Dél-Mordor úrnıjének, aki észrevétlenül és megdöbbentı természetességgel lopózott a Temple Church falai közé
Imre Viktória Anna
Kísértés Rt.
„Hiszek egy Istenben…
… és az İ humorérzékében!”
A Kiadó
„Az alábbi feljegyzések a Kísértés Rt. archívumának kizárólagos tu-lajdonát képezik.
Másolásuk, illetéktelen kezekbe juttatásuk vagy nyilvános terjeszté-sük…
… erısen javallott.”
Lucifer
Elsı fejezet
amelyben egy ifjú bérgyilkosnınek váratlan látogatói érkeznekSzerda SzerdaSzerda Szerda
SERENE NIGHTINGALE KELLEMESEBB ESTÉT is el tudott volna kép-zelni magának, mint hogy egy profin kivitelezett gyilkosságot követı-en az egyik sötét londoni külvárosi utcán várakozzon, karján szatyor-ral, kezében pedig a másnapi modern filozófia zárthelyi dolgozatra megtanulandó jegyzetekkel. A papírt apró barna pettyek szennyezték, ám a lányt ez nem zavarta. Az sokkal inkább, hogy jócskán elmúlt már tíz óra, a bátyjának viszont nyoma sem volt.
Sóhajtott. Ilyenkor látta be, hogy hibát követett el, amikor annak idején a filozófiát választotta nyilvános élete alappilléréül. Most már tudta: esztétikára kellett volna mennie. Akkor nemcsak a tanulástól kímélhetné meg magát, de az egyetemre való bejárástól is. Mentségére legyen mondva, alaposan átverték: a tájékoztatón egyetlen szót sem szóltak például arról, hogy meg kell tanulnia ógörögül.
Serene kezei megrándultak az emlékre. Ha létezett valami, amit gondolkodás nélkül kiirtott volna a Föld színérıl, az a fent említett nyelv volt. Úgy kísértette ıt már ötödik éve, akár egy sírból elımá-szott zombi. (Ez a hasonlat egyébként tökéletesen tükrözte Miss Nightingale általános véleményét a holt nyelvekrıl.)
Két sarokkal arrébb befordult egy autó az utcába, ahol állt. Serene gyorsan behúzódott a legközelebbi kapualjba (elvégre egy magányos fiatal lány, aki egy hővös októberi éjszakán az utcán tanul filozófiát, még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetı mindennapos jelenség-nek), ám elıvigyázatossága feleslegesnek bizonyult: a hirdetıoszlop elıtt a jól ismert fekete Mercedes parkolt le, a volán mögött a bátyjá-val.
A középmagas, szemüveges férfi kikászálódott az autóból. Hamu-szürke öltönyt viselt, és egyik kezében slusszkulcsot, a másikban egy méretes fekete nylonzsákot tartott.
– Ezer bocsánat – mentegetızött, amint észrevette Serene-t. – Há-romszor tévedtem el, mire idetaláltam.
– A térkép briliáns találmány, Vincent. Minél elıbb tanulod meg használni, annál kevesebb idıt kell Mr. Reeves levágott fejének egy bevásárlószatyorban töltenie. – E végszóval a lány kecsesen belepoty-tyantotta az addig a karján himbálózó zacskót a nyitott zsákba.
Vincent Nightingale úgy döntött, elsiklik a személyét ért sérelem fe-lett. Már úgyis hozzászokott a húga csípıs megjegyzéseihez… sıt, lassan megkedvelte ıket.
– A neje örülni fog – jegyezte meg vidáman. – Kisebb vagyont fize-tett, hogy elintézd a pasast és ı megkapja a fejét. Szerinted mit vétett neki szerencsétlen flótás?
– Nyilván megcsalta. – Serene vállat vont, és az anyósülés felıli aj-tóhoz sétált. – Vagy valami más pitiáner indoka volt. Esetleg a biztosí-tásra utazott. Igazság szerint nem érdekel. Az viszont igen, hogy éjfé-lig eljusson hozzá a fej, szóval leszel szíves megmozdulni és hazavin-ni engem. Meg kell etetnem a macskámat.
A férfi a fejét csóválta, de azért engedelmeskedett. Kinyitotta az aj-tókat, hogy mindketten beszállhassanak, aztán akkurátus csomót kö-tött a nylonzsák szájára, és a húga ölébe nyomta a csomagot. Még két rétegen keresztül sem szeretett hullákat fogdosni. Zavarták a vezetés-ben.
Az utasteret betöltı fényben jól látszott, mennyire hasonlítanak egymásra: árnyalatra megegyezı szénfekete haj, porcelánfehér bır és telt ajkak. Elsı pillantásra senki meg nem mondta volna, hogy bioló-giailag semmi közük egymáshoz. Csak amikor hosszabb ideje szem-lélte ıket az ember, akkor tőntek fel az apró, ám lényeges különbsé-gek: a férfi homloka magasabb, az orra hosszabb volt; Serene viszont örökölte szülei megdöbbentıen kék szemeit.
– Mindenáron el akarunk késni? – érdeklıdött a lány.
– Természetesen nem – felelte nyugodtan a bátyja, miközben elindí-totta az autót. – Csak furcsállom a türelmetlenségedet. Utoljára akkor láttalak ilyennek, amikor még zöldfülő voltál.
– Én bérgyilkosnak születtem – hangzott a hővös válasz.
Vincent ezt már nem bírta megállni mosolygás nélkül. Túlságosan élénken emlékezett még az akkor tizennyolc éves, rémülettel vegyes lelkesedéstıl reszketı tinédzserre, aki egy vértıl csöpögı kést szoron-gatott a kezében, és így bámulta a nappali közepén heverı elsı áldoza-tát: a peches betörıt.
– Ha bérgyilkosnak születtél volna, akkor nem nekem kell eltakarí-tanom a vizsgadarabodat – mutatott rá.
Serene kibámult az ablakon, nehogy a férfi észrevegye az arcát el-öntı pírt. Remek. Pontosan arra vágyott egy különösen fárasztó munka után, hogy egyetlen élı családtagja a hajdanvolt botlásaira emlékez-tesse. Mintha az azóta gondosan felépített karrierje nem szolgálna bi-zonyítékul, hogy igenis van tehetsége a szakmához!
– Csak meg voltam lepve – morogta elkedvetlenedve. – Hosszú idı óta akkor éreztem elıször valamit.
Az igazat megvallva pontosan ez volt az ok, amiért Vincent annak idején úgy döntött, bérgyilkost farag imádott húgából. A lány ugyanis a szüleik halála után évekig úgy viselkedett, mint akibıl gyökerestıl kitépték az érzelmeket: gépiesen végezte a napi rutinját, válaszolt a neki feltett kérdésekre, de a szemébıl kiveszett valami, amit csak azon az éjszakán nyert vissza, amikor elıször ölt.
– Szerinted mit szólnának, ha most látnának? – kérdezte Serene, és a bátyjának beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy a lány a szüleikre gondol. – A nevelt fiuk sikeres bíró, az angol igazságszolgáltatás fel-törekvı csillaga; a tulajdon lányuk viszont… – Elhallgatott.
– Szerintem anyáéknak csak az számít, hogy boldogok legyünk – fe-lelte Vincent némi gondolkodás után. – A sors kegyetlen fintora, hogy számodra ez csak úgy jön össze, ha végzel másokkal. Ez nem a te hi-bád. Persze – vigyorodott el – egyértelmő, hogy nem kevés kellemet-len magyarázkodásban van részük a Mennyben a „rosszcsont” gyere-keik miatt.
A lány lassú köröket rótt mutatóujjával a Mr. Reeves fejét tartalma-zó zsákon.
– Tudhatnád, hogy nem hiszek a Mennyben – mondta végül. – Ha lenne Isten, nem vette volna el tılünk ıket.
– Igazad van – vágta rá a férfi kissé rémülten. – Többé nem is be-szélünk róla, ha nem akarod.
Serene bólintott, a bátyja pedig lassan kiengedte a levegıt. Megpró-bált a vezetésre koncentrálni, de még így is érezte, hogy felgyorsult a szívverése.
Ostoba és figyelmetlen volt. Sokkal jobban kellene ügyelnie a sza-vaira Serene közelében. Neki, aki pontosan tudja, hogy a lányt mind-össze a munkája tartja az épelméjőség falai közt, nem szabad Menny-országot és üdvösséget emlegetnie. Mert mi történne, ha Serene várat-lanul elkezdené komolyan venni a túlvilágról szóló meséket? Elıször a félelem kötné gúzsba, aztán a mindent elsöprı lelkifurdalás, végül pedig visszasüppedne abba a sötét apátiába, ahonnan másodszor nincs menekvés – csak a halál.
– Holnap este beugrom a pénzzel. – Vincent megpróbálta vidámabb irányba terelni a beszélgetést.
– Ez csak akkor fog sikerülni, ha még idıben odaérsz a találkozó helyszínére – mutatott rá bölcsen a lány. – Pontosan egy órád van éjfé-lig.
Mr. Nightingale már bánta, hogy megszólalt. Serene alapvetıen kedves, csendes, visszahúzódó fiatal nı volt – ıt azonban úgy rángatta dróton, akár egy marionett bábut. Persze Vincent ezt csakis saját ma-gának köszönhette: huszonhárom évig mást sem tett, mint elkényeztet-te húgát. Akkor kezdelkényeztet-te, amikor Serene megszüleelkényeztet-tett, és rajongása szin-te kórossá növekedett, miután meghaltak a szüleik. De mi mást szin- tehe-tett volna? Csak ez a szilánkokra tört lelkő halálangyal maradt neki a családjából. Az életét adta volna érte.
– Nem fogok elkésni – fuvolázta tehát végtelen türelemmel, meg-igazítva a szemüveget az orrán. – Már csak azért sem, mert megérkez-tünk.
Serene meglepetten nézett ki az ablakon, ahogy a kocsi lassítani kezdett. Valóban ismerıs környéken jártak: jobbra, az úttest túloldalán
egy park sötétlett, balra pedig egy kapualj. Vincent olyan észrevétle-nül fuvarozta haza, hogy a lánynak még az sem tőnt fel, amikor behaj-tottak Brompton kerületbe.
– Néha megijedek tıled – jegyezte meg Miss Nightingale. Össze-húzta magán a kabátját, mielıtt kinyitotta az ajtót.
– Bagoly mondja verébnek. – A férfi viszolyogva bámulta az anyósülésen maradt fekete nylonzsákot.
– Ne nyavalyogj, Vincent. Egy óra múlva már nem is fogsz emlé-kezni rá.
– Könnyen beszélsz. Te soha nem ájultál el biológiaórán, ha hullák-ról volt szó.
Igaz, ami igaz: kettejük közül mindig is a lány rendelkezett erısebb idegzettel – sztoikus nyugalma pedig hasonló súlyú felelısséget rótt rá, mint Vincentre az a három év, amellyel elıbb jött világra fogadott húgánál. Serene tehát lemondóan sóhajtott, és áthajolva Mr. Reeves zacskóba csomagolt koponyája felett, gyors puszit nyomott a bíró or-rának hegyére.
– Most már kibírod? – kérdezte kedvesen.
Vincent nem jutott szavakhoz. Szökıévente egyszer tapasztalt ha-sonló spontán érzelmi megnyilvánulást a bérgyilkosnıtıl, ennélfogva a reakciója pontosan az lett, amire Serene számított: félszeg biccentés és ábrándos, enyhén bamba mosoly.
Erısen remélte, hogy bátyjában azért maradt annyi józanság, hogy biztonságosan elvezesse az autót a találkozó színhelyére. İ maga sar-kon fordult, és a kapuhoz sétált.
Serene a háromemeletes társasház legfelsı szintjén éldegélt egy két-szobás lakásban. Ablakai a parkra néztek, ezzel pedig már a beköltö-zéskor kivívta közvetlen szomszédja, a krónikus kémkedési hajlamok-kal megvert Miss Fleming ellenszenvét. Az idıs hölgy szimpátiája to-vább zuhant, amint a lány nekilátott a kérdéses hajlék teljes átalakítá-sának, hogy megvalósítsa régi álmát, és gótikus katedrálist faragjon a belsı térbıl; amikor pedig hısnınk még egy kóbor macskát is befoga-dott, végképp betelt a pohár: Serene-nek válogatott kedveskedésekkel
és szívességekkel sikerült csak rávennie a szomszédasszonyt, hogy az elássa a csatabárdot. Ezek után nem csoda, hogy minden alkalommal – mint ahogy most is –, lábujjhegyen tette meg az utat a lépcsıtıl az aj-tajáig terjedı veszélyzónában, nehogy újabb okot adjon Miss Fle-mingnek a panaszkodásra.
– Gyızelem! – suttogta vigyorogva, amikor végre a saját lábtörlıjén állt, kezében a kulccsal. Bele sem mert gondolni, mit szólt volna a vén szipirtyó, ha meghallja, hogy ilyen késın ér haza.
Kattant a zár, nyílt az ajtó – Serene Nightingale-nek pedig azonnal az arcába repült egy vörös szırgolyó a lakás mélyérıl. Ez meglepte. Bármennyire váratlanul érte is azonban a támadás, mégis maradt annyi lélekjelenléte, hogy vakon tapogatózva elérje a kilincset, és egy moz-dulattal kizárja a külvilágot. Mégsem lett volna szerencsés dolog, ha az egész folyosó végighallgatja, ahogy megregulázza a macskáját.
– Mássz le rólam! – nyögte, két kézzel fejtve le fejérıl a hatalmas vörös kandúrt.
Amadeus – így hívták a jószágot –, sértett nyervogással landolt az elıszoba másik végében. Alapvetıen kedvelte Serene-t, még ha sok-szor érzéketlen nıszemélynek tartotta is, amiért nem foglalkozott az ı súlyos pánikrohamaival. A macskának ugyanis meggyızıdése volt, hogy a világon mindenki az életére akar törni. Általában hosszú órákat áldozott különféle összeesküvés-elméletek gyártására, ingatag lábakon álló összefüggéseket képzelt mindenhová, továbbá egy házikedvenc testébe kényszerített felsıbbrendő faj képviselıjének tartotta magát. Mindebbıl Serene csak annyit vett észre, hogy Amadeus szokatlanul sok idıt tölt maga elé bámulással és ámokfutással.
A kandúr és gazdája egy darabig sötéten meredtek egymásra, majd Miss Nightingale úgy döntött, megteszi az elsı lépést a békülés felé: behozott a kamrából és kibontott egy macskaeledeles konzervet. (Amadeus jellemének gyengeségét jól tükrözte, hogy a következı pil-lanatban már fülsértı dorombolással fejezte ki a lány iránt érzett határ-talan imádatát.)
Serene kibújt a kabátjából, aztán szórakozottan megvakarta a még mindig elmélyülten zabáló Amadeus fejét, és útközben dobálva le ma-gáról a ruháit, bevette magát a fürdıszobába. Hamarosan vízcsobogás és elbővölı nıi hang töltötte be a lakást: a bérgyilkosnı imádott éne-kelni.
Amíg ı a tisztálkodással volt elfoglalva, az ez idáig méltatlanul fi-gyelmen kívül hagyott elıszobai tükör különös események kiinduló-pontjává vált. Elıször is nesztelenül kilépett belıle Melpomené Elsı-rendő bukott angyal, múzsa, kiemelkedı tehetségő succubus és egy-ben a Pokol démonurának kedvenc háremhölgye, majd megigazította éjfekete zakóját és vérvörös nyakkendıjét. Ha már úgyis a tükör elıtt állt, ellenırizte a többi ruhadarabja állapotát is: skótkockás miniszok-nyája szépen eltakart hosszú combjaiból úgy tizenöt centit. A lábai többi részét neccharisnya, illetve térdig érı, fekete Doc Martens ba-kancs fedte. Sehol egy győrıdés, szakadás vagy kénfolt. Tökéletes.
Elégedetten belevigyorgott a tükörbe egy külsıre tizenhét, ám való-jában többmilliárd éves lány bájával. Vörös szarvai hetykén meredtek ki szénfekete hajából.
Végignézett magán még egyszer, aztán elkomorult. Igazság szerint kifejezetten elege volt már a vörös-fekete összeállításból, de fınöke ragaszkodott az egyenruhához. Az a perverz disznó, gondolta Melpo-mené bosszúsan.
Még be sem fejezhette magában a szitkot, amikor a tükör felülete hullámzani kezdett, és egy újabb nı érkezett meg Serene Nightingale elıszobájába.
– Mit vesztegelünk itt? – förmedt rá Melpomenére. – Ha nem készü-lünk fel éjfélig a Mester fogadására…
A lány elnyomott egy hisztérikusnak ígérkezı kacajt a „Mester” ki-fejezés hallatán. Nem volt még egy teremtmény a világmindenségben Eratón kívül, aki ilyen elvakult tisztelettel beszélt volna a fınökükrıl. Na jó, talán mégis. Néhány problémás tinédzser, akik titkos szektákat alapítanak, hogy ezzel táncoljanak a szüleik idegein… illetve a
prob-lémás felnıttek, akik ugyancsak szektákba tömörülnek. (İk valószí-nőleg maguk sem tudják, kit akarnak idegesíteni.)
– Nyugalom – szólt kimérten, és a zakója mellrészére tőzött jelvény-re bökött. – Még mindig a felettesed vagyok, ha esetleg elfelejtetted volna. Majd ha mind a hatan itt leszünk, akkor fogadjuk a Fınököt. Van még tizenkét percünk éjfélig; több is, mint elég.
Erato dühösen hátat fordított a másik succubusnak, és hosszú haja mögé rejtette az arcát. Csak zöld szeme villogott féltékenyen. Még hogy felettes! Fogalma sem volt, miért pont Melpomené lett kinevezve a vezetıjüknek. Még csak nem is szeráf, hanem egyszerő kerub volt régen az angyali rangja, ráadásul egy alulfejlett csitri; erre tessék, most ı parancsolgat. Nincs igazság. Se a Földön, se a Pokolban.
Melpomené már épp kezdte volna elunni Erato csendes győlöletét, amikor ismét megnyílt a tükör, és egy vidám kislány perdült elé.
– Euterpé, megmondtam, hogy ne indulj el nélkülem! – csendült mögötte abban a pillanatban egy aggódó hang, és a démonlányka nı-vére, Kalliopé is megérkezett a Pokolból.
Árnyalatra megegyezett a hajuk ezüstös színe, és elsı pillantásra le-rítt róluk, hogy testvérek. A különbség csak abban állt köztük, hogy míg Euterpé rajongott a Sötétség Hercegéért és „bátyus” néven szólí-totta, addig Kalliopé megszállottan győlölte, mert teljes bizonyosság-gal érezte: a férfinek tisztességtelen tervei vannak a húgát illetıen. (Meg kell hagyni, volt az aggodalmában egy morzsányi megalapozott-ság.)
Négy, számolt Melpomené. Már csak két succubus hiányzott: Thaleia, a kedves, de nem túl lángész szıkeség és Kleio, a Fınök szemüveges, komoly titkárnıje.
Miután ık is szinte egyszerre léptek elı a tükörbıl, Serene apró elı-szobája meglehetısen zsúfolttá vált. Melpomené belesett a nappaliba, és amikor ott csak a kanapén hortyogó Amadeust látta, intett munka-társainak, hogy megkezdhetik a lopakodást Miss Nightingale hálószo-bája felé.
Mire Serene dúdolva megjelent az ajtóban, sikerült minden pokoli tehetségüket bevetve szobadísznek álcázniuk magukat.
A lány oda sem figyelve bújt ki köntösébıl és halványkék mamu-szából, hogy aztán egy kéjes sóhajjal elfoglalja az ágyat. Nem is talált szavakat rá, mennyire imádott a jól végzett munka után bebújni a pap-lan alá. Mosolyogva forgolódott egy percig, hogy megtalálja a legké-nyelmesebb pozíciót a pihenés szent rituáléjához, majd hagyta, hogy az álom lassan leereszkedjen a szemére.
Nem alhatott sokáig.
Az univerzum legvonzóbb nıi nesztelenül elısettenkedtek rejtek-helyükrıl, szabályos kört alkottak a franciaágy elıtt, majd megfogták egymás kezét, és szabadjára engedték pokoli hatalmukat.
Jajvörös szimbólumok izzottak fel a padlón, valahonnan süvíteni kezdett a szél, Amadeus pedig panaszosan nyávogva követelte a kana-pé alól, hogy Serene most azonnal hagyja abba a rémisztgetést.
Ami a lakás tulajdonosát illeti, Miss Nightingale már éberen ült az ágyán, görcsösen szorongatta az önvédelmi nuncsakuját, és egész tes-tében reszketve bámulta a hejre kis szertartást. A démonlányok alkotta körben fekete lángokkal megnyílt a Pokol, majd egy kivételesen jóké-pő, ámde gonoszul vigyorgó fiatal férfi emelkedett ki a kapun. Vállig érı vörös-fekete hajánál csak a nyakában lobogó, hasonló színkombi-nációjú csíkos sál volt megkapóbb.
Amint az alvilági kapu bezárult, ismét sötétség telepedett a szobára. Serene rémülten fogta fel, hogy a legerısebb fényt a jövevény arcából világító aranysárga szempár szolgáltatja. Ahogy a nık körbevették és az ı démoni látószerveik is felizzottak, szentjánosbogarak hátborzon-gató együttesének tőnt az egész látvány.
A férfi az ágyhoz lépett, és mélyen meghajolt:
– Jó estét, Miss Nightingale – köszöntötte a lányt önbizalomtól túl-csorduló hangon, miután felemelkedett. – Lucifer vagyok, a Pokol démonura és a Kísértés Rt. vezérigazgatója. Azért jöttem, hogy meg-szerezzem a lelkét.
Csütörtök Csütörtök Csütörtök Csütörtök
AMADEUSNAK KEZDETT NAGYON ELEGE lenni az egészbıl. Már fél éve élvezte Serene Nightingale vendégszeretetét, ám még soha, egyet-len egyszer sem volt része ilyen méltatlan bánásmódban. Nem elég, hogy gazdája (akire a kandúr jobb szeretett „személyi rabszolga” cí-men gondolni) messzirıl bőzlött a vértıl, amikor hazaért, aztán halas helyett csirkehúsos macskaeledelt adott neki (holott Amadeus már jó párszor felhívta rá a figyelmét, hogy ki nem állhatja a csirkét), de most még a frászt is megpróbálja ráhozni.
Érlelıdött az a névtelen telefon az állatvédıknek. A vörös kandúr minden egyes szırszála égnek meredt a hálószoba felıl érkezı vegy-tiszta gonoszság hatására. Fel nem foghatta, miért akar menekülni, ám legszívesebben gondolkodás nélkül távozott volna az ablakon keresz-tül. Valahogy még az öngyilkosság is jobbnak tőnt, mint az a dolog, ami az ajtó túloldalán tartózkodott.
Mit „tartózkodott” – dühös férfihangon felcsattant!
– Hányszor bizonygassam még, Miss Nightingale, hogy nem álmo-dik?!
Amadeus számára ez volt az utolsó csepp a pohárban: kétségbeeset-ten nyervogva bevette magát a legközelebbi szekrény mélyére, és reg-gelig elı sem bújt.
LUCIFER A POKOL TELJHATALMÚ Nagyuraként mestere volt a ha-landók manipulálásának: azok lényegében tıle származtak, tıle kapták az érzelmeiket. A kisujjában volt, hogyan csavarja ıket az ujja köré.
Most mégis kudarcot vallott azon egyszerő oknál fogva, hogy éjsza-ka érkezett, és Serene Nightingale elméje úgy döntött, nem terheli meg gazdáját egy rakás természetfeletti maszlaggal. Hagyta inkább, hogy a lány azt higgye, csak a képzelete szórakozik vele.
– Szóval az ördög vagy – kuncogott Serene, mintha becsípett volna. – Nem látom a szarvaidat meg a kecskelábadat.
A Sötétség Hercege mélyet sóhajtott, mint mindenki, aki felismeri, hogy egy idiótával áll szemben.
– Nézze, Miss Nightingale, ön tudhatná a legjobban, hogy semmi nem az, aminek látszik. Ön például egyszerő egyetemista benyomását kelti, holott valójában hidegvérő gyilkos. Én valószínőleg csak besur-ranó tolvajnak tőnök az ön számára, pedig az ördög vagyok.
Serene csuklott egyet. Ez a jóképő hallucináció itt az ágyán valóban hidegvérő gyilkosnak nevezte? Az nem sok jót jelent.
– Tehát… az ördög – ismételte meg elbizonytalanodva.
– Mint ahogy azt már legalább háromszor kifejtettem, Miss Nightingale, igen, Lucifer vagyok, a Pokol démonura – dörzsölgette a halántékát fáradtan a vörös bırkabátos férfi. – Legközelebb hozok egy táblát, és felírom rá hat nyelven a nevemet.
– Tábla a Fınöknek – jegyzetelt a háttérben a szemüveges Kleio. Serene jórészt csak ekkor fogta fel, hogy az ismeretien behatoló mellett hat fiatal nı üldögél az ágyán. Már ez is kínos kérdésekre adott volna okot, ám tovább fokozta nyugtalanságát, hogy a hölgyek fején vörös szarvak, gerincük tövében nyílvégő farok, hátukon pedig skar-látszín denevérszárnyak díszlettek.
– Igen, Miss Nightingale, a munkatársaim valóban igazán elbővölı-ek – vágott a gondolataiba kíméletlenül a démonúr. – Ám szeretném, ha végre rám figyelne, és reagálna is arra, amit mondok. Lehetıleg úgy, mint e bolygó uralkodó fajának egyik képviselıje.
– Szóval nem álmodom? – kérdezte egészen halkan a lány.
Lucifer ingerülten felnyögött, majd elkáromkodta magát egy isme-retlen nyelven. Lerítt róla, hogy még egy ilyen kérdés, és puszta kéz-zel fojtja meg Serene-t. Ami már csak azért sem lett volna kellemes dolog, mert hosszú ujjai végén gondosan manikőrözött fekete karmok díszelegtek.
– Szerintem keressünk másik célpontot, Fınök – szólt közbe Mel-pomené, látván, hogyan mélyülnek el Lucifer szép arcán a kezdıdı idegbaj ráncai. – Biztos vagyok benne, hogy kevésbé civilizált
orszá-gokban is találunk szabadon garázdálkodó bérgyilkoslányt. Ráadásul még gyızködnöd sem kellene arról, hogy kivételesen igazat mondasz.
– Nem lehet, Melpomené – csóválta meg fejét a férfi. – Fogadtam Pandorával, és a fogadás tárgya Serene Nightingale lelke volt. Te is tudod, mi a tét. Nem veszíthetek.
A démonlányok fınöke vállat vont, és nem szólt többet. Lényének egy része rettentıen kíváncsi volt, hogyan kezeli majd a démonúr az egyelıre siralmas helyzetet.
– Az én lelkem? – pislogott Serene. – Ez valami átverés akar lenni? Remélem, tisztában vannak vele, hogy az engedélyem nélkül nem ke-rülhet adásba, bármit vegyenek is fel…
– Kleio, Kalliopé, fogjátok le a karját! – csattant fel Lucifer, végleg elveszítve a türelmét. – Erısen tartsátok, mert nem törékeny virágszál a hölgy.
Mielıtt Serene felfoghatta volna, hogy épp a testi erıszak egy eny-hébb formáját készülnek alkalmazni rajta, a szólított succubusok meg-ragadták a csuklóját és a könyökét két oldalról, aztán lerántották az ágyra. Erıs kezek szorították le a lábait is, így moccanni sem bírt. A vörös kabátos férfi, nyakában a csíkos sállal, fölé hajolt, és kedvesen végigsimított az arcán.
– Higgye el, Miss Nightingale, én tiszteletben tartottam volna a személyes terét, és verbálisan magyaráztam volna el, hogy miért is vagyok itt – duruzsolta a lány fülébe –, de ön nem hagyott kibonta-kozni, és felesleges kérdéseivel folyamatosan akadályozott a kommu-nikációban. Kénytelen vagyok tehát a gyorsabb és egyszerőbb, ám némileg tolakodóbb módszerhez folyamodni.
A következı pillanatban Serene az idegen ajkát érezte a sajátján, és a csókkal testetlen forróság hatolt be a száján át a testébe. Sikítani akart, mert hirtelen minden porcikájába fájdalom nyilallt, ám Lucifer erısen tartotta, és a lány érezte, hogy támadója elmosolyodik. Aztán képek tolultak az agyába egy sivár, kietlen pusztaságról, démonokról, lidércekrıl, olyan lényekrıl, amiknek a nevét sem tudta, egy vörös ha-jú nırıl, egy…
Serene Nightingale tudata ekkor bemondta az unalmast, és kikap-csolt.
NEDVES, PUHA RONGGYAL SIMOGATTA a homlokát egy gondos kéz. Serene óvatosan kinyitotta a szemét, de az éles fény hatására felnyö-gött, és újra becsukta. A halántéka tompán lüktetett.
– Sejtettem, hogy ez történik majd – hallott egy ismerıs hangot az ágya mellıl. Kattanás hallatszott, és kialudt a lámpa az éjjeliszekré-nyen. – Most már kinyithatod a szemed.
A lány vonakodva engedelmeskedett, és a sötétségbe bámulva cso-dák csodájára elmúlt a fejfájása. Az ablakon beszőrıdı holdfényben látta, ahogy a vörös kabátos férfi épp kicsavarja a rongyot egy tál víz-be, hogy aztán újra Serene homlokára helyezze. Közben véletlenül egymáshoz ért a bırük, és mintha egy kapcsolót fordítottak volna el a fejében, Sereneben egyszerre felvillant a látomás minden képe. Kis híján elájult megint, ám a férfi megrázta a vállait, ez pedig magához térítette.
– Ki az ördög vagy te? – suttogta elborzadva a lány.
– Eltaláltad, tündérem: az ördög vagyok. A Sátán, a Sötétség Herce-ge, a Nagy Hazug, a Fenevad, ahogy tetszik. De a Lucifert kedvelem a legjobban, szóval maradjunk annál.
Serene Nightingale jó alaposan végigmérte az ágya szélén ülı férfit. Képtelen hajzat; szinte pirosnak induló, ám szemmagasságtól lefelé hirtelen feketébe váltó tincsek, csíkos sál, vörös bırkabát, amely alatt a pentagram alakú medálon kívül semmi nem fedte az úriember sápadt felsıtestét… illetve vörös bırnadrág. Ja, és aranysárga macskaszem. Meg fekete karmok. Semmi rendkívüli. Inkább rocksztárnak nézte volna az ember, mintsem a pokoli seregek urának.
– Hová tőntek az… alkalmazottaid? – préselt ki magából egy épkéz-lábnak tőnı kérdést, ha már más nem jutott eszébe.
– Hazaküldtem ıket a Pokolba – válaszolta készségesen Lucifer. – Úgy vettem észre, kissé feszélyez, hogy ennyien ugrálunk körül. Most, hogy kettesben maradtunk, talán felszabadultabb leszel.
Serene felszabadultan nyelt egy nagyot, és elérhetı távolságban lé-vı fegyver után kezdett nézelıdni. Most fogta fel, hogy egy vadidegen férfi üldögél az ágyán, ı pedig védtelenebb nem is lehetne – a nuncsakujának is nyoma veszett.
Lucifer elkapta a tekintetét, és gonoszul elvigyorodott:
– Ha bántani akarnálak, a lakásban fellelhetı összes fegyver együtt-véve is édeskevés lenne ellenem – jelentette ki biztatóan. – De eszem ágában sincs ártani egy ilyen csinos hölgynek. Mármint testileg. Ami engem érdekel, az a lelked, de ezt már mondtam.
Valóban, mintha említett volna ilyesmit… csak az események ab-szurd folyása kiverte a lány fejébıl Lucifer bizonyos mondatait. Ezen nincs mit csodálkozni.
– Valami fogadásról beszéltél – ráncolta a homlokát tétován.
– Fogadásról, bizony – bólintott a démonúr, és hason elheveredett a paplanon, hogy Serene felhúzott térdeire támaszthassa az állát. – Fo-gadást kötöttem az Istennel, hogy ha törik, ha szakad, Pokolra jutta-tom a lelked. Ezért vagyok most itt.
Miss Nightingale egy percig emésztette magában az információt, majd barátságtalan üzemmódra váltott:
– Miért pont én?
– Véletlenül esett rád a választás – vont vállat Lucifer. – Pandora beleegyezett, mert egészséges fiatal nı vagy, akiben lát reményt.
– Pandora?
– Az Isten. – A férfi sárga szemében kissé kitágult a pupilla. – Pan-dora a világmindenség Anyaúristene, aki annak idején egy félreértés miatt kihajította szerény személyemet a Mennybıl. Pedig már épp kezdtünk összemelegedni.
Serene pislogás nélkül bámult a Pokol urára, és tagadólag megrázta a fejét, csak hogy utána megint rámeressze a szemét.
– Ó, de még milyen! – dorombolta Lucifer, akár egy jóllakott kan-dúr. – Ráadásul a gyerekeink születése után is megırizte azt a csodás alakját…
– A micsodáitok? – Serene-tıl már csak ennyire futotta, mert kezd-tek egyre hihetetlenebb vizekre evezni a beszélgetésben. Úgy érezte magát, mint aki egy bizarr regénybe keveredett.
A démonúr felült, és elgondolkodva végigsimított az állán.
– Kicsit hosszas lesz elmesélni az egészet – mormolta, inkább csak magának –, de a gyızelemért bármit, ugyebár. Mire a történet végére érek, te leszel a Földön az egyetlen halandó, aki mindent tud a világ-ról.
Bár Lucifer nem tudhatta, ez egyszer tévedett. Igaz, nem ı volt az egyetlen.
Második fejezet
amelyben Lucifer érzékletes és többé-kevésbé objektív elbeszélésében megismerjük a három fıkolompost, illetve fény derül az emberiség születésének rég elfeledett titkára is– LEGJOBB LESZ, HA EGÉSZEN a történet elején kezdem – vágott bele a férfi.
– Az mit jelent? – érdeklıdött Serene kíváncsian.
– Azt, hercegnı, hogy a ti kies bolygótok még pajzán gondolat sem volt akkor. Létezett a Menny, a Pokol és a Senkiföldje, én viszont még a felhık között tanyáztam, és szabadidımben az angyalokat bosszan-tottam, vagy különféle csínyeken törtem briliáns elmémet.
Lucifer egy pillanatra elhallgatott, mintha a régmúlt emlékeitıl túl-csordultak volna benne az érzelmek. Ez még véletlenül sem felelt meg a valóságnak: mindössze azt gondolta végig, pontosan milyen módon tálalja Miss Nightingale-nek a történteket.
Végül nagy levegıt vett, és belevágott.
PANDORA A FEJE ALÁ TETT KÉZZEL, lehunyt szemmel feküdt a sma-ragdzöld főben, és a szeráfok szőnni nem akaró énekét hallgatta. A dallam fennkölt magasságokban zengett, és ıt dicsıítette, egyik istení-tı jelzıt a másikra halmozva. Dicsérték karcsúságát, hófehér bırét, sötétvörös haját és ártatlan, az ég kékjének színét viselı szemét. Mel-lékesen megemlítették elméjének élességét és kreativitását is, de rög-tön visszatértek a szemére, gondosan elhallgatva, hogy úrnıjük alig látszik ki egy habosabb bárányfelhı mögül, olyan alacsony. Pandora rohadtul unta már a szeráfokat.
Vezetıjük egy ambiciózus szoknyapecér volt, aki elhatározta, hogy elıbb-utóbb nıül veszi ıt. Ennek következtében a himnuszok szöve-geiben hirtelen ugrásszerően megnıtt a Pandora bájait méltató elemek száma, ı pedig megbánta még az ötletet is, hogy annak idején megte-remtette az angyalok eme ostoba, kornyikáló fajtáját. Lehet, hogy a szeráfok rangban a legmagasabb helyen álltak a halhatatlanok hierar-chiájában, de jobban belegondolva az égvilágon semmi hasznuk nem volt.
Épp elhatározta magát, hogy isteni tekintélyének a szeráfok eltörlé-sével ad nyomatékot, amikor derült égbıl villámcsapásként egy igen jóképő férfi landolt rajta – ez voltam én.
– Lucifer! – nyögött fel a Teremtı, és cseppet sem nıiesen lerúgott magáról.
Kacagva elterültem a főben, nem törıdve a kabátomba kenıdı fő-szálakkal (és a harminchetes talpnyommal a hasamon). Imádtam, ami-kor Pandora kimutatta a foga fehérét, ezért rendszeresen hergeltem. Nem mintha az apróbb csínytevéseimért kapott kiabálás motivált vol-na; sokkal inkább maga a bosszantás ténye és az ı reakciója.
Pandora sértıdötten ült fel, halványkék ruhájáról söprögette a füvet. – Mit akarsz már megint? – kérdezte, amikor elunta a jókedvemet. A távolban a szeráfok egy új dalba kezdtek, tizenkét szólamban. (Késıbb Pandora a „My Heart Will Go On” címet adta az éneknek, és látta, hogy ez így jó.)
Megengedtem magamnak azt a kiváltságot, hogy átöleljem ıt és hosszan megcsókoljam. Kapálózott, de hiába; bársonyos ujjaim hatá-rozottan tartották az arcát, amíg meg nem kaptam, amit akartam: kós-tolót a világmindenség leggyönyörőbb nıjének édes ajkáról. Tényleg olyan mámorító volt, mint ahogy elképzeltem.
Pár perc múlva elengedtem, és vigyorogva elhevertem a főben. Ha ekkor már létezik a macska nevő állat, a Teremtınek lett volna egy bizonytalan ötlete, hogy mihez hasonlítson, de így személyem és vi-selkedésem egyetlen hatalmas kérdıjelként lebegett elıtte.
– Ezért jöttem – közöltem, és rávillantottam elbővölı szememet. Pandora megérintette az ajkait. Tudtam, hogy kellemes bizsergés ül rajtuk, mert én is ezt éreztem.
– Ez meg mi a túró volt?! – csattant fel dühösen. Részben azért, mert érezte, hogy elvörösödik, de fogalma sem volt az okáról.
– Csók – válaszoltam diadalittasan. – Nemrég találtam fel, és rajtad teszteltem elıször. Kíváncsi vagy a többi találmányomra is?
Pandora elgondolkodva bámult rám, még mindig a száját simogatva. Mindig is ismertük egymást: Maarával együtt az örökkévalóságtól
fogva léteztünk mi hárman. Pandora néha teremtett dolgokat, Maara pedig elpusztította ıket, ha eljött az ideje. Szerintük én nem tettem semmit, csak lebzseltem körülöttük. Idınként rajtakaptak, hogy a karmaimat manikőrözöm, vagy a hajamat fésülgetem, és ilyenkor jó-ízőeket kuncogtak a hátam mögött. Meg voltak róla gyızıdve, hogy egy tehetségtelen naplopó vagyok, aki még arra sem képes, hogy el-lássa magát… tudniillik még a csíkos sálamat is Pandora gondolta ne-kem, amikor elpanaszoltam, hogy majd’ megfagyok a Mennyben.
A Teremtı sóhajtott. Nehéz a halhatatlanság, ha valaki léptennyomon váratlan dolgokat mővel a közeledben, de az igazság az volt, hogy nagyon kedvelt engem. Egyetlen angyala sem tudta olyan gyengéden kifésülni majdnem térdig érı, vadul hullámzó haját, mint én.
– Rendben van. Mondjuk, hogy kíváncsi vagyok. – Láttam rajta, hogy tényleg érdekli a dolog: egészen eddig nem rukkoltam elı sem-mivel.
Démoni vigyor volt a jutalma. Az elıkészületek részeként vetkızni kezdtem; átjárt az izgalom.
– Nem úgy volt, hogy te fázol ebben a hidegben? – pislogott Pando-ra megszeppenve, de nem jutott tovább: lenyomtam a főbe, és leszed-tem az ı ruháit is.
– És most – suttogtam a fülébe mohón –, megtapasztalhatod a vala-ha volt legnagyszerőbb találmányomat. Az a neve, hogy „szerelem”.
MAARA UNATKOZVA PILLANTOTT KI a Menny határán épült üvegpa-lota egyik ablakán. Csak a kacéran kunkorodó felhık végeláthatatlan mezeje az égen, és a legalább ennyire végtelen pusztaság a földön – ez bámult vissza rá, semmi több.
Nap mint nap megfente a kaszáját, de hiába: Pandora nagyon régen teremtett utoljára bármit is, aminek kiolthatta volna az életét. Unalmá-ban ugyan szívesen vadászott néha angyalokra, ám azok bosszantó módon halhatatlanok voltak, és bárhogy lehelt rájuk, érintette meg,
netán vágta fültövön vagy aprította miszlikekbe ıket, Pandora egyet-len intésére tökéletes épségben sétáltak tovább. Még az angyalszárny-győjteménye is lemászott a falról, visszatérve az eredeti tulajdonosok-hoz.
Mérgesen fújt egyet. Neki nem volt meg a hatalma, hogy alkosson dolgokat. İ egyedül elpusztítani tudta ıket, és ezt ki is élvezte az utol-só cseppig, ha alkalma adódott rá.
Na jó, azért ez nem minden. Amikor még azok a kotnyeles angyalok (és szilárd meggyızıdése szerint én) sem figyelték, elıvette a saját kezőleg rajzolt szabásmintáit, és csipkébıl mintákat varrt a sötétítı-függönyeire; a maradék anyagból pedig elıszeretettel egészítette ki gardróbjának nem túl változatos ruhatárát: átlagos öltözete egy az egész testét beborító necc anyagból, és a rajta viselt fekete angyalbır főzıbıl, nadrágból, kesztyőbıl és csizmából állt. Hangulatát inkább a különféle kaszáival szerette kifejezni, mintsem a ruhájával.
Elmosolyodott, felidézve magában, hogy neki legalább van valami-lyen képessége, nem úgy, mint „annak a semmirekellı Lucifernek”. Ezen a napon nem kevesebb mint háromszor dobott ki a palotából, mert mindenáron mutatni akartam neki valamit. (Ostoba nıszemély; nem tudta, mit hagy ki!)
Maara elfordult az ablaktól. Egyszerően győlölte a napfényt, mégis ebben az üvegcsodában lakott. (Véleményem szerint egészségtelen mértékő mazochizmus szorult belé.) Ha nem Pandora teremti neki egy ölelés kíséretében, soha nem költözött volna be.
Beletúrt fekete sörényébe, és elindult a fürdıszobába, hogy vegyen egy kellemes, langymeleg vérfürdıt, amikor valami megállította.
Kényszeredetten oldalra fordította a fejét, mert onnan érkezett a jel, hogy valami nincs rendben. Nem lett boldogabb, amikor rájött, hová vezet az a bizonyos ásító üvegfolyosó, amit bámul.
A Mécsesek Csarnokának padlóját éjfekete víz borította, amelynek felszínén milliárdnyi apró gyertya úszkált. Rendeltetésüket tekintve arra szolgáltak, hogy a halandó lények élettartamát mérjék, de mivel
Pandora az utóbbi idıben nem tervezett nagyobb szabású teremtı ak-ciót, így elvileg egyik sem égett.
Elvileg.
Maara áthajolt a korláton, és ibolyalila szeme elkerekedett. Odalenn két mécses magától lángra kapott.
FÜLIG ÉRİ SZÁJJAL VIGYOROGTAM. Még soha ezelıtt nem éreztem ekkora elégedettséget, ráadásul minden jel arra mutatott, hogy Pando-rának is tetszett a dolog.
– Szóval… ez a szerelem – lehelte el-elakadó lélegzettel.
– Ez bizony – somolyogtam, és magamhoz öleltem. Egyre zseniáli-sabbnak éreztem magam, és különös forróság gyúlt a mellkasomban, aminek semmi köze nem volt a „találmány” szemléltetését követı ól-mos fáradtsághoz. – Most már kicsit sem bánod, hogy megmutattam, ugye?
– Elhallgattak a szeráfok – felelte, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
– Hála az égnek.
Pandora kibújt a karjaimból és felpattant, visszateremtve magára a ruháját.
– A szeráfok még soha, egyetlen pillanatra sem hagyták abba az éneket! – ráncolta a homlokát értetlenül. – Valami baj van.
– Talán elfáradtak ık is – véltem, kissé lelombozva az újfent felöl-tözött nı látványától.
Pandora egyre növekvı meghökkenéssel nézett arra, ahonnan fél órája még javában hallatszott a nyivákolás.
– Na, mit látsz? – Fekete karmú ujjak csúsztak a melleire, ahogy mögé léptem és átöleltem.
– Maara – közölte egyszerően. – Valószínőleg útban voltak neki a szeráfok, mert nagyon siet.
Nyeltem egyet. Mint ahogy feljebb említettem, aznap már találkoz-tam Maarával, és nem lett jó vége. Egészen pontosan arra akartalálkoz-tam
rá-venni, amire Pandorát sikerült is, ám Maara nem adta be a derekát, sıt… vele pedig nem túl bölcs dolog haragban lenni. Ha megölni nem is képes, de igen változatos kínzási módszereket talált fel az eónok fo-lyamán. Ráadásul elmondhatja Pandorának, hogy mi történt, mélynö-véső barátnım pedig nem fog örülni. Nagyon nem.
– Bármit állít, nem úgy volt – súgtam a fülébe.
A Teremtı gyanakodva nézett rám, de kérdezni nem maradt ideje: Maara megérkezett.
– TE UTOLSÓ SZEMÉDÁDA!
Fájdalmas nyekkenéssel landoltam a főben, és bosszankodva kons-tatáltam, hogy elharaptam a nyelvem. Fájt, ráadásul vérzett is… de szerencsére a piros bırnadrágomnak nem lett baja. El tudod képzelni, milyen megalázó lett volna újat kérni Pandorától ezek után? Plázák meg ugye akkor még nem voltak a Mennyben.
Pandora villámló tekintettel állt fölöttem, és a következı csapásra készült. Még soha nem láttam ilyen dühösnek, pedig egyszer a boly-hos mamuszával hajigáltam az angyalokat, és az is érzékenyen érintet-te. Maara unott arccal reszelgette a körmeit mögötérintet-te.
– Nem tudom, most mi bajod – nyögtem értetlenül, miközben le-nyaltam a vért a szám szélérıl. – Mindig amiatt panaszkodtál, hogy magányos vagy. Na, most nem leszel.
Ez így volt. Pandora alig öt perccel ezelıtt értesült Maarától, hogy két élet fellobbant a Mécsesek Csarnokában, és a Teremtınek elıször fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez. Egyedül neki volt meg a ké-pessége az univerzumban, hogy életet adjon a puszta akaratával. Némi számítgatást követıen azonban kiderült, hogy pontosan akkor kapott lángra a két gyertya, amikor befejeztem az új „találmányom” szemlél-tetését…
– Felfogtad te egyáltalán, mit mőveltél?! – csattant fel Maara, elun-va, hogy nem veszem komolyan a helyzetet. – Áldom a józanságomat,
hogy rávágtam a hegyes orrodra az ajtót, amikor rajtam is ki akartad próbálni! Te…
– Én – álltam fel, és diadalmas vigyorra húzódott a szám a felisme-réstıl – életet adtam! Ugyanakkora hatalommal rendelkezem tehát, mint Pandora.
Akkor még fel sem tőnt nekem az erıs túlzás, sem kísérleti alanyom elhőlt tekintete, amit Maara szavai váltottak ki belıle. Abban a pilla-natban mindenhatónak éreztem magam. Még akkor is, ha teremtı munkám eredményei valahol Pandora testében élték világukat – ahogy erre sikerült rájönnünk. Mai kifejezéssel élve teherbe ejtettem ıt, rá-adásul ikrekkel.
– Na ne mondd – kuncogott Maara gúnyosan. – Gyerünk, teremts földet, vizet, szélvihart! Ha ugyanakkora a hatalmad, neked ez gyerek-játék, nem igaz?
Hirtelen ötlettıl vezérelve csettintettem, és a bal kezem lángba bo-rult. Pár nappal korábban fedeztem fel ezt a képességemet, és bár ak-kor halálra rémültem tıle, most kifejezetten jól jött.
– Íme a tőz, szép hölgyeim. Megtalálható benne mindhárom elem, amit eddig ismertetek: a föld gyermekei táplálják, a szél élteti, és ha a közelébe tartod a tenyered, nedves lesz, akár a víz. Ráadásul képes felmelegíteni ezt a huzatos kócerájt, azaz életben tartja a magamfajta szegény párákat, miközben pusztít. Túlszárnyaltalak téged is, Maara.
– A tőz nem új dolog – fitymálta le elıadásomat a halál úrnıje. – Ugyanilyen lángok égnek a Mécsesek Csarnokában.
– Igen? – eresztettem meg felé egy sakálvigyort. – És mondd csak, képes vagy rá, hogy kedved szerint irányítsd ıket?
A Kaszás megvetıen, ám titkon sárgán az irigységtıl hátat fordított a fénytüneménynek, Pandora azonban könyörtelenül rám szegezte az ujját.
– Én, mint e világ alkotója, számőzlek, amiért engedély nélkül mő-velted az élık teremtésének tiltott mővészetét!
Elkerekedett a szemem. Nem egészen ezt vártam. Áhítatot vagy meglepett pislogást talán, de semmiképpen sem számőzetést! Arról
nem is beszélve, hogy Pandora soha nem sajátította ki magának a te-remtést; egyszerően csak rajta kívül senki nem volt képes rá – egészen eddig.
– Fogalmam sem volt, hogy ilyen következményei lehetnek! – vé-dekeztem.
– Annál inkább. Felelıtlenségeddel veszélybe sodortál engem, a Te-remtıt, ugyanis fogalmam sincs, mi növekszik a testemben. Haladék-talanul hagyd el a Mennyet!
Elsötétült a tekintetem. Hálátlan banda.
– No jó. – Elszántságom jeléül megigazítottam a kabátomat. – Egyetlen kérdésem maradt: pontosan hány nınemő angyal is van a Mennyben?
– Az angyalok nemtelenek, te nagyon hülye – mormolta magában Maara, mert abban a pillanatban bármit megadott volna, hogy egy ta-láló kommentárral a lelkembe taposson. Kár, hogy pont annyit konyí-tott az angyalokhoz, mint egy medve a pingponghoz.
– Kilenc, a múzsák – pislogott Pandora. – Együtt alkottuk ıket, nem emlékszel? Amíg nem segítettél, mindegyik félresikerült volt…
– Pontosan – cirógattam meg búcsúzóul Pandora melleit. Tudtam, hogy hiányozni fognak. – Épp ezért ık az enyémek. Magammal vi-szem mind a kilencet.
Pandora döbbenten eltátotta, majd becsukta a száját. Végül mérge-sen felhúzta az orrát.
– Rendben. Viheted ıket, nem érdekel. Teremtek helyettük másikat. – Milyen kár, hogy nıket egyedül nem tudsz alkotni. Túl hiú vagy, hogy megtedd. – Elindultam a Menny mozgásérzékelıs kapuja felé. – A gyerekeinket pedig jogom van meglátogatni, ne feledd!
– Menj a pokolba! – csattant fel Pandora.
– Most, hogy így mondod, nem is rossz ötlet – kacsintottam hátra, mert pontosan ezt terveztem. – Gyertek, szépségeim!
Pandora dühösen figyelte, ahogy a kilenc nı kiválik az angyalok so-raiból és a nyomomba ered, miközben én zsebre tett kézzel kisétáltam a kapun, az pedig becsukódott mögöttünk.
– Gabriel, jegyezd fel: „Lucifer és csatlósai fellázadtak a Menny törvényei ellen, ám mi véres háborúban legyıztük ıket, halleluja.”
Az angyal pislogott, de nem mert ellentmondani. Ha Pandora dühös volt, könnyen átváltoztathatta valami ocsmánysággá.
A Teremtı sarkon fordult, és elviharzott. Új érzés kerítette a hatal-mába, aminek semmi köze nem volt a hasában növekvı gyerekekhez.
Féltékeny? İ? Nevetséges.
SERENE DÖBBENTEN MEREDT az ágyán heverészı ördögre.
– Azt akarod nekem beadni – bökte ki –, hogy azért számőztek a Mennybıl, mert teherbe ejtetted az Istent?
– Valami olyasmi – dorombolta Lucifer. – Szégyenszemre le kellett költöznöm a Pokolba, amelyre ráadásul még egy alapos renoválás is ráfért. Egy teljes éjszakán át dolgoztak rajta a lidércek, mire lakhatóvá tették. Képzelheted, milyen kellemetlen volt nekem ez az egész.
A lány megpróbálta elképzelni, de nem ment egykönnyen. A dé-monúr úgy döntött, segít neki:
– Pandora korábban arra használta a helyet, hogy a félresikerült te-remtményeit tárolja valahol – mesélte. – Ki kellett ebrudalnunk a ko-rábbi lakókat, és ez sem volt egyszerő. Végül aztán rekordidı alatt épült fel a palotám, így beköltözhettünk. A múzsákat nıstényördö-gökké változtattam, megalapítottam a cégemet, és kiharcoltam, hogy én nevezhessem el a gyerekeimet, amikor megszülettek.
ÁDÁM ÉS ÉVA GYORSAN FELCSEPEREDTEK, legalábbis Pandorának úgy tőnt. Bár aki a világmindenség kezdete óta halhatatlan, annak minden eltelt év egy szempillantás csupán. Mire felocsúdott, Ádámból fess fiatalember, a húgából pedig gyönyörő nı lett. Egész nap a szá-mukra teremtett óriási kertben töltötték az idıt, miközben anyjuk ellá-gyulva, Maara pedig türelmetlenül figyelte ıket.
– Mondd, mikor halnak már meg? – kérdezte egy nap Pandorát, amikor a fiatalok épp túl boldognak és gondtalannak tőntek.
A Teremtı jeges pillantást vetett a Halálra.
– A megegyezésünk értelmében halhatatlanok, mivel teljesen egye-diek a világon: a mécsesüket is kiemeltettem veled a Csarnokból! Csak nem gondoltad, hogy neked adom ıket, amint rájuk unok?!
– Erre várok, amióta megszülettek! Azt mondod, hogy a semmiért szenvedek tizenhat éve?!
Pandora kissé ingerülten válaszolt, így heves vita kerekedett köztük, én pedig észrevétlenül átmászhattam a kerítésen.
ÉVA EGY ALMAFA ALATT ÜLDÖGÉLT, a bátyja meg hangosan szu-szogott mellette a főben, amikor a vörös bırkabátomban odaléptem eléjük, és elmosolyodtam.
– Szépen megnıttél, Éva.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte pislogva a lány, aki szívszo-rítóan hasonlított az anyjára.
– A helyzet az, hogy én vagyok az apád. – Késıbb ez a mondatom igen nagy népszerőségnek örvendett. Ha ezt elıre tudom, komolyan levédetem.
– Értem – Éva elkomorult egy kissé. – Anya azt mondta, vigyáz-zunk veled, mert egy semmirekellı, gonosz alak vagy, aki elrabolta a legszebb éveit.
Megrökönyödve pislogtam.
– Mit mondott még rólam Pandora? – firtattam, felkészülve a leg-rosszabbra.
– Hogy negyven nıvel élsz együtt egy kéjtanyán.
Elsápadtam egy kissé, majd megköszörültem a torkom, és leteleped-tem a lányom elé a főbe.
– Nézd, Éva… szerintem kezdjük elölrıl. A nevem Lucifer, és az apátok vagyok. Pandora számőzött a Mennybıl, így nem találkozhat-tam veletek. Ez az elsı és utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. Nem
negyven nıvel élek együtt, hanem hattal, és ık is csak a munkatársa-im. – Erısen reméltem, hogy kedvenc múzsám, Melpomené nem hall-gat ki minket, mert a számőzetésben töltött évek alatt bizony közelebb kerültünk egymáshoz a tervezettnél. – Nem ébresztenéd fel Ádámot?
Éva elgondolkodva bámult rám egy darabig, majd megrázta a fejét. – Ádám épp a délutáni alvását tölti.
– Értem. És utána mit csinál?
– Vacsorázik, aztán az esti pihenésnek kezd neki.
Hirtelen kedvet éreztem, hogy összeroppantsak valami kicsit és véd-telent. Nyugalmat erıltettem az arcomra, nehogy megijesszem a gye-rekeimet, de belül főtött a felháborodás: a jelek szerint Pandora gusz-tustalanul elkényeztette ıket, és csoda, hogy nem váltak máris ostoba, elhízott tinédzserekké. Talán a televízió és a chips hiánya elızte meg a katasztrófát.
– Mondd csak, kislányom… tulajdonképpen mit csináltok ti itt egész nap? – kérdeztem végül, hátha megcáfolódnak a balsejtelmeim.
– Felváltva eszünk, alszunk és fogócskázunk – válaszolt Éva, mint-ha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
Már-már eluralkodott rajtam a semmibe vett apa jogos dühe, de az-tán eszembe jutott a tervem, és elvigyorodtam.
– Itt az idı, hogy izgalmasabbá tegyem az életeteket – jelentettem be.
– Hogyan? – kerekedett el Éva smaragdzöld szeme az izgalomtól. Helyes; az én kíváncsiságomat örökölte.
– Úgy, hogy elvágom a rokoni szálakat közted és Ádám közt. Száz nemzedékre elıre, hogy egyetlen fiatokat vagy lányotokat se kösse vér szerinti kapocs a másikhoz.
TALÁN NEHEZTELSZ ÉRTE, de lényegében én vagyok a felelıs azért, hogy halandóvá vált az emberi faj. Maara csak akkor hagyta volna Ádámot és Évát örökké élni, ha soha nem nemzenek utódokat – ma-gyarázta Lucifer –, azonban én nem nézhettem tétlenül, hogy a saját
gyermekeim áldott tudatlanságban tengessék a napjaikat. A találmá-nyaimért cserébe el kellett búcsúznotok az örök élettıl.
– Némi élvezetért cserébe pápá, halhatatlanság? – vonta fel a szem-öldökét Serene. – Nem valami nyerı üzlet.
– Nemcsak a szerelemrıl beszélek. Az öröm, a bánat, a harag… az érzelmek. Tılem származik az összes. El tudnád képzelni az életed nélkülük?
A lány megpróbálta. Üres tekintető próbababák jutottak eszébe a ki-rakatüveg mögött. Beleborzongott, és megrázta a fejét.
– Pandora belátta, hogy a gyerekeink felnıttek és némi kezdı löket után képesek lesznek rá, hogy fenntartsák magukat – folytatta a férfi. – Továbbá el akarta ıket rejteni elılem, nehogy újra beleavatkozhas-sak az életükbe. Fogta magát, és hat másodperc alatt megteremtette a Földet, hogy lakhelyül szolgáljon nektek. A hetedikben megpihent.
Serene megismételte, mert attól tartott, rosszul hall: – Hat másodperc?
– Igen, hat másodperc.
– Én úgy olvastam… – próbálkozott, ám Lucifer leintette:
– Feltételezted, hogy a mindenható Anyaúristen napokig szórakozik egyetlen sárgolyó összegyúrásával? Nem, ı csak megformálta gondo-latban a világotok képét, az pedig megszületett. Ilyen egyszerő az egész. Amit Gabrielnek lediktált, az csak mókusvakítás.
Miss Nightingale úgy döntött, nem tesz fel több kérdést. Tartott tı-le, hogy még bizarrabbnak tőnne tılük a történet. Lucifer végignyúlt a lepedın, és tovább mesélt:
– Sajnálatos módon Pandora nem számolt egy igen lényeges körül-ménnyel: Maara olthatatlan vérszomjával. Az elsı emberpár igen hosszú ideig élt, és a Halálnak már ezt is nehezére esett kivárni. Iz-galmat akart, rettegést és vért… rengeteg vért. Érthetı, hogy két vég-elgyengülésben elhunyt halandó nem keltett benne túl nagy lelkese-dést. Depressziós lett. A sötét alagút végén viszont fényes reménysu-gárként ott ragyogtam én, a számőzött.
A férfi megnyalta a száját és elvigyorodott. Hosszú ujjai játszadozni kezdtek a sálja rojtjaival.
– Alkut ajánlottam Maarának: ı megmutatja nekem az utat a Földre, én pedig megmutatom neki, hogyan játszhatja ki a gyertyákat a Mé-csesek Csarnokában. Szegénykém azt hitte, összedıl az univerzum, ha nem tartja be az általa győlölt szabályokat.
Lucifer elhallgatott, és nem szólt többet. Serene rájött, hogy ösztön-zésre vár:
– Belement? – kérdezte, bár tudta a választ.
– Különben nem lennék itt – tárta szét karjait a démonúr. – Elveze-tett a halandók világába, ahol utána megtörtént az a kis incidens Káin-nal és az öccsével. Maara úszott a boldogságban, és még azt is meg-ígérte, hogy az összes gyilkos lelkét megkapom ahelyett, hogy vissza-küldené ıket Pandorának.
– Most azt várod, hogy megköszönjem?
– Hátravan még a történet legfrissebb része. – Lucifer ügyet sem ve-tett a lány megjegyzésére. – Ezt biztosan élvezni fogod, hiszen rólad szól.
PANDORA LETÖRTEN SZEMLÉLTE A FÖLDET.
Gyermekeink már több ezer éve éltek ott, közbenjárásomnak kö-szönhetıen egyre inkább belakva a bolygót és szép lassan a világőrt is. Pandora folyamatosan generálta számukra a galaxisok sokaságát, hadd éljék ki magukat, ám szemmel láthatóan ez nem volt nekik elég.
Nem sokkal az új millennium után azon kapta magát, hogy elfeled-keztek róla. Egy halom vallás alakult mindenféle halhatatlan istenek-nek, de pár kivételtıl eltekintve egyikben sem ismert magára. Már csak azért sem, mert végtelenül humoros ténykedésem nyomán a leg-többnek férfi volt a fıistene, csak hogy ezzel is bosszantsam ıt.
A vallások ellenére az emberek egyre romlottabbá, erkölcstelenebbé váltak; loptak, csaltak, hazudtak, nem tisztelték a társaik életét. Évekig tartó, értelmetlen háborúkban mészárolták egymást.
Bőn és bőn mindenhol.
– Csodálatos, nem igaz? – cirógatta végig forró leheletem Pandora nyakát.
Az Anyaúristen rémülten ugrott egyet, és haragosan nézett rám. – Te ide nem teheted be a lábad – sziszegte.
– Sajnálatos módon már nincs hatalmad, hogy megakadályozd a lá-togatásomat – csóváltam a fejem szánakozva. – A milliárdnyi emberi lélek, amit az idık folyamán begyőjtöttem, jelentısen megnövelte a hatalmamat. Immár valóban egyenlı ellenfelek vagyunk, és nem va-gyok olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint amikor számőztél. Már ezer éve úgy sétálgathatnék a Mennyben, mint egykor; egyszerően csak nincs hozzá kedvem.
Pandora elgondolkodva figyelt, majd megkérdezte: – Miért jöttél?
Lezseren helyet foglaltam Pandora trónusán, miután gondosan el-hessegettem pár izgága szeráfot a közelébıl.
– Az egész Menny attól hangos, hogy a Teremtı szenved az emberi-ség bőneitıl és romlásától… nem csoda, hogy még a Pokolba is elju-tott a pletyka. Egyre kevesebb halandó lelke kerül hozzád, mert a bőn felé csábításra szakosodott cégem, a Kísértés Rt. sikeresebb, mint va-laha. Hiába küldted halhatatlan ıreidet minden egyes újszülött lélek mellé, a kísértés még mindig annyira erıs, hogy néha még azok a szent angyalok is elveszítik a fejüket, és esetleg szerelembe esnek a számukra kijelölt halandóval. – Elégedetten elvigyorodtam. – Na-gyobb a befolyásom a földlakókra, mint neked.
– Térj a tárgyra.
– Kihívlak egy párbajra, versenyre; nevezd, aminek akarod – villant meg a szemem. – Él a Földön egy fiatal nı. Keményen tanul az egye-temen, kedves a szomszédaival. Eszedbe sem jutna, hogy halála után a Pokol mélyére kerül. Márpedig, ha így folytatja, ez lesz a sorsa; a hölgy ugyanis mellékállásban bérgyilkos.
Pandora fáradtan sóhajtott. Megviseltebbnek tőnt, mint amikor utol-jára láttam.
– Azt mondtad, versenyt akarsz.
– Pontosan. Ha még a halála elıtt meg tudod menteni a lány lelkét, akkor te gyızöl, jutalmul pedig a Kísértés Rt. a felére korlátozza tevé-kenységét a jövıben. Ha azonban én nyerek és pokolra jut, akkor az én kívánságom teljesül.
– És mi lenne az? – nyelt egyet Pandora.
– Szabad bejárást akarok a mennyei hálószobádba.
Láttam rajta: elsı gondolata az volt, hogy egyértelmő nemleges vá-laszát kifejezendı, egy irdadan taslit kever le nekem, de aztán meg-gondolta magát. Hiszen olyan egyszerő volt az egész: ha sikerül megmentenie ezt az egyetlen lelket, a jövıben feleannyi lesz a go-noszság a Földön, ha meg veszít, csak annyival változik a jelenlegi helyzet, hogy egy kicsit jobban elmélyül a kapcsolatunk. Megalapo-zott gyanúm szerint Pandora már jó ideje erıs nosztalgiával gondolt vissza a napra, amikor a „találmányom” segítségével megkezdıdött az emberiség történelme.
Lerítt róla, hogy magányos.
– Nos, mi a válaszod? – sürgettem, bár már tudtam.
Pandora rövid habozás után kinyújtotta a kezét, én pedig elégedetten megráztam.
Harmadik fejezet
amelyben páran összefutnak a vörös hajú nıvelMÉG ALIG KEZDİDÖTT EL A NAP, ám Theodore Collins atya máris belefáradt a hívek gondjaiba. Három órája gyóntatott egyhuzamban; végighallgatott egy házasságtörést, egy elmulasztott misét, egy bolti lopást és három nı megölését. Utóbbinál hajlott rá, hogy titkon dikta-fonra vegye a vallomást, majd eljuttassa a szalagot a Yardra, de egy-házi énje kerekedett felül, és nem tette meg. Elsısorban Isten szolgája volt és csak másodsorban brit állampolgár. Igaz, néha megvetette ma-gát ezért.
A Temple Church legnépszerőbb papja meglazította gallérját, és tit-kon nyújtózott egyet két bőnös lélek feloldozása között. Egészséges fiatal férfi lévén természetes, hogy elmacskásodtak az izmai a szők helyen való üldögélésben. Vállig érı rozsdabarna haja folyamatosan a szemébe hullott, ez pedig most idegesítette. Kénytelen volt három csattal megregulázni a tincseit, és erısen remélte, hogy eszébe jut ki-venni ıket, mielıtt végez a munkájával. Ha a tizenéves lányrajongói meglátják így, kiábrándulnak belıle és soha többé nem jönnek a misé-ire. Újabb lelkek jutnának miatta pokolra.
Theo görcsösen belemélyesztette az ujjait a saját karjába, hogy megakadályozza a réges-régi, szörnyő emlékek támadását. Most lel-kek mentésével foglalkozik; erre kell figyelnie, nem pedig a saját dé-monaira.
Ahogy közeledett a munkaidı kezdete, lassan elapadt a hívık sora, és Theo hálát adott ezért. Ilyentájt kezdett ugyanis hajlani rá, hogy egy-egy apró bőnnél közbevágjon: „Már ne is haragudj, leányom, de vannak, akik sokkalta súlyosabb bőnökkel várakoznak odakinn. Az a férfi például sorozatgyilkos, és a maga pitiáner vétkei miatt kell to-vább várnia a feloldozásra”. Szerencsére a józan esze mindig legyőrte e kísértést, de az órák múlásával ez egyre nehezebbé vált.
Nyílt a fülke ajtaja, és egy nı térdelt le a rács másik oldalán. Theo felkapcsolta neki a villanyt, majd fáradtan hátradılt. Vagy megcsalta a férjét, vagy kezet emelt a gyerekeire. Így hirtelen ez a két tippje volt.
Collins atya döbbenete leírhatatlan volt. Valami megfogta a híve hangjában, mert nem csattant fel, hogy ne szórakozzon vele, hanem komolyan elgondolkodott a kérdésen, és ıszintén válaszolt:
– Szeretnék hinni.
– Értem – bólintott a nı. A hangjából ítélve körülbelül annyi idıs lehetett, mint Theo, azaz nem több huszonötnél. – Tegyük fel, hogy van Isten. Milyennek képzeli?
A férfit meglepték a kérdések, de egyben fel is keltették az érdeklı-dését. Eddig mindig ı kérdezett, most pedig a véleményére voltak kí-váncsiak. Ez új volt, és határozottan tetszett neki.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakállas öregúrnak képzelem – válaszolta, közben a rács felé fordulva, hátha szemügyre tudja venni a nıt –, de az emberi fantázia véges, én pedig még nem gondolkodtam ezen túl sokat.
– Akkor gondolkodjunk – mosolyodott el a nı, és ettıl a mosolytól valahogy átmelegedett Theo szíve is. – Nézzük meg a világot, és az alapján, amit magunk körül látunk, állapítsuk meg, hogy milyen lehet a teremtıje. Ez logikus út, nemde?
– De, logikus, igen – lepıdött meg a megoldás egyszerőségén és zsenialitásán a pap, majd rögtön folytatta is a gondolatmenetet: – A világ szeszélyes, kiszámíthatatlan, de alapvetıen kellemes hely.
A nı diadalmasan elvigyorodott, és karba tette a kezét. Megvillant pár hullámos, vörös tincse a tompa fényben.
– Szóval szeszélyes és kiszámíthatatlan, de alapvetıen kellemes – ismételte. – Úgy tartják, Isten a saját képére teremtette az embert, te-hát hasonlatos a halandókhoz. Milyen embert képzelne el ilyen tulaj-donságokkal, atyám?
Theo meglepetten pislogott. Annyira ésszerő és következetes leve-zetése volt ez a Mindenható megismerésének, hogy fel sem fogta tel-jesen, de már ki is mondta a választ:
– Egy nıt.
A gyóntatófülke túloldaláról szipogás hallatszott. Collins atya meg-ijedt, hogy esetleg megbántotta az ismeretlent, ezért vissza akarta
szívni, amit mondott, ám ekkor a nı könnyektıl fátyolos hangon meg-szólalt:
– Elmondhatatlanul boldoggá tettél. Köszönöm. Mindig is tudtam, hogy nem felejtettetek el teljesen.
Theo sötétkék szeme elkerekedett, és a férfi feltépte a fülkéje ajtaját, majd kívülrıl a mellette lévıét is.
A térdeplı üres volt, csak a lámpa hunyorgott álmosan.
A pap izgatottan keresni kezdte tekintetével a titokzatos nıt a temp-lomban, de egyedül volt. Azaz… nem teljesen.
– Ejnye, fiam, neked nem odabenn kellene ülnöd, hogy feloldozd a bárányaidat? – Perrin tiszteletes közeledett felé a padok között.
– Nem látott befelé jövet egy vörös hajú nıt? – tudakolta Theo tü-relmetlenül.
– Nem volt itt senki – vonta fel a szemöldökét az idısödı férfi, fı-leg, amikor észrevette Theo hajában a barátságosan fityegı hajcsato-kat. – De ahogy elnézlek, kissé elfáradtál már. Jobb lenne, ha lepihen-nél. Már úgyis csak fél órád lenne hátra a gyóntatásból.
Theodore Collins ellenkezni akart, aztán meggondolta magát. Lehet, hogy tényleg csak elbóbiskolt, és álmodta a különös gyónást? De ak-kor miért érzi még mindig a szívében a melegséget, ami az ismeretlen nı mosolyával költözött belé?
Legyintett egyet, és elindult a sekrestye felé. Lehet, hogy a papok a túlvilágra vannak szakosodva, de a kollégái egészen biztosan elmebe-teggé nyilvánítanák, ha kijelentené, hogy találkozott Istennel. Pláne, ha hozzátenné, hogy nıvel.
SERENE NIGHTINGALE MOROGVA belevágta kését az ébresztıórába, és visszafordult a másik oldalára, hogy tovább aludjon. Megpróbált belekapaszkodni az álom utolsó foszlányaiba, mint amikor az ember leszáll a vonatról, aztán észreveszi, hogy ez még nem az ı megállója, és kétségbeesetten fut a továbbinduló szerelvény után – reménytele-nül. Serene is ott maradt az „állomáson”, dühösen és megcsalatva.
Rá-adásul egyre érlelıdött benne valami megmagyarázhatatlan, rossz ér-zés is. Az alvástól kótyagosan ráncolta a homlokát, hátha eszébe jut a megoldás a gombócra a gyomrában, de csak nem jött az isteni szikra. Egészen addig, amíg Amadeus keserves nyávogással az ágyán nem landolt.
A vörös macska és a konyhából érkezı vidám fütyörészés együttes jelenléte hirtelen minden lustán keringı elemet összeforrasztott Serene agyában. A lány egy velıtrázó harci üvöltéssel kiugrott az ágyból, hogy a konyhába csörtessen.
– Szép jó reggelt, galambom! – köszöntötte széles mosollyal az ad-dig „rémálom” és „hallucináció” kategóriákba sorolt férfi, miközben gyakorlott mozdulattal feldobta és elkapta a serpenyıvel a benne bar-nuló palacsintát.
– Mégis mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést Serene kicsit kul-turáltabban, mint elsıre tervezte. Bizonyára az isteni illat volt az oka, mert a gyomra is követelızın megkordult.
Lucifer válasz helyett az asztal felé intett, és rá sem hederítve sütö-getett tovább. Volt a magatartásában egyfajta provokáló magabiztos-ság, és ez ingerelte a lányt. Mintha legalábbis ı lenne a házigazda, Serene pedig a vendég. Mindenesetre leült a szépen megterített asztal-hoz, és óvatosan megbökte a vázában pompázó vadonatúj, vörös-fekete cirmos liliomokat. Nem harapták le az ujjait. Vannak még cso-dák.
Amíg arra várt, hogy a férfi befejezze a fızıcskézést, lopva végig-mérte ıt – ezúttal természetes fényben. A Sötétség Hercege kabát nél-kül állt a tőzhely elıtt; meztelen mellkasát virágmintás kötény takarta. A csíkos sálat nem vette le. Vörös-fekete haja vállig ért, ám pontosan a gerince vonalában egy csuklónyi vastag tincset olyan hosszúra ha-gyott, hogy az majdnem a bokáját verte. A lány pillantása az élénkpi-ros bırnadrág hátsó felére vándorolt, és összefutott szájában a nyál.
Gyorsan megrázta a fejét, ám késı volt: érezte, hogy menthetetlenül elvörösödik. Édes istenem, az ördögöt stírölöm!, gondolta teljes pá-nikban.
