NEMERE ISTVÁN NEMERE ISTVÁN A kupolaváros titka A kupolaváros titka MÓRA KÖNYVKIADÓ MÓRA KÖNYVKIADÓ
JENKOVSZKY IVÁN RAJZAIVAL JENKOVSZKY IVÁN RAJZAIVAL © Nemere István, 1982
© Nemere István, 1982 ISBN 963 11 2617 X ISBN 963 11 2617 X
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató Alföldi Nyomda (1177.66-12-1), Debrecen, 1982 Alföldi Nyomda (1177.66-12-1), Debrecen, 1982 Felelős vezető: Benkő István igazgató Felelős vezető: Benkő István igazgató
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (819645/8) Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (819645/8) Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós
Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós Műszaki vezető: Haás Pál
Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Gáspár Imre Képszerkesztő: Gáspár Imre
Műszaki szerkesztő: Ágoston Katalin Műszaki szerkesztő: Ágoston Katalin 42000 példány. Terjedelem: 13,2 (A/5) ív.
Első fejezet Első fejezet
AZ ŰRHAJÓTÖRÖTTEK AZ ŰRHAJÓTÖRÖTTEK
– Mondd, mit csinálsz azzal a műszerrel? Miért tekergeted jobbra-balra?... Még a – Mondd, mit csinálsz azzal a műszerrel? Miért tekergeted jobbra-balra?... Még a végén tönkremegy.
végén tönkremegy.
– Nyugalom, tudom, mit csinálok... Végül is, most én vezetem a hajót. – Nyugalom, tudom, mit csinálok... Végül is, most én vezetem a hajót. – Hát, ha te ezt vezetésnek nevezed...
– Hát, ha te ezt vezetésnek nevezed...
– Most mi bajotok velem? Olyan szépen siklik a
– Most mi bajotok velem? Olyan szépen siklik a Mariska,Mariska,hogy szebben már nem is lehet.hogy szebben már nem is lehet.
– Milyen riska? – Milyen riska?
– Mariska. Régi női név. – Mariska. Régi női név.
– Neked megint agyadra mentek a poros mikrofilmjeid... Tényleg volt idő, hogy – Neked megint agyadra mentek a poros mikrofilmjeid... Tényleg volt idő, hogy nőket ilyen csúny
nőket ilyen csúnyán hívtak?án hívtak?
– Szerintem szép név. Azért neveztem el így a hajónkat is. Mert az, hogy XB-8-as – Szerintem szép név. Azért neveztem el így a hajónkat is. Mert az, hogy XB-8-as űrhajó, bizony nagyon primitíven hangzik.
űrhajó, bizony nagyon primitíven hangzik.
– Primitíven? Ariel, vedd tudomásul, hogy ez a legmodernebb nukleáris meghajtású – Primitíven? Ariel, vedd tudomásul, hogy ez a legmodernebb nukleáris meghajtású kis kutatóűrhajó, amit az utolsó évtizedb
kis kutatóűrhajó, amit az utolsó évtizedben gyártottak... Ha nem hiszed, hát méltóztass egyen gyártottak... Ha nem hiszed, hát méltóztass egy pillantást vetni a gyártó cég táblájára, ott lóg a falon, nézd. – Don nyurga testét kinyújtva diadalmasan pillantást vetni a gyártó cég táblájára, ott lóg a falon, nézd. – Don nyurga testét kinyújtva diadalmasan
mutatta a fémtáblát. mutatta a fémtáblát.
– XB-8. Épült a Földön, és utána az évszám: 2352. Ez tíz évvel ezelőtt volt, h
– XB-8. Épült a Földön, és utána az évszám: 2352. Ez tíz évvel ezelőtt volt, h a nema nem tévedek.
tévedek.
– Ne veszekedjetek – mint már annyiszor, most is Larsnak kellett közbelépnie. – Ne veszekedjetek – mint már annyiszor, most is Larsnak kellett közbelépnie. Igy
Igyekeekezett zett a a leglegkomokomolyablyabbnabnak k látlátszaszani ni hárhármuk muk közközöttött. . “Vég“Végül ül is, is, időidősebsebb b vagvagyokyok náluk – gondolta, de magában becsületesen hozzátette: – néhány hónappal..."
náluk – gondolta, de magában becsületesen hozzátette: – néhány hónappal..." – Elhisz
– Elhiszem, hogy Ariel jobban ért a történelemhez, mint én – kesergett tovább Don. –em, hogy Ariel jobban ért a történelemhez, mint én – kesergett tovább Don. – De az űrhajózás viszont nekem erős oldalam.
De az űrhajózás viszont nekem erős oldalam. – Azért
– Azért annyiannyira nem ra nem vagyovagyok elmaradott – k elmaradott – a a kis kövérkékis kövérkés Ariel s Ariel hangjhangjában lázadás bujkálában lázadás bujkált. – t. – IsmerIsmerem aem a régi dolgokat, de az újakat is. Aho
régi dolgokat, de az újakat is. Aho gy elvezetnék régi parasztszekeret, úgy elvezetem azgy elvezetnék régi parasztszekeret, úgy elvezetem az űrhajót is.
űrhajót is.
– Parasztűrhajót akartál mondani, nem? És különben is, mi az, hogy “szekér"? – Parasztűrhajót akartál mondani, nem? És különben is, mi az, hogy “szekér"?
Ariel kidüllesztette mellét. A mennyezetbe süllyesztett halvány lámpák fényében is Ariel kidüllesztette mellét. A mennyezetbe süllyesztett halvány lámpák fényében is lát
látszoszott: tt: mosmost t büsbüszke, zke, hoghogy y elővelőveheteheti i tudtudásáását, t, megmmegmagyagyaráarázhazhat t valvalamit amit kevékevésbésbé tu
tudódós s tátársrsaaininakak. . IIlylyenenkokor r érérezeztte: e: mémégsgsem em tötöltltötött t hihiáába ba ololy y ssok ok órórát át a a rérégigi mikrofi
mikrofilmeket tanulmányozlmeket tanulmányozva, va, miközbmiközben en társatársai i különfékülönféle le játékojátékokkal kkal ütöttütötték ék agyon azagyon az időt.
időt.
– Szekérnek nevezték régen azt a négykerekű járművet, amit főleg a parasztok – Szekérnek nevezték régen azt a négykerekű járművet, amit főleg a parasztok használtak. Ezen szállították a termékeiket, lovak vagy ökrök vontatták. Netán azt is használtak. Ezen szállították a termékeiket, lovak vagy ökrök vontatták. Netán azt is megmagyarázzam, mit jelent a “paraszt"? Mezőgazdasággal foglalkozó egyén volt, megmagyarázzam, mit jelent a “paraszt"? Mezőgazdasággal foglalkozó egyén volt, növényt termesztett, állatot tenyésztett. A “ló" és az “ök
növényt termesztett, állatot tenyésztett. A “ló" és az “ökör" pedig.ör" pedig.
– Elég, elég! – Don mindkét kezét feltartotta. – Megadom magam. Ezt nem lehet kibírni!... Ennek a – Elég, elég! – Don mindkét kezét feltartotta. – Megadom magam. Ezt nem lehet kibírni!... Ennek a kölyöknek a fejében van a
kölyöknek a fejében van a LERNO-3-as oktatógép teljes múltanyaga.LERNO-3-as oktatógép teljes múltanyaga.
Ariel megkönnyebbülten felsóhajtott. Ugyanis, ha megkérdik, mi az “ökör", bizony k
Ariel megkönnyebbülten felsóhajtott. Ugyanis, ha megkérdik, mi az “ökör", bizony k iderült iderült volnavolna,, hogy az ő tudása is véges. Élvezte győzelmét, és gyorsan hozzátette:
hogy az ő tudása is véges. Élvezte győzelmét, és gyorsan hozzátette:
– Szóval a hajónkat Mariskának nevezzük... Lars közben egy táblázattal kezében – Szóval a hajónkat Mariskának nevezzük... Lars közben egy táblázattal kezében ellenőrizte a fedélzeti műszerek működését.
ellenőrizte a fedélzeti műszerek működését.
– Az idegen égitestet észlelő eltérítő radarrendszer működik... A hajtómű félerőn, – Az idegen égitestet észlelő eltérítő radarrendszer működik... A hajtómű félerőn, sebesség: 18 kilométer másodpercenként... Belső hőmérséklet, levegő páratartalma sebesség: 18 kilométer másodpercenként... Belső hőmérséklet, levegő páratartalma megfelelő... Most nézzük a pályaadatokat. Don, halljam a koordinátákat.
megfelelő... Most nézzük a pályaadatokat. Don, halljam a koordinátákat. – Alfa 156, Béta 13, Gamma 88... Irány a Hold 8-as bázisa, leszállás
– Alfa 156, Béta 13, Gamma 88... Irány a Hold 8-as bázisa, leszállás tizenkilenc óra múlvatizenkilenc óra múlva várhat
várható. ó. HaladáHaladásunk sunk a a kisbokisbolygóövelygóövezetben zetben keringkeringő ő mestermesterséges séges űrálloűrállomástómástól l kezdvekezdve egyenletes, a hajtómű 45 százalékos erőbedobással dolgozik.
egyenletes, a hajtómű 45 százalékos erőbedobással dolgozik. Ez a
Ez a vissvisszajelezajelentés nem ntés nem volt ugyan teljesen szabályovolt ugyan teljesen szabályos, de s, de Lars csak legyintett. MegszokLars csak legyintett. Megszokta ta – – Don márDon már csak ilyen. Ariel le nem
csak ilyen. Ariel le nem vette tekintvette tekintetét a etét a műszeműszerek mutatóirórek mutatóiról. Igen, al. Igen, a MariskáMariskán mindenn minden
rendben van. rendben van.
– Nemrég hagytuk el a Mars pályáját. Úgy átvágtuk, csak úgy porzott – szellemeskedett ismét Don. – Nemrég hagytuk el a Mars pályáját. Úgy átvágtuk, csak úgy porzott – szellemeskedett ismét Don. Ébenfekete arcán az örök mosoly.
Ébenfekete arcán az örök mosoly. – Az öregeink bi
keresett. Lehetőleg földi állomást, bár ilyen távol a Földtől a legtöbb adó műsora már keresett. Lehetőleg földi állomást, bár ilyen távol a Földtől a legtöbb adó műsora már bizony gyengén hallatszott.
bizony gyengén hallatszott.
– Apád csak megjátszotta a kemény fickót – mosolygott Ariel. – De az én apám is... Komolyan kezet – Apád csak megjátszotta a kemény fickót – mosolygott Ariel. – De az én apám is... Komolyan kezet nyújtottak. “Sok szerencsét" – mondták.
nyújtottak. “Sok szerencsét" – mondták.
– Én majdnem elnevettem magamat – mondta Don. – Én majdnem elnevettem magamat – mondta Don.
– Én viszont nem – így Lars. Apja tekintetét most is maga előtt látta. Tiros, a – Én viszont nem – így Lars. Apja tekintetét most is maga előtt látta. Tiros, a bányászati űrállomás (parancsnoka, szereti egyetlen fiát, Larsot. És nagyon szeretné, bányászati űrállomás (parancsnoka, szereti egyetlen fiát, Larsot. És nagyon szeretné, ha Larsból jó “űrember", jó űrhajós vagy kutató válna. Anna, az édesanyja indulás előtt ha Larsból jó “űrember", jó űrhajós vagy kutató válna. Anna, az édesanyja indulás előtt behívta a hálófülkébe, nyakába borult, és Lars valami forrót érzett az arcán. Anyja behívta a hálófülkébe, nyakába borult, és Lars valami forrót érzett az arcán. Anyja könnyeit.
könnyeit.
– Az én őseim nem szívták mellre a dolgot – fölényeskedett Don. – A jó öreg Bertolt – Az én őseim nem szívták mellre a dolgot – fölényeskedett Don. – A jó öreg Bertolt apuka összetévesztette a kezemet egy régi típusú üzemanyag-szivattyúval, fél óráig apuka összetévesztette a kezemet egy régi típusú üzemanyag-szivattyúval, fél óráig ráz
rázta, ta, aztaztán án megmegkérdkérdeztezte, e, tudtudom-om-e e az az anyanyagoagot, t, nehnehogy ogy leégleégjek jek a a vizsvizsgabgabizoizottsttságág előtt.
előtt.
– Anyámat is pont ez érdekelte – Ariel kövérkés arcán mosoly
– Anyámat is pont ez érdekelte – Ariel kövérkés arcán mosoly tűnt fel, gödröcske mélyült állatűnt fel, gödröcske mélyült álla közepébe –, hiába magyaráztam, hogy hiszen mindhármunknak sikerült az írásbeli közepébe –, hiába magyaráztam, hogy hiszen mindhármunknak sikerült az írásbeli felvételi dolgozat, azért hívtak be bennünket gyakorlatira és szóbelire...
felvételi dolgozat, azért hívtak be bennünket gyakorlatira és szóbelire... – Pont ez izgat engem kicsit. – Don végre jó zenét talált, felhangos
– Pont ez izgat engem kicsit. – Don végre jó zenét talált, felhangos ította, “rázott" egy sort a tüzesította, “rázott" egy sort a tüzes rit
ritmumusrsra, a, cscsak ak azaztátán n fofolylytatatttta a momondndókókájááját: t: – – Mi Mi az az űrűrmamanó nó lelehehet t az az a a gyagyakorkorlalatiti vizsga?
vizsga?
– Nyilván űrhajózási tudnivalók és azok átvitele a gyakorlatba. – Lars igyekezett – Nyilván űrhajózási tudnivalók és azok átvitele a gyakorlatba. – Lars igyekezett mindig szabatosan fogalmazni, szép kerek mondatokkal
mindig szabatosan fogalmazni, szép kerek mondatokkal beszélni; amiért nemegyszer vált Donbeszélni; amiért nemegyszer vált Don gúnyolódásainak céltáblájává.
gúnyolódásainak céltáblájává.
– Ezt mi is sejtjük. De azért nem ártana egy kicsivel többet tudni erről a dologról, – Ezt mi is sejtjük. De azért nem ártana egy kicsivel többet tudni erről a dologról, mielőtt belevágunk.
mielőtt belevágunk.
– Már belevágtunk – bölcselkedett Ariel. – Láttátok, a nekünk küldött anyagokban s
– Már belevágtunk – bölcselkedett Ariel. – Láttátok, a nekünk küldött anyagokban s ehol egy ehol egy szóvaszóvall sem említik, miből is áll, hogyan zajlik le az a gyakorlati vizsga... No, de fő a nyugalom sem említik, miből is áll, hogyan zajlik le az a gyakorlati vizsga... No, de fő a nyugalom – fejezte be eszmefuttatását állandó jellegű aranymondásával.
– fejezte be eszmefuttatását állandó jellegű aranymondásával.
– Persze, csak nyugodtan. Én is mindig ezt hajtogatom – nem lehetett tudni, Don most komolyan – Persze, csak nyugodtan. Én is mindig ezt hajtogatom – nem lehetett tudni, Don most komolyan beszél-e, vagy ismét gúnyolódik.
e, vagy ismét gúnyolódik. –
– EgEgy y bibiztztos os – – szszögögeztezte e le le LaLars rs –, –, írírásásbelbeli i dodolgolgozazatataininkat kat jójónanak k tataláláltlták, ák, teteháhátt augusztus 16-ára meghívtak a Holdra, ahol a gyakorlati űrhajózástanból is vizsgákat augusztus 16-ára meghívtak a Holdra, ahol a gyakorlati űrhajózástanból is vizsgákat kell
kell tentennünnünk k az az ÁltÁltalánalános os ŰrhŰrhajóajósképsképző ző IntIntézetézetbenben... . Ha Ha ez ez is is siksikerüerül, l, négnégy y éviévigg Lunurbóban, abban a holdvárosi intézetben fogunk lakni.
Lunurbóban, abban a holdvárosi intézetben fogunk lakni.
– Nem szeretem a Holdat – fintorgott Ariel. – Olyan hideg, kietlen... Abban az intézetben van. legalább – Nem szeretem a Holdat – fintorgott Ariel. – Olyan hideg, kietlen... Abban az intézetben van. legalább mesterséges gravitáció?
mesterséges gravitáció? – Az űrál
– Az űrállomáson meg a kisbolygókon nem voltál ilyen finnyás – emlékeztette Lars.lomáson meg a kisbolygókon nem voltál ilyen finnyás – emlékeztette Lars. –
– Az Az emember ber nenem m tutudhdhatatjaja, , mi mi vávár r rárá. . Az Az is is előelőfofordrdulhulhatat, , hohogy gy nenem m vesveszizik k fefell mindhármunkat, csak mondjuk... Larsot. – Don egyik szemét behunyta, úgy lesett mindhármunkat, csak mondjuk... Larsot. – Don egyik szemét behunyta, úgy lesett Larsra. De a fiú rendíthetetlen nyugalommal simított el homlokáról egy szőke fürtöt, Larsra. De a fiú rendíthetetlen nyugalommal simított el homlokáról egy szőke fürtöt, végignézte a pályaelemző papírcsíkon kidobott adathalmazt, csak utána válaszolta: végignézte a pályaelemző papírcsíkon kidobott adathalmazt, csak utána válaszolta:
–
– Ha Ha tudtudjuk juk az az anyanyagoagot, t, felvfelveszesznek nek minmindhádhármunrmunkatkat. . MinMinek ek resreszketzkettek? tek? EgéEgészsz életünket az űrben töltöttük, ott is születtünk. Nemegyszer kirándultunk űrhajóval. életünket az űrben töltöttük, ott is születtünk. Nemegyszer kirándultunk űrhajóval. Minden alapvető dolgot tudunk. Annyit biztosan, amennyit az a sok földi gyerek fog Minden alapvető dolgot tudunk. Annyit biztosan, amennyit az a sok földi gyerek fog tudni, akik velünk vizsgáznak. Gondoljátok, csupa szuperpilóta-jelölt jön a Földről?
tudni, akik velünk vizsgáznak. Gondoljátok, csupa szuperpilóta-jelölt jön a Földről?
– Zöldfülűek – nevetett Ariel megkönnyebbülten. – Azt sem tudják, melyik az űrhajó – Zöldfülűek – nevetett Ariel megkönnyebbülten. – Azt sem tudják, melyik az űrhajó orra vagy tatja.
orra vagy tatja. –
– Te Te cscsak ak ne ne örörülülj j elelőrőre e – – szszokokásásávával al elellelentntététbeben n DoDon n hihirtrtelelen en pepesssszizimimiststaa hangulatba esett.
hangulatba esett. – Bárki jön is vizsgázni, azért készült mindegyik, amennyire csak tudott. Tizenhat – Bárki jön is vizsgázni, azért készült mindegyik, amennyire csak tudott. Tizenhat évesek, mint mi, de nyilván átrágták magukat az anyagon. Mint mi.
évesek, mint mi, de nyilván átrágták magukat az anyagon. Mint mi. – Mint mi – visszhangozta Ariel búsan.
– Mint mi – visszhangozta Ariel búsan.
– Fel a fejjel – nevetett Lars –, kozmosz vitézei! Azért nem mi leszünk a legrosszabbak. A maximális – Fel a fejjel – nevetett Lars –, kozmosz vitézei! Azért nem mi leszünk a legrosszabbak. A maximális száz pontból összeszedünk vagy hetvenet.
száz pontból összeszedünk vagy hetvenet.
– Hetvenötön alul szóba sem állnak velünk – kesergett Ariel, aztán, mint aki álomból ébred, körülnézett. – Hetvenötön alul szóba sem állnak velünk – kesergett Ariel, aztán, mint aki álomból ébred, körülnézett. – Fiúk, tudjátok, hogy már régen nem ettünk?…
– Fiúk, tudjátok, hogy már régen nem ettünk?…
Az űrhajó sebesen száguldott a kozmoszban. Az űrhajó sebesen száguldott a kozmoszban.
Don elnyúlt az egyik heverőn. A
Don elnyúlt az egyik heverőn. A MariskaMariska háromsháromszemélyes kis zemélyes kis kutatkutatóűrhajóűrhajó ó volt,volt,
készít
készítői nem ői nem hosshosszú zú távú repülésekrtávú repülésekre e terveztervezték, mégis ték, mégis igyekezigyekeztek eléggé tek eléggé kényelmkényelmeses ber
berenendezdezésésekkekkel el fefelslszezererelnilni. . A A falfalba ba süsüllyllyesesztzthehető tő heheververők ők egegybyben en a a lelegégénynyséségg há
hálólóhehelylyét ét alalkokotttáták. k. A A raraktktéréren en és és a a zszsililipipkakamrmrán án kíkívüvül l lélénynyegegébében en ccssak ak aa lakóhelyiségként használt nagyobb központ
lakóhelyiségként használt nagyobb központii irányítófülkéből állott.irányítófülkéből állott.
Ariel eltakarította az élelmiszer-automatából nyert ebéd maradványait. Lars három Ariel eltakarította az élelmiszer-automatából nyert ebéd maradványait. Lars három pohár gyöngyöző Kozmo-Colát hozott még, aztán maga is leült.
pohár gyöngyöző Kozmo-Colát hozott még, aztán maga is leült. – Hány óra van?
– Hány óra van?
Don, mintha csak erre várt
Don, mintha csak erre várt volna, gúnyosan lecsapott.volna, gúnyosan lecsapott. – Nagyon lekötele
– Nagyon lekötelezne, kedves űrtársam, ha azt is közölné, melyik idő érdekli: a földizne, kedves űrtársam, ha azt is közölné, melyik idő érdekli: a földi idő, a holdi idő, űrhajónk saját ideje, netán a Marsé?... Esetleg az I-es Űrszektor ideje, idő, a holdi idő, űrhajónk saját ideje, netán a Marsé?... Esetleg az I-es Űrszektor ideje, avagy...
avagy...
Lars sokkal egyszerűbben reagált. Órájára pillantott. Lars sokkal egyszerűbben reagált. Órájára pillantott. – Tizenkettő múlott tíz perccel.
– Tizenkettő múlott tíz perccel.
Ariel valamit számolgatott, látták, mozog az ajka. Aztán kibökte: Ariel valamit számolgatott, látták, mozog az ajka. Aztán kibökte:
– Alig huszonnégy óra múlva, már a bizottság előtt leszünk. – Alig huszonnégy óra múlva, már a bizottság előtt leszünk.
– No és? Mit reszketsz, mint a... mint a... – Don hirtelenében nem talált megfelelő – No és? Mit reszketsz, mint a... mint a... – Don hirtelenében nem talált megfelelő hasonlatot. Mindezt persze hiányos történelmi műveltségének köszönhette – ahogy ezt hasonlatot. Mindezt persze hiányos történelmi műveltségének köszönhette – ahogy ezt most Ariel gyorsan közölt
most Ariel gyorsan közölte is e is vele. A fekete fiú vele. A fekete fiú visszvisszavágotavágott: – t: – Te meg Te meg nem ismered anem ismered a modern technikát. Mesélj csak a lézersugárról! Ez is benne van a tananyagban.
modern technikát. Mesélj csak a lézersugárról! Ez is benne van a tananyagban. – A lézersugár... a lézersugár... – dadogta Ariel. –
– A lézersugár... a lézersugár... – dadogta Ariel. – Koherens fénysugár... monokromatikus... AKoherens fénysugár... monokromatikus... A legnagyobb hatásfokkal gázlézerekből állítható elő... – lemondóan legyintett, gyorsan legnagyobb hatásfokkal gázlézerekből állítható elő... – lemondóan legyintett, gyorsan a kézi komputerhez lépett, a billentyűkön betáplálta a lézer szót, és a képernyőn a kézi komputerhez lépett, a billentyűkön betáplálta a lézer szót, és a képernyőn megjelenő hosszú szöveg olvasásába merült. Do
megjelenő hosszú szöveg olvasásába merült. Don a kövér fiú mögött intett Larsnak: látod, nemn a kövér fiú mögött intett Larsnak: látod, nem tudja! De a parancsnok fia másra akarta terelni a szót.
tudja! De a parancsnok fia másra akarta terelni a szót. – Mit szólsz, apáék szó nélkül ideadták a hajót. – Mit szólsz, apáék szó nélkül ideadták a hajót.
– Kölcsönadták – javította ki Don. – És nem szó nélkül, mert egymás között éppen eleget pusmogtak – Kölcsönadták – javította ki Don. – És nem szó nélkül, mert egymás között éppen eleget pusmogtak arról, ránk lehet-e bízni egy ilyen értékes... szekeret.
arról, ránk lehet-e bízni egy ilyen értékes... szekeret. –
– VégüVégül l is is majmajdnem dnem felnfelnőttőttek ek vagvagyunyunk. k. HamHamaroarosan san megmegkapkapjuk juk a a nyinyilválvántantartártásisi számunkhoz a háromjegyű felnőtt végződést.
számunkhoz a háromjegyű felnőtt végződést.
– Én is unom már azt a három nullát a számom végén. Ha a Marsi Tá
– Én is unom már azt a három nullát a számom végén. Ha a Marsi Tá maszpmaszpontra vagy ontra vagy a a HoldraHoldra megyünk látogatóba apáékkal, és betolom a mágneses személyi lapomat egy bolti megyünk látogatóba apáékkal, és betolom a mágneses személyi lapomat egy bolti árukiadó automatába, bizony visszalöki, ha felnőtteknek való árut akarok venni... A árukiadó automatába, bizony visszalöki, ha felnőtteknek való árut akarok venni... A fenébe is, még az automaták is alacsonyabb rendű embernek tartják a
fenébe is, még az automaták is alacsonyabb rendű embernek tartják a fiatalokat!fiatalokat!
– Miért, rajtuk kívül ki még? – érdeklődött Lars, de nem figyelt már a válaszra, mert – Miért, rajtuk kívül ki még? – érdeklődött Lars, de nem figyelt már a válaszra, mert jegyzeteibe merült. Aztán váratlanul csapott le Donra.
jegyzeteibe merült. Aztán váratlanul csapott le Donra. – Hány részre osztható a Kígyó csillagkép?
– Hány részre osztható a Kígyó csillagkép?
– Kettőre – válaszolta éppoly gyorsan Don –, Serpens Caput és Serpens Cauda. – Kettőre – válaszolta éppoly gyorsan Don –, Serpens Caput és Serpens Cauda. Nyolc csillagból áll, a legtávolabbi 172 fényévnyire van a Földtől...
Nyolc csillagból áll, a legtávolabbi 172 fényévnyire van a Földtől... – Miből derül ki, hogy valamely csillagnak van láthatatlan kísérője? – Miből derül ki, hogy valamely csillagnak van láthatatlan kísérője? – A színképvonalak periodikus eltolódásából.
– A színképvonalak periodikus eltolódásából. – Mi az: optikai kettős csillag?
– Mi az: optikai kettős csillag? Don
Don errerre e csacsak k táttátogoogott.tt. ArieAriel l visviszonzont t egyegyetleetlen n mozmozduldulattattal al lekalekapcspcsoltolta a a a komkomputputerer képernyőjét, és kapásból válaszolt Larsnak:
képernyőjét, és kapásból válaszolt Larsnak:
– Ha a nagy messzeségben két csillagot látunk egymás mellett a távcsőben, de – Ha a nagy messzeségben két csillagot látunk egymás mellett a távcsőben, de alaposabb tanulmányozás és más adatok összevetése után kiderül, hogy ez csupán alaposabb tanulmányozás és más adatok összevetése után kiderül, hogy ez csupán látszat, mert az egyik jóval a másik mögött helyezkedik el. Például a Telescopium – látszat, mert az egyik jóval a másik mögött helyezkedik el. Például a Telescopium – T
Távávcscső ő – – cscsillillagagkékép p DelDelta ta TeTeleslescocopipii i nevnevű ű cscsillillagagánának ak van van egegy y ililyeyen n látlátszszólaólagogoss csillagtársa, de míg a Delta csupán 650 fényévre, a másik 1088 fényévre van tőlünk. csillagtársa, de míg a Delta csupán 650 fényévre, a másik 1088 fényévre van tőlünk.
– Nag
– Nagyszerű – helyeselt Lars. Közben Don ajkát harapdálva kutatott jegyzeteiben,yszerű – helyeselt Lars. Közben Don ajkát harapdálva kutatott jegyzeteiben, majd gyorsan ő is előrukkolt egy kérdéssel:
majd gyorsan ő is előrukkolt egy kérdéssel: – Mi a heteroszféra?
– Mi a heteroszféra?
– A földi atmoszféra része – felelte Lars a legkisebb habozás nélkül –, a tengerszint feletti 80-90 – A földi atmoszféra része – felelte Lars a legkisebb habozás nélkül –, a tengerszint feletti 80-90 ki
kilomlomététer er mamagagasssságágbaban n húhúzózódidik. k. ArArróról l nenevevezezetetes, s, hohogy gy itt itt cscsökökkeken n az az atatmomoszszféférárát t alalkokotó tó gágázozok k részecsketömege.
részecsketömege.
– Űrhajóval megközelíthető? – Űrhajóval megközelíthető?
– Nukleáris hajtóanyagú űrhajókkal a 2099-es europoliszi egyezmény értelmében – Nukleáris hajtóanyagú űrhajókkal a 2099-es europoliszi egyezmény értelmében
tilos berepülni. Föld körüli dokkolópályára kell állni és... – Jól van, jól van, látom, tudod.
– És azt tudjátok-e – most Ariel tette le a garast –, hogy mi a perc?
Donnak tátva maradt a szája. Sejtette, hogy Ariel csapdát állított. De nekigyürkőzött:
– A perc az óra hatvanad része... A körben egy fokot jelölü nk perccel, a kör háromszázhatvan fokból vagy percből áll...
– Ezt használjuk a Föld és más bolygók szélességi és hosszúsági köreinél is. A fokok percekre oszlanak... – tette hozzá Lars, de a hangja is némi bizonytalanságról árulkodott.
– És még? – diadalmaskodott Ariel. – Szóval nem tudjátok? Hányféle perc van az időmérésnél? Van közepes napperc és csillagperc is. A csillagászatban…
Így évődtek még egy órácskát, aztán Lars automatikára állította a vezérlőberendezést, és a fiúk lefeküdtek. Eloltották a fényeket.
– Aludjatok, űrlovagok – morogta Don. – Jó éjszakát... Aztán nehogy optikai kettős csillagokkal álmodjatok, amelyek napórán figyelik, mikor üt a homokóra csillagperce... Lars nyugodt álmát valami megzavarta. A fiú kényelmesen feküdt, jobb oldalára f ordulva, halkan szuszogott. De valahol tudata legmélyén elszabadult egy csöppnyi jelzés, felszínre tört. Lars megmozdult, előbb másik oldalára fordult, de az álom ragadós-nyúlós hálója lefoszlott róla, szabadult már. Érzékszervei működtek. Homályosan olyan érzése támadt, hogy hall valamit. De még nem tudta, – mit. Aztán egy utolsó erőfeszítéssel feltört az álom felszínére, kinyitotta szemét, hallgatózott.
És már tudta, mi történt. A robotpilóta valamilyen bajt jelzett. A vezérlőpulton villogott egy piros lámpácska. Az ilyenkor szokásos füttyögő hangjelzés ébresztette fel a fiút.
A villogó lámpa alatt a hozzátartozó felirat: “Sürgős rádióhívás". A fiúnak egy másodperc alatt elröppent az álom a szeméből, lenyomta a gombot, beleszólt a rádióadó mikrofonjába:
– XB-8-ast hívja?...
A készülék megreccsent, és a hangszóróból tisztán áradt egy ismeretlen férfihang: – Négyes Űrszektor Irányítóközpontja hívja az XB-8-as űrhajót. – XB-8-as jelentkezik.
– Hívja a parancsnokot a készülékhez.
Lars mélyet lélegzett. “Olyan kisfiús a hangom? – gondolta bosszúsan. – No, majd én megmutatom nektek..." Keményen válaszolta:
– Én vagyok a parancsnok. Lars Benero, az Astrea űrállomásról útban a Hold felé. Azonossági számom 28-16-82-10-000.
A hang gazdája egy pillanatig habozott, aztán megszólalt:
– Önökre is vonatkozik a riadó. A Négyes Űrszektor Mars-Hold közti részén, pontosan a D-26-os, 27-es és 28-as téregységekben hosszan elnyúló meteorraj vonul át. Iránya: a Hatos Űrszektortól a Hármas felé. Pályasíkjuk metszi a Mars-Hold űrközlekedési vonalakat. A raj átvonulásának időtartama előreláthatólag tizenhárom-tizennégy órát tesz majd ki. Erre az időre a Hármas, Négyes és Hatos Űrszektorokban elrendeljük az űrforgalom teljes szünetelését. Az említett szektorokban úton levő űrha jók azonnal vonuljanak vissza a szektor irányítói által kijelölt kényszer-várakozóhelyekre...
Ekkor már Don is ott állt Lars mellett. Az utolsó mondatokat ő is hallotta. A férfihang folytatta:
– XB-8-as, közölje úticélját, rakományát, jelenlegi koordinátáit.
Don azonnal lenyomta a helyzetjelző komputer gombját. A kis fekete képernyőn ragyogva jelentek meg a számok, amelyek mutatták, hol tartózkodik az űrhajó abban a percben, az űr milyen koordinátái között.
– XB-8-as vagyok – kezdte Lars. – Úticélunk: a Hold, Lunurbo, az Űrhajósképző Intézet idei felvételi vizsgáira megyünk. Legénység három... – először majdnem azt mondta: három kiskorú, de végül mégis másképpen fogalmazott – három tizenhat éves fiatalember, korengedéllyel repülünk. Rakomány nincs. Helyzetünk ... – bemondta a koordinátákat. A szektor irányítóközpontjának komputere szinte azonnal kidobhatta a választ, melyik a legoptimálisabb távolságra levő várakozóhely az XB-8-as számára,
mert a férfi máris közölte:
– Adom az új pályaadatokat... Táplálják be a z automatikába... – elmondta a számokat, Lars az ellenőrzés kedvéért visszaolvasta. Az ismeretlen folytatta: – Ez a Marson levő kupolaváros, Lanita űrkikötője. Automatikus állomás fogja önöket célhoz vezetni, kövessék utasításait. Vége!
A készülék kattant. Don és Lars összenézett. Aztán önkéntelenül is Ariel felé fordultak. A dundi fiú édesdeden szuszogott.
– Ezt semmi sem képes felébreszteni – mondta Lars mosolyogva.
– Talán, ha egy nagyobb meteor kapná oldalba a Mariskát... – felelte Don kissé ábrándozva.
Az új koordinátákat betáplálták az irányítórendszerbe. Azonnal érezték, hogy a hajó irányt változtatott. – Nem érünk idejében a Holdra. Mi lesz a vizsgáinkkal? – aggodalmaskodott Lars. Fejében számok kergették egymást, igyekezett kiszámítani, hogy a közbejött esemény miatt hány órás késést szenvednek.
– A vizsgabizottság vigasztalhatatlan lesz – vigyorgott Don kéjesen. – Szerintem nagy sírás-rívás tör majd ki köreikben, könnyekkel szemükben futkosnak ide-oda, egymástól kérdezgetik: hát csakugyan nem érkezett meg az a három csodagyerek, a Lars, a Don meg az Ariel?... – A fekete fiú tekintete az alvó Arielre tévedt, szikrák gyúltak szemében. – Te Lars, kolosszális ötletem támadt!
– Még csak ez hiányzott – sóhajtott lemondóan Lars, de megkérdezte: – Milyen ötleted? – Ko-losz-szá-lis...
– Képzelem. Általában iszonyú következményekkel járnak a te ko-losz-szá-lis ötleteid...
– Általában, de nem mindig – értett egyet Don váratlanul, és lelkesen folytatta: – De amit most kigondoltam, attól Ariel a falra fog mászni, súlytalansági állapot nélkül is!...
Hat óra múlva, csaknem egyszerre ébredtek. Persze most is Ariel volt az utolsó, aki kitántorgott a csöppnyi mosdóba. Mikor visszajött, az ajtóban megtorpant, és úgy meredt a külvilágot mutató képernyőre, mint aki hirtelen kísérletet pillantott meg.
Don könyökével oldalba bökte Larsot, mintha csak figyelmeztetné: no, kezdődik. – Ez... ez mi?... – dadogta a fiú, falfehérre sápadtan. – Csak nem a Marsot látom? ... – A bolygó vöröses gömbje ott ragyogott előttük. A képernyőre csak a fele fért el, olyan közel voltak már hozzá. Néhol látni lehetett a nagyobb krátereket, hegyeket, óriási síkságokat.
– De igen, a Marsot látod – visszhangozta Don. – Csak azt nem értem, mit csodálkozol.
– De hát... mi a Holdra indultunk! – kiáltotta Ariel. Arcára döbbenet, hitetlenség keveredett. Kinyújtotta mindkét karját a fiúk felé. – Fiúk! Hiszen mi a Holdra...
– Milyen Holdról beszélsz? – érdeklődött Lars halálos nyugalommal. Az automatikai ellenőrizte, tartja-e az előírt pályát.
– H á t a Holdról... Vizsgázni mentünk az űrhajósiskolába! – Ariel már teljesen kétségbeesett. Don faarccal fordult Larshoz:
– Te érted, miről beszél ez?...
– Fogalmam sincs. Valami Holdat emleget. – Biztos holdkóros...
Ariel a sarokba vágta zubbonyát, és kitört:
– A Göncölszekér bal hátsó kerekének repedt küllőjére... Ha mondom, hogy a Holdra igyekeztünk!
– Álmodtad. – Don légmentesen lezárt reggelicsomagokat vett elő a hűtőből, műanyag poharakat készített a lecsapható asztalkára. – És milyen vizsgát emlegetsz folyton?
– Űrhajósvizsgát... – Ariel majdnem elsírta magát. – Nem a Marsra indultunk, hanem felvételizni. Tényleg álmodtam? Akkor most hová megyünk?
– Látod, nem? – intett Don a képernyőre. – Előttünk a Mars.
– És... mit fogunk ott csinálni? – Arielt tényleg nagy megrázkódtatás érhette, mert ügyet sem vetett az eléje tálalt reggelire. Az ő esetében ez igen komoly csapás csalhatatlan jele volt. Valahová a levegőbe bámult mereven, fásultan.
– Te beteg vagy. – Don barátja homlokára tette kezét, aggódva, mintha lázát mérné. Aztán Lars és Don összenevettek a fiú háta mögött. Lars intett: ne gyötörd tovább. Don visszaintett: még egy kicsit... De egy éppen nem működő képernyő üveglapja tükörként verte vissza a helyiség képét, és Ariel meglátta integetésüket. Fellélegzett. Azért meglepően nyugodt maradt; úgy látszik, elhatározta, uralkodni fog magán.
hajlamokkal terhes szürke agysejtjeiben született az ötlet...
– Természetesen – vigyorgott Don. – Mit szólsz, hát nem volt remek?....
– Remek volt – bólintott kövérkés barátjuk savanyú arccal, aztán Larsra nézett. – De tényleg, miért megyünk a Marsra?
Lars és Don reggeli közben elmesélték barátjuknak az éjszakai rádióhívás tört énetét. Ariel nagy érdeklődést mutatott a kényszerű marsi kirándulás iránt; azonnal előkereste a térképek közül a Mars két félgömbjének térképét, és gyorsan megkereste Lanita kupolavárost. Aztán a komputerből lehívta a város adatait. Lars és Don közben jóízűen reggelizett.
– Gyere már, holdkóros – biztatta szelíden Don, de Ariel csak nézte a képernyőre kiírt szóhalmazt, és furcsa hangon így válaszolt:
– Gyerekek, itt valami nem tetszik nekem. – Mi baj, dagi?
A dagi szóért Ariel általában haragudni szokott, most viszont csak ennyit mondott: – Ez a Lanita... egy kupolaváros.
– Ennyit mi is sejtettünk – bólogatott Lars. – Végtére is a Marson a földi légkör hiánya valamilyen ésszerű építészeti megoldásra késztette az embereket. Ezért építettek kupolavárosokat.
– Nem erről van szó – legyintett Ariel idegesen. – Az űrlexikon adatai szerint a kupola város... lakatlan.
– Hogyhogy lakatlan?! – állt fel Lars. – A Marson van vagy két tucat kupolaváros, és mind lakott. – Akkor Lanita kivétel – mutatott Ariel a képernyőre.
– Biztos, hogy jó helyen kerested? – kételkedett Don, és nagy harapásokkal igyekezett túl lenni a reggelin. – A Mars adatai a Naprendszer leírása II. kötetében találhatók. Komputerszáma 2122.
– Képzeld, én is ott kerestem – vágott vissza a fiú. Lars közelebb ment, hangosan olvasta az adatokat:
“LANITA – marsi kupolaváros, épült 2149-2152-ben. Egyike a legkisebb ilyen típusú városoknak. A kupola maldronit-származékú fényáteresztő műanyag lapokból készült. Később felfedezték, hogy egyes kozmikus sugarakat ez az anyag nem szűr meg kellőképpen. E sugárzások az emberekre káros hatást gyakoroltak. Ezért a várost kiürítették; hosszabb ideig szolgált tudományos (geológiai, sugárzásbiológiai stb.) expedíciók ideiglenes támaszpontjaként. 2260 óta lakatlan. Mellette űrrepülőtér: a Marsi Támaszpont harmadrangú tartalék leszállóhelye.".
– Csak azt nem értem, hol itt a probléma – nézett fel Lars. – Nem városnéző kirándulásra megyünk, hanem azért, hogy nyolc-tíz órát várakozzunk az űrrepülőtéren, mielőtt ismét útnak indulhatunk. Teljesen mindegy, üres-e vagy lakott a kupolaváros, miközben mi mellette várakozunk.
– Különben is, automata irányító fog célra vezetni bennünket – tette hozzá fontoskodva Don. – Ezt is közölte a szektorirányító.
– Akkor nincs más hátra, mint várni, míg az automata jelentkezik a rádión. – Ariel visszaballagott az asztalhoz falatozni.
– Azt te csak úgy hiszed. – Lars néhány gombot nyomott le, egy másik adatot keresett. – A hajózási évkönyvek közlik az automata adók hullámhosszait... Itt van ni: 2179 MHz. Nekünk kell ráhangolni a készülékünket.
– Gyere, fejezd be a reggelit – Don nagyon szeretett rádiókat hangolni –, ezt majd elintézi helyettetek... hogy is mondtad, dagi? Nemes-nemzetes Don bácsikátok.
Reggeli után Ariel is megbékélt. Don felvette a kapcsolatot a lanitai automata rádióadóval. A hangszóróban hallották a monoton, ki tudja, hány évtizeddel ezelőtt szalagra játszott hangot: “Itt Lanita. Mars, tizenkettes körzet, kényszerleszállóhely automata célravezetője jelentkezik a 2179 MHz-es hullámhosszon. Célkövető berendezéseit hangolja rá erre a hullámhosszra, kövesse a jeleket... Leszállás huszonnégy perc múlva várható... huszonhárom perc múlva..."
– Azért kíváncsi lennék egy ilyen meteorrajra ábrándozott Don. – Képzelem, úgy süvítenek el a hajó mellett, hogy az űrhajósok alig győzik kapkodni a fejüket. Szép kis tánc lehet.
– Addig örülj, amíg nem látod – hűtötte lelkesedését Lars komolyan. – Apa mesélte, egyszer átélt egy ilyen “rohamot", hajójuk nem tudott már kijönni belőle, nem sok
hiányzott ahhoz, hogy ott maradjanak...
Ariel nagy, kerek szemekkel hallgatta Larsot.
– Szörnyű lehetett! Brrr, jobb nem is gondolni rá.
Inkább késsünk el a felvételi vizsgáról, semmint hogy lyukas űrhajóval, utolsó liter oxigénünkkel vánszorogjunk be egy holdi támaszpontra. Azért ezen is nyerünk ám valamit. Tudjátok mit?... Hát időt. Tovább készülhetünk a vizsgára. Nyertünk tízegynéhány órát.
– Hogy te milyen buzgó vagy mostanában – legyintett Don –, én inkább egy jó kis kalandra áhítoznék. Emlékeztek arra, mikor két évvel ezelőtt lelepleztük azokat a műkincsrablókat?…*1 Az igen, az kaland volt! Durrogtak a sugárfegyverek, űrhajós üldözések az űrben, kemény férfiak csaptak össze kemény férfiakkal...
– Nem túlzol egy kicsit? – kérdezte Lars nevetve.
– Úgy rémlik, mi is ott voltunk veled, de azért ilyesmikre nem emlékszünk. Megszaladt a fantáziád. – Mint mindig – bólogatott Ariel sajnálkozva. Don hátba vágta őket nevetve.
– Fel a fejjel, űrkalózok! Én érzem, hogy hamarosan ismét részünk lesz néhány szép kis csetepatéban.
– Nyilván a felvételi bizottsággal fogsz összetűzni – mondta Ariel. – Persze, azon sem csodálkoznék... Ha te egyszer a fejedbe veszel valamit, harminchárom professzor sem veri ki onnan.
– Hja kérem, ez kemény fej – Don begörbített ujjával kopogtatta fejét, közben szájával egy üres tartály kongását utánozta.
“Leszállás tizennégy perc múlva..." ismételte az automata rádió.
– Milyen gyorsan száguld az űrben a Magellán-felhő? – fordult Ariel váratlanul Larshoz. A fiú csak egy pillanattal később értette meg, hogy barátja a tananyagból tesz fel érdeseket.
– Legalább nyolcszáz kilométerrel másodpercenként.
– No jó – Ariel láthatóan sajnálta, hogy nem sikerült Larsot készületlenségen “rajtakapni". Donhoz fordult: – Gyorsan mondd meg, hány nap alatt kerüli meg a Mars a Napot?
– Hatszáznyolcvanhat nap alatt – vágta rá Don.
– Nagy vagy! – Áriéi nem is titkolta csodálatát, aztán feje hirtelen lehorgadt, szomorúan mondta: – Ti át is mentek a vizsgán, de én...
– Ugyan! – Don hátba vágta Arielt, mire szegény fiú néhány percig levegőért kapkodott.
Fejezzétek be egymás vizsgáztatását, leszállunk.
– Lars arcán megjelent az a ritka feszültség, ami olyankor lépett fel nála, ha fontos esemény előtt állt. – Don, a tájolóhoz. Ariel, pályaadatok ellenőrzésére felkészülni... Leszállásig három perc!
Hegyektől, kráterek körkörös szikláitól távol, síkság közepén magasodott Lanita. A kupola fehéressárgás színben verte vissza a napsugarakat, amelyekből a Marsra már jóval kevesebb jut, mint a Földre. A kupolaváros mellett egykor kiépített széles
betonmező volt az űrhajók leszállóhelye. Az egész látvány egy kissé a fantasztikus tévéműsorokra emlékeztette a fiúkat. A kupola fölé nem kékes égbolt, hanem fekete űr borult; a távolban szakasztott úgy hunyorogtak a csillagok, ragyogtak sápadt fényű távoli galaktikák, mint a filmeken.
– Az egész úgy néz ki, mintha felfedezők lennénk egy idegen bolygón – ábrándozott Don.
– Ahol egy másik civilizáció már várost épített – intett Lars a kupola felé.
Sebaj. Legalább lesz mit felfedezni. – Don figyelte a műszereket; minden rendben volt. Lars óvatosan a betonmező fölé vezette az űrhajót. Erős kézzel helyettesítette az automata pilótát. Leszálláskor nem szerette gépre bízni magát.
– Mi van a teleszkóplábakkal? – kérdezte. Egyszerre igazi pilótának érezte magát, akinek döntéseitől több száz tagú legénység élete függ.
– Lábak készenlétben.
– Magasság nyolcvan... hetven... hatvan.... – sorolta Ariel a süllyedési adatokat. A
külső világ képét mutató képernyők narancsvörös fénnyel lobogtak – a rakétamotorok lángokat lövellve tartották a hajó hatalmas testét. Aztán egy döccenés – leértek a betonra. A teleszkópos lábak kiegyenlítették az ütődést.
– Hát ezzel megvolnánk. – Lars kikapcsolta a motorokat. A hajótest remegése megszűnt, jóleső csend szakadt rájuk. Ariel óriásit nyújtózott, szeplős arcán jókora mosoly jelent meg.
– Hát akkor, társaim az űrben, mit fogunk most csinálni fél napig?
– Tudom, te enni szeretnél, mint üres perceidben mindig – szögezte le gyorsan Don. – De én nem szeretnék unatkozni. Vétek lenne itt ülni és nem használni ki az alkalmat. Ki tudja, mikor jutunk el ismét egy lakatlan városba?...
– Nem hiszem, hogy van ott valami látnivaló – intett Lars válla felett Lanita irányába.
– Nem hiszed, nem hiszed – dohogott Don. – És ha ott várnak ránk az igazi kalandok? Képzeld el, csápos fejű idegen szörnyek fészkelték be magukat egy elhagyott támaszpontra. Innen indítanak rablóexpedíciókat a földi emberek más marsi városai ellen...
– Fantáziád, az van – ismerte el Lars. – De most nem erre van szükség. Nem tudsz nyugodtan ülni néhány órát?
– Nem-ismerte el Don szemtelenül. – Brrr, nincs rosszabb a tétlenségnél. – De van – mondta Ariel. – Ha valaki ostobaságokat csinál...
– No tessék, ez a filozófus is ellenem beszél... – Don az egyik képernyő elé ült, a készülék gombjait csavargatva pásztázta végig a vidéket, hol felnagyította, hol kicsinyítette a képet. Lassan egészen belefeledkezett a dologba, és Lars remélte, minden baj nélkül átvészelik a k ényszerű várakozás óráit. Ariel a tananyagra vetette magát; a kisbolygók övezetének fizikai állandóival és a Jupiter tulajdonságaival foglalkozott. Lars a beállt jótét csendben szintén jegyzeteibe merült. Hátha megkérdezi majd a bizottság, hogyan kell 60 f okos dőlésszögű, laza talajú ismeretlen terepen baj nélkül letenni egy 5600 tonna tömegű teherűrhajót – behunyta szemét, elképzelte a leszállás összes fázisát, maga előtt látta a ki-kilendülő mutatókat, a műszerek lámpáit.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, Don kiáltására ocsúdott fel: – Ember!...
– Mi van? – Ariel hatalmasat ásított, állkapcsai úgy csattantak össze, akár a krokodilé. – Egy ember integet! – mutatott Don izgatottan a képernyőre.
– Káprázott a szemed – morogta Lars. – Nem is csoda, ha állandóan azt bámulod... – Gyertek gyorsan! Felénk integet! Ariel Larsra pillantott.
– Most meg őt kapta el a holdkór... – de azért mindketten felálltak. Don híres tréfamester volt, és soha nem lehetett tudni, mikor mond igazat, mikor viccel. De most volt. valami a hangjában, ami arra késztette barátait, higgyenek neki.
– Nézzétek, a képen a város látható, helyesebben a kupola felénk eső főbejáratának zsilipkapuja. Látjátok azt a betonutat, amelyik a leszállóhelytől vezet a kapuhoz, és azt a kiszögellést ott jobbra? Mellette áll a fickó.
– Fickó, fickó... – morogta Ariel, és jól megnézte a képet. Aztán felkiáltott: – Jééé... Tényleg ott van! – Hol? – dugta közéjük fejét Lars.
Szinte egyszerre nyúltak az egyik gombhoz; a gumioptika felnagyította, közel h ozta a képet. Most már mindhárman világosan látták a piros szkafanderes alakot. Az első másodpercben nehéz volt megkülönböztetni a kupola sárgásbarna anyaga és a marsi kráterek vöröses háttere előtt. Furcsa volt a fénytörés játéka" is. De megmozdult az ismeretlen, néhány lépést tett a zsilipkapu felé. Aztán...
– Intett! – kiáltotta Don.
Csakugyan. Az ismeretlen ember felemelte egyik karját, intett az űrhajó felé. Vagy nem is feléjük? Csak úgy tetszett ilyen távolból? Don újra a nagyítógombra vetette magát, eltekerte a kamera teleobjektívét, a kép beszűkült, a férfi alakja már kitöltötte csaknem az egész képernyőt.
– Láttátok? Megint intett!
– Mintha hívna bennünket – mondta Ariel halkan. A másik kettőnek is ez járt az eszében, de nem merték kimondani.
– Hív bennünket a városba...
– Lanita kupolaváros lakatlan – mondta halkan.
– Egy fenét lakatlan – csapott az irányítópultra Don. – Hiszen láttad, legalább egy lakója van, ez a piros ruhás űrremete!
– Ráadásul valami okból szüksége van ránk – kontrázott Ariel. – Nem láttad, hogy integetett? Biztosan segítséget kért.
– Ha bajban lenne, iderohanna – ellenkezett Lars józanul. – Kőszíved van – állapította meg Don keserűen.
– Annak a szerencsétlen embernek mi jelentjük az egyetlen reményt. A segítséget. A megmenekülést! – Hagyjuk a nagy szavakat! – Lars keményen kitartott álláspontja mellett. – Az utasítás az, hogy itt kell kivárnunk, amíg elhalad a meteorraj, és folytathatjuk utunkat.
– U-ta-sí-tás?! – csodálkozott Don; szemöldöke egészen homloka közepére szaladt fel. Ki utasított bennünket? Ha itt leszálltunk, azt csinálunk, amit akarunk, így is, úgy is várnunk kell néhány órát, addig benézhetünk a kupolavárosba.
Feszült csend támadt. Névleg Lars volt a háromtagú legénység paranc snoka. De tudta, nem igazi űrlegénység ez. Ha nem egyezett volna bele, akkor is nekieredtek volna a fiúk. Nem akadályozhatta meg.
– Szóval lázadás a fedélzeten? – kérdezte.
– Szó sincs róla. – Ariel rögtön átlátta a helyzetet, nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot. – A legénység két tagja tisztelettel engedélyt kér, hogy rövid, mintegy kétórás gyalogos felderítőútra mehessen a közeli objektumra.
Lars fellélegzett: így megkönnyítették a dolgát, és a Szabályzatnak is eleget tehetett.
– Rendben, ti menjetek, én itt maradok. Úgysem hagyhatjuk el a hajót mindnyájan egyszerre. Rádión tartjuk a kapcsolatot.
Negyedóra sem tellett bele, és Lars a képernyőkön pillantotta meg két barátját. A magasabbik, szürkésfehér szkafanderben Don, a kisebbik narancssárgában Ariel. No, igen, ha mindenáron expedíciót akartak szervezni, hát menjenek, gondolta. Visszatért a könyveihez. Nem először járt a Marson, több pezsgő életű nagyvárosban volt már, a homoksivatagot is látta közelről szüleivel, így most inkább elővette a tananyagot. Érezte,
hogy Az űrhajós etikája című kötetben még sok olyan oldal van, amit csak egyszer
olvasott el. Lapozgatta a fejezeteket. “Segítségnyújtás társainknak", “Óvjad az újonnan felfedezett bolygók természeti környezetét", “Teendők idegen lényekkel találkozás esetén" és a többi meg a többi. Észre sem vette, mennyi idő telt el. Legalább másfél óra. No, most már hamarosan jönnek vissza a fiúk – gondolta, és a rádióadóra tévedt a tekintete. Meg kéne tőlük kérdezni, mennyire jutottak. Furcsállta is, hogy eddig nem jelentkeztek, pedig mind Don, mind Ariel nagyon szeret csevegni. az éter hullámain.
No, gondolta Lars, most majd én hívom őket. Lenyomta az adógombot, beleszólt a mikrofonba:
– XB-8-as hívja Dont és Arielt. Jelentkezzetek.
Az adás “kiment", ezt látta az elektromágneses sugárzásjelző. villogásán. Ennek ellenére nem jött válasz. Kis szünetekkel még kétszer ismételte hívását – semmi válasz. Bajban lehetnek, gondolta. Vagy nem hallják a hívást? Persze, bizonyos mértékig a kupola is árnyékol. De a Mariskának nagy teljesítményű adója van. És Lanita nem olyan nagy. A
kupola árnyékoló hatása ellenére is hallaniok kellene az adást.
De hiába próbálkozott, nem kapott választ. Egyre türelmetlenebbül hívta Dont és Arielt. Aggódni kezdett. Most már biztos, hogy valami történt velük. Komolyabbra fordult a helyzet. Mit is mond a szabályzat?...Ilyenkor értesíteni kell haladéktalanul a legközelebbi űrbázist. Még jó, hogy itt vagyunk a Naprendszerben, telis-tele van minden emberi településekkel, támaszpontokkal, űrállomásokkal. Mi lenne velünk valahol egy idegen galaxisban? – töprengett, és újra lenyomta a mikrofon gombját.
– XB-8-as hívja a Marsi Támaszpontot! Ezt a hívást is hiába ismételgette. – XB-8-as hívja a Négyes Űrszektor Irányítóközpontját!
Megint csak süket csend. Távoli, furcsa zúgás a készülékben. Az űr hangja?... Néha pattan egyet a készülék, recseg, de semmi...
Most aztán én vagyok bajban – gondolta, lázasan kergették egymást fejében a gondolatok. Mi most a teendő? Még egyszer hívott mindenkit, de az eredmény most is lesújtó volt.
Akkor már döntött. Valami történhetett a fiúkkal, ráadásul megszakadt a rádió-összeköttetése minden lehetséges ponttal. Gyorsan az automata üzenetközvetítő szalagjára mondott két üzenetet.
Az egyiket a fiúknak, arra az esetre, ha távolléte alatt visszajönnének a hajóra. A belső zsilipajtó nyílásakor a készülék majd – beolvassa a hangszórókba:
“Fiúk! Rádióhívásra nem jelentkeztetek, elmentem utánatok a kupolavárosba. Most 13 óra 25 perc van, egy óra múlva visszajövök."
A másik kazettára valamivel hosszabb üzenetet mondott rá: elemezte helyzetét, pontosan közölte az utolsó órák eseményeit és amit tett. Ezt a kazettát az automata akkor olvassa be, ha valamilyen külső rádióállomás hívná a hajót.
Ezután felöltötte kék szkafanderét, eloltotta a fényeket, ellenőrzött mindért műszert, lekapcsolta, amit kellett, és a zsilipkamrán keresztül kilépett a Mars felszínére.
Ahogy távolodott az űrhajótól, úgy szorult el a szíve. Megállt, visszanézett. A Mariska
tompán csillogó ezüstös teste mozdulatlanul állt. Mögötte bársonyfekete, fenyegető űr, csillagok valahol irdatlan messzeségben. Lars megállt, elnézte a tájat. Mindig nehezen tudta elhinni, hogy amit lát – az csak látszólagos nyugalom. Az űrben minden mozog. A fénylő pontok, amelyek állani látszanak, valójában szédítő gyorsasággal száguldanak egymás körül. A Nap körül. A galaktika magja körül. Még belegondolni is szédítő. Az ember évek óta tanulja az összefüggéseket, törvényszerűségeket; mégis eljön olykor egy-egy ilyen pillanat, amikor csak áll, meredten bámulja ezt az egész mindenséget, és úgy érzi: semmit sem ért. Valahogy túl hatalmas gépezet mozog körülöttünk, időtlen idők óta. Bonyolult, sokrétű, elképzelni is nehéz, hogy milliárd évekkel ezelőtt is ugyanígy működött. Függetlenül az embertől. Nem volt emberi szem, nem látta, nem láthatta a világot. Az mégis volt, forgott, száguldott, változott, gomolygott, robbant, összeállt, porrá vált, összetömörült, létezett. És ez így lesz akkor is, ha ember talán már nem lesz a kozmoszban. És ebben a percben is milliárd dolog történik milliárd távoli világban, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk... így elmélkedett Lars, aztán továbbindult. A betonmező véget ért; "keskeny út vezetett a város felé. A kupola egyre magasabbnak tűnt, ahogy közeledett. A Nap oldalról tűzött a tájra.
Alig húsz méterre lehetett a zsilipkaputól – jól látszott az élénkpiros színekkel körbefestett, a kupolából kiálló háznyi rész –, mikor nyílott a zsilipajtó, és két alak jelent meg – egy magas fehér és egy alacsonya bb narancssárga űrruhás ember. A fiúk voltak.
– No végre, világűr lustái – mondta Lars a mikrofonba –, elromlott az órátok, vagy mi van? Hol voltatok ilyen sokáig? És miért nem válaszoltatok a rádióhívásaimra?...
Most sem kapott választ. Rosszat sejtve közeledett. A fiúk csak álltak. Don intett a karjával. A fülhallgatókban csak furcsa zúgást hallottak, közelebb mentek egymáshoz.
– Most... hallasz?
–... lom. Hallom... van itt... – Mi történt, én is azt kérd... – Recseg-rop... az egész.
– Mágneses vihar... ighanem... teorok...
–... fene egye... Az ember kibesz... orkát, bereked... – Valami zavarja... adást.
– Mariska!
Ariel kétségbeesett kiáltása áttörte még a hangzavart is. A kövérkés fiú mindkét karját kinyújtotta űrhajójuk felé, úgy kiáltotta: Mariska!... “Mint a reménytelenség
szobra" – jutott még Lars eszébe, aztán ő is megperdült.
Hallani semmit sem hallottak, de látták, hogy vöröses lángok csapnak ki az űrhajó alól, és a hatalmas test lassan felemelkedik.
– A mi hajónk!
– Elrabolják a Mariská-t!
Lars rádión hívni kezdte az XB-8-ast. Aztán bármilyen más rádióállomás jelentkezését kérte, amely hallja adásukat. De maga is sejtette, mindez felesleges, mert közben a fülhallgatókban egyre-másra recsegett-ropogott minden.
– Ekkora szemtelenséget életemben nem láttam. Világos nappal kirabolják az embert – kesergett Don.
is tapos.
– Ráadásul... nem is a mi hajónk... kaptuk kölcs... – Apáéknak... elszámolni velük...
– És még... mondtátok, nincsenek... űrkalóz... – Akkor ez mi...
– Mint a középkorban...
– Menjünk be a városba – javasolta Lars, és ezt véletlenül társai is tisztán értették. Arra gondolt, amíg itt ácsorognak, feleslegesen használják oxigénjüket az űrruhák palackjaiból.
A Mariska hajtóműveinek lángoló fénye már csak egy kicsiny pont volt valahol az
űrben, aztán hamarosan az is eltűnt. Rettenetes érzés szorította el torkukat, úgy érezték, teljesen magukra maradtak.
Némán vonultak be a zsilipkamrába. A tágas, légüres helyiségben Don megnyomta a légeresztő gombokat. Szótlanul álltak néhány percig. Aztán levették sisakjaikat, amint a jelzőlámpák fénye pirosról zöldre váltott. A benti levegőnek kissé égett gumiszaga volt.
– Nem találtuk meg azt a piros ruhás embert – mondta Ariel.
– Tisztában vagytok vele, mi történt tulajdonképpen? – Lars hangja remegett. – Ismeretlen tettesek kicsaltak bennünket a hajóból, aztán valamilyen módon zavart idéztek elő a rádiókapcsolatunkban. Mindezt azért csinálták, hogy megkaparinthassák a hajónkat. Ez sikerült is nekik; mi pedig itt maradtunk egy szál űrruhában. Legalább ezer kilométerre a legközelebbi lakott településtől. És a sisakjainkba épített kis rádiókészülékeinkkel még csak segítséget sem tudunk kérni...
Második fejezet
REJTÉLYES ESEMÉNYEK
– No, ez a hét is jól kezdődik mondta Don. – Az embert először egy vérszomjas vizsgabizottság elé idézik, aztán kényszerleszállást rendelnek el, a végén ellopják az űrhajónkat... Hát mondjátok, nem csapássorozat az élet?
– Nem. – Lars keménynek mutatta magát, pedig ott belül valami igencsak szorongatta a szívét, torkát. Tudta: neki kell a leginkább tartania magát; ha van köztük valaki, aki nem veszti el a fejét, akkor sikerül majd kivédeni a csapásokat. – Mit láttatok a városban? – kérdezt e hát Lars nyugalmat erőltetve magára. Még mindig ott álltak a zsilipkamrában, várva a belső ajtó nyílását. A falon egy nyomásmérő mutatója lassan kúszott előre.
– Házak, utcák, terek, semmi érdekes – legyintett Ariel. – És élelem?
Don és Ariel tanácstalanul nézett össze. Élelem?...
– Mert az űrhajónkat elvitték – folytatta Lars kegyetlenül –, és ha netán nem tudnátok, hát most elmondom: ott tartottuk az élelmiszerünket. Most itt állunk egy kihalt településen, ahol – könnyen előfordulhat – egyetlen falat élelmet, egy korty vizet sem találunk...
– Azonkívül minden rendben van – viccelődött Don –, most már csak egy testhezálló kis agónia, és egy-hét múlva az utolsókat rúgjuk az éhségtől és szomjúságtól.
– Brrr! – Arielt legjobban a kilátásba helyezett éhezés r ázta meg. Kinyílott a zsilipajtó. A légnyomáskülönbség kiegyenlítődött a kamra és a kupolaváros belseje között. A bejárat mellett kigyulladt a zöld jelzőfény, a fiúk beléptek a városba.
Aszfaltozott utcán találták magukat. A látvány az első percben kísérteties volt: mintha egy földi városban lennének. A zsilipkamrához a legszélesebb főutca vezetett. Kétoldalt házak álltak – nem volt köztük két egyforma. Annak idején – száz évvel azelőtt – a kupolaváros építői mintha versenyeztek volna egymással, ki épít fur csább, a többitől eltérőbb külsejű házat. A főutca mentén csak emeletes épületek sorakoztak. Fehérek, sárgák, halványzöldek, még pirosak, kékek, sőt barnák is; a műanyag burkolat itt-ott már lehullott, nagy foltok tarkították a falakat.
A földszinteken boltok maradványai, széles kirakatok, itt-ott kitört üveglapokkal. Az emeleti ablakok is hiányoztak sok helyütt. A járdák szélén a város alapításakor modernnek számító lámpaoszlopok, de a lumineszcens gömbök már javarészt darabokra törtek.
Az egész város kicsit elhanyagolt, szomorú benyomást keltett.
Lars felnézett. Innen belülről nem olyannak tűnt a kupola, mint egy mesterséges burkolat; optikai színhatásokkal és vegyi anyagok segítségével igyekeztek az egykori tervezők Lanita fölé a földi ég mását varázsolni. Ez persze nem sikerült nekik; Lars csak nyelt egyet, mikor megpillantotta, milyen szürke-sárga belülről a kupola. A festékrétegek sok helyen lekoptak már, a nyers műanyag sárgás foltokban bukkant elő. Sok helyütt fekete reflektorokat is erősítettek a ku pola bordázatára.
– A házak kicsik, szorosan egymás mellé zsúfoltak – “jelentette" Ariel buzgólkodva. – Szörnyű lehetett itt az élet!... A Földön manapság már elképzelhetetlen lenne, hogy az emberek a városokban is kertek nélkül lakjanak. Emlékeztek, mit láttunk odalenn két évvel ezelőtt?
– Emlékezünk – Lars csak gépiesen bólogatott, az esze közben azon járt, mi történhetett. Végül is, hogyan kerültek ők ide? Kik és miért csalták be őket a városba?
– A fickók alighanem már úton vannak a Mariskán – mondta váratlanul Don. Ebből derült ki: ő is
pontosan ugyanarra gondolt, amire barátja, Lars. – De miért csinálták az egészet?
– Hogy megszerezzék a hajónkat.
– De kik voltak, és honnan kerültek ide? Mennyi ideig éltek itt, mielőtt mi ideérkeztünk? És miért nem jöttek oda hozzánk, mikor leereszkedtünk, miért kellett elrabolniuk a hajónkat és minket itt hagyniok?
– Ezt mind nem tudjuk – legyintett nagyvonalúan Ariel –, de most nem is lényeges. Az a fő kérdés, hogyan maradjunk életben.
laktak? Mit ettek? Mit ittak? De Don nem hagyott most időt töprengésre. Sisakját hóna alá kapva nekilódult.
– Gyertek, űr lustái, mert csak az időnket vesztegetjük. Menjünk! – Hová? – szaporázta lépteit Ariel.
– Akárhová. Az orrunk után. Csak ne ácsorogjunk már tétlenül. – Sehová sem megyek! – kiáltotta Ariel furcsán eltorzult arccal. – Félsz, mi?! – tört ki az idegesség Donból is.
– Te is félsz, ismerd be! – és Ariel egy pillanatra majdnem elsírt a magát. – Gyáva vagy, csak megjátszod a hőst!
– Te, elhallgass, mert...
Lars tudta, most kell közbelépnie. Nyugodtan mondta:
– Amennyire emlékszem a tananyagra, úgy rémlik, hogy az összes marsi kupolavárosnak van saját rádióállomása. – Úgy néztek ki ők hárman, mint apró, színes bábuk egy hatalmas díszletekkel telezsúfolt színpad közepén.
– Persze hogy van. De elfelejtetted, atyafi, hogy mi most egy száz éve lakatlan városban kóválygunk. – Atyafi?... Az mit jelent? – érdeklődött Lars, ízlelgetve magában a f urcsa, sosem hallott szót.
– Ariel valamelyik poros mikrofilmjéről leste el – biggyesztette ajkát Don. – Biztos az ókorban használták vagy még régebben. Úgy első hallásra megítélve “atyafi" az afféle állatbőrös, kőbaltás vadász lehetett. Volt “ősatyafi" és neje, az “ősatyafiné" is....
Ariel most nem reagált barátja incselkedésére. Megtorpant az utca közepén, felfelé bámult. A kupola alatt nem volt légmozgás, a kissé fülledt levegő mozdulatlanul ölelte körül őket. Lars érezte, hogy apró verejtékcseppek gyülekeznek a homlokán.
– Mit bámulsz, atyafi? – csapott Don Ariel vállára.
– Ha nem tudnátok, a régi kupolavárosok rádióantennáit éppen a kupola csúcsán helyezték el, kívül. Belül viszont egy kábelt vezettek le az antennától, végig a kupola falán. Ez a kábel k özvetítette a jeleket az adóvevőhöz, amelyik ennek megfelelően a kupola egyik szélén helyezkedett el – kiselőadása után nagyot fújt a fiú.
– Honnan tudod? – Don gyanakodva pislogott dús szemöldöke alól.
– Igaza van Arielnek – lépett közbe Lars, és ő is meg torpant, felfelé bámult. – Azt hiszem, látom a kupola közepét, ahol összefut a bordázat... Arra ni! – kinyújtott karjával mutatta. – Látod, Ariel?
– Látom, most keressük a kábelt. Melyik oldalon hozhatták le a falról?
Nem kellett sokáig szemlélődniük. Lars és Ariel egyszerre pillantották meg a kábel innen egészen vékonynak tűnő fekete vonalát.
– A déli oldalon van.
– Benned egy iránytű veszett el. – Szerencsére nem veszett el, mint látod... – Gyerünk!
Keskeny utcába fordultak. A marsi házak fé lembernyi nagyságú műanyag blokktéglákból – elemekből – épültek, és az ilyen falakat kívülről színes, belülről fehér vagy drapp hőszigetelő-díszítő réteggel vonták be. A külső réteg sok helyen lepattogzott, elvált a falaktól. Néhol az alumínium keretes ablakok is kifordultak már helyükből.
– Az előbb két házban is voltunk – mesélte közben Don –, de sehol semmi. Még a bútorokat is elvitték. Nézd, ott meg felszedték az aszfaltot...
Csakugyan. A kis utca közepéről széles csíkokban hiányzott a fekete burkolóréteg. – Olvastam valahol – mondta Ariel –, hogy száz évvel ezelőtt már a Földön is ritkaságnak számított az aszfalt. Alig néhány helyen bányászták, így aztán kevés jutott belőle az akkor épülő marsi városokba... Mikor felszámolták Lanitát, biztosan elszállították ezt is más, akkor épülő kupola városokba.
– Azért maradt itt is elég. Még szerencse, hogy oxigént hagytak nekünk – így Don.
A másik utcában alig állt ép ház. Csupa roncs, félig beomlott szobák, néhol csak térdig érő műanyaghalmok. Ariel lehajolt, közelről nézett valamire.
– Nézzétek, egy növény... Gyökeret eresztett a földbe. Biztosan volt itt azelőtt kertészet is, és hoztak ide földi talajt... Jó fekete föld, nézzétek.
– Szerintem barna, de ezen nem veszünk össze – legyintett Don nagyvonalúan. Mindhárman megtorpantak. A tenyérnyi. kis növény három levelet terjesztett felfelé, mintha magához akarná ölelni a kupola falán át érkező fénysugarakat.
– Nincs virágja. – De él.
– Honnan jut vízhez? Nem kéne megöntözni? – aggódott Lars.
– Szerintem biztosan a talajból szívja. Kár, hogy nincs vizünk, megöntöznénk. – Don most egészen másképpen beszélt, mint szokott. Egy percig meghatottan nézték a magányos növényt. Larsban ott motoszkált valami jó érzés: nincsenek már egyedül.
– Szóval van itt más élőlény is, rajtunk kívül – nyugtázta Lars a felfedezést elégedetten. Don – éppen közelről szemlélt egy romos házat – elkapta a fiú karját.
– Ha éppen tudni akarod, vannak itt más élőlények is. Legalább tucatnyian. – Mit beszélsz?
– Nézz csak oda! Látod azokat a széttört fémtartályokat és azt a nagy szemétdombot? Patkányok futkosnak ott szép számmal, atyafiak.
Ariel kicsit megijedt, de ezt igyekezett leplezni.
– A patkányok igen intelligens állatok – nyögte ki végül sápadtan.
– Az lehet, de ha sok van belőlük, bizony nem kellemes együtt élni velük – mondta Lars. A törmelékhalmok között csakugyan némi mozgást láttak.
Lars bátran közelebb ment. Tudta: űrruháját még egy mikrometeor sem ütné át, nemhogy a patkányok fogai. A kis szürkés patkányok nem várták meg közeledtét. Gyorsan szétfutottak, és eltűntek a romok között.
– Furcsa, hogy idekerültek – vélte.
– Áruszállító konténerekben. – Ariel, úgy látszik, erről is olvasott már. – A mai Mars-városokban is vannak. Roppant szívós bestiák, mindenhol megélnek.
– Mindenhol? Próbálnák csak ki űrruha nélkül egy kilométerrel odébb, szerintem rögtön kinyúlnának – vélte Don komoran.
Továbbmentek. Larsnak úgy tűnt, látja is már az épületet, ahová a kábel vezet. Don még kétszer megfordult, és halkan morogta:
– Honnan a fenéből van ezeknek a dögöknek élelmük?... Mit esznek, mit isznak, egyáltalán hogyan, miből élnek?
– Földi rokonaik küldenek nekik csomagokat – elméskedett Ariel, és azonnal el is felejtkeztek a rágcsálókról, mert Lars diadalkiáltással jelezte, megvan a rádióállomás. Átgázoltak egy üres telken. A vörös marsi homokbuckák és gödrök nem jelentettek akadályt. Szerteszét faládák, dróttekercsek, kábeldarabok hevertek.
– Micsoda rendetlenség! Ezek a volt marslakó földiek igazán rendet csinálhattak volna maguk után, mikor elmentek innen.
– Ott a bejárat! – Lars szokása szerint most is egyetlen dologra koncentrálta figyelmét, ilyenkor minden más megszűnt számára létezni. – Az a barna fémajtó!
– Remélem, nyitva van.
– Naná, majd kopogni kell – tréfált Don. De azért egy pillanatra ő is arra gondolt, mi lesz, ha a távozók annak idején bezárták az ajtót. Mivel verik szét a zárat? Már-már kézhez simuló vasrudakat keresett tekintetével, mikor Lars egyszerűen lábbal berúgta az ajtót. Nyikorogva tárult szét.
– Ezzel megvolnánk – dörgölte kezét Ariel.
A kis épület egyik szintjét a talajba süllyesztették. Lars először a lefelé vezető betonlépcsőn indult el. Ariel a bejáratnál maradt. Don és Lars két perc múlva jöttek fel. Az arckifejezésük nem sok jót ígért. Mindhárman felmentek az emeletre. Akkor Ariel is megértette, mi történt.
A falakon vaskampók, lógó kábelvégek. Itt-ott kapcsolótáblák maradványai, széttört lámpák. De a rádiókészülékeknek nyomuk sem volt. Illetve, csak nyomaik... A kitört ablakokon át behúzott a kinti langyos levegő, felborzolta a fiúk haját.
Szótlanul álltak, hónuk alatt sisakjukkal. Elsőként Lars mozdult. – Végül is, ez várható volt. Elvitték magukkal az összes berendezést. No, menjünk.
– Persze, miért is hagyták volna itt, kinek? A patkányoknak? – Ariel érezte, szorongatja valami a torkát. Hát ez aztán tényleg erős ütés volt.
– Disznóság! – lázadozott Don. – És szegény űrhajótöröttekre nem gondoltak?! Bárki ide vetődhetett eddig is, ezután is, mondjuk egy elromlott űrhajóval. Hogyan kérjen az illető segítséget a többi marsi településtől, ha még rádióadót sem hagytak itt?
