12. FEJEZET
ANNIBALE CASON DOKTOR AZNAP REGGEL különös gondot fordí-
tott a megjelenésére.
Nemrégiben kapta meg a medico44 kinevezést szülővárosa,
Velence egyik negyedében, a Miracoli45 quartierében,46 az új
státusával pedig öltöztetőinas is járt; ő azonban képtelen volt nyugton maradni, hagyni, hadd végezze a dolgát. Nem tudta megszokni, hogy mások öltöztessék, mint egy kisbabát, ránga- tózott, mocorgott, mindent újragombolt és újrakötött, míg vé- gül elküldte a szolgát, hogy egyedül maradhasson teljes alakos muranói47 tükre előtt. Ma az öltözéke nem pusztán státusszim-
bólum: ténylegesen meg kellett felelnie annak a feladatnak, melyre tervezték. Az orvosi ruházatán múlhat az élete, így szívesebben gondoskodott róla saját kezűleg.
A hétköznapi viselete fölé hosszú, rugalmas bőrnadrágot húzott. Éppolyan hosszú szárú darabot vett fel, mint a horgá- szok, ő azonban nem a tengervizet igyekezett távol tartani, hanem más mérgező folyadékokat. Ha ezt veszi a köténye alá, megvédi a lábát és ágyékát a fertőzésektől.
Annibale ezek után hosszú fekete felöltőt kanyarított a vál- lára nagy lendülettel. Megkötötte a nyakánál, majd elpöccin- tette a nyakszirtjénél lengedező hosszabb fürtöket. Nem vélet-
44 Orvos (olasz).
45 A Miracoli-negyed a Santa Maria dei Miracoli-templomról kapta a nevét,
melyet az 1400-as években emeltek Velencében. A templom nevének jelen- tése: A Csodák Szent Máriája.
46 Negyed (olasz).
lenül hagyta hosszúra a haját: Padovában a tanárai azt tanítot- ták, hogy minél jobban el kell fedni a bőrt a fertőzött körzetek- ben, mivel a kór a levegőben terjedt. Kabátja gallérját teljesen felhajtotta, hogy a nyakát és torkát elfedje az anyag, a kabát és a bőre találkozását pedig a haja takarta el. A birkafaggyúval és zsírral bekent pelerin egészen a lábfejéig ért. A zsír elszívta a pestist, bezárta a ruha redőzeteibe, melyet aztán minden éjjel megfüstöltek boróka füstjében. A faggyú a cseppfertőzés ellen jelentett védelmet, mivel nem hagyta, hogy a köpet vagy a test más nedvei megtapadjanak a ruházaton, úgy tartották ugyan- is, hogy a pestis a köhögéssel terjed.
Ezt követte Annibale szakmájának jelképe: csinos vonásait ronda álarc mögé bújtatta. Hét évig kellett tanulnia azért, hogy felvehesse ezt a maszkot, ezt a rémisztő, madárcsőr formájú szerkezetet. Annibale tudta, hogy az álarc alakja abból az ódi- vatú hiedelemből ered, miszerint a kórt madarak terjesztik, és a madárszerű ábrázattal kivonhatja a betegből a fertőzést, az- tán átragaszthatja az orvosi köpenyre. Annibale felhorkant a maszk mögött erre a tudatlan feltételezésre gondolva, mely most már semmiféle támogatottsággal nem bírt Padova udva- rában, közben pedig mélyen beszívta a fahéj és hamulúg kábí- tó illatát. Az álarc csőrébe, épp a viselője orra elé ugyanis erős illatú gyógynövényeket tömtek, hogy elnyomják a káros gázo- kat, a temetetlen holtak, köpetek, megrepedt bubók és más finomságok szagát, melyekkel várhatóan aznap találkozni fog. Az álarchoz vörös szemlencse is járt, hogy a viselőjén ne fog- jon a gonosz.
Annibale végezetül alaposan a fejébe nyomta a jellegzetes, széles karimájú, fekete kalapot, s addig igazgatta, míg el nem takarta a maszk fehér, domború homlokrészét. Nem saját ma-
ga miatt félt a fertőzéstől, hanem mert ha megbetegszik, nem tud tovább gyógyítani, márpedig Annibale nem szándékozott feladni, mielőtt igazán nekiláthatott volna.
Még nem fordult el a tükörtől, előbb felkapta a falhoz tá- masztott pálcáját. A fapálcával utasították a családtagokat a beteg ellátására vagy éppen mozgatására, néha pedig a vizsgá- lat elvégzésére használták. Emellett a fertőzött negyedekben a medico a pálca suhintásával kört rajzolhatott maga köré, melyet senki nem mert átlépni. Annibale meglengette a botot, mintha vívótőr lenne, hogy lássa, hogyan fest. Nem győzte meg a lát- vány. Az összeállítás túl érintetlennek, s ezáltal ő túl tapaszta- latlannak tűnt, az öltözetén látszott, hogy frissen érkezett a szabótól és a maszkkészítőtől.
Egy pillanatra úgy látta magát, ahogyan mások fogják: a ha- lál hírnökeként. A pestisdoktor ruházatának másodlagos funk- ciója is volt: megrémisztette, figyelmeztette a nézelődőket, tu- datta velük, hogy itt, a közvetlen közelükben nagyon nagy a baj. Különösen a csőrös maszk látszott hihetetlenül kísérteties- nek.
Annibale még egy átlagos napon is örült az álarcnak, mivel eltakarta különösen finom vonásait. Ő önmagát is úgy szem- lélte, ahogy minden mást: tudományos szempontból, mint va- lami üvegbe zárt lényt a padovai Scuola Medicában.48 Négy be-
főttes-üvegben áztatott macska közül könnyűszerrel kiválasz- totta, melyiknek a legélesebb a foga, melyik háta a leghajléko- nyabb, melyik lábai a leghosszabbak. Tudta, hogy pompás példánya a homo sapiens fajnak, a velenceiekhez mérten magas, izmos, hosszú, nyurga végtagokkal, kusza fekete hajjal. Az
arcát azonban sehogyan sem értette. Elismerte, hogy a vonásai szabályosak, számára azonban érdektelennek látszott az íves szemöldök alól kivillanó sötét szempár, az egyenes orr a fino- man remegő orrcimpákkal, a telt ajkai. Az arca különös va- rázserővel bírt, s habár ő nem tudta megfejteni a titkát, a női nemre mégiscsak gyakorolt valamiféle hatást, és ő ennek csep- pet sem örült. Annibale szerette a rendet, mivel azonban voná- sainak ereje túllépett az irányításán, inkább eltakarta az arcát.
Valójában azonban Annibale a csőr nélkül is fel tudta ölteni saját, személyes álarcát: nyers modor mögé rejtőzött, hogy büszkének, dölyfösnek lássák, és mindezt pusztán azért, hogy távol tartsa magától a nőket – no meg néhány férfit. Ha meg- szólalt, rosszul álcázott ingerlékenységgel beszélt; nem tudta elviselni az ostobaságot, indulatos ember hírében állott.
Igazság szerint, bármilyen kegyetlenül hangzik is, dr. Annibale Cason azért lehetett jó orvos, mert nem érdekelte senkinek az élete vagy halála. Miután anyja csecsemőkorában magára hagyta, és sorban meghaltak az őt egymás után nevel- gető nagynénik is, senkihez nem kötődött; nem is nősült meg a rendszeres ajánlatok dacára sem. A betegséget intellektuális kihívásnak tartotta, inkább érezte a saját személyes ügyének, mint a páciens bajának. Az egyetemen baziliszkusznak nevez- ték, mert szánakozás nélkül végig tudta nézni egy csecsemő halálát.
A társai azonban alábecsülték. Annibale nem volt teljesen szívtelen, csak épp a pálcája nélkül is tudott áthatolhatatlan kört vonni maga köré. Nagyon kevés barátja volt, és ez neki tökéletesen megfelelt. Csak azok ismerhették az igazi Annibalét, akiket közel engedett magához; nem voltak sokan, de nem is volt szüksége többre.
Padova jómódú város volt, így tanulmányai utolsó évében, mikor a fiatal orvosokat kiengedik a nép közé, Annibalénak rengeteg gazdag nőt kellett ellátnia. Padovában ez a borzalmas álarc arra szolgált, hogy távol tartsa tőle az unatkozó matró- nák kellemetlenkedéseit, akiket annyira magával ragadott a fiú nyájas arcocskája, hogy arra kérték, saját orcáján ellenőrizze, nem forró-e a leheletük, vagy nyomja a fülét ziháló mellkasuk- ra, hogy lüktető szívverésüket meghallgassa. Ma a szülőváros- ában ez az álarc valóban orvosi célokat szolgál.
Annibale alig mert hinni a szerencséjének. Velencében szü- letett és nevelkedett, a Santa Maria dei Miracoliban keresztel- ték meg – épp abban a templomban, melyből a pestisharang bongása hallatszott –, ám alig érkezett vissza Padovából, mindössze egyetlen éjszakát tölthetett el a régi ágyában, a csa- ládi fészekben, mikor az Úr lesújtott a városra. Most végre a gyakorlatban is kipróbálhatja azt a rengeteg ismeretet, melyet az orvosi egyetemen szerzett, ahol egyébként a legsziporká- zóbb elmék közé tartozott. Most majd hasznát látja a könyv- tárban átböngészett rengeteg füvészkönyvnek, reggeli sétáinak a botanikus kertben, az emelvényes faszínházban töltött szám- talan délutánnak, amikor azt figyelte, hogyan boncolja fel sze- retett mentora a meg nem siratott bűnözők holttestét.
Elkészült, elbocsátotta hát a tükörképét, ahogy korábban az inasát is, odavetett pár utasítást a szakácsnak a vacsorához, majd könnyed léptekkel, fürgén útjára indult. Úgy érezte ma- gát, mint a régi idők csatába ügető lovasai, ráadásul a sors ke- gye révén a lehető leghalálosabb ellenségen próbálhatja ki a fegyvereit. Annibale Cason doktor készen állt, hogy szembe- szálljon a pestissel.
A CALLIT49 JÁRVA ÉSZREVETTE,hogy az ellensége máris komoly
előnyre tett szert a csatatéren. Az ajtókra pingált vörös keresz- tek, az utcasarkokon sorakozó meszesdobozok, a kéményekből felszálló mirtusz füstje mind-mind arról mesélt, hogy a fekete halál nem vesztegette az időt, tábort ütött a városban.
Amikor megérkezett a Campo Santa Maria Novára, ahol fel- jebbvalójával kellett találkoznia, egyből felismerte Valnetti doktort, mivel pontosan egyforma öltözéket viseltek. Épp csak az álarcuk különbözött kissé, mivel a sestieri hat fő doktorának fekete szemüveget festettek a vörös kristálylencséi köré, utalva nagyobb tudásukra és bölcsességükre. Habár Annibale igen nagyra tartotta a szemüvegek új keletű divatját, most úgy vél- te, a két fekete karika némileg komikus hatást kölcsönöz a fel- jebbvalójának.
Valnetti doktor fontoskodva sürgölődött, önhittségét fel- pezsdítette aznap reggeli látogatása a dózsénál, melyen a má- sik öt sestiere fő medicójával vett részt. Kurtán megrázta Annibale kezét.
Annibale udvariasan figyelte a feljebbvalóját: a doktor mintha egy halom szárított halbőrrel szöszmötölt volna, egy röpke másodpercig a campo50 közepén álló sárga tűzrakó fölé
tartott minden egyes darabot, mint mikor tőkehalat füstöl az ember, aztán egy kupacba rendezte őket, akár a száraz levele- ket.
Mikor Annibale jobban szemügyre vette, az egyik nagynén- je jutott eszébe, aki risotto con ranát51 készített neki. Az asszony
49 A tipikus szűk kis velencei utcácskák elnevezése. 50 Tér (olasz).
felvágta a békák bőrét a lábuk körül egészen a hátukig, aztán lehúzta a bőrüket, akárha ing volna, a hártyát pedig a fazékba hajította. Felemelte az egyik halbőrt a járdára gyűjtött kupac- ból. Végtagjai voltak. Most már mindent értett. Hitetlenkedve fordult a feljebbvalójához.
– Varangybőr? Ezt komolyan gondolja?
Bár próbált tisztelettudóan viselkedni, Annibale annak tar- togatta őszinte tiszteletét, aki csakugyan kiérdemelte, mint például a hőse, tanítója és mestere, Hieronymus Mercurialis a padovai orvosi egyetemről. A szokásos megvetése akaratlanul is bekúszott a hangjába.
– Nos, nem mindegyik varangy, ugyanis meglepően nehéz varangyot találni – felelte az orvos könnyedén. – De rengeteg béka él Velencében, tele vannak velük a csatornák. Rögtönöz- nünk kell. A legutóbbi pestisjárványnál ezek a bőrök bizonyí- tottan segítettek – zárta le a témát könnyedén, azt azonban nem tette hozzá, hogy azóta száz év telt el. – Úgy tűnik, haté- konyan meg tudják tisztítani a levegőt a test fő ereiben.
Annibale összehúzta a szemét a vörös lencsék mögött. – Úgy érti, a vért a test fő ereiben.
– Persze, persze – helyeselt Valnetti. – Én is pontosan azt mondtam. – Majd sietősen hozzátette: – Oszd szét ezeket a quartierédben! Csillapítsd a tüneteket legjobb tudásod szerint! Naplementekor itt találkozunk. – Annibale kezébe nyomott egy kupac varangybőrt, az átvétel azonban nehézségekbe üt- között, mivel a száraz, hamuszerűen anyagtalan hártyák sza- naszét repkedtek a szélben. Valnetti a hátára csapott. – Meg kell mondanom, meglepett, hogy van még orvos, aki eljön Ve- lencébe, különösen Padovából nem számítottam senkire. A
legtöbb doktor inkább az ellenkező irányba menekül, ahogy csak a lába bírja.
Annibale vállat vont, mire újabb békabőr csusszant ki a ke- zéből.
– Inkább meghalok Velencében, minthogy máshol éljek. Valnetti felhorkantott az álarc mögött.
– Még arra is sor kerülhet.
Annibale kissé kényelmetlenül érezte magát. A természet- tudósok már több évszázada leszámoltak azzal az elmélettel, hogy az erekben levegő áramlik, nem vér. Ő, Annibale szemé- lyesen segédkezett eloszlatni minden gyanút, amikor egy éve részt vett a kutya és ember közötti vérátömlesztésben: az állat vérét lecsapolták, és egyenesen a fegyenc felnyitott vénájába töltötték. Beszámolhatott volna róla Valnettinek, persze azt azért elhallgatta volna, hogy sem a vért adó kutya, sem a vért kapó férfi nem élte túl a beavatkozást. De nem akarta fölösle- gesen szaporítani a szót. Inkább pár centire felemelte a kezé- ben tartott bőrcafatokat:
– Hát ez lenne az? Békabőr?
– Egyelőre igen. Persze dolgozom a saját gyógymódjaimon, de ma egyelőre tedd, amit tudsz. És… Cason?
Annibale visszafordult, örült, hogy Valnetti nem láthatja az arckifejezését.
– Ne zavard össze a népet a magasröptű padovai elmélete- iddel. Ők egyszerű emberek, nem értelmiségiek, mint te vagy én. – Azzal a doktor, akár egy varázsló, eltűnt egy füstfelhő- ben.
Amikor Annibale befordult a sarkon a Calle San Canzianra,52 első dolga volt, hogy az undok békabőröket bele-
dobja az útjába eső első meszesdobozba.
MIRE ANNIBALE CASON A NAP VÉGÉN visszatért a Campo Santa
Maria Novára, elvesztette az első csatát a pestissel szemben. Annibale nem is hitte, mennyire egyenlőtlen küzdelem lesz; nemcsak a kórral harcolt, de minden mással is. Harcolt a csa- ládi kötődéssel: anyákkal, akik nem akarták egyedül hagyni fertőzött fiaikat, feleségekkel, akik el sem mozdultak beteg férjük mellől – a járvány épp az ilyen esetek miatt terjedt olyan gyorsan. Az orvosi intézményekkel is harcolnia kellett: az Egészségügyi Tanács osztotta Valnetti véleményét, kitartottak amellett, hogy a legutóbbi, 1464-es járványban használt gyógymódokat alkalmazzák. Ám az egészben az volt a leg- rosszabb, hogy magával a várossal is harcolnia kellett.
Velence palotáinak rengeteg szolgája kedve szerint jött- ment, leheletükben, ruháikon cipelték a káros párát a piacra, a kalaposhoz, a szabóhoz, miközben az egyszerűbb házakban a családok egyetlen füstös szobába zsúfolódtak, mindnyájan ugyanazt a fertőzött levegőt szívták be.
Még a betegek kapuit megjelölő festő is házról házra cipelte a kórt, testén és ecsetjében tudatlanul hordozta a fertőzést. A kutyák és macskák, akiktől – igazság szerint – meg kellene szabadulni, szabadon rohangáltak; a nagyobb házakban elké- nyeztetett ölebek cipelték a betegséget egyik becéző kéztől a másikig, a szegényebb körzetekben pedig dögevő kóbor álla-
52 A San Canzian kis templom a Miracoli közelében, ez pedig az odavezető
tok látogattak be a fertőzöttek házába anélkül, hogy a szenve- dő lakók felfigyeltek volna rájuk. Még patkányfogó sem akadt, aki igyekezett volna megállítani a kártevőket.
Ami ennél is rosszabb, a koldusok holttesteket lopkodtak a vörös keresztes házakból, az utcán ringatták őket, mintha a családtagjaik lennének, pénzért könyörögtek a fájdalmaik enyhítésére. Annibale észrevette, hogy minél fiatalabb tetemet találtak, annál többet kerestek rajta. Ráadásul a harangok ál- landó kongása is zavarta: délben rendeletet hoztak a Consiglio della Sanitában,53 melyben kimondták, hogy a pestisharangnak
egész nap szólnia kell. A Miracoli és a San Canzian kerületek állandó harangbongása ingerültté tette a betegeket, félelemmel töltötte el az egészségeseket, és bosszantotta az orvosokat. Annibale a szokásosnál is lobbanékonyabban bánt a betegei- vel; csak így tudott reagálni a felfoghatatlan veszteséget el- szenvedő családok könyörgésére, sírására. Nem tudott segíteni rajtuk, a tehetetlensége miatti dühét ellenük fordította.
Annibale egyre gyorsabban dolgozott, nem akarta beismer- ni, milyen nagy hatással volt rá a nap. Igaz, hogy Padovában egyszer látott egy halva született csecsemőt, ami egyáltalán nem rendítette meg; ma azonban még Annibale szíve is ko- moly csapást szenvedett, a büszkeségéről nem is beszélve. Ha- szontalannak bizonyult a sok magába szívott tudás az első év- ben tanult galénoszi54 testnedv-elméletektől kezdve az utolsó év
sebészeti bölcseletéig.
53 Egészségügyi Tanács (olasz).
54 Galénosz görög származású római orvos-filozófus volt a 2. században, tanait
Alkonyodott, mire újra találkozott Valnettivel. Annibale lassan, fáradtan vánszorogva szelte át a campót, hogy feljebb- valóját üdvözölje, a lába úgy elnehezedett, mintha a valódi csaták vértezetét, lándzsáit kellene cipelnie. Valnetti azonban, aki nála kétszer idősebb lehetett, könnyedén lépkedett, megle- pően elevennek tűnt.
– Nehéz napod volt, tudom – mondta a doktor, mielőtt Annibale megszólalhatott volna. – Holnap jobb lesz, meglátod, mivel én ma egész nap keményen dolgoztattam a patikusai- mat. – Cinkosan megkocogtatta a csőrét kesztyűs ujjával, majd színpadiasan fellebbentette a köpenyét, hogy megmutassa, mit rejt mögötte.
Valnetti kicsi, vörös, négykerekű fataligát húzott maga mö- gött a nyelénél fogva, a szerkezet oldalára egy orvos groteszk karikatúráját pingálták esetlen vonásokkal. A kordé hangosan csörgött a rápakolt apró üvegfiolák sorától. Annibale kesztyű- jébe vette az egyik üvegcsét, és a fény felé tartotta. A kristály- fiola oldalára zöld iszap rakódott, ahogy rázogatta.
– Mi ez?
– A Négy tolvaj ecete – felelte az orvos büszkén. – Marseille-i ecet néven is ismerik. Saját recept. Kicsit megváltoztattam az összetételét a kutatásaim alapján. Meg vagyok lepve, hogy nem ismered. Időtlen idők óta használják a fekete halál gyó- gyítására. Mit tanítanak manapság Padovában? Mi annak ide- jén Salernóban55 az első órán vettük. – Felsóhajtott, amiért neki
kell tanítania Annibalét, de kántáló hangon elregélte a történe- tet. – Marseille-ben halálra ítéltek négy tolvajt, amiért betörtek
55 Város Dél-Olaszország nyugati tengerpartján. Itt létesült az első középkori
a pestis áldozatainak házába, a betegeket megfojtották az ágyukban, aztán elfoglalták a lakásukat. Ezért a bűntettért máglyára ítélték őket, a bírákat azonban megdöbbentette, hogy a gazfickók cseppet sem tartottak a dögvésztől. A go- nosztevők bevallották, hogy védettek a pestissel szemben, és a titkos ellenszerüket is felfedték, a róluk elnevezett ecetet. A bírák követelték, hogy árulják el az összetételét, cserébe pedig megígérték nekik, hogy megmenekülnek a tűztől.
– És mi történt velük?
– Felakasztották őket – felelte az orvos kurtán –, de nem ez a történet lényege.
– Nem, persze hogy nem. – Sikerült felkelteni Annibale tu- dományos érdeklődését. – És mi volt a szerben?
– Hozd a palettádat – mondta Valnetti fontoskodva. – Ezt nyilván meg akarod őrizni. Általában nem osztok meg ilyen ismereteket más orvosokkal, de ha alacsonyabb halálozási arányt akarunk elérni ebben a sestierében, mint amit a többi orvos fel tud mutatni, akkor együtt kell dolgoznunk, nem igaz? – Közelebb húzódott Annibaléhoz, ingujjából kihúzott egy nyaláb papírt, nagyjából kettéválasztotta, és az egyik kö- teget Annibalénak adta.
– Halottak listája – mondta Valnetti. – Papírmunka, sajnos. Minden elvesztett lélek után ki kell töltened egyet, még a sze- gények után is. – Szippantott. – A dózsétól kapott jutalomról nem is szólva, és ezt most szigorúan magunk közt mondom, fogadtam a többi öt doktorral egy hordó gascogne-i borba,
hogy mi itt San Marcóban56 kevesebb lelket fogunk elveszíteni,
mint bármelyikük. Most figyelj!
Annibale előzékenyen eltette a papírokat, ingujjából előhúz- ta a füzetét és ceruzáját, bár korábban nem hitte, hogy feljebb- valója bármit is taníthatna neki. Úgy tűnt, Valnettit cseppet sem érdeklik a betegei, de Annibale sem volt különb, ő párba- jozni akart a halállal, hogy lássa, melyikük ér többet. Zavaro- dottan körmölt, miközben Valnetti a fekete kesztyűs ujjain számlálta az összetevőket.
– Rozmaring és zsálya, ruta, menta, levendula, kálmosgyökér, szerecsendió. Fokhagyma, fahéj és persze szeg- fűszeg, ez a szentháromság a legtöbb betegség kezelésében. Fehér ecet, kámfor. És persze a leghatékonyabb, egyszersmind a legdrágább összetevő: a kisebbik és a nagyobbik üröm.
– Artemisia absinthum és artemisia pontica57 – vetette közbe
Annibale, mivel bántotta tanulmányainak iménti lekicsinylése. – Tíz napig áztatod a növényeket ecetben – folytatta Valnetti, mintha félbe se szakították volna –, aztán átnyomod egy darab lenvásznon. Írod?
– Igen, igen – hazudta Annibale, pedig már rég abbahagyta az írást. A szer placebo volt, véletlenszerűen összeválogatott növények és gyógyírok, nem ölnek, de nem is gyógyítanak meg senkit. Kétkedve nézett a felettesére. – És ezeket a fiolákat kell szétosztanom a házaknál?
– Gesu,58 drága barátom, dehogy! – kiáltott fel a jó doktor. –
Mindegyik egy dukátba kerül, csak azoknak adj, akik meg
56 Szent Márk (olasz). Itt nem a térre, hanem Velence egyik sestierére utal
(olasz).
tudják fizetni. Persze ha kettőt is adnak érte, annál jobb! Azért csak takarékosan, a tanoncok kifulladásig dolgoztak, holnapig már többet nem tudnak készíteni. – Olyan közel lépett Annibaléhoz, hogy összecsattant a csőrük, mint a tanácskozó varjaknak, s suttogni kezdett. – Mondok valamit; ha találsz egy anyát beteg kisgyerekkel – na, ők bármit megadnak.