GEOFFREY CHAUCER
CANTERBURY MESÉK
TARTALOM I. MESECSOPORT ÁLTALÁNOS ELŐBESZÉD A LOVAG MESÉJE A MOLNÁR ELŐBESZÉDE A MOLNÁR MESÉJE AZ ISPÁN ELŐBESZÉDE AZ ISPÁN MESÉJE A SZAKÁCS ELŐBESZÉDE A SZAKÁCS MESÉJE II. MESECSOPORT
BEVEZETÉS A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉHEZ ELŐBESZÉD A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉHEZ
A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJE
A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉNEK EPILÓGUSA III. MESECSOPORT
A BATHI ASSZONYSÁG ELŐBESZÉDE A BATHI ASSZONYSÁG MESÉJE A KOLDULÓ BARÁT ELŐBESZÉDE
A KOLDULÓ BARÁT MESÉJE A PORKOLÁB ELŐBESZÉDE A PORKOLÁB MESÉJE IV. MESECSOPORT A DIÁK ELŐBESZÉDE A DIÁK MESÉJE A KALMÁR ELŐBESZÉDE A KALMÁR MESÉJE
A KALMÁR MESÉJÉNEK EPILÓGUSA V. MESECSOPORT
BEVEZETÉS A FEGYVERHORDOZÓ MESÉJÉHEZ A FEGYVERHORDOZÓ MESÉJE
A BIRTOKOS SZAVAI A FEGYVERHORDOZÓHOZ ÉS A FOGADÓSÉ A BIRTOKOSHOZ A BIRTOKOS ELŐBESZÉDE
A BIRTOKOS MESÉJE VI. MESECSOPORT A DOKTOR MESÉJE
BEVEZETÉS A BÚCSÚÁRUS MESÉJÉHEZ A BÚCSÚÁRUS ELŐBESZÉDE
VII. MESECSOPORT A HAJÓS MESÉJE
BEVEZETÉS A PRIORISSZA MESÉJÉHEZ ELŐBESZÉD A PRIORISSZA MESÉJÉHEZ
A PRIORISSZA MESÉJE
ELŐBESZÉD A SIR THOPASRÓL VALÓ MESÉHEZ A SIR THOPASRÓL VALÓ MESE
ELŐBESZÉD A MELIBEUSRÓL VALÓ MESÉHEZ A MELIBEUSRÓL VALÓ MESE
ELŐBESZÉD A BARÁT MESÉJÉHEZ A BARÁT MESÉJE
ELŐBESZÉD AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJÉHEZ AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJE
EPILÓGUS AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJÉHEZ VIII. MESECSOPORT
A MÁSODIK APÁCA ELŐBESZÉDE A MÁSODIK APÁCA MESÉJE
A KANONOK CSATLÓSÁNAK ELŐBESZÉDE A KANONOK CSATLÓSÁNAK MESÉJE
IX. MESECSOPORT A SÁFÁR ELŐBESZÉDE A SÁFÁR MESÉJE X. MESECSOPORT A PLÉBÁNOS ELŐBESZÉDE A PLÉBÁNOS MESÉJE CHAUCER BÚCSÚJA
I. MESECSOPORT
ÁLTALÁNOS ELŐBESZÉD
Ha március fagyának erejét április langy esője veri szét,
bőséges nedvet minden érbe hajtva termékenységet küld szét a talajba; ha Zephyrus már édesen lehel és minden zsenge rügy életre kel; ha félútját az ifjú nap az égen
maga mögött hagyta a Kos jegyében, s kik éjszaka nyílt szemmel alszanak, dalolnak már a kicsi madarak,
mert torkukban a természet remeg -akkor a nép zarándokútra megy, s távoli szenteket keresve vággyal idegen partokon jár pálmaággal. De minden sarka felől Angliának zarándokok Canterburybe járnak az áldást hozó vértanú elé, ki őket betegségből segité.
Ilyenkor történt, április havában:
Egy nap Southwerkben a „Tabard”-ba szálltam, és készültem jámborsággal tele
zarándokolni Canterburybe. E fogadóba, szállásra találva, huszonkilencen jöttek éjszakára. Véletlenül egybegyűlt társaság volt, sokféle rend és rang, de mind zarándok, lovagoltak Canterbury felé.
Szobák, istállók - volt ott hely elég, hol mindenki jól elhelyezkedett. Én pedig, mire beesteledett, már mindegyikükkel beszéltem is, s maguk közé fogadtak engem is.
Másnap korán kelünk, ez volt a tervünk, hogy célunk felé együtt útra keljünk. De mert van rá idő és alkalom, mielőtt ezt a mesét folytatom, a józan észnek jobban megfelel, ha először azt mondom nektek el mindegyikükről, hogy ki és miféle, és milyen rendű s rangú a személye, s azt is, hogy rajtuk milyen ruha volt.
Mióta rég először ült nyeregbe, e lovag a lovagságot szerette, a jó modort, hírnevet, harcokat, a szabadságot és az igazat. Ura csatáit végigvívta bátran, s a keresztény és a pogány világban távolabb, mint ő, még senki se járt, s vitézségével mindenütt kivált. Amikor Alexandriát bevették,
ott volt, s az asztalt gyakran nála kezdték minden nemzet előtt a poroszoknál. Járt a letteknél és az oroszoknál -ilyen keresztényt nem sokat találnál. Granadában, Algezír ostrománál ott volt és Benmarinba lovagolt. Vívott, mikor Ayas ostroma folyt s Attaliáé, s a Nagy Tengeren sok nemes háborúban volt jelen. Ott volt tizenöt halálos csatában, Tremessennél hitünkért víva bátran megölte három fordulóban ott ellenfelét és háborúskodott tovább, Palathia urát követve: ketten vonultak a pogány törökre, és újra szerzett hírt, babérokat. Nemcsak vitéz volt - bölcs is e lovag, de lányra vallott szelíd modora, és csúnyaságot nem mondott soha senkinek, sem tréfából, sem haragból. Szóval nemes, tökéletes lovag volt.
S hogy említsem a külső alakot:
jó lova volt, de ő maga kopott; gyapjúzekéje durva, rossz szövet, melyet a páncél rég beszennyezett, mert hosszú útról tért épp haza, de indult egyenest Canterburybe.
Fia kísérte őt, ifjú nemes
Apród, vidám volt, és szerelmetes.
Haja göndör fürtökben lebegett, és azt hiszem, húszéves lehetett. A termete kellő magasra nőtt, vegyítve fürgeséget és erőt. Csatázott már, megülve paripáját, Artois-n, Picardián és Flandrián át, hol megállta helyét, mert azt remélte, hogy így lesz méltó hölgyének kegyére. Hímes volt, mint a tavasz mezeje fehér s piros virágokkal tele. Egész nap fuvolázott vagy dalolt,
mint május hava, olyan üde volt. Bő, hosszú ujjas volt rövid ruhája, és csinos volt, ha felpattant lovára. Lantot verni, dalokat költeni, tudott táncolni, írni, festeni. Akár egy csalogány, oly keveset aludt éjszaka - forrón szeretett. Udvarias, szerény volt, és korán már húst szeletelt fel apja asztalánál.
Úgy tetszett neki, hogy ne egy csapat,
egy Fegyverhordozó kísérje csak. Ruházata: zöld kabát és kalap. Egy nyaláb fényes pávatoll-nyilat szorított oldalához bőröve, s kisparaszt módra jól is lőtt vele, magas és pontos íveket hasítva a légbe. Kezében hatalmas íja. Kurta haja volt s barna arca bőre, minden vadászfortélynak ismerője. A karját bőrpánt védte és vidám kard és kerek pajzs lógott oldalán, a másikon meg hetyke tőr fityeg, szép díszű és akár egy dárdahegy. A mellén ezüst Szent Kristófja csüngött, s zöld szalagon vetett nyakába kürtöt. Mert erdész lehetett, ha jól gyanakszom.
Volt ott még egy apáca, főnökasszony.
Hidegen mosolygott e Priorissza, s nem esküdött, csak Szent Eligiusra. A neve Madame Eglantine volt, Az istentiszteleten jól dalolt,
mindent az orrán át zengetve szépen. Legbájosabb a francia beszédben -stratford-at-bow-i mód. A párizsi kiejtést még hírből sem ismeri. Jól nevelt volt az étkezés alatt, szájából sohse hullt ki a falat, ujjaival a mártásba se túrt, jól tudta vágni s tartani a húst, s így mellére folt sohse csöpögött. Udvarias volt mindenek fölött. Mindig tisztára törölte a száját, s ivás után zsírosan sohse látták a serleget, melyet maga elé tesz. Mindig illendően nyúlt ételéhez. Kedélye cserbe nem hagyta soha és mindig nyájas volt a modora, mert gondja volt rá, hogy az udvari modort miképpen kell betartani,
épp ezért mindenki tisztelte őt. De lelke fontos mindenekelőtt. Olyan irgalom, részvét, szeretet volt benne, hogy sírt, ha egy egeret látott csapdában vagy vérezve, halva. Kiskutyái voltak és tejbe-vajba és sült húsokba fürdött mindegyik, de könnyezett, ha meghalt csak egy is, vagy bármely állatot ha nem kiméltek -szóval csupa gyöngédség, csupa lélek. Kendőjét mindig jól kötötte meg, orra szép, szeme szürke, mint üveg, a szája keskeny, lágy volt és piros, a homloka szép volt, az bizonyos, egy arasz széles volt, úgy gondolom, és termete, az sem volt alacsony. A köntöse mindig csinosan állt, karján rózsafüzért viselt, korállt,
közte zöld Miatyánk-gyöngyök, nagyok, fölöttük arany melltű ragyogott,
melyen A betű volt a korona s utána: Amor vincit omnia.
Káplán-apácája is jött vele
és három papból állt kísérete. Egy vidám Barát vele utazott, szerette a lovat, vadászatot. Férfias férfi, apátnak való, istállójában volt sok drága ló, s ha lovagolt, sziszegő szelen át hallották pengő sarkantyúk szavát, hangosan, mint mikor harangja zúg a klastromnak, hol főnök ez az úr. Szent Mór és Benedek szabályait mert mind korlátolt volt és már avitt -e sz-erz-et-es -elhagyta, -ez világos,
és tartotta magát az új világhoz. Fabatkát sem ért neki a szabályzat, hogy papokhoz nem illik a vadászat, s a szerzetes, kolostoron kívül, akár a hal, mely szárazra kerül. Azaz klastromba való a barát. Csakhogy e textusért egy fabatkát sem adott. Egyetértettem vele: a tanulásba őrüljön bele?
Könyvek fölött görnyedjen egyre kétrét, vagy munkálkodva ontsa veritékét, Ágoston szerint? Ebből semmi haszna. A verítéket Ágostonra hagyta.
és repültek, mint fenn a szárnyasok. A nyúlvadászat, sarkantyú, a hajsza -erre a költséget sohsem sokallta. Azt is láttam, hogyan borítja körbe köntösujját a legjobb szürke szörme. Álla alatt végződött a kalapja
s egy különös aranytű összefogta, tetején ott a szerelemcsomó. Feje ragyogott, mint üveggolyó, arca is fénylett, mint olajkenet. Ez az apátúr sok zsírt felszedett, kerek szeme forogva, mélyen ült, feje gőzölt, akár egy fényes üst, csizmája lágy, lova húsos, csinos -pompás prelátus volt, az bizonyos.
Nem halovány, mint egy szegény kisértet, kövér hattyút egymaga megebédelt. Fekete pejt nyargalt, kedvenc lovát, volt még egy léha Kolduló Barát. A négy rendben nincs egy sem, aki nála többet fecsegne, szebben prédikálna. Nagy tekintély, koldulni jogosított, sok fiatalasszonyt kiházasított, de saját számlájának terhire. Egyszóval, ő volt rendjének disze. Nagy szeretettel, szívesen fogadták minden vidéken, birtokon a gazdák, és minden jámbor városbeli nő, mert benne nagyobb gyóntatóerő volt, mint a plébánosban - így beszélt. A pápától kapott rá engedélyt.
A gyónást szelíden hallgatta meg, a feloldást szívesen adta meg, s a penitenciát enyhén kimérte, ha jó alamizsnára volt reménye. Mert aki kolduló rendnek adott, jele, hogy bűne feloldoztatott,
s ha kapott, már hirdetni merte fennen, hogy eme férfi bűnbánata rendben, hiszen soknak oly kemény a szive, nem tud sírni, bárhogy sajog bele. Ezért hát könny s ima felesleges: ezüstöt vár a szegény szerzetes. Késektől, tűktől dagadt a csuhája, hogy szép nőknek ajándékul kinálja. Hangja, az biztos, jó volt és vidám, szépen dalolt s játszott a citerán. Mindig jó mondásokkal volt teli, s nyaka fehér volt, mint a fleur de lys,
ehhez erős, akár egy bajvivó.
Minden kocsmát ismert, mint nagyivó. Fogadósok, pincérlányok - ezekhez több köze volt, mint koldushoz, beteghez. Ily érdemes férfinak, mint neki,
tekintélye, rangja sem engedi, hogy lázárokhoz sok köze legyen, mert tisztességtelen, előnytelen, ha sok ilyen éhenkórászt keres fel. Tartson inkább a gazdag fűszeressel. Ha valakiből a haszon kinéz,
ahhoz nyájas és szolgálatra kész. Jámborabb férfi még nem élt soha. Ő volt rendjének legjobb koldusa. Ha egy özvegynek cipője se volt, úgy zengte el az In principió-t, hogy még itt is kapott egy keveset. A szabályosnál - többet keresett. Vadállatként tudott üvölteni. Perekben jó hasznát vették neki,
mert nem úgy járt, mint barát vagy szegény diák, kopott csuklyával a fején.
Nézhették magiszternek is vagy éppen főpapnak, dupla gyapjúköpenyében, mely hasán mint harang dudorodott. Ajkát buján csücsörítette, hogy még édesebben hangozzék a nyelvén az angol szó. Hárfázván, énekelvén, arcából szikrázott a szeme mélyen, akár a csillagok egy fagyos éjen. E kolduló barát neve Hubert.
Kalmár is volt, tarka ruhát viselt
s villás szakállt, lovon sudár alak, a fején flandriai hódkalap,
csizmája ragyogott s jól állt neki, s mindig alaposak az érvei.
Elkomorult, ha egyfolytába nem nyert, s azt akarta, hogy őrizzék a tengert jobban Middelburg és Orwell között. Francia pénzzel ügynökösködött. Derék férfi volt, helyén az esze, hogy adós volt, nem tudta senki se, olyan meggondoltan viselkedett, ha pénzt kölcsönzött, ha kereskedett. Kiváló ember volt és feddhetetlen, de hogy nevezték, sajnos, elfeledtem. Köztünk volt még egy oxfordi Diák, ki hosszan végezte a logikát.
s állíthatom, hogy maga sem kövér, de mindig éber, arca beesett, felsőkabátja kifényesedett,
birtoka nem volt s hivatalt találni -ehhez nem volt eléggé evilági. Húsz fekete vagy piros bőrkötet, mind aristotelesi bölcselet,
kedvesebb volt neki, mint szép ruha, vagy hegedű vagy vidám citera. Filozófus volt s bölcselt boldogan, de ládájában nem volt sok arany, s amit küldtek neki barátai, könyvekre, tanulásra adta ki, s üdvösségüket foglalta imába hálából, hogy mehet az iskolába. Nem fordított, csak a tudásra gondot, a kelleténél többet sohse mondott, szavaiban volt forma és tekintély, gyors volt, rövid s bölcs ítéletü szintén, s őrizte az erkölcsi alapot.
Boldog volt, ha tanult, ha tanitott. Egy Törvénytudó, eszes, bölcs alak, ki gyakran ült a baldachin alatt, az is a többi közt volt, csupa érdem, tapintatosan és nagyon szerényen. Bölcsességre vallottak szavai. Sok megbízólevél nevezte ki főbírónak egy-egy vándortanácsba. Szerzett neki nagy hírneve s tudása sok dísztalárt és tiszteletdijat.
Még egy ilyen nagy szerző nem akadt. Költségekkel járt mindegyik eset, szerzését vitatni se lehetett. Senkinek annyi dolga, mint neki, de dolgának egy részét tetteti. Tudott minden pört és ítéletet, mely Vilmos király óta megesett, s ha ő szerkesztett meg egy iratot, azon senki fönn nem akadhatott, mert minden rendeletet bemagolt. Tarka mintás ruhában lovagolt
s egy kockás selyemövvel körbezárta. Több szót nem fordítok ruházatára. Egy Birtokos az utat vele rótta, szakálla fehér, mint a margaréta, de piros volt az arca meg az orra: kenyerét reggel mártogatta borba. Gyönyörben élni, ez volt kedvire, Epikurosnak volt hű gyermeke,
annak, ki úgy vélte, hogy a teli gyomor képes csak üdvözíteni. Jobb házigazdát senki sem kivánna, környékének ő volt Szent Juliánja. Kenyere, söre mindig legkiválóbb, pincéje párját sehol sem találod, házában kész fogás mindig akadt, mindig frissen sütöttek húst, halat, mindig bőségesen volt ital-étel minden elképzelhető csemegével. Az évszakok váltakozó futása mindig új vacsorát hozott a tálba. Kalitkában sok hízott foglya várt, pontyok, csukák töltötték meg tavát. A szakácsnak, ha mártása elégett, jaj volt, ha nem ragyogtak az edények. A csarnokban rögzített asztala
terítetlenül nem maradt soha. Helyi tanácsüléseken a fő, gyakran volt a grófság lovagja ő. Selyemerszénye és kétélü tőre volt erősítve tejfehér övére. Ispán volt s esküdtszéki auditor. Derekabb földesúr nincs is sehol.
Egy Kalapos volt köztük meg egy Ács, egy Kelmefestő, Kárpitos, Takács,
és nagy testvériségben mind az öt egyforma köntösökbe öltözött, ruhájukon csupa új díszités, övükben nem rézzel kivert a kés, de színezüsttel s minden penge fénylett, tarsolyaik, öveik hófehérek.
Tekintélyes polgár volt valamennyi, méltó a céhcsarnokban megjelenni. Mindegyikük eléggé bölcsnek látszott, hogy lehessen még városi tanácsnok, volt hozzá jövedelme, vagyona, s ki örüljön majd neki, asszonya. Nem kárhoztatható, ha erre vágynak: szép is volna, ha neveznék Madame-nak, s a többi asszonyt megelőzve járna királyi köpenyben vigiliára.
Egy Szakácsuk is velük utazott, főzni nekik velős csontot, tyukot, vaníliatortát, édesgyökeret, válogatni londoni söröket, pirítani, rántani, sütni nyárson,
s hogy pástétomot és montreux-t csináljon. De nagy kár volt, hogy láttam egy sebet
lábszárán, mely már elmérgesedett. Igazán jók voltak pudingjai.
Egy Hajós is volt, messze nyugati. Dartmouth-i volt, amennyire tudom. Üggyel-bajjal nyargalt egy rossz lovon, bő köntöse térdéig ért redőzve.
Nyaka körül egy szalagon a tőre karja alatt az oldalára lógott. A nyaraktól barnára aszalódott.
Nem egy hajtás bort magába nyakalt már Bordeaux-ból jövet, míg aludt a kalmár, s nem bántotta a lelkiismeret.
Biztos, hogy jó cimbora lehetett. Mikor harcolt s megnyerte a csatát, foglyait hazaküldte - vízen át, kiszámítani a tenger dagályát, biztosan kormányozni viharán át, ismerni réveit és forgatóit,
-nem akadt párja Hulltől Karthagóig. Merész és bölcs minden vállalkozása, szakállát már nem egy vihar kirázta. Nem volt kikötő, melyet ő nem ismert, Gottlandot éppúgy, mint a Cape Finisterre-t, s minden spanyol s angol öbölbe néha befutott hajója, a „Magdaléna”. Köztünk volt az Orvostan Doktora, ilyen nem volt a világon soha.
Sebészetet tudott és fizikát s alapvetésül asztrológiát, és néha több órára kikurálja betegét természeti mágiája, ha kiszámította, mi paciense
csillagképe, jegye meg aszcendense. Minden tünetnél tudta, mi az ok, hőség, hidegség, szárazság, nyirok, miféle nedv és hogy jutott oda: jó elmélete volt s gyakorlata, s ha tudta a baj okát s gyökerét, azonnal kitalálta gyógyszerét, s patikusa rögtön odafutott, hozva kenőcsöt, port és szirupot. Egymást így keresethez segítették -nem volt közöttük új ez a szövetség. Ismerte Rufust, Dioscoridest,
a vén Aesculapot, Hippokratest, ismert sok görögöt és keletit, Serapiont, Galenust és Halyt, Rhasist, Averroest és Avicennát,
Mértéktartó diétát írt elő, mely tápláló és megemészthető, de fölösleges nincsen benne semmi. Biblia nélkül is meg tudna lenni. Bíbor és kék ruhában lovagolt, bélése selyem és tafota volt. Pedig nem szokott tékozolni sem: őrizte, amit nyert a pestisen.
Gyógyszer az arany, izgatja a vért -ezért rajongott úgy az aranyért.
Egy Bathi Asszony jött a jámborokkal, csak az a kár, hogy egy kicsit nagyot hall. Olyan ügyes volt a ruhaszövésben, nem különbek az ypres-i, genti nők sem. Otthon, az offertórium előtt
senki nő meg nem előzhette őt, vagy ha igen, oly haragba esett: szívéből eltűnt a könyörület. Fején finom anyagú kalapot
viselt, és vagy tíz fontot nyomhatott az, amelyik vasárnap födte állát. Lábán finom, hosszú harisnya, skárlát, feszült és lágy, vadonatúj cipő.
Arca merész, rózsaszín, üditő.
Hogy derék asszony, nem volt soha kétes, templomban a pap ötször adta férjhez, míg ifjúkori pajtásairól
ma már soha senki egy szót se szól. Sok messze folyó partját látta meg, háromszor járta Jeruzsálemet
és Rómát. Volt zarándokolni Kölnben, Santiagóban és Boulogne-ban nemkülönben. Nagy távolságokat bevándorolt.
Sajnálatos, hogy kecskefoga volt. Könnyű nyeregben ült szép könnyedén, állig burkolva, a kalap fején
széles volt, mint egy kis kerek paizs, külön köpenyt kapott a lába is,
mely sarkantyút is pengetett vidáman. Fecsegett és kacagott társaságban. A szerelemnek megismerte rég művészetét, táncát és gyógyszerét.
Egy Plébános is akadt ott, aki
szegény lelkész volt csak és városi, de jó cselekedetben, gondolatban s tudásban senki nála gazdagabban nem élt. Krisztus Evangéliumát tanította híven és prédikált. Jólelkű volt s áhítatos csodásan
és béketűrő a viszálykodásban. A világért nem tett volna olyat, hogy káromkodjék tizede miatt, inkább még ő osztotta volna szét jövedelmét, begyűjtött tizedét egyházának szegényei között, mert ő maga kevésből is kijött. Senki se lakhatott annyira messze, hogy zápor vagy mennydörgés elijessze hívétől baj, betegség esetén,
mindegy volt, milyen, gazdag vagy szegény. Gyalog járt mindig, kezében a bot.
Híveinek szép példát mutatott. Tanítását megelőzte a tett, s az evangéliumi szöveget megtoldotta ezekkel a szavakkal: „Ha rozsdál az arany, mi lesz a vassal?” Ha papjuk, kiben megbíznak, rohadt, mi óvja meg a laikusokat?
De szégyen az is, ha mindenki tudja, hogy mocskos a pásztor, de nyája tiszta. A papnak kell példát mutatnia,
hogy tisztán éljen mindegyik juha. Jövedelmét bérbe nem adta ki, hogy sárba vesszenek a juhai,
s ő Londonban, a Szent Pálban legyen s meggazdagodjék rekviemeken. Semmilyen testületnek tagja nem lett, de otthon maradt őrnek nyája mellett, hogy ne pusztuljon, ha a farkas éhes, mert jó pásztor volt ő, nem gyáva béres. S bár szent volt és erényes ő maga, a bűnöst nem vetette meg soha, nem beszélt gőgösen, dagályosan, szerényen tanított s jóságosan. Hogy szelídsége s jó példája vonja a népet menny felé, ez volt a gondja, de ha valaki megrögzött, makacs, akár közrendű vagy nagyúr akadt, azt megszidta, kiprédikálta jól. Nála különb pap nincs is tán sehol. Nem vágyott pompára és titulusra, lelkiismeretét el nem csititotta, Krisztus és tizenkét apostola tanítását követte ő maga.
Egy paraszt is jött vele, a fivére, ki sok trágyát rakott fel már szekérre, derék munkás volt, igaz Földmüves békeszerető, könyörületes.
Egész szívvel szerette mindig Istent, ha áldó, ha sújtó kezére ismert, s felebarátját jobban, mint magát. Csépelni és kapálni készen állt, ha lehetett, és napszámot se kért a szegénytől - megtette Krisztusért. Nem maradt adós gyümölcs, gabona s jószág után a tizeddel soha.
Egy ujjatlan zekében ült a kancán. Volt azután egy Molnár és egy Ispán, egy Búcsúárus és egy Porkoláb,
egy Sáfár és én - senki nincs tovább. A Molnár szálas volt, csupa erő, nagy csontjaiban volt elég velő, otthon már sokszor állt ki próbatétet s ha birkózott, a kos mindig övé lett. Zömök volt, széles vállú, csupa görcs. Bármilyen ajtót fejével betört
vagy kiemelt és nem gátolta pánt. Szakálla széles volt, mint egy lapát, és mint a sertés vagy a róka, rőt. Orra hegyén egy bibircsókja nőtt, azt meg egy piros szőrcsomó befödte, akár a disznó fülében a sörte.
Alatta fekete orrlyuka tág, kard és kerek pajzs verte oldalát, szája is nagy volt, mint egy pincegádor, szinte goliárd volt vagy jokulátor, mókája léha és trágár merészség. Háromszor lopta el gabonarészét. Aranykeze volt, bármihez fogott. Fehér köpenyt viselt s kék kalapot. Értett hozzá, nyekergetni dudáját, úgy kísért minket Southwerk városán át. Egy bírósági Sáfár, az is eljött. Példát vehetnek róla a beszerzők, hogyan kell élelmezni okosan, akár fizet, akár hitele van. Vásárlását úgy intézte előre: hasznot tudott kovácsolni belőle. Hát nem Istennek különös kegyelme, ha egy ilyen alacsonyrendü elme a tanultak hadát lefőzheti?
Több mint harminc gazdája volt neki s mindegyik jogban jártas és tapasztalt. Tucatjával ülték körül az asztalt, akik már kezelhették volna bátran bármilyen lord vagyonát Angliában, hogy élhetett adósságmentesen
birtokából ha nem volt esztelen
-vagy ahogy kedve szottyant bármiképpen. Bármilyen földesúr bármely ügyében segíthettek. És mégis ez a gondnok, valamennyiből ez csinált bolondot. Az Ispán kolerikus volt, sovány, beretvált arcú férfi, homlokán a haja kurta, mint a papoké, s kerekre nyírva vált el kétfelé, a lábszára egyenes, hosszú, vézna, nem is volt rajta lábikrája, izma. Rendben tartotta a csűrt, az istállót, s hibát auditor soha nem talált ott. Akár aszály volt, akár sok eső, hogy az aratás mit hoz, tudta ő. Ura jószága, a nyáj, a gulya, disznaja, lova és baromfia -ezt ez az Ispán igazgatta mind. És elszámolt megegyezés szerint, mióta húszéves elmúlt ura, és hátraléka nem volt még soha. Átlátta minden pásztor és cseléd meg tiszttartó ravaszságát, cselét, s ezek gyűlölték, akár a halált.
Szép lakása volt, mely egy dombon állt, körötte lombos fái adtak árnyat.
Több jövedelme volt, mint az urának. Titkon szerzett egész vagyona van, de megnyerte urát, mert ravaszan kölcsönzött a sajátjából s kapott ezért hálát, ruhát és kalapot.
Ifjan mesterséget tanult ki rendben, ács volt akkor, kitűnő mesterember. Egy zömök, jó lovon ült ez az Ispán, Scot nevezetű, almásszürke kancán, hosszú, kék köpeny redőzött le rajta, oldalán meg egyenes, hosszu kardja. Ez az ispán, akiről itt beszéltem,
Norfolkban élt, Bawdeswelle közelében. Szerzetes módra körülszegve volt ruhája, s mindig hátul lovagolt.
Köztünk tartózkodott egy Porkoláb, kerub-arca piros volt, mint a láng, a szeme szűk, arcán piros ragya, mint egy veréb, pimasz volt és buja, szemöldöke, szakálla csupa korpa és fekete. Gyerek-mumus az arca. Fehérólom, kénkő nem volt olyan, se borkőolaj, borax, se higany,
sem olyan tisztító, maró kenőcs, mely ragyáitól megmenthette őt, hogy daganatoktól tisztuljon arca. A hagymát, fokhagymát hiába falta s ivott nehéz óbort, vérvöröset, akkor bolondozott és csevegett, s ha alaposan kóstolta borát, aztán már latinul beszélt tovább. Két-három szót tudott csak, valamely dekrétumokból tanulhatta el.
Nem csoda, hiszen hallhatta naponta, és tudjuk, hogy a szajkó is kimondja a szavakat, jobban a pápa sem. De kérdezz tőle mást is, hirtelen eltűnik majd a filozófiája
s csak a Questio quid juris-t kiáltja. Kedves gazember volt, jó cimbora, jobbszívű pajtást nem találsz soha. Elnézte egy negyed liter borért, ha valaki ágyastársával élt egy évig, és fel tudta menteni. Neki is voltak titkos útjai.
S ha valaki benne ragadt a lépben, ő kitanította, hogy sohse féljen s a fődékán átkát könnyen viselje. De akinek erszényben volt a lelke, a büntetés is ott érte utol.
„A fődékánnak erszény a pokol” -mondta, de tudom, ebben tévedett. Féltek az átkától a vétkesek, mert elkárhoztat a Significavit, de a feloldás üdvösségre válik. Hatalmában volt az egyházmegye minden lánya, kényire-kedvire, s tanácsot kapott, aki rászorult. Fejére rakott egy nagy koszorút, söröscégér, akkora legalább, a pajzsa meg egy hatalmas kalács. Egy Rouncivalles-ból való Búcsúárus kedves barátja volt s melléje társult. Rómából érkezett egyenesen
és zengte: „Jöjj el hozzám, szerelem!” Kísérte a porkoláb basszusa,
nem volt még ilyen harsány trombita. Ennek a Búcsúárusnak haja
viaszsárga volt s mint a len, laza, a vállát beborítja s úgy repül lágy fürtjeivel a feje körül, mert szépség céljából s a divatot
követve nem is hordott kalapot, hanem zsákjába csomagolta el. Azt hitte, az új módnak megfelel, ha kis sapkában lovagol, vadul. Szemét meresztette, akár a nyúl. Előtte tele zsákban római
legfrissebb bűnbocsánat-tárgyai. Sapkáján Veronika-jele és a hangja mint a kecskemekegés, szakálla nem volt, nem is lesz soha, arca borotva nélkül is sima.
Herélt vagy kanca volt? Kutatni kár most: még egy ilyen kegyelmű búcsuárus Berwicktől Ware-ig még egy nem akadt. Volt a zsákjában egy párnahuzat,
„Miasszonyunk fátyola” - mondta róla, volt nála még egy rongydarab vitorla Szent Péter bárkájából - és azon hajózott Jézus Krisztus a tavon -, s egy bádogkereszt, kövekkel tele, s disznócsontokat rejtő üvege. De ha talált egy szegény falusi embert, rögtön több pénzét csalta ki egy óra alatt ez a sok ereklye, mint amennyit az fél évig keresne. Így hízelgett nekik hazudva, csalva, s így lett a nép az ő bolondja, majma. De hogy kitűnjék az egész igazság: volt benne épp elég egyháziasság, tudott históriákat mondani
és offertóriumot zengeni,
mert tudta minden éneknek helyét, jól prédikált s mindig simán beszélt, vígan énekelt s ahogy lehetett, úgy szedte össze az ezüstöket.
Most elmondtam hát sorba, röviden, milyen rangú s ruhájú volt s milyen okból gyűlt össze ez a társaság, mely Southwerkben e fogadóba szállt, abba, amelyet „Tabard”-nak neveztek. De ideje már elmondani nektek azt is, hogy mit csináltak akkor este, akik e fogadóba gyűltek össze. Aztán elmondok még sok egyebet, mi zarándokutunkon megesett. De kérlek, legyetek oly nyájasok, hogy aljassággal ne vádoljatok, ha nyíltan elmondom, hogyan esett, szavaikat, viselkedésüket,
s ne ütődjetek meg e szavakon, hisz éppúgy tudjátok, mint én tudom, hogy aki elmondja, amit neki
meséltek - szavait, ha teheti, pontosan ismételje, bár maga olyan durván nem is beszél soha. Ha hamisít s a szavakat cseréli, történetét már nem híven meséli. Testvérét se kímélheti soha, bármilyen szót ki kell mondania. Leplezetlen volt Krisztus szava néha, s jól tudjátok, hogy nem gazság a célja. Platónban is csak ez olvasható:
„A ténynek legyen rokona a szó.” Bocsássátok meg azt is, arra kérlek, ha zarándokjaimat itt elétek
nem rangjuk sorrendjében vezetem. Értsétek meg, hogy kurta az eszem. Gazdánk jól fogadott, hellyel kínált mindenkit, s már hozták a vacsorát, finom fogásokból épp eleget, bora tüzes volt, inni jólesett. E Fogadós méltó, hogy ünnepen a céhcsarnoknak marsallja legyen. Nagy ember volt, szeme mélyen ülő, Londonban is szép polgár lenne ő, beszéde bátor, bölcs, művelt, vidám, férfiasságában sem volt hiány. Jókedvű férfi volt és amikor vacsora után rákerült a sor a játékokra, a tréfálkozásra, s ki volt fizetve a vacsora ára,
így szólt hozzánk: „Nos, szívemből fakadt szóval üdvözlöm itt az urakat,
mert fogadom igaz szavamra, még nem gyűlt össze ily víg társaság ez évben e fogadóban, mint épp e napon. Ajánlok egy mulatságot s tudom, olyan, hogy annak mindenki örül és nem nehéz és sokba sem kerül. Isten vezesse Canterburybe az urakat s Szent Tamás töltse be vágyaikat. Tudom, hogy az utat játék és mese rövidíti csak,
mert nem mulatság s nem is üditő, csak lovagolni tompán, mint a kő, ezért hát, amint mondtam már, ajánlok egy kis mulatságot és tréfaságot. Ha tetszik nektek és egységesen
helyeslitek, hogy én ítélkezem, s úgy tesztek, ahogy mondani fogom, holnap, ha lovagoltok az uton, akkor, apám lelkére, hogyha nem mulattok jól, üssétek el fejem. Kezeket fel, szótlan esküdjetek!” Tanácskozásunk hamar megesett. Úgy gondoltuk, nem érdemes sokáig fontolni, s megígértük a továbbit, s kértük, hogy mondjon hát ítéletet. „Urak - így szólt -, most jól figyeljetek, és kérlek, hogy rossz néven ne vegyétek. Arról van szó, hogy tömören beszéljek, hogy utatok így rövidíthető:
ki-ki két történetet ad elő Canterbury felé, úgy gondolom, kettőt meg a visszafelé-uton, kalandot, amely vele megesett. S annak, aki ezúttal köztetek a legjobbat meséli, azt, amely tanulságnak, vigasznak megfelel, annak mindnyájan együtt fizetünk egy vacsorát, ha újra itt leszünk e helyen, Canterburyből jövet. És hogy még vidámabban legyetek, lovamat magam is megnyergelem s vezetlek majd saját költségemen. S ha szavamat vitatja valaki, minden költségünket az fizeti. Ha ezt is kegyesen helyeslitek, mondjátok meg, de nyíltak legyetek, hadd készüljek döntésetek szerint.” Erre vidáman esküdtünk megint, hogy elfogadjuk, amit javasol és örülünk, ha velünk lovagol, s kértük, legyen utunknak vezetője s meséink bírája s meghirdetője és a vacsora árát szabja meg,
és rendelkezzék mindenben, mi meg követjük majd. Így hát előre szépen meg is nyugodtunk már ítéletében, aztán hozattunk újra a nehéz borból, és nagyot ittunk erre, és azután hamarosan lefeküdtünk. Reggel a nap alig virradt fölöttünk, a Fogadós volt mindünk kakasa, s alighogy összegyűlt kis csapata, ellovagoltunk, aztán ügetésbe
gazdánk a vágtában megállt kicsit s szólt: „Tudják az urak, mi az, amit megfogadtak és én is megfogadtam. Ha esti dalra a reggeli dallam felel, lássuk, ki nyitja meg a sort. Mert úgy ihassam még a sört, a bort, hogy aki szavamnak ellenszegül, fizeti, amibe utunk kerül!
Húzzatok sorsot, s ki a rövidebbet húzza, történetének nekikezdhet.
Uram - így szólt -, nagyságos Lovagom, húzzon most sorsot, mert úgy akarom. Főnökasszony - szólt -, jöjjön ide hát, s Diák uram se szégyellje magát s ne tanuljon most, rajta, szaporán.” Aztán sorsot húztunk egymás után. Történetemet rövidre fogom:
véletlen volt-e, sors-e, nem tudom, de a sor épp a Lovagra került, ennek pedig mindenki megörült,
s mindnyájan vártuk, hogy mondani kezdje történetét, mert megfogadta este,
mint hallottuk. Nincs szükség szóra itt, ha ez a férfi ígér valamit.
És mivel bölcs is volt meg engedelmes, megtette szabadon azt, ami kellett, s így szólt: „Mivel nekem kell kezdenem a tréfát, Isten nevében, legyen!
Figyeljetek tehát történetemre.” Mi lovagoltunk, újra útra kelve, s belefogott történetébe, víg
arccal kezdett nekünk mesélni - így:
Vas István fordítása
A LOVAG MESÉJE
Első része
Élt hajdan egy nemes király Athénben; nevét nem fröcskölé be semmi szégyen - ahogy a história szól maga -,
mert ki viselte, Théseus vala. Nem volt akkor oly hős a nap alatt! Sorra levert dús birodalmakat; forgott a harcban fortéllyal s vitézül,
a nők országát is legyőzte végül, így hát behódolt neki Skythia s annak királynője, Hippolyta. Csapván nagy, fényességes esküvőt, mint hitvesét, Athénbe vitte őt és Emília húgát is vele.
Hadd vonuljanak hát hazafele, győzelmi kürtök s trombiták szavára, bajnok sereg közt, Athén városába. Csak lenne érkezésem rá elég, elmondanám itt sorról sorra még, hogy Théseus lovagi fegyvere a nők hadát miképpen verte le; az ütközetet, mindenek fölött, athéniek s amazonok között; az ostromot kellene hogy lefessem Hippolyta királyi szíve ellen. Hát még az esküvő pompázata? S a vihar, mely űzte-verte haza? De mire az efféle locska szó? Még jókora szántóföld várható, s eke vonszára gyöngék ökreim, s idő előtt elfogyna mind a rím. Más idejébe nem rontok bele, hadd jusson hát minden főre mese, és lássuk, végül kit illet a pálma. Tehát mesém gombolygatom továbbra. Nos, mikor Athén látszott messziről, lován Théseus léptetvén elől,
- nyergében ül dicsőn és fényesen -, hát, hol az út a városba megyen, mit lát, kétoldalt messzi nézve el? Útjába nők csapata térdepel,
mind párban, fekete gyászöltözetben; nem jajoghat sírás keservesebben; soha olyan szívtépő bánatot, amilyet ott az asszonynép csapott, és el nem állt addig könnyük patakja, míg kantárját egy kézbe nem ragadta. „Kik vagytok és hogy meritek ugyan ajbajjal verni fel dicső utam?
-szól Théseus. - És mért e fájdalom? Csak nem az én hírem bánt oly nagyon? Ha rossz sorotok volna, szóljatok, mert gyámolítástokra kész vagyok! S mért fekete a ruhátok szine?” Megszólal a legöregebb ime; sápadt-fehéren áll ura elé, hogy aki látja, elbúsul belé.
„Ó, nagy király, büszkén emelheted győztes csatából megtérvén fejed; babérodra mi nem irigykedünk, azt esdjük, add oltalmadat nekünk. Siratozásunk hallván, légy kegyes, és ránk, nyomorult nőkre, csepegess irgalmadból valamit kegyesen.
Uram, nincs köztünk egy e szent helyen, kinek a vére ne királyi volna,
mégis hullván hulltunk le mind a porba, mert forgandó Fortuna kereke,
s forgunk mi is le-föl, le-föl vele. A kegyelem istenét megkövetve, két hete térdel seregünk e helybe, hogy itt megvárjuk érkezésedet; segíts rajtunk, uram, amíg lehet. Nekem ezért a gyász a szívemen -nemes Kapaneus volt hitvesem. Halála Théba alatt érte el! S aki íme előtted térdepel, ahány nő ímhol bánattal tele, mind Théba ostromának özvegye, mert férjük ott pusztult a várfalon. És, ó egek! Az a galád Kreón, kit Théba porig alázva ural, haraggal teli s gyilkos bosszuval. A zsarnok szenvedély vakon arat, mert meggyalázza, meg a holtakat, kik elhulltak dicsőn, a férjeinket, s tetemükért nem ereszt oda minket, hogy végtisztességet adjunk nekik. Kutyák szabad prédája mindegyik, ahogy halomba hányva fekszenek.” Mikor elhangozának ott ezek, arcra borul a sok asszony jajogva:
„Nézz ránk, urunk, nézz, özvegy asszonyokra! Hadd járulunk nemes szíved elé!”
Leszáll lováról Théseus imé; úgy meghatották az esdő szavak, hogy azt hitte, a szíve megszakad elnézve a lenn térdelők felett, kiknek hatalma Thébánál veszett. Sorjába mind magához emeli, vigasztalással a szíve teli; lovagi esküjét kiáltja fennen,
hogy hadat állít és megy Kreón ellen, Thébába föl! Olyan bosszúra vágtat, mit majd egész Görögföld megcsudálhat, s mondhatja, ki nevére föltekint:
„Elbánt Kreónnal érdeme szerint!” Tovább a szót nem csűri Théseus; zászlót kibont; nyeregbe szálla, s huss! Thébába indul bajnok seregével, Kreón hegyibe indul aznap éjjel, utána zúg egész lovas hada. Elébb nem is ment Athénbe haza; hanem csak hitvesét, Hippolytát, s annak testvérhúgát, Emíliát athéni otthonába küldeté.
S elnyargalt, hogy az út porzott belé. Mars képe rőten, dárdás-pajzsosan ott ég fehér zászlóján, s még hogyan! Az egész mezőn végig látni rajt Minótauros képét, a szilajt, azt viseli Théseus zászlaja, kit rég megölt a hős király maga. Lovát a jó lovag hajszolta gyorsan - legszebb virág a lovagi csokorban -, és végül Théba városához ért,
hol víni ott kiválasztá a tért.
De nem csűröm a szómat, most kivált: Kreónt, a dúló thébai királyt
párbajra hívta, s mint lovag, levágta; ura halott - megfut serege hátra. Akkor pedig a városnak neki! Ormát, falát földre ledönteti, s az asszonyok javára rendelé, hogy férjük tetemét kapják elé, végtisztességre, ahogyan szokás. Fölösleges itt hosszú papolás, elmondani a hölgyek jajgatását, mikor magasra megrakták a máglyát, s míg égett halott férjük teteme; s hogy Théseus részvéttel volt tele; hogyan bocsátá őket útra fel, mivel mesém rövidre fogni kell. Thébára így fordult nehéz idő. Nos, Théseus, a győző, a dicső, a nyílt mezőn vert sátrat éjszaka, s úgy tőn Thébával, mint szokás vala. Elült a zaj, tovább nem folyt a vér; fosztogatóké lőn a csatatér;
kik holtak a mezőn vérükbe fagytak, mindről inget, páncélt lehúzogattak. A holtak közt két, sebtől éktelen lovag hevert egymás közeliben, egyforma díszű-hímű öltözetben, egyforma páncél mindkét ifju testen:
Arcitas volt az egyikük neve, s Palamon, ki ott feküdött vele; elfújhatná a mécsük egy fuvintás; pompás fegyverzetük királyi mintás, hát felkiált az apród: „Ó, nagy Ég! E két lovag királyi sarjadék, s anyjuk testvérek, thébabeliek!” Senki a két ifjút nem öli meg, fölemelik és elviszik oda, hol Théseusnak áll a sátora,
s az rabként mind Athénbe küldeti, mert váltságdíj ugyan nem kell neki. Mikor pediglen végez, megy haza, megy Théseus Athénbe, megy hada; és hódító babért visel örökkön, míg élete, a víg, csak tart a földön. Nos, erre több szót nem vesztegetek. A rabtoronyban bú-baj közepett senyvedt jó Arcitas és Palamon, s nem válthaták meg maguk aranyon. És napra nap, és évre év megyen; végül egy frisses május reggelen, Emília, ki szép vala s finom, mint zöldelő szárán a liliom, s üdébb, mint május első harmata - orcája eleven rózsa maga,
s nem is tudom, lehet-e rózsa szebb -, hajnal előtt, mivel így szokta meg, felkelt s ruhát öltött, szép díszeset, mert május így kelté a frisseket (a lusta földneheze néki nem kell), hogy a nemes szív keljen serkenettel, borulni magos színe elibe.
Emília fölserken sebtibe,
szívét kitárni boldog hódolattal; gyorsan ruhát! magára kapja azzal; haja, a szőke, hullván hullva, két hosszú fonatban veri csipejét. A kertben, míg a hajnal tündököl, virágokat szed, sétálván le-föl; fehér virágot, lángpirost utána, füzért teker belőle homlokára, s angyali hangja fennen szárnyala. A zord börtöntorony vastag fala ott áll, alig néhány lépésre innen (a két fogoly ott senyvedez bilincsben kikről beszéltem s szólok még igen), Emília kertjének végiben,
Csudás reggel volt, soha szebb napot! Fenn Palamon, hogy bánatát feledje, a porkoláb kegyét odáig esdte, hogy a magos toronyba felmehet; onnét egész Athént látni lehet, s a lenti kertet, lombos ágakat, Emíliát az árnyas fák alatt, ahogy szökell a kerti utakon. Nos, ekkor a rab lovag, Palamon, a tömlöcben futos vadul, le-fel, és önnön bánatával felesel, hogy mért is jött világra valaha. Úgy rendeli ekkor sorscsillaga, míg nézdegélt az ablaka megett, amelyet vastag tömlöcrács fedett, hogy alant Emília tűnt elé;
felszisszen s szíve meglódul belé. Mintha fullánk szurkálta volna át, hozzá fut Arcitas, a jó barát,
s kérdé: „Testvér, mit látsz a fák alatt? Orcád ugyan mitől oly sápatag? Mi volt előbb a fájó szisszenet? Viseld rabsorsod, ahogyan lehet, Istenre kérlek, légy türelmesen, úrrá amúgy se léssz a Végzeten. Rossz csillagállás, Saturnus gonosz jegyeiből hárult reánk a rossz, hiába lázadozunk ellene;
talán így nézett ránk az ég szeme, mikor születtünk; hát viseljük el.” Palamon erre imigyen felel: „Ó, nem ez bánt, testvérem, Arcitas! Ne képzelődj; figyelj rám, s látva láss: nem rabsorsunk fáj, hanem valakit megláttam, s az epeszt, sajog, vakít; tüstént beléhalok, ezt érzem.
Mert alant, ott a kerti ösvényen egy hölgyet láttam, csudálatosat, ezért hallhattad bús panaszomat. Nem tudom, égi vagy földi személy, de bája Venus bájával felér.”
És ígyen szólva, térdére esett: „Ó, Venus! ha kedved abban leled, hogy itt e percben öltsél alakot előttem, ki nyomorult rab vagyok, adj menekvést e börtön mélyiről. Ha úgy ítéltetett sorsunk felől, hogy a halál utol itt érne minket, oltalmazd meg, hadd kérlek, véreinket,
kikre zsarnok igája nehezül.” Fut erre a tömlöcrácshoz felül, fut Arcitas, hogy a csudát kilesse. Szépsége őt is tüstént megsebezte, s ha Palamon szíve úgy vérezett, hát Arcitas hétszerte szenvedett. Fel is felsóhajtott keservesen: „Szívem! ó ennyi szépség hirtelen, mint ama hölgyé, ott a fák alatt! Ha tőlem annyi kegyet megtagad, hogy itt sétáljon (az nekem elég), küldjön szívemre szép halált az ég.” Mikor ezeket hallja Palamon, haragra lobban lelkében nagyon:
„Komoly beszéd ez, vagy csak tréfaszó?” Szól Arcitas: „Hitemre, így való!
Tanúm az Úr, tréfára semmi kedvem.” Ki Palamonra néz most, beleretten, ahogy beszél: „Alja dolog ugyan, ha álnokul keresztezed utam, ki vér szerint a rokonod vagyok! Mindegyikünk nem esküt fogadott: »Úgy áldjon-verjen bennünket az Ég, hogy amig életünk fáklyája ég, jöhet bú-baj, szerencse, szerelem, köztünk ellentét soha nem terem. Hűségre példa lesz a mi személyünk, egymást segítve élünk, amig élünk.« Így esküdtél nekem, én meg neked, s ezt megszegni, remélem, nem mered. Segítségemre kéne hogy siess,
te meg helyette álnokul fizetsz: azért rajongsz, kit én imádok fennen, s szolgálok, míg egy szikra ég szivemben! Ó, álnok Arcitas! nincs jogod erre,
mert én gyúltam előbben szerelemre! Inkább nyújtanál segítő kezet;
szentebb kötelességed nem lehet. Aki magát lovagnak nevezi, a lovagtársa az első neki, különben joggal álnok a neve.” Jó Arcitas büszkén fölfelele:
„Nem én, inkább te vagy álnok, barátom!
Álnok - e szót nyíltan arcodba vágom!
Nem én mondtam előbb, hogy szeretem? Te nem tudtad, látván a kertbe lenn, hogy égi vagy földi személy-e hölgyed! Csak áhítatot érzel, semmi többet, de én szerelmet, földi lény iránt;
másként elmondtam volna, hogy mi bánt, neked, kihez testvéri eskü köt?
Előbb szeretted? Nincs szóm efölött; tanuld meg végre, ahogy írva áll: a szerelmes számára nincs szabály! Nagyobb hatalmat, mint Amor nyila, ugyan nem ismer el emberfia.
Fölösleges jog és törvény ezért: naponta megszegik szerelemért. A férfit a szerelem leigázza, s nem szabadul, hiába jő halála, szerethet szüzet, asszonyt, özvegyet. Neked boldognak lenned nem lehet, mert nem kegyel a sors; de engemet se. Vagy elfelejtenénk, akár egy percre, hogy örökre bezárolván vagyunk?
Nincs pénz, mivel megválthatnánk magunk. Ez itt csak éhes ebek herregése
hiába koncon, egyiké se végre, egy héja csap le rá, s azé leszen, s a veszekvők csak nézik éhesen. Hát győzzön az udvar parancsszava: nincs senki, csak az ember önmaga! Szeress, de én is örök lánggal égek; testvér, tovább mi végre is beszéljek? Örök lakásunk e rácsos torony; csüggedezünk veszett kalandokon.” A két lovag egymást így mardosá. De nem időzhetek ennél soká;
a tárgyra! Nos, egy szép nap úgy esett (ne féljetek! túl hosszú nem leszek), hogy Perotheus herceg ím, a derék, ki Théseus hűséges társa rég, hű követője gyermekkora óta, Athénbe föl, megyen látogatóba, mulatni jó barátja asztalánál. Jobban szerette Théseust magánál, az pedig őt, ahogyan senki más. Mikor egyikük mondja az irás -halálba pusztult, ment utána társa, magát emésztve el pokolra szálla; de új mesébe nem kapok belé. Perotheus Arcitast is kedvelé; ismerte, mint thébai lovagot. Sok kérésére kegyelmet adott
hát Théseus, mondván az ifjú rabnak, sarc nélkül útra engedi, szabadnak, kikötve, hogyan és miképp mehet. Erre szentelni kell egy kis helyet.
Nagy Théseus és Arcitas között ez volt az egyezség, mi létrejött: ha Arcitas csak egyszer, valaha fogságba jut, nappal vagy éjszaka akárhol, Théseusnak messzi földjén, hol őt illeti bármiféle törvény, pallos alá kerüljön a nyaka. Választ egyebet mit is mondana, búcsúzni kell s menni hazafele! Mert a nyakán van jó helyen feje. Nos, Arcitasba most sajdul a bú. Úgy érzi, a halál szívére fú;
jajong, zokog, sűrű sóhaja száll, egy kell neki: a nyugtató halál.
„Ó jaj, szerencsétlen napon születtem! Börtönnél rosszabbat kell elviselnem! Szegény szívem, hiába bujdokol, nem tisztítótűz vár, hanem pokol. Ha nem ismerne a jó Perotheus, börtönbe zárolna még Théseus, ahol e szívtépő kínok helyett
gyönyörűség volt sorsom módfelett. Csak látni őt, aki a mindenem, habár kegyét nem is remélhetem, elég lett volna énnekem örökre! Ó, Palamon! kiáltja összetörve. -Tiéd a győzelem kettőnk közül; láncon maradsz, de a szíved fölül! Láncon? Ez itt földi paradicsom! A te szerencséd énnekem kínom: te látod őt, enyém a végtelen; s mivel körötte ott lehetsz jelen,
megeshet - lévén lovag -, mért ne esne, elég forgandó dolog a szerencse, hogy vágyadat egyszer elérheted. De én, szerencsétlen, számkivetett minden kegyből, sosem remélhetem, hogy lég, föld, víz, tűz - efféle elem, vagy teremtmény, belőlük épitett, megvigasztalja egykor e szivet. Elemészt engem a keserüség; ó élet, álom, öröm, áldjon ég! Az emberi nem mért vádolja hát a gondviselést, a sorsot magát? Igen sokszor még jobbat ad nekik, mint ahogyan előbb kitervezik! Egyiknek legfőbb vágya a vagyon, s amiatt éri gyilok gazdagon, másik meg börtönéből szabadul,
s otthon szolgái megölik gazul. A vágyban ott az ártalom, ezer, s nem sejti, aki érte esdekel. Tántorgunk, mint a részeg, ittasan, ki tudja: valamerre háza van, csak azt nem, vajon végre odajut? Mert a részegnek síkos minden út. Így éljük valahányan a világunk; egyre a boldogság után vadászunk, de tévedezünk csak az ösvényen. Mind látjuk ezt, én meg különösen, kit balga képekkel megcsalt az álom. Vártam, hogy egy nap jő szabadulásom, s további életem vidám öröm
-most jajonghatok veszett üdvömön. Mivel nem láthatlak, Emília, lettem egyszerre a halál fia!” És Palamon, a másik oldalon hallván, hogy Arcitas oda nagyon, ugyancsak szörnyű jajgatásba csap, hogy visszhangoznak a toronyfalak; vonszolja láncbilincseit csörögve, s a láncra hulladoz keserü könnye. „Ó, Arcitas! Atyámfia - kiált -, megnyerted, ugye látod, a vitát! Te Théba földjén bárhová mehetsz, s az én bajomra már ügyet se vetsz. Mert lovag vagy és helyén az eszed, rokonságunkat összegyűjtheted: fölkelne hadra, mind e város ellen, s kalandosan, vagy másvalami nemben a drága hölgy keze tiéd leszen,
kinek csudás szépségét szenvedem. Ez a való törvénye, Arcitas;
mivel téged rabsors le nem igáz, lovagi voltod is javadra van,
míg én börtönben emésztem magam. Napjaimat sírva itt őrölöm,
mert bánatot szerez csak börtönöm, s szerelmem is csak sírásra fakaszt, panaszra jajt ad, jajra meg panaszt.” Úr lőn a féltékeny düh kebelén, kínok kínját szenvedte el, szegény, és mint a friss gyolcs, vált olyan fehérre, s mint a hamu, fakó lőn arca fénye. Kiált szegény: „Kegyetlen égiek, akik a föld útját kiméritek, érctáblátokon írván írva áll törvényetek, mint örökös szabály:
a ti szemetekben több-e vajon az ember, mint karámba zárt barom? Mert, mint levágásra szánt állatok, az ember is csak fogságban vacog; hányféle kórt s bajt kell eltűrnie, szenvedni, bár nincs egyetlen büne! Értelmet abban ugyan ki találna, hogy az ártatlant kínpad mocska várja? Még az is csak súlyosbítja bajunk, hogy kötelesség rabjai vagyunk: isteni akarat függvényei,
míg az állat is kedvét töltheti. Az állat ha kimúlt, nincs kínja több, de a mi bajunk, bánatunk örök, akármi sok sírás, könny itt kevés, szenvedj tovább! ez a rendeltetés. Feleljen erre, aki pap s okos,
azt mondom én, hogy a világ gonosz. Hány tolvajt és kígyófullánku nyelvet hordoz a föld, mely gonoszat müvelhet, s szabadon jár, övé minden öröm; én Saturnusért a láncot nyögöm, Juno miatt is, ki sok thébai vérét vadul nem szánta ontani, hogy Théba, mint a puszta, néptelen; és Venus is csak ront a szívemen: tüzet fújok véremre, Arcitasra.”
De hagyjuk mostan Palamont magára, csak nézdeljen a tömlöcablakon,
mesémet Arcitasszal folytatom. Elmúlt a nyár s a hosszú éjjelek a bánaton csak még növeltenek, mert szenved, ki szerelmes s aki rab. De ugyan melyik baja súlyosabb? Palamoné, kit örökös-örökkön, mint hallottátok, fogva tart a börtön, s halálig béklyót nyögve sínyledez? És Arcitas? Halálba fut emez, ha Théseus földjére lép merészen,
hogy egyszer hölgye két szemébe nézzen. No, szerelmesek! most feleljetek! Melyikük sorsa rettenetesebb? Naponta látja hölgyét Palamon, bár nem jut át a zord börtönfalon, míg Arcitas akárhová mehet, csak a hölgyére nem vethet szemet. Akinek kedve tartja, hát itéljen, én hadd megyek előbbre a mesében.
Második része
Mikor Thébába megtért Arcitas, szívét megülte jajjal teli gyász, a hölgy után, kit többé sose láthat. Olyan keserű vala az a bánat, hogy soha még teremtett földi lény annál többet nem hordozott szivén. Alvás, étel-ital nem kell neki, szárad, mint gally, ha szél letördeli; setétes két beesett szeme árka, sovány orcája viaszosan sárga,
embert kerül, csak egy kell: a magány; sóhaj a társa minden éjszakán.
Hallván zenét, szerelmes éneket, könnye patakja tüstént megered. Csengő beszéde reszketősre vált, nem ismert rá, ki hallotta szavát, s csak nézhetett, ugyan mi lőn baja. Mert a külseje nem olyan vala, mint akit Erós lőtt vala sziven; inkább tébolyultnak látszott igen, színe olyan búskomor betegé, ki ábrándjaiba hibbant belé. Hanem a szót szaporítani kár: esze, modora nem a régi már jó Arcitasnak, a szegény lovagnak.
Több szót ezen mért kéne, hogy csavarjak? Soká senyvedt a jó lovag a kín
és szenvedés sorvasztó láncain, Thébában, mint előbb itt emlitém, mikor álmában, éjjel idején Mercurius az ágy elejbe álla, intvén, elég vala már búsulása, s varázsvesszőt tart Arcitas fölé; aranyfürtös fejét sisak födé: olyan Merkuron épp az öltözék, milyenben Argust megigézte rég.
Így szól: „Tüstént indulj, lovag, Athénbe, panaszaidnak ott egyszerre vége!”
Serkenti a jósige Arcitast:
„Akármi lesz, fölindulok kiált -Athénbe föl! -Athénbe egyenest! Hadd lássam őt, kiért a vágy epeszt; ha érte életemet veszthetem,
semmi halál akkor nem fáj nekem.” Azzal tükröt kerít a kezibe;
nézi, hol a hajdani arcszine, s szeme, rég-volt pillantásaival?
Ekkor hirtelen eszébe nyilall, hogy mivel hosszas kínjai ilyetén elváltozást okoztak külsején, ha pompát s hangos feltűnést kerül, Athénben élhet ismeretlenül, s láthatja szíve hölgyét napra nap. Ruhája, mit kapván magára kap, közemberré szürkíti Arcitast.
Csak egy apródot vitt el, senki mást, cselédnek, kit titkába avatott,
s ki éppolyan szegény ruhát kapott. Hamar lovon hát Athénben terem. Egy szép nap az udvarnál megjelen, szolgálatot kínálgat sokfele,
mondván, cipekedés a kenyere. Hogy ne vesztegessünk ezzel időt, hát egykettőre fölfogadta őt Emília mellé egy kamarás. Mert jól körültekintett Arcitas, kik az imádott hölgy cselédei. Fát vágott és vizet hordott neki; amit parancsoltak, megtette szépen, s győzte derékkal, erővel keményen; akár a vas! meg nem roppant bele! Szolgált tehát egy-két esztendeje belső cselédként szép hölgye körül. E szolgálatban párja nem kerül, nem a királyi udvarban semerre. Magát Philostratosnak elnevezte; és olyan példásan viselkedik, hogy híre messze szétkürtöltetik. Mindenki a sorsot emlegeti: „Adhatna Théseus rangot neki, hiszen hozzá méltó állásba téve jobban kitűnne sok rejtett erénye.” Ekként növelte hát hírét saját munkája és hozzá a sok barát, végül megállt rajt Théseus szeme, s trónja mellett lőn a lovag helye. Rangjához pénzt is kapott, jó sokat, és otthonról csengő aranyakat, miket évente pontosan hozának; de csak csínján fogott gazdálkodásnak, hogy gyanút ne ébresszen senkiben. Jó három esztendőt szolgált igyen, békében-hadban egyaránt derék, kivíva Théseus szeretetét.
Hanem kicsit most Arcitast hagyom, hadd lássuk, hogy mimód élt Palamon.
Hét gyászos év vánszorgott el fölötte, s a hőst a zord börtön tépázta-törte: rabsága és szerelme verte le. Kinek szíve nincs részvéttel tele, Palamon kettős fájdalmát ha látja? Mert míg lelkén a szerelem igája, kezén-lábán súlyos rablánc csörög, és e bilincsen rabsora örök.
Ó, szörnyű sors! Kínokra újra kín! Elmondani nem jő tollamra rím, tehát jobb, ha meg sem kísérelem. Történt pedig egy május éjjelen - hét május telt el, hogy láncon vala, s e májuson harmadik éjszaka -,
nem tudom, vak véletlen vagy a végzet, vagy más rendezte ígyen az egészet, de Palamon áttörte egy barát
segítségével börtöne falát, és futott Athénből, amerre látott. Részegre itatta a porkolábot, finom thébai bort adván neki, fűszerrel s édes mákonnyal teli, hogy rázhatták, lekókkadt csak feje, s szemére mély álom nehezede;
futott, ahogy csak győzte szusszanattal. Elfogy hamar az éj, közel a hajnal, hát gyorsan el kellett rejtőznie. Körülnéz, berek bukkan elibe, jó sűrű, hát veti magát oda; mert az Palamon föltett szándoka, hogy nappal bokrok alatt rejtezik, s éjszaka újra fölkerekedik,
Thébába, hol hívek körötte, s fennen indul velük hadba Théseus ellen, s vagy pusztul, ha el kell pusztulnia, vagy övé lesz a szép Emília;
ezt így tökélte el szíve szerint. Most Arcitast illesse szó megint, ki, bár közel a baj, nem észleli, hogy a szerencse tőrt vet majd neki. Pacsirta száll a pirkadó egen, az új napot köszönti édesen; hajt Phoebus fényességes szekeret, hogy belepezsdül egész napkelet, s felszárad, amerre kereke hajtat, a berki fák levelein a harmat. Ím Arcitas, kit Théseus kegyel, trónálló szolgává emelve fel, fölkel s víg reggel ragyogja körül,
hát májusnak meghódolván örül, mert érzi, hogy szerelme végtelen. Azzal egy jó hamar lovon terem, hagyván most minden udvari ügyet, lován egy-két mérföldnyire üget. Útját véletlenül ama berek keresztezé, amelyről szó esett, ott tarka hímű virágot szakít, s fonja koszorúba virágait, és örömében kicsordul dala: „Ezerszer üdvöz légy, május hava, szálldos virágillatod édesen, zöld ágaidból, kérlek, adj nekem!” És a berek zöld lombú árnyasában leszáll lováról Arcitas vidáman, sétál le-föl a berki utakon, ahol történetesen Palamon a bokrok sűrűjébe rejteze; ott biztonságosabb az élete.
„Ki énekel?” - Honnét tudná; hanem gondol bárkire, Arcitasra nem; de van erre mondásom, épp a kellő: „Lát a mező, és mindent hall az erdő.” Nos hát, bölcs dolog résen lennetek, s nem ér váratlan vendég bennetek. Arcitas pedig nem sejti balul, hogy a bokor megett társa lapul, mert néma az, nincs ott egy moccanás! Mikor kifogy a dalból Arcitas,
és a sétát is megelégeli, a szíve lőn nehéz búval teli. Ez a szerelem: bú is, öröm is, akár a rózsa: virág és tövis;
bukik le-föl, mint kútban a cseber, s mint a pénteknek, szeszélye ezer: hol napja süt, hol zúdul zápora. Ekként dobálja épp ide-oda Venus kénye a szerelmeseket: szeszélyesebb a péntek nem lehet, pedig az változik még csak furán. Roskad le a lovag a dal után, s hangja sötét panaszolásba csap: „Ó, átkos, melyen születtem, a nap! Juno, istennőm! szólj velem, nohát! Meddig sújtod még Théba városát? Hol Kadmos s Amphión vala király, mióta ontat dicső vért viszály; Kadmos fiaié folyik patakban, ki Théba köveit lerakta hajdan,
ki koronát először visele, kiből fakad vérem eredete,
királyi vér, mely uralkodna fennen, de csúful szolgaköntöst kell viselnem, és Théseus parancsolgat nekem, aki pedig halálos ellenem. S Juno jobban megaláz, ha lehet, mert félre kellett dobjam nevemet, a hajdan büszke Arcitas ma csak Philostratos, ha megszólítanak. Mars vad haragja, s Juno szívtelen öldökölt végig nemzetségemen, én élek csak, és szegény Palamon, kit Théseus nehéz bilincse nyom. S hogy teljesen elpusztuljak belé, tüzes nyilát meg Amor röpteté szívembe, s a szerelem nyila gyors; tehát ifjan halálra szánt a sors. Megbűvölt a szemed, Emília; miattad vagyok én halál fia. Föláldozni kész volnék életem
- mert egy lyukas dió is több nekem -, ha versengést kíván a szív ügye!” Azzal aléltan roskad a fübe, és sokáig föl nem eszmélkedik. A bujdokló lovag szívét pedig, mint éles penge, járta át a kín, s felbőszülvén Arcitas szavain, nem kell tovább a rejtekhely neki, eszét az éktelen düh elveszi, a sűrűből kiáltozván kiront:
„Gaz Arcitas! Megvagy! Ilyen iszonyt! Nem átallod szeretni hölgyemet, kiért engem kín ostora veret; hol az esküd, vérünk kötése rég? Nos, volt erről szavam már épp elég! Ezenkívül felvett neved hamis, megcsalatva Théseus maga is,
de itt haljak meg! mint téged se szánlak; hölgyem szívén nincs helye osztozásnak: Emíliám csak én szerethetem!
Gyűlöllek! Nézz: Palamon a nevem! S noha nincs kardom, s rajtam vértezet, mert úgy szöktem, ahogy szökni lehet, nem félek; itt halsz meg, azt mondhatom, vagy úr leszel örökre vágyadon.
Felelj! nincs választásod semmi más!” Palamon láttán elhűlt Arcitas; szívében bosszúság s erős harag;
fennen kiált, amint kardot ragad: „Beteg vagy, látom; ó, te oktalan! Nagy szerelmedben eszed odavan; de lenne csak kezedben fegyvered, nem huzakodnék itt soká veled, ez a berek megláthatná halálod! Fülembe milyen esküm kornyikálod? Mi köt hozzád? Hát tudd meg, esztelen: minden gátat leront a szerelem;
akármit is teszel, szeretem őt! De meghajlok az óhajod előtt, hát legyen harc, lovagi becsülettel! Ígérem, holnap itt talál a reggel, s ne félj, titkunkat dobra nem verem; ha te lovag vagy, mi az én nevem? Hozok magammal fegyvert eleget; a rossz enyém, a jó tiéd lehet. Lesz estig étel, ital, takaró,
hogy ne fázz, mert az éj vacogtató, s ha győzelmet aratsz e helyt fölöttem, s vérem utolsó cseppje földre csöppen, Emíliám keze tiéd lehet.”
Ebbe Palamon beleegyezett, reggelig pedig váltak kétfelé; a lovagi szabály így rendelé. Jaj annak, aki elődbe kiáll, ó Cupido, nem osztozó király! Mert korona s szív - ez a színvaló -, míg a világ, az föl nem osztható! Ezt a szabályt nyögé a két rokon. Jó Arcitas vágtat sebes lovon, a városba siet, hogy kora reggel - már pirkadatra - két jó fegyverekkel a berekben meginten ott lehessen, hol vad tusában csapnak össze ketten. Megrakja fegyverekkel jó lovát, nyargal magányosan a síkon át, s kellő időben és kellő helyen, ahol Palamon várja, megjelen. Elváltozik az orcájuk szine; két trák vadász a két lovag ime, ki egy szorosban áll s lándzsát szegez, míg oroszlánra vagy medvére les, és hallja, hogy csörtet a fák alatt vadul tördelve a zöld gallyakat. Jól tudja: ez halálos ellene,
s akármi lesz, meg kell küzdjön vele; vagy ő pusztítja el a csörtetőt,
Lőn arcuk színe fakó-fénytelen, szívükben sosem ismert félelem, nem biccentik köszönni fejüket, csönd száll közéjük, halálos-süket, egymásnak szótlanul segítenek öltözni harcra, két testvér-gyerek, aztán ideje eljöve a harcnak, és csattogó dárdáik összecsapnak. Bőszült oroszlán egyik oldalon: ez - elhiggyétek! - maga Palamon; tigris a másik: maga Arcitas, hull ott ütés, de milyen óriás! A két lovag, mint két vadkan forog, míg vértajtékot böffen a torok. Hát csattogjon dárdájuk magasan, most Théseusra fordítom szavam. A Végzet a legegyetemesebb és legnagyobb úr a világ felett, kit egy mozgat: Isten akarata; ki mindenekkel szembeszáll maga, ereje ellen nincsen oltalom,
mert ím, beteljesedik egy napon, mi ezer évig soha nem esett meg, hát tőle bárki is hiába retteg: harc, béke, gyűlölet és szerelem eldöntetett előre odafenn.
De Théseuson most mesém sora, kit a vadászláz gyakran elfoga, hogy május szarvasát elejtené. Nos, ágya jó hajnalban kiveté; nyeregbe hát! és frissen útra kel kürtszóval és csahos ebeivel. A szenvedély jobban nem fűtheti; nem kell tehát egyéb öröm neki, hogyha övé lesz zsákmányul a gím, mert nála Marsra Diana a rím. Mint említém, a nap tündökletes, s Théseus kedve boldogan repes; ott Hippolyta és vele huga, mindkettejükön díszes zöld ruha; csudás menet volt, nem látsz még olyat! Épp a berek felé hajszol lovat
nagy Théseus, mert közölték vele, hogy ott egy szarvas rejtezőhelye. Nos hát, a mondott tisztás ott közel; ahol a szarvasgím rejtőze el,
a patak is ott folyik valahol. Körötte két vadász ebe csahol, vadat felhajtani vitte magával.
Nos, a tisztásra ér hamar lovával; körültekint, és mit kell látnia? Ott harcol, mint két megvadult bika Palamon s Arcitas, a két rokon; villog a nap a fényes kardokon, egy-egy csapásnak a puszta szele talán egy kisebb fát elmetszene. Hanem a két lovag nem ismerős. Lovát megsarkantyúzza hát a hős, kivont karddal a küzdők közt terem és hars megálljt parancsol hirtelen: „A nagy Marsra, hogy úgy igaz szavam: fejével játszik az az oktalan,
ki még előttem egyet ütni merne! Feleljetek, azt mondom, gyorsan erre: ugyan kik vagytok? milyen szerzetek, hogy ádáz magatokban küzdetek, nem mint királyi bajvívásokon?” Fölfelel Théseusnak Palamon:
„Felség! a szót ugyan mért vesztegessem: megértünk a halálra mind a ketten! Bűnnel és nyomorúsággal tele az életünk - az sújt a földre le. Nincs nálad igazságosabb biró, hát az legyen most a kegyelmi szó, hogy irgalmatlan vedd el életem, de társam is pusztuljon el velem. Mindegy, előbb melyőnk fejét veszed; ő Arcitas, halálos ellened,
kit száműztél, halált ígérve rég, ha újra a földedre lépne még. Felvéve a Philostratos nevet, udvari körödbe settenkedett,
sok éve félrevezet szörnyü mersszel, trónállód, ki sunyin sarkadba lebzsel, és Emíliáért lángol szive.
Mivel halálom napja ez, ime töredelmesen meg kell vallanom, az én nevem pediglen Palamon, ki börtönöd hagytam magam megett. Gyűlöllek téged, közbe módfelett imádom Emíliámat, a drágát;
ölj meg, hadd lássa híve pusztulását! Jogodban áll, hát üttesd le fejem, és Arcitas sorsa is ez legyen;
halált érdemlünk; adj bakód kezére!” Gyors és rövid rá Théseus beszéde: „Figyeljetek! a sok szó mire még? Mert vallomásotok nekem elég,
s magatok szabtatok ítéletet, nem kínpadra küldlek benneteket: Mars keze által kell pusztulnotok!” A királynő, ahogy ez asszonyok szokása, sírt, és együtt sírt vele Emília s a hölgyek serege. Elbúsult ifjú s éppen úgy a vén a két szegény lovag történetén, kik oly nemes érzelmekkel teli nem szántak szerelemért küzdeni. Hogy ne buggyanjon a vérük elő, kiált közrendű és előkelő:
„Uram! mi kérünk: kegyelmezz nekik!” És a földön körül térdepelik,
hogy lába nyoma is csókolva légyen. Megenyhül az a sok asszonyszemélyen; szívét meglágyítá a könny, a részvét, bár düh öntötte el magos személyét, nos, fontolóra gyorsan az ügyet! Panaszaik előtt nem lőn süket; haragja, érzi, lassan elenyész, annyi mentő igét talál az ész; mért büntesse a szerelmeseket? Segít magán mind, ahogyan lehet; ha kell, börtönből szökik messzire. S mert a hölgyek felé hajolt szive, kik még ontották könnyük patakát; gondolt nagyot, szavát fordítva hát: „Verje ki azt a szégyen pirosa, ki részvétre meg nem hajol soha, ki oroszlánként bömbent még nagyot, látván félelmet és bűnbánatot,
ki gőgös és a bajból nem okul, s nem tágít a rossz mellől konokul. Nincs abba csöpp bírói értelem, ki nem fontol ilyesmit mérlegen, mert büszkeség s alázat neki egy.” Érezve, hogy haragja füstbe megy, szemét emeli fényesen magasba, és hangos szókat zengedez az ajka: „Ó, szerelem hatalmas istene! Erővel és keménységgel tele; nem állítja meg semmi rettenet; csodát olyat csak istenség tehet. A híveinek ő jelöl utat,
és a sorsunkon kedvére mulat. Nézzetek Arcitasra s Palamonra. Bilincsét mindegyik lovag ledobta, Thébában élhetnének fényesen,
de itt ellenségeskednek velem, ahol pedig fejükkel játszanak. Mindazonáltal szerelmük, a vak, könyörtelen halált gyűjt hegyibük. Elhagyta őket lám a jobb eszük! Csak a szerelmes ilyen ostoba! Az égre! milyen ezek homloka? Sebükből, mint patak, buzog a vér! Hát mondhatom, ez aztán furcsa bér, mit szolgáinak Amor odavet!
És azt hiszik, hallottatok ilyet: szerelmeseknek ez a sors való! Hanem csak még az a mulattató, hogy akiért e veszett bajvivás, nem szánja, úgy se, mint akárki más, mert többet tud nagy tüzükről akár valamely istenteremtett madár! Ezt enni kell, hidegen-melegen. Ifjú, öreg hamar bolond leszen. Az voltam jómagam is hajdanán, Amort ifjan sokat szolgáltam ám,
s mert megkínzott, tudom, hogy odavész, ha szíven érint ő, a józan ész;
és mivel ifjan többször foglya voltam, bűnötöket nem szabad megtoroljam, ha már királynőm is elémbe térdel, húgával, Emíliával, a széppel. Hanem e helyt most megesküdjetek, hogy támadásra nem jő kedvetek, nem rontjátok soha Athén falát, inkább majd véditek, mint jóbarát, és békiben én elbocsátalak.” Két lovagok esküvést mondanak, uruk kegyét s oltalmát kérve még. „Ha származás és dús örök elég - szól Théseus, nyújtván kezet nekik -, hercegi sarj kezét is kérhetik
az ilyen méltó lovagok akár; de vesztetekre, kérlek, az a kár, hogy Emíliám, húgom, kezesem, kiért csatáztok itt féltékenyen, nem lehet mindkettőtök felesége, ha örökétig vívnátok is érte. Aki rossz csillag alatt született, hiába áhítozza a kegyet,
mert két kérőnek nem mondhat igent, akármi nagy a féltés, annyi szent! Én leszek az, aki körültekint, tevén a Végzet óhaja szerint;
ímé a feladat, figyeljetek,
melyet nektek kell véghezvinnetek. Nos, halljátok, két lovagok, a tervem; ellenvetés hiába ám ez ellen,
hát éljetek tetszés szerint vele: mehettek észak fele, dél fele,
sarc és veszély ugyan nem fenyeget, s állítsatok jó bajnoksereget
egy év múltán, ki-ki száz lovagot, ne szánjatok hadi páncélzatot, s jelenjetek meg bajvívásra készen. Engem pedig kötelez majd kötésem, erre lovagi eskümet adom,
hogy győzhet Arcitas vagy Palamon, ha véget ér az ádáz küzdelem, ki győztesen tekint szét a gyepen, s leverve vagy elűzve ellene, övé leszen Emília keze;
az elmondhatja, hogy a sors kegyeltje! Itt áll a sorompóknak sora-rendje; és úgy döntsön az Ég üdvöm felett, ahogy ellátom bíró tisztemet.
A küzdelmet addig be nem rekesztem, míg nem halott, vagy nem fogoly az ellen, valamelyik a két lovag közül.
De szóljon, aki ennek nem örül, hanem szava végső szava legyen.” Aj, hogy ugrált Palamon esztelen! Arcitas szeme csupa ragyogás! Ki írja versezetbe a csodás
jókedvet, mely majd szétveté szivük, hogy Théseus oly nagy jót tett velük. Körül mindenki ott térdre esett, úgy mondtanak hálás köszönetet, különösképpen a thébaiak.
Lettek szívükben szerfelett vigak; s hogy eljött az idő a búcsuzásra, mentek haza, Thébának városába.
Harmadik része
Fölhányhatjátok hanyagságomat, ha nyújtanám itt az időt sokat; nos, Théseus semmi áldozatot nem szánt, míg sorompót állíttatott. Nem is emeltek sehol a világon olyan teátrumot még puszta páston:
a kerülete egy mérföld vala, árokkal futott körül kőfala;
és bent milyen csudás lépcsőt rakat? Legalább hatvan lépés magasat. Ha valaki egy fokra leüle, más néző jól láthatott mögüle. Fehér márványkapu állt nyugaton, a párja a keleti oldalon.
Olyan épületet s olyan hamar építtetni más hiába akar, igaz, hogy akár matematika, de éppen úgy a geometria, szobrászat, képírás tudósai siettek gyors munkába állani, mert Théseus nagy díjat fizetett. Egy kapuból láthattad keletet; oltárt s szószéket rakatott elébe, hogy mód legyen Venus tiszteletére, hol áldozatot fogad kegyesen. Szemben pedig, a nyugati felen, Marsnak hódolván olyan oltár álla, amelynek egy szekér arany az ára. Hol tornya állt, északra, alabástrom s korall szentély emelkedett a páston, a tisztaság istennője maga,
az kapta ama szentélyt, Diana; nagy Théseus állíttatá neki. Méltó szavakkal kell elzengeni, míg nem felejtem el, milyen csodás vala forma, dísz, ék és csiszolás az emelt isteni szentélyeken. Hogy milyen szánandó a szerelem, Venus templomfalán jól látható: rossz álom, sóhaj és rideg való, panasz, megszentelt könnyek zápora, a vágy tüzzel kígyózó ostora,
mely a szerelmes szíveket veri; az esküvés nehéz kötelmei; a kéj, a kincs, az ifjúság heve, a szív, csurdig szenvedéssel tele; bosszú, tékozlás és ígérgetés, hízelkedést szülő rongy színlelés; az Irigység, sárga virág fején, közben pedig kakukk lesel kezén; vígság tüköre, tánc, dal, móka, hárfa, a szerelem virág-fonásu lánca; ahogy e helyt sorolgatom elé, egymást a falon rendbe követé,
