A "rák" a társadalom szintjén

A rákos sejt az egész (testi) világot az uralma alá akarja hajtani, és mindent a maga képére akar formálni. Ezért nyomul be mindenhová, illetve küldi előre a maga agresszív "misszonáriusait" a (testi) tájak legtávolabbikába is. Az orvostudomány "filiáléknak" (leányvállalatok, latinul lány = filia) vagy "metasztázisnak" (áttéteknek) nevezi ezeket. Ez görög szó, és átváltozást, áthelyezést vagy vándorlást jelent. Az az igény, hogy mindenhol, a test legtávolabbi zugaiban is elvegyülhessen, egy embrionális sejthez illik, ami a maga differenciálatlanságában még minden lehetőséget magában hordoz. A fejlődés azonban többek között a beszűkülést és a specializációt is jelenti. A ráksejt attól függően, hogy milyen látószögből nézzük, mindkét ilyen tulajdonságát elvesztette vagy legyőzte.

Hogy milyen éretlen ez a viselkedés, azt a gyerek és a felnőtt összehasonlításából láthatjuk. Gyerekkorban még jogos, hogy minden foglalkozásba és életmódba beleássa magát az ember, és azt higgye, hogy az ő papája, a saját énjének felnagyítása, mindent tud. Még szabad arról álmodnia, hogy az egész világot beutazza anélkül, hogy törődne az olyan konkrét gondokkal, hogy ki fogja ez idő alatt eltartani. Az az igénye, hogy övé legyen a játszótér minden játéka, és hogy minden játékban részt vegyen, bosszanthatja ugyan a szülőket, de ebben a korai fázisban ez még nem jelent problémát. Ha viszont egy felnőttnek vannak meg ugyanezek az igényei, azzal igen gyorsan terhére válik a környezetének, és csak két alternatíva marad: vagy ő, vagy a környezet. Vagy az történik, hogy a környezet meggyőző erejével vagy erőszakkal érvényesíti a maga elvárásait, és egyfajta megkésett utóérésre kerül sor, vagy ha ez nem megy, akkor a társadalom határozottan kirekeszti az embert.

A második lehetőség, az tehát, hogy az ember a környezete ellenére érvényesíti az akaratát, ritkábban sikeres. A szellemi-lelki síkon a megfelelő kísérleteket a társadalom mint nagyzási mániát intézi el, majdnem mindig leveri, és az illetőt egy pszichiátriai intézményben elhelyezve "sikeresen" kiközösíti. Csak viszonylag ritkán sikerül egy-egy "bolondnak" valóban átvennie a hatalmat. A politika területén mint terrorizmust üldözik ezeket a kísérleteket, és általában erőszakkal legyűrik. A terroristák forradalmároknak,

időnként forradalmi sejteknek nevezik magukat, az illető állam azonban veszélyes bűnözőknek tartja őket, és se kegyelemre, se megértésre nem számíthatnak. Persze ha győznek, akkor respektálják a hatalmukat, mivel mégiscsak ők az ország új urai.

A gazdasági élet területén kezdetben megtapsolják azokat, akik ezt a magatartást követik, ugyanis a rák arra a stílusra emlékeztet, ami a vállalkozót sikeressé teszi. A korai kapitalizmus tipikus vállalkozója ugyanis átlépi a fennálló határokat, és a konkurenciát könyörtelenül kiveri a terepről. Erőszakosan a falhoz nyomja és kilöki az üzletből, vagy legalábbis behatol a piacaira. A metasztázisok helyett a gazdasági életben lerakatok és leányvállalatok jönnek létre. Először az anyacég fejlődik, akár az elsődleges daganat, és egyre nagyobb lesz, aztán infiltrálódik (beszűrődik) a környezetébe, végül pedig országosan, ideális esetben pedig világszerte aktívvá válik. Mindenütt jelen akar lenni, és mindent a maga kezében akar összpontosítani. Ez a kapitalizmus és az általa létrehozott nagy konszernek hitvallása. Egészen magától értetődő, hogy ilyen esetekben agresszíven és kíméletlenül kell eljárni.

A "rák" nevű konszern leányvállalatainak és kihelyezett részlegeinek hasonló céljai vannak. Arra törekednek, hogy lehetőleg minél többet megvalósítsanak a saját programjukból, és a hazai erőknek semmi esélyük se maradjon. A rák példájával a szemünk előtt másképp látjuk a vállalati irodák falán függő világtérképeket is. A középen egy vastag piros kereszt jelöli az anyacéget, amely a közelebbi környezetét kisebb piros keresztekkel jelzett filiálékkal szórja be. A periféria felé csökkennek a metasztázisok. Egyes országok még mentesek tőlük, míg másokban nagy kolóniák találhatók belőlük, amelyek ugyancsak kisebb filiálékat csoportosítanak maguk köré. Az ilyen jelekkel ellátott térkép megdöbbentően hasonlít a rák által megtámadott testről készített szcintigráfiás képre (radioaktív anyag beadása után készített felvétel; a ráksejtek többet vesznek fel a sugárzó anyagból, így láthatóvá válnak).

A gyarmatosítás is a rák történéseinek valamivel kisebb érzelmi töltést hordozó párhuzama. Azért kisebb az érzelmi töltése, mert a történelem során annyiszor megismétlődött e folyamat. A saját országon kívül gyarmatok létrehozása egy adott birodalomból szemlélve nem más, mint a rák stratégiájának alkalmazása. Az ember lehetőleg az egész világot a saját befolyása alá akarta vonni, és nem riadt vissza az erőszakos határsértésektől és a pusztán csak kevésbé agresszív kultúrák brutális leigázásától sem. Az idegen életkörülményeket cseppet sem tisztelte, az ott talált embereket csökkent értékűnek nyilvánította és rabszolgájává tette. A mindenkori birodalom annyira meg volt győződve a

saját nagyzási mániája helyes voltáról, hogy a világot Anglia, Spanyolország, Portugália, Franciaország vagy Németország kisebb vagy nagyobb kiadásának látta. Kizárólag azok a hatalmak állítottak határt az inváziós növekedésnek, amelyek maguk is rákszerűen burjánoztak. Ugyanúgy, mint anatómiai megfelelőinek, a tumoroknak, a gyarmati birodalmaknak is gyakran ellátási problémáik adódtak, mégis mindenekelőtt a terjeszkedéssel és nem az ehhez szükséges infrastruktúrával törődtek. A portugál gyarmati birodalom maradványaiban még ma is szembeötlő az infrastruktúra hiánya. Az effajta differenciálatlan növekedés ideje alatt sok minden tönkrement a metasztatizálódó kolóniákban éppúgy, mint a sok, sikerültnek éppen nem mondható lány anyaországában. A kisméretű "anyadaganatokon", mint amilyen Portugália vagy Anglia, óriási, folyton tovább burjánzó és az erőket felemésztő impériumok lógtak. Különösen Anglia hasonlít a rák képére az "anyadaganattal" teljesen szakító gyarmataival (USA, Kanada, Ausztrália, Rhodesia vagy Dél-Afrika). A gyarmatosítás időszakának történelméből tudjuk, hogy a nemzeti daganatok a kereskedelem és a csere érdekében igyekeztek terjeszkedni és kibontakoztatni hatalmukat. A vízfejekhez hasonlóan élősködtek a túlméretezett gyarmati közigazgatási szervek a nyomorgó, rabszolgasorba kényszerített "primitívek" hátán. A ráksejtek a maguk túlzottan megnövesztett sejtmagvaikkal is hasonló fölényeskedő magatartást tanúsítanak a környezetükkel szemben.

Nemcsak a nagyobb vonalakat tekintve lehet összevetni a rákot a mi világunkkal. Ha szeme van az embernek a dologra, akkor látja, hogy a világ a részletekbe menőkig követi ezt a mintát. A modern nagyvárosok növekedése például látványosan leképezi a rák terjeszkedési törekvéseit. A műholdas felvételeken jól látszik, hogy ugyanúgy berágják magukat a környező tájba, mint a tumor. Akárcsak a rákos daganat, az elnyomó, beszivárgó növekedésben bízva küldik előre küldönceiket a szatellitvárosok, az ipari és kézműipari zónák és más metasztázisos tevékenységek formájában.

Ha egészében véve nézzük a Földet, melynek minden zugát rák módján falják fel, könyörtelenül kihasználják és megrabolják az ellenálló erejét, akkor a Föld képe is a rák által megtámadott testet szimbolizálja. Az öko-, bio-, teo- és más lógusok egyelőre nem jutottak még megegyezésre abban, hogy a Föld pillanatnyilag még a védelmi harc vagy már a betegség kitörésének fázisában van-e. A kahexia azt az állapotot jelöli, amikor a test rezignáltan megadja magát a rák fiatalos életerejének. Megadja magát az elemésztési törekvéseknek, és ezzel már azt mutatja, hogy kész átlépni egy másik világba. Mivel a mi Földünk még mindig megkísérel regenerálódni és tőle telhetően védekezni a burjánzó

emberi faj ereje ellen, lehet, hogy még van remény a számára.

De nemcsak a Földdel kapcsolatban viselkedik úgy az ember, mint a rákos sejt, hanem azt a döntő hibát is elköveti, hogy nem veszi észre viselkedésének következményeit: a teljes szervezet halála elkerülhetetlenül az összes sejtjeinek a halálát vonja maga után - a rákos sejtekét is. Csak a vállalkozás kezdete olyan sokat ígérő a rákos sejt számára. Sikeresen szakít a környezetével, és az önállóság, a mindenhatóság és a mindenütt jelenvalóság ideáljait közelíti meg. Mint az egysejtű, amelyik egészen önellátó, minden funkciót egyetlen testben egyesítve, ő is egy sejtegyüttes közepén élve egyre függetlenebbé váló, magányos harcossá lesz. Specializált képességeit a potenciális halhatatlanságra váltja be, mint ahogy az egysejtű is az. Ameddig elegendő táplálékuk van, az egysejtűek és a ráksejtek is életben maradnak. Minden más, normális, szervezett sejtekből álló sejtegyesülésnek megvan a maga természetes, az öröklött anyagukban meghatározott élettartama. A rákos sejtek hatálytalanították ezt a korlátot, és mint ahogy ezt egy ördögi kísérlet is bizonyította, nem mutatnak semmilyen öregedési tendenciát. Még a mai napig is élnek és osztódnak egy olyan tumor sejtjei, amelynek a tulajdonosa a húszas években ebben a tumorban halt meg. Ma is ott élnek a tápoldatban, és osztódnak, anélkül hogy az öregedés vagy a kifáradás jeleit mutatnák. Hogy a rákos sejtek normális esetben hamarosan a gazdájuk után elpusztulnak, az a csökkenő tápanyag- és energiakínálat eredménye. Míg az egysejtű valóban függetlenül és elvileg örökké él a maga bőséget biztosító vízi világában, a rákos sejt nem veszi tudomásul, hogy ő pusztán csak potenciálisan halhatatlan, és egyáltalán nem tud független életet élni. Pontosan úgy, ahogy az ember a világra, ő mindig arra a testre lesz utalva, amelyikben él.

Hogy a Földünk már elérte a betegség kitörésének fázisát, az azon a karikatúrán is jól látható, amelyet a rák torzított az ideáljainkból. Még kijózanítóbb azonban az a feltolakodó gondolat, hogy mi magunk vagyunk a Föld rákja. Gazdaságunk növekedése éppolyan őrületes, mint a ráké. A növekedési mutatók óriásiak, de a vállalkozásnak nincs semmilyen elérhető végcélja. A ráknak is irreális célja van. Az árnyékában van ez a cél, ami nem más, mint a szervezet pusztulása. Ha becsületesebbek lennénk, be kellene vallanunk saját magunknak, hogy a mi haladásunk végcélja ugyanígy a Föld nevű organizmus pusztulása. Ha teljesülnének a politikusok jámbor kívánságai, és a fejlődő országok behoznák a technológiai visszamaradottságukat, az a halálos lövést jelentené planétánk máris veszélyben Iévő ökológiája számára. Ha nem gondolkodunk el azon, hogy a természetből származtunk, és ha semmilyen spirituális cél nincs a szemünk előtt, akkor fennáll a

veszélye annak, hogy magunk is fékezhetetlen rákká válunk. Az ennek megfelelő kritériumoknak ugyanis máris megfelelünk.

E rosszindulatú betegség szörnyű képe azért is ijesztő, mert saját magunkat ismerjük fel benne. Ennyire őszintén nem akarjuk magunkat látni, egy ilyen kijózanító tükröt visszautasítunk. Az emberiség ebben minden egyes pácienssel azonos.