Az anyabolygót megfojtotta
az űrszemét, a semmiben
keringő űrhajósok
között farkastörvények
uralkodnak...
Acsai Roland
A
SZÍV ŰRÁLLOMÁSON két asztronauta hallgatta a foto- nok zenéjét. Egy férfi és egy nő. A nőt Tymnek hívták, a férfi t Radnak. Sokáig tartott, amíg ehhez a fi nom, alig hallható zenéhez idomultak. Ahogy az is sokáig tartott, hogy az élet zenéjére han- golódjanak egy alapjában véve életellenes környezetben. De sikerült nekik, ahogy oly sok minden küzdelmes életük során. Kis idő múlva szkafandert húztak, majd átléptek a légzsilipen, és lebegni kezdtek a jéghideg űrben, mint köldökzsinórra kötött magzatok az anyaméhben.– Jó lenne tudni, hogy anyám él-e – sóhaj- totta a nő a sisakjában elhelyezett adóvevőbe. – Amikor legutóbb beszéltem vele, nem volt túl jól.
– Régóta nem kaptunk hírt a Földről. Egy árva rádiójelet sem. Attól tartok, nagy baj van odalent – felelte Rad.
– Megnézted a radart, mielőtt kiléptünk? – kérdezte a nő, akit hirtelen rossz érzés fogott
el. Az okát nem tudta volna megmondani. De a megfoghatatlan félelem a torkára kúszott, és nyelni is alig tudott.
– Támadástól tartasz? – Nem árt az óvatosság.
– Sajnos, elfelejtettem – vallotta be bűntuda- tosan a férfi .
Mindketten az űrszemétbe burkolt Földre néztek, ami alattuk lebegett, a mélyben.
A nagy hulladékmasszát, amiben ott csillog- tak a használaton kívüli műholdak ezüstösen fénylő könnycseppjei, a gazdátlan franciakul- csok, amiken még ujjlenyomat sem volt, és talán ott volt valahol a világ első űrsétájakor elszaba- dult kesztyű is.
Amikor kiküldték őket az űrbe, hogy kuta- tómunkát végezzenek, még nem tudták, hogy soha többé nem térhetnek vissza a bolygót kör- be vevő és váratlanul megszaporodott űrszemét miatt. Akkoriban kevesebb kozmikus hulladék keringett az űrben, olyan kevés, hogy a számu- kat is tudták. Némelyiket még el is nevezték, mint a frissen felfedezett bolygókat vagy a meg-
RADNÓdíjas szerTI ző
93
GALAKTIKA
A kilencöves tatu
2017. június
született gyermekeket, az egyiket például – erre Rad jól emlékezett – Pegazusnak keresztelték.
Néhány év múlva már egyetlen űrhajó sem juthatott át a Föld felett vadul cikázó űrszemét- telepen – sem oda, sem vissza. A Föld úgy bújt szemétpáncéljába, mint egy összegömbölyödött kilencöves tatu.
Több expedíció indult a megmentésükre, de mindegyik űrhajó felrobbant, amikor egy vak műhold vagy más elszabadult fémdarab elké- pesztő sebességgel az oldaluknak csapódott, és az elpusztult űrhajók tovább gyarapították a kozmikus hulladék mennyiségét.
A férfi és a nő kezdetben csüggedtek voltak, aztán az évek múlásával egyre kevésbé vágy- tak vissza az anyabolygóra, amit az állandósult űrszemétfelhő miatt már alig ért napfény, és az örök tél miatt csak vegetált, vagy inkább hal- doklott.
Maguknak sem vallották volna be, de egy idő után szinte drukkoltak, hogy az egyre ritkábban induló mentőexpedíciók ne érjenek el hozzájuk.
Szerencsére több évre való élelmiszerkész- lettel rendelkeztek, és az űrállomás egyik nagy termében gabona- és gyümölcstermesztésbe fogtak. A folyadékot drónok segítségével pótol- ták, amiket direkt erre a célra fejlesztettek ki a tudósok, és egy távoli kvazár körüli párafelhő- ből nyerték ki a nedvességet.
Miután a szigorúan vett tudományos mun- kának vége szakadt, az űrállomás nevét önké- nyesen egy kevésbé hivatalos névre változtat- ták, és ekkor kapta a Szív nevet. A férfi nak és a nőnek az űrállomáson egy gyermeke született. Egy kislány. Tízéves volt. Emberrel a szülein kí- vül alig találkozott. Iskolába természetesen nem járt. A szülei tanították meg azokra a dolgokra, amiket nekik még a Földön vertek a fejükbe, és amikkel a lány az űrben már nem sokra ment. Kit érdekelt itt, mikor kezdődött a reneszánsz, és hogy mikor élt VIII. Henrik? Viszont a verse- ket, amik a régen élt költők tollából származtak,
nagyon szerette. Az apja szerencsére elég sokat tudott fejből. Olyan érzelmekről szóltak, amiket az űrben talán soha nem lesz módja megtapasz- talni. Barát után vágyakozott, vagy legalább egy háziállat után, amit szeretgethet. De be kel- lett érnie egy cserepes virággal, amit az apjától kapott a kilencedik születésnapjára, és azóta mindenhová magával vitte. Úgy simogatta a le- veleit és a virágát, mint egy kutyát vagy egy ten- gerimalacot. A kislány az űrállomás ablakához ment, és kiintegetett szüleinek. A férfi és a nő visszaintegettek, mosoly kelt fel sisakjaik üvege mögött. A kislányt Szputnyiknak hívták, mint az első, ember alkotta műholdat.
De nem csak ők rekedtek az űrben. Több űrkolónia, űrhajó és űrállomás lebegett vagy siklott a semmiben, örökre és reménytelenül elvágva a Földtől. Kezdetben békésen éldegéltek egymás mellett, aztán ahogy fogyni kezdtek az élelmiszer- és ivókészletek, riasztó hírek kezdtek érkezni az egymásra támadó és egymást kirabló űrhajókról. A kislány hangtalanul kopogtatni kezdett a vastag ablakon, és rémült szellem- szemmel a hátuk mögé mutogatott.
Az anyja és az apja megfordultak, és észre- vették a vészjóslóan közeledő fekete űrhajót, aminek alakja egy kagylóéra hasonlított. A ke- resőfények csápjai kinyúltak az űrhajóból, és le- tapogatták az űrállomásukat. Sietve visszatértek a kabinba. Rad kinyitotta a fegyverraktár ajtaját, ami fellengzős neve ellenére csak egyetlen, régi- módi sugárpuskát rejtegetett.
Mire kihozta a raktárból, a zsilipajtó kinyílt, és az idegenek beléptek.
Két szkafanderes alak. Egy másik férfi és egy másik nő. Tudósok, akikből rablók és gyilkosok lettek. Megmaradhattak volna tudósnak és em- bernek, de ők más utat választottak. Az űrkalóz egy sokkal modernebb és veszélyesebb fegyvert tartott a kezében.
Rad felismerte őket. Látta már a képüket az információs rendszeren. Tudta, hogy több űrha-
Xxx
jót kiraboltak már, és nem elégedtek meg azzal, hogy elvigyék a zsákmányt, mindegyik alka- lommal végeztek az űrhajók legénységével is.
Rad meghúzta a sugárfegyver ravaszát, de nem történt semmi. Ijedten nézett körbe. A fegy- vert olyan régen nem használták, hogy nem működött. A kalóz elfordította fegyvere csövét Radról, és először Tymre szegezte, majd a kis- lányra. Ekkor bukkant fel a hátuk mögött a ka- lózcsalád harmadik tagja. Egy fiú. A nagyságából ítélve Szputnyikkal egyidős. Egy szkafanderbe bújtatott, kilencöves tatut tartott a karjában, amit legalább annyira szerethetett, mint a kislány a virágát. Az állat kilenc öve a Naprendszer kilenc bolygójára emlékeztette (igaz, hogy az apja sze- rint a Plútó nem számított közéjük, de ő ezt a kis- bolygót is beleszámolta). Ráadásul az állatot pont a kilencedik születésnapján találták egy űrhajó raktárában, amit kiraboltak. A fiú a lányra nézett, és meglátta a kezében tartott virágcserepet. Bár a lány viszonylag távol állt tőle, meg tudta számolni a növény leveleit. Pont kilenc volt. Nem lepődött volna meg, ha éppen ennyi szirma lett volna a na- rancssárga virágnak is, de ezt ebből a távolságból nem tudta volna megmondani.
A kalóz meghúzta a ravaszt.
A fiú váratlanul az apja elé ugrott, hogy tes- tével fogja fel a Szputnyik felé sistergő sugárlö- vedéket. A sugár átégette a tatu szkafanderét, aztán a páncélját is, és kioltotta a kis lény életét. Mind a kilenc öve egyszerre izzott fel. Az any- ja rohant, hogy félrehúzza az útból. Az űrka- lóz döbbenten állt. Megrémítette a tudat, hogy majdnem lelőtte saját fiát.
Rad kihasználta az alkalmat, és a működés- képtelen puska tusával hasba vágta a kalózt, aki kétrét görnyedt. Rad a következő mozdulatával kicsavarta kezéből a működőképes fegyvert, és mire felegyenesedett, a saját puskájával kellett szembenéznie.
– Ne gyertek vissza soha többé! – vicsorogta Rad.
Az anya az ajtó felé hátrált a fiúval, aki még mindig az ölében tartotta a halott tatut.
– A fiú itt marad! – tette hozzá határozottan Rad, aztán hátranézett Szputnyikra. A kislány szeme felcsillant.
Az anya habozott néhány pillanatig, aztán megsimította a fiú szkafanderét, és elengedte. Az ajtó sziszegve csukódott be mögöttük, és hama- rosan behallatszott a távolodó űrhajójuk zúgása. Tym Szputnyikhoz futott, és magához ölelte.
Néhány órával később Szputnyik és Luv – mert így hívták a fiút – kisétált az űrbe, és az ajtó előtti stégről a mindenség sötét hullám- sírjába temették az apró acélládába helyezett kilencöves tatut.
– Mióta volt nálad? – kérdezte Szputnyik. – Egy éve – felelte Luv.
– Nekünk nincsenek állataink, csak növé- nyeink. Majd megmutatom őket.
– A virágodat már láttam. Szép.
– Ha akarod, neked adom – nézett Luvra fé- lénken a lány.
– Köszönöm, de a virág a tiéd. Te kaptad. Szputnyik bólintott.
A fémkoporsó lebegve csatlakozott a Föld kö- rül szomorúan keringő űrszeméthez.
Közép-európai idő szerint éppen kilenc óra volt.
1975-ben született költő, irodalomkritikus, műfordító, szerkesztő. Az ELTE magyar sza- kán diplomázott, 1996 óta publikál. Első ön- álló verseskötete 2001-ben jelent meg Milyen évszak címmel. Ezt eddig négy további követ- te, és számos lapban, antológiában is napvilá- got láttak költeményei. Több gyermek- és if- júsági könyv, főleg fantasztikus regények for- dítója. 2016-ban két kötete is megjelent, egy verses fantasyje (Jin és Jang), valamint egy disztópikus kisregénye (Szívhajítók). A Galak- tika 312. számában találkozhattunk már egy novellájával („Aki bújt”).