A mai napon, harmincnegyedik születésnapomon, elvégeztem az utolsó simításokat emlékirataimnak azon fejezetein, melyekben Guise hercegné bálját írtam le. Megtisztítottam őket néhány csúnya fordulattól, melyeket az újraolvasás során találtam bennük, és elszalasztottam egy kis lótifutit R. asszonyhoz, hogy tudassam vele, boldog lennék, ha e fejezeteket felolvashatnám neki, minthogy már régen ígéretet tettem rá. Mindazonáltal arra kértem, legyen olyan jó, hogy bizalmas kettesben fogad, s nem híveinek fényes gyülekezetével, azon oknál fogva, hogy ezek a fejezetek számos olyan megjegyzést tartalmaznak, melyeket némely még élő személyek sértőnek találhatnak magukra nézve.
Ugyanezen lótifuti közvetítésével R. asszony nyomban megküldte nekem, szép írásával, a következő levélkét:
„Barátom!
Oly beteges és erőtlen vagyok, hogy a mai napra megparancsoltam Corydonomnak, „jól zárja rám az ajtót” minthogy senkinek nem vagyok itthon, még egy királyi hercegnek sem. De túlságosan kedvelem kegyelmedet, és túl mohón vágyom elbeszélését hallani ahhoz, hogy holnapra halasszam látogatását, bármilyen mértéktelennek és fenyegetőnek tűnik is számomra biztonságomat tekintve az az igénye, hogy négyszemközt fogadjam kegyelmedet.
Következésképpen beleegyezem, de nem minden feltétel nélkül. Első feltételem, hogy nem csókolja meg a kezemet, csak érkezésekor és távozásakor, s egyik alkalommal sem oly módon, mintha le akarná nyelni. A második, hogy ne fárasszon halálra sem nyílt, sem suttyomban rám vetett égő pillantásaival. A harmadik, hogy bizalmas együttlétünk elejétől végig legalább egy ölnyi távolságból folyjon le. A negyedik, hogy alaposan lásson el a szépségemre és fiatalságomra vonatkozó bókokkal.
S mindezt azért - hogy végül ezt is bevalljam kegyelmednek, barátom -, mert jobban bele vagyok ragadva a szomorúságba, mint légy a pókhálóba, és olvasni is képtelen vagyok, még
imádott Vergiliusomat is. Annyira unatkozom, hogy belepusztulok. Sőt még ennél is rosszabb a helyzet: percről percre öregszem. És az az igazság, hogy szegény kis testem szokatlanul belefáradt ebbe a nyomorult világba.
Délután három órakor fogadom kegyelmedet a kék szobámban.
Catherine” Ez a rövidke üzenet nagy örömmel töltött el. Minthogy igen nagyra becsültem R. asszony ízlését, boldog voltam, hogy mindazt, amit írtam, alávethetem érzékeny ítéletének. Levélkéje egyszersmind fel is vidított, hiszen R. asszonnyal először Guise hercegné ama bizonyos bálján találkoztam, ennek lassan húsz éve már, s soha másnak nem láttam, mint „betegesnek és erőtlennek”, ami érzésem szerint inkább életforma volt nála, mint rokkantság, minthogy évente háromszor vagy négyszer, mihelyt olyan bál volt, ahol meg kívánt jelenni, feltámadt „erőtlenségéből”, és futott, hogy hajnalig táncolhasson.
Ami meg a kézcsókjaim hosszára, pillantásaim hevére vonatkozó rettegését és a „bizalmas együttlét” túlzó értelmezését illeti, ez ama nagyfokú kacérság játéka volt csupán, mely kedvét leli a csetepatékban, de elmenekül a harc elől: mihelyt egy támadás konkrétabb formát ölt, elbarikádozza magát női erényének bástyái mögé.
Egyébként gyakran töprengtem rajta, vele kapcsolatban éppúgy, mint némely papokat illetően, hogy valóban az „erény”-e itt a megfelelő szó. Mert bár R. asszony bolondult a férfiak társaságáért és figyelméért, valójában irtózott a szerelem minden megvalósulásától, mert „igen szomorúnak és csúnyának” találta, meglehet, azért, mert tizenkét évesen feleségül ment egy olyan férfihoz, aki jobban értett a lovakhoz és a kutyákhoz, mint az érzékeny kislányokhoz.
Mint rendesen, most is ágyán félig elnyúlva, párnák közé befészkelődve fogadott, atlasz háziruhában, mely nyakkivágásánál bőséges aranycsipkével volt díszítve. Noha fényes nappal volt, a nehéz damasztfüggönyök össze voltak húzva az ablakokon. Tiszteletteljesen megcsókoltam a felém nyújtott ernyedt kezet, s miután elborítottam, amint azt levelében megtiltotta volt, égő pillantásaimmal, hatalmas bókokat mondtam neki: „erőtlenségéről”, melytől annyira szenvedett s melynek egyetlen eredménye az volt, hogy még szebbé tette; frizurája rafinált építményéről, mely elragadóan állt neki; a részegítő illatú szagosvízről, mellyel bepermetezte magát; a csipkékről, melyek aranyló árnyalattal keretezték arcát, s bőségük kiemelte vonásainak báját. S minthogy egyik meztelen lábfeje félig kilógott háziruhája alól, nem féltem arról sem dicsérő szavakat zengeni, magasztalva kicsinységét és finomságát.
- Ó, barátom! - mondta, s visszahúzva nyomban eltüntette szem elől csodálatom tárgyát, olyan zavarban, melyet nagyon is őszintének hittem. - Kegyelmed minden határon túlmegy! Ráadásul egy árva szót sem hiszek túlzó bókjaiból. Üljön le arra a székre ott! Az ébenfa asztalon álló gyertyák fényénél el tudja olvasni a fejezetét. Mint tudja, ha sötét kedvemben vagyok, nem tudom elviselni a világosságot: Sért.
Csendben elnéztem őt. Valóban sértené a világosság, vagy arca a napfény igazságánál jobban kedveli a gyertyák szelíd könyörületességét?
- Barátom - folytatta panaszos hangon -, hogy én mennyire unatkoztam, míg nem jött! De most már, istennek hála, itt van, s oly kedvesen hazudik nekem, hogy máris jobban érzem magam. No lássuk, olvassa fel, mit írt arról a bálról! Mit is mondott, mikor volt ez?
- 1607. augusztus 16-án.
- 1607! Istenem! Tizenkilenc éves voltam! Látja, milyen nyíltan beszélek kegyelmeddel: megmondom a koromat. És ráadásul, amilyen alamuszi vagyok, csak azért mondom meg, mert úgyis tudja, minthogy közöltem kegyelmeddel azon a bálon, hogy négy évvel vagyok idősebb kegyelmednél. Ó! Az idő! Hogy rohan, a szerencsétlen!
- Ne bántsa, asszonyom, úgy múlt el kegyed felett, hogy meg sem érintette kegyedet.
- Pfúj! Micsoda gátlástalan hazudozó kegyelmed! Mennyire kell szeretnie az asszonyokat, hogy ilyen jól tudjon hazudni nekik! Nosza, olvassa hát fel nekem a fejezetét! Soha nem végzünk így vele, én a jeremiádjaimmal, kegyelmed meg a tündérmeséivel.
- Csakhogy nem látok elég jól, asszonyom, kaphatnék még egy gyertyát?
Meghúzta a csengőt, s megjelent Corydon. Valójában R. asszony nevezte el őt így Vergilius és Ronsard iránti szeretetből, mert egyébként mindenki szerint ő volt a teremtés legrútabb
háznagya: emberi arc helyett valamiféle vaddisznófejet viselt, melyet két kis malacszem fúrt keresztül. S ami még rosszabb, nem beszélt, hanem röfögött, orrlyukán fújva ki a levegőt.
- Barátném - mondtam, mihelyt Corydon meg a lakáj, aki behozta a második gyertyatartót, visszavonultak -, miért ezt a szörnyeteget választotta háznagyának?
- Nem találja ki? - kérdezte huncut képpel. - Ha csak ránéz, mikor megérkezik, utána még szebbnek talál engem...
Milyen kedves nevetéssel kísérte e szavakat - oly dallamos volt, oly szép ívű! A tökéletességnek micsoda ritka fokára fejlesztette a csábítás asszonyi művészetét, s csak azért, hogy aztán ne csábítson el senkit!
Akkor aztán elkezdtem olvasni a fejezetemet, s emlékezetembe idézve, hogy háziasszonyom szeretné, ha szórakoztatnák, nem csak olvastam. Játszottam is. Minden szereplő én voltam: a tehetséget atyámtól örököltem hozzá, de ebben túlszárnyaltam őt. Merthogy benne még megmaradt némi hugenotta merevség. Ő csak jelzett egy szerepet. Én el is játszottam.
Mikor végeztem, a márkiné minden bókkal elhalmozott, amire csak természetes kedvessége és finomsága ihlette. Mindazonáltal, minthogy sürgettem, mondja el összes benyomását, mert tudtam, hogy ízlése a legfinomabb s esze a legélesebb, olyan megjegyzést tett a fejezet meseszövésére, melyen elcsodálkoztam.
- Barátom – mondta -, kegyelmed arra kötelezte el magát, hogy elmeséli ezt a bált úgy, ahogy tizenöt éves korában látta és megélte; mikor még friss szemmel figyelte a királyi udvart, ahova épp akkor lépett be.
- Nos hát - feleltem kissé aggódva -, valóban erre köteleztem el magam. Vesztettem? - Nyert, és ezt sajnálnia kellene.
- Galambocskám, kegyed rejtvényekben beszél. Hogyan sajnálhatnám, hogy megtettem azt, amit meg akartam tenni?
- Majd én megvilágítom az elméjét. Kegyelmed ebben az elbeszélésben bizonyos számú hölgyről és úrról beszél, akikről a következő húsz évben megtudott sok mindent, szerencsés és szerencsétlen dolgokat egyaránt. Nem gondolja, hogy olvasója boldog lenne, ha ő is megtudhatná, mi lett ezekkel az emberekkel a későbbiekben?
- Az olvasó majd megtudja az emlékirataim folytatásából.
- Ez igaz a főszereplőkre. De nem igaz azokra a figurákra, akik korunkban élnek, de nem tartoznak a Történelemhez. Lenézi őket, holott gyakran oly elragadóak?
- Egyáltalán nem. De ha hű vagyok vállalt kötelezettségemhez, hogyan léphetnék ki az 1607-es évből és tizenöt éves koromból, hogy prófétaként a jövőjükről szóljak?
- Ó, uram! Hát találja meg a módját, könyörgök! Kegyelmed szánta el magát erre a bravúros tettre, hogy korának emlékezete lesz, nem én. Én csak azt kérem, helyezzen engem kívül az időn, egy aprócska felhőre, melyen elérhetem az örökkévalóságot úgy, hogy közben nem kell megöregednem vagy meghalnom.
Minthogy hallgattam, e kívánságot ízlelgetve s tarsolyomba süllyesztve, a vele kapcsolatos többi kedves emlék közé, folytatta:
- Nézze! Itt van a kis Saint-Luc bárónő, aki oly fiatal és oly megható, s akinek szép szeméért kegyelmed rajongott tizenöt évesen; tudja, mi történt vele két évvel később?
- Már hogyne tudnám.
- Akkor hát mondja el az olvasójának! Szívesen veszi majd kegyelmedtől. Ezzel elhallgatott, elgondolkodó arccal.
- Látom, hogy töpreng, asszonyom. Hozzá kíván még tenni valamit?
- Nem merek. Tudja, hogy engem illemcsősznek tartanak az udvarban, s kinevetnek, mert nem szeretem, ha a jelenlétemben kimondanak bizonyos négybetűs szavakat.
- Akik kinevetik, asszonyom, igen ostoba emberek.
- Mi több, hazudnak! - mondta határozott eréllyel. - Biztosíthatom, barátom, ha mindenképpen ki kellene mondanom a „segg” szót, kimondanám a „segg” szót...
Alaposan elpirult a szégyentől s a kényszerű erőfeszítéstől.
- Asszonyom - mondtam komolyan -, a mai naptól fogva mindenkinek mesélni fogom az udvarban, hogy kegyed kimondta jelenlétemben a „segg” szót, s hogy én magam is elismételtem
- Talán nem volt szükséges, hogy elismételje - mondta élénken. - S hogy visszatérjünk a kegyelmed fejezetére, az a bizonyos jelenet a királlyal ott az árnyékszéken, valóban nélkülözhetetlen volna?17
- Igen, asszonyom, mert jellemzi a királyt. - De ez a jellemzés nem túl választékos.
- A király maga sem volt túlzottan választékos. Katona volt. Harminc éven át hozzá volt varrva, mint atyám mondja, „a páncéljához, mint a teknős”, alig mosakodott, erős szaga volt, durván beszélt, s mikor nem fékezte a hölgyek jelenléte, magaviseletén érződött, hogy köze van a testőrséghez. Ami semmit sem von le rendkívüli tehetségéből, sem szívének képességeiből, melyek közül az ellenség iránti könyörület volt talán a legszebb.
- Akkor is, barátom, ezt a jelenetet ki kellene vennie. Nézetem szerint sérti a tisztességet. - Majd eltűnődöm rajta, asszonyom - mondtam meghajolva, de lelkem mélyén már eldöntöttem, hogy nem csinálok semmit.
Miután jó keresztanyám kilőtte a parthusok nyilát vejére, Conti hercegre, aki azt a bűnt követte el, hogy pontosan érkezett a báljára, futott a nagyterembe, hogy fogadja őt, olyan gyorsan, ahogy meggyötört lábai engedték, nyomában Noémie de Sobole-lal, aki felszólítás nélkül követte őt, tudván, hogy nélkülözhetetlen számára, hiszen nála volt Guise asszony legyezője meg a repülősós flakonja. Minthogy azonban jó keresztanyám nem utasított, hogy kövessem, ott maradtam lecövekelve, meglehetős zavarban, s alaposan szemügyre véve a négy szobalány által, akik úgy tettek - de csak tettették, jelenlétüket igazolandó -, mintha úrnőjük szétszórt holmijait rakosgatnák el. Pénelopéi lassússággal végezték a dolgukat, egyik szétbontotta, amit a másik összehajtott, mindezt elfojtott nevetgélések, alattomos pillantások és végeérhetetlen sutyorgások közepette.
Ez a mesterkedés jó öt percig tartott, s végül az vetett véget neki, hogy megjelent Guise asszony három udvarhölgye, akiket ottfelejtett (őket is!) a kis szobában, s minthogy egy ideje nem hallották felcsattanni úrnőjük parancsoló hangját, bekukucskáltak a hálószobába. Minthogy ott csak engem találtak, s nem volt okuk rá, hogy féljenek tőlem, be is jöttek, szép pukedlivel köszöntöttek, s mindhárman leültek egy-egy hufándliszékre. Én is üdvözöltem őket, s megörülvén, hogy azt tehetem, amit ők, helyet foglaltam egy zsámolyon. A szobalányok folytatták álnok pakolásukat, de már nevetgélés és sutyorgás nélkül, ám éber tekintettel és fülüket hegyezve, már előre falták azt a párbeszédet, amely az udvarhölgyek és köztem fog kibontakozni. Csalódást okoztam nekik, mert felidéztem magamban a csúfolódók nevetéseit, amivel a ruhaderék és a hufándli érthetetlen szorosságára vonatkozó kérdésemet fogadták, úgyhogy meg se mukkantam, csak bámultam a mennyezetet. A leánykák hasonlóképp tettek, de mint azt néha-néha rájuk pillantva megállapítottam, sokkal jobban adták a rideget, mint én, mert szemem, titkos tapogatózó útjai során, sosem találkozott az övékkel, noha biztos voltam benne, hogy sikerült meglesniük anélkül, hogy rám néztek volna.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk így, szemben egymással, komorabban, mint a legfelső bíróságon ülésező bírák, én az ég felé fordított szemmel, ők pedig oly némán, oly vakon - s oly kívánatosan pasztellszín ruhájukban.
- Lovag - mondta Noémie de Sobole, mihelyt berobbant a szobába, szoknyájának nagy suhogása és örvénylése közepette -, mit csinál kegyelmed e helyt, mikor a főméltóságú asszony a nagyteremben várja kegyelmedet, hogy bemutassa a fiainak? És a kisasszonyok, nincs jobb dolguk, mint őrt állni egy üres szobában? Nincs kedvük a bálhoz? Egyedül kegyedék nem keresnek férjet maguknak?
Azzal megragadta a kezemet, és nyújtott karral, mert hufándlija igen széles volt s a folyosónak csaknem a felét elfoglalta, a nagyterem küszöbéig vezetett; ott előreengedett, és jó nagyot taszított a hátamon. Ennélfogva kevésbé méltóságteljesen érkeztem meg a nagyterembe, mint szerettem volna, noha az még háromnegyed részt üres volt, minthogy Guise asszony, mint később megtudtam, megparancsolta a gyerekeinek, hogy pontosan érkezzenek, tekintve, hogy ami Conti hercegnél bűn volt, az náluk erény.
17 Pierre-Emmanuel de Siorac jelen mű hatodik fejezetében írja le azt az árnyékszék jelenetet, melyet Rambouillet márkiné oly megbotránkoztatónak talált.
Minthogy ők engedelmesebben megfeleltek óhajának, mint atyám, a hatalmas Lotharingiai- ház minden hercege ott volt már; mind álltak, kivéve nagybátyjukat, Mayenne hercegét, aki helyet foglalt egy hufándliszéken, amely majdhogynem szűknek bizonyult hatalmas farméreteihez képest.
Engem néztek, míg feléjük haladva hosszában átszeltem az egész termet. Bizony roppant hosszúnak találtam, tüzes pillantásuktól kísérve, s nem volt nehéz elképzelnem, milyennek látnak engem, fattyú féltestvérüket, mi több, egy olyan ember fiát, aki igen elszántan harcolt hitszegő családjuk ellen III. és IV. Henrik uralkodása alatt. Mindazonáltal atyámra gondolva visszatért belém a bátorság, s szilárdabb léptekkel, magabiztosabb tekintettel közeledtem feléjük, de minden dac nélkül, sőt még azzal is megpróbálkoztam, hogy arcomra mosolygós derűt varázsoljak. Jó tízlépésnyire voltam a tiszteletre méltó csoporttól, mikor Guise asszony - a család legkisebb, de Mayenne-t leszámítva a leginkább tisztelt tagja - elindult felém, kék szemét azzal a szeretetteljes kifejezéssel mélyesztve az enyémbe, melyet annyira szerettem volna látni néhány perccel korábban, kis szobájában, mikor hajviselete kötötte le minden figyelmét. Kézen fogott, majd élénk forgolódások közepette oldalamra került, felvette lépteim ritmusát (vagyis arra kényszerített, hogy lassítsam a tempót), így vezetett oda Mayenne herceg elé.
- Bátyám - mondta (noha valójában csak sógora volt, s akkoriban már az egyetlen élő Guise, minthogy két bátyját III. Henrik megölte Blois-ban, nővére meg, a sánta Montpensier a béke eljövetelekor halt meg) -, szeretném jóindulatába ajánlani keresztfiamat, Siorac lovagot...
Mayenne hercege - nagyevő, nagy alvó, dagadt hátsójú és pocakú, kicsit köszvényes is és podagrás, de szeme ravaszabb, mint az elefánté -, aki előtt térdet hajtottam, alig észrevehetően felém bólintott, majd félig leeresztett szemhéja mögül egy hosszú percig csendben vizsgálgatott. Aztán két kezét hatalmas combjára téve nehézkesen, de jól érthetően azt mondta:
- Siorac márkit Amiens ostrománál ismertem meg, valamivel azután, hogy elhagytam a Ligát és IV. Henrik táborához csatlakoztam.
- Atyám elmondta nekem, nagyuram.
- S azt elmesélte-e, hogy a spanyolok által elfoglalt Amiens ostroma közben hogyan támadott meg minket is Albert herceg?
- Igen, nagyuram.
- Tájékoztatta kegyelmedet róla, hogy mi volt a szerepem ebben a csatában? - Igen, nagyuram.
- Éspedig?
- Kegyelmed védte, nagyuram, az ostromlók déli oldalát Albert herceg támadása ellen, aki hasztalan próbálkozott vele, hogy pontonhidat verjen a Somme folyón, melyen átjuttathatja az ágyúit. Ezenkívül kegyelmed értesítette Henriket arról, hogy az a szárny, melyet nagyuram vezet, igen kevéssé van megerősítve, s így megeshet, hogy a támadás onnan jön majd.
- És ki volt az, aki élesen ellentmondott nekem ebben a kérdésben? - Biron marsall.
- Tudja kegyelmed, mikor hagytam ott a Ligát, hogy IV. Henrikhez csatlakozzam?
- Mikor a király katolizált, nagyuram úgy ítélte meg, hogy a Ligának nincs többé létjogosultsága.
- Hallotta ezt, Sommerive? - kérdezte Mayenne hercege. Majd elfordította a fejét, pontosabban csak szerette volna, mivel nyaka, mintha csak a törzséhez lett volna forrasztva, minden mozgékonyságát elvesztette, így hát a megszólítottnak kellett úgy állnia, hogy Mayenne hercege láthassa azt, akihez beszél. Sommerive szép, húsz év körüli lovag volt, s eddig ott állt Mayenne székének jobb oldalán.
- Igen, atyámuram - mondta Sommerive, sápadt arcával feléje hajolva. - És eléggé el is vagyok képedve. Én Amiens ostromának ezeket a részleteit nem ismertem. A lovag igen nagy tudású.
- S azt hiszem, korához képest igen okos is - mondta Mayenne.
És ismét felém fordult, törzsének ugyanazzal a lassú és nehézkes mozgásával, ami szememben külön súlyt adott a szavainak, és azt mondta:
- Nézete szerint mi történt volna, ha én, mikor fivéreim halála után a Lotharingiai-ház feje lettem, nem hódolok be Henriknek?
Egy pillantást vetettem Guise asszonyra, egy másikat Sommerive-re, s egy harmadikat a négy lotharingiai hercegre, akik szájtátva hallgatták a beszélgetést. Minthogy haboztam, Mayerine szigorúan, de anélkül, hogy hangját felemelte volna, azt mondta:
- Mondja csak ki bátran, amit gondol.
Újból keresztanyámra néztem, majd a lotharingiai hercegekre, és azt mondtam: - Azt a Lotharingiai-ház nagyon megsínylette volna.
- Hallotta ezt, Sommerive? - kérdezte Mayenne. - Igen, atyámuram.
- És mit gondol róla? - Hogy ez maga a józan ész.
- S mit gondolnak róla az én szép unokaöcséim? - kérdezte Mayenne, s szemhéját felemelve szúrós pillantást vetett Charles de Lorraine-re, akiről úgy gondolta, lévén a legidősebb lotharingiai herceg és még régensherceg is, saját nevében és fivéreiében is neki kell válaszolnia.
- Úgy vélekedem, mint Sommerive - mondta kissé szárazon. - És mivelhogy követtem a kegyelmed példáját, bácsikám, én is behódoltam Henriknek.
- Charles - mondta Mayenne leplezett iróniával -, örülök, hogy egyetért. Néha úgy tűnt nekem, mintha némi kételyek volnának e kérdést illetően a Lotharingiai-házban, s hogy némelyek végtelen meggondolatlanságukban már arról álmodoznak, hogy felélesztenek régi vitákat.
- Bácsikám - mondta Charles zavartan -, én nem hallottam erről.
- Ennek újfent örülök. Ne felejtse el, hogy nem akarok több viszályt a Guise-ház és a Bourbon-ház között!
Majd így folytatta:
- Sommerive, tetszik kegyelmednek Siorac lovag?
- Nagyon. Bassompierre, aki igen nagyra becsüli, már beszélt nekem róla, és úgy tartom, hogy tudását csakúgy, mint külsejét tekintve, ebből a kakaskából híres kakas lesz, ha Isten élteti.
- Akkor hát vegye e kakaskát szárnyai alá, s még mielőtt keresztatyja, a király megérkezne, óvja mindenkivel szemben, hogy senki se merészelje megcsipkedni a tollazatát.
- Örömmel, atyámuram - mondta Sommerive. Mosolygós képpel odajött hozzám, átölelt, erősen megszorított, s kétfelől arcon csókolt.
- A kezét, keresztfiam - mondta Guise asszony. Engedelmeskedtem; ő kezemre tette jobbját, s kezének nyomásával a kívánt irányba terelgetve félrevont, és halkan azt mondta:
- Istennek hála, kegyelmed tetszett a hercegnek. - Valóban tetszettem neki?
- Csak tetszhetett neki. Ő ügyes ember, s pártfogásába vesz mindenkit, aki a király pártfogását élvezi. Ezzel együtt is roppantul örülök a dolognak. A fiaim egy mukkot sem mernek majd szólni.
- Mert enélkül mernének?
- Ezek kelekótyák. Az ember sosem tudhatja, mit fognak mondani vagy tenni. Ráadásul, képzelheti, nem nagyon örülnek neki, hogy felbukkant köztük egy féltestvér, akit én hirtelen elismerek, a király meg előlépteti.
- Asszonyom - mondtam -, úgy vélem, azzal, hogy kegyed ma este elismer engem, nagy bátorságról tesz bizonyságot.
- Ez azért van, mert szeretem kegyelmedet - mondta, s erősen megszorította a kezemet. - Jobban szeretem, mint bármelyik fiamat. Az ég bocsássa meg nekem ezeket az istentelen szavakat!
Erre már nem tudtam felelni, mert könny szökött a szemembe.
- És meg tudná nekem mondani - folytatta évődő hangon -, miért neheztelt meg rám olyan csúnyán a szobámban?
- Mert megdühödtem! Kegyed számára csak a hajbodrai léteztek! Még csak rám se nézett! - Micsoda egy tacskó kegyelmed! Sokat kell még tanulnia az asszonyokról! Tudja meg, hogy egyidejűleg a kegyelmed képét is néztem két tükrömben, s jót derültem a mogorvaságán.