Francia Historia 07. Libben a Szoknya - Merle, Robert

ROBERT MERLE

Libben a szoknya

Európa Könyvkiadó Budapest 1995 Fordította Mihancsik Zsófia

Előszó

Mikor a Francia história sorozat befejeződött, végre hátradőlhettem, hogy szemügyre vegyem az elkészült művet: kilencesztendőnyi szinte szerzetesi munka, a Nemzeti Könyvtárban eltöltött hosszú napok, napi öt óra írás, de mindenekelőtt - az első kötettől kezdve a hatodikig, s mind a mai napig - az olvasó jóindulata.

Pillanatnyilag annak örülök, hogy sorozatom számára jó véget találtam, mely lekerekíti a történetet, s jól elvarrja a szálakat. Ez az 1599-es év: a XVI. század utolsó esztendeje, ám mindenekelőtt a nantes-i ediktum beiktatásának éve a párizsi parlamentben, mellyel IV. Henrik rákényszerítette a királyságra a protestáns templom és a katolikus székesegyház együttélését. A tett forradalmi volt, legalább olyan súlyú, mint Kopernikuszé, mikor a mítoszok világába száműzte a geocentrikus világképet, melyből a teológia oly hosszú ideig élt.

A nantes-i ediktum előtörténete kegyetlen harcok sorozata. A Francia história hat kötetéhez ez adja a vezérfonalat, s ez biztosítja egységüket. A harcot III. Henrik kezdte meg, akinek tisztánlátása és bátorsága annál is figyelemre méltóbb, mert igen kevesen álltak mellette, ráadásul maga is nagy katolikus volt -, és IV. Henrik fejezte be, miután fegyverrel visszaszerezte a királyságot, és mindkét fél fanatikusaira rákényszerítette a békét.

Néhány évvel a Francia história befejezése után azonban rájöttem, hogy túlságosan is optimista voltam, mikor művemet a nantes-i ediktummal fejeztem be, mintha az a lelkiismereti szabadság győzelme s egy új korszak hajnala volna.

Valójában ez a győzelem részleges és bizonytalan volt: IV. Henrik uralkodásának végén újra elkezdődtek a harcok, s a Ligához húzó prédikátorok nyíltan támadták a szószékek magasából a nantes-i ediktumot és a királyt, olykor fenyegető szavak kíséretében.

IV. Henrik utolsó három évének volt még egy sajátossága: az a viharos élni vágyás és életöröm, mely az udvarban és a király szívében uralkodott. Henrik annyi időt töltött el kártyázással, vadászattal és a szoknyák utáni futkosással, hogy mindenki szinte megfeledkezett róla, mekkora hadikincstárat gyűjtött össze a Bastille-ban, milyen aktív diplomatatevékenységet folytatott, s hogy hatalmas hadsereget toborzott, mert végezni akart a spanyol királlyal s egyben a franciaországi Katolikus Ligával.

Így jutottam oda, hogy kigondoljam a Francia história folytatását. Ez lett a „Libben a szoknya”: freskó, melynek korrajzként már a címében is frivolnak, egyszersmind a mélyrétegekben feszültnek és drámainak kell lennie, egészen addig a pillanatig, amikor a királyi tolerancia ellen felgyülemlett gyűlölet vérengzésbe fordul.

Miközben a „Libben a szoknyá”-n dolgoztam, gyakran töprengtem el rajta, hogy ha folytatni akarom annak a harcnak a leírását, melyet a lelkiismereti szabadságért vívtak a vallási vagy ideológiai fanatizmussal szemben, történetemet egészen napjainkig el kellene vinnem, s az egész világra kiterjesztenem. Minthogy azonban nem tudnék átfogni egy ekkora témát - noha ez korunk egyetlen komoly problémája, hiszen törékeny bolygónk sorsa attól függ, hogy megoldódik-e vagy sem: életben maradunk vagy eltűnünk az atomháborút követő hidegben és sötétségben -, megmaradok ennél a kezdődő XVII. századnál s az említett rövid három évnél.

Minthogy az olvasó bizonyára tudni szeretné, szánok-e folytatást a „Libben a szoknyá”-nak, itt szeretnék felelni neki. Valószínűnek tartom, hogy igen; ugyanis míg ezt a könyvet írtam, nagyon megszerettem a bájos kis trónörököst, akit Madeleine Foisil hatalmas és nagyszerű munkája, mellyel megfejtette és a maga teljességében közreadta „Héroard doktor naplójá”-t, új megvilágításba helyezett. Lajos valóban megérdemli, hogy megismerjük és erényeit elismerjük, különösen abban a harcban, melyet atyja halála után egy helyzetével visszaélő anya régenssége ellen folytatott. Ez azonban, mint Kipling mondta, „már egy másik történet”.

ROBERT MERLE

Megjegyzés

A volte a keringő őse, legalábbis a lépéseket tekintve. A szó a lovaglásból jön: az idomított ló teljes fordulatát jelenti.

Vertugadinnek1 (XVI. és XVII. század) először azt a kör alakú párnát nevezték, melyet az

előkelő hölgyek a csípőjük körül viseltek, hogy deréktól lefelé felduzzasszák a ruhájukat. Nemsokára azonban a szó magát az egész szoknyarészt jelentette.

A vertugadin aztán egyre tökéletesedett: ebből lett a XVIII. századra az úgynevezett kámvás rokolya, majd a XIX. századra a krinolin. Terjedelme, mely nagyban befolyásolta a karosszékek szélességét, a társadalmi helyzet jelzésére is szolgált. Vertugadint csak a nemességbe tartozó hölgyek s a vagyonos polgárasszonyok viseltek. A nép köreiből származó lányoknak és asszonyoknak be kellett érniük az egyszerű szoknyával, mely jobban követte a természetes formákat, ennélfogva kevesebbe került s a munkában is nagyobb kényelmet nyújtott.

Ebből az is kiderül, hogy a fut a szoknya után kifejezésnek eredetileg volt egy olyan jelentése, mely mára már eltűnt: a nemesurak és a gazdag polgárok számára sokkal biztosabb és könnyebb vállalkozás volt ez, mint a vertugadin után futni, mellyel esetleg egy párbajt vagy egy pereskedést is kockáztattak.

Az a tény, hogy a szoknya olykor a lábszárt is szabadon hagyta, csak fokozta vonzerejét. Ki ne érezné, hogy La Fontaine milyen gyönyörűséggel írja le Perrette-et, amint fején épp egy tejescsuprot egyensúlyoz?

Könnyű ruhát visel, nagy léptekkel megyen, lapos sarkú cipőt vett aznap, kurta szoknyát, talán, hogy kényelmes legyen.2

Azt kell tehát gondolnunk, hogy a közönséges szoknya, különösen télen, hosszabb is lehetett.

Abból, hogy a vertugadin teljes egészében elrejtette a lábat a kíváncsi tekintetek elől, némely jó lelkek optimista szófejtésre jutottak: szerintük itt az erény megőrzéséről (vertu garder) van szó. Valójában a vertugadin a spanyol verdugóból származik, mely egyebek közt ostort, az ostor nyomát, zúzódásokat, kínzást vagy épp hóhért jelent. Amiből arra következtethetünk, hogy a jó közérzetet és a kényelmet tekintve a magas rangú hölgyek szívesen cseréltek volna szobalányaikkal, még Spanyolországban is.

R. M.

Első fejezet

Ha egy ember sorsát a keresztelője alapján kellene megítélni, az enyém oly dicsőséges volt, hogy különösebb botorság nélkül azt kellene remélnem, egy napon a legmagasabb állami rangra jutok. De nem tudom, ily magasan kell-e hordanom az orromat. Ha IV. Henrik volt is a keresztapám, az biztos, hogy ez nem egy síró gyermekcse érdemeinek tudható be, hanem annak a kegynek, melyet atyám, az első Siorac márki már akkoriban is élvezett, meg jó keresztanyám, Guise hercegné sürgető kéréseinek, aki már születésem előtt is oly gyengéd szeretettel viseltetett irányomban, hogy az legidősebb fiában keserűséget szült. Igaz, hogy az ifjú hercegnek, mint azt Richelieu állítólag oly kegyetlenül megfogalmazta, „szelleme sem volt nagyobb, mint az orra”; e nyúlványt az udvar az ő esetében nevetséges kicsinyességgel ítélte meg.

Így érett koromból visszatekintve keresztelőm pompázatossága nem kápráztat el különösebben. IV. Henrik három keresztgyermeke közül valóban én voltam az egyetlen, akire a szerencse méltóztatott rámosolyogni, de ezt sokkal inkább köszönhettem hűséges szolgálataimnak, mint ama dicsőséges kezdetnek. A királyi keresztgyermekek leghíresebbikét, II. Henri de Montmorencyt XIII. Lajos uralkodása alatt felségárulásért lefejezték. A legkevésbé ismert legalábbis származását tekintve - Marie Concini, Concino Concini és Léonora Galigai lánya meg nyolcéves korában meghalt.

1 Magyarul: hufándli. - Merle művének eredeti címe: La volte des vertugadins.

Egyéves voltam,3 mikor megkereszteltek - minthogy akkoriban a kései keresztelő dívott -, s

gondolhatja az olvasó, hogy ebben a korban igen kevéssé voltam fogékony ama megtiszteltetésre, hogy maga a király a keresztatyám. Épp ellenkezőleg. Mert az elbeszélések szerint - melyeket leg-alább százszor végighallgattam - mikor elhagytam elzászi szoptatósdajkám, Greta puha ölét, hogy a királyi karokra bízassam, ez utóbbiak oly rosszul ragadtak meg, hogy majdnem kifordultam belőlük a földre, s csak az utolsó pillanatban kaptak el, de oly durvasággal, hogy e heves megrázkódtatás feletti nagy izgalomban torkom szakadtából rikoltozni kezdtem.

- Micsoda rettenthetetlen torkú gyerek ez! - mondta a király. - Nagy szónokot faragunk belőle, akkorát, mint barátunk, Du Perron...

Mire minden jelenlévő nevetni kezdett, beleértve Du Perron érsek urat is; ő keresztelt meg, Courtil apát, a Saint-Germain-l'Auxerrois plébánosa és papjai asszisztálása mellett.

- Jaj, Sire! - mondta Guise hercegné -, vigyázzon, le ne ejtse a fiamat!

- A fiát, jó kuzinom? - szólalt meg a király. - Nyilván keresztfiút akart mondani!

Noha Henrik ezt tréfának szánhatta, az érsek úr, mondta Greta, ezúttal csak ímmel-ámmal mosolygott.

- Az mán igaz, hogy mintég, míg a píporos misézett - folytatta Greta, aki elzászi lévén a „v”-t „f'-nek, a „d”-„v”-t „„v”-t”-nek és a „b”-„v”-t „p”-nek ej„v”-te„v”-t„v”-te -, a királynak csak Ferneuil márkiné úrasszonyra folt szeme, aki szép folt, mint a szerelmesketés, egész pompázatos zöltbe folt öltözve, és legalápp tizenkét gyémánt ragyogott appa a szép fekete hajápa.

- Hogyhogy, Greta - kérdeztem, lévén már nagyobbacska -, megszámoltad őket?

- Nem úgy a! Hanem elhagyfa a Saint-Germain-l'Auxerrois-t, hogy fisszamenjünk a Loufre-ba, ahol szép lakoma fárt ránk, hát mit mont a király a márkinénak: „Galambom, önnek csak tizenkét gyémánt van a hajában. A mai módi szerint tizenötöt kellene viselnie. - Amiből én arra következtetek, Sire, vágott vissza legott a márkiné, hogy megkapom majd öntől a hiányzó hármat.” A huncut némpere! És hogy milyen ügyesen tutta forgatni a nyelfét, hogy lépre csalja az utfarlóját!

- És miképpen volt szép a márkiné? - kérdeztem.

- Nézzenek mán ota! - mondta Greta. - Alig pujt ki a tojáspól, egy tarap tojáshéj még ott a fején, és a mi kiskakasunk már a tyúkok iránt érteklőtik! No te ilyet! - folytatta, megfeledkezve róla, hogy ő mondta az imént: Verneuil aszszony „szép folt, mint a szerelmesketés”. - Nem folt az semmilyen, fégül is egy nagytarap parnaság, kicsit sárga arccal, meg egy nagy száj!

Azzal indult, mint mindig, hogy előkeresse a keresztlevelemet egy ládikából, melyet atyám utasítása szerint egy kis ébenfa kredenc titkos fiókjában rejtettek el. A kezembe adta, s arra kért, hangosan olvassam fel, minthogy ő nem tudta kiolvasni a betűket.

Az volt írva ezen a szép pergamenen, hogy a Saint-Germain-l'Auxerrois templomban Du Perron érsek úr megkeresztelte Pierre-Emmanuel de Sioracot, Siorac márki úr és Angelina de Montcalm kisasszony fiát, akinek keresztatyja őfelsége a király, keresztanyja pedig a nagyméltóságú Guise hercegné volt. A keresztelés őfelsége, a nagyméltóságú asszony, Siorac márki úr, az atya, Verneuil márkiné asszony, Sully herceg úr, Villeroi úr és Sillery úr jelenlétében történt.

Azon a napon figyelmesebben fürkésztem a jelenlévők aláírását, mint addig bármikor, mivel akkortájt épp azon buzgólkodtam, hogy leírjam a saját nevemet: kis ideje minden energiámat ebbe a vállalkozásba fektettem, mintha csak egész jellemem, rossz vagy jó sorsom, állami előmenetelem, minden jövendőbeli szerelmem, mit mondjak, egész életem egy szépen rajzolt kacskaringón múlna.

- De Greta, miért, hogy az anyám egyáltalán nem írta alá? - Merthogy egyáltalán nem folt ott.

- Micsoda? Távol maradt a fia keresztelőjéről? Nem volt jól?

- Nem tutom, kicsikém - mondta Greta -, a márki úrtól kéne megkérteznet.

- És miért adták nekem ugyanazt a keresztnevet, mint Pierre bátyámnak, aki tizenöt évvel idősebb nálam?

- Mert a hercegné így akarta.

- És miért nem az anyám döntött ebben? - Nem tutom.

3 Pierre-Emmanuel de Siorac majd csak később határozza meg közelebbről születésének dátumát, mikor valahol mellékesen azt mondja, hogy 1604-ben

- És miért e helyt nevelnek engem, miért nem nála, Montfort-l'Amauryban?

- Kicsikém - mondta Greta igen nagy zavarban -, nem szereti ön az atyját, és nem fagyok én semmi se önnek, éppúgy, mint Mariette és mi minnyájan, akik oly igen polontulunk önért? - s kék szeméből könnyek folytak végig szép rózsás arcán.

- Jaj, Greta - kiáltottam, és a karjába vetettem magam -, de hát tudod te azt jól! Nagy szeretettel szeretem atyámat és téged is, és mindenkit itt az otthonunkban!

Greta az óriás lakáj, Franz liebchen-je volt, aki Montpensier hercegné alkalmazásában állt, mikor atyám megismerte. Párizs ostroma idején éhen halt volna, ha atyám némi hússal meg nem segíti, minthogy a szerencsétlen már annyira el volt csigázva liebchen-jével együtt, hogy titkon úrnője gyertyáit ette - aki az ostrom feloldása után ezt bűnéül rótta fel és az utcára tette. Atyám akkor fogadta szolgálatába, magiordomó-t csinált belőle, s igen elégedett volt vele, minthogy Franz megvesztegethetetlenül uralkodott szobalányaink fölött, mert Gretához való hűsége felvértezte őt aranyoskáink incselkedéseivel és ajakbiggyesztéseivel szemben.

Pólyásként és kisgyermekként is oly közel álltam Gretához - hiszen az ő melléről szívtam az életet, Frédérique, a lánya az egyikről, én a másikról -, hogy meg nem tudtam volna mondani, nagy volt-e vagy kicsi, szőke-e vagy barna. Amire azt mondhatná bárki, hogy túl fiatal voltam még, s így nem emlékezhetem jól ezekre az időkre. Jaj, dehogynem! Négyéves koromig szoptam Greta mellét. S nagyon is eszemben van a kemény, édes és jó szagú hús, melybe kezecskéimmel beleakaszkodtam, a gömbölyded idomok, melyekre vaksi szemem rátapadt, s a szopás, maga is kész gyönyörűség, mely számba juttatta az édes tejet. E gyönyöröknek, sajnos, csak akkor jutottam tudatára, mikor megfosztottak tőlük, s csak akkor, nagy erőfeszítéssel véve fel a kikényszerített távolságot, láttam meg végre a dadámat.

Micsoda nagy és hatalmas nőszemély volt! Szőke hajú, kék szemű, rózsaszín bőrű, széles vállú, tág mellkasú, nagy mellű, kerek csípejű, erős combú - termete, súlya, terjedelme tökéletesen alkalmassá tette rá, hogy egy óriás felesége legyen! Nem beszélve a szívéről - mely nagylelkűen dobogott bordái alatt az élet hétköznapjaiban is -, meg a legkiegyensúlyozottabb kedélyről, a leggyöngédebb tekintetről, s noha ebből az elzászi kolosszusból jött elő, minden hangok leglágyabbikáról.

Minthogy bizonyára nehezemre esett nevének „gr”-jét kimondani, „Tá”-nak hívtam, s aztán már mindenben ez az egyszerűsítés vezérelt: atyámat „Pá”-nak hívtam, „Iette”nek Caboche szakács Mariette-jét, és „Ise”-nek, igencsak tiszteletlenül, Guise hercegnét.

Greta után Mariette-hez ragaszkodtam leginkább a házban. Mint férje, Caboche, s ennek unokatestvére, Lachaise, herkulesi termetű kocsisunk, ő is Auvergne-ben látta meg a napvilágot. Barna bőrű és hajú, kicsi, gömbölyded, pufók asszony volt, de húsa feszes és izmos; olyan kemény volt és olyan fekete, mint a saint-flouri bazalt, s nyelve úgy fel volt vágva, hogy Párizs egyetlen locsifecsije sem tudott volna fölébe kerekedni. Ezért aztán atyám mindig őt küldte alkudozni a piacra, mert gyorsan a fejébe szállt a gőz, ha a hentes, a zöldségárus vagy a heringeskofa megpróbálta becsapni.

A párizsi nemes családoknál akkoriban az a szokás járta, hogy rábízták magukat egy szállító gondjaira, aki naponta ellátta őket mindenféle élelmiszerrel. Atyám azonban, a „bűnbánó hugenotta”, aki csak azért volt hajlandó eljárni a misére, hogy jobban szolgálhassa III. Henriket, jó reformátusként túlságosan is takarékosan bánt a dénárjaival ahhoz, hogy megbízzon egy ilyen intendánsban, mert úgy tartotta, hogy az meglopná őt, hiszen annyi alkalma volna rá. Mariette-tel semmiféle ilyen kockázatot nem vállalt, minthogy ő nem az az asszony volt, aki „az öszvérpatkóról is leveszi a sápot”.

- Az öszvérpatkóról is leveszi a sápot? Mit jelent ez, atyámuram?

- Amolyan párizsi kiszólás, fiam! - mondta nevetve atyám. - A párizsi öszvérpatkoló kovácsokat tartják a teremtés legnagyobb tolvajainak, akik ügyességben még a Szajna folyó hajósait is felülmúlják, pedig azok igazán rossz fiúk.

- És meggazdagszanak ebből a játékból?

- Meghiszem azt! Némelyik annyira, hogy még földet is tud venni magának vidéken, amelynek aztán fölveszi a nevét, és megjátssza a nemest.

- Még annál is jobban! Tekintve, hogy az öszvér a szegények lova, s hogy több van belőle Párizsban, mint lóból, több tízezernyi, s hogy a sáros és undorító trágya, mely utcáink kövezetét borítja, leszívja a vasat az állatokról, s így az előbb ereszti el a patájukat, mintsem elkopna.

Atyám, aki arra törekedett, hogy mindenben tájékozott legyek, nemcsak a szépirodalomban, mely gyerekkoromtól fogva táplálékomul szolgált, hanem az élet minden dolgában, még a legegyszerűbbekben is, elküldött Mariette-tel hisz akkor még csak kis tacskó voltam - az Újpiacra; lábamon fapapucs az utcákat borító vastag ganéjréteg miatt, kezemben meg egy ecettel átitatott zsebkendő, hogy az arcom elé tehessem, ha az utcai bűzök fojtogatnának. A másik kezemmel fognom kellett és semmilyen körülmények között el nem engedhettem Lachaise óriási kezét. Két katonánk, akik rendszerint Mariette-et kísérték a piacra, mögöttünk haladtak csizmában, fegyverben, előttünk meg Mariette, határozott lépteivel. Kosarai kétoldalt domborodtak a csípőjén, s úgy hasította a tömeget kemény auvergne-i melleivel, mint egy hajóorr, miközben azt kiáltozta: „Vigyázat! Vigyázat! Jó emberek! Engedjenek bennünket!”

Néhány perccel azelőtt, hogy e fedezet kíséretében elindultam volna, emlékszem, hogy atyám üzenetet kapott a Louvre-ból, s vidám szívvel nyomban tudatta is mindazokkal, akik ott voltak, hogy a firenzei hercegnő, Medici Mária, V. Károly kis unokahúga kikötött Franciaország partjainál, Marseille-ben, hogy nőül menjen jó királyunkhoz, Henrikhez.

- Az Isten és a Jó Szűzanya áldja meg őket! - mondta Mariette. - Isten áldja őket! - mondta atyám, de Máriát nem említette.

Két katonánk, Pisseboeuf és Poussevent nem auvergne-iek voltak, hanem gascogne-iak, és a piacon rettenetes henyeséggel flanéroztak mögöttünk, miközben éles pillantásokat vetettek jobbra és balra. Mindig elkísérték Mariette-et, persze azért is, hogy súlyt adjanak az árusokkal való perlekedéseinek, de mindenekelőtt azért, hogy megvédjék pénzét, húsát és öltözékét a köpenylerántóktól és zsebmetszőktől, akik farkasokként ólálkodtak a mészárszékek körül, s egy szempillantás alatt letépték a nyakadból a kabátodat, vagy egyenest a kosaradból lopták ki a báránycombot.

Mariette, mielőtt vásárolt volna, tapogatott, szimatolt, kóstolgatott, messziről kiszagolta a csalást, és alkalomadtán harsány hangon le is leplezte.

- Micsoda? - mondta mindig a péknél. - Te ezt gonesse-i fehér kenyérnek nevezed? Engem akarsz te rászedni, csirkefogó? Egyenest Chaillot-ból jön ez a te kenyered, ahol azok a hitvány molnárok árpával keverik a búzát, aztán meg krétával fehérítik ki, hogy megtévesszék a vevőket. Nem kérek belőle!

De nem kért a vanves-i vajból sem, csak az ízletes jó bretagne-iból. Ami meg a zöldségeket illeti, amiket ő „füveknek” hívott, azoknak a saint-denis-i lapályon kellett teremniük, nem a porcherons-in, mert azt lenézte. A halaknál meg a frissességükre gyanakodott.

- Még hogy ezek a te makréláid frissek! Elég, ha csak ránézek a szemükre, máris tagadom! Ördögfajzat heringeskofája, miféle szalasztottnak nézel te engem? Hiába is locsolod naponta tízszer sós vízzel, nem frissebbek azok, mint a te üleped!

S ha a heringes kofa megpróbálkozott a visszabeszéddel, Pisseboeuf vagy Poussevent előrelépett, s két kézzel megragadta az asztalát, mintha fel akarná borítani, s lusta hangon, félig lehunyt szemmel azt mondta:

- Komámasszony, csak nem rossz nevelést kapott véletlenségből?

Mikor aztán a megfelelő árut megtalálta, Mariette addig alkudozott az áron, míg teljesen meg nem bolondította az árusokat; mikor meg végre kicsikarta belőlük a megállapodást, akkor a súlyokon, a mérlegen és a mérésen tartotta rajta a szemét. Alighogy gyanúja beigazolódott, olyan fenyegetésözönt zúdított a bűnösre, hogy abban meghűlt a vér.

Ki hitte volna, hogy ez a kemény auvergne-i asszony, aki oly nagyszájú volt az Újpiacon, otthonunkban oly udvarias lehet atyámmal, oly gyöngéd a férjével, oly barátságos a szobalányokkal, s oly szeretetteljes velem? Mihelyt elválasztottak, ő váltotta fel Gretát, s kedvemért kitúrva helyéből Caboche-t, elárasztott pépekkel, lágy tojással és apróra vágott bárányhússal, édességekkel meg krémekkel és kompótokkal, amiket kiskanállal rakott a számba, angyali türelemmel, édes mosolyok és gügyögő szavak kíséretében.

Mindazonáltal továbbra is Greta feladata volt, hogy felébresszen, megmosdasson, felöltöztessen, s részt vegyen az étkezéseimen, melyek alatt két dajkám, miközben folyton szemmel tartott, végeérhetetlenül köszörülte a nyelvét másokon.

Begubózva ez édes asszonyi melegbe, gyorsan nőttem testben és lélekben egyaránt, szavam pergővé vált, fülem hallásra mohóvá, szemem kémlelővé. Guise hercegnéről, aki hetente kétszer vagy háromszor, néha még többször is eljött meglátogatni keresztfiát, az én két fecsegőm gyakran beszélt, mindig jóindulatúan, de olyan pillantások, hangsúlyok és elhallgatások kíséretében, melyek számomra homályosak voltak. Az egyik vasalt, a másik varrt, én meg egy kis asztalkánál ültem terjedelmes szoknyájuk tövében, s kezemben a kanállal lakmároztam, de feléjük emelt arccal és éber füllel. Milyen szépnek láttam az én dajkáimat! S mennyire szerettem csókolgatni, becézgetni őket, s mennyire szerettem, ha mértéktelen szenvedéllyel viszonozták simogatásaimat! Hanem azt a világot, melyet szavaik felidéztek, igencsak idegennek s bizonytalannak láttam!

Nem különös, hogy oly kínos számomra lemerülni letűnt gyermekségem homályába, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, hány éves koromban kezdtem eljutni a megértéshez, sem azt, hány hónap kellett még, hogy dajkáim szavainak értelme megvilágosodjon előttem?

Egy nap Mariette azzal keltette fel a figyelmemet, hogy csodálkozott, vajon miért nem járt a hercegné már egy hete otthonunkban, holott, mint Mariette mondta, „annyira bolondja ennek itt”. Márpedig én határozottan tudtam, hogy ez az „ez itt”, meg „ennek itt” - ezek a kifejezések gyakran visszatértek locsogásaik során - én voltam. Én viszont azon csodálkoztam erősen, hogy az én két szájalóm azt hiszi, olyan mulya vagyok, hogy még mindig nem értem meg a beszédjüket.

- Lehetséges, hogy a hercegné gyengélkedik - mondta Greta. - Fagy tán elment Reimspe, hogy meglátogassa a fiát.

- Azt a ficsúrt! Azt az orratlan kis herceget, aki csak az adósságaiból él! Tudod, Greta, az akkora henye, hogy mikor már nagykorúságában lefeküdt a hercegné körüli hölgyekkel, jobb szeretett az ágyban megfeledkezni magáról, mint hogy felkeljen, és az árnyékszéken végezze el a dolgát!

- Galampocskám! Galampocskám! - mondta Greta. - Ifjúi fülek is hallhatják!

- De hát mondd meg nekem, kedveském, hogy az istenben lehetséges az, hogy egy ilyen jó és ilyen csinos anyával, mint a hercegné, meg egy apával, aki mielőtt Blois-ban meggyilkolták volna, korának legszebb férfija volt, ez csak egy ilyen kis pöcs udvari báb lett, aki mindenkivel csak a gőgöst meg a fensőbbségest játssza?

- Az már igaz, hogy ennek itt a kisujjáfal se ér fel! - mondta Greta.

- De hát azt is el kell ismerni - mondta Mariette -, hogy jó tej, jó kismacska!

- Hálás köszönet neked érte - mondta Greta, s egy könnycsepp, mely mindig könnyen jött neki, jelent meg a szempillája végén. - De ha összefetjük ezzel itt, feltühötök, ha eszempe jut, hogy mer ez a legkisepp, még csak márki se lesz pelőle!

- Légy egy kis türelemmel, Greta! A gyerkőcnek van esze! Előre fog ez jutni! Nézd csak, hogy fikszíroz bennünket, csak úgy hegyezi a fülét, a szeme meg csillog.

- Ó, milyen aranyos az én kis aranyosom! - mondta Greta.

S odahagyva a vasalóját nagy ruhasuhogások közepette lehajolt hozzám, és megcsókolt. - Az piztos, hogy a hercegné joppan szereti ezt itt, mint a kis herceget.

- És okkal! - mondta Mariette, s kacsintott egyet. - A nyelvet, Mariette, a nyelvet!

- A nyelvem - mondta Mariette - igen jó szolgálatot tesz nekem, s egy ilyen szerszámmal senkitől se félek én. Hála neki, maguk a gazdáék is többet eltűrnek tőlem, mint bárki mástól! Nem mintha arcátlan akarnék lenni, de a segítségével sok mindent megtudok.

- Péltául? - kérdezte Greta.

- A minap, itt a házban, látom ám, amint a hercegnő babusgatja ezt itt, és teli szájjal csókolgatja; hát nem azt találtam mondani neki, hogy: „Asszonyom, emlékszik a keresztelő napjára, mikor így szólt a királyhoz: Ó, Sire! Vigyázzon, le ne ejtse a fiamat! - Istenem, Mariette, feleli nekem, hogy remegtem én akkor!” Aztán hirtelen, mikor kicsit utánagondol, de már késön, hát tessék, nem elvörösödik! Elvörösödik! Annyira, de annyira, hogy hátat is fordítottam neki, nehogy zavarba hozzam.

- De hát igazán, Mariette! Micsoda gyalázatosság, így szégyenpe hozni az empereket! És mennyire sajnálom, hogy elmeséltem neket ezt a dolgot, hisz látom, mire használot.

- Lárifári! Mi rosszat tettem vele? Semmit! Magunk közt voltunk, csak a mi fülünk hallotta, nők egymást közt...

- Nők egymás közt! - mondta Greta.

- Igenis, bármennyire hercegnő is, nincs az más anyagból szabva, mint én. És a gyerekeit ő se a kisujjával csinálta. A királyok meg a hercegek, csupa selyem, brokát meg gyöngy, de vedd le róluk ezt a hamis cifraságot, és akkor nagyon is olyanok, mint mi vagyunk! Szeretik a simogatást, és elfutnak az ütések elől! És ha meghalnak, attól ők se hugyoznak meredekebbet.

- Akkor is! - mondta Greta. - Én nagyon is boldog vagyok, mikor olyan gyönyörűnek látom őket azokpan a szép öltözékeikpen. Engem meg az keserít el, hogy a hercegné soha máshogy nem látogat meg minket, mint ványatt lovak húzta pérelt kocsin, ahelyett hogy a szép aranyozott hintóján jönne ite, meg a lipériás lakájaifal. Mer az nekünk nagy tisztesség folna, itt a Virágmező utcápan!

- Na jó, de akkor örökké csak a pletykaság menne!

- Pletykaság? - csudálkozott el Greta. - Miért menne a pletykaság?

- Volna miért - mondta Mariette -, hiszen azt mondanák, hogy kicsit túlságosan is szereti ezt itt.

Azzal odaemelte a vasalót az arcához, hogy megnézze, elég meleg-e. Greta meg letette a tűjét, és mindketten nagy egyetértésben néztek rám, én meg csendesen fürödtem gyöngéd pillantásuk tüzében.

Mikor elmúltam ötéves, atyám úgy vélte, itt az ideje, hogy kivonjon, ha nem is dajkáim jó gondoskodása, de legalábbis szélsőséges bálványozása alól, s házitanítókat rendeljen mellém, akik irodalommal táplálnak majd, s formálják szellememet.

Minthogy III. Henrik és IV. Henrik uralkodása alatt atyámat küldetései gyakran szólították vidékre vagy külföldre, sokszor volt kénytelen távol lenni grosrouvre-beli Chéne Rogneux-i uradalmától, következésképp hitvesére, Angelina de Montcalmra hagyni fivéreim és nővéreim taníttatásának kötelezettségét. Ő meglehetősen rosszul látta el feladatát, minthogy neki magának sem volt több kedve a szellem dolgaihoz, mint annak a nemesi és ősi családnak, amelyből származott.

Ez a közömbösség tökéletesen ellenkezett azokkal a hugenotta hagyományokkal, melyek az atyai ágat jellemezték, hiszen ez a királyi seregben tanúsított bátorságával egészen a nemességig felkapaszkodva s vállalkozásaiból meggazdagodva, megőrizte a polgári szorgalom hagyományát, lévén hogy a polgárságból jött. Nagyatyám, Jean de Siorac, Mespech bárója Périgord-ból - aki ötödik születésnapomon lépett nagy hetykén nyolcvanhatodik életévébe - igen művelt ember volt; a montpellier-i orvosi kollégiumban szerzett licenciátust, majd később nagy jártasságra tett szert a mezei gazdálkodásban, buzgón merítve új gondolatokat Olivier de Serres „A földmívesség színterei” című könyvéből. Atyám, aki orvosdoktor volt, előbb e minőségében szolgálta III. Henriket, majd titkos diplomáciájának egyik ügynöke lett. Utazásai, távoli országokban való hosszas időzései, kalandjai, a veszélyek, melyekkel szembenézett, mind hozzájárultak szelleme formálódásához, s ha le is szakított menet közben számos kis virágot, a szerelem sohasem feledtette vele, hogy gondja legyen műveltségének gyarapítására. Épp ellenkezőleg: szép hölgyei, Lady Markby, Dona Clara és a Pasticciera ajkairól tanulta meg a szomszédos királyságok nyelvét.

Tartozom még magamnak vele, hogy megemlítsem itt szeretett nagybátyámat, Samson de Sioracot, aki a patikusság titkait tanulta ki a montpellier-i orvosi kollégiumban, s üzletet nyitott Montfort-l'Amauryban, noha a felszerelést kénytelen volt hitvese nevén megvásárolni, hogy meg ne fosszák nemességétől; a nemeseknek engedélyezett vállalkozások ugyanis az üvegfúvásra és a tengeri kereskedésre korlátozódtak, ez utóbbira is csak azzal a feltétellel - mulatságos feltétel! -, ha nem kiskereskedelmi tevékenységként folyik.

Sokszor hallottam kifakadni atyámat a szokások ostobasága ellen, amelyek azt követelték a nemesektől, hogy a vadászat és a háborúzás kivételével mindenre alkalmatlanok legyenek, s így oly nyomorúságos tudatlanságba merültek, s maradtak is benne egész életükre, hogy sokan sem olvasni, sem írni nem tudtak, s nevüket aláírni is csak alig. Miáltal arra ítélték őket, mondogatta atyám, hogy soha ne legyenek képesek magas állami funkciókat betölteni, így azok magától értetődően szálltak át a képzett polgárságra, csakúgy, mint az ipar, a kereskedés, a pénzügyek egyre növekvő javadalmai. „Persze, fűzte hozzá mindig (ebben a perszében a hugenottasága érződött), van az

udvarban is néhány igen művelt nemes: Bassompierre, Bellegarde, Sully, hogy csak a barátaimat említsem. De ha pontosan össze akarnánk számlálni őket, lefogadom, hogy nehezen találnánk tucatnál többet.”

Atyám jó barátja és bensőséges társa, La Surie lovag úr ügyelt a tanulmányaimra. Saját tréfás önmeghatározása szerint az a „senki fia és sehonnai”, aki ő volt, önerejéből tanult meg latinul. Előbb atyám szolgája volt, majd titkára lett, osztozott életében és veszedelmeiben, ott harcolt az oldalán Ivryben, s a király végül nemesi rangra emelte. Negyvenkilenc évesen még mindig oly mohón vágyta a tudást, hogy örömmel vette a megbízatást, mely szerint tanítóimat kellett felügyelnie s részt vennie az óráimon; ez utóbbit kétségkívül azzal a titkos reménnyel vállalta, hogy maga is hasznot húz majd belőlük.

La Surie-nek - s ez gyermekségemben nagy csodálkozással töltött el - felemás színű szeme volt: az egyik kék, a másik barna, az egyik inkább hideg, a másik meleg pillantású, ami igen jól tükrözte jellemét, melyben az óvatosság és a szenvedély keveredett. Vékony volt, sőt inkább tán cingár, de ruganyos és edzett, mint egy jó kard. Atyám mindig meghallgatta a tanácsait, sót szemrehányásait is elviselte, olyan megfontoltnak tartotta, hiszen La Surie igen jól kiismerte magát az embereken, de még a nőkön is, noha ez utóbbi téren, atyámmal ellentétben, mindig csak az egyik tappancsát tolta előre, miközben a másik máris hátrálásban volt.

Ő választotta tanítóimat, s jól választotta meg őket. Philipponeau tanított latinra, franciára és történelemre. Jezsuita volt, s a Társaság egy gazdag özvegyasszony mellé helyezte gyóntatónak, ám ő igen megkívánta a hölgy vagyonát. Az özvegy aztán oly édesnek találta emberünk „gyónásait”, hogy belészeretett. Ez meg őbelé. Összekötötték hát az életüket, s közjegyző előtt egymásra hagyták összes mulandó javaikat. Ezt persze csak úgy mondták, merthogy Philipponeau úrnak a maga részéről nem volt mása, mint a papi öltözéke, s az is csak rövid ideig, mivel a Jézus Társaság feldühödött az árulásán, és leszedte róla; kiugrott papként aztán az a veszély fenyegette volna, hogy hátralévő napjait valamelyik egyházi börtönben kell eltöltenie, ha Párizs püspöke nem veszi pártfogásába.

Nem mintha a párizsi püspök annyira szerette volna Philipponeau úr személyét, viszont gyűlölte a jezsuitákat, akik azt állították, hogy az ő joghatóságán kívül állnak, s csak saját generálisuktól függnek. El volt hát ragadtatva, mikor feloldhatta a szerencsétlent szerzetesi fogadalma alól, és megházasíthatta. A mi Philipponeau-nk tehát a világ legboldogabb embere volt, s még inkább az lett, mikor Chátelben gyilkosságot kíséreltek meg a király ellen, és a parlament, minthogy a jezsuiták kezét gyanította benne, kitiltotta őket a királyságból.

Philipponeau középtermetű ember volt, nagyon sovány, és nem volt rajta más figyelemre méltó, mint a szeme: hatalmas, sötétfekete, igen sűrű szempillákkal és szemöldökkel, s teli olyasfajta tűzzel, mely nemcsak a szellemből táplálkozott - már ha az ember annak alapján ítélt, amilyen pillantásokat Philipponeau szobalányainkra vetett. Mindazonáltal igen nagy tudású ember volt, s mint annak idején „gyónásaiban”, tanításában is oly sok szelídséget mutatott, hogy az ember úgy érezte, tartozik neki azzal, hogy megerőlteti magát.

Martial úr - egykor tüzér a királyi hadseregben, melyet azért hagyott ott, mert Amiens ostrománál egy golyó az ágyújához szögezte - tanított matematikára. Bajuszos, felmeredő szemöldökű, borzas hajú, durva szőrzetű és lelkű ember, aki szívesen megkorbácsolt volna a legkisebb vétségért is, ha atyám hagyja. Különben jól értette a dolgát, s mindössze egy hibája volt: minthogy írt egy tudós művet az erődépítés tudományáról, hajlamos volt elkalandozni a nézetek, az oldalvédművek, az árkászat és ellenárkászat felé, ahelyett, hogy megmaradt volna a számoknál. Mindazonáltal elkalandozásai a későbbiekben nagy hasznomra voltak.

A végére tartogattam Saint-Hubert kisasszonyt, aki az angolt és az olaszt tanította nekem. Anyja angol volt, s hozzáment egy jó családból való, de lapos erszényű francia nemesemberhez, aki korábban titkárként szolgált Ossat bíboros úrnál, még akkoriban, mikor az egyszerű kis apát volt, s Rómában folytatott titkos tárgyalásokat IV. Henrik kiátkozásának feloldásáról. Az ügy évekig elhúzódott, s ezalatt Saint-Hubert asszony meg a lánya- főként a lánya, aki akkor még igen fiatalka volt - tökéletesen megtanult olaszul.

Geneviéve de Saint-Hubert immár nagyocska, takaros, barna, elmélázó tekintetű, hajlékony nyakú, kecses termetű lány volt. Ha fiú, egy tömött erszényű szűz polgárlánynak adhatta volna nemesi nevét. De lány volt, s így még csak nem is álmodozhatott ilyesmiről. Még egy zárda is

hozományt követelt volna tőle, s atyja, aki aprócska járadékokból tengődött, csak levest, meleget és szállást tudott neki adni, semmi egyebet.

Tizennyolc éves volt, mikor megjelent Virágmező utcai otthonunkban, s felderítette üde szépségével. Én ötéves voltam, s mihelyst megláttam, eszeveszetten belészerettem. „Eszeveszetten”, valóban ez az ideillő szó, bármit gondoljon is róla az olvasó. Frédérique, a tejtestvérem - aki sírásaival elérte, hogy jelen lehessen a tanóráimon, majd hamarosan, amilyen éles eszű volt, azt is, hogy részt vehessen a tanulásban - volt az első, aki rájött erre, s dühödt neheztelés támadt benne.

Két egymás mellé tett, egyforma ágyban aludtunk, egy kis szobában, s többször egymás karjaiban, mint szétválva. Olyanok voltunk, mintha ikrekké tett volna bennünket az a tény, hogy ugyanabból a nagylelkű emlőből szoptuk ugyanazt a tejet. Geneviéve de Saint-Hubert volt első veszekedésünk oka. Minthogy Frédérique rájött, milyen szenvedélyes érzelmekbe sodort engem e hajadon, egy teljes héten át, mihelyt elaludtam, véresre csipkedett, hogy ébren tartson. S ha visszamenekültem a saját ágyamba, oda is követett, hogy folytathassa kegyetlen kínzásomat.

Végül Greta fürdetés közben felfedezte rajtam a kék foltokat, melyek beborították az egész testemet. Frédérique mindent bevallott, megkorbácsolták, mindent megbánt, s megígérte, hogy megjavul. Egy hét múlva újrakezdte, ezúttal azonban, minthogy pontosan tudtam, rossz, amit tesz – amiben mindaddig nem voltam biztos, míg meg nem büntették -, megvertem. S minthogy hosszan sírdogált, elfogott iránta a részvét: teljes testemmel ráfeküdtem, és sebzett arcát millió csókkal szórtam tele. Kis idő múlva a karjába szorított, s viszonozta a csókjaimat. S engem akkor elfogott az egymásra találás és együvé tartozás teljességgel gyönyörűséges érzése - s valóban oly eleven volt az az érzés, hogy még ma is örömmel emlékezem rá.

Geneviéve de Saint-Hubert rendelkezett mindazon készségekkel, melyekre, úgy tartották, meg kell tanítani a lányokat, akkoriban, mikor csak haszontalan dísztárgynak vélték őket. Csembalózott, énekelt és szavalt. Én kevésbé voltam fogékony a hangszerek muzsikájára, mint a szavakéra, de mikor ott álltam mellette, szerettem nézni, amint könnyű ujjai végigfutnak a billentyűkön, csak-úgy, mint szép fehér karjának mozgását. Igen nagy hévvel játszott, s mikor a darab véget ért, kis izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán, s melle meg-megemelkedett az izgalomtól, melynek játék közben átadta magát. Ilyenkor még egy pillanatra ülve maradt a csembalója mellett, emelt fővel, álmodozó szemmel, keze mozdulatlanul pihent a billentyűzeten, s minthogy arcom, tekintve akkori termetemet, meztelen karja magasságában volt, egy napon odáig merészkedtem, hogy rátapasztottam ajkamat, annyira szépnek és kellemesen gömbölyödőnek találtam. Legnagyobb meglepetésemre Saint-Hubert kisasszony hevesen megremegett, és elvörösödött. S csak pár pillanat múlva, mikor látta mérhetetlen zavaromat, kezdett el nevetni, majd magához vont és megcsókolt.

A gyerekekben sokkal több ravaszság van, mint általában hiszik. Nagyon jól emlékszem, mennyire vártam, hogy Frédérique ne legyen bent a szobában, s megkockáztathassam ezt a csókot, melyről többször is álmodoztam. Utána nagyon merésznek éreztem magam, mert kipróbáltam, s igen elégedettnek a hatás láttán. Lehet, hogy addig úgy képzeltem, az asszonyok azért vannak, hogy elfogadják a simogatásokat, s nem azért, hogy zavarba jöjjenek tőle. Úgy értem, a felnőtt korú hölgyek. Érzésem szerint Frédérique-kel folytatott kis éjszakai játszadozásaimnak semmi közük nem volt ahhoz, ami akkor történt.

Guise asszony persze tudomást szerzett Frédérique csípéseiről és a Saint-Hubert kisasszonytól lopott csókról is, s úgy összeszólalkozott atyámmal, hogy ma is úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna.

A földön játszottam egy sereg ólomkatonával, melyet Martial úr javaslatára La Surie úr ajándékozott nekem. S az igazság kedvéért azt is meg kell mondanom, hogy maga Martial úr is szívesen játszott vele, azzal az ürüggyel, hogy az erődépítés művészetére tanít.

Csapataimat a szobalányok szokásos útvonalán kívül helyeztem el, a nagy terem melletti kis szobában, melyet katonáim két, azonos létszámú, egymással szemben álló táborra osztottak. Az egyik fölött én parancsnokoltam, következésképp a másik a védelem céljait szolgálta. Csak azt nem tudtam még, katonai tehetségem, melyet Martial úr gyakorlata inspirált, hogyan lát majd hozzá, hogy győzelemre vigye csapataimat, mikor a félig nyitott ajtón át Guise asszony hangját hallottam a

nagyteremből, amint heves szavakkal beszél rólam és Frédérique-ről. Igen nyugtalan lettem, és el is halasztottam lovasaim fenyegető rohamát.

- Uram - mondta Guise asszony -, nem kellene megengednie, hogy Frédérique továbbra is Pierre szobájában aludjon.

- Ugyan miért? - zúgolódott atyám. - Mi rosszat lát benne? - Na de hát csipkedi!

- Mert féltékeny. És ki nem az? Én magam is ismertem egy magas rangú és tekintélyes hölgyet, aki hűtlennek hitt, ezért aztán nem is tudom már, hány balzsamos és krémes tégelyecskét vágott a fejemhez. Alig tudtam őket egy zsámollyal kivédeni. - Majd nevetve hozzáfűzte: - Szükséges-e kegyedet emlékeztetnem rá?

- Uram, én komolyan beszélek. - S én ugyanúgy felelek kegyednek.

- Miért kell kegyelmed fiának elszenvednie ennek az ostoba libának a cselekedeteit? - Tanul a vele való érintkezésből.

- Szép kis tanulás! Az a lány csipkedi át!

- Ő meg megveri a lányt! Tehát megértette, asszonyom, hogy nem kell mindent elviselni a kegyed szeretni való nemétől. S meglehet, hogy később ez a tudás sok szenvedéstől kíméli majd meg.

- De hát egy fiú meg egy lány ugyanabban az ágyban! Ez aztán igazán nem illő dolog! - Nem volt még rá példa, hogy egy fiú gyereket csináljon hatéves korában.

- Nem gyerekről beszélek! Egyszerűen csak az illemről.

- Nem értem, ki sértené itt az illemet? Az ő korában nekem is volt egy kis játszótársam. Nagyon szerelmes voltam bele. Isten ments, hogy megfosszam Pierre-t a játszótársától. Végül is Frédérique a tejtestvére. Nagy oktalanság volna részemről, hogy azt ne mondjam, embertelenség, ha erőszakkal megbontanék egy ilyen erős kapcsolatot.

- Ugyan már, uram! Ha hagyja, hogy a fia ilyen korán kezdje, egy nagy kurafit farag belőle! - Asszonyom - mondta atyám visszafojtott haraggal -, tegye hozzá, könyörgök, hogy „olyat, mint az apja”, s ezzel mindent megmondott.

- Uram! - mondta váratlanul Guise asszony halk, sírós hangon -, ne beszéljen velem ilyen fogvicsorgatva! Én ezt nem tudom elviselni!

Ezután olyan hosszú csend támadt, hogy kíváncsiságtól hajtva négykézláb elmásztam a nagyterem ajtajáig, s bekukucskáltam rajta. Atyám, aki háttal állt nekem, karjában tartotta Guise asszonyt. Ebből arra következtettem, hogy Frédérique a szobámban marad, mely következtetésem helyesnek bizonyult; s arra is, hogy a szóváltás lezárult, amiben viszont tévedtem. Mert alighogy visszakúsztam a csatamezőre, ahol lovaim türelmetlenül toporzékoltak, hogy rohamra indulhassanak, az ellenségeskedés folytatódott atyám és keresztanyám között.

- De azért a dajkák kissé túlzottan is csodálják a kegyelmed fiát - mondta Guise asszony. - Ez csakugyan így volt, asszonyom. De már kevésbé van így, mióta tanítókra bíztam őt. - Tanítókra. És egy tanítónőre.

- Talán valami kifogása van e tanítónő ellen?

- Elmesélték nekem, hogy mialatt a hölgy csembalózott, Pierre megcsókolta a karját. - Az ő korában én is így tettem volna.

- Vagyis az ostoba libája megfelel kegyelmed ízlésének! - S a kegyedének nem?

- Nagyon is érti kegyelmed, mit akarok mondani! - mondta ingerülten keresztanyám.

- Nem, asszonyom! - mondta atyám egyenesen. - Nem értem kegyedet. Saint-Hubert kisasszony tizennyolc éves, én elmúltam ötven. Mi a valószínűsége annak, hogy egy őszülő szakállú...

- Igencsak zöldellő szakállú...

- Galambocskám, hálás vagyok kegyednek a megtiszteltetésért.

- Ne nevessen, uram! Nem láttam-e, ezzel a két szememmel, hogy mikor a leányzó bemegy egy szobába, ahol kegyelmed is ott van, egyfolytában csak kegyelmedet nézi?

- Asszonyom, el kellene döntenie, hogy csábító vagyok vagy csábított? - Mindkettő.

- Egyik sem. Nem fogok eltéríteni a kötelezettségeitől egy jó családból való leányt, akinek atyját becsülöm, minthogy igen jól ismertem Rómában, mikor még Ossat bíboros alkalmazásában állt.

- Rómában, uram, ahol mindenki tudtával és szeme láttára birbitélte a Pasticcierá-t! Mondhatom, szép kis habos torta! S minthogy volt kegyelmedben annyi szemérem, hogy nem akart osztozni rajta egy fél tucat legyecskével!...

Ezen a mondaton annyira megdöbbentem, hogy abba is hagytam a hallgatózást. Megpróbáltam elképzelni atyámat, amint habos tortát eszik, amelyért legyek versengenek vele. Hogyhogy nem csapta agyon őket a tenyerével, ahogy én szoktam, hogy ne kelljen „osztoznia rajta” a legyekkel? A rejtély egyre csak ott járt az agyamban, de nem találtam rá megoldást. Aztán megfeledkeztem róla, de különös erővel tért vissza az emlékezetembe, mikor tíz évvel később atyám Emlékirataiban elolvastam azt a részt, ahol elmeséli római találkozását a Pasticcierá-val, és leírja a római nagyurakat, akikkel közösen tartották ki.

Miután keresztanyám lehiggadt és elment, atyám átjött a szobámba, vetett egy pillantást a csatarendemre, majd fél térdre ereszkedett, és azt kérdezte:

- Uram, mivel van felfegyverezve a lovassága? - Szablyával és muskétával.

- Dzsidával nem? - Nem, atyámuram.

- Akkor ne vesse be szemből az ellenséges lovasság pikái ellen. Be fog szorulni. Vezesse körbe, süttesse el vele a fegyvereket, vonja össze megint távolabb, töltessen újra, és rohamozza meg az ellenséget...

Azzal megölelte a vezérezredest, beszólította az apródját, és magához rendelte Gretát és Mariette-et. Lihegve érkeztek meg.

- Melyikük mesélt Guise asszonynak Frédérique csípéseiről? - Én - mondta nyomban Mariette.

- És melyikük mesélte el neki a Saint-Hubert kisasszonytól lopott csók történetét? - Én - mondta Mariette.

- Magam is így gondoltam... Mariette - folytatta -, maga fürge és fecsegő nyelvet hord a szájában, amely igen nagy szolgálatunkra van, mikor alkudozni megy az Újpiacra. De e helyt, mikor az imént említett hölgy netán látogatóban van nálunk, tartsa a mondott nyelvet erős fogai mögött, s a száját jó erősen zárja rá. Önmagát fölösleges szimatolástól és futkározástól kíméli meg, engem meg a gondoktól.

- Így fogok tenni, márki úr - mondta Mariette, s én jól láttam, hogy megbánása jeléül szeretné lehajtani a fejét, de nem tudja teljesen, tekintettel mellének erős domborodására.

Jó keresztanyám akkoriban igen kevéssé különbözött attól a képtől, melyet atyám festett róla az Emlékirataiban: „karcsú és igen gömbölyded, hűvös és heves, szeme levendulakék, pillantása oly őszinte, hogy szinte már naiv, ajka lágy és gyönyörű szőke haja, mely sűrű és dús, bájos fürtökben omlik puha nyakára”.

Ennyit a külsejéről. Ami meg a természetét illeti, egyszer IV. Henrik - akinek Guise asszony anyja, Marguerite de Bourbon révén elsőfokú unokatestvére volt - mondta róla atyámnak (aki továbbadta nekem), hogy a „gyermekes őszinteségek” és a „naivságok”, melyek magatartásában megfigyelhetőek, „édessé és kellemessé” teszik a társaságát.

Az ítélet helytálló volt, de egy olyan trón magasságából fogalmazódott meg, mely előtt a magas rangú és szép hölgyek, mély dekoltázsukban, térdet szoktak hajtani. Ha a király is csak egy márki lett volna, mint atyám, mi több, „bizalmas és rendíthetetlen barátja a hercegnének”, ő is máshova tette volna a hangsúlyt. Mert ha jó volt is keresztanyám szívének mélyéről és jóságában volt az -, s a bolondulásig szeretett is bennünket atyámmal, annak azért sok híja volt, hogy társasága mindig elbűvölő legyen, s szeretete könnyen elviselhető. Merthogy erőszakos volt, bolondult saját rangjáért, s vélekedéseihez, melyek többnyire megalapozatlanok voltak, konokul ragaszkodott.

Nem volt annál elragadóbb, mint Guise asszony elengedett pillanataiban. Oly gyöngéd volt ilyenkor, oly mosolygós, sőt oly pajkos is, hogy csak feleannyi idősnek látszott. De a tiszta

napsütést olykor felhők takarták el, s akkor igencsak ügyelni kellett rosszkedvére, vagy mert búskomorságba fordult, vagy mert váratlanul szabadjára eresztette veszekedős hajlamait.

Mikor atyám otthonunkban volt, őrá nehezedett a hercegné hipochondriájának teljes súlya. De az ő távollétében, s mihelyt elértem tizenéves koromat, nekem kellett állnom e sötét hadak ostromát.

- Jaj, keresztfiam! - kezdte nyomban, mihelyt átlépte otthonunk küszöbét, s levette maszkját. - Kérem, tartózkodjon tőle, hogy akár egy pillantást is vessen rám! Kimondhatatlanul csúf vagyok ma! Lelkemre mondom, már a tükörbe se merek nézni, annyira megijedek magamtól! Látott már valaha is visszataszítóbb dolgot, mint ez az arcszín? Nincs rá orvosság! Tennék rá egy leheletnyi púdert, de semmit sem használna! Hogy a szememről már ne is beszéljünk: a fehére sárga, az írisze meg piszkoskék. Nem, nem, keresztfiam, ne nézzen rám! Undorodna tőlem! Sajnos! A dolog egyértelmű! Szörnyeteg lett belőlem! Nincs más hátra, mint kiállni a vásárokban, és mutogatni magam, hogy megrémítsem a bámészkodókat!...

A hercegné szertelen szavait ezernyi taglejtéssel kísérte. Fel s alá járkált a nagyteremben. Kezét tördelte, arcát szégyenkezve takarta el, s mihelyt elindultam feléje, hátat fordított nekem. Ez az őrület a végtelenségig is eltartott, s nem tudom, mennyit kellett bizonykodni, esküdözni, bókolni, hízelegni, hogy véget vessen neki az ember. Mindent összevetve nem voltak ellenemre a perlekedései, noha nem fogom egyhamar elfelejteni azt, ami életkorom tizenkettedik évfordulóján szakadt a nyakamba.

Alighogy elértem a férfikort, s felismertem kétségtelen jeleit, atyám tanításaihoz híven, melyeket a kérdésre vonatkozóan kaptam tőle, futottam hozzá, hogy értesítsem, s ő minden dolgát félbehagyva jött is, hogy szemrevételezze következményeit az ágyamban.

- Nos hát, fiam - mondta, s kezét a vállamra tette egyszerre büszke és meghatott arccal -, immár férfi lett. Örülök neki, de kétlem, hogy első hallásra örül majd kegyelmed annak, ami ebből következik. Kénytelen leszek ugyanis késlekedés nélkül cselekedni, s minthogy a dolog sürget, s haladéktalanul elvágni egy olyan köteléket, mely kedves kegyelmednek. Fiam, igen bánatos vagyok kegyelmed miatt, de Frédérique a jövőben Greta szobájában fog aludni.

- Micsoda? De atyámuram! - kiáltottam fel, megözvegyültnek és vigasztalannak érezve magam e szörnyű hír hallatán. - Muszáj? El kell veszítenem szeretett nővéremet?

- Lárifári! Frédérique csak annyiban nővére kegyelmednek, amennyiben ugyanazon az anyatejen osztoztak. Istennek hála, ez nem vérségi kötelék! Ha az volna, vajon finoman szemet hunytam volna-e kegyelmed kis játszadozásai fölött (ezekre a szavakra elvörösödtem), amelyek az én felfogásom szerint csak egy olyan gyermekcse csacsogásai voltak, aki most tanul beszélni. De a nemjóját, fiam, kegyelmed már beszél! A dolog immár nem következmények nélkül való! Fel akarja csinálni? Túl azon, hogy nemesemberhez méltatlan volna, ha tizenkét évesen lenne egy fattya, engedje meg, hogy orvosként szóljak kegyelmedhez: szegényke túl fiatal ahhoz, hogy kibírná az anyaságot. Csontjai még növésben vannak. Igen törékeny teremtés. Mellei még csak kezdemények. Az az igazság, hogy félteném az életét, ha a dolog bekövetkezne...

Az érv megcáfolhatatlan volt. Beletörődtem a dologba. De a következő napokban egyre mogorvábbnak és nyomorultabbnak éreztem magam, én is csaknem a búskomorság szélére jutottam: az asztalnál étvágytalan voltam, kissé a tanulásban is, s noha csak a nappalokat lestem, minthogy Frédérique éjszakáitól megfosztottak, sohasem láttam őt egyedül, mert Greta, Mariette vagy valamelyik szobalányunk örökké ott volt köztünk harmadiknak. Egyébként ő is megváltozott, kitanították: menekült a simogatásaim elől. Úgy is mondhatnám, hogy a természet, miközben férfit faragott belőlem, több mindentől fosztott meg, mint amennyit cserébe adott.

Ilyetén állapotban töltöttem el egy hónapot: nem volt kedvem semmihez, s jövendő életemben semmi kellemeset nem láttam, mikor egy délután - szomorúságomat próbáltam eloszlatni éppen Suetonius „Caesarok élete” című könyvének olvasásával - belépett szobácskámba, ahol a mondott módon foglalatoskodtam, egy húsz év körüli, csinos és takaros barna leány, aki számomra teljesen ismeretlen volt.

- Jó napot, uram! - mondta. - Hogy van ebben a szép napos időben? - Jól. S még jobban lennék, ha tudnám, ki vagy.

- Szobacica? Nocsak! Mi is beletanulunk az új módiba? S mi nálunk a szereped? - Megvetem az ágyakat, rendet rakok, felsikálok.

- Mi azokat, akiket e helyt ilyen rendeltetéssel alkalmazunk, szobalányoknak szoktuk hívni. - De én szobacica vagyok - húzta fel az orrát Toinon. - Már Bassompierre úrnál is így hívtak, aki most átadott engem a kegyelmed atyjaurának.

- Bassompierre úr? Az udvar legszebb piperkőce? Nem fogod sajnálni a gazdádat? Azt mondják, vidám élet járja Bassompierre úrnál.

- Ez igaz, csak hosszú távon fárasztó élet az, noha azok az urak ott igen udvariasak. - Milyen urakról beszélsz, Toinon?

- Lehetséges volna, hogy kegyelmed nem ismeri gazdám barátait? - Lehetséges.

- Akkor majd felsorolom őket: Sehomberg, Bellegarde, Joinville, D'Auvergne, Sommerive, hogy csak az ő nevüket említsem.

Teljesen elhűltem, amint ilyen bensőségesen sorolta ezeket a nagy neveket, mintha csak kis boltosinasokról volna szó.

- Na és te nem szeretted őket?

- Jaj, dehogyisnem, uram! - mondta. - Hiszen oly igen kedvesek, tényleg, és ráadásul mind olyan jóképű, olyan szép szál ember, hogy annál nem is lehetne jobban! De Bassompierre úrnál egyre megy, éjszaka van-e vagy nappal. Gyertyafénynél ugyanúgy élik az életet, mint napvilágnál. Szinte nincs olyan pillanat, mikor az ember nyugodtan alhatna. Én meg, uram, szerencsétlenségemre, úgy alszom, mint a mormota. És örülök, hogy ma egy igen rendes házba léphetek be, mert azt mondják, a kegyelmeteké ilyen.

Én meg csak hallgattam őt, mivel úgy találtam, szobalány létére ügyesen beszél. S csak jóval azután, hogy befejezte kis szónoklatát, és munkához látott a szobámban, kezdtem jobban szemügyre venni, annál is szívesebben, mert ahogy az ágyam körül forgolódott, minden oldalról megnézhettem.

Ám mégis elszántam magam a beszédre, mivel hallgatásom még engem is nyomasztott, s azt sem akartam, hogy társalgásunk véget érjen.

- Így hát - szólaltam meg, noha nem nagyon tudtam, mit mondjak, s nem is a szavakon járt az eszem -, te vagy az új szobalányunk?

Toinon kihúzta magát, elfintorodott, és tetőtől talpig kecsesen megvonaglott.

- Szobacica, uram, szolgálatára! Kegyeskedjék így hívni engem: különben még azt hinném, lefokoztak.

- Azt hinnéd, lefokoztak! Toinon, nem vagy te egy kissé modoros? - Mit ért ezen, uram?

- Hát olyasvalaki, aki sokat faksznizik.

- Á, nem, uram! Nem ilyen az én természetem! Én roppant együgyű vagyok. Én azt szeretem, aki engem szeret. Szó sincs modorosságról! S ha meg akar bizonyosodni róla, uram, csak a karjába kell kapnia.

Azzal egy másik kis grimaszt küldött felém, oly kedvesen és oly vonzón, hogy felkeltem a zsámolyomról, s otthagyva Suetoniusomat, nyomban úgy tettem, ahogy mondta, s igen elégedett voltam, minthogy testemnek feszülő kis teste gömbölyű volt és fürge.

- Nos hát, uram - kérdezte -, hazudtam-e önnek? Kényeskedek-e én? Hol látja itt a modorosságot? Nem vágtam-e neki bátran, szívből-igazán?

Hát persze! Ha akkor kicsit idősebb vagyok, én is bátran nekivágtam volna, szívből-igazán, s azonnal megvetettem volna vele együtt az ágyat, melyet az imént ő maga vetett be. De még alig múltam tizenkét éves, s noha koromhoz képest igen magas és erőteljes voltam, nem volt még bennem ilyesfajta merészség. Frédérique-kel nem mentem túl a becézgetésen, s ezekre is mintha csak az ágy homálya és langyossága csábított volna bennünket. S hogy kereken kimondjam: a legrosszabb, amitől atyám rettegett, nem következett be köztünk. Megvolt rá a képességem. Nem volt meg hozzá a tudásom.

Haboztam. Toinon megérezte. Nem akarta oly mértékig siettetni a dolgot, hogy a végén kudarcot valljak. Igen kecsesen kiszabadította magát a karomból, de nem mulasztotta el, hogy

megígérje, visszatér még oda; eltökélte - mint ki is mutatta -, hogy fokonként jutunk el a véghez, melyre vágyom.

Amilyen tudatlan és tejfölösszájú voltam akkor, úgy képzeltem, hogy előzékenysége vagy mutatós arcomnak szól, melyet a vágyakozásig magasztaltak dajkáim és keresztanyám, vagy még inkább az asszonyok általános simulékonyságának tudható be, melynek révén ez az édes nem azonnal fogékonnyá válik a férfivágyra, mihelyt az kifejezésre jut. Minthogy atyám nem bátorított rá, hogy külsőmmel hencegjek, nem jutottam tovább a fenti elképzelésnél, s még emlékszem, milyen megbotránkozás és elképedés fogott el, mikor három évvel később egy kokett, akinek udvaroltam, visszautasított.

A beszélgetéseink során, bízva rangomban és kevéske tudásomban, szívesen játszottam Toinon mellett az úr szerepét. De ha eljutottunk a tettekhez, voltam annyira bölcs, hogy tapasztaltságára bízzam magam, s a fogat irányítását és vezetését átengedtem neki. S az az igazság, hogy Toinon csodákat művelt, mivel nem érte be vele, hogy kioktat. Megtanított a szívelkedésekre, a közeledésekre, a kedveskedésekre: a gyöngédséget, mondta mindig, egy asszony legalább annyira becsüli a lovagnál, mint a férfiasságot.

Mindazonáltal, kéréseim ellenére, márpedig azok sürgetőek s ismételtek voltak, sohasem tudtam elérni nála, hogy velem töltse az éjszakát. Úgy érvelt, hogy egy másik szobalánnyal osztja meg az ágyát, s nem akarja őt megriasztani azzal, hogy távol marad a fekhelyétől. Az első pillanatban hittem neki, aztán meg nem hittem, hiszen hamar rájöttem, hogy szerelmeskedésünk a házban il segreto de Pulcinella.4 Ezért aztán arra gondoltam, hogy Toinon, aki nagy alvó, alaposan

ki akarja aludni magát. De ez még mindig nem az igazi válasz volt. Azt csak jóval később tudtam meg, Mariette szájából, mikor Toinon már elhagyott minket - atyám bőséges ajándékaival -, hogy hozzámenjen egy pékhez. „Még hogy nagy alvó, uram? Lelkemre mondom, szó sincs ilyesmiről! Megparancsolták neki, hogy kímélje az ön éjszakáit, mert tudták, hogy ez a tüzes nőszemély nem fél seggel üli meg a lovat, és attól féltek, még azon az áron is kielégítené önt, hogy közben kikészíti.”

Szegény Frédérique-em - aki soha többé nem látott engem bizalmas kettesben, s mikor látott, akkor sem mert még csak megérinteni sem - tágra nyílt kék szemével vigasztalan pillantásokat vetett rám. Nagy lelkifurdalást éreztem, hogy oly szomorúnak látom, mikor én oly vidám vagyok, mely vidámság új erőt vitt a tanulásomba s a testgyakorlásaimba is. Őszintén szólva gyakran töprengtem rajta, vajon az az érv, amellyel atyám előállt, hogy szétválassza alvásunkat, miért nem működik Toinonnál is. Naivitásomban feltártam a dolgot az érintett előtt is. Csak nevetett rajta: „Ez azért van így, kicsikém, mondta, mert én megtanultam, hogy felvértezzem magam ezen csapda ellen! Csakugyan, ha ebben a percben annyi gyerekem volna, ahány lovagom volt, már rég éhen pusztultam volna, a gyermekcsékkel együtt!”

Ha ma eszembe jut, még mindig némi keserűség fog el: sajnálom kis tejtestvéremet, akinek, legalábbis ezen a földön, jóval kevesebb méltánylásban volt része erényeiért, mint Toinonnak a bűneiért.

Már tizenkét éves koromban sem vádolhattak volna azzal, amivel az ifjú Guise herceget, hogy semmit sem kezdek a napjaimmal. Reggelenként hét órától tizenegyig tanóráimon voltam Philipponeau úrral, Martial úrral és Geneviéve de Saint-Hubert-rel.

Gyors étkezés után, tizenegykor, lovaglóleckét vettem Pluvinel úr híres lovardájában és vívóleckét Garé úrral, aki a nagy Silvie tanítványa volt. Atyám rendszeresen részt vett ezeken az órákon, s maga is szeretett kardra kelni Garé úrral, hisz mindig is jó vívó volt.

Délután, egy újabb étkezést követően, mely ugyanolyan könnyű volt, mint az első, atyám utasítása szerint szundikáltam egy órácskát, bár őszintén szólva többet álmodoztam ilyenkor, mint amennyit aludtam. Ezután nekiültem az olvasmányaimnak és feladataimnak, melyeket tanítóim előírtak. Ez az elfoglaltság hat óráig vett igénybe; akkor vacsoráztunk ugyanis, atyám, La Surie meg én.

Attól a pillanattól fogva, hogy Toinon belépett az életembe, sziesztám ábrándozásainak helyébe sokkal kézzelfoghatóbb élvezetek léptek. Az az igazság, hogy sokkal inkább felüdülés volt ez, mint pihenés, hisz az én koromban, s amilyen eleven és fáradhatatlan voltam, nem annyira alvásra volt szükségem, mint inkább ellazulásra, hisz napjaim igen kemények voltak: a vacsora

órájáig atyám és La Surie úr sem mulasztotta el soha felhasználni az alkalmat, hogy próbára tegye vagy gyarapítsa ismereteimet, úgyhogy tényleg az éjszaka volt az egyetlen napszak, amikor nem tanultam semmit.

Történt pedig egy kedd délután, hogy szobácskámban éppen az élet rózsáit szedegettem Toinonommal, mikor hallom, hogy egy kocsi gördül be udvarunk kövezetére. Guise asszony soha nem mulasztotta el, hogy keddenként meglátogasson minket, így nem volt kétségem felőle, hogy ő érkezett meg; minthogy azonban azt gondoltam, szokás szerint hosszas és gyöngéd beszélgetést folytat majd atyámmal, mielőtt feljön, hogy meglátogasson - hisz különben igencsak tiszteletben tartotta a pihenőidőmet -, lankadatlanul folytattam a megkezdett szedegetést.

Csak később tudtam meg Mariette-től, hogy mivel a hercegné nem találta otthon atyámat, s látszott, hogy igen forrongó s fontoskodó állapotban van, „az orcái”, mondta Mariette, „mintha csak felfúvódtak volna a nagy újságtól, mely kegyelmedet érintette, kicsikém, s melyet meg akart osztani kegyelmeddel”, elhatározta, hogy rögvest feljön hozzám, s elmeséli a dolgot, noha a grádics megmászása némi nehézséget okozott neki, minthogy előző nap megrándította a bokáját, s bottal volt kénytelen járni. „De hát Mariette, mondtam, nem tudtad volna valamilyen ürüggyel feltartóztatni? Hát már hogy tudtam volna! Ismeri a nagyméltóságú asszonyt! Ha valamit a fejébe vett, még a király nehézpuskásai sem tudnák megállítani!”

Hallottam lépteit s botja kopogását a szobácskámhoz vezető folyosón, és hangját is, mely diadalmasan kiáltotta, még mielőtt benyitott volna az ajtón: „Keresztfiam, ébredjen! Ön Franciaország királyának az apródja!” A következő pillanatban nyílt az ajtó, s a villám lecsapott ránk.

Nem rögtön csapott le. Először különös, vihar előtti szélcsend támadt. Mikor kibontakoztam Toinon karjaiból (nem minden nehézség nélkül, mivel ő nem hallott semmit, hisz már nem ebben a világban járt), s az ajtó felé fordultam, fölkelve és sebtében eligazgatva magamon a térdnadrágomat, ott láttam a jó hercegnét, odaszögezve a küszöbre; szeme, mely egyébként is elég kerek volt már, még jobban kikerekedett az elképedéstől, s ide-oda járt, Toinonról rám és rólam Toinonra, mintha csak képtelen volna elhinni, amit lát; noha a látvány eléggé ékesszólóan bizonyította, hogy nem téved, mivel Toinon a nagy sietségben nem tudta visszagyömöszölni bűnös kis hátsóját az alsószoknyába, s mikor végre sikerrel járt, ugyanilyen nehézséget okozott neki, hogy beszorítsa aranyos melleit a ruhaderékba.

Jól láttam én ezzel együtt is, hogy a hercegné szeme, bármilyen kék volt is, egészen elsötétült, s hogy a vihar ki fog törni. Valóban, csak annyi időre volt szüksége, hogy visszanyerje lélegzetét, lélekjelenlétét és szavait, s az özön sistergő villámlással s csapkodó esővel máris a fejünkre zúdult.

- De hát mi van itt? Mi van itt? Mit látok? Az ön korában, keresztfiam! Énelőttem! A lógóját lóbálja! Azon a napon, melyen bejelentem önnek, hogy a király apródjai közé fogadja! Mi? Ön itt birbitél, mint kukac a sajtban! S mi több, egy szutykoskatával!

Képtelen volt folytatni, elment a hangja.

- Hercegné asszony - mondta Toinon vörösen a szégyentől és a dühtől; ujjai remegtek, miközben megpróbálta befűzni a ruhaderekát -, bocsásson meg, de én nem vagyok szutykoskata. Én szobacica vagyok e házban.

- Istenverte pimasza! Még válaszolni mer! Ez az égetni való kurva merészel visszabeszélni nekem!

- Hercegné asszony - húzta ki magát Toinon, mintha csak egy kis kígyó állt volna a farkára -, ha valaki szereti a házasságon kívüli szerelmet, bűnt követ el persze, de attól még egyáltalán nem kurva. Ha nem így volna, sokakat kéne e névvel illetni ebben az országban! S ki tudja, tán még előkelő hölgyeket is, akiknek nem mentségük a fiatalságuk, mint nekem.

Szegény keresztanyám e csípős megjegyzésre - hisz egyáltalán nem számított rá, minthogy oly mélyről jött - elvörösödött, mint egy sebzett nőstény oroszlán, s oktalan haragvásában gondolkodás nélkül felkiáltott:

- A nyavalyatörés essen a szemérmetlenjébe! Micsoda! Még mindig visszabeszél! Merészel! Ez a kis ürülékdarab nem éri be azzal, hogy bűzlik, még azt a kis szar száját is kinyitja. Mars ki, lotyó! - rikoltotta. - Mars ki, te pokol culája! Mars ki, sárló kanca! Majd én elkergetlek téged innen,

képedet! Neked nem itt van a helyed! A te helyed a gőzfürdőkben van, ott árulhatod a lavórodat a pestiseseknek!

- Jó keresztanyám! - kiáltottam fel, minthogy úgy találtam, a dolog már tényleg minden határon túlment.

De két ilyen éles nyelv közé beszorítva nem volt időm folytatni. Az én kis kígyóm újból a farkára állt, majd keményen és egyenesen odacsapott a filippika gyenge pontjára, megmutatva, hogy - tépőfogat tépőfogért, mérget méregért - a szobacica bizony felér a nagyméltóságúval.

- Hercegné asszony - mondta -, minden kötelező tiszteletem mellett (bár a tekintete s a hangsúlya meghazudtolta ezt) meg kell mondanom kegyednek, hogy én e helyt Siorac márki úr szolgálatában állok. Ő alkalmazott engem, minthogy bizonyára ízlése szerint valónak talált, tehát senki más nem küldhet el, csak ő.

Meg kell vallani, hogy ez az „ízlése szerint való” ritka álnok húzás volt, hiszen Toinonnak - minthogy jó barátnők voltak Mariette-tel, s mindig odafigyelt a lármázásaira tudnia kellett, milyen nagy szerelemmel viseltetik keresztanyám atyám iránt.

- Micsoda? - üvöltötte a hercegné. - Még dacolni mersz velem, te kis senki!

Azzal nekirontott az ellenségnek, gyorsabb léptekkel, mint egy megrándult bokától várhatta volna az ember, és ráemelte a botját. Elég fürge voltam, hogy elkapjam a végét, s magam felé rántsam, de oly hirtelen, hogy akaratlanul is kitéptem a kezéből.

- Micsoda? - fordult felém fájdalmas-dühös arccal. - Keresztfiam! Kegyelmed erőszakoskodik velem? Velem, a keresztanyjával, aki majdnem az anyja vagyok?

Itt Toinon komiszul vihogni kezdett. Ami csak megkettőzte a hercegné dühét, s a puszta két kezével vetette rá magát a szobacicára, én azonban az útjában voltam, s nagyobb és nyilvánvalóan erősebb is lévén nála, belebotlott az akadályba; veszett dühében arcul ütött. A pofont azonban nem a tenyerével adta, hanem a kézfejével, így aztán az a nagy gyémánt, melyet a kisujján viselt, felsebezte az arcomat.

Én meg se rezdültem, nem is szóltam, csak néztem rá. Később értettem meg, hogy ez a nézés volt az egyetlen jó válasz, amit adhattam, mert egy szempillantás alatt lecsillapodott, csak állt előttem némán, s könnyek szöktek a szemébe. Nagyon szégyelltem magam miatta, hogy így elvesztette a lelke fölötti kapitányságot: elsírta magát egy szolgáló előtt, aki oly keményen rátámadt. Toinonhoz fordultam, és felszólítottam, hogy tüstént vonuljon vissza a szobácskájába. Hangom nem tűrt választ, s a huncut nőszemély egy mukk nélkül engedelmeskedett, de igen csalatkozott képpel nézett rám, s távozás közben indulatos hátát mutatta felém, mely után némi sajnálkozással néztem: olyan csinos volt.

Azt hittem, bölcsen cselekedtem, mikor elküldtem. Épp fordítva volt. Mert útközben Toinon összetalálkozott atyámmal, aki épp akkor érkezett haza. Haragvásában és a maga értelmezésében mindent elmondott neki: a sértéseket, a botot, menesztését és a pofont, vagyis minden olyan dolgot, melyet én erősen megszépítettem volna, ha én magam mesélem el atyámnak, nem akarván, hogy mértéktelen harag lobbanjon benne szegény keresztanyám iránt, aki teljesen kétségbe volt esve, amiért megütött engem, s szinte rémülten szegezte szemét az arcomból folyó vérre.

Mihelyt Toinon elment, átöleltem Guise asszonyt, s dédelgetni kezdtem, mint azt atyámtól oly gyakran láttam, mert korom ellenére is éreztem, hogy van benne valami gyerekes, s hogy kíméletesnek kell lenni vele, még akkor is, ha ő velem igen durván bánt. Szegény már beszélni se tudott. Teljesen elgyengült, s miután leültettem, letérdeltem elé, kezét (igen kicsi volt) kezembe fogtam, és folyamatosan beszéltem hozzá, nemigen törődve vele, mit mondok, hisz jól tudtam, hogy ilyenkor nem annyira a szavak számítanak, mint inkább a hang és a tekintet.

Erre fel atyám berobbant a szobába, léptei csak úgy döngtek a padlón.

- Ugyan már, fiam! - mondta erőteljes hangon: - Kegyelmed nyaldossa a kezet, mely megütötte? Nem mondtam-e el százszor is kegyelmednek, saját példámmal igazolva, hogy ne legyen oly gyöngéd e gyöngéd nem iránt, ha ő maga is megfeledkezik a gyöngédségről? A mártírság volna kegyelmed hivatása? S kegyed, asszonyom, ha jól látom, sír! Ennek volna most itt az ideje? Nem tudott volna-e találni magában egy darabka észt, hogy végiggondolja az őrültségét, mielőtt belelovalja magát, s fenekestül felfordítja a házamat? Kegyed sértegeti az embereimet! Botot emel rájuk! El óhajtja zavarni őket! Arcul üti a fiamat! A nemjóját, asszonyom! Nem én vagyok tán e ház