BORÍTÓSZÖVEG
KONSTANTINÁPOLY: Feyra igazán szerencsésnek mondhatja
magát: fiatal lány létére ő a szultána legfőbb bizalmasa, és egyben a hárem orvosa.
Nur Banu szultána megdöbbentő titkokat oszt meg vele, majd utolsó kívánságával arra kéri, hogy utazzon el Velencébe. A lánynak egyébként is menekülnie kell, mivel a szultán az ágyasának szemelte ki. Titokban eljut Velencébe, ahol nem számíthat másra, csak egy négylovas gyűrűre, és az orvosi ismereteire…
VELENCE: Miután a legnevesebb orvosok babonákkal próbálják
gyógyítani a városra lesújtó pestist, a helyiek egyedül a hit erejében bízhatnak.
A dózse egy áldozati templom felépítésével bízza meg a neves építészt, Palladiót; Annibale Cason, a fiatal orvos pedig önhatalmúlag kórházszigetet létesít a betegek számára.
Mindkét férfi a muzulmán hitet és keleti orvoslást gyakorló fiatal lány, Feyra személyében kap segítséget, és mire a két kultúra megtanulja tisztelni és elfogadni egymást, a csoda is megérkezik.
A valós történelmi események alapján írt regényben a lenyűgöző 16. századi Velence és Isztambul magával ragadó világa tárul elénk.
The Venetian Contract, Text and illustrations © Marina Fiorato 2012 Minden jog fenntartva!
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Venetian Contract
First published in Great Britain in 2012 by Marina Fiorato John Murray (Publishers) An Hachette UK Company
Fordította: Fügedi Tímea
ISBN 978-963-635-439-8 ISSN 978-963-635-413-8 Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft, 2012 Hungarian translation © by Fügedi Tímea, 2012 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek
Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó
A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea
Ileen Maiselnek, aki először javasolta,
hogy írjak Palladióról
És mikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallám a negyedik lelkes állat szavát, a mely ezt mondja vala: Jőjj és lásd.
És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.”
ELSŐ RÉSZ
ELŐSZÓ
Velence
1576 keresztény időszámítás szerint
SEBASTIANO VENIER, A VELENCEI DÓZSE palotájának
lóhereabla-kában merengett, tekintetében óceánok háborogtak.
A szemét megedzették a tengeren töltött esztendők, ő már három nappal ezelőtt észrevette a vihar közeledtét, látta, amint a horizonton gomolyog és sötétlik, átgördül a kavargó ame-tiszt hullámokon. A vész mostanra megérkezett, és a zivatar-nál jóval nagyobb csapást hozott magával.
A dózsét dús fehér szakálla és nemes ábrázata miatt, melyet Tintoretto festménye tett halhatatlanná, az emberek Neptunhoz hasonlították, aki ugyancsak tengeri királyságot kormányzott; sőt, maguk között titokban még a Mindenható-val is együtt emlegették. A mélységesen istenfélő dózsét mindkét párhuzam meglehetősen zavarba ejtette volna, habár más-más okok miatt; ma azonban sokért sem adná, ha isteni hatalmával megmenthetné Velencét a sötétség órájától.
Hat alakot látott végigsietni a vízbe borult kikötőn, az ele-mekkel szemben egymás közelségétől reméltek védelmet, a visszavonuló hullámok magukkal húzták fekete köntösük sze-gélyét. A köpeny és csuklya szerzetesi megjelenést kölcsönzött nekik, ám ez a hat férfi nem Istent, hanem a tudományt szol-gálta, élettel és halállal kereskedtek, mint általában az orvosok. Amikor közelebb értek, a dózse az álarcukat is megfigyelhette: fekete csuklyájuk alatt a ragadozó madarakra jellemző
csontfehér, horgas csőr kunkorodott. Már maga az álarc is elég ijesztő képet festett, a jelentése azonban még baljósabb volt.
Medico della peste: a pestisdoktor.
Hat tudós férfi, nemesi családok tanult fiai, mind a legjobb akadémiákon szerezték a tudásukat, Velence hat körzetének, a sestierinek1 egy-egy küldötte. Rossz előjel együtt látni őket.
Sebastiano Venier dózse arra gondolt, hogy talán most talál-koznak először; akár egy csapat sír köré gyülekező varjú, úgy sereglettek a palota felé. Talán épp az ő sírjához jöttek. A válla egy pillanatra megereszkedett, öregnek érezte magát.
Figyelte, ahogy az orvosok átgázolnak a világ egyik leg-szebb utcáján, a páratlan Riva degli Schiavonin;2 pillanatokon
belül belépnek az ő hatalmas, fehér palotájába. A dózsén vé-gigfutott a hideg, mintha hullámpermet terítette volna be. A fejét a hűvös, négykaréjos lóhereablak üvegének támasztotta, lehunyta a szemét, és egy boldog percig úgy maradt. Ha nem így tesz, akkor láthatta volna a sötét, hullámzó vízen sebesen átsuhanó velencei hadigályát; ő azonban csukott szemmel, néhány békés pillanatig csak állt mozdulatlanul, és mélyeket lélegezve magába szívta a friss sós levegőt.
Velence szaga.
Sebastiano Venier felegyenesedett, emlékeztette magát fon-tos pozíciójára, s a hierarchiában betöltött helyére. Újra kiné-zett az ízlésesen faragott kőablakon, Velence kiváló minőségű üvege elzárta előle a viharos tenger hangjait. Felpillantott,
1 Kerületek. Olaszország néhány városában előforduló hatos területi felosztás,
egyes számban sestiere, többes számban sestieri.
2 A lagúna mentén húzódó korzó a Szent Márk tér közelében, magyarul
mes arcélét a mennyezet felé fordította: a terem tágas, pompás kupoláját a legjobb velencei művészek által több száz éve fes-tett páratlan, vörös és aranyszín freskók borították. A pestist azonban sem a vagyon, sem a csillogás nem zavarhatta el az ajtajából.
A dózse letelepedett óriási trónjára, és várta, hogy bejelent-sék a doktorokat. A hat férfi beszállingózott, körbevették, akár a keselyűk, az álarcukba ültetett vörös kristálylencsék éhesen csillogtak, mintha le akarnák csipdesni a húsát. A dózse félel-me azonban rögvest elpárolgott, mihelyst félel-megszólaltak.
– Számítottunk rá, uram – mondta az egyik. – A Jesuiti3
bo-tanikus kertjében mostanság szokatlanul nagy számban, ezré-vel jelentek meg a pillangók.
A dózse felvonta az egyik hófehér szemöldökét. – Pillangók?
Az orvos nem vette észre a dózse hangjának acélos hideg-ségét, tovább csacsogott.
– Persze, dózse, tudnivaló, hogy a pillangók megjósolják a pestist.
– Így igaz – helyeselt egy másik. – De más jeleket is láttunk. Van az a pékség az Arsenalénál,4 vér folyik a kenyerükből, ha
kettétöri az ember.
A dózse dobolni kezdett a széke karfáján.
– Tény, hogy Velencébe betört a dögvész, erre kár is szót vesztegetni. A kérdés az, hogyan kezelhető leghatékonyabban.
Mindhiába.
3 Jezsuiták (olasz).
Az egyik orvos úgy akart szembeszállni a dögvésszel, hogy a betegeinek döglött varangyot akasztat a nyakába. A másik azt tanácsolta, hogy nyomjanak élő galambot a fertőzöttek megduzzadt lágyéki és hónalji bubóiba, mert az állat farktollai kiszívják a mérget. Egymás szavába vágva kiabáltak, immár nevetségesnek tűnő álarcuk csőre kis híján összecsattant; mű-velt, bársonyos hangjuk megemelkedett, s úgy hápogtak, akár a kacsák.
A felbosszantott dózse azon kapta magát, hogy elkalando-zott a figyelme. Ezek hatan mind sarlatánok, pojácák, egyik önteltebb, mint a másik. A tekintete a függöny árnyékára ve-tődött, ahol egy hozzá hasonló korú öregember állt és figyelt; várta, hogy a dózse kéresse, és végre megtudja, miért is hívták ide.
Az ÁRNYÉKBAN VÁRAKOZÓ ÖREG –aki történetesen építész volt
– valójában azonban nem figyelt a beszélgetésre. Mindig job-ban érdekelték az épületek, mint az emberek, most is épp azt csodálta, hogyan rajzolják ki a kőből készült keresztbordák a mennyezet ívét a feje felett, és a pilaszterek arányai hogyan egészítik ki a freskók hatalmas tábláit.
Mikor az orvosok megérkeztek, a dózséhoz hasonlóan elő-ször az építészbe is beléhasított a félelem. A dózsétól a legutol-só koldusig mindenki ismerte az álarcok jelentését: a városban kitört a pestis. Az építészt azonban ez nem különösebben ag-gasztotta. Két évvel ezelőtt is volt egy kisebb járvány, ő pedig most is azt teszi majd, amit akkor: elhagyja Velencét, Venetóba utazik, talán visszatér a szülővárosába, Vicenzába. A hegyek között várakozik majd a terveibe, rajzaiba temetkezve. Ő majd ott bort szürcsölget, miközben a pestis itt csillapítja a szomját.
Gyors csónak viszi Mestrébe, onnan még gyorsabb ló Trevisóba, így napnyugtára Maserben lehet jó barátai, a Barba-ro testvérek házánál. Náluk akad majd számára szoba, jól tud-ta, hiszen ő építette a házukat. Mihelyst megtudja, mit akar a dózse, már indul is.
A DÓZSE ELEGET HALLOTT.
Ezek az orvosok nem tudnak segíteni Velencén. Kiosztanák a készítményeiket és cseppjeiket, jól meg is kérnék az árát, né-hány polgár túlélné, mások viszont nem. Olyan erősen markol-ta a székét, hogy elfehéredtek az ujjai, kétségbeesetten pillan-tott le rájuk. Elkeserítette a görcsös, eres, májfoltos kezek lát-ványa: hogyan győzhetné le egy öregember a pestist?
Megköszörülte a torkát. Cselekednie kell. Nem engedheti, hogy ilyen örökség szálljon általa az utókorra: a legékesebb város pusztulása. Felgyorsult a szívverése. Talpra állt, a vér a fejébe szökött.
– Távozhatnak – mondta az orvosoknak talán túlságosan is hangosan. – Kifelé!
Olyan karmozdulatokat tett, mintha varjakat akarna elijesz-teni. Megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó.
– Andrea Palladio5 – szólalt meg újra, a hangja
végigcsen-dült a hatalmas termen –, lépjen elő!
Palladio kilépett az árnyékból, és a dózse trónja elé sétált. A szél megrecsegtette az ablakszárnyakat, bebocsátásért
5 Andrea Palladio (1508. november 30.–1580. augusztus 19.) észak-itáliai
épí-tész. Klasszikus szépségű, tiszta vonalvezetésű palotáival és villáival, s főleg oszlop- és pillérarchitektúrás homlokzatainak az antik oszloprendből kiindu-ló, de merőben egyedi (ún. Palladio-motívum), új arányaival vált a rene-szánsz építészet mesterévé.
zett potyautasával, a pestissel. Palladio most már idegesen mocorgott, indulni szeretett volna, ám a dózse visszaült a he-lyére, a haragja elpárolgott, láthatóan gondolataiba mélyedt.
– Hallott már a giudeccai6 Szent Sebestyénről?
Palladio kissé összevonta a szemöldökét. Habár még sosem találkozott a dózséval, hírből jól ismerte: negyven éve admirá-lis, mélyen vallásos, hatalmas tisztelet övezi, és elég okos ah-hoz, hogy az egymást váltogató Tízek Tanácsa7 alatt mindig
elkerülje a Köztársaság rettegett börtöneit. Sebastiano Venier talán túl későn jutott a legmagasabb tisztségbe? Mostanra megzavarodott volna az elméje? Az ablakon át látta Giudecca esőverte szigetét, Velence legszebb sestieréjét, mely úgy ívelt az óváros mentén, mintha a gerince volna.
– Igen, természetesen. – Lassan mondta ki a szavakat, azon töprengett, hová vezet vajon ez a kérdés. A dózse újra megszó-lalt, mintha mesét vagy prédikációt mondana.
– A legutóbbi nagy pestisjárvány idején, 1464-ben egy fiatal katona a giudeccai Santa Croce-kolostor8 kerítéséhez lépett, és
vízért kiáltott. Az apácák mind a zárdában tartózkodtak, maga az apátnő is pestisben szenvedett. A portiera,9 név szerint
Sko-lasztika nővér, a kapuhoz lépett. Amikor a fiatalemberre né-zett, látta, hogy a fegyverzete fénylő ezüst, a haja aranyló tűz, a szeme kéklő zafír. Megilletődve adta ki a vizet a rácsos abla-kon, a férfi pedig megitta. A káprázat köszönetet mondott
6 A velencei lagúnában, Velence központi szigeteitől délre fekvő sziget. 7 A Velencei Köztársaság legnagyobb hatalommal rendelkező intézménye,
rendőri és titkosszolgálati szerv volt.
8 Szent kereszt (olasz); a monostor temploma ma is látható a szigeten. 9 Kapusnő (olasz).
lasztikának, majd arra intette őt a többi apácával együtt, hogy imádkozzanak Szent Sebestyénhez éjt nappallá téve, és igya-nak a kút vizéből. Ha megteszik, a zárda megtisztul a pestistől. Azzal a kardjával a földre csapott, és eltűnt, akár a kámfor.
Palladio, aki mindeközben azon töprengett, vajon milyen gyorsan juthat el Mestrébe, miután a dózse végzett, most úgy érezte, meg kell törnie a hirtelen támadt csendet.
– És aztán? – kérdezte.
– Az apátnő még aznap éjjel meggyógyult, ahogy a többi be-teg nővér is. Más ezek után nem fertőződött meg, és aki ivott a kút vizéből, megmenekült. – A dózse felkelt, és lelépett az emelvényéről. Palladióhoz sétált, egyenesen az építész szemé-be nézett, vagyis magasabb lévén lenézett rá. – A kolostor éve-kig zarándok-hely volt, az emberek a kút vizét itták a pestis ellen, majd később más bajokra is. Amikor megszülettem a Santa Croce negyedik szomszédjában, a Venier-palotában, e csoda tiszteletére neveztek el Sebastianónak. Mostanra azon-ban a zárdának csak a romjai maradtak. – Elhallgatott.
A szél belefütyült a csendbe. Palladio megértette, mit vár-nak tőle, és elszorult a szíve. Évekig másra sem vágyott, csak hogy Giudecca szigetén építhessen valami lenyűgözőt, azon az erős, szilárd sziklán, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílik a lagúnára. Éveken át esedezett a Tízek Tanácsának, hogy jelöl-jenek ki ott a számára telket – mindhiába. Most viszont, mikor annyira szerette volna elhagyni a várost, egyszerre felajánlot-ták neki azt, ami után mindeddig áhítozott. Palladio vékony szája félmosolyra görbült. Néha úgy érezte, a Mindenhatónak kissé ironikus a humora.
– Nem, nem egészen. – A dózse újra az ablakhoz lépett. – Nézze csak, Andrea!
Bütykös keze suhintásával odaintette Palladiót, és lemuta-tott az impozáns Szent Márk térre. Az ablak előtt két prostitu-ált ténfergett hagyományos sárga-piros öltözékükben, mellük a csapkodó eső dacára is fedetlenül, szabadon himbálózott, követve a járásuk ritmusát.
Palladio, aki már túl öreg volt ahhoz, hogy lázba hozza a látvány, észrevett egy fiatalabb férfit, aki a lányokat leste a Procuratie Vecchie10 boltíve alól, miközben visszataszítóan
matatott a nadrágjában. Behívta a szajhákat a boltív alá, és mi-helyst egy érme gazdát cserélt, egyiküket a lodzsa nemes osz-lopainak lökte, hogy a feltűrt szoknyája alá nyomakodhasson.
– Az utcán – szólt a dózse, elfordulva a látványtól. – Min-denki szeme láttára. Táncrúddá alacsonyítják azt a pompás oszlopot, mellyel építésztársa, Sansovino ezt a teret a világ legszebbikévé kívánta emelni. – Sóhajtása ellenpontozta a szél suhogását. – Bujaság, romlottság, egyre mélyebbre süllyedünk. Ilyesmit korábban csak a karnevál idején lehetett látni, két röpke hétig évente. Manapság viszont mindennapos látvány. Külföldön erről ismernek minket. Nevetség tárgya lettünk. Már nem Sansovino oszlopait vagy az ön villáit, templomait emlegetik. A szajhákról beszélnek, akik az utcán űzik a mes-terségüket. – A dózse az üvegre nyomta a kezét, mintha arról akarna meggyőződni: nem engedi-e át a kártékony levegőt. – Ha pedig híre megy, hogy betört hozzánk a pestis, tovább fog
10 12. századi épület a Szent Márk téren, a Procuratie (jelentése: helytartóság,
prokurátus) három épülete közül a legrégebbi, innen a neve (vecchie jelenté-se: öreg)
romlani a helyzet. A halál árnyéka különös dolgokat művel az emberrel, törvényen kívül helyezi, azt súgja neki, hogy bujál-kodnia, lopnia, hazudnia kell, hogy szedje meg magát, amíg még teheti.
Palladio igyekezett elméjében egymáshoz illeszteni a dózse beszédének töredékes utalásait: a csodákat és utcanőket.
– Csak egyvalaki képes megmenteni ezeket a zabolátlan embereket a pestistől és önmaguktól, és az nem én vagyok.
Palladio a hat sestieréből érkező hat doktorra gondolt, ám egyik sem látszott érdemesnek a megmentő névre. Ekkor rá-jött, hogy a dózse vélhetően Krisztusról beszélt, megpróbált hát gyorsan áhítatos képet vágni. A dózse ráemelte vizenyős, kék szemét. Homályos tekintete öregnek, legyőzöttnek tet-szett.
– Ön az.
Palladiónak tátva maradt a szája, leolvadt róla a kenetteljes arckifejezés.
– Hát nem érti? A Jóisten megbünteti Velencét. Olyan ha-talmas felajánlást, olyan áldozatot kell tennünk, mely csillapít-ja a mennyek haragját, hogy az Ő keze ne sújtson le a város-unkra. Ha a gyógyszerek nem segíthetnek, az imához kell for-dulnunk. Ön, Andrea, ön majd templomot épít nekünk a Santa Croce-zárda romjain. Szent Sebestyén követőjeként fog dol-gozni, és olyan csodálatos épületet emel, Istennek olyannyira tetszőt, mely már szinte az Ő teremtményeivel is felveszi a versenyt. Amikor pedig végzett, az emberek ezrével keresik majd fel, hogy az Istenhez forduljanak; fennhangon dicsérik majd az Urat, térdre borulva adnak majd neki hálát. Az ima ereje mindnyájunkat megszabadít.
– De… úgy értem, természetesen óriási megtiszteltetés ez a felkérés, de talán vezethetném a műveleteket Vicenzából vagy Trevisóból…
A mondat félbeszakadt a dózse jéghidegre vált tekintete miatt, s csak a szél gúnyos süvítése hallatszott a teremben. A kormányzó egy percig még hallgatott, mielőtt megszólalt vol-na.
– Andrea, mi már megöregedtünk. Nekünk már nincs sok hátra. Ön Velencében marad, ahogy én is. Nem tehet ennél na-gyobb szolgálatot a városának. Hát nem érti? – Meglepő erővel ragadta meg Palladio vállát. – Magával Istennel lép szerződés-be!
Palladiónak eszébe jutott, hogy fiatal kőművesként mindig talált a munkája során felhasznált kövekben valamilyen őskori maradványt. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy legalább egy nautiluszra11 ne bukkant volna, mely tökéletes vitruviusi12
csigavonalban kövült meg a carrarai márvány13 évezredes
fog-ságában, a kőbe préselődve. Ő is éppilyen csapdába került: a megbeszélés fogva tartotta, szó szerint bezárta a kövek közé.
A dózse szemében vallásos rajongás csillogott, és Palladio tudta, hogy Sebastiano Veniernek nem lehet ellentmondani. Hogyan is tarthatta öregesnek a tekintetét? A dózse kék szeme a fanatizmus tüzében égett épp, mint Szent Sebestyéné. Ha
11 Nautilusz: a csigaházas polipok egyik faja.
12 Marcus Vitruvius Pollio római építész és mérnök volt i. e. 1. században, a
klasszikus antikvitás legnagyobb építészetről szóló könyvének írója. Neve ismertségét ma elsősorban Leonardo da Vinci az emberi test arányait bemuta-tó Vitruvius-tanulmányának köszönheti.
13 Carrara: toszkán város, az ottani kékesszürke vagy fehér márványt a
mert is volna nemet mondani, a közeli börtönök akkor sem hagytak volna más kiutat. Palladio néma megadással fejet haj-tott.
A dózse, aki nem is várt más választ, hívatta a kamarását. – Camerlengo,14 vidd haza Signor Palladiót, hadd szedjen
össze mindent, amire szüksége lehet a munkájához! És camerlengo – kiáltott a kamarás után, mikor az Palladio után indult a hatalmas ajtón át –, keress egy igazi orvost!
1. FEJEZET
Konstantinápoly, 983 ottomán időszámítás szerint Egy hónappal korábban
FEYRA ADALET BINT TIMURHAN MURÁD aznap reggel különös
gondot fordított a megjelenésére.
Az apja már elment otthonról, így most nem vehette fel az ő ruháit, ahogy szokta. Konstantinápoly szegényebb családjai-ban a nők és a férfiak gyakran ugyanazt az öltözéket hordták, hiszen a két nem ruházata alig tért el egymástól, ráadásul egyes helyeken csak egy rendes öltözetre, egy pár cipőre futot-ta. Feyra és az apja ugyan nem szűkölködött, mivel Timurhan bin Junusz Murád magas rangú, elismert tengerészkapitány volt, Feyra mégis követte a hagyományokat, mivel így köny-nyebben elrejtőzhetett az emberek tekintete elől.
Ma az apjának bizonyára fontos, ráadásul korai találkozója lehetett, amikor ugyanis Feyra kinyitotta a faragott, rácsos ab-laktáblákat, látta, hogy a nap alig emelkedett a város fölé. Sze-retett dómjainak és minaretjeinek csak a sziluettje látszott, fe-kete alakjuk tökéletes negatív kontúrt rajzolt fel a korallszín égre. Feyra magába szívta a sós levegőt.
Konstantinápoly szaga.
A tengerre pillantott, melyből a hajnali fényekben mindösz-sze vékony, ezüstös vonal látszott, és eltöprengett, mi lehet mögötte. Hirtelen más földekre vágyódott, olyan helyekre, melyeket csak tengerész apja történeteiből ismert.
Az ábrándozással azonban Feyra most csak az idejét vesz-tegette. Elfordult a tengertől, és inkább a zománccal keretezett,
kifényesített ezüstlap felé fordult, mely szinte tökéletes tükör-képet mutatott, alig torzították el a fém horpadásai. Valahon-nan a tengerentúli keleti vidékről hozta neki az apja, már cse-csemőkora óta ott lógott a szobájában. Gyerekkorában érdekes játékszernek tartotta a tükröt: meglátta benne, milyen színű a szeme, milyen lesz az arca, ha furcsa képeket vág, milyen hosszúra tudja kinyújtani a nyelvét. Mióta Feyra felnőtt, a tü-kör a legjobb barátja lett.
Alaposan szemügyre vette a tükörképét, azt kereste, mit látnak benne a férfiak. Amikor észrevette, hogy megbámulják az utcán, elkezdte elfedni a haját. Ekkor azonban a száját les-ték, így yashmakot is felvett, az arcot félig eltakaró fátylat. Flit-teres szegélyű anyagot választott, hogy az arany elvonja a te-kintetüket a szeméről. Ám a férfiak még mindig figyelték, így ormiszire, a nagyjából tenyérnyi széles vékony fátyolra váltott, mely eltakarta a szemét is. Mivel még így sem érte el a kívánt hatást, arra következtetett, hogy nyilván a teste vonzza magá-ra a férfiak tekintetét. Ekkor kezdte lekötözni bimbózó kebleit, méghozzá olyan szorosan, hogy már sajogtak, de a férfiak egy-re csak bámulták. Vajon miért?
Feyra elég epekedő szonettet és ódát olvasott ahhoz, hogy tudja, ő cseppet sem felel meg az ottomán költők eszménykép-ének. Azokra a lányokra sem hasonlított, akik apja tengerésze-inek obszcén nótáiban szerepeltek; amikor ugyanis a férfiak odalent vacsoráztak, és felöntöttek a garatra, néha az ágyában fekve hallotta, miről énekelnek.
Feyra nem hitte, hogy borostyánszín, hatalmas, de kissé vá-gott ívű macskaszeme elég sötét és kerek ahhoz, hogy bárki is dalba akarja foglalni. Apró, formás, ám turcsi orrát sem lehe-tett szépnek nevezni. A bőre színe inkább a tejeskávéra
emlé-keztetett, nem pedig a versek hősnőinek ébenfeketeségére, a haja sem olyan selymesen és egyenesen hullott a lapockáira, mint az eszményképeké, hanem sűrű loknikban, ráadásul a színe is hibádzott: sötétszőkétől vörösesbarnáig minden árnya-lat felbukkant benne, de egyik sem fénylett olyan feketén, hogy a holló szárnyához hasonlíthatták volna. A legkülönö-sebb vonása azonban a vörös, húsos szája volt: a felsőajka vas-tagabbra sikerült az alsónál, ennek dús ívét semmiféle rímes verspárban sem lehetett volna rózsabimbóhoz hasonlítani.
A vonásait – akár külön-külön, akár összességében szemlél-te magát – ő nem tartotta szemrevalónak, csak talán furcsának. A férfiakra azonban így is gyakorolt valamiféle hatást, és ő ennek cseppet sem örült. A rejtőzködése is csak fél sikerrel járt. Ha eltakarta a száját, a szemét bámulták. Ha elfedte a haját, az alakját nézték. Ettől függetlenül nem adta fel, mivel a minden-napos rejtőzködés kényelmetlensége meg sem közelítette azt, amit a kendőzetlenség okozhat.
A tükörkép kissé felszegte az állát, és erőt öntött az igazi Feyrába. Ha ma női ruhát kell viselnie, hát legyen: a legjobbat fogja kihozni magából. Nekilátott a szertartásnak.
Nem volt más rajta, csak a világos selyemből készült bő, buggyos térdnadrágja. Hosszú, krémszínű kötszert vett elő, az egyik végét a hóna alá szorította. Erősen a testére feszítette az anyagot, újra meg újra körbetekerte dús keblein. Mikor már sajgott a melle, és levegőt is alig kapott, komoran elmosolyo-dott.
Most már magára öltheti a ruháját. Feyra apja hozott a lá-nyának arany és ezüst szatént, brokátot, sok bála arannyal át-szőtt damaszkuszi selymet a világ négy sarkából, ám mind érintetlenül hevert az ablak alatti tengerészládában. Feyra
in-kább egyszerű ingruhát, baramit vett magának a bedesztán15
árusainál. A ruha egyenesen hullott a földre, nem rajzolta ki redőivel a viselője alakját. Erre felvette a felöltőjét, a feradzset,16
egy derékig begombolt, alatta nyitva hagyott köpenyt.
Kifésülte a haját, befonta, majd a feje tetejére tekerte, akár a koronát. Megküzdött a tincsekkel, melyek a nap végére min-dig kicsusszantak a helyükről, akármilyen szorosan tűzte is őket vissza. Hiába próbálta minden áldott nap megszelídíteni őket. A hajára vékony fátyolszövetet tűzött, majd cérnából font szalaggal a homloka köré kötötte. Ezután rózsavízzel bened-vesítette az arcát körülvevő babahajat, és olyan megszállottan dugdosta vissza a fátyol alá, hogy végül egyetlen szálat sem lehetett látni.
A hajtoronyra ezt követően négyszögletű hotoz17 kalapot
nyomott, melyet aztán összegombolt az álla alatt, az arca elé pedig jókora, négyszög alakú takaró, vagyis yemine fátylat ló-gatott. Ekkor fogott egy darab egyszerű tüllszövetet, és pár-szor a nyaka köré tekerte. Ismét a tükörbe nézett. A pólya ta-karása alatt rá sem lehetett ismerni. A homok- és fahéjszín anyagból készült ruhát úgy tervezték, hogy elrejtse viselőjét, beleolvadjon a város forgatagába. Kizárólag a hit sárga papu-csa emelkedett ki a ruházatából élénk színével: praktikus bőr-cipője orra felfelé ívelt, a lábfejrész felé, és nem engedett át sem vizet, sem más ártalmas folyadékot, melyekkel Feyra gyakran találkozhatott munkája során.
15 Szövetárusok fedett csarnoka (török).
16 A muzulmán nők kabátszerű, utcai ruhája (török). 17 Négyszögletű, magas fejfedő (török).
Végre befejezte az öltözködést, ékszereket nem tett magára. Habár volt elég aranya – annyi csecsebecsét kapott, amennyit csak egy engedékeny apa adhat a lányának –, ám a karperecek és cifraságok rávonnák mások tekintetét, és ami még fonto-sabb: akadályoznák a munkájában.
Az utolsó simítással, melyet Feyra az öltözékén végzett, nem a divatnak vagy a társadalmi státusának engedett, hanem a puszta funkcionalitásnak: egy ormótlan, vastag övet tűzött a derekára, a saját találmányát. Apró üvegpalackok és fiolák so-rát tárolta benne, mindegyik a maga külön kis bőrtokjába búj-tatva lógott a széles bőrcsíkon, melyet rézcsat fogott össze, A feradzse alá szíjazta fel, így egyáltalán nem látszódott, ráadásul párnásabbnak mutatta a hasánál, a körvonala ennélfogva két-szer idősebbnek sejtette a valódi koránál.
Mire végzett, a nap már magasról sütött le rá, és az ég a kékmadár tojásának színére halványodott. Még egy utolsó pil-lantást vetett imádott városára, a napsugarak mostanra min-den kis részletét megvilágították. A csillogó öböl ívétől elszo-rult a szíve, a tengerpart páratlan görbületén úgy sorakoztak a házak és templomok, akár galléron a drágakövek. A Boszpo-rusz őrzőjeként ott gubbasztott a Hagia Szophia,18 melynek
napsütötte csillogó aranykupolája felmelegítette a levegőt, a szultán sólymai ennek felfelé törekvő mozgását kihasználva emelkedtek a magasba. Feyra rögvest elfelejtette az elvágyó-dás pillanatát, már nem érdekelte, merre vihet a tenger.
18 Hagia Szophia (ejtsd: Aja Szófia): a kifejezés jelentése: „Szent Bölcsesség”,
bizánci építésű hajdani ortodox bazilika Isztambulban. Később mecsetként használták, napjainkban múzeumként látogatható.
szélyesen most azt fogadta meg magában, hogy soha nem hagyja el ezt a várost.
A müezzin basi19 jajgató éneke szállt hozzá a templom felől
édes, gyászos hangján. Eljött a szabah, a reggeli ima ideje. Feyra megfordult és futásnak eredt, cipője csattogott a lépcsőn.
Nagyon csúnyán elkésett.
19 A mecsetekben a müezzin hívja a muzulmánokat imára az énekével a napi öt
2. FEJEZET
AZ UTCÁN MÉG NEM MELEGEDETT FEL A LEVEGŐ, az árnyékokat
még nem érte el a nap.
Általában ez volt Feyra kedvenc időszaka: szívesen őgyel-gett itt, üdvözölte a mosónőket, akik a kosaraikban vitték a szennyest az öbölbe, vagy megvette simitből és salepből, fahéj-kenyérből és gyökérteából álló reggelijét a kék-arany kocsik egyikéről, melyek szinte minden utcasarkon ott sorakoztak. Az is örömet szerzett neki, hogy a saját pénzével fizethet érte, dolgozott, jó munkája volt. Ma azonban nem törődhetett korgó gyomrával, sietnie kellett tovább.
Miközben felmászott a Szultanahmettől20 a Szeráj-csúcsra21
vezető dombon, mindig vetett pár futó gyönyörködő pillantást a kék tengerre. Ma azonban nem fordult hátra, mint más reg-geleken, hogy magába szívja a látványt. Így nem vehette észre azt sem, amint egy genovai hadigálya, amit egyébként köny-nyedén felismert volna apja tanításának köszönhetően, kihajó-zott, és élesen kettéhasította a kobaltkék vizet a Boszporusz szájában.
Feyra előreszegezett tekintettel gyalogolt fel a Mesze sugár-út22 tetejére, a Topkapi-palotához.23 Az Aranyszarv-öböl, a
20 A Szultanahmet Isztambul történelmi központja, az Óváros, itt található
például a Hagia Szophia-székesegyház a Kék Mecsettel szemben.
21 A Márvány-tengert és a Boszporuszt elkülönítő domb, itt áll a
Topkapi-palota.
22 Szó szerinti jelentése: „középső” utca. Ez volt az akkori Konstantinápoly fő
kereskedelmi útvonala, 25 méter széles, két oldalán oszlopcsarnokokkal sze-gélyezett út.
Márványtenger és a Boszporusz találkozásába benyúló tökéle-tes kis félszigeten, a Szeráj-csúcs tetején fekvő Topkapi önálló városként működött. A látogatónak először a Birodalmi kapun kellett áthaladnia, a hatalomnak ezen az erőteljes építészeti kifejeződésén, mely egyszersmind a belül rejlő pompát is sej-tetni engedte. A kapuőr bódéjának két, kúpos tornya között, az architráv24 alatt, melyre az előző szultánok bölcs mondásait
vésték fel aranybetűkkel – a jelenlegi szultántól ellenben, gondol-ta Feyra, nem sok említésre méltó bölcsességet hallani, még kevésbé lejegyzésre méltót… –, egy őr állt vaskos tekerccsel a kezében, ő jelentette a palota többszintű biztonsági rendszerének első lép-csőfokát.
Feyra nem ismerte fel, de ez egyáltalán nem lepte meg. Minden reggel sorshúzással választották ki az őrszobában, hogy ki kerüljön aznap a kapuba, a szultánnak ugyanis épp háromszázötvennégy őrszeme volt, az iszlám naptári év, a hidzsri takvim minden napjára egy. Senki nem szolgálhatott kétszer egy évben, és senki nem tudta, mikor ki kerül sorra, így az ott szolgáló katonát nem lehetett sem megvesztegetni, sem rákényszeríteni arra, hogy illetékteleneket engedjen be.
– Neve?
– Feyra Adalet bint Timurhan Murád. – És mi dolga itt?
23 Ágyúkapu-palota; 400 évig volt a szultánok lakhelye, jelenleg múzeumként
működik.
24 Az architráv vagy episztülion a görög templomok homlokzati alakításánál
kialakult oszlopos és gerendás rendszer kiváltó eleme. Ezen nyugszik a fö-démszerkezet és a tetőgerendázat, az architráv az oszlopoknak adja át ezek terhelését.
– Én vagyok Nur Banu, az anyaszultána kirája. – Nagy leve-gőt vett. – És a háremorvos.
Feyra figyelte az őrt: éppúgy reagált a hallottakra, ahogy várta. Fel sem pillantott a pergamenjéből, mikor közölte vele, hogy ő a kira, az összekötő a háremhölgyek és a külvilág kö-zött. Néha egyik-másik őr lebiggyesztette a száját, vagy felvon-ta a szemöldökét, mikor Nur Banu anyaszultánának, vagyis a szultán anyjának kimondta a nevét, hiszen ő volt a legfonto-sabb nő a palotában, Konstantinápolyban, sőt, az egész otto-mán birodalomban. Viszont kivétel nélkül mindegyik megle-pődött, mikor a hivatását említette.
Huszonegy éves kora ellenére már évek óta adott ki gyógy-szereket és végzett kisebb operációkat. Tizenhárom éves korá-tól ő vitte át a hárembe a palota fő részéből a doktor orvossá-gait. A Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokában találkozott az orvossal, abban a gyönyörű udvarban, melynél tovább férfi nem mehetett a hárem összetett épületkomplexumainak terü-letén. Akkor még csak annyiból állt a feladata, hogy figyelme-sen meghallgassa az orvos utasításait a visszhangos, mozai-kokkal kirakott oszlopcsarnokban, az ekhóval25 versenyezve
visszamondja neki, meghajoljon, aztán visszasétáljon a hárem-be, az Ágyasok Csarnokába.
Mikor Feyra idősebb lett, a palotából olykor a piacra is el-küldték, hogy gyógyfüveket és hozzávalókat vásároljon a Nagy Bazárból.26 Szívesen sétálgatott a zsúfolt utcácskákban,
25 Ekhó volt a visszhang nimfája a görög mitológiában.
26 A Nagy Bazár a világ egyik legnagyobb és legrégibb fedett piaca, Isztambul
belvárosában található. A 15. században alapították két raktárépületből, utána újabb és újabb utcákat csatoltak hozzá.
szagolgatta az ismeretlen palackok és csomagok fanyar, édes, fűszeres illatát, melyeket a Topkapi számára vásárolt. Ekkor már nagyon komolyan vette a feladatát, és gyorsan megtanulta értékelni a gyógyszerek hatását. Ahogy teltek az évek, a dok-tor lassan kiöregedett a munkából, miközben Feyra felnőtt hozzá, így a kapcsolatuk lassan átalakult, és a lány egyre gyak-rabban változtatott az előírt adagokon. Néha a felírt füveket mással helyettesítette; a doktor egyik-másik gyógyszere sosem jutott el a betegekhez. A háremhölgyek még sosem voltak ilyen egészségesek. Mostanra Feyra pontosan tudta, hogyan kezelje a betegeit, de illendőségből továbbra is mindennap el-sétált az udvar közepére. Az orvos, aki mostanra már ugyan-csak megvénült, inkább a főpalotával és magával a szultánnal foglalkozott, a hárem kétszázötven hölgyének ellátását teljesen Feyrára bízta. Két évvel ezelőtt a szultán jóváhagyásával dok-tori címtt adományozott a lánynak, melyet ő azóta is büszkén viselt. Az orvos már alig-alig jelent meg a középső udvarban, így Feyra igencsak meglepődött, amikor a Megtisztulás Szö-kőkútjának Csarnokához érve meglátta idős mesterét.
A férfi nyugtalannak látszott, kezeit tördelte. A lenyűgöző környezetben, ahol annak idején fölé magasodott, most végte-lenül öregnek és kicsinek tűnt. Hadzsi Muszának hívták, és a maga idejében világszerte tisztelték sebészi módszerei és foly-tonosan megújuló receptjei miatt. A hatalmas boltozat alatt aprónak tűnt az orvos, s a finom kütahyai27 csempék vízszerű
27 Kütahya a porcelán- és kerámiatermeléséről, a színes, mázas csempéiről,
edényeiről ismert török város. I. Szelim szultán telepített Kütahyába és Iznikbe csempekészítőket, ezt követően a két város termelte ki a mecsetek-hez szükséges csempéket. Az izniki csempék különleges kék színükről híre-sek.
kék és zöld árnyalatai mellett a bőre beteges fényt kapott, a szökőkút csobogása pedig annyira elnyomta a hangját, hogy Feyra kénytelen volt visszakérdezni.
– Megismételné, mester?
– Nur Banu szultána – szólt ismét az öreg, remegő hangja túlharsogta a szökőkutat – ágynak esett. Olyan rosszul lett, hogy áthívtak hozzá a Második udvarból. – Reszkető ujját ma-gasra emelte és megrázta a lány fátyla előtt. – Ide hallgass, Feyra, ne felejtsd el, hogy Nur Banu a szultán édesanyja! So-sem lesz magasabb rangú beteged.
Feyra kezdte elveszteni a türelmét. Már így is késésben volt. Nem értette, miért olyan nyugtalan Hadzsi Musza; végtére is sokszor kezelte már az úrnőjét. Ugyanúgy meghajolt, mint legelőször, tizenhárom éves korában. Akkor az engedelmessé-gét fejezte ki ezzel a mozdulattal, most a távozási szándékát.
A doktor egyből megértette.
– Várom a jelentésedet. Áldott legyen a szultán! Feyra felegyenesedett.
– Mert ő az én szemem fényessége és a szívem öröme.
Még be sem fejezte a gépies választ, máris elfordult a nők szállása felé. Tudta, hogy miközben ő a hárembe siet, az orvos az ujjaival dobol a köntösén, és a turbánját igazgatja, mintha a szultánra mondott szokásos áldás felizgatta volna. Az új szul-tán átlagos körülmények között is félelmetes uralkodó hírében állt – ha történik valami az anyjával, a haragja pusztító lesz. Feyra tudta, hogy Hadzsi Musza a fejét félti, és remélte, hogy még naplementekor is a nyakán lesz.
Feyra besietett a hárem kapuin át a belső udvarba. Itt nem faggatták ki; két fekete eunuch nyitott neki ajtót, Feyra futtá-ban üdvözölte őket. Végigsétált az Aranyúton, ahol az
ágya-sokat belépésük idején pénzeső fogadja, majd egyenesen Nur Banu lakhelyére ment, és kinyitotta a belső szoba ajtaját. A ha-talmas, szellős, hihetetlenül kék izniki mozaikkal díszített szo-ba közepén apró, nyitott udvar állt szökőkúttal és magasított ággyal. Feyra már a küszöbről kiáltozást hallott.
Az ajtóban Kelebek fogadta, Nur Banu gedikje, az udvarhöl-gye.
– Áldott legyen a szultán, Feyra!
Kelebek, aki csúnyácska nőnek számított a sok szépség kö-zött, nyilvánvaló izgatottsága dacára is a protokoll szerint vi-selkedett. Feyra azonban túlságosan aggódott ahhoz, hogy szertartásosan válaszoljon. Ekkor még nem Nur Banu állapota nyugtalanította, az anyaszultána ugyanis gyakran szenvedett fájdalmas, puffadást okozó gyomorbántalmaktól, ám Feyra saját hánytatószere egy órán belül helyrehozta; most attól tar-tott, hogy baja származhat a késésből. Egy kis szekrényen jég-be hűtött gyümölcsök sorakoztak ezüsttálon, a látványtól megkordult a gyomra, emlékeztetve őt az elmaradt reggelijére. Csábították a tálból kicsorduló zöld szőlőszemek. Feléjük nyúlt, hogy vegyen belőlük, ám az ágy felől újabb nyögés hal-latszott, mire visszahúzta a kezét.
– Hívott engem?
– Nem. Cecilia Baffót hívta. – Ki az a Cecilia Baffo?
– Nem tudom. Egyikünk sem tudja. – Kelebek a kezével az odaliszkek, a szultán szolgálatát tanuló lányok felé intett. Mind az öt gyönyörű, fehéringes fiatal nő az ajkát harapdálta, vagy éppen a padlót bámulta. Akármilyen tanulatlanok és művelet-lenek voltak is, azt még ők is érezték, hogy most nagy a baj.
Feyra rossz előérzettől gyötörten lépett fel az emelvény lép-csőjére, félrehúzta az anyaszultána ágya előtt a finoman hím-zett muszlinfüggönyt.
Nur Banu a fájdalomtól eltorzultan, félig lehunyt szemekkel hevert a lepedőn. A bőre természetellenes színt kapott, mely leginkább a csont és az epe keverékéhez hasonlított, az erei pedig olyan sötétkéken ugrottak elő a nyakából, mintha mand-ragóra nőtt volna a torkára. Az általában kerek, rózsaszínes orcái most beesettnek, szürkének látszottak, a szemei alá pedig mintha lila árnyékot festettek volna. Szőke haja csapzottan lógott, az izzadságtól elsötétülve tapadt a homlokára. Nur Banu talán negyvenéves lehetett, kellemesen telt, a bőre pedig normális esetben sápadt, mint a külföldieké általában, most azonban ékszerekkel kirakott inge alatt petyhüdtnek, hamu-szürkének, foltosnak tűnt, szokásos kerekdedsége odalett, szinte összeesett, megereszkedett rajta a hús, mintha valamifé-le hólyag kipukkadt és valamifé-leeresztett volna benne. A hangja el-halt, Nur Banu láthatóan elaludt.
Feyra megfogta az anyaszultána csuklóját ott, ahol a vére áramlott. Az úrnője megmoccant az érintésre, felnyögött, egy másik nyelven szólalt meg.
– Cecilia Baffo. Cecilia Baffo.
Nur Banu általában halk, dallamos hangja most a varjú ká-rogására emlékeztette. A szeme kipattant, most látszott, mi-lyen opálos és véreres lett a betegségtől. Ennek ellenére látha-tóan felismerte Feyrát. Kimondta a lány nevét, magához húzta, és azon a nyelven beszélt hozzá, melyet csak Feyra ismert: Nur Banu saját anyanyelvén, mely úgy hullámzott és pattogott, mint a patadübörgés, és amiben mintha minden szó o-ra vagy a-ra végződött volna. Az anyaszultána azóta tanítgatta Feyrát
erre a nyelvre, amit ő föníciainak nevezett, amióta kislányko-rában az apjával először meglátogatták a palotát. Ez lett az ő titkos nyelvük, így beszélték meg az anyaszultána legbizalma-sabb ügyeit, és Nur Banu most is így szólt hozzá.
– El kell neki mondanod. Mondd el neki, Feyra, csak te mondhatod el!
Feyra úgy hitte, megértette az üzenetet. Kelebekhez fordult, most már ő is félt.
– Meg kell mondanunk a doktornak, hogy közölje a szul-tánnal!
– Nem! – Az anyaszultána felült, hirtelen teljesen ébernek, rémültnek látszott. – Cecilia Baffo. Cecilia Baffo. Négy lovas, jönnek, jönnek. Jőjj és lásd! – Nur Banu lehelete bűzlött, a szá-jából epeszín köpet csöppent az állára. Feyra nyugtatgatta, csitította úrnőjét, akár egy gyereket, simogatta az arcát, míg az asszony újra nyugtalan álomba nem zuhant.
Feyra kilépett a függöny mögül, összehúzta a muszlint, és magához intette Kelebeket.
– Cecilia Baffo – mormolta. – Vajon ki lehet az? És ki a négy lovas?
Kelebek vállat vont.
– Az asszonyomat hosszú évekkel ezelőtt kalózok fogták el, ők hozták ide a palotába. Lehet, hogy rájuk gondol?
– Talán. Na és ez a név? Ki az a Cecilia Baffo?
– Nem tudom! – Kelebek hangját elvékonyította a félelem. Feyra elgondolkodott.
– Beszéld el nekem, hogyan zajlott asszonyom napja napfel-kelte óta!
– Felkelt, és kérte, hogy az ékszerekkel kirakott köntösét ad-juk rá, mert társaságot vár.
Feyra szeme összeszűkült. Nem ellenkezett a protokollal, hogy az anyaszultána, aki végtére is megözvegyült, szeretőt tartson, de Feyra nem tudott róla, hogy asszonya férfit foga-dott volna az ágyába az elmúlt két évben, a szultán halála óta.
– Kit? Férfit?
– Nem. Azt mondta, a genovai dózse feleségével reggelizik, mielőtt a genovai hajó a reggeli árral elindul.
– Elindult már az a hajó? – Percekkel ezelőtt.
– Cecilia Baffo – töprengett Feyra hangosan. – Idegen hang-zása van. Talán genovai. Hogy hívják a genovai dogaressát?28
Nem tudná valaki kideríteni?
– Hogyan, Feyra? – Habár Kelebek általában elég talpraesett volt, válságos helyzetben kitört belőle a falusi kislány. Feyrát hirtelenjében bosszantotta az egyszerűsége.
– Kérdezz meg valakit! – csattant fel. – A kizlár agát!
Kelebek szeme kikerekedett rémületében. A kizlár aga, a lá-nyok vigyázója, a fekete eunuchok vezetője helyettesítette a szultánt a háremben, ő szolgáltatott igazságot a falakon belül. A mostani aga, Bejazid ijesztő, baziliszkuszszerű két méter magas, ébenfekete bőrű férfi. Ha valamelyik lány megharagí-totta a szultánt, bevarrták egy zsákba, és Bejazid személyesen vetette le az Igazság tornyából a Boszporuszba. A többi lányt ilyenkor arra kényszerítették, hogy csoportba gyűlve nézzék végig, amint a zsák megfeketedik a víztől és elsüllyed, hallgat-niuk kellett az áldozat sikolyait, meg kellett ismerniük az
gedetlenség következményeit. A kizlár aga cím hallatán Kelebek hátralépett.
– Arra képtelen lennék, Feyra.
Feyra dühösen sóhajtott. Ő is éppúgy tartott az agától, mint Kelebek, de az úrnője körüli események még jobban megré-misztették. Kiment a szobából, átsietett az Ágyasok Udvarán. A nap már magasan járt, és mire jobbra fordult a Fekete Eu-nuchok Udvara felé, a márványoszlopok mélységesen sötét árnyakat vetettek, a nap sugarai visszaverődtek a lelógó ková-csoltvas lámpákról, és megannyi gyémántra hullottak szét, elvakítva Feyrát. Amikor bekopogott és belépett a kizlár aga szobájába, egy röpke pillanatig semmit sem látott.
Feyra szeme lassan megszokta a sötétséget. Egy hosszú szo-bában találta magát, amelyben két patak csobogott a padlóba vésett márványcsatornákban. A nap besütött a kőmennyezetbe vésett ezernyi csillagon keresztül, és ezüstszínűre festette a patakokat; a fehér fénycsóvák mértani alakzatokat rajzoltak a padlóra, mintha valaki kivágott papírdarabokat szórt volna széjjel. Feyra a fénycsóvák közé lépett, mintha tartana a vilá-gosságtól. Először észre sem vette Bejazidot, mivel a férfi bőre olyan feketén csillogott, akár a csiszolt ében, vagy akár a széke, amelyben ült; mikor azonban megszólalt, a vízipipájából ap-rócska füstfelhők szálltak fel. A füst összegyűlt a fejénél, s a csillag alakú fénycsóvák megtörtek rajta.
– Feyra, Timurhan lánya? Mit óhajt tőlem? Úgy tűnt, Bejazid tisztán látja őt.
– Ó, kizlár aga, meg szeretném kérdezni, mi a genovai dogaressa neve, akivel Nur Banu szultána együtt reggelizett?
Feyra most már halványan látta a férfi körvonalát. Bejazid még pihenés közben is erősnek tűnt, karizma kidomborodott
az aranypántok alatt, mikor szájához emelte a vízipipát, a fény ezüstbe vonta tar koponyáját.
– A neve Prospera Centurione Fattinanti. – Hangja, hatal-mas termete dacára is vékonyan, kisfiúsan csengett, mivel még gyerekkorában férfiatlanították. A csicsergése és a testalkata közötti különös ellentét azonban cseppet sem tette kevésbé félelmetessé. Újabb felhőt pöfékelt ki. – Ez minden?
– Igen, kizlár aga. – Feyra már megfordult, mikor meggon-dolta magát, és számára is meglepő bátorsággal ismét szem-benézett az agával. – Vagyis nem. Ki az a Cecilia Baffo?
Két félholdnyi fehérség csillant fel a sötétben, ahogy az aga kissé felnyitotta a szemét a felismerés akaratlan megnyilvánu-lásaként. Feyra megrémült, a szemek azonban újra lecsukód-tak.
– Azt nem tudom. Most hagyjon magamra! Áldott legyen a szultán!
– Mert ő a szemem fényessége és a szívem öröme.
Feyra kilépett a sötétségből a fényes udvarra, vonakodva tért vissza a betegéhez. Az anyaszultána szobájában azonban mintha kisütött volna a nap: Kelebek mosolygott, az odaliszkek csicseregtek, mint megannyi fehér galamb, érezhetően felde-rült a hangulat.
– Jöjj és lásd! – hívta Kelebek.
Feyra újra széthúzta az ágy muszlinfüggönyét. Nur Banu a párnájának támaszkodva ült, torkán visszahúzódott a kitü-remkedő véna, a szeme csillogott, arca pirospozsgásan ragyo-gott. A szemeit csak a szokásos vonal árnyékolta, melyet min-den reggel odafestett egy olyan vékony ecsettel, mint amivel az aranyozók dolgoznak. Üdvözölte Feyrát, mire a lányban szétáradt a megkönnyebbülés. Olyan közvetlenséggel ült le az
anyaszultána ágya szélére, amit csak ő engedhetett meg ma-gának; újra megfogta Nur Banu csuklóját. Az asszony pulzusa ezúttal erősen, szabályosan vert, Feyra feljebb csúsztatta az ujjait, és megszorította úrnője kezét. Nur Banu rámosolygott.
– Feyra? Mi a baj?
– Hogy érzi magát, úrnőm?
Nur Banu felnevetett, szívből jövő vidámsággal. Általában Feyra imádta a kacagását, ma azonban nem tetszett neki, a hamis citerára emlékeztette.
– Én? Soha jobban! Hozd az írószereimet, Feyra! Aztán resd a reggelimet, és mondd meg az eunuchoknak, hogy ké-szítsék elő a bárkámat… kihajózunk ma Perába!29 Gyönyörű
napunk van. Elengednek orvosi teendőid?
Feyra beleegyezően meghajolt, bár aggodalma nem enyhült. Nur Banu teljesen rendbe jött, és Feyra már kezdte azt hinni, hogy csak képzelte ezt a múló, borzalmas betegséget. Pedig Kelebek is látta, ahogy az odaliszkek is. Habozva szólalt meg.
– Úrnőm, mikor nem egészen egy órája ideértem, nem volt tudatánál, rettenetesen nézett ki, néha görcsösen felriadt, és felkiáltott.
Nur Banu kedves, telt arca kérdően meredt rá. – Feyra, miről beszélsz?
– Nem emlékszik?
Feyra alaposabban szemügyre vette az úrnőjét, újra belé-mart a félelem. Az anyaszultána szeme tisztán csillogott, akár a gyémánt. Az orcái túlságosan is élénken piroslottak. Szőke
29 Beyoğlu régi neve, melyet az Aranyszarv-öböl választ el az Óváros többi
haja nedvesen göndörödött az arca körül, mintha glóriája vol-na. Valóban nem emlékezett volna a korábbi eseményekre?
Feyra megfordult és körbenézett. Ismét lelépett az emel-vényről, tekintete megpihent a jegelt gyümölcsökön, melyek oly ártatlanul pihentek az intarziás asztalon. Magához húzta a gediket.
– Kelebek – sziszegte élesen a lány fülébe. – Az asszonyom evett vagy ivott ma reggel valamit?
– Még nem. Hiszen még korán van… Csak pár szem gyü-mölcsöt evett abból, amit a dogaressa hozott neki.
– Megkóstolta előtte valaki?
Kelebek éppolyan kerek, zöld szemekkel nézett rá, mint a szőlő.
– Hát nem, Feyra; nem voltál itt. De úgy gondoltam, nem lehet baja; a dogaressa hozta ajándékba, az úrnőm szívbéli jó barátnője… gyönyörű asszony!
Feyra odalépett a hatalmas tál gyümölcshöz, lábát elnehezí-tette a félelem. Az ezüstedénybe töltött jég tiltakozva megrecs-csent a melegben. A tekintete ismét a szőlőfürtre tévedt. Olyan ízletesnek tűnt, ahogy lelógott a tál széléről: a gyönyörű kerek szemek harmatosan csillogtak. Feyra néhány perc alatt másod-jára érezte úgy, hogy túl élénk színeket lát.
Letépett egy szem szőlőt, majd felhasította a körmével. Az ablakhoz sétált, a nap felé tartotta a megrepesztett gyümölcsöt. Ott, az olívazöld szem szívében, ahol a magoknak kellett volna lenniük, sötét csomót látott. Kipiszkálta, és kiterítette az ablak-párkány mozaikjának egyik fehér kockáján. A gyógyszeres övéhez nyúlt, elővette a rézkeretes szemlencséjét, majd a sze-me elé illesztette. Figyelsze-mesen nézegette, piszkálgatta a fekete
foltot. Mikor a csomó kioldódott, egy rakás apró, csillagánizs alakú mag bukkant a szeme elé. Összeszorult a gyomra.
Méreg.
Méghozzá nem is akármilyen méreg, ilyet csak egyszer lá-tott életében. Hadzsi Musza egyszer meghiúsílá-tott egy merény-letet az öreg szultán ellen, mérget talált a neki szánt ajándék-ban, egy korsó angol sörben. A doktor akkor megmutatta neki a Damaszkusz dombjainál élő Bertalan fa gyümölcsének csil-lag alakú spóráit, miközben óvatosságra intette, ugyanis ez olyan halálos méreg, mondta, melyhez nincs fogható: se íze, se szaga, se ellenszere. Az áldozat félórán keresztül érzi a szer kártékony hatását, aztán helyrejön, mintha meggyógyult vol-na, ezt követően azonban gyorsan romlik az állapota, mivel a spórák elszaporodnak a belső szerveiben, megtámadják a má-jat, a tüdőt, péppé őrlik a zsigereket.
Feyrát lenyűgözte a méreg ereje, így elkérte a szultán soly-mászától az egyik béna kismadarat, és szórt elé pár spórát. A madár mohón felcsipegette. Akkor Feyra leült a Topkapi ma-dárházának kőpadlójára, az állatot figyelte. Egy félórára a só-lyom a földre zuhant, vergődött, forgolódott, keservesen vijjo-gott. Feyra szenvtelenül nézte, a madár pedig csodálatos mó-don rendbe jött. A következő órában a sólyom remekül érezte magát, felélénkült, sőt, mintha még a béna lába is helyrejött volna. Mielőtt azonban Feyra lába elzsibbadt volna a kőpad-lón, a madár újra a földre zuhant, elfeketedett, a szeme üve-gessé vált, addig zihált, míg a lány fel nem kapta, és ki nem tekerte a nyakát. Ott hevert a kezében a meleg, meglepően könnyű test, a feje lelógott. Feyrát egy pillanatra rossz érzések töltötték el: ez a sólyom többé nem száll fel a Hagia Szophia kupolái fölé. Aztán összeszedte magát, és ott, a köveken
fel-vágta a madár hasát az övéből kivett pengével. Az állat belső-ségei feketélltek a spóráktól, a szervei széthasadtak és péppé őrlődtek, szét sem lehetett választani őket, a zsigerek szétmál-lottak.
Feyra gyorsan végiggondolta a helyzetét, sorra vette az ösz-szes gyógyszert, melyet ismert, mindent, amit csak az övében hordott. Semmi nem segíthet. Ha ott lett volna, jóságos ég, bárcsak ott lett volna, amikor az úrnője megette a szőlőt, akkor talán tehetett volna valamit! Az egyik kis üvegfiolában tartott olyan faggyúgyöngyöket, amit ha megrág az ember, azonnali, heves hányást és hasmenést okoz. Ám ha már az első tünetek jelentkeztek, mit sem ért volna vele, a mérgezés megmutatko-zása után már nincs mit tenni. Ráadásul, gondolta Feyra komo-ran, Kelebeknek igaza volt, ha tényleg ott lett volna, Nur Banu kirájaként meg kellett volna kóstolnia a szőlőt, és akkor most a saját halálára is várhatna.
Feyra tovább gondolkozott. Az úrnőjének már késő, de má-sokat talán még megmenthet. Az odaliszkek mind szépséges szüzek, anyagi értéket jelentettek a szultán számára. Őket nem fogják bántani.
– Menjetek ki, mind! – csattant rájuk, nézte, ahogy sorra tá-voznak.
A csúnyácska, huszonöt éves Kelebek ott maradt. Feyra lel-ki szemei előtt látta, ahogy a zsák elsötétül a víztől, és lesüly-lyed, amíg a gedik sikoltozása el nem hal egy utolsó, bugybo-rékoló kiáltással. Az ablakhoz lépett, a reggeli nap sugarai megcsillantak egy finom aranydobozon. Lekapta a fejkendőjét, és úgy beletekerte a dobozt, hogy a végén egy árulkodó sugár sem verte vissza róla a fényét. Odadobta a lány kezébe.
– Kelebek, fogd ezt a dobozt és – gyorsan átkutatta a térd-nadrágját – ezt a három dirhamot!30 Hajózz át Perába! Hol lakik
az apád?
– Edirnében.31
– Add el a dobozt Perában, vegyél rajta öszvért, és ülj fel rá! Lovagolj egyenesen Edirnébe, ne állj meg sehol! Aztán kérd meg az apádat, hogy keressen neked egy jó embert a faluból, aki feleségül vesz. A Topkapiban lejárt az időd.
– Hogy érted ezt?
– Az anyaszultána meg fog halni, és te adtad neki a mérge-ző gyümölcsöt.
Kelebek remegni kezdett.
– Hogyan… de hát… én nem tudtam… – A fejét jobbra-balra ingatta, nyögdécselve emésztette a hallottakat. – Nem tudnád… biztos van… nincs valami az övedben, ami segíthet rajta? – Kelebek és az ágyasok számára Feyra öve a varázslatos csodaszerek tárháza volt, minden bajra gyógyírt nyújtott va-lamelyik kis lepecsételt üvegcséje. Feyra a lány szemébe né-zett, és megrázta a fejét.
Kelebeknek nem kellett több. Megfogta a dobozt, és elsie-tett. Feyra felugrott az ágyhoz vezető lépcsőkre, és letépte a függönyt. A félelem élessé tette a hangját.
– Ki az a Cecilia Baffo? – kérdezte.
Nur Banu szultána hímzett párnáin pihenve újra felnevetett, kacagása azonban idegesen, hamisan csengett.
30 A 7. század után sokáig az iszlám világ fő ezüst pénzegysége volt.
31 Város Törökország északnyugati csücskében, régebben Hadrianopolisznak és
– Tényleg fogalmam sincs, Feyra. Most már kérlek, add ide az íróeszközeimet.
Feyra azonban nem moccant. Az úrnője nem tudta, hogy beteg, nem emlékezett azokra a rettenetes percekre, amikor a lepedőjén vonaglott és hánykolódott, azt azonban nagyon jól tudta, ki az a Cecilia Baffo.
Feyra kéretlenül leült az ágyra, és egyenesen Nur Banu szemébe nézett. Nagyon tisztán beszélt, kissé talán túl hango-san is.
– Figyeljen rám, asszonyom! A szőlőket, a dogaressa ajándé-kát megmérgezték a Bertalan fa spóráival. Amikor lenyeli a spórákat, félóráig borzalmasan érzi magát, mintha a halál már az ajtaján kopogtatna. Aztán hirtelen jobban lesz. A bőre kivi-rul, a szeme csillog. Nem emlékszik a történtekre. A teste har-col a spórák ellen, a kedélye még emelkedettebb is a szokásos-nál a méreg ópiumtartalma miatt. Nagyjából egy óráig úgy érzi, hogy majd kicsattan az egészségtől. Rendelek önnek egy kis kecsketejet és kétszersültet, hogy lelassítsam a felszívódá-sát. Ám hamarosan, nagyon hamar megint rosszul lesz, és utána már nem fog tudni beszélni. Ennek tudatában szeretne még mondani valamit? Van valami, amit elmondana? Akar hátrahagyni valamilyen üzenetet a fiának, örökséget a család-jának, van-e valamilyen utasítása a temetésével kapcsolatban? Vagy – mondta jelentőségteljesen – esetleg fel kívánja fedni Cecilia Baffo kilétét?
Az anyaszultána hátradőlt a párnáira, a szeme villogott. – A pokolba a kecsketejjel és a kétszersülttel! Micsoda ba-darság halálról beszélni ilyen gyönyörű napon! Megeszem a reggelimet, Feyra. A genovai dogaressa pedig a barátnőm. Hal-lani sem akarok többet erről az ostobaságról!
Feyra bólintott.
– Tudom, hogy ebben a pillanatban nem hisz nekem, és meg is értem. Az elméje sziporkázik, a testében pezseg az élet. De nem tart sokáig, és nincs ellenszer. A méregnek nincs íze, ráadásul beletelik némi időbe, míg hatni kezd, így ha a kósto-lója időben érkezett is volna – ezt szégyenkezve motyogta el –, akkor sem menthette volna meg. Páratlan méreg, nem lehet harcolni vele. Gondolom, ezért szeretik annyira a genovaiak. Most magára hagyom, a teste majd elmondja, amit én nem tudtam.
Nur Banu szultána üvöltözni kezdett, de Feyra állta a sarat, megedzette már a mestersége az ilyen viharokra. Az anyaszultána haragja rettenetes tudott lenni, éppolyan félelme-tes nő volt, mint amilyen kedves. Feyra a sokéves szolgálata során egyszer sem vonta még ki maga ellen az asszonya harag-ját, de ezt most megértette. Senki nem akarta elfogadni a ha-lált.
Mindenféle reakciót látott már a hárem orvosaként: taga-dást, haragot, rettegést. Néhányan azonnal megtörtek, és or-vosságért könyörögtek. Közölnie kellett azokkal, akiknek a mellében vagy méhében csomót talált, hogy nincs sok idejük hátra, talán csak hetek, hónapok, évek. Az úrnője azonban dél-re meghal, és ez felfoghatatlan volt. Tartotta magát a vádasko-dás kitöréseivel szemben, miközben jól tudta, hogy nem ér-demes ott maradnia. Az anyaszultánának el kell fogadnia az igazságot, hogy aztán a megmaradt rövidke idejében elren-dezhesse a dolgait. Feyrának végre eszébe jutott valami. Mint-ha követ dobna a viMint-harba, csendesen csak annyit mondott, mi-kor Nur Banu elhallgatott, hogy levegőt vegyen:
– Cecilia Baffo. – A név hallatán Nur Banu elhallgatott, csak a zihálása hallatszott. – Amikor legjobban szenvedett, nem tudta, mit beszél, nem a fiát hívta, nem is engem, hanem Cecilia Baffót. Nyilván nagyon fontos önnek. – Feyra letérdelt az ágya mellé. – Szorít az idő, asszonyom. Ha azt szeretné, hogy megkeressem, vagy üzenetet adjak át neki, most mondja meg! – Ismét talpra állt. – Egyvalamit ne felejtsen el! Én soha nem hazudtam önnek. Ön viszont hazudott nekem. Tudja, ki az a Cecilia Baffo. – Feyra magabiztosan beszélt. – És amikor ké-szen áll, hogy elmondja, a szamahanéban32 leszek.
Lesietett az emelvényen, feltépte az ajtót, mögötte ott találta mind az öt odaliszket, akik a kulcslyukhoz tömörülve hallgatóz-tak.
– Menjetek az úrnőtökhöz! – vetette oda nekik, majd kisétált a szobából, sietve továbbhaladt, míg már nem hallotta Nur Banu dühös kiáltásait.
Átsétált a csendes udvaron a szamahanéba, a szertartáste-rembe. Belépett, felment a félemeletre, mivel nők nem vehettek részt a szertartáson. Leült az egyik díszes boltív alá, aztán be-húzta maga mögött a selyemfüggönyt. Gondolkodnia kellett, időre és magányra volt szüksége.
Lekukucskált a korlát felett. A mevlevi rend33 dervisei
ke-ringtek éppen lent a csarnokban. A rend kilenc tagja forgott a csoport közepén álló pap körül, fehér szoknyájuk tökéletes körben szállt körülöttük, magas barna kalapjuk mintha meg se
32 A szamahane az a terem, ahol a szamát, a zenéből, éneklésből, szavalásból,
imából álló szúfi szertartást bemutatják.
33 A mevlevi rend a keringő dervisek rendje, rituális vallási táncukkal a
rezzent volna, mutatva forgásuk központi tengelyét. A lábuk szinte hangtalanul pörgött a szamahane csempézett padlóján, finoman kopogott, akár a csendes eső.
Feyra szinte transzba esett, a gondolatok úgy forogtak a fe-jében, mint a keringő dervisek halk léptei. Ismerte a rend öltö-zékének szimbolikáját: fehér szoknyájuk a halál színét jelentet-te, magas barna kalapjuk, mely megnyújtott fezre34
emlékezte-tett, a sírt jelképezte. Az öltözékük közelebb vitte őket a túlvi-lághoz, a halál utáni léthez. Fehér a halál, gondolta, barna a sírkő. A dervisek a halál hírnökei. Nur Banut nemsokára fehér lepe-dőbe csavarják, és kriptába temetik, feje fölé követ helyeznek.
Feyra lába megmerevedett, a karja sajgott a kőkorláton. Vele vajon mi lesz? Üldözőbe veszik, és börtönbe zárják majd, ami-ért elkésett, és nem kóstolta meg a halálhozó gyümölcsöt az anyaszultána előtt? Vagy azért, mert ezt követően nem tudta kigyógyítani az úrnőjét a betegségéből? Neki is el kellene me-nekülni, mint Kelebeknek? És az apja? Ő vajon közbenjárhatna a lánya érdekében a szultánnál? Vagy együtt kellene elszökni-ük? Vajon apja átvinné a tengeren, ahogy épp ma reggel gon-dolta?
Feyrára hirtelen rátört egy régi emlék, egy olyan túlságosan is élénk kép, mint amilyen a jelenben a mérgező gyümölcs vagy beteg úrnője volt. Tisztán látta, ahogy hatévesen apja aj-taja előtt játszik a porban a barátaival. Az egyik fiú elhozta a búgócsigáját, és mintha a végtelenségig tudta volna pörgetni. Feyra megérezte a varázslatot abban, ahogy a játék szinte lóg a levegőben, alig mozdul, mintha láthatatlan mennyei szálak tartanák. Végre a mozdulatlanság remegéssé változott, aztán
imbolygássá, majd a fehér csiga elgurult a gyerekek lábai kö-zött. Feyra elkapta, újra meg újra megpörgette, amíg rá nem jött a nyitjára. Míg a csiga az álló tengelye körül pörgött, a kis-lány le sem vette róla a szemét, mintha ők ketten kővé der-medtek volna, elbűvölte, hogyan mozoghat valami ilyen moz-dulatlanul. A többi gyerek elszelelt, más játékot kerestek, rég ráuntak a csigára, Feyra azonban ott maradt, csak bámulta, izgatottan, szinte rettegve várt.
Most, tizenöt évvel később megértette a rettegésnek ezt a csíráját. Arra várt, hogy a csiga elbukik, egyszerre vágyott is erre a pillanatra, de félt is tőle, remélte, egy hajszálnyit még azt remélte, hogy a búgócsiga örökre pörögni fog, pedig tudta, hogy az lehetetlen. Most a derviseket nézte, azt várta, hogy egyikük elesik, mikor a függönyt hirtelen elhúzták mögötte. Megfordult, az egyik odaliszk volt az, és Feyra már akkor tudta, mit fog mondani a lány, mielőtt megszólalhatott volna.
– Jöjj és lásd!
Feyra megmerevedett izmokkal felemelkedett, de még egy-szer visszafordult a dervisek felé.
3. FEJEZET
– ÉN VAGYOK CECILIA BAFFO.
Feyra Nur Banu ágyán ült. Az anyaszultána megint elgyen-gült, fehér bőre egészen besötétedett, az erei kidagadtak. A méreg kezdett úrrá lenni a testén. Feyra akár azt is hihette vol-na, hogy úrnője nincs magánál, ám az asszony élénken, világo-san beszélt. A lány zavarodottan megrázta a fejét.
– Ezt hogy érti?
Az anyaszultána megpróbált kissé feljebb emelkedni a pár-náin.
– Mit tudsz rólam?
Feyra visszamondta, amit Kelebektől hallott.
– Kalózok fogták el és hozták ide Szelim szultánnak, nyu-godjék a Paradicsom Fényességében. – Feyra tudta, hogy a török lovasokat az egész világon félik, a csatában legyőzhetet-lenek, s kísérteties hujjogással vágtatnak le a domboldalakról az ellenségre.
– Kalózok fogtak el. – Nur Banu halványan elmosolyodott. – Igen, ezt terjesztettem el. Kalózok fogtak el; nos, ezzel még a felét sem tudod a történetemnek, de még a negyedét, sőt, egyetlen szikráját sem.
– Azt hittem, mindent tudok. – Feyra meghökkent, mivel az elmúlt évek során annyi titkot megosztottak egymással.
– Beszélj a kettőnk nyelvén!
Feyra tudta, hogy az úrnője a föníciai nyelvre gondol. Ha er-re a nyelver-re váltanak, akkor tényleg súlyos titkot fog hallani. Annál is súlyosabbat, mint mikor Nur Banu tizenkét napon át takargatta a világ elől a férje, Szelim halálát, míg a fiát és
