A páratlanul gazdag Cash család lábai előtt ott hever az egész világ. Habár az amerikai társadalom megbecsülését és csodálatát élvezik, van valami, amit e mesés vagyon révén sem tudhatnak a magukénak, ami pénzen nem megvásárolható: a nemesi cím. A ház úrnője, Mrs. Cash ezt igyekszik biztosítani egyetlen gyermeke, a páratlan szépségű Cora számára. A lányt ugyan udvarlók hada veszi körül, minden idegszálával azért küzd, hogy végre a maga életét élje, és kedvese, Teddy felesége legyen, édesanyja elképzelései azonban felülírják terveit. Egy tragikus kimenetelű vendégséget követően Angliába hajóznak, hogy a valódi nemesek hazájában leljék meg a boldogságot: Mrs. Cash a cím megszerzésével, Cora pedig az igaz szerelem megtalálásával. Egy váratlan baleset azonban teljesen felforgatja a lány életét. Az angol nemesek meglehetősen zárt világába ugyan bebocsátást nyernek, ám megannyi ármányt és akadályt kell leküzdeniük a boldogság felé vezető rögös úton.
Daisy Goodwin szellemes és részletgazdag regénye a 19. század végi Amerika és Anglia intrikákkal és szenvedéllyel teli világába vezeti el az olvasót.
Daisy Goodwin
ÁRTATLAN
SZÉPSÉG
General Press Kiadó
A mű eredeti címe My Last Duchess
Copyright © 2010 by Daisy Goodwin Hungarian translation © Hajnal Gabriella
© GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította HAJNAL GABRIELLA Szerkesztette KENYÓ ILDIKÓ A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 380 2 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu generalpress@generalpress.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 25 nyomdai ív terjedelemben,
Kiadói munkaszám 3412-12
Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Elhunyt nőm, a hercegnő ez a kép
Itt a falon.
Robert Browning:
Elhunyt nőm, a hercegnő Ferrara. Ford. Szabó Lőrinc
Az amerikai lánynak az az előnye angol testvérével szemben, hogy megvan mindene, ami a másikból hiányzik.
Első rész
LADY FERMOR-HESKETH
Miss Florence Emily Sharon, a néhai nevadai szenátor, William Sharon leánya. Született 186-.
Házasságra lépett 1880-ban Sir Thomas George Fermor Fermor-Heskethszel, Hesketh hetedik albárójával; aki született május hava kilencedik napján, az Úr 1849. esztendejében; őrnagyként szolgált Őfelsége ezredének negyedik zászlóaljában; Northamptonshire főszolgabírója, alispánja és békebírája.
Utódaik:
Thomas: született november havának 17. napján, az Úr 1881. esztendejében. Frederick: született az Úr 1883. esztendejében.
Családi birtokok Rufford Hall, Omskirk, valamint Easton Neston, Towcester. Címüket 1761-ben nyerték.
A család 700 évvel ezelőtt telepedett le Lancashire-ben.
Nemes Amerikaiak. Azon amerikai hölgyek listája, akik előkelő ranggal rendelkező, külföldi házastársat választottak, 1890
Első fejezet
A kolibris ember
Newport, Rhode Island, 1893. augusztus
A
vendégfogadási idő a végéhez közeledett, ezért a kolibris ember csak el-elvétve botlott egy-két hintóba, amint kordéjával végigmasírozott a newporti udvarházak és az Atlanti-óceán között húzódó szűk úton. A newporti hölgyek aznap délután korán véget vetettek a kártyapartiknak; néhányan azért, hogy a szezon utolsó és egyben legfontosabb báljára készülődjenek, mások azért, hogy ezt a látszatot keltsék. Az általában zsibongó és nyüzsgő Bellevue Avenue szinte kihalt, a New York-i elit várakozással telve várta a közeledő estét, egyedül a sziklákhoz csapódó hullámok monoton morajlása törte meg a csendet. Már esteledett, ám a sziklák mentén egymás mellett sorakozó, egymással a legfinomabb sütemény címéért versengő, esküvői tortákra hasonlító méretes házak fehér, mészkő borítású homlokzata még mindig ontotta magából a napközben beszívott forróságot. A kolibris ember azonban kopott frakkjában és szebb napokat látott, mára viharvert, szürke keménykalapjában nem állt meg, hogy megcsodálja Breakerék verandáját vagy a Beaulieu-udvarház tornyocskáit, nem volt kíváncsi Rhinelanderék tiszafák alkotta sövényen és aranyozott kapukon át megpillantható szökőkútjaira sem. Csak rótta tovább az utat, közben egyfolytában fütyörészett, és a lesötétített kalitkában rejtőző szerzeményeinek csettintgetett, hogy utolsó útjukon ismerős zaj kísérje őket. Kisvártatva úti céljához, a francia főúri kastélyok stílusában épült udvarházhoz érkezett: a Sans Souci a „legek” utcájának leghatalmasabb és legtökéletesebben kivitelezett építménye volt, a Cash família nyári rezidenciája. Egyik tornyán az Unió zászlaja lobogott, másik tornyát a Cash família családi címere díszítette.Megállt a kapuőrnél, aki az egy kilométerre található istálló bejáratára mutatva igazította útba. Míg átsétált az udvar másik oldalára, narancsszínű fények villantak fel a sápatag szürkületben; a házat és az udvart átszelő inasok borostyánszín selyemmel burkolt kínai lámpásokban gyújtottak világosságot. Amint elhaladt a terasz mellett, elvakította a lenyugodni készülő napnak a bálterem hosszúkás ablakain megtörő utolsó sugara.
A tükörteremben – amely a Versailles-ban már megfordult látogatók elmondása szerint lenyűgözőbb volt, mint az eredeti – az aznap esti bálra legalább nyolcszáz meghívót kiküldő Mrs. Cash végtelenszer visszatükröződő önmagát szemlélte. A nap eltűnésére várva lába toppantásával adott hangot türelmetlenségének, égve a vágytól, hogy a bálra készíttetett öltözetét végre teljes pompájában is megcsodálhassa. A mellette álló Mr. Rhinehartnak gyöngyözött a homloka az izzadságtól, talán jobban is, mint ahogy azt a hőség indokolta volna.
– Szóval akkor csak meg kell nyomnom ezt a gumiszelepet, és fényárba borul az egész? – Nos, tulajdonképpen igen, Mrs. Cash, csak határozott mozdulattal megragadja a kioldót, és a fények földöntúli ragyogásba borítják. De szabadjon emlékeztetnem, hogy a mutatvány
nem lesz valami hosszú életű. Az elemek meglehetősen ormótlanok, így csak annyi van belőlük a ruhán, amennyivel még akadálytalanul mozoghat.
– Mennyi időm van, Mr. Rhinehart?
– Nehéz megmondani, de minden bizonnyal öt percnél nem több. Ha ennél több lenne, nem kezeskedhetnék a biztonságáért.
De Mrs. Casht ez már egyáltalán nem érdekelte. Ha valami, hát akkor a korlátozások teljesen hidegen hagyták. A naplemente vörös ragyogása végre valahára elenyészett a sötétségben. Eljött az idő. Bal kezével megmarkolta a gumiszelepet, majd finom sercegést hallott, amint a ruháját díszítő százhúsz és a diadémját ékesítő ötven lámpácska életre kelt. Az egész olyan volt, mintha a tükörborítású bálteremben tűzijáték gyúlt volna.
Ahogy lassan körbefordult, úgy festett, akár a newporti kikötőben kivilágított jachtok, amelyeket a német császár közelmúltban lezajlott látogatásának tiszteletére díszítettek fel. Hátulról éppoly lenyűgöző látványt nyújtott, mint szemből; ruhájának a válláról aláhulló uszálya az éjszakai égbolt egy darabjának tetszett. Mrs. Cash több mint elégedetten bólintott, és a fények kialudtak.
– Pontosan ezt a hatást vártam. Küldheti a számlát.
A villanyszerelő egy tisztának egyáltalán nem nevezhető zsebkendővel megtörölte homlokát, biccentésfélét mímelt, és távozni készült.
– Mr. Rhinehart! – A csillogó parkettán álló férfi hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Bízom benne, hogy olyan diszkréten kezelte a dolgot, ahogyan arra megkértem.
Természetesen ez nem is volt kérdéses.
– Ó, hogyne, Mrs. Cash. Teljesen egyedül készítettem, ezért sem lettem kész hamarább. Esténként tudtam csak dolgozni rajta, amikor már minden segédem hazament a műhelyből.
– Remek.
Ezzel Mrs. Cash útjára bocsátotta a férfit. Átvonult a tükörterem másik végébe, ahol két inas csak arra várt, hogy ajtót nyisson neki. Mr. Rhinehart a márványlépcsőn lefelé sétálva izzadó tenyerének nyomát a hideg korláton hagyta.
A
kék szalonban Cora Cash minden idegszálával az olvasott könyvre figyelt. Bár nehezére esett rokonszenveznie a regények többségével – és jelentéktelennek tetsző nevelőnőikkel –, a mostani mégis érdekfeszítő olvasmánynak ígérkezett. A hősnő, Emma Woodhouse, akárcsak Cora, „csinos, okos és gazdag” volt.Cora tisztában volt saját bájával – az újságok folyton „páratlan Miss Cash”-ként emlegették. Eszes is volt – három nyelven beszélt, és az algebrával is jól boldogult. Ami pedig a gazdagságát illette, nos, kétségkívül gazdagnak számított. Emma Woodhouse sosem volt olyan tehetős, mint Cora: nem aludt olyan baldachinos ágyban, amely valamikor Madame du Barryé volt, és főleg nem olyan szobában, amely a falakból áradó festékszagot leszámítva tökéletes mása volt Mariè Antoinette Kis-Trianon kastélyban berendezett hálószobájának. Emma dísztermekben tartott táncmulatságokra járt, nem pedig puccos jelmezbálokra, amelyeket kifejezetten erre a célra épített báltermekben rendeztek. Emma Woodhouse mindemellett anyátlan árva volt; Cora számára ez azt jelentette, hogy a hölgy nemcsak csinos, okos és gazdag, de egyúttal független is. Miss Cashről ezt egyáltalán nem lehetett elmondani, hiszen ebben a pillanatban is egyenesen maga elé tartva olvasta könyvét – gerincéhez ugyanis acélrudat szíjaztak. Sajgott már a karja, és semmire sem vágyott jobban, minthogy leheveredhessen Madame du Barry ágyára, édesanyja azonban szentül hitte, hogy napi kétórányi, gerincerősítőben töltött időtől – még ha csak amerikai is, de – hercegnői tartása lesz lányának, és Corának – legalábbis egyelőre – nem volt más választása, mint eme meglehetősen kényelmetlen testhelyzetben folytatni az olvasást.
Ezzel egy időben, legalábbis Cora legjobb tudomása szerint, édesanyja éppen a bál előtt tartandó vacsora ültetésrendjét ellenőrizte, addig trükközve az asztaltársaság ülőhelyeinek kijelölésével, hogy negyven prominens vendége pontosan átérezze, Mrs. Cash milyen fontos szerepet tulajdonított nekik a meghívott vendégek sorában. Meghívást nyerni Mrs. Cash jelmezbáljára felért egy megtiszteltetéssel, az azt megelőző vacsorán való részvétel azonban csak kevesek kiváltsága lehetett, nem beszélve arról a valóban kitüntető figyelemről, ha valaki vacsoráját az asztalnál Mrs. Cash közvetlen szomszédságában költhette el. Amióta egyszer látta, hogy a walesi herceg és hercegnő nem az asztal két hosszanti végén, hanem mindig széltében középen, egymással szemben ülnek, ő maga is jobb szeretett szemben ülni férje urával a vacsora idején. Cora sejtette, hogy számára az asztal egyik végén, két hozzá illő, nőtlen férfi között szorítanak helyet, akikkel a vacsora alatt flörtölni lesz kénytelen, de csak oly mértékben, hogy továbbra is megőrizhesse a bálok szépének kijáró hírnevét, ám semmiképp se tegye kockára édesanyjának a lánya jövőjére vonatkozó terveit. Mrs. Cash célja e bállal az volt, hogy a jelenlévők lányát valamiféle felbecsülhetetlen értékű, de érinthetetlen drágakőként csodálják. Egy ilyen csiszolatlan gyémántnak ugyanis legalább egy koronás fő oldalán kell tündökölnie.
Közvetlenül a bált követően a Cash család európai körútra indul SS Aspen névre keresztelt jachtjukon. Mrs. Cash soha korábban nem ragadtatta magát oly közönséges viselkedésre, hogy fennen hirdesse: utazásuk valódi célja nem más, mint hogy nemesi rangot szerezzenek Corának. Más newporti hölgyekkel ellentétben soha nem vetemedett arra, hogy előfizessen a Nemes Amerikaiak című képes újságra, amely időről időre közzétette azoknak a nemesi származású, ám vagyonnal nem rendelkező, európai fiatalembereknek a listáját, akik gazdag amerikai menyasszonyt kerestek maguknak. Cora azonban tisztában volt vele, hogy ha az édesanyja valamit a fejébe vesz, nem ismert határokat.
A lány a regényt letéve izegni-mozogni kezdett a kényelmetlen gerinchámban. Már épp itt volt az ideje, hogy Bertha jöjjön és kiszabadítsa őt. A pánt mostanra szabályosan a homlokába vájódott – egy erőteljes vörös csíkkal a homloka közepén felettébb ostobán nézett volna ki az esti bálon. A legkevésbé sem bánta volna, ha anyját zavarba hozhatja, de megvolt rá a maga oka, hogy a lehető legjobban fessen. Az európai út előtt ma este nyílt utoljára alkalma arra, hogy Teddyvel dűlőre jusson. A tegnapi pikniken annyira közel kerültek egymáshoz, hogy Cora bizonyosra vette, Teddy meg akarja őt csókolni; csakhogy édesanyja rájuk talált, mielőtt még bármi történhetett volna. Cora ajkára mosolyt fakasztott a gondolat, amint felidézte, édesanyja mennyire beleizzadt a pedálozásba, hogy lépést tudjon velük tartani. Mrs. Cash csak addig tekintette megvetendőnek a kerékpározást, amíg rá nem jött, hogy a lánya azt arra használja, hogy megszabaduljon tőle, így nem kellett hozzá több egyetlen délutánnál, hogy maga is megtanuljon kerékpározni. Minden bizonnyal Cora volt a leggazdagabb, de leginkább meggyötört lány Amerikában. Az esti bál lesz az ő nagy bemutatkozása – most pedig itt áll ebbe a kínzóeszközbe szíjazva, itt volt az ideje, hogy kínjainak valaki véget vessen. Egy határozott mozdulattal felemelkedett, és megrángatta a csengőzsinórt.
B
ertha eközben a konyhában múlatta az időt a kolibris emberrel. A férfi Dél-Karolina ugyanazon vidékéről származott, ahonnan ő is, így amikor az évente egyszer Newportba jött, hogy a hölgyek vendégségeit mutatványával különlegessé tegye, Bertha még életben lévő hozzátartozóitól is hozott üzenetet. A lány már vagy tíz éve nem találkozott egyikőjükkel sem, azóta, hogy a tiszteletes magával hozta északra, de néha, amikor azokon a napokon vetődött a konyha környékére, amikor eljött a sütés ideje, és forró, édes illat lengett be mindent, látni és hallani vélte édesanyja kék-fehér csíkos szoknyájának suhogását. Ma már alig tudta felidézni édesanyja arcát, de az illat olyan sebességgel repítette vissza régikunyhójukba, hogy az egy pillanat alatt könnyet csalt szemébe. Eleinte még ajándékokat és pénzt is küldött levelei mellé, abban reménykedve, hogy édesanyja talál valakit, aki felolvassa majd az általa küldött üzeneteket, azután felhagyott ebbéli szokásával: nem akarta, hogy szíve legféltettebb titkait holmi idegen olvassa fel anyjának.
– Édesanyja kérte, tudassam önnel, hogy Ezra bácsikája elhalálozott – mondta keménykalapjától megszabadulva a kolibris ember; ez akkor éppúgy lehetett a tisztelet jele, mint azon törekvésé, hogy tökéletes formájú koponyájával elkápráztassa Berthát. A komorna fejet hajtott; halványan emlékezett még rá, amint Ezra bácsikája a vállán vitte őt a templomba, és azon töprengett, vajon biztos fogást találna-e a bácsikája füléből kilógó szőrszálakba markolva.
– Szép temetése volt, még Mrs. Calhoun is tiszteletét tette.
– És mama hogy van? Szokta viselni a kendőt, amit küldtem neki? Mondja csak el neki, hogy asszonyom hozta az egyik európai útjáról.
– Feltétlenül elmondom… – A kolibris ember hirtelen elhallgatott, és a padlóra helyezett, lesötétített kalitkára szegezte a tekintetét, amelyben a kolibrik szunyókáltak. Bertha érezte, hogy valami baj van; a férfi mondana valamit, de nem találja a megfelelő szavakat. Talán,
gondolta, megfelelő kérdésekkel segíthetne feltárni az őt aggasztó problémát – ám egyszerre mégis vonakodott ettől. Azt szerette volna, ha édesanyja örökre a kék-fehér csíkos kötényében, a belőle áradó melegséggel és a környezetében terjengő édes illattal és minden egyébbel ivódik bele az emlékezetébe.
A konyha felől éles csattanás hallatszott, ez felriasztotta a kolibriket, és szárnyuk jelentéktelen verdesése apró sóhajként szállt a levegőben.
– Ez alkalommal milyen színűek a madárkák? – kérdezte Bertha, és megörült a hirtelen támadt felfordulásnak.
– Aranyszínűeket kértek. Nem volt könnyű, mivel a kolibrik rosszul tűrik, ha átfestik őket; van, amelyik rögtön feladja, és van, amelyik annyira nekibúsul, hogy attól fogva soha többé nem repül.
Bertha letérdelt, és felemelte a kalitkára borított leplet. A sötétben ide-oda cikázó, ragyogóan fényes pontocskákat látott. Amikor a vendégek éjfélkor asztalhoz ülnek, a télikertben engedik majd szabadon őket, hogy aranyos csillogásba borítsák a kertet. Talán lesz vagy tíz perc is, amíg csak erről beszélnek a teremben; az ifjak megpróbálnak majd néhányat elkapni, hogy szívük hölgyének kedveskedjenek vele. A jövőbeli vendégségek háziasszonyai kényszerűen állapítják majd meg, hogy ha a vendégek elkápráztatásáról van szó, Nancy Cash nem ismer határokat; reggel pedig a szobalányok halomba söprik a sorsnak magukat megadó, parányi, aranyszínű tetemeket.
– Üzent nekem mama valamit, Samuel? Valami baj van? – kérdezte Bertha halkan.
A kolibris ember szájával aprókat csettintgetve a madaraihoz beszélt. Nyelvével kotyogó hangot adott, és szomorúan pillantott Berthára.
– Arra kért, mondjam meg önnek, hogy minden rendben van, de az az igazság, hogy az édesanyja egyáltalán nincs jól, Bertha. Már most is olyan sovány, hogy egy erősebb szél könnyedén elfújná. Nem adok neki még egy telet, és már csak árnyéka marad önmagának. Ha szeretné még egyszer utoljára látni, ne halogassa sokáig.
Bertha csak bámult a madárkákra, amelyek össze-vissza repkedtek a kalitkájukban, mint a tűzijáték az égen. Kezét kiegyenesített hajára simította. Édesanyja haja göndör volt – állandóan fejkendő alá kellett szorítani. Tudta jól, hogy a kolibris ember valamiféle érzelemnyilvánítást vár tőle, könnyeket legalább. Bertha azonban már évek óta nem ejtett egyetlen könnycseppet sem, valójában azóta, hogy tíz évvel ezelőtt északra jött. Mi értelme volna? Végül is nem tehetett az ég adta világon semmit sem. Bertha tudta, milyen szerencsés, lévén nem ismert egyetlen színes bőrű lányt sem, aki előkelő asszonyság szolgálójává vált volna. Attól a pillanattól fogva, hogy Miss Cora komornájává lépett elő, minden
igyekezetével azon volt, hogy beszédében, öltözködésében és viselkedésében is méltó legyen kisasszonyához. Eszébe jutott édesanyja kérges keze, és rá kellett döbbennie, hogy képtelen a kolibris emberre nézni.
A kék szalon csengője ekkor újból csilingelni kezdett. Egy szolgálólány szaladt be a konyhából, és így kiáltott:
– Miss Cora már másodszor csengetett, szóval jobb lenne, Bertha, ha azonnal felmennél. Bertha felugrott.
– Most mennem kell. De később, mihelyt a bál kezdetét vette, még visszajövök. El ne menjen, amíg nem beszéltünk! – Heves mondataival próbálta palástolni a megkönnyebbülést, amit a beszélgetés félbeszakítása miatt érzett.
– Várni fogom, Bertha – válaszolta a kolibris ember.
A csengő ismét megszólalt. Bertha olyan gyorsan szaporázta lépteit a cselédlépcsőn felfelé, amennyire csak merte. Futni ugyanis nem volt szabad. Az egyik cselédlányt korábban éppen azért bocsátották el, mert kettesével szedte a lépcsőfokokat, és így viharzott le a márványlépcsőn. Tiszteletlenség volt – legalábbis a főkomornyik annak nevezte.
Bertha kopogott a kék szalon ajtaján, majd belépett. Cora kis híján sírt a kétségbeeséstől. – Bertha, hol az ördögben voltál? Háromszor kellett csengetnem! Gyere és szabadíts ki végre ebből az istenverte tákolmányból!
Bertha minden erejét megfeszítve húzta a kisasszony testét körülölelő bőrpántokat. A hátmerevítőn, amely Mrs. Cash egyedi tervei alapján készült, minden csat hátul feszült, és szinte lehetetlen volt azokat segítség nélkül kioldani.
Bertha próbálta Corát békíteni.
– Bocsásson meg, Miss Cora, de a kolibris ember híreket hozott otthonról, és attól tartok, nem hallottam meg, hogy csengetett.
Cora csak úgy fújtatott haragjában.
– Aligha szolgálhat mentségedre, hogy pletykákat hallgatsz, miközben én itt állok, tetőtől talpig gúzsba kötve.
Bertha nem szólt egy árva szót sem, csak ügyetlen kezekkel nekiveselkedett a csatoknak. Érezte, ahogy kisasszonya türelmetlenségében megállás nélkül rángatózik. Amint kiszabadult az őt fogva tartó hámból, Cora nedves bundája terhétől szabadulni igyekvő kutyaként rázta meg magát, majd megpördült, és vállon ragadta Berthát. Bertha már felkészült az alapos szidásra, de meglepetésére Cora rámosolygott.
– Szükségem van rád, hogy elmondd nekem, hogyan kell megcsókolni egy férfit. Tudom, hogy tudod a módját, mert láttalak Vandermeyerék lovászával a báljukat követően. – Cora szeme várakozásteljesen csillogott. Bertha elhúzódott kisasszonyától.
– Nem hiszem, hogy a csókolózás olyasvalami, amit el lehet magyarázni – mondta vontatottan, hogy időt nyerjen. Talán Miss Cora be akarja árulni őt és Amost Mrs. Cashnél?
– Akkor mutasd meg! Jól kell csinálnom – mondta Cora szenvedélyesen, és Bertha felé hajolt.
Amint így tett, a lenyugvó nap egyik utolsó sugara vadgesztenyeszínű hajára vetült, fényárba borítva hajkoronáját. Bertha próbált nem elhúzódni.
– Ön valóban azt szeretné, ha éppen úgy csókolnám meg, akár egy férfit? – kérdezte vonakodva. Miss Cora bizonyára csak tréfál.
– Igen, igen, igen. – Cora türelmetlenül intett a fejével. A hám okozta vörös folt még mindig meglátszott a homlokán.
– De Miss Cora, két nőnek nem helyénvaló megcsókolni egymást. Ha valaki meglátna bennünket, azonnal elveszíteném az állásom.
– Ó, Bertha, ne kéresd már magad annyit! És mi volna, ha adnék neked ötven dollárt? – Cora olyan csábítón mosolygott, mintha csak egy gyereket akarna édességgel levenni a lábáról.
Bertha erre már gondolkodóba esett. Ötven dollár több volt, mint a kéthavi keresete. Egy másik nőt megcsókolni azonban ettől még nem tűnt helyesnek.
– Nem hinném, Miss Cora, hogy ilyesmit szabad lenne tőlem kérnie, ezt egyszerűen nem illik. – Bertha, amennyire csak tőle tellett, próbált úgy beszélni, mint ahogy azt asszonya szokta tenni; tudta ugyanis, hogy Mrs. Cash az egyetlen ezen a világon, akitől Cora tart. A lány azonban csak mondta a magáét.
– Tényleg azt hiszed, arra vágyom, hogy veled csókolózzam? De gyakorolnom kell. Van valaki, akit ma este mindenképpen meg kell, hogy csókoljak, és jól akarom csinálni. – Cora szinte reszketett az eltökéltségtől.
– Nos… – Bertha még mindig tétovázott.
– Legyen hetvenöt dollár! – Cora próbálta őt levenni a lábáról; Bertha pedig tisztában volt vele, hogy ha kisasszonya így megmakacsolja magát, sokáig úgysem tudna ellenállni a kísértésnek. Ha Cora valamit a fejébe vett, nem tágított, amíg az úgy nem lett. Egyedül Mrs. Cash tudott a lányának nemet mondani. Bertha ilyenformán úgy döntött, hogy a helyzetet a maga javára fordítja.
– Rendben, Miss Cora, megmutatom önnek, hogyan kell megcsókolni egy férfit, de ha nem bánja, szeretném előre megkapni azt a hetvenöt dollárt.
Bertha nagyon jól tudta, hogy Mrs. Cash nem ad zsebpénzt Corának, így minden oka megvolt rá, hogy előre kérje a jussát. Miss Cora ugyanis imádott olyan ígéreteket tenni, amelyeket azután nem tudott betartani. Ám Bertha meglepetésére a lány egy erszényt halászott elő a párnája alól, és leszámolta az ígért összeget.
– Most már hajlandó vagy félretenni az aggályaidat? – kérdezte, készen állva arra, hogy a maga részéről kiegyenlítse a számlát.
A szolgáló egy pillanatig tétovázott, de azután elvette a pénzt, és a fűzője rejtekébe dugta. A hetvenöt dollár minden bizonnyal elég lesz arra, hogy a kolibris ember ne úgy nézzen rá, mint eleddig. Mély levegőt vett, majd Cora kipirult arcát gyengéden két keze közé fogta, és felé hajolt. Ajkát finoman a lány ajkára szorította, majd olyan gyorsan rántotta vissza, amilyen gyorsan csak tudta. Cora kifakadt felháborodásában.
– Nem! Azt akarom, hogy tökéletesen csináld! Láttalak azzal a férfival! Úgy tűnt, mintha, nos – nem találván a megfelelő szót egy pillanatra elakadt –, mintha fel akarnátok falni egymást!
Ez alkalommal ő fogta meg Berta vállát, a szolgáló arcát a magáéhoz egészen közel húzta, majd olyan erővel préselte ajkát Bertháéra, ahogyan csak bírta. Bertha a nyelvével vonakodva feszítette szét úrnője ajkait, majd finoman tapogatózott vele az idegen szájban. Érezte, amint a lány a döbbenettől egy pillanatra megmerevedik, nyelvét Bertha szájába csúsztatja, és készségesen viszonozza a csókot.
Bertha törte meg a pillanatot elsőként. Nem volt rossz érzés Corával csókolózni, sőt, vélhetőleg ez volt a legédesebb csók, amit valaha mással váltott. Amosénál biztosan jobb volt, hiszen a férfi bűzlött a dohánytól.
– Az ízed meglehetősen… pikáns – vélekedett Cora, miközben egy csipkés zsebkendővel a száját törölgette. – Ez minden, amit tenni kell? Nem hagytál ki semmit? Pontosan kell tudnom. – Komoly tekintettel meredt Berthára.
Életében már nem először Bertha azon töprengett, miként lehet egy olyan, egyébként felettébb művelt ember, mint Cora, időnként ennyire tudatlan. Persze erről kizárólag Cash mama tehetett. Úgy nevelte tulajdon lányát, mintha az csak egy gyönyörű játék baba lenne. Bertha örömmel bírt volna Miss Cora vagyonával vagy arcvonásaival, egy olyan anyát azonban, mint Mrs. Cash, a háta közepére sem kívánt volna.
– Ha csak a csókolózás jár a fejében, Miss Cora, akkor úgy vélem, ez minden, amit tudnia kell – válaszolta Bertha határozottan.
– Már megbocsásson, Miss Cora, de nem akarom. Ha az asszonyság megtudná, mire készül…
– Nem fogja, vagyis valószínűleg igen, de mire a dolog a tudomására jut, már késő lesz. Holnaptól minden másképpen lesz. – Cora oldalvást pillantott a szolgálóra, mintha csak provokálni akarná Berthát, hogy még több kérdéssel álljon elő. Bertha azonban nem ment lépre.
Amíg nincsenek kérdések, nem kényszeríthetik válaszadásra sem. Arcvonásai elernyedtek, immár Cora figyelmét is más kötötte le. Saját magát bámulta a hatalmas, aranykeretes, forgatható állótükörben. Kétségei sem voltak afelől, hogy mihelyt megcsókolták egymást választottjával, minden más is a helyére kerül. Bejelentik az eljegyzésüket, és karácsonyra ő már boldog, férjes asszony lesz.
– Jobban tennéd, Bertha, ha most már a ruhám előkészítésével foglalatoskodnál. Anyám bármelyik pillanatban itt lehet, hogy ellenőrizze, szó szerint betartottam-e az utasításait. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen tökéletesen fertelmes ruhát kell felvennem. Habár Martha Van Der Leyden azt mondta, hogy az édesanyja puritán szolgálónak öltözteti őt, szóval úgy vélem, a helyzet ennél rosszabb is lehetne.
Cora ruhája pontos mása volt az egyik Velasquez-festményen szereplő spanyol infánsnő öltözékének; a festményt Mrs. Cash egyébként csak azért vásárolta meg, mert úgy hallotta, Mrs. Astor odáig van érte.
Amint Bertha kiemelte az abroncsos szoknyát a szekrényből, elgondolkodott: vajon az asszonyság azért választotta-e lányának ezt a darabot, mert az meglehetősen korlátozta viselőjét a mozgásban, vagy pusztán csak a művészi hatás ihlette meg. Akár így, akár úgy volt, egyetlen úriember sem kerülhetett Miss Corához egy méternél közelebb. A csóklecke tehát teljesen hiábavaló volt.
Bertha lesegítette Coráról délutáni öltözékét, majd feladta rá a krinolint: Corának bele kellett lépnie, neki pedig, mintha csak egy kaput zárna be, szorosra kellett húznia a zsinórokat. A szoknya és a fűző selyembrokát anyagát egyedi tervek alapján készíttették Lyonban; a kelme nehéz és sűrű szövésű volt. Cora kissé megingott, amikor a súlyos anyag a szoknyát tartó vázra simult. Elég volt a legapróbb bizonytalanság, és Cora könnyedén kibillenhetett az egyensúlyából. A ruha majd egy méter széles volt, Cora így csak oldalazva tudott átjutni az ajtókon. A tánc efféle ruhában teljességgel elképzelhetetlennek tetszett.
Bertha letérdelt, hogy felsegítse Corára a Lajos-sarkú és felfelé kunkorodó orrú, brokátból készült cipellőket. A lány ismét meginogott.
– Nem viselhetem ezeket, Bertha, különben hasra esem. Hozd inkább a bronzszínű papucsom!
– Ahogy gondolja, Miss Cora… – felelte Bertha gyanakodva.
– Az anyám ma estére mintegy nyolcszáz embert vár – zárta le a vitát Cora. – Kötve hiszem, hogy lesz ideje a lábamat vizslatni. Hozd a papucsot, és kész!
Cora azonban egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint ahogy azt szavainak ereje sugallta; ő és Bertha is tisztában voltak azzal, hogy Mrs. Cash figyelmét soha semmi sem kerüli el.
M
rs. Cash még egy utolsó pillantást vetett jelmezére. A nyaka és a füle még mindig csupaszon virított; no nem mintha a mértékletesség késztette volna erre, hiszen tudta, férje bármelyik percben megjelenhet egy jelentéktelen kis aprósággal, amit azután muszáj lesz felvennie és csodálattal szemlélnie. Mostanában Winthrop elég sok időt töltött a városban, Mrs. Cash ilyenformán előbb vagy utóbb újabb jelentéktelen kis apróságra számíthatott. Néhány sorstársával ellentétben, akik férjeik házastársi hűtlenségét saját szabadságuk megváltására használták fel, Mrs. Cash, miután az elmúlt öt évben mást sem csinált, mintköltötte a jól jövedelmező Cash vállalat profitját, nem vágyott rá, hogy Newport és az Ötödik sugárút legelegánsabb háziasszonyaként nehezen megalapozott hírnevén egy váláshoz hasonló becstelen hercehurca miatt essen csorba. Mindaddig, amíg Winthrop biztosította őt diszkréciójáról, hajlandó volt úgy tenni, mintha a világon semmit sem tudna férjeura „opera iránti rajongásáról”.
Bár volt idő, amikor nem volt ennyire szangvinikus. Házasságuk kezdetén ugyanis attól tartott, hogy a férfi esetleg valaki mást ajándékoz meg a csakis neki kijáró, bizalmas mosollyal, így férjét egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Akkoriban még nem gondolta volna, hogy bármilyen ékszer felérhet Winthrop őszinte tekintetével. Most már más volt a helyzet: ott volt a lánya, a házai, és ő volt az utánozhatatlan Mrs. Cash. Remélte, hogy Winthrop ez alkalommal gyémántokkal lepi meg. Rendkívül jól illettek volna az öltözékéhez.
Kopogtattak, majd XV. Lajos szatén térdnadrágjában és brokát mellényében feszítve, fején rizsporos parókájával II. Winthrop Rutherford lépett be; noha az apja egyszerű
gabonakereskedő volt, fiacskája mégis hamisítatlan Bourbon uralkodónak tetszett. Mrs. Cash elégedetten konstatálta, hogy férjeura felettébb előkelőnek tűnik jelmezében, nem sok férfi mutatott ilyen pazarul selyemharisnyában; szép párt alkotnak majd ők ketten.
Férje kissé idegesen köszörülte torkát.
– Ma este olyan elragadóan néz ki, drágám, hogy senki sem gondolná, hogy ez lesz a szezon utolsó bálja. Kegyeskedne megengedni, hogy a magam módján egy jelentéktelennek tetsző semmiséggel én is hozzájáruljak ehhez a tökélyhez?
Mrs. Cash úgy hajtotta előre a fejét, mintha csak a hóhér pallosának suhintására várna. Winthrop ekkor előhúzott a zsebéből egy gyémánt nyakéket, és felesége nyaka köré csatolta.
– A megérzései csalhatatlanok, mint mindig. Ez valóban egy nyaklánc – közölte.
– Köszönöm, Winthrop. Mindig is jó volt az ízlése. Talán viselhetném hozzá a fülönfüggőket, amelyeket tavaly nyáron ajándékozott nekem; azt hiszem, tökéletesen illenének egymáshoz. – Egyetlen pillanatig sem habozva fésülködőasztalához lépett, és elővett egy szattyánbőr ládikát, hagyva hogy Winthrop eltöprengjen azon – életében nem először –, vajon felesége olvas-e a gondolataiban.
Amint a terasz felől felcsendültek a Radetzky-induló kezdő taktusai, Mrs. Cash felállt, és férje felkínált karja után nyúlt.
– Tudja, Winthrop, szeretném, ha a ma este emlékezetes lenne.
Mr. Cash tudta, felesleges lenne feltenni a kérdést, mi teszi majd olyan emlékezetessé az estét: ismerte jól a választ. Mrs. Casht ugyanis mindössze egyetlen dolog érdekelte: a tökéletesség.
Második fejezet
Az Elektromosság Szelleme
A
hogy a Van Der Leyden família odafent állt a Sans Souci híres-nevezetes dupla lépcsősorának tetején, és várták, hogy bejelentsék érkezésüket, volt egy pillanat, amikor Teddy Van Der Leyden úgy hitte, édesanyja sajnálni fogja még jelmezválasztásukat. Egyszerű pamutszövetből, illetve lenvászonból varrt ruhában megjelenni egy olyan szalonban, ahol mindenki szaténba és bársonyba burkolózva, gyémántot viselve parádézik, hatalmas akaraterőt igényelt. Ám Mrs. Van Der Leyden számára ez elvi kérdés volt, és mindenképp megérte az áldozatot. A családtagok által viselt, mértékletességet sugalló ruhadarabok egyszersmind szerény emlékeztetőül szolgáltak a meghívott vendégek, de mindenekelőtt a házigazdák számára: a Van Der Leydenek családfája egészen a Mayflowerig vezethető vissza. Az ő vérvonaluk nem egy lisztes zsákutcában válik majd az enyészet tárgyává. A komor fekete és fehér – még itt Newportban is – annak a jele volt, hogy bizonyos dolgokat nem lehet pénzen megvenni.Teddy Van Der Leyden pontosan ismerte édesanyja célját, és mulattatta a dolog. Bár szívesebben tündökölt volna valamelyik alapító atya szerepében, például Jeffersonéban, de nem volt különösebb kifogása a viselendő keményített fehér nyakfodor és a fekete köpeny ellen sem. Tisztában volt vele, hogy édesanyja nem akarja azok sorát gyarapítani, akik pusztán vagyonuk öncélú fitogtatására tettek eleget a meghívásnak. A tükörterem minden szeglete csak úgy ragyogott, minden ékszer fénye a végtelenben tükröződött.
Amióta csak az eszét tudta, minden nyáron eljött ide, és remekül szórakozott, de az idei év valahogyan más volt. Most, hogy elhatározta, Párizsba megy, egyszeriben már nem lelte többé örömét semmiben, ami korábban szórakoztatta Newportban. Minden perccel el tudott számolni – délelőttönként teniszezett a klubban, délutánonként kocsikázott, este pedig éjfélkor kezdődő és hajnalhasadtáig tartó bálokra volt hivatalos. Nap nap után ugyanazzal a százegynéhány emberrel találkozott. Csak a jelmezek változtak.
Ott volt például a Kolumbusz Kristófként megjelenő Eli Montagu, akinek feleségében a fiú Madame de Pompadourt vélte felismerni. Aznap délelőtt már a Kaszinóban is összefutott velük, ahogy a tegnapi, szokatlan körülmények közt véget érő kerékpáros túrán is. Sőt, holnap is lesz hozzájuk szerencséje a Belmonték által adott reggelin, csakúgy, mint Schoonerék piknikjén. Édesanyjával ellentétben a szempillája sem szokott rebbenni, amikor meghallja Eli hangját, ahogy Mrs. Montagu narancsos árnyalatú hajszínétől sem rázta ki a hideg, és kifejezetten kedvelte, ahogyan a hölgy fogai mosolygáskor elővillantak. Ám nem volt kedve beszélgetni velük, persze azt a látszatot sem szerette volna kelteni, hogy ne lenne ínyére a csevej.
Tekintetével Corát kereste. Egyedül az ő társaságára vágyott. A lány mindig újabb és újabb meglepetést tartogatott a számára. Eszébe jutott a mozdulat, amivel tegnap kerékpározás közben a szemébe lógó haját félresöpörte, ahogyan az elszabadult tincsek lobogtak, majd a lány orcáján megállapodtak.
Kitért az érkezők útjából, és az egyik pezsgőszökőkút felé vette az irányt. Egy tetőtől talpig Bourbon-libériába öltözött inas itallal kínálta. Gyorsan megitta, de közben le sem vette a szemét a hatalmas kétszárnyú ajtón beáramló tömegről. A vendégek többsége a francia forradalom előtti korszak, az ancien règime arisztokratáinak bőrébe bújva érkezett – ez idáig három Mariè Antoinette-t és megszámlálhatatlan mennyiségű Lajost vélt felfedezni. Talán
így próbáltak bókolni a Versailles inspirálta környezetnek; de az is lehet, hogy ez volt az egyetlen olyan korszaka a történelemnek, amely pompájában felvehette a versenyt a jelennel. Igazán csak most érzett örömöt puritánokat idéző öltözéke miatt. Volt valami riasztó abban, ahogyan a vasútbárók és acélmágnások az egykor volt aranykor divatos selyemnadrágjaiban és hímzett frakkjaiban szépelegtek.
Majd megpillantotta Corát, és minden elégedetlensége szertefoszlott. A lány ruhája nevetségesnek tetszett; a szoknyája kétoldalt olyan terebélyes volt, hogy tánc közben igen tekintélyes helyet követelt magának, akár egy evező a vízben, de még ebben a lehetetlen jelmezben is szemet gyönyörködtetően szép volt. Vörösesbarna haja loknikban hullott fehér nyakára és vállára. Teddy arra az apró anyajegyre gondolt, amit éppen tegnap fedezett fel a lány nyakán.
A lány közvetlenül szülei szomszédságában ácsorgott, akik bársonydrapériával díszített emelvényen magasodtak a bálozok fölé. Corát minden oldalról fiatalemberek vették körül; Teddy tudta, hogy táncra kell kérnie, máskülönben nem lesz lehetőségük társalogni. Miközben utat tört magának, egy Richelieu bíboros és egy Montespan márkiné mellett haladt el. A fiatalemberek gyűrűjében várt a kedvező alkalomra, és amikor az eljött, a lány szemébe nézett. Cora egy pillanat erejéig rásandított, de csak hogy megbizonyosodhasson felőle, valóban őt látja, és tekintete máris visszatért táncrendjéhez. Teddy tudta, hogy a lány arra vár, hogy végre megszólítsa őt. A terebélyes szoknyát megkerülve Cora háta mögé lépett.
– Elkéstem? – suttogta a lány fülébe.
Cora fejét a fiatalember felé fordította, és rámosolygott.
– A tánchoz igen. Már réges-rég elkelt valamennyi. De egy idő után muszáj lesz szusszannom egy keveset. Talán e tájban? – Azzal kis elefántcsontból faragott ceruzájával egy keringőre mutatott a táncrendjében. – Találkozhatnánk a teraszon.
Fenséges pózban álló édesanyja felé pillantott. Teddy értette a jelzést – Cora nem akarta, hogy édesanyja együtt lássa őket. Ezek szerint Mrs. Cash valamiféle hozományvadásznak képzeli? Beleborzongott a gondolatba, mennyire elszörnyedne tulajdon édesanyja, ha tudomására jutna, hogy fiacskája közeledni próbál Cora Cashhez. Habár Mrs. Van Der Leyden hajlandó volt részt venni egy Mrs. Cash rendezte bálon, ám ez korántsem jelentette azt, hogy Corát, legyen bármilyen gazdag, fiához illő feleségnek tartotta volna. Sosem beszéltek róla korábban, de Teddy érezte, hogy édesanyja számára az a vágy, hogy ő Európába menjen és fessen, a két rossz megoldás közül a kisebbik volt.
A
télikertben Simmons, a főkomornyik a vacsoraasztalokat ellenőrizte. Minden asztalt hosszában ezüstös, csatornaszerű vájat szelt át, a benne folyó vizet apró kis pumpák áramoltatták és tették gyöngyözővé. A meder alját tiszta fehér homokkal töltötték fel, amelybe Bertha homokba süllyedő, sziklának tetsző köveket rejtett. Valójában mindegyik egy-egy csiszolatlan drágakő volt – gyémánt, rubint, smaragd és topáz. A terítékek mellé miniatűr ezüstlapátokat helyeztek, hogy segítségükkel a vendégek „kibányászhassák” e kincseket. A főkomornyik utasította Berthát, hogy a „köveket” egyenletesen ossza el a vájatban. Annak ellenére, hogy a vendégek jelentős része tekintélyes vagyont mondhat magáénak, ádáz versenyre számíthattak: a „bányászok” minden bizonnyal minél több követ igyekeznek majd megkaparintani. Egy héttel korábban, Astorék estélyen a Fabergé-cukorkák megszerzéséért bontakozott ki felettébb illetlen küzdelem.Bertha olyan művészi tudatossággal ágyazta homokba a „köveket”, hogy csillogó felületük épp csak átsejlett az azokat eltakaró homokrétegen. Simmons kérte arra, hogy úgy intézze, ne lehessen egykönnyen a kövek nyomára bukkanni. Az előkészítés valójában a komornyik feladata lett volna, ám Bertha tudta, hogy az efféle munkát a férfi méltóságán alulinak tartotta. Ahogy azt sem árulta el a lánynak, milyen köveket bízott a gondjára, de Berthának
nem voltak illúziói az értéküket illetően. Megvárhatná, míg az utolsó asztallal is végeznek, és elemelhetne egyet.
A vacsorát éjfélre időzítették, ekkor Mrs. Cash majd kisétál a teraszra, fényárba borítja jelmezét, majd ragyogó csillagként mutatja az utat vendégeinek a télikertbe. Ezzel egy időben a kolibriket is szabadon engedik, hogy azt az érzetet keltsék, hogy a vendégek a trópusokon járnak. Bertha úgy vélte, Simmonst annyira leköti majd a nagyjelenet szervezése, hogy nem igazán szúr szemet neki, ha egy drágakőnek lába kél.
Teddy a teraszon várta Corát. Forró, fülledt éjszaka volt. Valahonnan a lába magasságából egy kabóca zúgását hallotta. Az égen narancsos fényben ragyogó hold megvilágította a sápadt kövezetet. A teraszt borító márványlapok több generáció tapodta erezete egyenetlen felszínűvé vált. A terasz úgy festett, mintha egy toszkán faluból szállították volna oda csak azért, hogy a mellvéden ácsorgó kilenc Múzsa meghazudtolhassa korát – tűnődött Teddy. Csak csodálni tudta Mrs. Cash alaposságát. A maga kis világában az asszony semmit sem bízott a véletlenre.
És végre itt volt Cora, aki ezúttal gardedám nélkül és elég óvatlanul, hunyorgó szemekkel próbálta őt kiszúrni a teraszon. Teddy abból, ahogyan a tegnapi kerékpártúrán előresiettek, és Mrs. Cash alabástromszerű arcán a nagy igyekezetben, hogy beérje őket, elég hamar kiült a pír, megsejtette, hogy az asszony egyáltalán nem helyeselné lánya jelenlegi viselkedését. Habár maga is tudta, hogy nem szabadna kettesben maradnia Corával, hiszen a maga választotta jövőben a lánynak nem jutott szerep, most mégis csak maguk voltak.
Ahogyan a lány a fákon lógó kínai selyemlámpások sárgásszínű fényében felé közeledett, Teddy észrevette a kulcscsontját és a nyakát takaró vörös nyakéket. Cora megállt a férfi előtt, de mivel a szoknya abroncsa lehetetlenné tette, hogy jobban megközelítse őt, kénytelen volt szemtől szemben állni vele. Az ifjú látta, hogy a lány karja enyhén libabőrös, és a bőrét borító, selymes tapintású, aranyszínű szőrszálak az égnek merednek. Emlékezett rá, hogy a csuklója belső oldalán kis heg rejtőzik. Szerette volna megragadni a lány kezét, hogy ellenőrizze, a heg most is ott van-e, nem tűnt-e tova.
– Csodás esténk van – mondta végül. – Reggel még attól tartottam, vihar talál kerekedni. Cora felnevetett:
– Mintha a mama megengedné az időjárásnak, hogy az általa rendezett bál estéjén rosszra forduljon. Az esőtől tartsanak csak a gondatlan háziasszonyok.
– Édesanyja figyelmét a legapróbb részlet sem kerüli el; nagyon magasra helyezte a mércét Newportban. – Teddy nem igazán gondolta komolyan mondandóját. Mindketten tisztában voltak vele, hogy az olyan régi vágású helybéliek szerint, mint amilyen Teddy mamája is volt, a Cashékhez hasonló betolakodók estélyei a jó ízlés minden határán túlmennek.
Cora egyenesen a férfira nézett, tekintetével arcát fürkészte.
– Áruljon el nekem valamit, Teddy! Ha tegnap mama nem ér utol bennünket, mit tett volna?
– Folytattam volna érdekfeszítő, az ön íjászatbeli győzelmi esélyeit taglaló beszélgetésünket, majd hazakerekeztem volna, hogy átöltözzek a vacsorához.
Hangszíne kifejezetten könnyed volt, válaszadás közben próbált nem gondolni sem Cora tegnap még rózsás árnyalatú orcájára, sem pedig a jobb szemének íriszét tarkító aranyló pettyekre. Cora azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Azt hiszem, ön… – szemöldökét felvonva kereste a megfelelő szót – nem őszinte. Úgy vélem, valami effélére készült. – Azzal kezét a férfi vállára tette, majd meginogva ruhája súlya alatt felé hajolt. Teddy így már csak azt érezte, hogy a lány meleg, csókra szomjazó ajka az övére tapad. Tudta, hogy ennek most azonnal véget kellene vetnie, és úgy tennie, mintha mi sem történt volna, de ha egyszer maga is annyira vágyott rá, hogy megcsókolhassa.
Észrevette, hogy a mulatságos jelmezben Cora elvesztette egyensúlyát, így kezét derekára téve rögtön a segítségére sietett, majd azon kapta magát, hogy viszonozza a lány csókját. Amikor végül szétváltak, egyikük sem mosolygott. Cora törte meg a csendet:
– Akkor hát nem tévedtem.
– A szándékomat illetően valóban nem tévedett. Elismerem, hogy szerettem volna megcsókolni, de melyik férfi ne lenne ezzel így? Vannak itt vagy ötvenen, akik megadnának bármit, hogy a helyemben lehessenek, de megígértem magamnak, hogy nem teszem meg – mosolyodott el Teddy saját szándékán.
– De miért nem tette, ha egyébként szerette volna? – Mondandójával Cora tizennyolc éve ellenére csalfa csitrinek tűnt.
Teddy elkapta tekintetét, és a távoli horizontra meredt, ahol a holdfény a tenger hullámaival incselkedett.
– Mert félek.
– Tőlem? – kérdezte Cora elégedetten. A férfi szembefordult vele.
– Ha bele találnék szeretni önbe, az a terveim feladására késztetne.
Hangja egészen elgyengült, amint látta, hogy a lány arcát elöntő pír egyre lejjebb kúszik, és már a kebleit is eléri; sőt, valószínűleg egyre lejjebb hatol, jóval az infánsnő visszafogott nyakkivágása alá. Hirtelen megragadta a lány kezét, a csuklóját maga felé fordította, és ajkait a kis forradásra szorította. Cora megremegett, a borzongás még a ruháját is megrezegtette.
– Tudja, hogy Európába készülök? – kérdezte a lány erőltetett hangon.
– Amerikában nincs olyan ember, aki nem tudná, hogy Európába utazik, méghozzá azért, hogy a Cash-vagyonhoz megfelelő partit találjon magának. – Teddy próbálta valamelyest csillapítani a lány felindultságát, de Cora egészen másképp reagált, mint ahogyan azt várta. Sötét, elhomályosult tekintettel húzódott el tőle. Végül szinte suttogva szólalt meg.
– Ön is tudja, hogy nem akarok menni. Én itt szeretnék maradni. Önnel.
Teddy elengedte a lány karját, de ő maga a lángoló tekintettől szinte elolvadt. Szeretett volna hinni neki, bár tudta, ezzel a saját döntését teszi nehezebbé. A lány újra megcsókolta, ez alkalommal sokkal szenvedélyesebben. Teddy nem könnyen állt ellen haja ingerlő illatának, arcbőre pihepuhaságának. A ruha szabásán át nehezen érzékelhette a lány pulzáló szívverését, de a nyakán tisztán érezte azt. Ki ő, hogy ellenálljon Cora Cashnek, a lánynak, akit valamennyi newporti nő irigyel, és akire minden férfi vágyik. Csókja vehemensebbé vált, fogaival a lány ajkát harapdálta. Ki akarta húzni a lány hajából a hajtűket és ékszereket, meg akarta őt szabadítani jelmezének fogságától. Hallotta a lány zihálását.
A zene hirtelen abbamaradt. Csak a vacsora kezdetét jelző gong zúgása hasított bele az egyébként csendes éjszakába. Cora most először idegesnek tűnt.
– Mama észre fogja venni, hogy eltűntem. – Intett, mintha indulna, de megfordult, és egy szuszra záporoztak belőle a férfinak szánt szavak. – Most rögtön bemehetnénk a városba, és összeházasodhatnánk. Akkor mama már nem kényszeríthet semmire. Van saját pénzem, és nagyapa is letétbe helyezett nekem egy összeget, amihez akkor férhetek hozzá, ha betöltöm a huszonötöt, vagy ha férjhez megyek. Biztos vagyok benne, hogy papa is ad nekünk valamennyit. Nem akarok elmenni! – Könyörgő tekintettel nézett a férfira.
Teddy látta, hogy Corának eszébe sem jutott, hogy ő akár vissza is utasíthatja az imént tett ajánlatot.
– Most ön nem őszinte. Valóban azt hiszi, hogy képes volnék megszökni önnel? Ez nemcsak az ön édesanyja szívét törné össze, hanem minden bizonnyal az édesanyámét is. A Van Der Leydenek nem olyan vagyonosak, mint a Cashek, de tisztességesek. Az emberek rögtön azzal vádolnának, hozományvadász vagyok. – Megpróbálta elhúzni kezét a lány derekáról, de ő nem hagyta.
– De hiszen bárkiről ezt állítanák! Nem tehetek róla, hogy mindenkinél gazdagabb vagyok. Kérem, Teddy, ez egyszer ne legyen már olyan… lelkiismeretes. Miért ne lehetnénk boldogok? Hiszen élvezte a csókot, nem? Vagy talán rosszul láttam? – Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa a férfi arcát. Ám egy gondolat, amely hirtelen szöget ütött a fejébe, a meglepetés erejével hatott rá. – Talán van valakije? Valaki, akit nálam jobban kedvel?
– Nem valaki, hanem valami. Festeni szeretnék, és ezért Párizsba megyek, hogy tanulhassak. Azt hiszem, van hozzá tehetségem, de szeretnék megbizonyosodni róla. – Amint e szavakat kimondta, Teddy rádöbbent: Cora szenvedélyes eltökéltségéhez képest a maga álláspontja meglehetősen erőtlen.
– De miért nem tud itt festeni? Vagy ha mindenáron Párizsba kell mennie, magával mehetnék – mondta Cora, mintha mi sem volna ennél természetesebb.
– Nem, Cora – válaszolt ezúttal felettébb durván, attól való félelmében, hogy a lánynak végül sikerül meggyőznie. – Nem akarok olyan festő lenni, afféle newporti figura, aki délelőttönként hajókázik, délutánonként meg festeget. Nem nőket és ölebeiket akarom megörökíteni a vásznon. Valami igazán komolyat szeretnék alkotni, és az itt és egy feleséggel az oldalamon teljességgel megvalósíthatatlan.
Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy a lány mindjárt sírva fakad. Miközben kezével arca előtt hadonászott, mintha csak így próbálná meg elűzni a hallani nem kívánt szavakat, megingott kényelmetlen ruhájában.
– Őszintén mondom önnek, Cora, hogy nincs más, akit szívesebben nőül vennék, annak ellenére is, hogy ön hozzám mérve túlságosan gazdag. De most nem tehetem meg; van ugyanis valami, amit még ennél is jobban akarok. És amit igazán akarok, az pénzért meg nem vásárolható.
Cora ingerülten nézett rá. Teddy sajnálattal vegyes megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a lány szívét nem törte össze annyira, mint amennyire csalódottá tette. Határozottan hát annyit mondott:
– Ismerje be, Cora, hogy a velem kötendő házasságnál is fontosabb, hogy ily módon édesanyjától is megszabadulhat. Teljes mértékben osztom a véleményét, de ha elmegy Európába, kétségkívül talál majd magának egy hercegecskét, és akkor a kedves mamát visszaküldheti Amerikába.
Cora mérgesen ellökte magától a férfit.
– És aztán adjam meg neki azt az elégtételt, hogy a házasságszerző szerepében tetszeleghet? Az anyáéban, akinek sikerült behálóznia Európa legkapósabb agglegényét, hogy a lányának jó partit szerezzen? Úgy tesz, mintha felette állna mindennek, de én tudom, hogy csak ez jár a fejében. Amióta csak a világra jöttem, anyám döntött mindenről az életemben, hogy milyen ruhát viseljek, mit egyek, milyen könyveket olvassak, kik lehetnek a barátaim. Rajtam kívül mindenre volt gondja. – Határozottan megrázta a fejét, mintha ezzel anyját is száműzhetné az életéből. – Ó, Teddy, nem gondolná meg magát mégis? Segíthetek önnek; csak nem lenne olyan szörnyű, vagy igen? Hisz ha csak a pénz a probléma… Pénz nélkül is elboldogulunk. Szívesen ellakom egy padlásszobában is.
Talán, gondolta a férfi, ha Cora valóban vele törődne… Biztos volt azonban abban, hogy a lány számára ő jelenleg csak egyfajta kiutat jelent. Bár nem lett volna ellenére, ha lefestheti azonmód mérgesen és őszintén, ahogy ott állt előtte, amint az Újvilág szellemének tökéletes megtestesítőjeként az Óvilág külsőségei mögé rejtőzik. Képtelen volt megállni, hogy a lány arcát tenyerébe rejtve még egyszer, utoljára meg ne megcsókolja.
Már éppen megadta volna magát, és érezte Cora remegését is, az Elektromosság Szelleme azonban utat tört magának az éjszakában, és ők ott álltak, fényárban úszva. Mrs. Cash ezt látván úgy vált ki a vendégsereg gyűrűjéből, mint egy hadtestei élén masírozó tábornok.
A meglepetésből ocsúdó vendégek sóhaja végighullámzott a teraszon. Az égők ragyogása éles árnyékot vetve emelte ki Mrs. Cash arcának körvonalait.
– Cora, te meg mit művelsz? – Hangja lágy volt, mégis metszőn csengett.
– Teddyvel csókolózom, mama – válaszolta a lánya. – A téged körülölelő fényerővel ezt magad is láthatod.
Az Elektromosság Szellemét mintha csak hidegen hagyta volna lánya szemtelensége. Fényárban úszó fejét ellenben Teddy felé fordította.
– Mr. Van Der Leyden, bármennyi büszkeség is szorult a családjába, ön erkölcsi tisztaság tekintetében még egy istállófiúval sem veheti el a versenyt. Hogy merészelte megkörnyékezni a lányomat?
A férfi helyett Cora válaszolt.
– Ó, Teddy egyáltalán nem környékezett meg, mama. Én csókoltam meg őt. De mivel a nagyapám maga is csak egy istállófiú volt, nem igazán értem, mire számítottál.
Mrs. Cash szóhoz sem jutott, némán állt a fényárban, Cora ellenszegülése még mindig ott visszhangzott a levegőben. És abban a pillanatban, amikor Mrs. Cash készen állt arra, hogy ellentámadásba lendüljön, egy lángnyelv kígyózott végig a hajába erősített gyémántcsillagon, és fejdíszét egyetlen összefüggő tűzkoszorúvá változtatta. A lángba boruló Mrs. Cash arckifejezése éppen olyan ádáznak tetszett, mint a lángok, amelyek épp elnyelni készülték őt.
Egy pillanatra mindenki megdermedt. Úgy tűnt, mintha a vendégek mind azért sereglettek volna oda, hogy az alkalmi tűzijátékban gyönyörködjenek, és szó mi szó, a Mrs. Cash fejdíszéből szerteszét lövellő szikrák látványának, háttérben az éjfekete égbolttal, megvolt a maga bája. Amikor a lángnyelvek az arcát kezdték nyaldosni, Mrs. Cash felsikoltott – sikítása velőtrázó volt, akár egy fájdalmában tehetetlenül vergődő állaté. Teddy rohant oda hozzá, majd köpenyét Mrs. Cash lángoló fejére hajította, testét megállás nélkül püfölte, majd az asszonyt a földre rántotta. Az égett haj és hús orrfacsaró bűze rettenetes volt, és hátborzongatóan emlékeztetett arra a nem tolakodó, nyers pézsmaillatra, ami pár pillanattal korábban még Corából áradt. Teddy ebből szinte semmit sem érzékelt; később is csak az a kép sejlett fel előtte, amikor a zenekar a Kék Duna keringő nyitó taktusait kezdte játszani; ő Cora mellé térdelt, majd édesanyját közös erővel fordították a hátára, arccal az égbolt felé. Mrs. Cash arcának bal felén felhólyagosodott és jóformán szénné égett a bőr. Teddy hallotta Cora suttogását:
– Meghalt?
A férfi egyetlen szó nélkül Mrs. Cash sértetlen jobb szemére mutatott. Ragyogott a nedvességtől, és látták, amint egy könnycsepp tör magának utat, és folyik végig a háziasszony épen maradt orcáján.
A
z üvegházban a kolibris ember eközben levette a kalitkát borító leplet. A jel, amire várt, elhangzott: a gong megkondult. Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd félreállt, a madarai pedig, mint megannyi aranyló flitter, rajzottak ki és szóródtak szét az éjszaka bársonyos sötétjében.Egy perccel később Bertha a férfit az üres kalitka előtt találta.
– Samuel, szeretném, ha elvinne valamit az édesanyámnak. Ez majd megoldja a problémáit, amíg én Európában leszek. – Azzal egy kis erszényt nyújtott a férfinak, benne a hetvenöt dollárral. Úgy döntött, hogy a „drágakövet” megtartja, azon az édesanyja nem tudott volna egykönnyen túladni.
– Senki sem látta őket kirepülni. Pedig olyan szépek voltak – mondta a kolibris ember. Bertha még mindig ott állt, kinyújtott kézzel. Samuel lassan felé fordult, majd minden sietség nélkül átvette az erszényt. Nem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség. Bertha törte meg a csendet.
– Ha tehetném, magam mennék, de a hétvégén elhajózunk. Jó helyem van, és Mrs. Cash mindig jól bánt velem. – Bertha hangja kissé megemelkedett, mintha mondandóját valójában kérdésnek szánta volna.
A kolibris ember rezzenéstelen tekintettel meredt rá.
– Ég áldja, Bertha! Nem hinném, hogy valaha is viszontlátjuk egymást. Azzal felkapta a kalitkát, és nyomtalanul eltűnt az éjszakában.
Harmadik fejezet
A vadászat
Dorset, Anglia, 1894. január
B
ertha, vigyázz azzal a tűvel! Nem akarok még azelőtt elvérezni, hogy a vadászat egyáltalán kezdetét veszi!– Sajnálom, Miss Cora, de ezzel a szarvasbőrrel nagyon nehéz dolgozni, főleg, hogy ön megállás nélkül izeg-mozog. Ha nem akarja, hogy megszúrjam, azt hiszem, nyugton kellene maradnia.
Cora próbált mozdulatlanul állni az ovális keretbe ágyazott, nagy forgatható tükör előtt, miközben szolgálója éppen szarvasbőrből készült mellényét kapcsolta össze, hogy az tökéletesen illeszkedjen testének körvonalaihoz. Mrs. Wyndham ragaszkodott ahhoz, hogy az egyetlen valamirevaló lovaglóruhát Busvine készíti:
– Egy Busvine a maga tökéletes valójában emeli ki az alakot, kedvesem, már-már szemérmetlenül tökéletesen. Van valami az általa készített ruhák szabásvonalában, amitől az ember szinte meztelennek érzi magát. Az ön alakjával vétek lenne másnál varratni, annyi szent.
Cora még most is emlékezett rá, hogy felcsillant Mrs. Wyndham szeme, amint ezt mondta, és arra is, ahogy az özvegy ékszerekkel teleaggatott keze tűnődve vett mértéket a derekáról.
– Úgy negyvennyolc centisnek mondanám. Valóban csodás. Busvine-hoz méltó.
Hogy a lovaglóruha a kívánt formában simuljon a testére, Cora nem viselhette a már megszokott fűzőit. Helyette szarvasbőrből készült, különleges szabásvonalú fehérneműre volt szüksége, amibe voltaképp belevarrták, hogy az alakot hangsúlyozó szabásvonalat semmiféle kitüremkedés vagy dudor se csúfítsa. Cora – életében talán először – szinte hálás volt édesanyjának a gerincmerevítőben eltöltött hosszú órákért, amikor maga is meglátta, milyen csinosan fest új lovaglóruhájában. Hátrasimított, fejtetőn kontyba csavart, gesztenyebarna haja szabadon hagyta finom ívű nyakát. Amint kalapja karimáját a helyére igazította, hogy az bal szemét a megfelelő szögben takarja, úgy érezte, meg tud birkózni az előtte álló nappal. Ezt akkor érezte csak igazán, amikor a fátylat is arcába húzta, hogy lássa, valóban szüksége van ajkai pirosítására, miként azt korábban Mrs. Wyndham javasolta: „Csak egy leheletnyi színt, kedvesem, az üde hatás kedvéért” – majd eszébe jutott édesanyja és súlyosan sérült bal orcája, amelyet mostanság áttetsző, fehér fátyol mögé rejtett. Cora tisztában volt azzal, hogy anyja elvárja, hogy bemenjen hozzá, és jóváhagyását adhassa megjelenésére, de anyja megcsonkított arcának le nem fátyolozott látványa iszonyt keltett benne. Jóllehet az édesanyját ért balesetért nem volt hibáztatható, Cora mégis felelősnek érezte magát.
Megtalálta végre a kárminpiros festéket, és kent egy keveset az ajkára. Mrs. Wyndhamnek újfent igaza volt, a kevéske színnek hála merőben más lett az összhatás. Corának cseppet sem volt ínyére, ahogyan „tanácsadója” vásári lóként mustrálta. Már azt is szégyellte, amikor édesanyja úgy mutatta be a hölgyet, mint „azt a személy, aki majd a megfelelő emberekkel ismerteti meg”. Szinte biztos volt benne, hogy édesanyja fizet Mrs. Wyndhamnek a szolgálataiért. Mrs. Wyndhamnek Busvine-nel kapcsolatban azonban tökéletesen igaza volt. A bőr, mintha csak Cora második bőre lett volna, melegen és lágyan simult testéhez. Amikor előrehajolt, hogy megérintse lába ujját, megrészegült a lovaglóruha biztosította szabadságtól.
Ahogy felegyenesedett, a ruha bal oldalán rálelt arra a kis hurokra, amelynek segítségével séta közben felemelhette a szoknyát, nehogy az akadályozza a mozgásban. A szoknya bal fele egyébként is vagy egy méterrel hosszabb volt, mint a jobb, hogy oldalnyeregben lovagolva mindvégig takarja a lábát. Az egészben annyi volt a csalafintaság, hogy a ruhatöbbletet a jobb kézbe fogva a test előtt kellett tartani, így olyan volt az esése, akár a görög drapériás ruháké. Cora addig vacakolt az anyaggal, amíg a kívánt hatást el nem érte.
Bertha már türelmetlenkedett; szerette volna Miss Corát valahol másutt tudni, hogy végre valami reggeliféléhez juthasson. A gyomra egyfolytában korgott, és a reggelit Sutton Veney-ben a személyzet részére pontban fél nyolckor szolgálták fel. Kopogtak az ajtón, majd az egyik szégyenlős szobalány lépett be rajta.
– Ha megbocsát, kisasszony, a gazda azt üzeni, hogy a lovát épp most vezetik ki az istállóból.
– Mondja meg Lord Bridportnak, hogy mindjárt lemegyek. – Cora Berthához fordult. – Megmondanád mamának, hogy Lord Bridport ragaszkodott hozzá, hogy azonnal induljunk, vagyis ma reggel már nem tudok bemenni hozzá?
– Nem örül majd, Miss Cora. Ön is tudja, hogy az édesanyja szereti, ha a saját szemével győződhet meg róla, hogyan fest.
– Tudom, hogyne tudnám, de most igazán nincs idő arra, hogy tüzetesen megvizsgáljon. Éppen elég kellemetlen elviselni a kivörösödött kezű angol hölgyek lekicsinylő megjegyzéseit, nem beszélve a rám meredő apró, kék szemükről; úgy vizslatnak, mintha valamiféle barbár volnék. Nem vágyom rá, hogy végighallgassam anyám eszmefuttatását arról, hogy boldogságának záloga egyedül az én mesés férjhezmenetelem lehet.
Azzal felkapta elefántcsontnyelű lovaglóostorát, és szolgálója felé suhintott. Bertha ernyedten meredt úrnőjére.
– Átadom az üzenetet asszonyomnak. Mit szándékozik ma este viselni?
– Talán a Madame Formonttól való rózsaszín muszlinruhám. Hadd sárguljanak az irigységtől azok a vén angol satrafák! Csak azt sajnálom, hogy az árcédulát nem akaszthatom a nyakamba. Pedig szívesen megnézném, milyen képet vágnak, amint rájönnek, hogy egyetlen ruhára többet költhetek, mint amennyit ők az egész évi ruhatárukra. Az öltözködés terén mindannyian olyan régimódiak, és mégis van merszük megvetéstől sugárzó pillantásokkal illetni engem, holott egytől egyig kétségbeesetten vágynak rá, hogy anyámasszony katonája fiacskájuk házassági ajánlatát elfogadjam. – Cora jókorát suhintott lovaglópálcájával az ágyra.
Elmosolyodott, amint meglátta a fejét ide-oda rángató, türelmetlenül várakozó Lincolnt a bérelt istállók előtt. A maga százhatvanhárom centiméteres marmagasságával Lincoln a Cash istálló legnemesebb szerzeménye volt. Mivel a lány nem hitte, hogy apja talál majd számára megfelelő lovat Angliában, ezért kedvenc hátasait is magával hozta, és Mr. Cash gőzjachtja, az SS Aspen fedélzetén minden nap megjáratta őket.
A csípős januári reggelen Lincoln lehelete fehér párafelhőként szállt tova. Éjszaka minden bizonnyal fagyott, a föld körös-körül fehér volt, a táj áthatolhatatlan ködbe burkolózott. A nap sugarai éppen csak átsejlettek a mindent beborító homályon. Cora édesanyja balesete – ami miatt oly nyomorultul érezte magát, és a bűntudat mardosta – és Angliába jövetele óta most először tekintett izgatott várakozással a rá váró nap elébe. Lovagolhat, ahogy csak erejéből futja, és közben nem kell senkivel beszélgetnie vagy ostoba szokásokat betartania – ellenállhatatlan lehetőség volt a javából. Úgy érezte, nem csak a fűzőtől szabadult meg. Olyan volt, mint aki éppen a béklyóját rázza le magáról.
Délnyugat-Angliában a Myddleton a legelőkelőbb falkavadászat hírében állt. Lord Bridport, a házigazda, ha az otthonáról és gyermekeiről volt szó, meglehetősen fösvénynek bizonyult, imádott vadászkutyáitól azonban semmit sem tagadott meg. Édesanyja egyike volt azoknak a hölgyeknek, akik először vettek részt falkavadászaton, és mostanra a Myddleton
legalább olyan híressé vált saját „vadászistennőiről”, mint előkelőségéről. Mrs. Wyndham a mayfairi szalonjában tetőtől talpig végigmérte Corát, majd kijelentette:
– Önnek, kedvesem, a Myddletonon a helye. Minden bizonnyal kiállja majd a próbát. Cora akkor még nem igazán értette, mire céloz az idős hölgy, de most, amikor lova nyergében Lord Bridport után iramodott, rájött, hogy a próba már kezdetét vette. Ez idáig nemigen adódott alkalma elegáns angol hölgyekkel találkozni; Cora és édesanyja ugyanis a szezon végén érkeztek Londonba, amikor a társaság tagjai vidékre vonultak vissza, vagy valahol másutt rejtőzködtek, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy a fővárosban nincsenek olyan ingatlanjaik, ahol meghúzódhatnak. Lord Bridport neje és leánya Cora szemében nem számított „elegáns” társasági hölgynek, annak ellenére sem, hogy családfájuk egészen Hódító Vilmos koráig nyúlt vissza. Itt viszont akadtak hölgyek, akiknek Busvine-nál rendelt lovaglóruhája éppen olyan tökéletesen állt volna, mint Corának. Megjelenése nem keltett különösebb feltűnést, ahogyan azt már odahaza megszokta, bármikor bárhova ment is. Egyetlen kíváncsiságtól tágra nyílt tekintet sem figyelte, amint az összecsődült tömeg után iramodó Lord Bridportot követte. Cora egyelőre nem tudta, hányadán áll az érzéssel, a névtelenség homálya ugyanis ismeretlen élmény volt számára.
– Ó, Charlotte, engedje meg, hogy bemutassam Miss Cashnek. Miss Cash, ő itt Lady Beauchamp, feleségem révén kedves unokahúgom.
Ekkor egy szőke fej fordult irányába, majd gazdája apró fejbólintás kíséretében üdvözölte. – Ő pedig az unokaöcsém, Odo. Miss Cora Cash – Sir Odo Beauchamp.
Odo Beauchamp megjelenése még neje lovaglóruhájának eleganciáját is felülmúlta. A férfi kifogástalan szabásvonalú, rózsaszín kabátot és fehér lovaglónadrágot viselt. A haja ugyanolyan szőke volt, mint feleségéé, ám a nő kontya túl szorosra sikeredett, és egy göndör fürtre emlékeztető hajtincs a nyaka körül szabadon repdesett.
A világoskék szemét rejtő, fényesen ragyogó, pirospozsgás arcú férfi Corára nézett:
– Örvendek, Miss Cash! Ez az első alkalom, hogy falkavadászaton vesz részt? Felteszem, hazájában izgalmasabb sportokhoz szokott.
Hatalmas termetéhez képest a férfi hangfekvése meglepően magas, hangszíne pedig szelíd volt, ám hangjának metsző éle nem maradt véka alatt. Cora a legamerikaibb akcentussal felelt.
– Ó, odahaza is épp eleget vadászunk rókára, bár a medvékkel és a csörgőkígyókkal összehasonlítva az önöké meglehetősen jámbor szórakozás.
Odo Beauchamp felvonta szemöldökét.
– Önök, amerikai lányok felettébb szellemesek; remélem, a lélekjelenléte kitart a nap végéig. Hatalmas állatot választott, remélem, segítség nélkül is boldogul vele.
– Ahonnan én jövök, Sir Odo, egy hölgy borzasztóan restellne magát, ha olyan lovon lovagolna ki, amellyel aztán nem bír el – mosolyodott el Cora udvariasan.
– Szavamra, ön valódi amazon. Charlotte, drágám, jöjj, és csodáld csak Miss Casht. Nem mindennapi teremtés!
Odo kesztyűs kezével felesége felé intett. A szőke fej ekkor megfordult; és Cora távol ülő kék szemekkel nézett farkasszemet, a nő szája körüli vonások szigorú jellemre utaltak. Hangja nőhöz mérten túlságosan mély volt.
– Ugyan már, Odo, ne ugrasd folyton Miss Casht! Magad sem akarhatod, hogy mindjárt az elején kellemetlen benyomásokat szerezzen a Myddletonról. Ez minden kétséget kizáróan merőben más, mint amihez szokott, Miss Cash, bár úgy tudom, az amerikai hölgyek mindennél jobban szeretik, ha hajszolhatnak valamit.
A gunyoros megjegyzés hallatán Cora összevonta a szemöldökét. – Kiváltképp, ha azt a valamit megéri űzni! – vágta rá.
A további szócsatának a szagot fogó kutyák csaholása vetett véget. A vadász belefújt kürtjébe, a lovasok a lovát könnyű vágtára fogó és a kutyák után iramodó Lord Bridport
