MÉG ALIG KEZDİDÖTT EL A NAP, ám Theodore Collins atya máris belefáradt a hívek gondjaiba. Három órája gyóntatott egyhuzamban; végighallgatott egy házasságtörést, egy elmulasztott misét, egy bolti lopást és három nı megölését. Utóbbinál hajlott rá, hogy titkon dikta- fonra vegye a vallomást, majd eljuttassa a szalagot a Yardra, de egy- házi énje kerekedett felül, és nem tette meg. Elsısorban Isten szolgája volt és csak másodsorban brit állampolgár. Igaz, néha megvetette ma- gát ezért.
A Temple Church legnépszerőbb papja meglazította gallérját, és tit- kon nyújtózott egyet két bőnös lélek feloldozása között. Egészséges fiatal férfi lévén természetes, hogy elmacskásodtak az izmai a szők helyen való üldögélésben. Vállig érı rozsdabarna haja folyamatosan a szemébe hullott, ez pedig most idegesítette. Kénytelen volt három csattal megregulázni a tincseit, és erısen remélte, hogy eszébe jut ki- venni ıket, mielıtt végez a munkájával. Ha a tizenéves lányrajongói meglátják így, kiábrándulnak belıle és soha többé nem jönnek a misé- ire. Újabb lelkek jutnának miatta pokolra.
Theo görcsösen belemélyesztette az ujjait a saját karjába, hogy megakadályozza a réges-régi, szörnyő emlékek támadását. Most lel- kek mentésével foglalkozik; erre kell figyelnie, nem pedig a saját dé- monaira.
Ahogy közeledett a munkaidı kezdete, lassan elapadt a hívık sora, és Theo hálát adott ezért. Ilyentájt kezdett ugyanis hajlani rá, hogy egy-egy apró bőnnél közbevágjon: „Már ne is haragudj, leányom, de vannak, akik sokkalta súlyosabb bőnökkel várakoznak odakinn. Az a férfi például sorozatgyilkos, és a maga pitiáner vétkei miatt kell to- vább várnia a feloldozásra”. Szerencsére a józan esze mindig legyőrte e kísértést, de az órák múlásával ez egyre nehezebbé vált.
Nyílt a fülke ajtaja, és egy nı térdelt le a rács másik oldalán. Theo felkapcsolta neki a villanyt, majd fáradtan hátradılt. Vagy megcsalta a férjét, vagy kezet emelt a gyerekeire. Így hirtelen ez a két tippje volt.
Collins atya döbbenete leírhatatlan volt. Valami megfogta a híve hangjában, mert nem csattant fel, hogy ne szórakozzon vele, hanem komolyan elgondolkodott a kérdésen, és ıszintén válaszolt:
– Szeretnék hinni.
– Értem – bólintott a nı. A hangjából ítélve körülbelül annyi idıs lehetett, mint Theo, azaz nem több huszonötnél. – Tegyük fel, hogy van Isten. Milyennek képzeli?
A férfit meglepték a kérdések, de egyben fel is keltették az érdeklı- dését. Eddig mindig ı kérdezett, most pedig a véleményére voltak kí- váncsiak. Ez új volt, és határozottan tetszett neki.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakállas öregúrnak képzelem – válaszolta, közben a rács felé fordulva, hátha szemügyre tudja venni a nıt –, de az emberi fantázia véges, én pedig még nem gondolkodtam ezen túl sokat.
– Akkor gondolkodjunk – mosolyodott el a nı, és ettıl a mosolytól valahogy átmelegedett Theo szíve is. – Nézzük meg a világot, és az alapján, amit magunk körül látunk, állapítsuk meg, hogy milyen lehet a teremtıje. Ez logikus út, nemde?
– De, logikus, igen – lepıdött meg a megoldás egyszerőségén és zsenialitásán a pap, majd rögtön folytatta is a gondolatmenetet: – A világ szeszélyes, kiszámíthatatlan, de alapvetıen kellemes hely.
A nı diadalmasan elvigyorodott, és karba tette a kezét. Megvillant pár hullámos, vörös tincse a tompa fényben.
– Szóval szeszélyes és kiszámíthatatlan, de alapvetıen kellemes – ismételte. – Úgy tartják, Isten a saját képére teremtette az embert, te- hát hasonlatos a halandókhoz. Milyen embert képzelne el ilyen tulaj- donságokkal, atyám?
Theo meglepetten pislogott. Annyira ésszerő és következetes leve- zetése volt ez a Mindenható megismerésének, hogy fel sem fogta tel- jesen, de már ki is mondta a választ:
– Egy nıt.
A gyóntatófülke túloldaláról szipogás hallatszott. Collins atya meg- ijedt, hogy esetleg megbántotta az ismeretlent, ezért vissza akarta
szívni, amit mondott, ám ekkor a nı könnyektıl fátyolos hangon meg- szólalt:
– Elmondhatatlanul boldoggá tettél. Köszönöm. Mindig is tudtam, hogy nem felejtettetek el teljesen.
Theo sötétkék szeme elkerekedett, és a férfi feltépte a fülkéje ajtaját, majd kívülrıl a mellette lévıét is.
A térdeplı üres volt, csak a lámpa hunyorgott álmosan.
A pap izgatottan keresni kezdte tekintetével a titokzatos nıt a temp- lomban, de egyedül volt. Azaz… nem teljesen.
– Ejnye, fiam, neked nem odabenn kellene ülnöd, hogy feloldozd a bárányaidat? – Perrin tiszteletes közeledett felé a padok között.
– Nem látott befelé jövet egy vörös hajú nıt? – tudakolta Theo tü- relmetlenül.
– Nem volt itt senki – vonta fel a szemöldökét az idısödı férfi, fı- leg, amikor észrevette Theo hajában a barátságosan fityegı hajcsato- kat. – De ahogy elnézlek, kissé elfáradtál már. Jobb lenne, ha lepihen- nél. Már úgyis csak fél órád lenne hátra a gyóntatásból.
Theodore Collins ellenkezni akart, aztán meggondolta magát. Lehet, hogy tényleg csak elbóbiskolt, és álmodta a különös gyónást? De ak- kor miért érzi még mindig a szívében a melegséget, ami az ismeretlen nı mosolyával költözött belé?
Legyintett egyet, és elindult a sekrestye felé. Lehet, hogy a papok a túlvilágra vannak szakosodva, de a kollégái egészen biztosan elmebe- teggé nyilvánítanák, ha kijelentené, hogy találkozott Istennel. Pláne, ha hozzátenné, hogy nıvel.
SERENE NIGHTINGALE MOROGVA belevágta kését az ébresztıórába, és visszafordult a másik oldalára, hogy tovább aludjon. Megpróbált belekapaszkodni az álom utolsó foszlányaiba, mint amikor az ember leszáll a vonatról, aztán észreveszi, hogy ez még nem az ı megállója, és kétségbeesetten fut a továbbinduló szerelvény után – reménytele- nül. Serene is ott maradt az „állomáson”, dühösen és megcsalatva. Rá-
adásul egyre érlelıdött benne valami megmagyarázhatatlan, rossz ér- zés is. Az alvástól kótyagosan ráncolta a homlokát, hátha eszébe jut a megoldás a gombócra a gyomrában, de csak nem jött az isteni szikra. Egészen addig, amíg Amadeus keserves nyávogással az ágyán nem landolt.
A vörös macska és a konyhából érkezı vidám fütyörészés együttes jelenléte hirtelen minden lustán keringı elemet összeforrasztott Serene agyában. A lány egy velıtrázó harci üvöltéssel kiugrott az ágyból, hogy a konyhába csörtessen.
– Szép jó reggelt, galambom! – köszöntötte széles mosollyal az ad- dig „rémálom” és „hallucináció” kategóriákba sorolt férfi, miközben gyakorlott mozdulattal feldobta és elkapta a serpenyıvel a benne bar- nuló palacsintát.
– Mégis mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést Serene kicsit kul- turáltabban, mint elsıre tervezte. Bizonyára az isteni illat volt az oka, mert a gyomra is követelızın megkordult.
Lucifer válasz helyett az asztal felé intett, és rá sem hederítve sütö- getett tovább. Volt a magatartásában egyfajta provokáló magabiztos- ság, és ez ingerelte a lányt. Mintha legalábbis ı lenne a házigazda, Serene pedig a vendég. Mindenesetre leült a szépen megterített asztal- hoz, és óvatosan megbökte a vázában pompázó vadonatúj, vörös- fekete cirmos liliomokat. Nem harapták le az ujjait. Vannak még cso- dák.
Amíg arra várt, hogy a férfi befejezze a fızıcskézést, lopva végig- mérte ıt – ezúttal természetes fényben. A Sötétség Hercege kabát nél- kül állt a tőzhely elıtt; meztelen mellkasát virágmintás kötény takarta. A csíkos sálat nem vette le. Vörös-fekete haja vállig ért, ám pontosan a gerince vonalában egy csuklónyi vastag tincset olyan hosszúra ha- gyott, hogy az majdnem a bokáját verte. A lány pillantása az élénkpi- ros bırnadrág hátsó felére vándorolt, és összefutott szájában a nyál.
Gyorsan megrázta a fejét, ám késı volt: érezte, hogy menthetetlenül elvörösödik. Édes istenem, az ördögöt stírölöm!, gondolta teljes pá- nikban.
Lucifer fedetlen vállai megrázkódtak, mintha valamit igen humo- rosnak találna. Megfordult, és az utolsó palacsintát gondosan a többi tetejére helyezte.
– Az éjjel te magad adtál engedélyt, hogy a verseny végéig a laká- sodban éljek – ült le a bérgyilkosnıvel szemben, és levette magáról a kötényt.
Serene elıször csak bambán pislogott, aztán felfogta a mondat ér- telmét. Késztetést érzett, hogy újra felordítson.
– Hazudsz! – nyögte ki végül mély meggyızıdéssel.
– Ezúttal nem, bogaram – vigyorodott el a férfi, láthatóan élvezve, hogy sikerült kihoznia a lányt a sodrából. – Nézd csak, még alá is írtad a szerzıdést.
Lucifer épp csak annyi ideig tartotta a semmibıl elıhúzott papírt Serene orra alá, hogy az elolvashassa rajta a saját aláírását, aztán ismét eltüntette. Miss Nightingale egy percig üres tekintettel meredt maga elé, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Hacsak nem egy igen dörzsölt csalóval van dolga, akkor ez itt vele szemben valóban maga az ördög, aki az ı beleegyezésével örökre beköltözött a lakásába. Rá- adásul még reggelit is készített két személyre. İrület, színtiszta ırület.
– Beszélnem kell a bátyámmal – jutott eszébe a tökéletes megoldás Vincent személyében, és már nyúlt is a telefon felé.
Lucifer nem tett semmit, hogy megakadályozza, csak kíváncsian fi- gyelte, mi sül ki ebbıl.
VINCENT ÁSÍTVA FELVETTE A MOBILJÁT, és lehunyta szemét. A tele- fon csörgése ébresztette fel, ezért még nem volt teljesen magánál: Serene cérnahangon elhadart mondanivalójából például egy fia hangot nem fogott fel.
– Alacsonyabb frekvencián és lassabban, Serene – sóhajtotta, mi- közben oda sem figyelve cirógatni kezdte a mellkasán szuszogó nı haját.
– Az. Ördög. Azt. Állítja. Hogy. Aláírtam. Vele. Egy. Megállapo- dást. Miszerint. Itt. Lakhat. Életem. Végéig! – tagolta a lány mérgesen a kagylóba. – Mit nem lehet ezen érteni, Vincent? Vincent, figyelsz rám?!
A vonal másik végén azonban néma csend volt; Vincent Nightingale ugyanis ekkor fedezte fel az ismeretlen nıt az ágyában. Dicséretére legyen mondva, visszafogta a torkában érlelıdı ijedt visítást; sıt, ké- pes volt arra is, hogy értelmesen fejezze be a telefonbeszélgetést:
– M-most nem alkalmas, Serene, ne haragudj. Késıbb visszahívlak. Thaleia Harmadrendő bukott angyal és a legártatlanabb külsejő succubus kipislogta szemébıl az álmot, majd ásított egy nagyot. Mindezek után lustán kinyújtóztatta a szárnyait, és átölelte a némán rettegı Vincent nyakát.
–Jó reggelt, Cenny! – dorombolta vidáman.
Vincentben ekkor tudatosult, hogy amit eddig érdekes és kellemes álomnak hitt, az bizony valóság. Az éjszaka közepén valóban megje- lent a szobájában egy nıstényördög, aki beavatta a húga lakásában fo- lyó képtelen eseményekbe. Megtudta tıle, hogy Lucifer fogadást kö- tött az Istennel, az alku tárgya pedig Serene lelke… ı, a gyenge ha- landó férfi pedig gondolkodás nélkül ágyba bújt a Sötétség Hercegé- nek küldöttével, mert azt hitte róla, csak egy szokásos álomfoszlány. Hogy néz majd ezek után Serene szemébe?
– Úgy, mint eddig – válaszolta a „munkatárs” készségesen. – A szemeddel. Egyébként engem Thaleiának hívnak, és nagyon hangosak a gondolataid. Nyugodj meg, légy szíves, mert nem tudok tılük alud- ni. Én is dolgoztam az éjjel, úgyhogy elfáradtam; egy succubusnak pedig fontos, hogy mindig kipihent legyen, különben karikás lesz a szeme, és az nem vonzó.
– Succubus? – lehelte Vincent a lehetı leghalkabban. Tulajdonkép- pen csak udvariasságból kérdezett rá. Nem szerette volna megtudni, pontosan milyen lénnyel töltötte az éjszakát.
– Kéjdémon – villantotta rá a szemét Thaleia vidáman. – Biztos va- gyok benne, hogy van elképzelésed arról, mit jelent ez. De ha nincs több kérdésed, én most aludnék.
A férfi bólintott, majd óvatosan betakarta az egyre egyenletesebben szuszogó démonlányt, hogy annak csak a szıke haja látszódjon ki a paplan alól. Az legalább nagyrészt emberinek tőnt – a szarvakat le- számítva.
Ördögök és succubusok… Serene és az a férfi… Vincent nem is tudta hirtelen, a történtek melyik része miatt aggódjon jobban. Ahogy kimászott az ágyból és öltözni kezdett, egy orákulum bölcsességével látta elıre: az élete gyökeres fordulatot fog venni.
SERENE DÜHÖSEN TEKERTE BICIKLIJÉT a reggeli csúcsforgalomban. Nem elég, hogy Vincent magyarázat nélkül lerázta, de Lucifer miatt még el is fog késni az elsı órájáról. A démonúr ragaszkodott hozzá, hogy szendvicseket és teát csomagoljon neki tízóraira, de beletelt egy órába, mire elkészült velük – közben pedig megállás nélkül ontotta magából a szöveget a Pokol szépségeirıl. Amikor pedig Serene rávág- ta a bejárati ajtót, még azt is megígérte, hogy vacsorával fogja várni. Egyszerően remek, nincsenek rá jobb szavak.
Esernyıt persze elfelejtett hozni, így ázhatott a piros lámpánál, mi- közben az autósok együtt érzı pillantásokat küldtek felé, aztán kímé- letlenül lefröcskölték sárral és a pocsolyák vizével. Serene ízeset ká- romkodott, és csak akkor higgadt le némileg, amikor feltőnt elıtte az egyetem épülete.
Csodák csodájára nem késett el, sıt, alig pár évfolyamtársa ült benn az elıadóban. Néhányan közülük olvastak vagy beszélgettek; csak egy ismeretlen, vörös hajú nı ült teljesen egyedül a terem közepén.
Serene nem volt kifejezetten paranoiás alkat, az elsı gondolata még- is a titokzatos Pandora volt, akirıl Lucifer mesélt neki. Meglehetısen bizarrnak tőnt a gondolat, hogy az Isten egy londoni egyetem böl- csészkarának nagyelıadójában üldögéljen, ám tekintve, hogy az ördög
is hasonlóan különös körülmények között került a lány lakásába, már egyáltalán nem volt elképzelhetetlen a dolog.
Miss Nightingale lépett kettıt az idegen irányába, és rögtön meg is feddte magát, amiért mindig a legrosszabbra gondol. Könnyen lehet, hogy a vörös hajú lány csak egy egyszerő egyetemista, akárcsak ı maga, és azért nem látta eddig, mert mondjuk külföldön volt.
De akkor miért érzi teljes bizonyossággal, hogy ez a nı más, mint a többiek?
Francia, ragyogott fel Serene agyában a megoldás, biztosan egy francia cserediák!
Csak azért sem fog úgy ugrálni, ahogy Lucifer fütyül! Most mind- járt oda is megy az új hallgatóhoz, és megkérdezi tıle, hogy érzi ma- gát Angliában. Akkor minden tisztázódik, ı pedig nyugodtan kiteker- heti a démonúr nyakát, amiért a frászt hozta rá.
Pandora a gondolataiba mélyedve bámulta a katedrát, és nem is vet- te észre azonnal, hogy Serene Nightingale leült mellé. Túlságosan le- kötötte délelıtti „gyónása” a Temple Church-ben és a halandók iránti szeretet. Legszívesebben magához ölelte volna minden egyes gyerme- két, miután az a fiatal pap ráismert, ám érthetı okokból nem tette. He- lyette csak fényesen mosolygott mindegyikükre, és remélte, hogy a lelkük mélyén megértik.
– Szervusz! – köszönt rá enyhén remegı hangon a padtársa, Pandora pedig összerezzent, és ránézett. Aztán elkerekedett a szeme, és tátogni kezdett, mert felismerte a fogadás tárgyát: Serene Nightingale-t.
Mit tegyen a Mindenható, ha alig pár órája érkezett meg a Földre, hatszor eltévedt a londoni metróban és az egyetem zegzugos folyosó- in, majd váratlanul épp az a halandó szólítja meg, akire a leginkább fel akart készülni, mielıtt találkoznak? Essen pánikba és hablatyoljon énochi nyelven? Állítsa meg az idıt, hogy legyen ideje kiötölni vala- miféle választ, amíg megnyugszik? Tegye a földdel egyenlıvé az épü- letet, generáljon tőzriadót? Pandorának egyik lehetıség sem nyerte el a tetszését, de amíg agya lázasan kattogott, gépiesen kinyújtotta a ke- zét és bevetette az isteni mosolyt, hátha beválik:
– Szia! Pandora vagyok, és te?
Most Serene-en volt a sor, hogy holtra válva megoldáson törje a fe- jét. A név ugyan stimmelt, ám ennek nem kellett kifejezetten azt jelen- tenie, hogy Lucifernek volt igaza. Lehet, hogy a Pandora gyakori francia nıi név.
– Izé… a nevem Serene. Láttam, hogy nem vagy idevalósi, és csak azt akartam kérdezni, hogy… hogy tetszik London?
Bár Serene teljesen átlagosnak vélte a kérdést, Pandora mégis két- ségbeesett. Bármelyik másik halandó kérdezi tıle ugyanezt, lazán ki- talált volna valamit; elvégre a pappal is természetesen viselkedett. Serene-nel azonban más volt a helyzet. A nınek egekig szökött a lám- paláza a közelében, és meggyızıdése volt, hogy Miss Nightingale át- látott a szitán.
– Ennyire látszik? – nyögte összetörten. – Pedig egy teljes éjszakát agyaltam az inkognitómon! Tervezgettem, beírtam a nevem az egye- tem anyakönyvébe… még hamis személyi igazolványt is teremtettem! – Inkognito? – sápadt el Serene. A beszélgetés a vélt francia csere- diákkal egyenesen abba az irányba tartott, amit annyira el akart kerül- ni. Pandora azonban már nem is figyelt rá:
– Lucifer a hasát fogja majd nevettében, ha megtudja, hogy egyetlen pillantásból rájöttél, hogy én vagyok az Isten! – Elhallgatott, és óvato- san a lányra hunyorgott. – Megtennéd, hogy nem árulod el neki, ha netalán találkozol vele? Csak a jó hírem miatt…
Miss Nightingale ekkor már a padra borulva zokogott a dühtıl. Egyszerően nem akarta elhinni, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan azt Lucifer jósolta a meghiúsult telefon után: Pandora meg fog jelenni, hogy jó útra terelgesse a lelkét – valószínőleg a közvetlen környezetében. Nos, tényleg itt ült mellette az a bizonyos vörös hajú nı, de egyelıre semmi jelét nem adta, hogy meg akarná téríteni ıt.
– Tényleg te vagy az Isten? – suttogta fáradtan Serene. Sok volt ez neki így csütörtök délelıtt. – Nem csak szórakoztok velem?
Pandora kék szeme hirtelen megtelt együttérzéssel és szánalommal. Anyaian a lány vállára tette a kezét, és így szólt:
– Most virágba boríthatnám neked a termet, de szerintem csak még jobban kikészülnél tıle. Sajnos nem szórakozunk: tényleg a lelkedet akarjuk.
Serene Nightingale ekkor elkezdett beletörıdni, hogy hamarosan megırül.
THEODORE COLLINS A REGGELI események hatására megkérte Perrin tiszteletest, hogy most az egyszer helyettesítse a kora esti mi- sén. Tudta, hogy tizenéves rajongói csalódottan fognak távozni (Theo még véletlenül sem áltatta magát soha azzal, hogy az elsı sorokban izgatottan kuncogó lányok a szertartás miatt jöttek), de ezt az áldoza- tot hajlandó volt meghozni a lelki nyugalma érdekében.
Az esı elállt, a pocsolyák már lelkesen száradtak a Temze partján, amikor papunk letelepedett egy padra és figyelni kezdte a feje felett vonuló szürke fellegeket. A nap néhol halált megvetı bátorsággal át- tört rajtuk, és világos foltokat festett a folyó vizére, de ezeket a pró- bálkozásokat leszámítva egyelıre a felhık uralták London egét. Néha a szél is feltámadt, és Collins atyának össze kellett húznia magán a meleg dzsekit, ha nem akart megfázni. Még a jó idı is csalóka volt ebben a városban.
Nem messze tıle egy fiatal nı támaszkodott a rakpart vastag korlát- jára, és a férfihez hasonlóan elmerült a folyó szemlélésében. Idınként bele-beletúrt fekete hajába, és hitetlenkedve rázta a fejét. Pont úgy fes- tett, mint akit a közelmúltban nagy erejő trauma ért. Theo – egyfajta szakmai ártalomként – mindig megérezte az ilyesmit.
– Ön szerint végleg elvonult az esı, vagy ráfázok, amiért nem hoz- tam ernyıt? – szólította meg a lányt.
– Londonban esernyı nélkül járni felér egy öngyilkossággal – vála- szolta Serene, majd gondolt egyet, és leült a pap mellé. – Mindazonál- tal ma már nem valószínő, hogy újra esni fog.
Pár percig szótlanul bámulták a vizet és a lustán hömpölygı hajókat a felszínén. Theo arra gondolt, milyen elveszettnek tőnik ez a lány,
Serene pedig arra, hogy már-már bőnösen jóképő fiatalembert sodort útjába a sors. Ha a közelmúltban nem találkozik Luciferrel, szinte bi- zonyos, hogy apró tócsákká olvadt volna az idegen láttán – a démonúr szépsége azonban olyan erejő volt, akár a nyári napkorong: elhalvá- nyított mindent és mindenki mást. Így Serene csak átlagos zavart ér- zett Theo mellett, és nem ürült ki az agya teljesen.
Végül a férfi unta el elıbb a hallgatást, mert eszébe jutott a nemrég megélt csoda, és úgy érezte, meg kell osztania alkalmi beszélgetıtár- sával. Ha másért nem, azért, hogy felvidítsa vele.
– Tudja, ma rájöttem, hogy van Isten – fordult Serene felé, de leg- nagyobb megdöbbenésére a lány úgy összerezzent, mintha ostorcsa- pásként érték volna a szavak.
– Nahát, tényleg? – vonta fel a szemöldökét idegesen, nem nézve a pap szemébe. – Képzelje, én is.
Theo meghökkent. Erre a válaszra számított a legkevésbé, pedig felkészült a nıi retikül záporozó ütéseivel kísért „Szektás ırült!” fel- kiáltásra is. Na de hogy a lány egy az övéhez hasonló horderejő felis- merés után ilyen mélabús képet vágjon?! Biztos nem a megfelelı Is- tennel futott össze.
– Isten léte nem teher – próbálkozott szelíden. – İ egyszerően csak