• Nenhum resultado encontrado

IV. ÖSSZEFOGLALÁS

6. Az orr és a szaglás

Az orr az ember prominens és a legőszintébbnek számító érzékszerve. Kétséges esetekben az ember orra hegyéről leolvasható az igazság. Exponált helyzeténél fogva különösen jelentéssel teli és sokatmondó területté vált. Ha az ember mindig az orra után megy, akkor természetesen egy ferde orr rossz irányba is vezethet. A "kampós orr" "cinkelt" jellemre utal, az elegánsan ívelt a megfelelő eleganciára, a sasorr a merészségre, a nagy, formátlan orr pedig esetlenségre és ügyetlenségre vall. A csöpögő orr azt a benyomást kelti, hogy gazdáját elhanyagolják, és ezért szomorú. A szemölcsöktől eltorzított orr a boszorkányokra és az ő veszélyes lényükre emlékeztet, míg pisze társa szemtelen, kotnyeles gyerekességet mutat. Olyan gyerekre emlékeztet, aki mindig élénk és kíváncsi, és szívesen megelőzi egy orrhosszal a környezetét. Az "égre néző" orr a kisgyerek sémához tartozik. Ez a séma mélyen belénk vésődött, és sokkal jobban meghatározza a viselkedésünket, mint ahogy az a racionális intellektus szerint helyénvaló volna. A népnyelv szerint a hosszú, hegyes orrot mindenbe tolakodóan beleüti a gazdája, míg a bohócok kerek krumpliorra a fesztelenség szimbóluma. Az egész világ megpróbálja úgy sminkelni az orrát, hogy az ne keltsen feltűnést. Púderrel és alapozóval próbálja megszüntetni csillogását és tompítani éles kontúrját. A bohócok és a bolondok ezzel szemben egyenesen hivalkodnak orruk valódi mivoltával, ugyanúgy, ahogy különös előszeretettel ráncigálják a napvilágra a legrosszabb hírű doIgokat, hogy jót szórakozzanak rajtuk. Itt különösen az orr szexuális vonatkozása játszik szerepet, ami a köznyelvnek abban a kijelentésében

csapódik le, miszerint "Amilyen a férfi orra, olyan a Johannja". A népi bölcsesség ismét ráérzett a lényegre, mivel az orrkagyló nyálkahártyájában valóban ott vannak a nemi szervek reflexzónái. Így minden egyes orrtúrás e kényes terület egyfajta reflexzóna- kezelésének számít. Ez az oka annak is, hogy miért épp az orrtúrás számít illetlenségnek, és miért akarják annyira megakadályozni. Az orrtúró nyilvánvalóan nagy élvezetét Ieli benne. A gyerek akkor kezdi kevesebbet túrni az orrát, amikor a fejlődés folyamán az élvezet áttevődik a genitális területre.

A szaglás és az ízlelés még a hallásnál is jobban a háttérbe szorult. A meglehetősen fiatal nagyaggyal összehasonlítva a szaglóagy ősréginek számít. Az orral együtt eredetileg egy viszonylag talaj menti életmód érzékszerve volt. A szimatot felvevő, szaglászó orr állatias jelleget őrzött. Efelett manapság már csak az orrunkat fintorgatjuk. Büszkén felemelkedtünk a földről, eközben azonban magasabban hordjuk az orrunkat, és teljesen elveszítettük a jó szaglásunkat. Az orrlyukunk azonban még mindig lefelé, a materiális világ mélyföldjei felé néz. Csak amikor az orrunk alá dörgölnek vagy az orrunkra kötnek dolgokat, akkor tudunk az orrunkkal biztosan érzékelni. Míg a szem felépítése egy kameráéra és a fül egy zenei szerszáméra hasonlít, a szaglás az egyszerű kulcs-a-zárba elv által meghatározott testi érintkezésen alapszik. A legfelső orrkagyló szaglónyálkahártyája ötmillió, érzőszőröcskékkel borított szaglósejtből áll. Ezekben a szaglósejtekben az érintés váltja ki az ingerületet. Működésüket tekintve ezek a sejtek felelnek meg a zárnak, a megfelelő illatanyagok pedig a kulcs szerepét játsszák. Hogy egy rózsa illatát érzékelni tudjuk, ahhoz a "rózsaparfüm" néhány molekulájának meg kell találnia az orrban lévő zárját. Ott aztán a szó legszorosabb értelmében véve feltárul az illat. Az ízérzékelés is jobbára ezt az utat követi, ugyanis az ételek aromáját szintén a szaglónyálkahártyával fogjuk fel. Hogy ez így van, annak a nátha szolgáltatja a gyakorlati bizonyítékát. A náthás ember számára mindennek egyforma íze van, illetve egyáltalán nincs is.

Míg a látás elektromágneses hullámok segítségével történik, a halláshoz már az anyagi természetű hanghullámokra is szükség van. A szaglás pedig közvetlen fizikai kontaktust igényel a kívülálló és a befogadó között. Ha a hallást és a látást a differenciált, hangokból álló beszédhez hasonlítjuk, akkor a szaglás és az ízlelés a régebbi képekből álló nyelveknek felel meg, melyekben minden fogalomnak megvan a maga szimbóluma. A szaglás ezzel az érzékelésnek olyan közvetlen és ősi módja, amely nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is mélyebbre nyomul. A szaglás képessége lelki élményekre való érzékenységünk fokának felel meg. A szemen keresztül jön létre az első kontaktus,

hangunk segítségével ismerjük meg a másikat, a szagláson keresztül érinti meg a két test először egymást. Egy idegenekből álló csoportban a tagok kezdetben csak óvatosan körülszimatolják egymást, amíg össze nem ismerkednek. Őseink ugyanezt tették több millió évvel ezelőtt. Ha mondjuk valakit nem bírunk tovább látni, akkor attól egy viszonylag felületi szinten határolódunk el. Ám ha a szaga az, amit ki nem állhatunk, akkor az ellenszenv igazán mély. Történelmünk régi koraiban a szaglás az intuitív tartományokban is szerepet játszott. Még ma is vannak olyan emberek, akik szagról megérzik a veszélyt. Orruk van a gyanús helyzetekre. A mi ezzel kapcsolatos szimatunk erősen visszamaradt az állatokétól. Az állatok nemcsak a veszélyt szimatolják meg, hanem táplálékukra és partnerükre is a szaguk alapján találnak rá. Az úgynevezett primitív népek még ma is képesek pl. szag után vizet találni a sivatagban. Nekünk, moderneknek, legfeljebb már csak átvitt értelemben bűzlenek a dolgok. Mindenesetre a partner és a táplálék keresésében nálunk is sokkal nagyobb szerepet játszik az orrunk, mint ahogy azt gyakran bevallanánk magunknak. Hogy az ínyenceknek mindenekelőtt finom orruk is kell hogy legyen, azt tudjuk. Hogy milyen fontos a partnerünk szaga, azt a parfümipar óriási mérete is bizonyítja. Majdnem kizárólag virágillatokkal dolgozik, mert ezek az intellektus megkerülésével biztosan elvezetnek a tudattalan archaikus területére. Szinte érezzük a tavaszt, és a minták szintjén felmerül bennünk a Paradicsom képe. Nem véletlen, hogy olyan sok kultúrában a Paradicsomra gondolva egy kert képe jelenik meg az emberben.

A másik nemre való tekintettel igen szívesen csalunk az ilyen eredeti illatokkal. A minden emberre nézve tipikus testszagot manapság már csak ritkán találjuk vonzónak. Túlzottan őszinte ez a szag a számunkra. Itt sietnek a parfümgyárosok a segítségünkre, és új illatokat ajándékoznak nekünk, ha a természetes kellemetlen szaggá vagy bűzzé züllött le. Már nem állhatjuk a saját szagunkat, és ezért haladunk előre az egyre "mesterségesebb" illatanyagok irányába mutató kényszerpályán. Időközben már nemcsak az általában teherbíróbb orral megáldott nők, hanem a férfiak is parfümöt használnak. Az embernek megvan a maga kölnije, és azt tartja személyes illatának. Emellett nyilvánvaló, hogy itt egy tömegcikkről van szó, ami jól csengő nevével és magas árával személyes, különleges jelleget próbál elhitetni. Hogy ne vegyük észre, mily kevéssé vagyunk eredetiek, különleges emberekkel reklámoztatják a parfümöket. Mindazonáltal egy felséges parfüm természetesen még izgalmasabbá teheti az embert, amennyiben nem a saját kipárolgásának elfedésére, hanem egyéni illatának felerősítésére használja.

szemérem környékén vannak. Hogy az ő illatukat, az igazán saját szagunkat már nem értékeljük, annak több oka van. Az egyik oka az, hogy már valóban nincs jó szagunk. Indiában azt mondják, hogy akkor tiszta és ártatlan egy test, ha a legutoljára élvezett gyümölcs illata árad belőle. A kisbabák kellemes szaga még emlékeztet erre a majdnem paradicsomi állapotra, de mi már elvesztettük ilyesfajta ártatlanságunkat. Ez alól már csak a fokhagymával szerzett élményeink a kivételek. Az indiánok úgy jellemezték az első fehéreket, hogy ők azok a sápadtarcúak, akiknek büdös a szájuk. Életmódunk és mindenekelőtt a táplálkozásunk meglehetősen rossz irányba befolyásolta kipárolgásainkat. Erre persze a magunk gyakorlati módján reagálunk. Minden alkalomra megvannak a különböző illatos sprayink és szagos vizeink. Ezekkel felszerelkezve próbáljuk lefedni, ami bűzlik a számunkra. Belülről, a mélyből megtisztulni már sokkal fáradságosabb. Aki ezt mégis megkockáztatja, mondjuk egy hosszabb böjtkúra formájában (43), az megtapasztalja, hogy milyen különféle hulladékok távoznak ilyenkor a test mélyéből a hozzájuk tartozó szagokkal együtt.

Ipari környezetünkben az erős és természetellenes szagok olyan áradatával kerül szembe az ember, hogy teljesen lecsökken tőle az érzékenysége és a szagok megkülönböztetésére való képessége. Végezetül már azért sincs ínyünkre a saját személyiségünk, mert valóban tömegemberekké lettünk. Ahelyett, hogy vállalnánk saját egyéni szagunkat, szívesen csüngünk néhány divatos példaképen, és átvesszük az ő állítólagos illatukat. Mégsem fog azonban egészen sikerülni uniformizálódásunk az illatok terén, ugyanis annyira erősek az egyéni összetevők, hogy még az ipari parfümök is minden bőrön egy kicsit másképp hatnak. A lepkék kizárólag az illatanyaguk alapján találják meg a partnerüket, és a mi partnerkeresésünkben is komoly szerepet játszik az illat. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az illatok erotikusabbak, mint az optikai benyomások. Egészen biztosan köze van a kipárolgásnak ahhoz, hogy a szerelmesek ellenállhatatlannak találják egymást, és hogy a szerelem ragályos. Sokkal többet nyernénk a szagokkal, ha komolyabban vennénk és nemcsak harcolnánk ellene és elnyomni igyekeznénk. Ha rossz a szagunk, rosszul vagyunk tőle, és mások is büdösnek találnak bennünket. "Szagát se bírom" - tartja a szólásmondás arról az emberről, akit nem szeretünk. Ha az izzadságunknak rossz szaga van, akkor a testünknek valami haszontalan dologtól kell megszabadulnia, és a bőrön keresztül méregteleníti magát. A régi orvosok komolyan vették a szaglószervüket a diagnózis felállításánál. Nemcsak az egyes váladékokat, hanem az egész embert is intenzíven körülszaglászták. Így vezethette őket az orruk a helyes nyomra és így sokszor a helyes útra

is.

Hogy manapság főleg a felülethez kötött látószervünkre hagyatkozunk, jól tükrözi azt is, hogy milyen felületessé váltunk. A szaglás, azaz a kulcs-zár módszer eredetibb, és kevésbé hajlamos a tévedésre, mint a bonyolult elektromagnetikus látórendszer. Így az, ha "valakinek szeretjük a szagát", többet mond, mint az, hogy csinosnak találjuk. Ez egy mélyebb síkon megvalósuló hatás. Ebben az esetben úgy illenek az emberek egymáshoz, mint a kulcs a zárhoz.

Felületesen nézve szaglóképességünk csökkenése nem tűnik problémának, manapság egészen le is mondhatnánk róla. Néhány ezer évvel ezelőtt azonban őseink számára a túlélés szempontjából alapvető jelentőséggel bírt. Hogy milyen mélyen gyökerezünk a múltunkban, azt jól mutatja az a tudattalan hatalom, amivel az orrunk még mindig rendelkezik felettünk és a döntéseink felett. A hyperosmia, az epilepszia aurájában, a hisztérikusaknál és a terhesség alatt fellépő fokozott szagérzékenység azokba az archaikus időkbe való visszalépést jelzi, amikor a finom orr még jelentett valamit.

Ha mi, modern emberek bátrabban hagyatkoznánk szaglásunkra, egy s más egyszerűbbé és könnyebbé válna. A mostani "optikai világ" helyett egy másik világot teremtenénk magunknak. Az, hogy eltávolodtunk az orrunktól, egy olyan világban történt, amely nagy területeken bűzlik a szó konkrét és átvitt értelmében is. Az, hogy az embernek jó orra van valamihez, azt jelenti, hogy biztos érzései vannak az illető dologgal kapcsolatban - csak kívánni tudjuk magunknak és a világunknak is, hogy ismét megtanuljunk jobban bízni szaglószervünkben.

Akkor mindenesetre megtapasztalnánk, hogy a levegő, amit belélegzünk, nemcsak a szagló-, hanem a légzőszervünk számára is durva támadást jelent, mivel az orr nemcsak szaglószerv, hanem egyben a légutak első szakasza. Ebben a szerepében elvégzi a belélegzett levegő első tisztításának feladatát. A nagyobb méretű szennyező részecskéket az orr finom szőrökből álló hálója fogja fel. További feladata az, hogy mielőtt a mélyebben fekvő légutakba kerülne, felmelegítse a levegőt. Ehhez tágas üregrendszer áll a rendelkezésére.

Orrmelléküreg-gyulladás vagy sinusitis

még négy lábon jártunk, ugyanolyan magasan volt, mint a mellkas és a medence. Mialatt azonban felemelkedett, és a szem egy további látómezőt kanyarított ki magának, az orr eltávolodott az anyaföldtől, és nehéz helyzetbe került. Kialakult a lehetősége annak, hogy krónikus torlódás keletkezzék a mélyében. Az ilyen torlódás pedig egyenesen a melléküreg- gyulladáshoz, a sinusitishez vezet.

Az orrmelléküregek kivezető járatai a természettől fogva úgy helyezkednek el, hogy a váladék folyamatosan ürülhessen lefelé, feltéve, ha az ember négy lábon jár. Ha viszont felegyenesedik, akkor a kivezető járatok kerülnek a legmagasabbra, és a váladékok nem tudnak már az üregek természetes lejtésénél fogva kiürülni. Így meg kellett tanulnunk, hogy adott esetben többet fújjuk az orrunkat és lihegve fújtassunk, hogy az így keletkezett fokozott nyomással segítsük a váladék eltávozását. Amikor erre nem a kellő időben és nem elégséges módon kerül sor, annak sinusitis a következménye.

Be nem vallott kellemetlen lelkiállapot tükröződik az orr eltömődésében. Ha ehhez hozzájön még az is, hogy az ember fél a fennálló konfliktustól, és a megterhelő téma feldolgozása elmarad, akkor mindez a testbe süllyed. Megtelnek az orrüregek és a melléküregek, és megtestesítik azt a torlódást, amiben az érintettek szenvednek. A gyulladás világít rá az elnyomott helyzet konfliktusos természetére. Különösen a Iappangó formához szokik hozzá számos beteg. A betegség mutatja, hogy az illetőnek krónikusan tele van az orra és a mellékürege (elege van mindenből), és mindig egy kicsit náthás. Míg ők maguk gyakran figyelmen kívül hagyják ezt a visszás helyzetet, a hangjukon hallani, hogy nem kapnak elég levegőt, és orrhangon beszélnek.

A koponyában lévő terjedelmes üregekre egyrészt azért van szükség, hogy megadják a fej formáját anélkül, hogy ehhez túl sok nehéz csontanyagot kellene felhasználni. Ezzel tehát súlyt takarítanak meg. Emellett rezonancia- és rezgőterekként is szolgálnak. A bél* üregeinek felelnek meg egy feljebb lévő síkon, és az alvilág tudatossági tereit, illetve a sötét tudattalant képviselik. A felső melléküregek funkcióját éppolyan nehéz megértenünk, mint altestünkben a féregnyúlványét. A tudattalan kivonja magát a tudatos értelem alól. A felső melléküregek felelnek meg a pokolnak a felső szinten, mint ahogy a homloküregek magasságában lévő harmadik szem az éghez áll közel. A sinusitisnek köszönhető blokkolt, azaz bedugult állapotban odalesz a fej könnyedsége, és a beszéd is a franciára emlékeztető orrhangú jelleget kap. A lelki zavar abban a mértékben válik világossá, amennyire hiányzik a beszédből a rezonancia. Akinek tele van az orra, már nem rezeg együtt a világgal, az emberek közötti érintkezés lényeges komponensét veszíti el.

A mindenkori melléküregek tovább bonyolítják a képet. Egy krónikus homloküreg-gyulladás a gondolkodásbeli gátlást hangsúlyozza. Az állkapocsüregek fájdalmas eldugulása arról vall, mennyire fáj az érintettnek, hogy agresszíven beleharapjon valamibe vagy valakibe. A szaglóképesség minden esetben beszűkült. Valószínűleg annyira bűzlött valami a betegnek, hogy inkább minden szagérzékelésről lemondott. Emellett azonban természetesen azt is számításba kell vennie, hogy "jó orra" más vonatkozásban sem működik. Aki központilag ennyire eldugult, az az intuícióját és a belátásra való képességét is blokkolja. Számos kultúra a homloküregek területére helyezi a harmadik szemet vagy a hatodik csakrát, az ajnát, ami a mélyebb értelemben vett belátással áll kapcsolatban.

A megtanulandó feladat abban áll, hogy tudatosítania kell az embernek a maga számára a blokádokat. A fájó állkapcsok kettős értelemben is utalnak a testben tomboló agresszióra: az állkapocs szimbolizálja azt a képességet, hogy az ember átrágja, átharapja magát valamin. A fájdalom pedig a Mars éles, megsebesítő nyelvét beszéli. A tünet már közel fekszik az odavágó intézkedésekhez, mégis gyakori orrfújásra kényszeríti az embert, hogy megint egy pillanatra levegőt szerezzen magának. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az ember liheg a dühtől, és a megfelelő felszabadítást célzó ütések után ismét szabadságot szerez magának a tudatában. Ha szemellenző van az emberen, akkor az a dolga, hogy tartson szünetet, és tájékozódjék újra. A feladat úgy hangzik, hogy még egyszer le kell szállni a poklokra, és kitalálni, hogy mi az, ami még a tudattalanban köt, és aztán felszállni a felismerés fényébe. Az önmagunkkal kapcsolatos tudatosságért folyik a harc, illetve az nyomja az ember kedélyét. Egy ilyen krónikus helyzetben az ütközéshez legalább annyira szükség van a bátorságra, mint a kitartáshoz. A hatékony terápiák a megfelelő komponenseket legalább szimbolikusan behozzák a játékba. A felismerés fényéért folytatott küzdelemben a fény és a Nap alapvető szerepet játszik. Még a csillapító hatású kamilla is magán hordja a Nap jelét. A hosszabb böjtölés végül is a legjobb terápia a szervezet krónikusan eldugult üregeire. Tisztító hatásánál fogva fényt visz a tudattalan sötétjébe, és a blokkoló masszákat konkrét és átvitt értelemben is hagyja elfolyni.

Ami a fejlődéstörténet szempontjából mellékes problémának tűnik, az jobban szemügyre véve az egyik tipikus betegségünk. Ha ehhez hozzávesszük az akut megfázásokat*, amelyek szintén tele orrhoz vezetnek, akkor máris kirajzolódik a világszerte leginkább elterjedt és a mi világunkra nézve a legjellemzőbb betegség. Nem véletlenül az orrunkhoz kötődik. Ez a régi jó tiszteletre méltó szervünk a rohanó fejlődés során félre lett tolva, és ezért demonstrálja leggyakoribb közös állapotunkat: náthásak vagyunk és meg vagyunk

sértődve.

Kérdések

1. Van-e az életemben valamilyen krónikusan izzó konfliktus?

2. Kötöttem-e olyan rossz kompromisszumot, amit kívülről elfogadok ugyan, de belülről nem? 3. Milyen területen vagyok hajlamos arra, hogy sértődötten reagáljak?

4. Mi az, aminek ki nem állhatom a szagát vagy amit nem akarok tovább szagolni az életemben? 5. Elég levegőt kapok-e, és van-e elég szabad terem?

6. Kellő mértékű cserét folytatok-e a környezetemmel? Elégséges rezonanciát találok-e az embertársaimban?

7. Hol blokkolom magamat, az intuíciómat, a hatodik érzékemet?

8. Hol kellett volna átrágnom magamat, hol kellett volna több levegőt vennem?

Polipok

A polipok a nyirokvédelmi rendszerhez tartoznak. Az orrgarat manduláiként is leírhatjuk őket. Amennyiben az ember lelkileg nem tudatosuló védekezési harcokba bonyolódik, akkor beugranak helyette a nyirokszervei, és őt magát helyettesítve megvívják az éppen fennálló háborút. A szövetekben tombol a kórokozók és a védekező sejtek közötti csata. Ez utóbbiakhoz tartoznak a limfociták is. A fehérvérsejtek egyik alcsoportját, a test legfontosabb rendőrőrsét képezik.

A polipok a mandulákkal együtt a védelem területének a harcoktól leginkább feldúlt részei. Az összecsapás ideje alatt felduzzadnak. Ha a heveny konfliktus tartóssá válik, akkor a gyulladás is krónikus gyulladás lesz, és mint minden rossz kompromisszum, nagy energiákat emészt el. Ebben a helyzetben világosan látszik a gyerekeken, hogy mennyire blokkoltak és kimerültek. Mivel állandóan el van dugulva az orruk, csak a szájukon keresztül tudnak lélegezni. Az állandóan nyitva tartott száj és néha a kimerültségtől lógó szemhéjak energiahiányról árulkodnak. Gyakran előfordul, hogy a különböző szinteken beállt blokádok jelei buta arckifejezést kölcsönöznek a gyereknek.

A fennálló téma a védekezőképességhez, a harckészséghez és egy tévutakra vezetett kommunikációhoz kapcsolódik, ugyanis a belégzett levegő nem a neki szánt úton halad, hanem a szájon keresztül. Ez pedig nem jó megoldás. A tennivaló az, hogy a fenti tematikát be kell hozni a tudatba, és tehermentesíteni kell a testet. Mivel a polipoknál

messzemenőleg gyerekproblémáról van szó, a szülőknek kell megteremteniük azokat az alapokat, amelyek a konfliktusokat is elbírják. Míg a torokmandulák területén zajló összeütközések a nyelés körül köröznek, a polipoknál arról van szó, hogy a beteg fellázad a túlzott követelmények ellen. A gyerek makacsnak tűnik.

Gyakran a sebész az, aki fogja a kését, és vérig harcolja a harcot azzal, hogy egész egyszerűen kivágja a csatamezőt. Az akció különböző eredményeket szül. A gyerekek egy részének sikerül az operációt követően az összeütközést - aminek most már nincs meg a testben megszokott helye - visszahoznia a tudatába. Ők ennek megfelelően jobban lesznek, és nem ritka az sem, hogy a szülők arról számolnak be, hogy a gyerek az operáció után nagyot ugrott előre a fejlődésben. A gyerekek másik részének nem sikerül ez a lépés, és a védekező harc testi harc marad. Ilyenkor aztán gyakran a test saját védelmi rendszerének egy másik színterére csúszik át, és ott parázslik tovább. Közben a gyerek tovább betegeskedik, és jelzi környezetének, hogy nem tud megfelelően fejlődni. Az agresszió olyan komoly téma, hogy nem lehet csak rövidtávon megkerülni. Gyerekkorban

Documentos relacionados