Tudott Becky, minden rendben volna veled, ha lenne valamiféle éned. Ugyanez a helyzet velem is. Valami, amire számíthatunk a kétség, a rettegés, vagy akár a meglepetés pillanataiban.
SAM SEPHARD / A BŰNTÉNY MEGOLDÁSA
Lelkünk, valódi énünk a lényünk legtitokzatosabb, legalapvetőbb és legvarázslatosabb vonatkozása lényünknek. Valójában nem az az önmagában álló valóság, aminek a nyugati gondolkodásmód tekinti, hanem a testet, a szívet és az elméz egyesítő összetartó erő.' Nem testünk fizikai gépezetében csapdába ejtett szellem, hanem létezésünk igazi lényege.
Minden lélek egyedüli, megismételhetetlen, kötelességünk kitörni a középszerűség és egyformaság alacsony szintű biztonságot jelentő börtönéből ahhoz, hogy lelkünk valódi csodáját és erejét megtapasztaljuk. Lelkünk természettől fogva sámánikus, minden gyógyító energiánk forrása. De növekedéséhez és virágzásához táplálásra van szüksége, akárcsak a növénynek, valamint arra, hogy megszabaduljon azoktól a rátekeredő, élősködő gyomoktól, amelyek megfojtják és minden életerejét elszívják. A lélek művész. Természete az alkotás, a táncos, az énekes, a költő, a színész és a gyógyító szent, ősi tanítóinak szerepében való mesterkéletlen megnyilvánulás. Az élet igenis szórakoztató színházi előadás, amelyben minden szereplőnek a maga lényegi valóját kell a világ színpadán eljátszania.
A lélek nem valamiféle dolog; a létezésünk maga, az, amitől létezünk. Jelenléte és hiánya tehát látványos. Jelenléte az éberségben, a figyelemben, az energiában, az életerőben nyilvánul meg. Az élet szikrája. Hiányát, vagy zavarát akkor tapasztaljuk, ha kevés az életerőnk, lendületünk, energiánk. Minden kutatásunk ennek az igazi énnek a keresését szolgálja, mégsem valahol „kívül” találjuk azt meg, hanem éppen itt és most, azok
mögött a hamis szerepek mögött, amelyeket előszeretettel játszunk.
A lélek felszabadítása, önmagunk fellelkesítése azt jelenti, képessé válunk a bennünk, másokban és életünkben zajló történések valódi meglátására. Nem az a közönséges nézés ez, amire rászok-
155.
tattuk magunkat. A nézés a felszínen működik; a látás behatol a mélybe, hogy felismerje a lényeget, a mozgást, az energiát. A nézés lényege abban merül ki, hogy a dolgokat előítéleteink, szilárd meggyőződéseink alapján szemléljük. Ám, amint a biológia és a fizika újabb ismeretei is mutatják, a valóság szilárdnak vélt természetéről alkotott felszínes benyomásaink gyermeteg módon nélkülözik a világunkat ténylegesen alkotó végtelen tér és állandó mozgás viszonylagos igazságát.
Carlos Castaneda A Separate Reality (Elkülönült valóság) című könyvében megragadó példával érzékelteti a nézés és a látás közötti különbséget. Don Juan leírja a fia halálát, akit sziklák zúztak agyon az országúton. „A munkások körülállták, nézték a szétroncsolt testet. Magam is ott álltam, de nem néztem. Arrafelé fordítottam a tekintetemet, ahol láttam, személyes élete a korlátait meghaladva szétoszlik és megállíthatatlanul kiterjed, mint gomolygó köd a kristálygömbben, hiszen élet és halál ily módon keveredik és tágul. Őt nézve megfigyelhettem volna, hogy mozdulatlanná merevedik, és belül zokogtam volna, mert soha többe nem nézhetném a földön lépkedő karcsú alakját. Ehelyett inkább a halálát láttam, abban pedig nem volt szomorúság, nem volt érzés. Halála azonos volt minden mással.”
Később elmondja Carlosnak, a látás „kemény munka”. A látás elengedést jelent, a nézés ragaszkodást. A nézés a szemmel történik, a látás a teljes létezéssel. Tükörben nézve magamat, azt gondolom, az orrom görbe és túlságosan nagy, szemem túl kicsi, hajam túl vékony, csípőm túl széles. Ítélkezem. Valamiféle külső megfelelés alapján bírálom el magamat, s ez mostanra szerves alkotórészévé vált annak, ahogyan nézem az embereket. Ám, ha a tükörben a bal szemembe bámulok, a finoman változó tükörkép mély medencéjének középen csak nyugodt, kicsi játékbabához hasonló alakomat látom, a valóságot talán sokkal jobban megközelítő képet. Ilyenkor minden magyarázat nélkül feltárul előttem lényem varázsa, a létezés tiszta csodája.
Tanfolyamaimon gyakran körbe állunk, és megkérem a résztvevőket. nézzék jól meg egymást: mivel mindannyian testben élünk, ezért nagyon hasonlóak vagyunk egymáshoz. Minden test meg-
156.
szülelik, meghal, és életútja során hasonló szakaszokon megy át. Alapvető körülményeink egyezése miatt sok érzelemben és szükségletben osztozunk egymással.
Ám ezután megkérem őket, ismét nézzenek körbe, és lássák meg egymást mint személyiségeket; a határozottan megkülönböztető jellegzetességeket, formát, hanghordozást, energiát, hozzáállást. A lényeg annak felfedezése, mennyire egyedülálló mindenki. Nincs senki más, soha nem volt és nem is lesz, aki pontosan olyan lenne, mint bármelyikünk.
Azonosságunkkal nincs más dolgunk, mint hogy tudomásul vegyük. Természetesen ennek a ténynek az elismerése sokunk számára mindig is nehéz volt; a történelmen végigvonuló háborúk. fajgyűlölő, türelmetlen magatartásunk jól érzékelteti a lényegi azonosság egyszerű igazságának elutasítását.
Mindazonáltal különbségeink lenyűgözőek. Ünnepelnünk, feltárnunk, kifejeznünk kell őket. Valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy teret adjunk a mindenki mástól megkülönböztető egyéni vonásainknak. Rajtunk kívül senki más nem tudja pontosan azt nyújtani a világnak. Ahogy Hermann Hesse írta: „Minden embernek meg kell találnia az önmagához vezető utat.” Igazi énjéhez, lelkiségéhez.
Az eddig említett sámáni feladatok legfontosabbika a látás erejének elsajátítása. Ahhoz, hogy a táncösvény e szakaszán elindulhassunk, mindent el kell engednünk: aminek mutatjuk magunkat. ahogyan vélekedünk, és az önmagunkról alkotott képünket is. Készen kell állnunk arra, hogy meghalunk – énünk halálára, amelyet elutasítunk és az olyan nagyon rettegett fizikai halálhoz hasonlóan fájdalmasnak vélünk. Legtöbben élő halottként élünk, annak ellenére, hogy megszállottan félünk a haláltól, minden ragaszkodásunk feladásától. Ha csak tehetjük, semmin nem változtatunk Félünk, hogy valóban azok legyünk, akik vagyunk; félünk négy dimenzióban élni, a tényleges igazságot mondani, a saját táncunkat táncolni, felelősséget vállalni azért, hogy életünket valódi művészetté változtassuk. Mindenféle pótcselekvést és szórakozást keresünk ahhoz, hogy elkerüljük az élettel teli lét szent színházának kihívását.
Igen. az élet szent. Az élei művészet. Az élei szent művészet.
157.
Szent éleiét élni azt jelenti, megszentelt színészként élni, a lélekből játszani, nem pedig az énből. A lélek tér és idő felett áll, így mindig elérhető, létezésünk mindig jelenlévő lehetősége. Rajtunk múlik, hogy ünnepeljük és megvalósítsuk a létezésünket, hogy minden étkezést, beszélgetést, tevékenységet, az élei minden pillanatát
művészetté változtassuk. Az élet minden megnyilvánulása lehetőséget kínál igazi énünk teljes, hiteles kifejezésére. A lélek művészi énünk, annak a képességünknek a forrása, mellyel életünk dimenzióit művészetté és színházzá formálhatjuk.