J. A. REDMERSKI
ÉNEK A
SZENTJÁNOSBOGARAKRÓL
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014
A fordítás alapjául szolgáló mű: J. A. Redmerski: Song of the Fireflies
Fordította BIKICS MILÁN
1. fejezet
ELIAS
Úgy tartják, hogy az ember sosem felejti el az első szerelmét. Akik így gondolják, igazuk van. Álmaim nőjével még akkor találkoztam, amikor bunkert építettünk a fák ágai közé, és sárból készítettünk süteményt – ő sütötte a legjobb homoktortát egész Georgiában –, és most, tizenhét esztendővel később még mindig az ő mosolya köszön vissza mindenről, ami jó.
Csakhogy Bray élete mindig, hogy is mondjam… komplikált volt. Az enyém, hát igen, az enyém szintén komplikált volt, ám hiába vagyunk e tekintetben egyformák, egyéb dolgokban nagyon is különbözünk.
Sosem hittem volna, hogy a kettőnk kapcsolata túlnyúlhat a barátságon, időnként kiegészülve… khm… járulékos örömökkel, és ő sem hitte. Kezdetben jól is gondoltuk. Ám utóbb – és hát, basszus, a fényes jövő rendesen elvakított mindkettőnket – alaposan rácáfoltunk a saját hiedelmeinkre. Egymás iránti szerelmünk, számtalan hibájával együtt, egy izgalmas tevékenységben kulminált, jelesül: páros meglapulásban egy zsernyákoktól körülvett vegyesbolt polcai között.
Na de hadd kezdjem a történetet az elején!
Július negyedike – tizenhét évvel korábban
Ha egy kilencéves fiú bukik egy nyolcéves lányra, az rendszerint ártatlan természetű ügy. És kegyetlen. Amikor Brayelle Bates-et életemben először megláttam, amint Parson úr tavacskája mentén felém kocog a tágas mezőn, azonnal kipécéztem magamnak. Fehér napozóruhában és lila virágos strandpapucsban közeledett. Hosszú, sötét haja kétoldalt takaros varkocsba volt fonva, amelyet egy-egy lila masni fogott össze. Tetszett nekem.
Dehogyis tetszett, csak hát szép volt. Ezért aztán el is kezdtem szekálni.
– Mi van ott a képeden? – kérdeztem, amikor elhaladt mellettem.
Bray megállt, és csípőre tett kézzel lenézett rám, amint egy pikniktakarón ücsörögtem az anyukám mellett. A száját rosszallón összecsücsörítette.
– Nincs az én képemen semmi – mondta fintorogva. – Dehogyis nincs – mutogattam. – Ott, ni! Nagyon undi. A kislány reflexszerűen végigtapogatta az arcát.
– Na de hol? És micsoda? Hogy néz ki?
– Mindenütt. Valami undi, és úgy néz ki, mint ami undi. Elgondolkodva rágcsálni kezdte a száját.
– Nem is!
– De igen! Az egész képed nagyon randa. Kérd a doktor nénit, hogy gyógyítsa meg!
Már éreztem is a fenekemen a strandpapucsa hegyét.
– Au! Ezt most miért kellett? – dörzsölgettem méltatlankodva az alfelemet.
Észrevettem, hogy anyu a fejét csóválja felénk, de aztán tovább beszélget Janice nénivel.
Bray karba tett kézzel rám dörrent:
– Tudd meg, hogy te vagy az undi! Olyan a fejed, mint a kutyám segge!
Anyu erre felkapta a fejét. Úgy nézett rám, mintha éppenséggel én beszéltem volna csúnyán.
Mit tehettem, vállat vontam.
Bray sarkon fordult, és fölszegett állal, sértetten a szülei után masírozott. Néztem, ahogy távolodik, és a fenekem fájdalmas lüktetése figyelmeztetett rá, hogy hagyjam ezt a lányt békén, hacsak nem akarok több rúgást.
Naná hogy ettől vérszemet kaptam!
Ahogy Athens derék polgárai kiültek a legelőre, tovább figyeltem, ahogy Bray a barátnőjével shymmizik. Ahogy körbe-körbe ugrándoztak, néha rám nézett, randa, pimasz ábrázattal. Bicskanyitogató dolog volt, tekintve hogy anyu mellett kellett ülnöm. Idegesített, hogy olyan jól érzi magát.
– Hová mész, Elias? – kérdezte anyu, amikor fölkeltem mellőle. – Csak amoda – böktem Bray fele.
Sóhajtozva forgattam a szemem. Anyu folyton attól félt, hogy elrabolnak, eltévedek, megütöm magam, piszkos leszek, vizes leszek, satöbbi.
– Jól van – ígértem meg, és már mentem is.
Körbeszlalomoztam a sok nádszéket és takarót, sörrel meg ásványvízzel teli hűtőtáskát, aztán megálltam az erőszakos kis liba előtt. Hiába, nem tudtam róla leszállni.
– Ne játssz a fűben fehér ruhában, azt nem szabad!
Bray-nek tátva maradt a szája. Sápatag, göndör, tejfölszőke hajú barátnője, Lissa, akit ismertem a suliból, rám mosolygott. Tetszhettem neki.
– A ruhám alatt rövidnadrág van – mordult fel Bray. – Különben is, mit bámészkodsz?
– Nem is bámészkodtam, én csak… Bray és Lissa fülsértő viháncolásba kezdett. Elpirultam.
Bray csak egy héttel azelőtt költözött át Atlantából, és hamar beilleszkedett. Mi több, egyenesen átvette a prímet! Piszok kis dög volt, gyönyörű, de közben randa féreg, mindenki vele akart barátkozni, mert ellenségnek túl szörnyű lett volna. Nem vegzált senkit, csak úgy simán tiszteletet parancsolt.
– Akarod, hogy a tó szélére üljünk? – kérdeztem. – A tűzijáték elég zsír, amikor a vízben látszik!
Bray vállat vont.
– Felőlem… – Lissa be sem várta, hogy Bray mit lép, már indult is.
Lissa helyes lány volt, csak levakarhatatlan. Már bevallhatom, hogy én híreszteltem a suliban: azért olyan sápadt, mert albínó. Utólag szégyelltem magam. Nem számítottam rá, hogy onnantól kezdve mindenki albínónak fogja csúfolni. Amikor Bray a városkába költözött, első dolga volt ledorongolni egy egész falka lányt, amiért Lissát csúfolták. Onnantól kezdve Lissa úgy tapadt Bray-re, mint tépőzár a cipőre.
És egyszer csak, elfeledve, hogy csúnyának neveztem, továbbá a rugdosást is, közösen megindultunk a tó felé. Vagy két órát üldögéltünk a partján. Egy idő után a haverom, Mitchell is csatlakozott hozzánk, attól fogva négyesben heverésztünk
a fűben, a fekete égbolton pukkanó színpompás tűzijáték-rakétákban gyönyörködve. És bár Lissa és Mitchell is ott feküdt velünk, Bray-jel úgy viselkedtünk, mintha kettesben lettünk volna. Buta vicceket meséltünk, nevetgéltünk, kicsúfoltuk az arra járó felnőtteket. Az volt addigi életem legszebb estéje, és a dolog még csak akkor kezdődött.
Amikor a tűzijátéknak vége lett, és sötétség borult a mezőre, addigra a legtöbben már elcsomagoltak és hazamentek.
Anyu odajött hozzánk, és fölénk tornyosult. – Ideje mennünk – mondta.
Bray mellettem feküdt, fejét a vállamnak támasztva. Én észre sem vettem, anyu viszont annál inkább. Fejjel lefelé is láttam az arcán, és nézése csak annál félelmetesebb volt. Felkeltem a fűből, hogy talpára fordítsam a tótágast álló világot.
– Nem maradhatnánk még egy darabig?
– Nem, Elias. Reggel korán megyek dolgozni. Amúgy is késő van. – Szabad kezével felém intett, hogy álljak fel végre.
Vonakodva engedelmeskedtem.
– Jaj, tessék itthagyni, Ms. Kline! – kérlelte Mitchell, aki viccesen nézett ki, mert elöl kipottyant egy tejfoga, valamint hülyegyerek-frizurája volt. – Majd én hazakísérem!
Mitchell egy évvel idősebb volt nálam, mégsem akartam, a legkevésbé sem, hogy hazakísérjen. Egészen méregbe gurultam, hogy így leégtem Bray előtt.
Lesújtó pillantást vetettem Mitchellre, aki bocsánatkérően pislogott vissza. – Sziasztok! – köszöntem el tőlük.
Elvettem anyutól az egyik hűtőtáskát, hogy segítsek neki a cipekedésben, és követtem a földúton parkoló terepjárónkig. Janice néni elbúcsúzott, és ütött-kopott Corsicája felé vette az irányt.
Anyu lefeküdt aludni, alighogy hazaértünk. Szállodát igazgatott, ezért ritkán volt szabadideje. Apu Savannah-ban élt. Három évvel azelőtt váltak el. Szerencsére mindkettejükkel jól kijöttem. Általában apunál töltöttem az egész nyarat, most azonban a munkája Michiganbe szólította, ezért – a válás óta
először – anyuval kellett nyaralnom.
Szerintem a sors intézte így. Bray máskülönben sose kopogtatott volna be aznap éjjel az ablakomon. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ott lakom, alighanem Mitchell vagy Lissa adta neki a tippet.
– Már lefeküdtél? – kérdezte Bray megjátszott hitetlenkedéssel, ahogy az ablakból felnézett rám.
Felhúztam az ablaktáblát. A fülledt nyári levegő betódult a szobámba. – Nem. Csak bejöttem a szobámba. Te hogyhogy még kint
vagy? Bray ajka ravaszkás mosolyra húzódott. – Jössz úszni? – kérdezte.
– Úszni?
– Aha, úszni. – Keresztbe fonta a karját, és oldalra billentett fejjel méregetett. – Mi van, begyulladtál? Nem mersz ellógni, mi?
– De igenis merek!
Pedig az igazat megvallva bizony begyulladtam. Ha kiderült volna a dolog, anyu könyörtelenül kiporolt volna a légycsapóval.
– Akkor gyere! – intett felém. – Bizonyítsd be!
Ez volt ám a kihívás! Légycsapó ide vagy oda, ha meghátrálok, Bray örökre leírt volna, mint cégéres gyávát. Kipletykált volna a világon mindenkinek a suliban. Az egész város anyámasszony katonájának könyvelt volna el, és kiközösítettként, barátnő nélkül tengődhettem volna tovább, tán egész életemre megbélyegezve. Esetleg mint hajléktalan, az eresz alatt nyomorogva. Anyu legalábbis ezzel riogatott, hogy derekasabban álljak a tanuláshoz.
Egy szó, mint száz, máris túlaggódtam a csínytevést.
Beszívtam az alsó ajkam, és még gondolkoztam egy keveset. Amikor azonban megláttam, hogy Bray megint készül jártatni a lepcsest, átvetettem az egyik lábamat az ablakpárkányon, majd kaptam magam, és leugrottam. Guggolva érkeztem a földre, büszke is voltam magamra.
Bray vigyorogva kézen fogott, s már húzott is maga után. Ami azt illeti, Parsonék taváig egész úton a légycsapó járt a fejemben.
2. fejezet
ELIAS
Bray rettentő szabad szellemű volt, félvállról vette az egész világot. Ezt azonnal észrevettem rajta, mihelyt leértünk a mező szélére: elengedte a kezem, és futásnak eredt. Két kezét a feje fölé, a magasba nyújtotta, mintha le akarta volna halászni az égről a csillagokat. Nevetése ragályos volt, teli tüdőből kacagva rohantam a nyomában. A roskatag mólóról elrugaszkodva hatalmas csobbanással érkeztünk a vízbe. Ingemet, strandpapucsomat le se dobtam.
Egy darabig úszkáltunk, és ahányszor csak tehettem, lefröcsköltem; végül megelégelhette, mert visszaúszott a mólóhoz.
– Smaciztál már lánnyal? – kérdezte Bray, amitől totál ledöbbentem. Idegesen pislogtam rá, miközben a vizet tapostuk.
– Nem. És te?
Kaptam is mindjárt egy zsibbasztót a vállamba. Muris pofát is vágott hozzá, és közben kacagott.
– Dehogyis! Hogy smacizzam ez lánnyal? Az tényleg undi!
Én is elnevettem magam. Észre se vettem, hogy nem fogalmaztam pontosan, amíg le nem teremtett érte. Cikinek éreztem ezt a smacizós témát. Kínomban nevetgéltem, arra várva, hogy továbblépjünk.
– Még sose smaciztam fiúval – mondta végül.
Na, erre beállt a csend. Annyira bénán éreztem magam, hogy az már fájt. Nyeldekelve lestem a víztükröt. Időnként a távolból még tűzijáték-rakéták ropogása hallatszott. Versenyt koncerteztek a tücskök meg a békák.
Hirtelenjében nem tudtam, mit szóljak, egyáltalán nem is voltam benne biztos, hogy megszólaljak-e. Aztán mégis megtörtem a csendet.
– Miért nem? – Mit miért nem?
– Miért nem smaciztál még fiúval? Gyanakodva nézett rám.
– És te miért nem smaciztál még lánnyal? Megvontam a vállam.
– Mit tudom én. Csak. – Hát, szerintem kéne. – Minek?
– Nem tom.
Hallgatás. Néztük a vizet a sólya szélét markolva, testünket a vállunk között előreúsztattuk, és a vizet rugdostuk, költői hullámokat kavarva a víztükrön.
Előre hajoltam, és csókot nyomtam az arcára, pont a szája szegleténél.
Bray elpirult, de mosolygott. Valószínűleg pipacspiros lehetett az arcom. Sebaj, nem érdekelt, és azóta se sajnálom.
Újra meg akartam tenni.
De mire felocsúdhattam volna, Bray már ki is mászott a vízből, és futva megindult a legelőn.
– Szentjánosbogarak! – kiabálta.
A vízből kikászálódva felegyenesedtem, s láttam, hogy Bray elvágtat a csillagos ég alatt. Egyre kisebb és kisebb lett. Ezrével villogtak az irinyó-pirinyó, zöldessárga fénypontok szerte a mezőn.
– Fussunk, Elias! – Nevemet a szél messzire röpítette.
Tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát. Akkor még nem láttam az okát, valami mégis ezt súgta. Tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni.
Utánaszaladtam.
– Hoznunk kellett volna befőttesüveget! – Próbálta kezével elkapdosni a röpködő szentjánosbogarakat, de hiába, túl lassú volt.
Én harmadszori próbálkozásra elkaptam egyet, s két markomban óvatosan megtartottam, hogy össze ne nyomjam szegényt.
– Hű, elkaptál egyet! Muti!
Lassan felé nyújtottam a kezem, Bray pedig óvatosan bekukucskált a hüvelyk-és mutatóujjam közötti szűk rhüvelyk-ésen. Kezem néhány másodpercenként tompán
felvillant.
– De szép! – lelkendezett elkerekedett szemmel.
– Te is – mondtam, bár csak a fene tudja, mi mondatta ki velem, ráadásul hangosan, ezt a vérciki vallomást.
Bray csak mosolygott, majd visszanézett a kezemre.
– Most már engedd el! – parancsolt rám. – Meg ne haljon.
Kinyitottam a markomat, de a bogárka nem szállt el, hanem a hüvelykujjam tövénél araszolt tovább. Ráfújtam, mire a kis fekete szárnyak belekaptak a levegőbe, és a szentjánosbogár visszaszállt az éjszakába.
Bray-jel egész éjjel a bogarakkal kergetőztünk, heverésztünk, a csillagokat vizsgáltuk; mesélt a nővéréről, Rianről, hogy milyen beképzelt és gonosz vele, én pedig – mivel testvérem nem volt – meséltem neki a szüleimről. Azt mondta, mázlista vagyok. A beszélgetésünknek nem akart vége szakadni. Lehet, hogy kicsik voltunk, de mély kötődés alakult ki közöttünk azon az éjjelen. Tudtam, hogy Bray jó barátom lesz, talán még Mitchellnél is jobb, akivel pedig elsős korunktól ismertük egymást, és a menzán mindig megpróbálta elhappolni előlem az ivólevet.
És mielőtt megvirradt volna, szerződést kötöttünk. Ki gondolta, milyen viharos időket előlegeztünk meg vele!
– Becsszó, hogy mindig a legjobb barátok leszünk – szólalt Bray mellettem fekve. – Tűzön-vízen át. Még ha te később randa leszel is, én meg hülye.
Felnyihogtam.
– Te most is hülye vagy! Az oldalamba könyökölt.
– Te meg randa – szólt vissza fülig vörösödve.
– Na jó, becsszó – adtam be a derekam, nem mintha győzködni kellett volna. Tovább fürkésztük a csillagokat. Bray összefont ujjait a hasán pihentette.
Fogalmam sem volt, mit ettem Brayelle Batesen. Kilencéves korában az ember nem tud ilyesmit. Hát, én is meg voltam lőve. De persze nem bántam meg egyetlen pillanatot sem, amit vele töltöttem. Soha.
Bray és én elaludtunk, és csak másnap reggel akadtak ránk. Három zsaru, Parson úr és anyukám ébresztett. Anyu teljesen odavolt, azt hitte, elraboltak, megöltek, és egy bőröndbe csomagolva kidobtak valahol az autópálya szélén.
– Elias! Édes istenem, már azt hittem, meghaltál! – sikoltozott, majd úgy megölelt, hogy a szemgolyóm majd kiugrott a gödréből. Azután megpuszilta a homlokomat, amitől azt hittem, elsüllyedek szégyenemben; végül újból megszorongatott.
Bray szülei is odacsődültek.
– Egész éjjel itt voltál vele? – kérdezte Bray apukája dühös hangon.
Anyukám azonnal védekező állást vett fel. Felállt, két karját a hónom alá téve megtámasztotta hátulról az államat, és tarkómat a hasához szorította.
– A maga lánya – kezdte anyukám a védőbeszédet, és nekem máris felállt a szőr a hátamon. – Az a nagyszájú, kérdezze csak tőle! Az én kisfiam aztán ki nem mászik a szobájából, hacsak rá nem beszélik!
Jaj, ne már!
Sóhajtva felnéztem rá, hátrahúzva a fejemet. – Anyu, én…
– Most akkor az én lányom a hibás? – penderült be középre Bray anyukája. – Ami azt illeti, igen – mondta anyu bátran.
Bray az apukája mögött egyre összébb húzódott, és minden másodperccel rosszabbul esett, hogy körülötte perlekednek.
Mielőtt elfajultak volna a dolgok, kirántottam magam anyu öleléséből. – Az istenit, anyu!
Anyukám szeme dühösen kiguvadt. Belém fagyasztotta a szót.
– Vigyázz a szádra, Elias! – Majd Bray anyukájához fordulva hozzátette: – Elias nem szokott ilyen csúnyán beszélni.
– Hagyjátok abba! Légyszi! Egyedül szöktem ki, hagyjátok ki ebből Bray-t!
Nem szerettem kiabálni. Gyűlöltem, hogy helyre kellett tennem anyut, de hát én csak azt mondtam ki, ami a szívemen volt, ahogy anyu tanította. Állj ki azokért, akit
azt tedd és mondd, amit a szíved diktál, bármi történjék is, Elias!
Nagyon reméltem, hogy még a hazaúton eszébe jut anyunak is ez a sok bölcs lecke.
Anyu mélyet sóhajtott, és láttam, hogy a sóhajtással a dühe is elszállt.
– Bocsánatot kérek – mondta Bray szüleinek. – Igazán nagyon sajnálom. Csak megijedtem, hogy a fiamnak baja esett.
Bray anyukája bólintott, őszinte tanújelét adva, hogy elfogadja anyu bocsánatkérését.
– Megértem. Én is sajnálom. És örülök, hogy épségben előkerültek.
Bray apja hallgatott. Volt egy olyan érzésem, hogy ő kevésbé elnéző típus, mint az anyuka.
A nyár hátralévő részét szobafogságban töltöttem, amiért ilyen cirkuszt csináltam. És bizony előkerült a légycsapó is. Aznap meg is fogadtam, hogy soha többet nem mászom ki az ablakomon. Ám ha Bray-ről volt szó, megszegtem a szavam, egészen az érettségiig, és csak azért is kilógtam. Sokszor. De anyu máskor sosem csípett nyakon.
Most biztosan csodálkoznak, hogy ha évekig voltunk országos haverok, ugyanabba a suliba jártunk, ugyanabban a tejbárban dolgoztunk, sőt még az ételünket is nemritkán megosztottuk egymással, ugyan miért nem lett több a dologból?
3. fejezet
Négy évvel ezelőtt
Augusztus másodikán töltöttem be a huszonkettőt, és egy hete költöztem be életem első önálló lakásába. Mint minden évben, Bray most is ki akarta harcolni, hogy a születésnapomat ne otthon töltsem. El akart rángatni valahová bulizni, berúgni, mulatozni. És noha sosem voltam partiellenes, továbbá inni és kefélni is szerettem néhanapján, a múltkori buli után bekasztliztak, Bray pedig az atheni járási kórház baleseti osztályán kötött ki. Vad éjszaka volt, az tuti.
– Nem lesz olyan, mint a múltkor – győzködött Bray az ajtóból.
Lábával becsukta a bejárati ajtót, aztán szabályszerűen beszambázott a nappalimba. Ledobta magát az óriási karosszékembe, lábát átvetette a karfán.
Becsuktam a hűtőszekrényt, és leültem vele szembe a puffra. Meghúztam az energiaitalomat.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem speckózzák fel a piádat, hogy leszedáljanak; a görény, aki csinálta, nem fog vele felvágni, én pedig nem verem érte laposra? – kérdeztem nevetve, és ittam még egy kortyot. – Nem lehet az ilyesmit előre megmondani.
Bray előrehajolt, és a nyakamba tette a karját. Megrészegített frissen mosott hajának és finoman bekölnizett bőrének illata.
– Nem iszom meg semmit, hacsak nem te adod a poharat, vagy Lissa – mondta, és az arcomra nyomta a száját.
Mindig utáltam, ha ezt csinálta. Legjobb barát? Na és akkor mi van, úgy is felállt tőle a farkam!
– Na jó, akkor megyek – adtam meg magam végül. – De csak ha normálisan viselkedsz – ráztam meg felé a mutatóujjamat amúgy játékosan.
Valójában Bray-től azt várni, hogy rendesen viselkedjen, nos, az eleve felejtős volt. De csinálhatott bármit, akkor sem löktem volna el magamtól.
Mindkét kezét felemelte, kapitulált.
– Kurvára megígérem – nevetgélt. – Jó leszek. Ha nem, megengedem, hogy a térdedre fektess, és kiporold a seggem!
Jézusom, most komolyan? Ez még rosszabb, mint az az előbbi puszi, hogy legjobb barátok vagyunk, meg minden!
Mélyen beszívtam a levegőt, aztán erőt vettem magamon. Felálltam a puffról, kezemben az energiaitallal.
– Hova csúszol?
– Felöltözni? – kérdeztem vissza, mert hülye kérdésre mit feleljek.
– Jó lesz az, ami rajtad van – mondta. – Dögös pasi vagy, mint mindig. – Kidugott nyelvvel alaposan végigstírölt.
Jó sokszor végigstírölt az évek során, amióta ismertük egymást. Néha eltöprengtem rajta, hogy ugyanúgy érez-e irántam, mint én őiránta. De hát Bray-nél sosem lehetett tudni. Csak abban voltam biztos, hogy bírja a burámat, tetszem is neki, de hogy mi ketten mint pár… hát, e tekintetben mindig fejtörést okozott.
Nem hallgattam rá, mentem a hálóba átvedleni. Ő is bejött utánam.
Látott már meztelenül, nem arról van szó, de ez most valahogy olyan fura volt. – Elias… – Felnéztem rá a komódom felső fiókjáról. – Beszélni akarok neked valamiről.
Ez komolyan hangzott. Még csak egyszer-kétszer láttam olyan elgondolkodónak és elszántnak a pillantását, mint akkor. Az ilyesmi többnyire nagy sorsfordulókat vezetett be, adott egy csavart a különös kapcsolatunknak, mint amikor színek kerülnek egy fekete-fehér képre. Egyelőre a színeknek nagyjából a negyede volt a helyén. Először akkor történt ilyesmi, amikor elújságolta, hogy Michael Pearson elvette a szüzességét. Majdnem beledöglöttem. Aztán én meséltem el, hogy miként esett az első élményem Abigail Rutherforddal. Azt hittem, Bray örökre meggyűlöl, merthogy kiderült, Abigail Rutherford volt az ő legesküdtebb ellensége. De ezt csak az után tudtam meg, hogy lefeküdtem vele. Aztán egyszer leszaxizott, mondván, hogy gyakorolnia kell. Utána napokig kómában jártam-keltem, mint a zombik. Képtelen voltam kiverni a fejemből, már nem magát a szaxizás aktusát, hanem hogy engem tüntetett ki vele. Aztán meg én nyaltam ki a kocsimban egy felüljáró alatt, mert szívatott, hogy úgyse merem. Bray mindig tudta, mivel hozza rám a frászt. Persze jó
értelemben. Nem mondom, ez egy ilyen elbaszott kifestőkönyv volt, de azért jó. Ahogy ott álltam a komódomnál, kezemben egy alsógatyával, a fióknak
támaszkodva vártam az új színt.
Bray leült az ágyam végébe, selymes, sötét haja meztelen vállára omolva keretezte őszibarack arcát.
– Mi a hézag? – kérdeztem, palástolva a türelmetlenségemet. Bray a szekrény felé pillantott, majd visszanézett rám.
– Madelyn is jön a buliba.
Sejtettem, mire akar kilyukadni, de nem voltam benne biztos. Bray kifürkészhetetlen csajszi volt, ez is fura volt benne.
– Na és?
– Na és? Tudom én, hogy buksz rá. Én viszont ki nem állhatom. – Bray megküzdött minden egyes szóval, láttam rajta, hogy igazából mást akart mondani. Sumákolt. Szinte biztosan tudtam, mire játszott, de még több bizonyíték kellett.
Abbahagytam az öltözködést, betoltam a felső fiókot, és nekidőltem a komódnak, két karomat a tetejére támasztva.
– Dehogyis bukom rá – mondtam. Nem mondom, egyszer azért meghúztam volna, de bukni nem buktam rá. – És te, miért nem bírod a csajt?
– Hát mert… nem neked találták ki. Helyes csaj, meg minden, csak a kisugárzása, az nem jön be. – Minél többet magyarázkodott, annál kényelmetlenebbül feszengett. – Csak hidd el nekem, ennyi. – Idegesen nyelt egyet.
Bray nem szokott idegeskedni, ha velem van.
Leguggoltam elé, és belenéztem kidülledő, kék szemébe. – Miért nem mondod meg inkább a frankót?
Bray elcsodálkozott. – Hogyhogy?
– Hogy tudnám már? – Hogy kitérjen előlem, felállt, átsétált az ágy másik végébe, és karba tett kézzel a hátát fordította felém.
– Hagyd már a rinyát! – szóltam rá, és felálltam én is. – Már mióta ezen agyalunk! Nem is emlékszem. Álljunk már le a bénázással!
Odaléptem mögé.
– Legalább próbáljuk meg, Bray!
Hátrakapta felém a fejét, tekintete egyszerre volt zavart, döbbent és aggályoskodó. A három érzelem közül csak a zavarodottságot tettette. Tudta ő pontosan, miről vinnyogok, de attól még megjátszotta magát.
– Mit próbáljunk meg? Megfogtam a karját. – Hogy járunk.
Olyan volt, mintha a szavak nyomán távozott volna a szobából az összes levegő és az összes hang. Bray egy jó darabig meredt rám, még csak nem is pislogott.
– Az óta akarok járni veled, hogy azon a legelőn együtt szunyáltunk, Bray. Tudod te is… mindig tudtad. De ha én közeledtem, folyton félrelöktél. Fejezzük már be a hülye játszadozást, és járjunk rendesen!
Bray lesütötte nagy, kék szemét. Egy lépést hátrált, majd leült az ágy végébe. Két kezét a combja közé ejtette. Továbbra sem nézett rám, és fogyni kezdett a türelmem. Azt akartam, hogy mondjon végre valamit, bármit.
Ismét leguggoltam elé, és csupasz térdére tettem a kezem. – Nézz rám, légyszi! – mondtam szelíden. – Mondj valamit!
Bray látható vívódás után végre felnézett. Szemében csak az tükröződött, hogy önmagával viaskodik.
– Nem lehet – mondta.
– De miért nem? Nem vagy rám indulva? Ha így van, csak mondd meg. Túlélem. Szar lesz, de legalább letisztul a szitu.
– Nem erről van szó – rázta a fejét Bray.
– Nem, Elias. Annak semmi köze hozzá. Azt hittem, ennyi már lejött neked. – Akkor mi a búbánat van? – A hangomon már érződött, hogy borul a bili, és talán az arcomra is kiült. – Nem is értem. Szaros kölyökkorunk óta közel állunk egymáshoz. Együtt voltunk télen-nyáron: Bray és Elias, országos haverok, még a padokra is felvésted! Mindent csináltunk már, a normál szexet kivéve! Ha meg más nőkre pályázom, egyből lebaszol!
– Most akkor féltékenynek tartasz? – kérdezte villámgyorsan.
– Hát, rohadtul – válaszoltam őszintén, pedig nem akartam megsérteni. Tudta 0 is, hogy igazat mondtam. – Csak egyvalakit vághatsz át vele, ha tagadod: saját magad!
Későn jöttem rá, hogy fájni fog neki az igazság.
Félretaszított, és az ajtó felé lépett, de belekaroltam és visszarángattam magam elé.
– Csak félek! – kiabálta, amivel teljesen megdöbbentett. – Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben, Elias! Én csak szakítani tudok. Állandóan elbaszok valamit. – Mérgesen gesztikulált. – Meddig tartott a leghosszabb kapcsolatom, mi?
Nem feleltem. Tudtam a választ, de világos volt, hogy nem azért tette fel a kérdést.
– Két hónapig – kiáltotta, és feltartotta hozzá két ujját. – Ha fogok egy pasit, onnantól max két hónap. Ez a rekord. Michael három hétig bírta, Austin két hétig, Jack, hú, ő egy kerek hónapig! Picsába, Averyt két nap alatt dobtam. Két nap! Röhej!
– És ennek mi köze hozzánk? – kérdeztem ugyanolyan remegő hangon, mint ő. – Mi nem vagyunk szokványosak. Én nem vagyok Michael, sem Avery, és ami a kapcsolatot illeti, mi ketten aztán kitartanánk egymás mellett!
– Hát pont ez az! – Bray már majdnem sírt. – Te nem vagy olyan, mint azok a pasik! Te vagy az egyetlen, aki számít nekem!
Puha arcán könnyek csorogtak.
E pillanatban derült ki számomra az igazság. Bray attól fél, hogy elveszít, ezért nem akarta a kapcsolatunkat ismeretlen irányba terelni. Nem merte vállalni a
kockázatot.
– Ettől fosok a legjobban – nyomatékosította, majd ismét a padlót kezdte bámulni. – Változnak közöttünk a dolgok. Tudom, Elias… érzem… hogy ha együtt változunk a dolgokkal, akkor utána semmi nem lesz már a régi. Szakítani fogunk, elküldjük egymást a sunyiba, és ha te kiszambázol az életemből, megszakad majd a szívem! – Azzal heves zokogásban tört ki.
Leültem a padlóra, karomba vontam Bray-t, és alaposan megölelgettem. Puszit nyomtam a feje búbjára, és közben azon igyekeztem, ne fakadjak sírva én is. Mert megértettem. Mivel Bray-t időtlen idők óta ismertem, mindenki másnál jobban megértettem.
Amint már mondtam, Bray komplikált egy csaj volt.
Mindig magabiztosan állt a dolgokhoz, felnéztek rá a többiek, sőt követték. Vad volt, bátor, nemegyszer vakmerő. Számtalanszor került bajba, jóval többször, mint ahogy egy olyan aranyos, ártatlan kislányból kinézte volna az ember. Nem félt semmitől, még jogszabályt is sértett – tizenhat évesen fiatalkorúak börtönébe dugták egy hétre. Rongálás volt a vétke: rajtakapták, hogy a közért hátsó falát lefújja festékkel. De attól még nem volt rossz lány, csak lázadó és féktelen.
Legnagyobb hibája az volt, hogy nem tudott kötődést kialakítani más emberekkel. Sem a barátaival, sem a szerelmeivel, de még a családjával sem. Igazán senkihez sem állt közel. Amikor először láttam, hogyan viselkedik a szüleivel, azt hittem, a családja élesen elüt az enyémtől. Az én szüleim mindig azzal búcsúztak el, akár telefonon, akár élőben, hogy „szeretlek”, és náluk ez egyáltalán nem volt szokás. Bray szülei nem izgatták magukat a lányuk miatt: oda ment, ahova és amikor csak akart. Az én szüleim szigorúak voltak, tizenöt éves koromig nyolckor volt nálunk villanyoltás. Sok időbe telt, mire megértettem, miért bántak Bray-jel a szülei úgy, ahogy. És csak évek múlva állt bennem össze teljesen a kirakós játék, amelynek neve: Brayelle Bates.
Lám, Bray-nek én voltam az egyetlen biztos pontja.
Ragaszkodása, közelsége szerelem volt, végig tudtam. Ő viszont nem, mert ő ezt a fajta szeretetet nem ismerte. Úgy nőtt föl, hogy az embereket sorra ellökdöste magától, másmilyen megoldást nem ismert. Ha valaki túl közel került hozzá, azt azonnal elmarta maga mellől, mintha a fejében megszólalt volna valami vészcsengő.
Attól még persze nem volt lelki sérült. Sosem bántották, nem volt nehéz gyerekkora. Csak képtelen volt felismerni és megszűrni bizonyos érzelmeket, ezért reagálni sem tudott rájuk, ha szembejöttek vele. Ez az átok sújtotta őt.
Minden hibája, hülye csínytevése és időnként kibírhatatlan személyisége ellenére jobban szerettem őt mindennél a világon.
És tudtam, hogy ez a szeretet örökre szól. Ideje volt a sarkamra állnom.
– Ez nem mehet így tovább – mondtam könnyektől csillogó szemébe. – Nem élhetünk halálunkig mélyebb kapcsolat nélkül.
A könnyei azonnal elapadtak, úgy lefagyott. – Mit hadoválsz? – kérdezte.
Igyekeztem szelíd képet vágni, és olyan finoman fogalmazni, amennyire csak lehet. Kezemet az arcán nyugtattam, és hüvelykujjammal megcirógattam a járomcsontját.
Aztán a képébe hazudtam.
– Nem csinálhatom ezt veled örökre – mondtam. – Szeretni akarok, és azt akarom, hogy viszontszeressenek. Egy napon meg akarok nősülni, gyerekeket csinálni… Szóval lehet, hogy ósdinak tartasz, de ez az ábra. – Bray megpróbált félrenézni, de hiába; lefagyott, egészen megmerevedett a teste. – Úgy gondoltam mindig, hogy téged veszlek el. De ha te gondolni se bírsz ilyesmire, akkor inkább ne is haverkodjunk. Ez az… izé köztünk, ez a… kapcsolat elég egészségtelen.
Bray elhátrált, még mindig kidülledő szemmel.
– Ezt akarod? – kérdezte. Lágy arcvonásai teljesen élettelennek tűntek, ám a szeme elárulta a visszafojtott szenvedését.
– Veled lenni, azt akarok. Csakis azt. Mindig is azt akartam. – Kezem félig ökölbe szorulva lehanyatlott, egész testemet érzelmek emésztették, keservesen igyekeztem vele megértetni, mennyire szeretem, anélkül hogy a szót kimondtam volna. Abban a pillanatban nem lett volna helyénvaló. Féltem, hogy Bray elmenekülne.
Azt hittem, ez lesz a vég. Végünk lesz, s vége lesz mindennek, ami köztünk volt. Semmire sem vágytam kevésbé, mint hogy Bray kisétáljon az ajtón, és soha
többé ne nézzen vissza. Pedig arrafelé tartott a dolog. Más nővel el sem tudtam képzelni komoly kapcsolatot. És szexet? Naná. Pasi vagyok, és imádom a szexet. De Bray-en kívül mást szeretni, az teljes képtelenségnek tűnt. Tehát igen, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a dolog ilyen formában nem folyhat tovább közöttünk. Mert örökké is képes lettem volna várni rá. Szíves örömest megrekedtem volna ebben a rendhagyó jó barát státusban, ottalvásokkal, titkokkal meg a többivel együtt. Bray viszont nem értett a szép szóból. Úgy éreztem, muszáj a szájába rágnom, hogy ez a mi kapcsolatunk neki nem hiányzik. Nagyon fájt, de el kellett neki mondanom: nem baj, ha különválnak az útjaink. Nem akartam, hogy élete végéig ragaszkodjon a mi fura kapcsolatunkhoz, és miattam továbbra is mindenkit lekoptasson.
Azt akartam, hogy boldog legyen. Bray leengedte a karját, háttal nekem.
Várakoztam, és öntudatlanul is visszafojtottam a lélegzetemet.
És amikor már azt hittem, mindennek vége szakad köztünk, egyszer csak így szólt.
– Na jó. Igazából szerintem is járjunk. Kipróbálhatjuk.
Aznap a buli után szeretkeztünk először. De nem olyan volt, mint amilyennek reméltem. Bray megváltozott. Észrevettem a változást, amikor rajta feküdtem és belebámultam gyönyörű, kék szemébe. Mintha csak tudta volna, hogy a szex után köztünk minden át fog rendeződni. És csakugyan, elkezdtünk egymástól távolodni. Négy hónapra rá szakítottunk. Bray egy hónappal azután Dél-Karolinába költözött.
4. fejezet
BRAY
Tudom, mit gondolnak rólam: mekkora egy picsa! És nem is cáfolhatom. Eléggé zavaros fejű voltam akkoriban. Teljes szívemből szerettem Eliast, amitől viszont fostam.
De tisztázni szeretnék valamit, mielőtt mentegetőzni kezdenék, hogy mit miért tettem. Elias persze bevonta a szívem cukormázzal meg minden, de ha hű sztorit akarunk kihozni ebből, ragaszkodnunk kell a maradéktalan igazsághoz. Hagyjuk a szépségtapaszokat meg a többi sallangot!
El voltam én baszva rendesen.
Nem, nem erőszakolt meg senki, nem bántottak, nem zaklattak, amikor gyerek voltam. A szüleim szerettek. Talán nem annyira, mint Riant, a nővéremet, mindazonáltal úgy gondolom, szerettek. Csak másképp mutatták ki a szeretetet, mint Elias szülei. Szép játékokat kaptam karira és szülinapra, meg fasza zsebpénzt. Néha még a hátamat is megveregették, ha valamit jól csináltam. Nagy néha. Csakhogy én minden egyes hátbaveregetést kötelességszerűnek éltem meg, erőltetettnek. Ja, problémás gyerek voltam. Nincs mit szépíteni rajta. A szüleim tőlük telhetően igyekeztek segíteni. Nem mintha hibáztatnék bárkit is azért, hogy olyan voltam, amilyen. Az állam bácsi által kirendelt pszichomókus megvizsgált, amikor a fiatalkorúak börtönébe küldtek. Azt állította, bipoláris zavarom van. Én nem voltam ennyire kategorikus. Hiszen mindnyájan különbözünk. Mindenki másképp zakkant, mindenkinek más-más hibái és sötét titkai vannak. Bizonyos szempontból mindenki elbaszott, akár beismerik magukról, akár nem. Szerény véleményem szerint nem kell az összes mindennapos problémát faramuci orvosi nevekkel illetni.
Még egyszer mondom: el voltam én baszva. Csak így, szimplán.
Csak hogy tudják, nem azért hagytam ott Georgiát, és nem azért szakítottam Eliasszal, mert kiszerettem belőle. Épp ellenkezőleg. Azért szívódtam fel, mert még jobban beleestem, amit korábban nem is nagyon tartottam lehetségesnek. Életemben semmitől sem féltem, Eliast kivéve. Szerintem a tudatom mélyén valahogy úgy kalkulálhattam, hogy ha elhagyom, és én teszek pontot a kapcsolat végére, akkor Eliasnak nem fog annyira fájni, mintha neki kellene kidobnia. Úgy
éreztem, én irányítom a sorsomat. Legalábbis ezt igyekeztem magamnak bebeszélni, útban Dél-Karolina felé. Amikor azonban odaértem – Lissával költöztem át oda, aki közelebb akart lenni a bátyjához –, beláttam, hogy életem legnagyobb baklövését követtem el.
De ahelyett, hogy a jobbik eszemre hallgatva rohantam volna vissza, hátha Elias visszafogad, az ellenkező irányba léptem, és még messzebbre sodortam magam tőle. Lehet, hogy így akartam büntetni magam, mint a földkerekség legnagyobb idiótáját… tudom is én, mindegy, a lényeg az, hogy egy évig tartó kapcsolatba ugrottam fejest egy olyan pasassal, akit nem szerettem, és tudtam magamról, hogy nem is tudnám szeretni soha.
Igyekeztem továbblépni, ám napról napra jobban megérett bennem a felismerés, hogy Elias nélkül lehetetlen élnem. Ő volt életem szerelme. Mindig is ő volt, az óta, hogy a tónál találkoztunk.
Azt gondoltam, bárcsak sokkal hamarabb behódoltam volna ennek az alapigazságnak.
Addigra ugyanis már késő volt.
Eliasnak barátnője lett, és gyerekkori barátunk, Mitchell szerint Elias valóban szerelmes is volt belé.
Életemnek abban a szakaszában valahogy minden mindegy lett. Letettem az életről anélkül, hogy öngyilkos lettem volna. Talán így adhatom vissza a legjobban. Belül teljesen halott lettem. Kívülről viszont nem sejtett senki semmit. Mindössze Elias sejtette volna, hogy valami nincs rendjén nálam, és a külsőm csak egy maszk, amellyel elleplezem az engem belülről felfaló csúnyaságot. Vele azonban sosem léptem kapcsolatba. Soha nem próbáltam a tudtára adni, hogy miként érzek és hogy mennyire szenvedek, mennyire hiányzik, és mennyire szükségem volna rá. Mert azt akartam, hogy boldog legyen. Még úgy is, hogy jómagam nem vagyok része a boldogságának. Saját boldogságomat ekképp tönkre is tettem. Azt nem csinálhattam, hogy visszatáncikálok az életébe, és az övét is tönkrevágom.
Menthetetlen volt a dolog, ezért szakítottam a barátommal, és úgy döntöttem, hogy kapcsolat nélkül fogok élni, ahogy általában. A párkapcsolatot valahogy nem nekem találták ki. És most jön az a passzus a szépségtapaszokról, nem ferdítem el a tényeket: egyetlen hosszú távú kapcsolatomból átvetettem magam
számtalan rövid szexuális kalandba. Mondhatnák, hogy kurva voltam, vagy amit csak akarnak. De sohasem feküdtem le senkivel puszta élvhajhászásból – legalábbis kezdetben nem –, egyszerűen űrt kellett betöltenem, más megoldás pedig nem jutott eszembe. Összezavarodtam, és nagyon vágytam rá, hogy úgy szeressenek, mint Elias. Mindenben és mindenkiben azt a régi érzést kerestem.
De sosem találtam meg.
És akkor egyszer csak… na nem, arról egyelőre nem beszélhetek!
Egyelőre legyen elég annyi, hogy amikor az álarcom ország-világ előtt lehullott, s láthatóvá váltak a sötét titkaim, nem maradt más választásom, mint hazamenni.
Haza Eliashoz. Hátha visszafogad. Ha képes rá…
Arra nem számítottam, hogy a hazatérésem felülmúlja a várakozásaimat… sőt. Bizonyos dolgokra egyáltalán nem is számíthattam, mégis…
ELIAS
Két hónappal ezelőtt
Négy évig nem találkoztam Bray-jel, még csak nem is hallottam felőle. Mint ahogy mindenki más tette volna a helyemben, továbbléptem. A fősulin találkoztam egy helyes lánnyal, Aline-nel. Szép volt, sötét hajú, kék szemű, őszibarackszínű bőrrel. Szerettem. De nem voltam bele szerelmes, pedig nagyon igyekeztem beleesni. Olyan buzgón igyekeztem, hogy végül el is hittem. Egy időre. Ám kétévnyi járás után rájöttem, hogy nem ugyanúgy szeretem Aline-t, mint Bray-t. És soha nem is fogom.
Mitchell barátom mesélte, hogy Bray valami pasassal él Dél-Karolinában, aki eljegyezte. Szegény Mitchellt majdnem képen töröltem a rossz hír miatt. Szívesebben találgattam, mi lehet Bray-jel, semhogy tudjam róla a fájdalmas részleteket.
Mindenben és mindenkiben Bray-t láttam. Még Aline-ben is. Szánalmas, tudom, de hát a szerelem nem csak a rózsákról, szivárványokól és bizsergető izgalomról szól. Merthogy kegyetlen és fájdalmas is tud lenni, a világ megrontója.
Aline végül kihajított. Tudta, hogy Bray-be vagyok szerelmes. Nem én mondtam neki; a nők már csak ilyen okosak. Van ez a szuperképességük, hogy a pasik érzelmeit leolvassák az arcukról, és átlátnak a hazugságaikon. Meséltem
Aline-nak Bray-ről mint gyerekkori „legjobb barátomról”, és ő kapásból levette. Nem mintha rejtegetni akartam volna Aline elől, hogy még mindig Bray-be vagyok belezúgva, a ténytől sokkal inkább önmagamat féltettem.
Aline szuper csaj volt. Csak épp nem az én esetem…
Két hónappal ezelőtt, egy áprilisi napon változott meg örökre életem rendje. A kifestőkönyv összes színe a helyére került.
Szombat reggel arra ébredtem, hogy Mitchell a konyhaszekrényben kotorászik. Egy éve volt a lakótársam. Mindketten alaposan megváltoztunk gyerekkorunk óta. Hála istennek, a csikófrizuráját Mitchell már ledobta. Ki tudja, mikor, de a haja rövid lett, legfelül hosszabb tincsekkel.
– Mit turkálsz, tesó? – szóltam oda, miközben egy szál alsóban kitámolyogtam a konyhába. Egyéjszakás csajom, Jana még az ágyamban aludt, teljesen belegabalyodva a lepedőbe.
Kinyitottam a hűtőt, és egy húzásra beszlopáltam fél üveg vizet.
Mitchell egy sütő elé húzott szék tetején állt, és a gázrezsó fölötti szekrényben keresgélt valamit.
– Hova a faszomba lett a zöldségem?
– Mitchell, baszod, le kéne már állnod arról a szarról! Már miért lenne a gandzsád a kredencben?
– Miről ugatsz? A fűről? – Hangját letompította a nyitott kredencajtó. – A metamfis spuriról.
– Kabbe, haver, metiles spurit én nem tolok! Hova vered a nyálad?
Leültem a konyhaasztalhoz, és nyújtózkodtam egy kiadósat. Ásítottam is hozzá.
– Három napja nem alszol – mondtam. – Tegnap éjjel végig a dobozaidat baszkuráltad. Három órán át zörögtél egyfolytában. – Körbepillantottam a konyhában. – Mióta beköltöztem, nem volt még ekkora rend a konyhában, és az kurvaisten, hogy én nem glancoltam ki!
Mitchell feje végül előkerült a kredencből, hosszabb tincsei itt-ott a szemébe lógtak. Lelépett a székről. Szeme dülledt volt, vad és véreres, szűk pupillával. Szájának bal sarka ütemesen rángatózott.
– Ne mondd el senkinek! – kérlelt.
Nekikészült, hogy leüljön, de aztán inkább járkálni kezdett.
– Nem mondom el senkinek, de kezdesz aggasztani. Az nagyon ütős cucc, hallod? Még egy hónap, és mindenkit leszopsz, hogy cucchoz juss. Tisztára, mint a crack.
Mitchell arca elkeskenyedett. – Na, cimbi, ez azért már erős! Beleszürcsöltem a vizembe.
– Ja, erős, kurvára – csóváltam a fejem. – Ismersz, én sem vagyok mintagyerek, de olyan cucchoz, még ha perkálnának se nyúlnék. Paul Matthewst is emlékszel, hogy kicsinálta?
Mitchell pöffentett egyet a szájával, és a szemét forgatta.
– Paul függő lett. A fürdőszobában főzte magának az anyagot. Olyasmit én nem csinálok.
– Még nem – figyelmeztettem.
Lépteket hallottam magam mögül. Mitchell felnézett. – Én is megbaszhatom a csajt? – kérdezte.
Morcosan lehunytam a szemem egy pillanatra. – Ne mondj már ilyet, Mitch!
– Baszódj meg magad! – sziszegte a hátam mögött Jana.
Vállig érő szőke haját slampos lófarokba kötötte, amely a hátára lógott. Napbarnított bőre volt a kis gebe csajnak. A csuklóját simán átértem. A csuklóján és az alakján kívül viszont semmi finomság nem volt benne.
A széktámlán keresztül rám hajolt és szájon csókolt. Egyből kiszúrtam, hogy csak póló és bugyi van rajta. Mitchell megjegyzése persze egy bizonyos határon túlment, de a csaj is tudta jól, amikor kimászott a konyhába, hogy nem egyedül lakom.
Jana a hűtőhöz lépett, kinyitotta; egy pillanatra láttam meztelen, barna lábát. Dögös volt a csaj, de már meg is bántam, hogy lefektettem.
– Ha nem, hát nem – dörmögte Mitchell, és visszafordult a szekrényhez.
Kaptam magam és kimentem a konyhából. Beálltam a zuhany alá, Jana pedig követett. Nem voltam hozzászokva, hogy egy csaj ilyen sokáig maradjon reggel, együtt zuhanyozni meg pláne nem szoktam senkivel. Mégse rugdostam el magamtól, már csak azért sem, mert első dolga volt, hogy letérdelt és a farkamat kezdte szopni. Elélvezni valamiért nem tudtam. Behunytam a szemem, és két kézzel fogtam a fülét, míg teljes hosszában ledugtam a farkam a torkán, mégse jött semmi.
Zavart a dolog. Jana szerintem inkább a szopótechnikája miatt aggódott.
Egy idő után feladta, talpra állt, és a hasamnak nyomta a cicijét. A zuhany vize kezdett kihűlni.
Kéjenc pillantást vetett rám.
– Azt akarom, hogy ketten dugjatok meg! – zengte be, és gyöngéden megharapdálta az államat.
Mit mondjak, rendesen meglepődtem.
Nem is tudom, minek mentem bele, talán a balul sikerült cumi miatt, de pár perccel később már Jana mögött térdeltem a díványon, nyomtam be neki, míg ő a másik oldalon Mitchellt vette kezelésbe. Neki bezzeg nem akadtak olyan problémái, mint nekem pár perccel azelőtt a zuhany alatt.
Noha a lakást egy másik pasival osztottam meg, és mindketten éppen elég lányt hoztunk fel – akik egyébként, teszem hozzá, komolyabb kapcsolatot kerestek, Mitchellhez és hozzám hasonlóan –, a hármas szex azért nem illett bele a hétköznapokba. Az eddigi csajok nem voltak olyan merészek, mint ez a Jana. Nem is baj, mert a két pasas–egy nő felállást nehezen tudtam volna megszokni. Végig azon igyekeztem, hogy Mitchell farka ne érjen az enyémhez, nem tudtam rendesen belefeledkezni a dologba. A pillanat heve elragadott, de az aktus után egy kicsit azért undorodtam magamtól. Pedig még előfordult párszor ilyesmi, és mégsem tudtam nemet mondani rá.
Miután Jana elhúzott, Mitchell tovább rendezkedett a lakásban. Lezuhanyoztam, aztán siettem anyuhoz, hogy a maradék cuccait is átköltöztessem az új házába. Anyukámnak rossz volt a hitele a banknál, ezért amikor a lakása, amelyikben az egész gyerekkoromat lehúztam, elúszott, én
vettem fel hitelt, hogy új lakást szerezzek neki belőle a város túlsó felén.
James, anyu új hapsija, éppen dobozokat pakolt egy furgon hátuljába, amikor megérkeztem a kocsimmal.
Meglapogatott, aztán rákezdte szokásos köszöntőbeszédét, hogy mi van velem, meg milyen jó vagyok anyuhoz, meg hasonlók. Nem kellett volna vesződnie vele, amúgy is bírtam az ipsét. Minek erőlködött, nem tudom. De ráhagytam, hadd fényezzen.
– Ez az utolsó láda – mondta anyu, és átadta Jamesnek a kezében lévő dobozt. Átölelt.
– Milyen az új munkád? – érdeklődött.
– Eddig tetszik – feleltem. – Nem is gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni. – Óriási – lelkendezett James, felegyenesedve a ládáról, amelyet épp akkor gyűrt be a csomagtérbe. – Tíz évig melóztam építkezésen. Jobb, mint a gyorskajálda meg a papírtologatás. – James alacsony fickó volt, kis dugó, anyunál vagy öt centivel kisebb, őszbe csavarodó üstöke a halántékánál már ritkult. Külsőleg James nem lett volna anyu esete, de a pasas személyisége kompenzálta előnytelen külsejét.
Bólintottam.
– Na mármost, a porcelán étkészletes almáriumommal nagyon óvatosan bánjatok! – mondta anyukám. – Még az anyámé volt, és…
– Bízd csak ide! – intette le James mosolyogva. – Te csak ne aggódj!
Bementünk anyu mögött. Ő végig mögöttünk tipegett, amíg kihurcoltuk a dögnehéz szekrénykét, és állandóan sápítozott, hogy mikor ejtjük le és törjük be rajta az üveget. De sikerült a művelet, és két vastag takaróval biztosítottuk a bútor sértetlenségét a kocsiban. Ahogy leléptem a rámpáról, láttam, hogy anyu az utat fürkészi. Arca még mindig sápadt volt, de most más miatt. Mintha kísértetet látott volna. Eltartott nálam egy darabig, mire én is odafordultam.
5. fejezet
ELIAS
A szívem olyan vadul vert, hogy az agyam is kihagyott tőle. Talán csuklottam is, nem tudom. Lebénultam, nem mozgott se a testem, se a tüdőm, se az agyam.
Csak bámultuk egymást percekig. Első ösztönömmel odaszaladtam volna, hogy összevissza csókoljam, de fél másodperccel az előtt, hogy megtettem volna, leálltam.
Nyugisra kellett vennem a figurát. Fogalmam sem volt róla, mit keresett nálunk négy év után. Négy kibaszott év után! Meglehet, csak azért jött, hogy megnézzen és elmondja, mi minden történt vele ennyi idő alatt, például hogy férjhez ment és gyereke született. Kis híján összeomlottam. Ott helyben, anyu, James és Bray előtt. De megembereltem magam, lenyeltem a torkomat szorongató tömény érzelmeket, és kiengedtem a tüdőmből a percek óta megszorult levegőt.
– Bray?
Tettem felé pár lépést.
Mosolya először gyönge és reszketeg volt, de ahogy közelebb mentem, egyre szélesebb lett.
– Hahó! – szólt oda szelíden.
Karját lazán összefonta a hasa alatt, mintha csak valami kosarat fogott volna. Hosszú, sötét haja, amely puha volt, mint mindig, a füle mögé tűrve omlott a vállára. Úgy nézett ki, ahogy emlékeimben megmaradt: lágy volt, törékeny és gyönyörű, a legeslegnagyobb szempárral és a legeslegszebb mosollyal. Esküszöm, hogy valahányszor elmosolyodott, a szeme úgy csillogott, akár a rajzfilmfiguráké. Mindig mulattatott, hogy olyan fenemód ártatlan kislánynak tűnt, egészen a megszólalásig. Ha kinyitotta a száját, rögtön odalett a varázs.
Ám aznap valahogy nem volt önmaga. S úgy tűnt, ő maga sem biztos benne, lehet-e még önmaga, vagy akar-e még önmaga lenni egyáltalán.
Hátrasandítottam a furgonhoz, majd anyura.
– Drágám, menj csak! – intett felém anyukám. – James és én majd elintézzük a többit.
Afféromról Brayelle Batesszel csak anyu tudott, meg Mitchell, és valami keveset még Aline is. Anyu tudta, mennyire szerettem Bray-t, s a négy év alatt sokszor győzködött, hogy keressem fel és valljak neki színt.
James félreérthetett valamit a szituból, mert hozzátette:
– Ne izgulj, Elias! Egyedül is menni fog. Te csak tedd, amit tenned kell! – Gyermetegen vigyorgott hozzá.
Bray ekkor fennhangon megszólalt.
– Mi lenne, ha mind segítenénk? – kérdezte Jamestől, és rám villantott egy mosolyt.
Csak lassan… Először puhatoljuk ki egymást! Lássuk, mik a határok, ha vannak egyáltalán. Bray-jel aznap mindketten ezt a taktikát követtük, csak nem mondtuk ki hangosan.
A következő pár órát azzal töltöttük, hogy segítettünk anyuéknak a pakolásban. Amikor az összes nehezet becipeltük a házba, Bray-jel végre egyedül maradtam a szürke Dodge Chargeremben. Költöztetés közben nem sok szavunk volt egymáshoz, és beszélgetésünk a kocsiban szintén elég nyögvenyelősen indult. Mindketten idegesek voltunk, mindketten ugyanazon rágódtunk: vajon szingli-e a másik? Gyerek van-e? Vajon ez lenne a végső búcsú?
Elvittem a lakásomra. Mitchell ugyanúgy megütközött Bray-en, mint én.
– Eszem-faszom megáll – hüledezett, amikor beléptünk a bejárati ajtón. – Brayelle Bates! Hát te meg mi járatban?
– Cső, Mitch! – köszönt Bray, és odatáncolt, hogy megölelje. – Jó téged látni! – Téged is, csajszi! – Mitch hátralépett, félresöpörte a haját a szeméből, és jó alaposan megkukkolta. – Még mindig jó muff vagy, de nem válaszoltál.
– Mitch – szólaltam meg, és lekoppantottam a kocsikulcsot a kisasztalra. – Szaladj már le a sarokra, légyszi…
– Szót se többet – emelte fel két kezét. – Világos. Nézzem meg, ott vagy-e. Nem tartom a gyertyát. Öt másodperc, és húzok.
Amikor Mitchell végre elment, a szobára telepedő hallgatás olyan volt, mint a vihar előtti csend.
Feszes farmersort volt rajta, és fehér pamutfelső. Vékony ezüstlánc lógott a nyakában, rózsaszín medállal, mindkét csuklóját egy csomó karkötő díszítette, nyers és fekete színekben; némelyiken gyöngyök voltak, a többin komplikált fonásminták.
Leültem vele szemben a puffra, kezemet a térdemre támasztva lógattam. Sírva fakadt, hogy a szívem is meghasadt bele.
Pedig látszott rajta, hogy nagyon szerette volna megállni sírás nélkül. Hiába. Tenyerébe temetett arccal zokogott. Megpróbáltam kinyúlni érte, hogy az ölembe vonjam, de egy mozdulattal elhárított.
– Ne, Elias, előbb hallgass végig, ne dőlj be kapásból a nyavalygásomnak! Légyszi! – A könnyeitől szinte fuldoklott.
Odabent a lelkemben én is sírtam, mellkasomban érzelmi daganatot éreztem, telis-tele könnyekkel. Minden erőmmel igyekeztem fékezni magam.
Végül a térdére tettem a kezem.
– Miért bőgsz? – kérdeztem, és a füle mögé igazgattam egy elszabadult hajtincset.
Szinte kicsinált, hogy ilyen állapotban látom.
Egész testét rázta a zokogás, és hogy a hangomat hallotta, talán még erősebben. Abban a pillanatban a kislányt láttam magam előtt, akivel a mezőn kergetőztem.
– Bray, itt vagyok, tudod. Mindig itt leszek neked.
Kezdtem feladni a reményt; talán csak azért jött, hogy a vállamon sírhassa ki magát. Biztos szakított valakivel, azt akarja elpicsogni. Reméltem, hogy nem erről van szó.
Végül alábbhagyott a görcsös zokogás, annyira legalábbis, hogy a szemembe nézzen és megszólaljon.
– Csak azt akartam mondani, hogy… egész életemben téged szerettelek. Tudom, hogy elbénáztam, Elias! Életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor otthagytalak, és évekre eltűntem. – Megint elhagyta az önuralma. Engem is. – Tudom, hogy talán sose bocsátasz meg érte, de el kellett jönnöm hozzád, hogy elmondjam, mit érzek! Muszáj volt! – Ismét ömleni kezdtek a könnyei, teste
pedig megfeszült a kezem között. Folytatta.
– Úgy féltem tőled! Attól féltem, hogy elvesztelek. Nem tudom, miért csináltam, amit csináltam. Hülye voltam, és őrült, meg mit tudom én! De össze voltam zuhanva, Elias. Tudom, hogy már késő. Mitchell mesélte, hogy szerelmes vagy, azért is nem jöttem vissza olyan sokáig, mert nem akartam az életedbe belemászni…
– Nincs barátnőm – mondtam szelíden.
Torkára forrt a szó. Keze remegett a combja között.
Közelebb csúsztam a puff széléhez, és két tenyerembe fogtam Bray arcát.
– Emlékszel, mit mondtam neked a huszonkettedik szülinapomon? – Szünetet tartottam, és a szemét kerestem a sok-sok könny között. – Mondtam neked, hogy rólad szól ez a történet. – Megszorongattam a kezét, hogy nyomatékosítsam. – Mindig is rólad szólt, Bray. Senkit és soha nem szerethetek úgy, mint téged, egészen gyerekkorunktól fogva. Soha! – Megint megszorítottam a kezét, miközben összeszorítottam a fogam. – Pedig megpróbáltam. Hidd el, megpróbáltam továbblépni. Randiztam, volt kapcsolatom. De csinálhattam bármit, lehettem bárkivel, mindig csak rólad ábrándoztam. Hiába voltak jók velem a csajok.
Olyan élénken magyaráztam – elvégre négy évig gyakoroltam ezt a beszédemet –, hogy észre sem vettem, mennyire megváltozott Bray sírása. Már nem szívet tépően jajveszékelt, hanem lassú, nehéz könnyeket hullatott, örömkönnyeket, mondhatni, bár talán még egy kevés félelem is maradt benne.
Sőt, azt sem vettem észre, hogy én is sírva fakadtam.
– Úgy szeretlek, Bray! Annyira kurvára szeretlek! – Kapkodtam a levegőt a sírástól, de hamar lecsillapodtam.
Bray végül felengedett és előredőlt, hogy megöleljen. Úgy csimpaszkodtam belé, mintha magamba akartam volna préselni belőle az életet, amely az évek alatt elszállt belőlem. Kettőnké volt az az élet. És attól a naptól, tudtuk mindketten, a kettőnké is marad.
BRAY
Baromi nehéz ezt szavakba önteni, de amikor Elias a karjába kapott, hát egy csapásra megint egész embernek éreztem magam. Vagy talán nem is megint, hanem először. Merthogy nagyot fordult velünk a világ. Már tudtam, hogy egész életemet mellette akarom lehúzni. Tudtam, hogy többé nem hagyhatom faképnél. Tudtam, hogy minden mozdulatomat Eliasszal akarom megosztani. Nem jó barátokként, hanem szerelmesekként, szerelmespárként, házaspárként. Nem érdekes, csak együtt legyünk és szeressük egymást, ahogy dukál.
Ajkunk találkozott, és lassan, szenvedélyesen csókolóztunk. A lélegzetem is elakadt. Gyomrom bizsergett, és olyan dolgokat produkált, mint még soha csókolózás közben, beleértve az első csókot is. És mielőtt észbe kaptam volna, már le is rángattam róla a pólót. Ő gyakorlatilag letépte a felsőmet, aztán a csípője köré font lábamnál fogva felkapott és vitt, egyenesen be a hálószobába. Ledobott az ágyra.
Egy pillanatot sem késlelkedett, lehúzta rólam a többi ruhát is. Aztán ő is levetkőzött. Ahogy rám mászott, karján és mellkasán láttam megfeszülni az izmokat. Annyira rohadtul tetszett minden egyes izma, minden egyes idom a kisportolt, napbarnított testén. Szájával a mellemet, majd a nyakamat izgatta, végül lassan az ajkamra telepedett a csókjával. Végigsimogattam állig érő, hullámos barna haján, és amikor hozzáértem a kőkemény farkához, belemordult a számba.
– Magamban akarlak érezni, Elias – rebegtem. – Már olyan kurva régóta vártam erre! – Ezúttal igaz és helyénvaló volt minden szó. Így kellett volna éreznem első alkalommal is. Muszáj volt sokáig ízlelgetnem az érzést.
Erős csípőjével ostromolt, majd lenyúlt oda, ahol határozottan markoltam a dákóját. A párnának vetett fejjel felnyögtem, amikor belém vezette a makkot úgy, hogy közben én is fogtam a tövénél. Szemhéjam leereszkedett, majd önkéntelenül lecsukódott. Elnyíló ajakkal felszisszentem, amikor teljesen becsusszant a lenti nedvességbe. Nyöszörögtem a gyönyörtől.
– Annyira hiányoztál – suttogta érzékin az ajkam közé, majd nyelvét becsúsztatta a számba, miközben odalent erős lökésekkel dolgozott. – Azt akarom, hogy soha többé ne hagyj el! – És megharapdálta az alsó ajkamat.
Örömkönnyekkel.
Lábammal még közelebb húztam, hogy mélyebbre hatolhasson.
– Soha többé nem hagylak el – ígértem neki, míg lelki könnyeim végre előtörtek a szemem sarkából.
Alig kaptam levegőt.
– Ígérd meg! – mondta, és erősebben mozgott.
Felnéztem a szemébe, és láttam, hogy ugyanolyan könnyes, mint az enyém. Arca pedig még az enyémnél is megindultabb. Rögtön tudtam, hogy ha újra elhagyom, abba ő belehal. Ahogy én is.
– Ígérem! Soha nem hagylak el!
– Esküdj az életedre! – mondta, és olyan erővel dugott, hogy a maradék levegő is elszállt a tüdőmből. A combom remegett. Gyomrom repesett a gyönyörtől és az izgatottságtól. Elias belenézett a szemembe.
– Esküszöm a tyúkszaros életemre – szóltam, minden szót külön-külön a legeslegkomolyabban véve –, hogy soha többé nem hagylak el!
Ajkával szinte felfalt, és úgy öklelt, hogy már fájt a keményfa fejtámlába kapaszkodó ujjam, a lábamat pedig alig tudtam megemelni. Elélvezett, rá a hasamra, durván, és egész testében megborzongott. Átöleltem, és lecsókoltam a verejtéket a halántékáról és a szájáról.
Csak pár percig pihent, és máris újra begerjedt. Lassan kefélt, míg én is elélveztem.
Egész napra ágyban maradtunk, lepedőkbe bugyolálva, összefonódó karokkal-lábakkal. Hosszú ideig nem beszélgettünk. Csak a plafont bámultuk; fejemet meleg, kemény mellkasán pihentettem, ő pedig a hajamat birizgálta.
– Megígérted – súgta.
Felemeltem a fejem és ránéztem.
– Azám – bizonygattam, és megcsókoltam.
Ő visszacsókolt, de a szemében valami bujkáló félelmet láttam.
– Nem megyek sehova – biztosítottam. – Már így is túl sokáig éltem tőled külön, Elias. Bárcsak hamarabb rájöttem volna!
Erőtlenül mosolygott. Ujjbegyével félrehúzott az arcomból néhány hajszálat. – Örülök, hogy akkor régen seggbe rúgtál – mondta, és megpuszilta az orrom hegyét.
– Ha te nem mondod rám, hogy randa vagyok, megúszhattad volna. Elias elmosolyodott, és lenyomta a fejem a mellkasára.
– Mindig szép voltál a szememben – mondta, és éreztem, hogy megcsókolja a fejem búbját.
A mennyországban voltam. A mennyországban voltunk.
6. fejezet
ELIAS
Tizenhét évünkbe telt, hogy igazán egymásra találjunk. És attól fogva, hogy együtt voltunk, nem eresztettük egymást.
Újra meglelt kapcsolatunk első két hete olyan volt, amilyennek mindig elképzeltem. Mindenhová együtt mentünk. Barátnőmként mutattam be az új spanoknak, a régi haveroknak pedig ő jelentette be, hogy járunk. És Bray nem izgatta fel magát, ha belefutottunk pár régi barátnőmbe vagy egyéjszakás csajomba. Legalábbis nem húzta fel magát nagyon. Bray könnyedén vett mindent.
– Elias Kline – fuvolázta Jana mögöttem Denny vendéglőjében, az egyik boksznál. Szőke haját lófarokba fogta, szemét pedig vastagon kikente szemceruzával. Úgy nézett ki, mint egy mosómedve.
– Szia, Jana! – mondtam, és letettem a villámat. Bray-re pillantottam, majd vissza Janára, aki még mindig az asztal végében táncikált. – Ez itt a barátnőm, Bray. Bray ő pedig Jana.
– Örülök – mondta Bray mosolyogva, mosolyáról azonban nem tudtam eldönteni, hogy valódi-e, vagy csak tettetett.
Jana vastagon kihúzott szeme végigszaladt Bray-en, és észrevettem, hogy pont ugyanúgy mosolyognak. Kíváncsi voltam, vajon Bray egyből levette-e, hogy lefeküdtem a csajjal.
– Barátnő, mi? – kérdezte Jana.
– Az – felelte Bray, és kihúzta magát, kezét keresztben az asztalra fektetve. – És te? – kérdezett vissza egy félmosollyal.
Már leesett, hogy mindkét csaj arcán műmosoly volt. Hirtelen úgy éreztem magam, mint medvebocs az anyamedve és egy betolakodó nősténymedve között.
– Csak Elias és Mitchell egyik barátja vagyok – így Jana, és még örülhettem, hogy csak ennyit mondott magáról. – Péntek este buli lesz a folyónál. Mindenki ott lesz. Gyertek el ti is!
Bray rám pillantott, és elernyedt hátát visszadöntötte a boksz párnázott támlájának. Tűnődve összepréselte az ajkát.
– Te akarsz menni? – kérdezte.
Veszélyes töltetű kérdés volt, nem biztos, hogy felelnem kellett volna rá, csakhogy Bray-t komolyan érdekelte a dolog.
– Na, gyertek! – erősködött Jana, és csípőre tette a kezét. – Egész hétvégén kint leszünk. Hozzatok sátrat! Ja, és ki-ki alapon lesz. Ki-ki a maga pasiját hozza. Allan is ott lesz, ha vágod, mire gondolok. – Jana rám sandított, Bray ki is szúrta.
– Ott leszünk – jelentette ki Bray.
Kussoltam. Úgy tűnt, Bray lerendezi ezt a kis párbajt vagy micsodát kettejük közt. Az volt a biztos, ha kussolok.
A nőktől időnként megfagy bennem a szar is.
Jana elvigyorodott, és nekem eszembe ötlött, hogy a faszom is kilógott egyszer-kétszer abból a szájból. Belül megborzongtam, mert mi van, ha Bray gondolatolvasó, vagy ilyesmi.
– Zsír! Akkor ott találkozunk! – Jana elvonulóban még rám kacsintott.
– Nyilvánvaló, hogy dugtad – jegyezte meg Bray, szájába lapátolva a krumplipürét.
Pléhpofát öltöttem.
Bray nem volt se mérges, se féltékeny, de azért teljesen közömbös sem. Bray olyan volt, amilyen, és akkor ijedtem volna meg igazán, ha nem mondta volna ki, amire gondolt.
Elröhögtem magam, és újra kézbe vettem a villámat. – Ja, de csak keféltünk, semmi más.
– Tudom – mondta mosolyogva, majd leöblítette a vacsorát egy-két korty teával.
– Na de mégis, honnan? – Egészen ledöbbentem, de világos volt, hogy nem kamuzott.
– A képére van írva, hogy több faszt fogott már, mint kilincset – szólt, és evett még egy falatot. Rám bökött a villával, és teli szájjal még hozzátette: – Semmi baj vele, azt csinál, amit akar. Ha nem cuppan rád, akkor okés nálam.
a drogja érdekli, mint ő maga. Bray szemöldöke felszaladt. – Mitchell már kábóval seftel?
– Azért azt nem – mondtam lehalkított hangon, a kényes téma miatt, ugyebár. – Kábé egy hónapja kezdett metamfit tolni. Azóta ők ketten elég sokat lógnak együtt… – Azt nem siettem megemlíteni, hogy beszálltam harmadiknak még aznap is, hogy Bray hazajött. – Nagyjából úgy két hete.
– Akkor hogyhogy csak most látom először?
Bray már nálam lakott. Öt napba tellett, hogy a hazatéréséről egyáltalán szólt a szüleinek. Nem lepődtem meg rajta. Bray-jel persze nem közöltem, hogy a szülei nem ugrottak volna a nyakába, ha hazaköltözik hozzájuk.
– Hát izé, szóltam Mitchellnek, hogy ne nálam találkozgassanak. – Miattam? – Bray meghatottan mosolygott.
– Ja – vallottam be.
– Hát tudod, nem gáz – mondta, és az asztal alatt megdörzsölgette a combomat. – Nem fogok kiakadni a volt csajaidon, meg minden. Nem vagy te szerzetes, nem is vártam tőled.
Most vajon ezt a gesztust azért tette, hogy ha arra kerül a sor, én is könnyedén vegyem tudomásul, ki mindenkivel feküdt le, amíg nem volt itthon? Valahogy ilyen érzés kerülgetett, összességében Bray mégis eléggé őszintének tűnt. Nem tagadom, máris a szexuális életén pörgött az agyam. Nyilván nem szerettem volna őt kevésbé miatta, mégis tudni akartam.
– Ki az az Allan? – kérdezte.
Ösztönösen felnéztem, nehogy valaki kihallgasson. – Na, ő a nepper – suttogtam.
– Aha. – Bray aggályoskodva nézett rám. – És te ezt honnan tudod?
– Őt mindenki ismeri – legyintettem. – De ne gondolj mindjárt rosszra! Csak párszor találkoztam vele.
– Mármint hogy vásároltál tőle? – vigyorgott.
