példát tudok arra mondani, hogy az együttműködő csoportok az egyénekkel szemben
előnyben vannak. Nagyon érdekes, hogy az evolúció mindig a meglévőre épít, sohasem kínál gyökeresen új, korábban valamilyen szinten ki nem próbált megoldásokat. Végül megállapíthatjuk, hogy gyorsul a fejlődés, iszonyatos sebességgel értünk el a könyvnyomtatás korából a tudomány és az informatika korába.
Nézzük az érveket! Az összetettség növekedése jól követhető, azt hiszem, kézenfekvő, ha összehasonlítunk egy kősókristályt, mondjuk New York-kal. A kősókristályban kizárólag nátrium- és kloridionok vannak, amelyekben az atommagok körül keringenek az elektronok. Hasonlóan a kősóhoz másfajta kőzetek és ásványok is léteztek még a Föld kialakulása idején. Akkor ezek voltak talán a legbonyolultabb képződmények, de aztán, ahogy haladt előre a
Világegyetem története és ezen belül a földtörténet, kifejlődött az élet, az emberi történelem kialakulásával pedig eljutottunk New York-ig. Ezeket összehasonlítva máris szembetűnik a hatalmas különbség a kétféle rendszer komplexitása között.
A kősóban csak, kétféle elem van, amelyeknek a kapcsolata elektrosztatikus, tehát rendkívül egyszerű. New Yorkban tízmillió ember él, akiknek a
kapcsolatrendszere rendkívül bonyolult, mert a munkahelyi együttműködésen keresztül a családi életig, a különböző etnikai kötődéseken át mindenre
kiterjednek.
Másik jellegzetesség, hogy mindenki fogyaszt, mert az életünkhöz ez feltétlenül szükséges. Csakhogy az a baj, hogy egyrészt egyre többen vagyunk, másrészt pedig egyénenként átlagosan messze többet fogyasztunk, mint amennyire
feltétlenül szükségünk lenne az életünk fönntartásához. Szeretnék arra rámutatni, hogy különböző demográfiai előrejelzések szerint a XXI. század, tehát a mi századunk végére 9 és 11 milliárd között lesz az emberiség lélekszáma, ami
valahol tetőzik és utána inkább csökkenni fog, de az emberiség nyolcvan százaléka a fejlődő világban fog élni. Jellemzők már most is a gyorsuló
urbanizáció problémái, amelyek elsősorban a zsúfoltságra és az ebből következő agresszióra vezethetők vissza. Északon, vagyis a mi fejlett féltekénken, egyre öregszik a népesség, ami azért baj, mert demográfiai katasztrófát okozhat. A nyugdíjrendszer hamarosan össze fog omolni, mert nem lesznek fiatalok, akik eltartsák az öregeket. Délen viszont az a probléma, hogy túlságosan sok a fiatal, akik robbanással fenyegető feszültséget keltenek az egész társadalomban. Ennek is a következménye a növekvő migráció, amivel elég nehéz valamit is kezdeni és súlyos politikai feszültségekhez, például regionális konfliktusokhoz vezet. 2000 évvel ezelőtt még csak Európában és a Távol-Keleten élt számottevő népesség, a XVIII. század elejére már Kína, India, egész Európa benépesült, már tele lett jóformán az egész glóbusz. A fogyasztás, ami alapvető és nélkülözhetetlen velejárója az életnek, az elmúlt évszázadokban, de talán inkább az elmúlt évtizedekben súlyos mértékben eltorzult. Nemcsak azt a kalóriamennyiséget vesszük magunkhoz, ami életünk fenntartásához feltétlenül szükséges, hanem sokkal többet. Egy bizonyos számítás szerint átlagosan 14-szer annyi energiát fogyasztunk el, mint amennyire feltétlen szükségünk lenne. Feltűnő, hogy nem feltétlenül csak az anyagi szükségleteink biztosítására, hanem lelki problémáink megoldására használjuk a fogyasztást, vagyis a vásárlást.
Főleg az északi és déli félteke között hatalmas ellentmondások és feszültségek vannak, mert a déli féltekén hiányzik a pénz. Az alapvető oktatást hatmilliárd dollárból meg lehetne oldani az egész délen, ezzel szemben kozmetikára északon nyolcmilliárdot költünk. Az egészséges ivóvízről ma olvastam valahol, hogy Magyarországon két és félmillió embernek nem juthat osztályrészéül, mert nem igazán egészséges az ivóvíz, de a déli féltekén a helyzet sokkal rosszabb.
Kilencmilliárd dollárból helyre lehetne hozni ezt a problémát, ehelyett a gazdag országokban jégkrémre 11 milliárdot költünk. Az egészségügyi ellátás ára 13 milliárd dollár lenne, szemben az állateledelre nálunk költött 17 milliárd dollárral. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a déli félteke éhezőinek, kb.
hatszázmillió embernek a minimális létfeltételeit biztosítani lehetne évi 50 milliárd dollárból, pont annyiból, amennyibe az kerül, hogy az elhízás kóros egészségi következményeit megpróbáljuk felszámolni. Ismeretes, hogy a túlzott testsúly cukorbajhoz, mozgásszervi problémákhoz és sok más betegséghez vezethet, ezek gyógyítása igen sokba kerül. A probléma tehát az, hogy az innováció következtében egyre többet tudtunk termelni, ezért elszabadult a fogyasztás, és nem jelölhető meg az az időpont, amikor ez valamilyen formában tetőzni fog.
A fogyasztás növekedésének közvetlen következménye a környezet túlterhelése.
Ha szabad így mondanom, a kiválasztott salakanyagok, amelyek a fogyasztótól a környezetbe kerülnek, egyre nagyobb és nagyobb terhet jelentenek. Az első probléma az üvegházhatás, amiről nagyon sokat hallottunk már. A lényege az,
hogy a légkörbe kerülő szén-dioxid visszatartja a Föld felszínéről visszaverődő hősugárzást, és ilyen módon pontosan az üvegházban tapasztalthoz hasonló hatás jön létre. Nagy vita folyt arról, hogy a szén-dioxid-koncentráció növekedése emberi tevékenységnek tudható-e be vagy pedig más okra vezethető vissza. Ma, amennyire én tudom, például az Amerikai Kémikus Egyesület lapjából, az
internetről, és más forrásokból, széles körű az egyetértés a közvéleményben azzal kapcsolatban, hogy a szén-dioxid koncentráció az emberi tevékenység
következtében nő. Érdekes módon néhány meteorológus és geofizikus vonja ezt kétségbe, mert a tudós mindig kételkedik. Csakhogy itt közbe kell szúrnom egy dolgot, amit először Láng Istvántól hallottam: a környezettudatos
gondolkodásban érvényesíteni kell az elővigyázatosság elvét. Ha veszély fenyeget, akkor mindig a legrosszabbra kell készülni, mert akkor nem érhet meglepetés. Tehát az üvegházhatásra igenis készülni kell! Akkor is, hogyha nem vagyunk száz százalékig biztosak abban, hogy ez az emberi tevékenység
következménye. A magam részéről azt mondhatom, hogy száz százalékig biztos vagyok benne. Hatása egyrészt a világtengerek szintjének a növekedése lehet, másrészt pedig a szélsőséges időjárás, amit mi is tapasztalunk. Hogy ez mennyire közvetlenül az üvegházhatás eredménye, azt nem lehet tudni, de 15 éve az egész bolygón egyre több szélsőséges időjárási eseményt, figyeltek meg, és ez nemcsak azért van, mert már mindent elhoz hozzánk a szobába a televízió. A hurrikánok gyakorisága például soha eddig nem látott mértékben nőtt, ennek eredménye volt például a Katrina is, a New Orleans-t tönkretevő hurrikán. Kialakult az ózonlyuk is, ami a klór-fluor szénhidrogének emissziójának a következménye. Szerencsére ezt a problémát meg tudtuk oldani. A Montreali Egyezmény betiltotta e
vegyületek gyártását, és azóta több megfigyelés szerint az ózonlyuk mérete csökken, aminek következtében nem kell attól félni, hogy mondjuk Ausztráliában vagy pedig Dél-Amerika legdélebbi csücskén megvakulnak az állatok az
ultraibolya-sugárzás következtében, ami akadálytalanul éri őket. Az ózonlyuk fokozatosan szűkül, és lehet, hogy a század közepére el is fog tűnni. Savas esőkről néhány évtizede esett nagyon gyakran szó. Ez ma már nem jelent megoldhatatlan problémát, mert az erőművekben a szén elégetése során keletkező kén-dioxidot viszonylag nagy hatásfokkal kinyerik, és gipszet csinálnak belőle. Csökkent a savas esők gyakorisága, ami gyengítette az erdők fáinak ellenálló képességét. Az immunitás csökkenése az oka annak, hogy óriási területeken elpusztultak az erdők, mert a kórokozók elszaporodtak. Emellett megfigyelhető, hogy a nyersanyagok mennyisége is csökken. Nem annyira a vas és a különböző ércek, de a legfontosabb energiaforrásunk a fosszilis
tüzelőanyagok közül a kőolaj és a földgáz mennyisége valószínűleg már elérte azt a szintet, amikor bekövetkezik az ún. peak oil, az olajcsúcs, ami azt jelenti, hogy a kitermelt nyersanyag mennyisége tetőzik. Be kell látni, hogy végesek a források, egymillió év kell ahhoz, mire újabb földgáz-, illetve kőolajmezők alakulnak ki, az igény pedig egyre nő. Bárdossy György geológus barátom szerint, aki igazán ért hozzá, elértük már az olajcsúcsot, tehát a következő
években egyre nagyobb lesz a kereslet és egyre kisebb a kínálat, még akkor is, hogyha vannak bizonyos tartalékok. Ezt a kőolaj mai magas ára is alátámasztja.
Talán ennél nagyobb baj, hogy az édesvíz-készletek is kimerülőben vannak. Az édesvíz „üzlet” volumene az olajüzlet felét teszi ki, tehát óriási pénzeket mozgat meg. Kőolaj nélkül meg tudunk lenni, azonban édesvíz nélkül nem. Ma már vannak óriási területek, például a Szahara déli részén, és egyre több ilyen lesz, ahogy a globális fölmelegedés előrehalad, ahol nincs megfelelő mennyiségű édesvíz, aminek a következtében onnan az emberek kénytelenek elvándorolni.
Ha ez a folyamat a Távol-keleten indul meg, mert mondjuk Bangladesben a szárazság túl nagy méreteket ölt, illetve megemelkedik a tengervíz szintje, ami miatt az emberek ott már nem tudnak megélni, akkor elindulhat száz-
kétszázmillió ember Nyugatra. Egy példa az édesvízkészletek súlyos
csökkenésére az Aral-tó kiszáradása. A két belefolyó folyót, az Amu-darját és a Szir-darját gyapotföldek öntözésére elterelték, aminek következtében olyan villámgyorsan száradt ki a tó, hogy számos halászbárkát nem tudtak elvontatni, beleragadtak az iszapba. Eltűnt alóluk a víz, és ott maradtak.
A következő probléma, ami a mai világot jellemzi, hogy a verseny túlsúlyba került az együttműködéssel szemben. Ennek szerintem az egyik legfőbb oka az, hogy a mai piacgazdaságban egy lineáris értékskálán ítéljük meg egymást, ez a pénz. Az a jobb ember, akinek több pénze van, az a kiválóbb ember, akinek több pénze van, ami két okból súlyos probléma. Egyrészt azért, mert az ember sokkal- sokkal összetettebb lény, semhogy egyetlen lineáris skálával jellemezni lehetne.
A másik probléma pedig az, hogy ezen az egyenesen nem lehet úgy előremenni, hogy a másikat ne nyomnánk vissza, tehát csak zérus összegű játszmák
játszhatók. Én csak akkor tudok nyerni, ha te veszítesz. Ennek az a
következménye, hogy a küzdelem még intenzívebb és kegyetlenebb, mint máskor, ebből ered a fokozódó individualizmus. Talán a mai modern
hálózatelmélettel lehet igazolni, illetőleg értelmezni és megérteni, hogy miért jön létre az a helyzet, amikor egyre egyenlőtlenebb, egyre aránytalanabb az eloszlás, az anyagi javak eloszlása a gazdagok és szegények között. Míg 1960-ban a leggazdagabb húsz százalék a Földön harmincszor annyi jövedelmet élvezett, mint a legszegényebbek, ez 1990-ben hatvanszorosra, 1995-ben pedig
hetvennégyszeresre nőtt, és a különbségek még nőnek is. Ez újabb feszültségeket indukál, mert az emberek nehezen viselik el a különbségeket, főleg pedig a nagy különbségeket.
Említettem, hogy az evolúció konzervatív, magunkban hordozzuk a régi
megoldásokat. Lássunk erre néhány példát! Az elektronok ugyanolyanok, mint tízmilliárd évvel ezelőtt, persze nem ugyanazon anyagok tevődnek össze belőlük, de ugyanolyan törvényszerűségeknek vannak alávetve, és ugyanolyan atomok vannak a különböző molekulákban is és ugyanolyan molekularészletek építik fel a különböző fehérjéket is meg a DNS-t is, amely örökítő anyaga az élővilágnak,
mint néhány milliárd évvel ezelőtt. Megmaradtak ezek a megoldások, csak mindig újabbakkal egészültek ki, és ezáltal a meglévő régire épülő új adta az evolúció eredményét. Számtalan példát lehetne még fölsorolni. Ezek közül kettőt mutatnék be. Az egyik az, hogy a denevér szárnya, a bálna uszonya és az emberi kéz ugyanúgy ötös osztást mutat, öt csontnyúlvány adja ki ezeket a végtagokat, mert a denevérszárnyban is benne vannak azok a kezdemények, amik az emberi kéz kialakulásához vezettek. Emellett például kimutatták az orvosok, hogy van egy agyrészletünk, a hipotalamusz, ami hátul, a nyakszirtünk fölött helyezkedik, és ami már az ősi hüllőkben is, több százmillió évvel ezelőtt is megtalálható volt.
Itt székel az agresszivitás, a szexualitás és az utódok gondozásának ösztöne, és ez változatlan a hüllők óta. A különbség csak az, hogy a fejlettebb szervezetekben, a fejlettebb lények agyában erre a hipotalamuszra ráépülnek további agyrészletek és ellenőrzik a tevékenységét. Tehát hogyha hirtelen fölmérgedek, mert elém vágtak az autóval a forgalomban, akkor nem esem neki rögtön az előttem lévőnek, hanem további agyrészleteim visszafognak, és visszafogottságra késztetnek. De az eredeti hipotalamusz ott van mindannyinkban. Talán még megdöbbentőbb bizonyítéka a konzervatív evolúciónak az, hogy nemrégiben mutatták ki, az emberi genom és a csimpánz genomja 98 százalékos átfedést mutat, tehát nagyon kicsiben különbözünk a csimpánztól, bár igen jelentős
különbségek is észrevehetők. A patkánnyal 95 százalékos az átfedés. A réginek a megőrzése, vagyis a konzervativizmus, ha szabad így mondanom, az evolúciós konzervativizmus átvihető a társadalomra is, mert például a család százezer éve vagy talán még régebben létezik. Azért alakult ki, mert az embriót hosszú ideig őrzi az anya a méhében, hogy ezáltal az agyának a fejlődését elősegítse. Az ára viszont ennek a megoldásnak az lett, hogy megszületése után a kisded képtelen saját magát ellátni és saját táplálékáról gondoskodni, ezért az anyának kell őt etetni, akár tejjel, akár másképpen. Ezalatt viszont az anya nem képes arra, hogy megszerezze saját táplálékát, tehát szükség van az apára is, aki táplálja az anyát és a gyermekét. Kialakult a háromtagú család, ami több utóddal nagyobbra is bővülhet. Egy egészen modern példa a konzervatív evolúcióra: az ortodox
egyház a helyzete Oroszországban. A XX. század elején, a tízes-húszas években, Oroszországban óriási társadalmi mozgások indultak be, és az akkor létrejövő szovjet birodalomban az ortodox egyházat teljes mértékben ki akarták irtani.
Nyolcezer pópát meggyilkoltak, tönkretették a templomokat, és teljesen eltűnni látszott a vallás. Egy kicsit a Nagy Honvédő Háború alatt megerősödött, mert akkor szükség volt rá a nácik elleni harc támogatására, de aztán ismét oda jutott, hogy például, amikor 1979-ben Moszkvában voltam, nem lehetett egyház-zenei hanglemezt kapni a boltokban. Amikor jöttek a változások, Jelcin hatalomra került, kettő, azaz kettő év alatt az ortodox egyház főnixmadárként újjá született, és olyan erős ma már, hogy egyetlen politikus sem tesz komolyabb lépéseket anélkül, hogy az egyház felelős vezetőinek véleményét ki ne kérné. Ezt a bizonyos alapvető és belénk épített konzervativizmust mi állandóan
megtagadjuk, aminek az a lényege, hogy mindent eldobunk, mert a termelés mindig újnak a megvásárlására késztet, újítási kényszerben vagyunk. Ez rám,
mint tudományos kutatóra is érvényes, mert addig, amíg nem fedezek fel valami újat, addig nem sokat ér az egész tudományom, tehát nekem kötelességem újat fölfedezni, és ezáltal igyekszem szétfeszíteni a régi kereteket. Ez rendben is van, csakhogy az újnak a beépülése a régibe hosszabb ideig tart, és nálunk túlságosan gyorsan próbáljuk megváltoztatni a régit, aminek a következménye az
információdömping. Ma már állítólag egyetlen óra alatt legalább ezer különböző információegység jut az ember szemébe a városban, amit a legtöbb ember
nagyon nehezen tud földolgozni, ezért nő az idegfeszültség. Például a „dobd el”
társadalomban a szennyezés is, a szemét mennyisége is iszonyatosan növekszik.
Egy további veszély a sokféleséggel kapcsolatos, amire az evolúció épít, miután a darwini elmélet azt mutatta ki és eddig semmiféle komoly formában nem tudták megcáfolni, hogy az evolúció az ún. szelekciós nyomás révén működik, tehát igen sokféle lehetőség van jelen egy adott helyen, ahol azok az egyedek fognak túlélni, amelyek a legjobban tudnak a változó körülményekhez alkalmazkodni. A sokféleség döntő szempont, mert ha minden egyforma, akkor vagy sikerül
alkalmazkodni, vagy nem, és ha esetleg olyan körülmények állnak elő, amihez nem tud alkalmazkodni az egyetlen, mindenütt élő faj, akkor kipusztul. Viszont ha sok faj van, akkor az egyik, a másik vagy a harmadik képes az
alkalmazkodásra. Ezért tartom veszélyesnek a monokultúrák elterjedését, a mezőgazdaságban, de például a biodiverzitás csökkenését is, ami többek között az esőerdők kiirtásának a következménye. Korábban Cook felfedező útjának az volt a következménye, hogy egyes szigetekre, amelyek azelőtt el voltak zárva a külvilágtól, patkányok szabadultak, és ezek az őshonos fajtákat kiszorították, sok helyen majdnem teljesen. A biodiverzitás csökken az egész világon, aminek közvetlen negatív hatását nem biztos, hogy érezzük, de valami azt súgja, hogy hosszabb távra ez nagy bajt jelenthet, és ezt főleg a biológusok állítják, akik nagyobb élő rendszerekkel foglalkoznak. A génmanipuláció hasonlóképpen problémát jelenthet. Éppen most fogadtak el egy törvényt Magyarországon a Parlamentben, ami ennek a lassítására irányul, ugyanis ha mindenből egyformát csinálunk, akkor, ha jön valamiféle fertőzés, aminek hatását eddig nem tudtuk fölmérni, akkor a megtámadott monokultúra végzetesen károsodik.
Nem tudjuk pontosan, hogy mi vár ránk, és ezért az a véleményem, hogy lassítani kellene a változásokat és időt kéne hagyni arra, hogy megfelelő módon
kipróbáljuk a hatásokat. Legalább egy olyan példát tudok, amikor ez a próba elmaradt, ez volt a Contergan-botrány. Nem próbálták ki megfelelően azt az egyszerű nyugtatónak szánt gyógyszert, aminek a beszedésével aztán a kismamák végtag nélküli újszülötteknek adtak életet. A kulturális sokszínűség is erőteljesen csökken, ezt például abból lehet látni, hogy a jelenleg hatezer különböző nyelv száma egyre csökken. Kéthetenként kipusztul egy, márpedig minél több nyelvet beszélnek egy kultúrában, annál többféle gondolkodás van ott jelen. Állítólag a magyar agykutatók azért érhetnek el nagy sikereket, – és valóban látványos sikereket érnek el – mert a magyar nyelv olyan speciális szerkezetű, hogy az
agykutatásra alkalmasabbá teszi őket. Hogy ez igaz-e vagy sem, az nem
bizonyított, de mindenesetre érdekes felvetés. Ismeretes a mondás, hogy ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Nyilvánvaló, hogy a nyelvek eltűnése a kulturális sokszínűség a sérüléséhez vezet. Már az angol nyelv is, ami ma a lingua franca szerepét tölti be, vészesen szegényedik, műveletlenebb emberek már csak ezer szóval beszélnek angolul, ezáltal az önkifejezés, az információ átadása elszegényedik. Ehhez járul a hamburger „kultúra” és az amerikai erőszakos filmdömping pusztító monokultúrája is.
Ha ennyi veszély fenyeget, nagyon könnyen a pesszimizmus lesz rajtunk úrrá, azt sugallva, hogy úgysem lehet semmit tenni. Van egy amerikai kutatóintézet, ahol az a vélemény alakult ki, hogy a változások már annyira előrehaladtak, hogy csak két lehetőség van. Vagy nem igazolódnak be a félelmek, és akkor minek
aggódjunk, vagy pedig beigazolódnak, akkor viszont azért nem tudunk semmit tenni, mert már nem tudjuk feltartóztatni a bajt. Szerintük így is, úgy is
tétlenségre vagyunk kárhoztatva. De én nem hiszem, hogy ez lenne a jó szemlélet, ugyanis éppen az innovatív gondolkodás, az, ami képes lesz azt az alapvető paradigmaváltást segíteni világszerte, amit Brundtland norvég miniszterelnök asszony fogalmazott meg a csapatával együtt. 1987-ben publikálták a jelentésüket, miszerint úgy kell kielégíteni a jelen generációk anyagi igényeit, hogy ezzel ne veszélyeztessük a következő generációk életlehetőségeit. Tehát fontos, hogy gondoljunk a jövőre, arra, hogy mi lesz a gyerekeinkkel és az unokáinkkal.
Néhány konkrét teendőt meg lehet fogalmazni, ezeket elvégezni azonban gyakorlatilag lehetetlen. Először is csökkenteni kellene a szállítást, ami egyre több nyersanyagot használ fel. Ma a világ összes energiafogyasztásának a kétharmada a szállítás számlájára írható. Ide-oda mozgatják az árukat, a ruhákat megvarrják Olaszországban, összerakják Magyarországon, végül eladják
Norvégiában. Még rosszabb az, amikor megvarrják Kínában, összerakják Venezuelában és eladják Magyarországon. A szállítás csökkentése egyúttal egy nagyon fontos társadalmi elv megvalósítását is jelenthetné. Ez az elv a
szubszidiaritás elve, ami azt jelenti, hogy minden problémát ott kell megoldani, ahol az keletkezett. Ha egy faluban, akkor a falu népe oldja meg, ha Budapesten, akkor Budapest polgárai oldják meg, ha pedig Európában, akkor a kontinensen próbálják megoldani, és ne menjenek följebb, a központokba a problémák megoldásával. Egyrészt azért, mert ott nem tudják igazán, hogy mi történik helyben, másrészt a központosítás óriási szállítási és egyéb energiafogyasztással is jár.
Nyilvánvalóan szükséges a vagyoni különbségek csökkentése. Ez egészen egyszerű emberi törekvés. Bizonyos különbségnél többet az emberek nem viselnek el, olyan hatalmas feszültség alakul ki bennük, amiből előbb-utóbb robbanás lehet. Az egyik módszer, amivel ezeket a célokat el lehet érni, a
technológia átadása minél többfelé, hogy megfelelően tudják alkalmazni.
Nemcsak egyszerű növekedésorientált, hanem környezetbarát technológiákra gondolok, amelyekből már számos ismert és nagyon hatékonyak. Ha ezek eljutnak a jelen pillanatban fölfutóban lévő gazdaságokba, akkor nyilvánvalóan várható, hogy csökken a környezetszennyezés mértéke, és végeredményben kialakul az ún. ökoszociális piacgazdaság, amelynek az a lényege, hogy a piac megmarad, mint az árutermelési verseny legalkalmasabb színtere. Ez háromezer év óta működik, tehát nem valószínű, hogy meg fog szűnni, éppen azért, mert, mint már mondtam a bevált, régi megoldások fönnmaradnak. A piacot azonban két szempontból, a verseny és a környezet oldaláról korlátozni kell. Figyelembe kell venni, hogy vannak öregek, betegek és hátrányos helyzetűek, akik nem tudnak versenyezni. Ha például azt a célt tűzték volna ki elém, hogy nyerjem meg valamelyik olimpia pehelysúlyú súlyemelő versenyét, akkor eleve esélytelen lettem volna, mert az alkatom nem alkalmas arra, hogy súlyemelő legyek, ilyen szempontból hátrányos helyzetű vagyok. Azok, akik nem tudnak versenyezni, nem iktathatók ki a piacról, valamit kezdeni kell velük, a szociális gondolatnak megfelelően, ami már nagyon régen benne van a köztudatban. Legutóbb és talán a legmodernebb formájában Ludwig Erhard (az NSZK kancellárja 1963–1966 között – a szerk.) valósította ezt meg Németországban, de Skandináviában is jól működik a szociális piacgazdaság. Egyesek szerint persze ez is elvonja a pénzt másoktól és ez sem képes fennmaradni akkor, hogyha nem növekszik
folyamatosan a gazdaság, de legalábbis egy szempont, ami a versenyt kell, hogy korlátozza. A másik szempont az „öko” szóval kapcsolatos: véges a bolygónk, ezért végesek a nyersanyagforrások. Most már a Földet 24 óra alatt körbe lehet repülni, nagyon sokunk valószínűleg meg is tette, néhány óra alatt el tudott jutni Budapestről egy távoli városba. Az Interneten keresztül másodpercek alatt kapcsolatot lehet teremteni igen távol élő partnerekkel is. Nem nehéz fölfogni, hogy Földünk véges, a benne lévő nyersanyagok mennyisége is véges, emellett a szennyezést befogadó és ártalmatlanító kapacitása, is véges. Ez azt jelenti, hogy valamikor véget kell vetni az anyagi fogyasztás növelésének, egy idő múlva el kell érni az egyensúlyt, különben olyan katasztrófának nézünk elébe, amit nem tudunk befolyásolni. Ezért kell, pontosabban kellene a versenyt ésszerű keretek között korlátozni, de semmiféle szándék nem látszik a nemzetközi
nagypolitikában arra, hogy ezt a korlátozást megvalósítanák. Nem elegendők a látványos technológiai sikerek, az innováció környezetbarát vonásait kéne
erősíteni, és itt nemcsak technológiai innovációra, hanem társadalmi innovációra is gondolok. Köszönöm a figyelmet.
D. J.: Köszönöm szépen Náray professzor úr nagyszerű és élvezetes előadását.
Most az következik, hogy a közönséggel együtt tovább gondolkodjunk a felvetett problémákon és azon, hogy valóban, a tudós számára a tudományos- műszaki innováció sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint a társadalmi innováció, hiába van egymásra épülve, amit említettél, a paleokortexünk, a neokortex-szel, valami új kellene. Ennek nem vagyunk még birtokában, hogy egy innovációs kortexet,
tehát egy új agykérget, egy megújulást serkentőt hozzunk létre. A társadalmi mozgásoknak és az intézményrendszereknek valamilyen világméretű megújulása kell mindenképpen, elengedhetetlen, hogy ebbe az irányba elmozduljon a világ.
Pillanatnyilag nem látni realitását a politikai pártok között vergődő
intézményrendszerekkel megáldott, világban. A világszerte négy-öt éves távra gondolkodni képes politikusok kezében ez valószínűleg nincs jó helyen, és hogy ebből elmozdulás legyen, valahogy a hosszú távú gondolkodást kéne
összeházasítani a rövid távú politikai érdekkel. A közönséget kérdezem, hogy kinek van kérdése, hozzáfűznivalója az elhangzott gondolatébresztéshez.
Parancsolj.
? Professzor úr, én úgy látom, hogy van egy alapvető ellentmondás, egyrészt a túlnépesedés és az energiaigény keletkezése területén. Tehát ugye Kína, India az, ami a legutóbbi évtizedekben a legnagyobb lélekszámban gyarapodott. Én még emlékszem rá, amikor általános iskolába jártam, akkor még 650 millió fős volt Kína, én legalábbis akkor még így tanultam. Ugye ez most megduplázódott. És alapvetően nem arról van szó, hogy egyre több gyerek születik, mert már nagyon régóta a társadalom az egykét támogatja, például Kínában kifejezetten, ott, hogy úgy mondjam, egy politikai vezérfonal, hanem az, hogy nem halnak meg az emberek. Egyszerűen arról van szó, hogy tovább élnek. Nem olyan nevetséges dolog ez, hanem egyszerűen egy bizonyos életszínvonalhoz kapcsolódik, hogy tovább élnek az emberek. Következésképpen robbanásszerűen megnőtt ezeknek az országoknak a lakossága, viszont hogyha az életszínvonal már olyan, hogy nem halnak meg az emberek olyan gyorsan, mint korábban, akkor az
energiaigényük is nagyobb lesz. Szerintem itt van a legnagyobb probléma, hogy a leginkább elterjedt energiaforrásokat az azt birtoklók, vagy legalábbis
rendelkezési joggal bírók az utolsó cseppig kívánják használni, és nem engedik szerintem, legalábbis én úgy érzem, az információt kiteljesedni olyan irányokba, hogy az energia multiplikációhoz vezessen. Tehát én a szénhidrogénekre
gondolok, ahol alapvetően elnyomnak mindenféle kezdeményezést addig, míg egy csepp olaj kiszedhető a földből. Köszönöm.
N.-Sz. G.: Csak egyetérteni tudok, az a helyzet valóban, ahogy Dürr János is mondta, a rövid távú érdekek, mégpedig az egészen rövid távú érdekek messze felülírják a hosszú távúakat. És ez az ellentmondás okoz súlyos problémákat.
Szerintem ne sajnáljuk a kínaiaktól, hogy pár évvel tovább élnek. Az idősek már nem fogyasztanak olyan sokat. Az a probléma, hogy a fogyasztási igények növekednek. Most a milliárdnál többet számláló kínai népesség biciklivel közlekedik, de egyszerre 12 autópályát építenek . Még szórványosan járnak rajtuk a gépkocsik, de már óriásira nőtt az autóipar. Az igények növekedése a nagyobb probléma, nem az a pár év, amivel tovább élnek.
Gács János: Száz százalékig egyetértek mindazzal, amit elmondtál. Azt szeretném kérdezni, hogy látsz-e egyáltalán esélyt szelíd megoldásra, látsz-e
olyan csírákat például – esetleg ilyenek az antiglobalista mozgalmak –, amik egy új paradigma mentén próbálják átrendezni a társadalmat, a láthatóan ugyan hosszú távra nem működő, de jelenleg mindenütt uralmon lévő alapvető paradigma helyett. És végül, ha nem, akkor időtávban miként vélekedsz, hogy körülbelül hány évtized múlva következik be az elkerülhetetlen valaminő
összeomlás és kényszerű paradigmaváltás és akkor a kényszerű korlátozás, mert ugye ez volna egy másik alternatíva.
N.-Sz. G.: Köszönöm szépen, ez nagyon vonzó kérdés, mert az ember eleresztheti a fantáziáját. Először azt mondanám, hogy a fizikában három átalakulási fajta ismeretes. Az első az egyensúlyi átalakulás, amikor minden simán megy, tehát fokozatosan veszi át a hőmérsékletet a melegített szamovár, egyre melegebb lesz, és minden egyformán oszlik el. A következő a
sztochasztikus átalakulás, amikor buborékok szakadnak le az edény oldaláról és itt-ott jönnek a felszínre, majd fokozatosan, egy ún. stacionárius állapotban létrejön a forrás. A legkülönlegesebb változás a kaotikus, ami akkor következik be, ha lezárjuk az edényt és melegítjük, ezért egyszer csak fölrobban. Nem lehet megjósolni, hogy mi lesz. Én abban bízom, hogy az átalakulás, ami előttünk áll, sztochasztikus lesz. Hogy egyensúlyi lesz, ezt most már nem tudom elhinni, de hogy sztochasztikus lesz, tehát csak kisebb feszültséggócok fognak, hogy úgy mondjam, fölrobbanni, az még hihető. Ha így lesz, fokozatosan állunk át az új rendszerre, ami biztos, hogy be fog következni. Kizárt dolognak tartom, hogy az átalakulás kaotikus és ezáltal végzetes lesz, mert visszatekintve az Univerzum történetére, az átalakulások mindig az egyensúlyi vagy a sztochasztikus
forgatókönyvet követték. A Föld története során bekövetkeztek kisebb-nagyobb konfliktusok, mint például 66 millió évvel ezelőtt, amikor becsapódott egy kisbolygó a Yucatán-félszigetre, és emiatt a Föld légköre egy-két évre elsötétült.
Kipusztult a szárazföldi fajok 95 százaléka. Akkor indultak el az emlősök és a belőlük kifejlődő ember a diadalútjukra, tehát egy olyan evolúciós rés nyílt meg, ami óriási lehetőségeket rejtett magában. Lehet, hogy most is ilyen előtt állunk.
G. J.: De ez azt hiszem, nagy kockázat, hogy ezt túl fogjuk-e élni vagy cickányméretben tovább megyünk, mint annak idején az emlősök.
N.-Sz. G.: Hogy én nem fogom túlélni, az biztos, de sajnos én azt is biztosnak tartom, hogy fogom már látni az első nyomait ennek a súlyos változásnak, mert nem kisebb ember, mint Al Gore nyilatkozta a CNN televízióban, hogy tíz éven belül már mindenkit mellbe vágnak majd a változások.
?: Azt szeretném mondani, hogy a legnagyobb pesszimizmussal nézek a jövő elé, ugyanis amiket megoldási lehetőségekként felsorolt Professzor úr, ezek nagyon szép dolgok és elvileg mindenki egyetért velük. De visszatérve az ember
biológiai konzervativizmusára, ez az emberi természetben legalább úgy megvan, tehát ehhez elég mondjuk az ókori szépirodalmi műveket meg a maiakat olvasni,
de nem is kell olvasni, csak egyszerűen körülnézni, és konstatáljuk, hogy az emberi önzés, törtetés, másoknak a letaposása anyagi érdekek miatt a mai napig így van, sőt, talán még fokozottabban így van. És például az jut eszembe, hogy Magyarországon talán Széchenyi volt az utolsó, igazán önzetlenül nagyvonalú ember, amikor az egyéves jövedelmét felajánlotta egy nemes célra. A mostani többszörös milliárdosok közül én nem hallottam, hogy legalább egy ösztöndíjat alapítottak volna vagy egy kollégium alapjait lerakták volna, és ennek alapján én nagyon pesszimista vagyok, mert szerintem igenis, ezek az emberi rossz
tulajdonságok és főleg az önzés kiirthatatlan.
N.-Sz. G.: Hadd fűzzek ehhez egy kommentárt. Egy biztos, az önzés a lét
fenntartásnak a nélkülözhetetlen velejárója. Élni akarok, mégpedig minél tovább akarok élni, ez olyan mélyen benne van az ösztöneimben, hogy nem tudom megváltoztatni. Ha viszont megfelelő irányba terelődik ez az önzés és az lesz az én létem fenntartásának a feltétele, hogy ne fogyasszak túl sokat, úgy fogok változni, hogy ez valósuljon meg. Aki pedig nem tud változni, az eltűnik. Tehát olyan emberek fognak akkor előtérbe kerülni, akik ezt az új csökkentett
fogyasztási modellt képesek követni.
?: Egy párhuzamot véltem fölfedezni itt az elmondottakban, mégpedig az
oktatással kapcsolatban. Ezen a téren én a sokszínűségnek lennék a híve, de úgy látom, hogy az oktatási rendszerünkben egy monokulturális folyamat alakult ki – egységes európai oktatási rendszerben és hasonlókban gondolkodunk. Ez csak egy megjegyzés volt részemről. A kérdésem pedig az lenne, hogy mindazok, amik itt elhangzottak, hogyan fordíthatók le az oktatás területére feladatként, teendőként.
N.-Sz. G.: Köszönöm, ez döntő jelentőségű. Először is föl kell világosítani a diákokat, tehát a fiatal generációt arról, hogy mik a problémák és ezekre különböző megoldási javaslatokat kell tenni. Biztos, hogy a megoldások nem véglegesek, mert nem mindig tudja az ember előre, hogy mit kell csinálnia, de a környezettudatot igenis föl kell éleszteni a diákokban. Szerintem a fiatalok sokkal környezettudatosabbak, mint az idősebbek, és már csak divatból is
alternatívákban gondolkodnak. Ezt megfelelő szakszerű mederben tartva elérhető a cél.
Finnországban például nagyon komolyan veszik a környezetet és az oktatás is ennek megfelelően sokkal környezettudatosabb. Egy konkrét példáról tudok, ami nem pont ide tartozik, de jellemző. Kimutatták a pszichológusok, hogy a
játékszenvedély épp olyan, mint a kábítószer, egyszerűen nem tudnak leszokni róla bizonyos emberek, a félkarú rablót nem képesek ott hagyni. Finnországban is működnek ugyan játék automaták, de a nettó nyereség 90 százalékát
visszaforgatják a játékszenvedély rabjainak a gyógyítására.
Bretz László: Egy kicsit másfelé szeretném a dolgot elvinni. Én könyvszerető ember vagyok, és tudom, hogy Professzor úrnak is némi köze van a könyvekhez az Akadémiával kapcsolatban. Ugye tudjuk, mi még azon nőttünk fel, hogy könyvek által ment előbbre a világ. Most az lenne a kérdésem, hogy igaz-e ez ma még, vagy a könyveket valami mással kell behelyettesíteni, mondjuk
információval. A kérdés az, hogy hallottuk, számos információ áll
rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy nem jó irányba megyünk, és mégis, hogyha ezek az információk rendelkezésünkre állnak, mégis megy-e előrébb a világ, és ha igen, akkor az előrébb jó felé van-e.
N.-Sz. G.: Köszönöm szépen, ez egy nagyon jó kérdés, olyan, mint Vörösmarty:
Gondolatok a könyvtárban c. versében megfogalmazódott, aminek egyébként az eredeti kéziratát az MTA Könyvtárában őrizzük. Én szilárdan hiszek benne, hogy megy előbbre a világ. Nem biztos, hogy pont itt a nyugati féltekén,. de megy előre. Például éppen az információfogyasztása, pontosabban cseréje lehetne egy egérút, ami az emberben meglévő fogyasztási vágyat és
agresszivitást a megfelelő mederbe tereli. Mert ha már nem az lesz a státusz- szimbólum, ha nagy, energiapazarló autóm van vagy az, hogy a Maldiv-
szigetekre járok nyaralni, ami megint csak energiaigényes, hanem mondjuk az, hogy milyen különleges szoftverem van, vagy milyen szép operaelőadást hallgattam meg, akkor a nyersanyag-fogyasztás és a környezetszennyezés mértéke csökkenhet. Ez egy lehetőség, ami a könyveknek új jelentőséget kölcsönöz, amelyek mellesleg sokkal tovább eltartanak, mint a mágneses adathordozók, amelyeket tíz-húsz évenként kell újramásolni,.
D. J.: Köszönjük szépen. Amennyiben nincs további kérdés, úgy megköszönöm vendégeinknek az aktív, gondolkodó részvételt, vendégünknek pedig a nagyon szép, tartalmas előadást, és hadd adjam át ezt a két kötetből álló, audiovizuális élményt is nyújtó ajándékot. Önöknek pedig köszönöm szépen még egyszer a részvételt és valószínűleg Garibaldi-est címén jövőre találkozunk legközelebb.
Reményeink szerint akkor már bemutathatjuk a Szép beszélgetések második folyamának kötetét.
