Carole Mortimer
És a film pereg
Prince's Passion 2005
Nik Prince a fejébe veszi, hogy megfilmesíti az utóbbi évek egyik sikerkönyvét, a Nem hétköznapi srácot. A könyv írója azonban, a titokzatos J. I. Watson még arra sem hajlandó, hogy a nyilvánosság elé lépjen, hát még hogy bárkivel a filmjogokról tárgyaljon! Némi nyomozás után Nik arra a következtetésre jut, hogy a szerző egy történészprofesszor, de ahhoz, hogy a közelébe férkőzhessen, először a lánya, Jinx Nixon ellenállását kell legyőznie, őazonban kemény diónak bizonyul…
ELŐHANG
–°És ezúttal mit válaszolt a szerzőjük az ajánlatomra? – Nik hangja unottan csengett, de csak színlelte a közönyt ez is része volt a
taktikájának, amikor J. I. Watson megindító regényének
megfilmesítési jogairól tárgyalt. Félig leeresztett szemhéja alól valójában élesen figyelte James Stephenst, aki szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
Stephens az ötvenes évei közepén járt. Húsz éve, az apja visszavonulása óta vezette a kiadóvállalatot, és kétségkívül rengeteg tapasztalattal rendelkezett.
Sokszor akadhatott dolga különc alakokkal, kiszámíthatatlan, heves vérmérsékletű szerzőkkel, de úgy tűnt, Watson viselkedése még az ő számára is rejtély.
Nik sehogy sem értette, miért vonakodik tárgyalni vele az író a filmjogokról.
A könyv hat hónapja jelent meg, és egy csapásra meghódította az olvasóközönséget. Ebből egyenesen következett, hogy valaki egyszer majd meg akarja filmesíteni. Hát nem erről álmodik minden szerző? Nem kellene Watsonnak örülnie, hogy egy olyan híresség határozta el ezt, mint ő, a többszörös Oscar-díjas Nikolas Prince? De nem! A négy levél közül, amelyet a szerzőnek küldött az elmúlt két hónapban, az első kettőre választ sem kapott. A harmadikra érkezett egy szűkszavú, udvarias visszautasítás, és Nik most azért jött ide, hogy a saját fülével hallja, ezúttal mit írt Watson.
Jamie Stephens arckifejezése arról árulkodott, most sem járt több sikerrel, mint eddig.
Az elmúlt két hónapban, amíg Nik arra várt, hogy végre találkozhasson a szerzővel, a türelmetlensége nőttön-nőtt. Egy
hónappal ezelőtt még vacsorázni is elvitte Stephens
főszerkesztőnőjét, azt remélve, hogy megkerülheti a kiadóvezetőt, és közvetlenül az íróhoz fordulhat a kérésével. Néhány együtt töltött este után Jane Morrow fel is engedett annyira, hogy bevallja – persze csak miután megeskette a férfit, hogy semmilyen körülmények között nem fedi fel a forrását –, Watsonnak az igazi neve Nixon. Ám rögvest azt is közölte vele, hogy ezzel az értesüléssel ugyan nem fog sokra menni, és többet ő sem tud az íróról, akivel Stephens egy postafiókon keresztül tartja a kapcsolatot.
–°Megint visszautasította az ajánlatomat – találta ki Nik.
–°Igen – bólintott James. Nyilván örült, hogy ezt nem neki kellett kimondania.
–°Mi baja annak a fickónak? – pattant fel Nik. Magas férfi volt, több mint százkilencven centi, így valósággal a kiadó vezetőjének íróasztala fölé tornyosult. – Több pénzt akar talán kicsikarni belőlem? – Szürke szeme bosszúsan villogott. – Erről lenne szó? – töprengett fennhangon. – Megkapja, bármit is kíván, persze az ésszerűség határain belül.
James felsóhajtott. Cingár férfi volt, barna haja már erősen ritkult, és bár az arckifejezése barátságos és nyílt volt, a szeme ravaszul csillogott.
–°Talán ha megmutatnám az utolsó levelét…? – Az egyik fiókból
kivett egy lapot, és átnyújtotta Niknek.
„Akkorsem,haNikPrinceszemélyesenkérné!” – állt a papíron. Tömör, lényegre törő, félreérthetetlen elutasítás! És mégis, nem a szöveg ragadta meg Nik figyelmét, ahogy a levélre meredt, hanem a sarokban feltüntetett londoni postafiókszám, amiről James Stephens
nyilván megfeledkezett… Nik Jamesre nézett, és ezüstszürke szeme összeszűkült, ahogy minden megjegyzés nélkül visszaadta a lapot. Nem kételkedett James Stephens szakmai tisztességében. Ha a férfi rájönne, hogy tudtán és akaratán kívül kiszolgáltatta a szerzőjét, rögtön riasztaná Watsont, és az író megváltoztatná a postázási címét.
–°Személyesen beszélt Watsonnal az ajánlatomról? Nem? – Nik homloka ráncba szaladt, amikor James megrázta a fejét.
–°Sosem találkoztam vele – vallotta be Stephens.
–°Sosem?! – visszhangozta Nik hitetlenkedve. James ugyan
kezdettől fogva elzárkózott attól, hogy összehozza az íróval, de Nikben idáig fel sem merült, hogy ő maga sem ismeri a fickót! – Sosem találkoztunk – ismételte meg Stephens. – Sőt nem is beszéltem vele, mert nem adta meg a telefonszámát.
–°Ez… felfoghatatlan! – Nik elképedve visszaült. Jane-től tudott a postafiókról, de azt feltételezte, hogy ebben a kapcsolattartási módban csak később, több tárgyalás után egyezett meg a szerző és a kiadó. – És én mindvégig azt hittem, hogy ez a nagy titkolózás csak a reklámkampányuk része! – Bárcsak az lenne! – motyogta James. – A kéziratot körülbelül tizennyolc hónapja kaptuk meg. Az egyik fiatal lektornőnk végül elolvasta, és mivel tetszett neki a cselekmény meg a stílus, továbbadta egy magasabb beosztású munkatársnak. A kézirat alig három hónap után a főszerkesztőnőm asztalára került. Ez nem sok idő, amikor egy ismeretlen író kéretlenül beküldött művéről van szó – fűzte hozzá védekezően.
–°Ha maga mondja – mormolta a férfi. Még mindig nem
emésztette meg, hogy a kiadónál senki sem látta az írót, akinek a könyvéből az elmúlt hat hónapban milliós nyereségre tettek szert.
Ezt az információt Jane Morrow bezzeg nem osztotta meg vele! – Igen, én mondom! – James kiegyenesedett ültében. – Többször is
megpróbáltuk rávenni Mr. Watsont, hogy találkozzon velünk, de minden kísérletünk kudarcba fulladt.
Nik megcsóválta a fejét. Nem csoda, hogy olyan nehéz
becserkésznie a szerzőt, ha az még a saját kiadójával sem hajlandó érintkezni! – Ez az igazság – erősködött James Stephens. – A szerződést is postán küldtük el, és a néhány apró, szükségesnek ítélt változtatáshoz is így kaptuk meg az író hozzájárulását.
–°És mit csinálnak a rajongók leveleivel? Azokat is postára adják?
– Csak néhányat közülük, hogy Watson megtudja, mit gondolnak az
olvasói a művéről. A gyalázkodókat persze visszatartjuk. –°A gyalázkodókat? – vonta fel Nik a szemöldökét.
–°A trágárakat, a halálos fenyegetéseket tartalmazókat –
részletezte James. Az efféle gyors és váratlan siker bizonyos emberekből a legrosszabbat hozza ki.
Nik bólintott az évek során ő is rengeteg hasonló levelet kapott. –°Na és a szerződés? Abban… – A megfilmesítés és a televízióra alkalmazás jogát is töröltük belőle – szólt közbe James, kitalálva, mit akar kérdezni a rendező. – Természetesen a szerző kívánságára. Tudja, mindenképpen meg akartuk jelentetni a könyvet.
Egy olyan remekmű, mint amilyen a Nem hétköznapi srác,
valószínűleg csak egyszer kerül egy kiadó kezébe. Nik nem hibáztatta Stephenst, amiért lecsapott rá, és elfogadta a szerző összes feltételét. Ha ő nem teszi, megtette volna egy másik kiadó.
Számára azonban mindennek nem volt jelentősége. Őt csak a filmjogok érdekelték, amelyeket semmiképpen sem szerezhetett meg a szerző beleegyezése nélkül.
–°Ha most csalódottnak érzi magát, talán el tudja képzelni, mit éreztünk mi, amikor Watson megtagadta, hogy interjúkat adjon,
Sejtheti, mekkora veszteséget okozott a cégemnek azzal, hogy ennyire viszolyog a nyilvánosságtól! – A könyve viszont milliókat jövedelmezett – emlékeztette Nik. – És ha megkapnám a filmjogokat, nyilván azzal is sokat nyernének.
–°Hát igen – mosolygott Stephens. – De mivel nem kapja meg a
filmjogokat… – Ezt honnan veszi? – vágott közbe Nik nyersen. James kíváncsian vizsgálgatta.
–°Miből gondolja, hogy magának sikerül találkoznia a fickóval, amikor mi hónapok óta hiába próbálkozunk ezzel? – Én más szabályok szerint játszom, mint maga, James – mosolygott Nik kissé fölényesen. Mivel megjegyezte a postafiókszámot, szentül hitte, hogy fel tudja kutatni Watsont. – Meg aztán… sosem nyugszom bele a visszautasításba.
1.FEJEZET
–°Köszönöm a meghívást, Susan. Örültem neki – mosolygott Jinx a barátnőjére, amikor az kitárta előtte az ajtót.
A két nő régebben együtt járt iskolába. Susan pár éve egy adótanácsadó felesége lett, akivel boldog házasságban éltek. Két kisgyermekük most odafenn aludt, vagy ha ébren voltak is, a dadus gondoskodott arról, hogy ne zavarják meg a szüleik ötödik házassági évfordulóján rendezett partit.
–°Engem ne etess, Jinx! – horkant fel Susan. – Mindketten tudjuk, hogy sokkal szívesebben olvasnál otthon egy jó könyvet, és csak azért jöttél el, mert amikor a héten együtt ebédeltünk, a szavadat vettem! De boldoggá teszel, hogy itt vagy. – Megpuszilta Jinxet, aztán hátralépett, és homlokráncolva végigmérte.
Jinx alacsony termetű, karcsú lány volt. Hosszú, lángvörös haja lágy hullámokban omlott alá a hátán. Fekete ruhát viselt, amely csodásan illett a hajához, és még törékenyebbnek mutatta.
–°Megesz a sárga irigység! Hogy lehet, hogy te évről évre fiatalabbnak tűnsz, míg én lassan úgy nézek ki, mint egy matróna? – dohogott Susan.
–°Te kis hízelgő! – kuncogott Jinx, és átnyújtott a barátnőjének egy rózsacsokrot.
–°Ó, Jinx, ez gyönyörű! – áradozott Susan. – De mondd csak, hogy van Jack? Jinx tovább mosolygott, de a szemében szomorúság csillant.
–°Úgy, mint eddig. No de hol bujkál az a jóképű férjed? – kérdezte pajkosan, mert úgy vélte, az apja egészségi állapota nem a legmegfelelőbb beszédtéma egy házassági évfordulós bulin.
–°Itt vagyok, kedvesem! – termett előtte Leo, megölelte és arcon csókolta. – Még nincs túl késő ahhoz, hogy megszökjünk – kacsintott a lányra, és kék szeme pajkosan felszikrázott, amikor a felesége megtorlásképpen játékosan vállon bokszolta.
–°Úgy hallom, jó a hangulat – jegyezte meg Jinx a szalon felé intve, ahonnan hangos nevetés szűrődött ki.
–°Van egy meglepetésvendégünk! – Susan belekarolt, és magával húzta. Mondd neked valamit a Stazy Hunter név? Naná, hogy mondott! Barátnője annak idején a neves belsőépítésznőt bízta meg a szalon berendezésével, így Susan legfőbb beszédtémája hónapokon keresztül a csodálatos és kitűnő ízlésű Stazy Hunter volt. Jinx bólintott, miközben igyekezett érdeklődő képet vágni.
–°Nos, mivel közeli jó barátok lettünk, őt meg a férjét, Jordant is meghívtam a partinkra – mesélte Susan. – Aztán egy órával ezelőtt Stazy telefonált. Megkérdezte, hogy elhozhatná-e a bátyját is, aki váratlanul toppant be hozzá. Természetesen igent mondtam, és nem fogod kitalálni, kicsoda Stazy bátyja… – Mindjárt elhallgat, mert egyszer neki is levegőt kell vennie – nyugtatta meg Leo Jinxet, miközben átkarolta a feleségét. – Édesem, tudod, hogy a barátnődet nem érdeklik az efféle emberek! Persze ha a pasas egyetemi tanár lenne, netán archeológus vagy valami hasonló, másképp állna a helyzet, de ő csak egy… – Leo azért beszél így, mert a fickó lenyűgözően jóképű – vágott közbe felpaprikázódva Susan. – Lenyűgözően! – ismételte meg lelkesen. – Százkilencven centi magas, és csak úgy árad belőle a férfias vonzerő! – Na és belőlem? – szólt közbe Leo.
–°Ó, belőled is, drágám – biztosította szórakozottan Susan. –°Csak nem annyira, mint a vendégünkből – morogta a férfi. –°Nos, te vagy a férjem – biggyesztette le az ajkát Susan. – Ez egész más… – Hm! Világos – fintorgott Leo. – Biztos, hogy nem akarsz megszökni velem, Jinx? – De hát mindketten tudjuk, hogy imádod Susant! – kacagott fel a lány.
Leo megrázta a fejét.
–°Nana, ez könnyen megváltozhat, ha továbbra is így rajong a híres filmrendezőkért! Jinx szeme elkerekedett.
–°Stazy Hunter bátyja filmrendező? – Igen, az. Bocsáss meg! – mondta Susan, mert megint csengettek. – Majd később beszélünk. – Megszorította Jinx karját, aztán megragadta a férje kezét, és visszaindultak a bejárati ajtó felé.
Jinx megfordult, belépett a szalonba és szemben találta magát egy férfival.
Rögtön tudta, hogy ő Stazy Hunter bátyja.
Jinx harisnyában csak százötvenöt centi volt. Most magas sarkú körömcipőt viselt, de a férfi így is majd harminc centivel magasabb volt nála, ezért hátra kellett hajtania a fejét, ha látni akarta az arcát. A férfi ezüstszürke szemében, éles metszésű ajkán a leghalványabb mosoly sem derengett.
Jinx azonnal felismerte. Nik Prince állt előtte, a színész, aki mára az egyik legsikeresebb filmrendező lett a szakmájában. A három
Prince fivér közül, akiket Amerika egyik legjelentősebb
filmvállalata, a PrinceMovies tulajdonosaiként tartottak számon, ő volt a legidősebb.
Jinx, bár szív alakú arcocskáját pír öntötte el, felszegte az állát, és némán tűrte, hogy Nik Prince mustrálgassa. Hirtelen úgy érezte,
elcsitult körülöttük, ahogy az ezüstszürke és az ibolyakék szempár tekintete összevillant, mint két acélpenge, Jinx bőre bizseregni kezdett. A férfiból elemi, szinte primitív vonzerő áradt, amit az elegáns öltözet – a fekete szmoking és hófehér ing sem csökkentett. A lány úgy érezte, térdig érő selyemruhája szinte második bőrként tapad a testére, mellbimbói megkeményedtek, és amikor a férfi simogató tekintete a keblére siklott, megborzongott.
A szürke szempár felizzott, majd a férfi szája cinikus mosolyra görbült, mintha Nik Prince nagyon is tisztában lenne azzal, hogyan hat rá. És miért ne lehetne tisztában vele? Elvégre majdnem negyven éves, tapasztalt férfi, akinek a különböző sztárokkal folytatott viszonyairól részletesen beszámolnak a pletykalapok.
Ettől a gondolattól Jinx hirtelen észhez tért. Most az ő ajka húzódott gúnyos mosolyra.
–°Nos? – kérdezte kihívóan.
–°Nos, micsoda? – Nik Prince hangja mélyen, kicsit rekedtesen csengett az enyhe amerikai akcentus csak fokozta az érzékiségét.
Jinx farkasszemet nézett a férfival.
–°Tetszik, amit lát? Nik szabályos, hófehér fogai kivillantak, a szeme sarkába mosolyráncok gyűltek.
–°Bármelyik férfinak tetszene – felelte.
–°De én nem bármelyik férfit kérdeztem, hanem magát.
Nik Prince előrelépett, és egyszerre veszélyesen közel került a lányhoz. Jinx érezte a teste melegét, és orrát megcsapta arcvizének illata.
–°Igen, tetszik – válaszolta a férfi. – De hát ezt úgyis tudja. Mi lenne, ha valami ürüggyel meglógnánk innen? Jinx pislogott egyet. Más jelét nem adta az elképedésnek, pedig ugyancsak meglepte, hogy valaki, akivel csak néhány szót váltott, egy perc után efféle
ajánlattal áll elő. Igaz, Nik Prince nem átlagember. Azt azonban látnia kellene, hogy ő meg nem az a fajta lány, akit csak úgy fel lehet csípni! Jinx nem szeretett partikra járni, és ma este is csak azért vett erőt magán, mert Susanékhoz régi barátság fűzte.
–°Nem lenne ez udvariatlanság Susannal és Leóval szemben? – kérdezte rosszallóan.
–°A házigazdáinkra gondol? – Nik közönyös pillantást vetett a házaspárra, akik még mindig az előszobában fogadták a későn érkező vendégeket. – Nem ismerem őket, és ők sem ismernek engem. Miért izgatna a véleményük? Tényleg, miért is? Azok alapján, amit Jinx hallott róla, Nik Prince szeretett a saját feje után menni, fütyült a bevett szokásokra, és a maga szabályai szerint élt.
Az volt a híre, hogy a művészi munkájában nem hajlandó semmiféle engedményre, erős kézzel uralkodik a testvérei fölött, és sikeres nőcsábász, aki nem kívánja elkötelezni magát.
Vagyis egyáltalán nem az ő esete. Mármint ha van esete, amiben Jinx egyáltalán nem volt biztos.
–°Mert voltak olyan kedvesek, hogy ismeretlenül is meghívják magát, méghozzá az utolsó pillanatban – felelte vállat vonva, mire a férfi, kicsit eltúlzott bűntudattal, meghajolt.
–°Ezt megérdemeltem – mondta vontatottan, aztán melegen
rámosolygott a lányra.
Ez az őszinte mosoly teljesen lefegyverezte Jinxet. Egyszerre ráébredt, hogy szaporábban szedi a levegőt, és remeg a térde. Milyen bosszantó! – Meg – vágta rá sokkal nyersebben, mint akarta, aztán hátralépett, hogy növelje a kettőjük közötti távolságot. – És most, ha megbocsát, Mr. Prince… – Elnémult, amikor a férfi könnyedén megfogta a karját.
–°Maga tehát tudja, ki vagyok, de nekem még nem árulta el a nevét. Lássuk csak! Nem úgy néz ki, mint egy Joan vagy egy Cynthia – morfondírozott Nik fennhangon. – Vagy egy… – Ez a szöveg beválik, amikor el akar csábítani egy nőt? – szakította félbe a lány, mert rájött, ha nem koppint a fejére, Nik Prince veszélyessé válhat számára.
Ám a jelek szerint a férfiról lepergett a gúnyolódása.
–°Akár hiszi, akár nem, ahhoz általában nincs szükségem
semmilyen szövegre – duruzsolta Nik, és megint közelebb lépett hozzá.
Ezt mondania sem kellett volna! Jinx nem kételkedett benne, hogy Nik ajtajánál sorban állnak a nők.
–°Jó magának! – dünnyögte.
A szürke szempár felvillant, jelezve, hogy a férfi értékeli a csípős visszavágást.
–°Meg kell bocsátania, ha ügyetlenül viselkedem. Jó ideje nem kényszerültem rá, hogy egy nő kegyeit keressem.
Jinxet ez a legkevésbé sem érdekelte.
–°Szeretném, ha eleresztené a karomat, persze csak ha ez nem okoz gondot fuvolázta, miután többször is sikertelenül próbálta kiszabadítani magát.
–°De igen, gondot okoz – felelte lágy hangon a férfi, miközben a hüvelykujjával megcirógatta a lány csuklóját.
–°Ez nem jogosítja fel arra, hogy nekem is azt okozzon! Engedjen, kérem! Üdvözölni szeretném Susan szüleit – mondta Jinx.
Nik Prince elengedte a karját, de csak azért, hogy most meg egy birtokló mozdulattal a könyökét fogja meg.
–°Nem akar bemutatni nekik? Akkor én is üdvözölhetném őket, és végre azt is megtudnám, magát hogy hívják.
Jinx egykedvűen a férfi szemébe nézett. –°A nevem Juliet.
Nik meglepettnek tűnt, mintha nem egészen ezt várta volna, de gyorsan visszanyerte a hidegvérét, és bólintott.
–°Na, ez már jobban tetszik.
–°De ne tápláljon hiú reményeket, Mr. Prince! Maga sosem lesz a Rómeóm.
–°Kár. Szólítson Niknek! – Nik – ismételte meg a lány. A férfi elégedetten mosolygott.
–°És mit csinál, Juliet? – Hogyhogy mit csinálok? – Mi a foglalkozása? Vagy megint tapintatlan voltam? Nem dolgozik? – kérdezte Nik.
Csúfondáros hangja felbőszítette a lányt.
–°De igen, Nik. Tanítok. Méghozzá történelmet a Cambridge-i Egyetemen.
Idén kutatói szabadságot kértem, ebből már hat hónap eltelt – magyarázta. – És most már tényleg mennem kell. Igaz, hogy egyedül érkeztem, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül is vagyok – mutatott rá a lány.
–°Természetesen nincs egyedül. Velem van – bólintott a férfi. Jinx bosszúsan rámeredt.
–°Nem így értettem, és ezt maga is tudja.
–°Tényleg? – Tényleg. – A lányt nem tévesztette meg Nik ártatlan arckifejezése.
–°Hm. – A férfi körüljártatta a tekintetét. – És a körülbelül húsz, ma este itt lévő férfi közül melyik a párja?
Jinx arca égett. Egyik sem, válaszolta gondolatban. Huszonnyolc évesen még mindig egyedülálló volt, sosem kötötték be a fejét, és valószínűleg soha nem is fogják.
Kihúzta magát, és lerázta a férfi kezét.
–°Nem hiszem, hogy ez magára tartozna, Mr. Prince – közölte fagyosan, és átvágott a szobán, de közben mindvégig magán érezte Nik Prince figyelő tekintetét.
Az ördögbe, ezt jól megcsináltam! – füstölgött magában Nik. Úgy tűnik, a vonzereje már nem a régi. Juliet Jinx Nixonnál legalábbis csődöt mondott.
Többnapos várakozás után a férfi, akit megbízott a postahivatal
megfigyelésével, tájékoztatta, hogy Watson postafiókjából
mindennap fél egykor egy kamaszlány viszi el a postát. Legközelebb Nik állt lesben, és rájött, hogy nem egy kamasz lánnyal, hanem egy lányos alakú fiatal nővel van dolga. Valószínűnek tartotta, hogy az öltözete – a farmer, póló és baseballsapka – csak álruha. Ez a feltételezése bizonyossággá vált, amikor a parkolóban a nő kinyitotta egy Volkswagen Golf ajtaját, hátradobta a postát, aztán levette a sapkáját, és kirázta hosszú, lángvörös haját. Utána a sapkát is a levelekre hajította, belebújt egy egyenes szabású kosztümkabátba, őszibarackszínű rúzzsal kifestette az ajkát, és íme, a hétköznapi bakfisból elegáns fiatal nő lett! Majd kivett egy válltáskát is a kocsijából, és megindult az utcán felfelé.
Nik biztonságos távolságból követte, aztán hátramaradt, amikor a nő besétált egy zsúfolt olasz bisztróba, ahol egy szép, szőke hölgy várta.
Nik kifaggatta az egyik pincérnőt – akkor még nem volt semmi baj a csábítási képességeivel –, aki elárulta, hogy a szőke nőt Susan Fellowsnak hívják.
Ezek után elcsevegett a húgával, Stazyvel – mivel ő Londonban élt, jól ismerte a londoni társaságot –, és gyorsan kiszedte belőle, kicsoda Susan Fellows, és hogy a vörös hajú nő, akivel együtt ebédelt, a barátnője, Jingx Nixon lehetett.
Utána már gyerekjáték volt kideríteni, hogy Jinx apját Jackson Ivor Nixonnak hívják, egyetemi tanár, történelmet tanít, akárcsak a lánya, és a szakterülete a francia forradalom. Nik összeadott kettőt meg kettőt, és arra a következtetésre jutott, hogy J. I. Nixon J. I. Watson, a Nemhétköznapisrácírója.
Azt is sejtette, miért kerüli a nyilvánosságot. J. I. Nixon számos szakkönyvet publikált, és a Nem hétköznapisrác, noha a felnőttek is lelkesen olvasták, gyerekeknek íródott. A főhőse egy tolókocsiba kényszerült, tizenkét éves kisfiú volt, aki hirtelen szuperhőssé válik. Egy ilyen regény nem illett volna J. I. Nixon írói munkásságába.
Amikor Stazy megemlítette, hogy Susan meghívta a házassági évfordulós partijára, Nik biztos volt benne, hogy Jinx is ott lesz, ezért bírta rá a húgát, hogy őt is hozza magával. Tudta, hogy tisztességtelenül viselkedik, de ezt csak afféle szükséges rossznak tekintette. Ahogyan az iménti csábítási jelenetet is. Bár azt valóban élvezte: Juliet Jinx Nixon gyönyörű nő volt.
Sajnos, úgy tűnt, az érdeklődésük egyáltalán nem kölcsönös. Nik elfojtott egy sóhajt. Mindegy, fiatal még az este. Rendezőként nem a türelméről volt híres, de ha valamit nagyon akart, képes volt várni. És most nagyon akart valamit. Meg akarta szerezni a Nem hétköznapi srác filmjogait… – Miben sántikálsz már megint, bátyó? – karolt beléje Stazy. – És ne tagadd, hogy forralsz valamit! Ismerlek. Láttam, hogy nyílegyenesen odacsörtettél ahhoz a szép, vörös hajú nőhöz.
Nik sosem tudta átejteni Stazyt. Huszonkét éves húga tizenhét évvel volt fiatalabb nála, és a születése pillanatától fogva ő volt a férfi gyenge pontja.
–°Ha jobban meggondolom – folytatta az asszony, aki szintén szép volt, és vörös hajú, de legalább húsz centivel magasabb Jinxnél –, mintha vártad volna azt a nőt. Nik, mi a…? – Ne törd ezen a fejed, édesem! – paskolta meg Nik a húga kezét. – És ne aggódj! – De én aggódom! A férfi megadóan felsóhajtott. Stazy olyan tudott lenni, mint egy pitbull! Ha valamibe belemélyesztette a fogát, azt többé nem eresztette el. Ráadásul amióta hozzáment Jordan Hunterhez, és három hónappal ezelőtt világra hozta a kisfiúkat, Samet, még határozottabb és öntudatosabb lett. Mivel a házasságában megtalálta a boldogságot, hasonló sorsot kívánt a fivéreinek is, és a fejébe vette, hogy megnősíti őket. Most, hogy a kisfia, Sam keresztelőjére mindhárman Angliába jöttek, ki akarta használni az alkalmat.
–°Én a helyedben nem tenném – mormolta Nik komoran. –°Nem? – vonta fel Stazy a gesztenyebarna szemöldökét.
–°Nem. – Nik nem akarta, hogy Stazy érdeklődni kezdjen Jinx Nixon iránt, így is elég nehéz lesz összehozni egy találkozót a nő apjával, gondolta. Nem volt rá szüksége, hogy a húga még tovább bonyolítsa a helyzetet.
–°Rendben – engedett Stazy. – De akkor gyere velem, hadd mutassalak be a többi vendégnek! Nik a következő órában szemmel tartotta Jinxet, és elégedetten állapította meg, hogy egyik férfival sem beszélt sokáig. Bár az is igaz, hogy őt nemcsak hogy nagy ívben elkerülte, de még egy árva pillantásra sem méltatta.
2.FEJEZET
–°Hazavihetem? Jinx megpördült, és a homloka ráncba szaladt, amikor meglátta Niket. A férfi észrevette, hogy a lány egyre közelebb sompolyog az ajtóhoz, és sejtette, hogy szökni készül.
–°Tessék? Nik eléje lépett, elállva az útját.
–°Azt kérdeztem, hazavihetem-e – ismételte meg abból a
feltételezésből kiindulva, hogy Jordan és Stazy hajlandó lesz kölcsönadni a kocsit néhány órára, ők maguk pedig meg majd taxival mennek haza.
Jinx megrázta a fejét, a haja rézvörösen csillogott a szobát megvilágító gyertyák fényében.
–°Nem. Kocsival jöttem. Köszönöm – tette hozzá kicsit
megkésve.
A férfi bólintott. –°De nem vezethet.
–°Nem? – A lány rámeredt. A hangulatvilágításban ibolyakék
szeme mályvaszínűnek tűnt, a bőre bársonyosnak és halvány
őszibarackszínűnek. A nyakán szaporán lüktetett egy ér. Nik szerette volna megcsókolni… – Nem – mondta rekedten a férfi. – Megivott két pohár bort, vagyis nem ülhet volánhoz.
–°Számolta, mennyit ittam? – szakította félbe haragtól égő arccal Jinx.
–°Ne vegye személyes sértésnek! – vont vállat Nik. – Ilyen az agyam, elraktároz egy csomó lényegtelen részletet. Például az a fickó ott a kandallónál egymaga elkortyolgatott egy üveg pezsgőt, és most
kísérője. Ő csak három pohár narancslevet ivott, és nagyon dühös a partnerére. Az a férfi az ablaknál… – Elég, értem! – dünnyögte Jinx. – Mégis… – Mégis micsoda? – Nem szeretem, ha figyelnek – felelte szúrós pillantással a lány.
–°Ezt csak úgy kerülhetné el, ha elcsúfítaná magát – vágta rá Nik. Jinx hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy ezt bóknak vagy sértésnek vegye-e, és inkább elengedte a füle mellett a megjegyzését.
–°Hm. A lényeg, hogy nem kell fáradnia – közölte határozottan. Nik önérzetét bántotta a visszautasítás, bár tulajdonképpen számíthatott volna rá. Juliet Nixon az első pillanattól fogva ellenségesen viselkedett vele. Csak abból merített némi vigasztalást, hogy a lány a többi férfihoz sem volt különösebben barátságos.
Kivéve Leo Fellowst, a házigazdát, akivel hosszan csevegett, és sokat nevetgélt. Talán azért jött egyedül a partira, mert Leo a szeretője? Igaz, a fickó a legjobb barátnője férje, de az ilyesmi gyakran előfordul. Nik egyébként utálta az efféle játékokat, és nem szívesen képzelte volna el Juliet Nixont a „másik asszony” szerepében. Azaz Jinxet, ahogy a legközelebbi barátai szólították a lányt.
Akik közé, ha minden jól megy, hamarosan ő is tartozni fog. Ez volt a terve.
Csak így bírhatja rá Julietet, hogy bemutassa az apjának.
Mi lehet ennél egyszerűbb? Persze sokat segítene, ha Juliet Nixon kevésbé szép lenne, és sokkal kevésbé szexi, gondolta.
Számított arra, hogy udvarolnia kell a nőnek – ez piszkos munka volt, de valakinek ezt is el kellett végeznie –, ám az, hogy ennyire vonzónak találja, és már a parfümje illata is felizgatja, egyáltalán nem tartozott a tervéhez.
–°Miért nem? Nik mogorva ábrázata láttán Jinx elégedetten mosolygott.
–°Susan szülei alig fél mérföldre laknak tőlem, és megígérték, hogy hazafuvaroznak. – Bár az igazat megvallva nem akarta a szavukon fogni őket, hanem azt tervezte, hogy egyszerűen elpárolog.
Niket túl izgalmasnak találta, ezért nem nézett feléje egyszer sem egész este, valahogy mégis a tudatában volt minden mozdulatának.
Nyugtalanította ez a férfi. Természetesen ennek legfőbb oka az a sok levél volt, amelyet Nik küldött és a kiadó továbbított neki. Ezekben a férfi azt írta, hogy találkozni szeretne a Nem hétköznapi srác szerzőjével, és tárgyalni a filmjogokról. Ugyanakkor Jinx erősen vonzódott is Nik Prince-hez, még ha ezt nem is szívesen ismerte be.
Nik már a testalkata és a kisugárzása miatt is feltűnt volna minden társaságban, de Jinxnek nem ezért bizsergett a bőre, és működtek élesebben az érzékszervei a közelében. Nem, ez a vonzalom olyasmi volt, amit nem tudott logikusan megmagyarázni, és amelyhez hasonlót még sosem tapasztalt.
És nem is akart többé tapasztalni!
– Amikor éppen nem tanít Cambridge-ben, hol lakik? –
Londonban. Nik felsóhajtott.
–°London melyik részén? – A délnyugatin – válaszolta a lány nem valami segítőkészen, és lesütötte a szemét.
Különösnek tartotta, hogy az a Nik, aki levelekkel bombázta, egyszer csak felbukkan ezen a partin. Korábban sem Susan, sem Leo nem találkozott vele, Prince pedig nem olyan embernek tűnt, aki rászorul, hogy meghívassa magát egy partira, ha szórakozni vágyik.
Jinx jó ideje nem hitt a véletlenekben, és biztos volt benne, hogy Nik Prince ittléte sem az. Csak abban nem volt biztos, mit tud a férfi.
Mindenesetre eleget tudott ahhoz – hogy kitől, arról fogalma sem volt –, hogy megszervezze ezt a találkozást.
–°Vagyis, nem akarja elárulni, hol lakik. –°Nem – erősítette meg a lány.
–°Akkor okosabb lesz, ha igyekszem minél jobban kihasználni az időt, igaz? – Mire gondol? – kérdezte Jinx gyanakodva.
A férfi vállat vont.
–°A szomszéd szobában szól a zene. Táncoljunk! Első lépésnek ez is megteszi.
Első lépésnek? Mi felé? És ő valóban ilyen közel akarja engedni magához ezt a férfit? Hagyni akarja, hogy megfogja a kezét? Érezni akarja a teste forróságát? – Csak nem fél tőlem? – kérdezte kihívóan Nik, mire Jinx azonnal kihúzta magát. Tudta, hogy a férfi szándékosan provokálja, de nem akart meghátrálni olyasvalaki elől, aki nyilván megszokta, hogy keresztülviszi az akaratát.
–°Csöppet sem, Mr. Prince – válaszolta hűvösen. – Csak azért habozok, mert kijöttem a gyakorlatból. Évek óta nem táncoltam, talán már el is felejtettem, hogyan kell.
–°A tánc olyan, mint a szeretkezés – mondta rekedten a férfi. – Ha egyszer próbálta, sosem felejti el, hogyan kell csinálni! – Akkor nem jelenthet nekem problémát, igaz? – fordult Jinx az ebédlő felé, ahol
egy kvartett tánczenét játszott, és Nikre bízta, milyen
következtetéseket von le az utolsó megjegyzéséből.
Jogosan aggódott, állapította meg néhány perccel később. Niket szemmel láthatólag nem érdekelte, mit írnak elő a társasági illemszabályok, amikor valaki egy idegennel táncol; a két kezét összekulcsolta a lány feneke fölött, s a testük mellkastól combig összesimult.
Jinx eleinte az öklét a vállának feszítve próbálta eltolni magától, ám a férfi ekkor átkarolta a derekát, és a tarkójára téve a másik kezét, gyengéden a vállára húzta a fejét, majd az arcát a hajába temette.
–°Virágillatú – súgta a fülébe. Meleg lehelete érzékien
csiklandozta a lány nyakát.
–°Gyöngyvirágszappant használok – világosította fel Jinx
szárazon, mire a férfi halkan felkacagott.
–°Maga mindig ilyen romantikus? – És maga? – Nem
különösebben – vallotta be Nik. – De talán megváltozom – tette hozzá.
Ez a tánc tényleg nem volt jó ötlet, gondolta a lány. Minden megtett lépéssel nőtt köztük a feszültség. A szíve gyorsabban zakatolt, a lélegzete szaporábbá vált, ahogy megérezte a férfi gerjedelmét.
–°Kívánlak – nyögte Nik, és harapdálni kezdte a fülcimpáját. Jinx megremegett a gyönyörtől, és miközben hol forró, hol hideg borzongás futott végig a gerincén, azon törte a fejét, hogyan akadályozhatná meg, hogy még jobban elfajuljon a helyzet.
–°Az ajtónál áll egy nő, és egyfolytában bennünket bámul – mondta, azt remélve, hogy elterelheti a férfi figyelmét. – Talán az egyik barátnője? – Nem. A húgom, Stazy – válaszolta Nik, fel sem emelve a fejét. A nyelvével éppen a lány nyakát cirógatta.
–°Honnan tudja? – kérdezte Jinx. A hangja szokatlanul magasan csengett, ahogy önmagával küzdött. Jobban mondva az ösztöneivel, amelyek arra biztatták, hogy bújjon a férfihoz, akinek portyázó nyelve már a fülkagylóját ostromolta.
–°Stazy, amióta egy évvel ezelőtt férjhez ment, legfőbb céljának azt tekinti, hogy mindhárom bátyját megnősítse. Most valószínűleg
éppen azt mérlegeli, maga megfelelő feleségjelölt lenne-e a legidősebb és – ha mondhatom ezt – a legkedvesebb bátyja számára.
Jinx megrökönyödve felnézett, de ezt rögtön meg is bánta. Nik szürke szeme ezüstösen fénylett az izgalomtól és a vágytól.
–°Akkor ideje véget vetnünk a játéknak. – Kicsit zihálva hátralépett.
A férfi vonakodva eleresztette.
–°Miért nem térünk vissza az első javaslatomhoz, és szökünk meg? Kereshetnénk egy nyugalmasabb helyet, ahol négyszemközt lehetünk, és befejezhetjük, amit elkezdtünk – duruzsolta.
–°A lakásomra gondol? – kérdezte Jinx. –°Például – bólintott Nik.
–°Az otthonomra, ahová nem akarom elvinni? – gúnyolódott a lány. – Azt hiszem, félreértett, amikor azt mondtam, ideje véget vetnünk a játéknak. Én a komédiázásra gondoltam.
Nik arca kifürkészhetetlenné vált, a szeme elvesztette ezüstös fényét.
–°A komédiázásra? – visszhangozta értetlenül. Jinx fanyarul rámosolygott.
–°Tudom, ki maga, és maga is tudja, hogy én ki vagyok, bár fogalmam sincs, honnan. Ezek után nevetséges lenne folytatnunk a színjátékot.
A férfi tekintetében számos érzelem tükröződött, de túl gyorsan váltakoztak ahhoz, hogy a lány azonosíthassa őket.
–°Ahogyan annak sincs értelme – közölte hidegen –, hogy továbbra is úgy tegyen, mintha vonzódna hozzám.
–°Úgy tegyek?! – kiáltotta felháborodottan a férfi. – Tényleg azt hiszi, csak színlelem? – Azt hiszem, Mr. Prince, maga bármit képes
eljátszani – mondta őszintén a lány. – Ha megbocsát, most mennem kell. Úgy látom, Susan szülei épp távozni készülnek. De a félreértések elkerülése végett, Mr. Prince… most, hogy találkoztunk,
a válaszom még mindig: nem! A Nemhétköznapi srácot nem fogják
megfilmesíteni! A férfi szája pengevékony vonalra hasonlított.
–°Ezt nem az apjának kellene eldöntenie? Jobban szeretném, ha ő válaszolna az ajánlatomra.
Jinx lassan megrázta a fejét.
–°Az adott körülmények között ez nem fog menni – felelte óvatosan.
–°Mire gondol? A lány állta a tekintetét. –°Az apám gyengélkedik, Mr. Prince. –°Nekem csak az aláírása kell.
Jinx minden vidámság nélkül mosolygott. –°Azt az aláírást sosem kapja meg.
–°Lenne szíves Niknek szólítani, a pokolba is? Minden más nevetségesen hangzik az adott körülmények között! A lánynak nem kellett megkérdeznie, milyen körülményekre céloz. Azok után, ahogyan az előbb összesimultak, valóban komikus lett volna ragaszkodniuk a formaságokhoz.
–°Mr. Prince… vagy Nik… – vont vállat. – A válasz így is, úgy is: nem.
–°Ahogy azt már James Stephensnek megmondtam, sosem
nyugszom bele a visszautasításba – figyelmeztette a férfi.
Jinx felszisszent, amikor meghallotta a kiadó nevét. Hát persze! Ki más árulhatta volna el Niknek, hogy J. I. Watson valójában J. I. Nixon? – Szóval James Stephensnek járt el a szája? – James sokkal
profibb annál, semhogy kifecsegje egy szerzője titkát – felelte rosszallóan Nik.
Hála az égnek! Ellenkező esetben Jinx gondoskodott volna róla, hogy a második Watson-kézirat sose kerüljön James Stephens íróasztalára.
De valaki a kiadótól mégis kiadta ezt a bizalmas információt
Niknek! Vajon ki volt az? – Miért nem nyugszik bele a
visszautasításba? – kérdezte.
Mert a bátyám szókincséből hiányzik a nem szó – csendült fel mögötte egy női hang.
A lány megpördült, és meglátta Nik húgát. Stazy Hunter haja majdnem ugyanolyan árnyalatú volt, mint az övé.
–°Ugyan már! – tiltakozott Nik. – Egyszerűen csak optimista vagyok.
Jinxet nem érdekelte, hogy micsoda.
–°Elnézést, most már tényleg mennem kell – mosolygott Stazyre,
aki sokkal kellemesebb embernek tűnt a bátyjánál, majd
figyelmeztető pillantást vetve Nikre, elsietett. Feldúlta, hogy ennyire közel kerülhetett hozzá ez a férfi.
Nik mogorván figyelte Jinxet, aki csatlakozott egy középkorú házaspárhoz, és a szeme összeszűkült, ahogy fontolóra vette a lehetőségeit. Vagy hagyja, hogy Jinx, az egyetlen kapcsolata J. I.
Watsonhoz, meglógjon előle, vagy úgy intézi, hogy együtt
távozzanak! – Tégy nekem egy szívességet, Stazy! – fordult a húgához.
–°Mi a… – Vedd rá a férjedet, hogy menjetek haza! Stazy elképedten pislogott.
–°De hát még olyan korán van! És mit mondjak Susannak és Leónak? – Találj ki valamit! – vágott közbe Nik. Kezdett pánikba
esni, mert Jinx és az idősebb pár már javában búcsúzkodott. – Mondd, hogy ég a házatok! Hogy azonnal el kell csábítanod a férjedet…! – Jordant sosem kell elcsábítanom – biztosította Stazy boldogan.
Nik összerezzent.
–°Vegyük úgy, hogy ezt nem hallottam! – Még azt sem emésztette meg, hogy a kishúga férjhez ment. Azt pedig végképp nehezen fogadta el, hogy egy olyan befolyásos és tapasztalt férfi lett a férje, mint Jordan Hunter, és hogy ezzel ő a második, sőt Sam születése óta a harmadik helyre szorult Stazy életében. – A lényeg az, hogy eszelj ki valamit, de gyorsan! – Rendben – emelte fel csillapítóan a kezét a húga. – Ha jól sejtem, neked ma estére még lesz valami programod.
–°Jól sejted – erősítette meg Nik még mindig Jinxet figyelve, aki a házaspárral épp most indult a kijárat felé. – De bármit is akarsz tenni, igyekezz! – Már itt sem vagyok – mondta Stazy, és amilyen sebbel-lobbal elköszöntek a férjével együtt a házigazdáktól, Niknek az a benyomása támadt, hogy Jordan mégis ráharapott a csábítási javaslatára.
Ütött a cselekvés órája! – Sajnálom, hogy feltartottak – termett Jinx mellett, amikor a lány ki akarta nyitni a bejárati ajtót, és megragadva a könyökét, a kísérőire mosolygott. – Csatlakozhatnék én is önökhöz? – kérdezte kedvesen. – Eredetileg úgy beszéltem meg a húgommal, hogy kitesz a szállodámnál, de a férjével együtt
sürgősen haza kellett menniük valami vészhelyzet miatt… A
házaspár összenézett, aztán Susan édesanyja kijelentette, hogy van elég hely a kocsijukban, és természetesen szívesen elviszik – vagyis minden pontosan úgy történt, ahogyan Nik várta.
Higgadtan figyelte a lányt. Jinx szeme megint mályvaszínűnek tűnt, és a mélyén harag lappangott, de megőrizte a hidegvérét.
–°Ami azt illeti – mosolygott a házaspárra –, sem a lakásom, sem Nik szállodája nincs messze. Akár gyalog is mehetünk.
–°Több kilométert gyalogolnál? Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Susan édesanyja.
–°Miért ne? Olyan szép az idő! – Jinx kihúzta a karját Nik szorításából, és könnyedén a férfiba karolt. – Szerintem kellemes lenne sétálni egyet. Nem gondolja, Nik? – kérdezte mézédesen.
Bár a mosolya nem sok jót ígért, a férfi boldogan belement volna mindenbe, amit javasol, ha cserébe a közelében maradhat.
–°De. Jó mulatság lenne – helyeselt buzgón, noha tartott tőle, hogy egy több kilométeres séta a szombat éjszakai Londonban maga lehet a kínszenvedés. De ha Jinx otthonánál ér véget, annál a háznál, amelyben az apjával lakik, kész volt vállalkozni rá.
Ha Jinx otthonánál ér véget… Valahogy azok után, amiket a lány korábban mondott, érzett ezzel kapcsolatban némi halvány kételyt.
–°Valamikor majd átmegyünk egy hídon is ennek a kellemes sétának a során? – kérdezte, amikor már néhány perce némán bandukoltak, még mindig egymásba karolva, ami nem Jinxen múlt, mert ő többször is megpróbálta kiszabadítani magát.
–°Nem is egyen – morogta a lány.
–°Sejtettem. – Nik nagyon remélte, hogy Jinx nem akarja valamelyikről lelökni.
–°Ne féljen! – mondta fojtottan a lány. – Nem vagyok, erőszakra hajlamos ember… – De titkon szeretné, ha az lenne, igaz? – Olykor.
–°Hallottam, hogy többen is Jinxnek szólítják – váltott témát a férfi.
–°A közeli jó barátaim – bólintott a lány. A hanghordozása elárulta, hogy őt nem sorolja közéjük, és soha nem is fogja.
–°Hogyan jutott ehhez a furcsa becenévhez? Jinx gúnyos pillantást vetett rá.
–°El akarja terelni a figyelmemet a hidakról? – Igen. Biztos, ami biztos – biccentett a férfi.
A lány vállat vont.
–°Iskolás koromban az osztálytársaim összevonták a
keresztnevem J kezdőbetűjét a családnevemmel, aztán
lerövidítették…
– Elhallgatott, és szúrósan a férfira meredt. – Ne reménykedjen, nem viszem haza magamhoz! Nik ebbe már beletörődött. Miután két hónapon át hiába küldözgetett leveleket az apjának, aki még a saját kiadójával sem volt hajlandó találkozni, túl szép lett volna, ha most a lánya meghívja az otthonába, és bemutatja őket egymásnak.
–°Korábban említette, hogy az édesapja gyengélkedik… Jinx megmerevedett.
–°Igen, említettem.
–°De ugye nem életveszélyes az állapota? – Attól függ, mit ért ezen – válaszolt kitérőén a lány.
Nik vállat vont.
–°Életveszélyes, ha valaki olyan betegségben szenved, amely korai halálhoz vezet.
–°Mr. Prince… Nik – javította ki magát Jinx a férfi
homlokráncolására –, maradjon távol az apámtól! – De én csak azt akarom, hogy… – Tudom, mit akar, Nik! – A lány megállt egy utcai lámpa alatt. A szeme szikrákat szórt, apró keze ökölbe szorult. – Meg akarja filmesíteni a Nem hétköznapi srácot, hogy egy újabb Oscart állíthasson a vitrinjébe! Egek, ez a nő gyönyörű, amikor felszítják a szenvedélyét vagy a haragját! Nik inkább az előbbit szerette volna
ismerte el a férfi – de még szívesebben tölteném magával az éjszakát! A lány tátott szájjal bámult rá. Az arca égett, a keble szaporán emelkedett és süllyedt.
–°Úgy beszél, mintha választhatna! – bökte ki végül, és felszegte az állát.
Nik elég tapasztalt volt, hogy tudja, a vonzalmuk kölcsönös, még ha ezt Jinx nem is hajlandó bevallani.
–°Nem úgy értettem, hogy vagy-vagy… – mormolta előrelépve. A hüvelykujja begye végigsiklott a lány duzzadt ajkán. – Te is kívánsz engem, Jinx – jelentette ki magabiztosan.
A lány szeme annyira elsötétült, hogy szinte feketének tűnt. Szétnyíló ajka nedvesen csillogott, ruhája vékony anyaga alatt kirajzolódtak megkeményedett mellbimbói, elárulva az izgalmát. És
még csak nem is csókolóztak! De ezt a mulasztást könnyű
helyrehozni, gondolta Nik. A karjába kapta a lányt, birtokba vette az ajkát – és a következő pillanatban a jól felépített világa darabokra hullott.
Fuldoklott. Vagy inkább úgy érezte, mintha fuldokolna.
Minden más nő, akit valaha ismert, belehullott egy fekete űrbe, és a feledés homályába merült. Számára már csak Jinx létezett, csak az ő érintése, illata, számított.
Ez a nő, ez a csökönyös, pöttömnyi, törékeny teremtés elbűvölte, és testestül-lelkestül a hatalmába kerítette.
Mi az ördögöt csinálok? – villant át Jinx agyán. De bármi is volt az, nem akarta abbahagyni. Még nem. Nik úgy csókolta, mintha teljesen össze akarna olvadni vele. A combjuk összedörzsölődött, a hasuk összesimult, és a lány legszívesebben azonnal letépte volna a ruháikat, hogy itt, az utcán szeretkezzenek. Azt akarta, hogy a férfi tegye a magáévá, meg akart merítkezni vele az érzékek tengerében.
–°Gyerünk egy szállóba! – nyögött fel Nik, amikor nagy keservesen sikerült elszakítania az ajkát a lányétól, aztán a tenyerébe fogta az arcát, és ezüstösen csillogó szemmel lebámult rá. – Nem tudom, mit művelsz velem, Jinx Nixon, de ha nem kaplak meg hamarosan, elégek! A lány tudta, hogy igazat mond, érezte vágya hevességét, amely vetekedett az övével, amikor Nik hozzányomta kőkemény férfiasságát.
Ugyanettől a vágytól lüktetett az öle, ez a vágy emésztette fel az ellenállását.
Mégsem mehet el csak úgy egy szállodába egy férfival, főleg nem Nikkel! Mert bármennyire is sóvárgott utána, minden oka megvolt rá, hogy ne bízzon benne, több oka, mint azt a férfi gyanította.
–°Kérlek, ne! – tiltakozott Nik. Nyilván megérezte, hogy a lány érzelmileg megpróbál eltávolodni tőle, és megint átölelte. – Jinx, tudom, hogy te is kívánsz engem! Ó, igen, kívánta, de most nem lehet gyenge. Túl sok a vesztenivalója.
–°És te mindig megkapod, amit kívánsz, Nik? – sóhajtott fel, és eltökélten hátralépett.
–°Többnyire – ismerte el a férfi, de a karja lehullott. –°Akkor a javadra válna egy kis önmegtartóztatás.
–°Ám te arra kényszerítesz, hogy tőled tartóztassam meg magam. Egyes férfiak megbolondultak, amikor a szakadék szélére hajszolták őket, aztán a partnerük visszatáncolt, ahogyan te tetted, Jinx! – Úgy hallottam, nőkkel is megesik az ilyesmi – válaszolta a lány szárazon.
Még mindig remegett, de most, hogy a férfi már nem ölelte át, legalább valamivel könnyebben lélegzett.
–°Akkor miért? – Mert hiba lenne! – kiáltotta kétségbeesetten Jinx. – Hát nem érted? – kérdezte, amikor Nik üres tekintettel
rámeredt. – Te vagy a földön az utolsó férfi, akivel kapcsolatot akarnék kezdeni.
A férfi megdermedt, az arckifejezése óvatossá vált.
–°Mert meg akarom filmesíteni a Nem hétköznapi srácot?
Pontosan.
–°A pokolba, Jinx…! – Nik, káromkodással nem érsz el semmit. –°Talán nem. De utána sokkal jobban érzem magam! A lány fagyosan mosolygott.
–°Elhiszem, de ez semmin sem változtat. Nem vagyok olyan ostoba, hogy elmenjek veled egy szállóba. És azt sem hagyom, hogy hazakísérj… – Te vagy a legcsökönyösebb… – És ha követsz – folytatta Jinx, nem engedve szóhoz jutni a férfit –, feljelentelek. Megengedheted magadnak, hogy letartóztassanak zaklatásért? – És te megengedheted magadnak, hogy ilyen módon felhívd magadra a figyelmet? – kérdezett vissza a férfi. – Híres ember vagyok, ha elfelejtetted volna.
Nem tartóztattathatsz le úgy, hogy ne írjanak róla a bulvárlapok. A lány természetesen nem felejtette el, kicsoda Nik Prince. Többek között ezért is akarta mindenáron elkerülni a férfit.
–°Ez a te gondod, nem az enyém – legyintett színlelt
magabiztossággal. –Nekem az a legfontosabb, hogy a médiát távol tartsam az apámtól. Mit gondolsz, miért használtunk álnevet? – Tulajdonképpen mi baja az apádnak? Jinx elfordult.
–°Maradj távol tőlünk, Nik! – És ha nem tudok? – kérdezte kihívóan a férfi, mire a lány vállat vont.
–°Akkor készülj fel a következményekre! – A pokolba! Az apád írt egy zseniális könyvet. Számítania… számítanotok kellett volna arra, hogy sikerkönyv lehet belőle! – De nem számítottunk rá! – tiltakozott Jinx. – Az írásban van valami nagyon személyes – rázta
meg a fejét. – Ki gondolta volna, hogy a Nem hétköznapi srác
ennyire népszerű lesz? – És még mindig az. –°Igen.
–°Nem vagy kicsit önző, Jinx? – folytatta könyörtelenül a férfi. –
Világossá tetted, hogyan érzel a könyv megfilmesítésével
kapcsolatban, de amíg nem beszéltem az apáddal, nem tudhatom,
hogy a véleménye megegyezik-e a tiéddel… Jinx ibolyakék
szemében könnyek csillogtak.
–°Miért nem hagysz bennünket békén? – dadogta. –°Mert nem tehetem.
Egy könnycsepp gördült végig a lány arcán. Türelmetlenül letörölte.
–°Bárcsak mindez meg se történt volna! – Nekem ne beszélj, Jinx! Abból a sok pénzből, amit az apád a könyvvel keresett, bizonyára neked is csurrant-cseppent. Nem lehetett olcsó ez a ruha, amit viselsz, és a gyémánt fülbevalód…
– Ebből elég!
– Egyetértek – helyeselt a férfi.
–°A ruhámat és a fülbevalómat is én vettem – mondta dühösen a lány. – A saját fizetésemből, amelyért keményen megdolgoztam.
–°Ha te mondod.
–°Én mondom! – Rendben.
Jinx gyanakvóan méregette Niket. Kételkedett benne, hogy a férfi ilyen könnyen beadná a derekát.
–°Ha követsz, felhívom a rendőrséget – fenyegetőzött. Nik bólintott.
–°Hiszek neked.
Jinx mérget vett volna rá, hogy újra próbálkozni fog, és valószínűleg megint sikerrel jár.
–°Most mennem kell – mondta hidegen. –°Eredj csak! – vont vállat a férfi.
A lány ekkor jött rá, hogy bármi is történt köztük az előbb, Nik lezárt ügynek tekinti. De hát ő éppen ezt akarta, nem? Bólintott, aztán elfordult és továbbment. Mivel ezúttal nem bizsergett a gerince, tudta, hogy a férfi nem néz utána. És miért is nézne? Nem érte el a célját, és rájött, hogy többé nem veheti hasznát.
3.FEJEZET
Nik egyáltalán nem volt büszke magára, és kifejezetten feszengett, ahogy ott ült az asztalnál, Jane Morrow-val szemben. A csinos, szőke, harmincas nő nem is próbálta leplezni az érdeklődését, minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy hozzáérjen vacsora közben.
Az utóbbi hat napban Niket még több csalódás érte, mint az elmúlt két hónapban. Egyszerűen képtelen volt kinyomozni Jinx címét.
A londoni telefonkönyvekben számos J. Nixont talált, de az, aki neki kellett, nem volt köztük. Jackson Nixon másik kiadójától – attól, akinél a tudományos munkáit publikálta – megtudta, hogy a professzor nemrég elköltözött, és az új címét még nem adta meg. Noha, tette hozzá a férfi, ha megadta volna, ők akkor sem árulhatnák el neki.
Nik végül úgy döntött, hogy az apa helyett Jinxet kutatja fel, de ismét zsákutcába jutott. A Cambridge-i Egyetemen azt a választ kapta, nem áll módjukban semmilyen információval szolgálni dr. Juliet Nixonról – bár azt felajánlották, hogy továbbítják a leveleit, amelyeket a nevére, az egyetem címére küld. Ezzel aztán sokra ment volna! Nik felkereste Susant is két nappal a parti után, azzal az
ürüggyel, hogy szombat éjjel elvesztette náluk az egyik
mandzsettagombját, de kár volt törnie magát.
A mandzsettagomb – érthető okokból – nem került elő, és Susan, bár azt megerősítette, hogy Nixonék tavaly költöztek a közelbe, és
hogy Mr. Nixon már egy ideje betegeskedik, ennél többet nem volt hajlandó mesélni a barátnője apjáról.
Stazy barátai sem ismerték Jinxet, így Nik újra ráfanyalodott az
egyetlen megmaradt hírforrására, Jane Morrow-ra, Stephens
főszerkesztőjére… De különös módon, bár egy hónappal ezelőtt még minden lelkifurdalás nélkül flörtölt Jane-nel, most – hiába adta értésére a nő, hogy szívesen ágyba bújna vele – semmi kedve nem volt továbblépni. Sőt már a gondolat is viszolygással töltötte el, ahogy a saját viselkedése is, amelyet sok mindennek lehetett nevezni, csak tisztességesnek nem.
Tisztességes.
Vajon tisztességes ember ő? Eddig úgy vélte, igen, de az utóbbi hetek után már nem volt biztos benne. Annyira szeretett volna találkozni Nixonnal, hogy nem válogatott az eszközökben. Aztán megismerte Jinxet, és szinte a lány megszállottjává vált.
Igen! Túl gyakran járt az esze Juliet Nixonon az elmúlt hat napban, túl gyakran idézte fel, milyen volt átölelni őt, és sokkal kevesebbet foglalkoztatta Nixon és a film, amelyet forgatni akart.
–°...jó hírem van! – újságolta Jane Morrow izgatottan, mire Nik magához tért borús gondolataiból.
–°Mesélje el! – Ma reggel megérkezett J. I. Watson második kézirata – bökte ki Jane büszkeségtől ragyogó arccal. – Jamesnél van, szóval épp csak hogy belekukkanthattam, de amit olvastam belőle, igen biztató. Szerintem ez is óriási siker lesz, bár a második kötet ritkán olyan jó, mint az első… – Szóval egy folytatásról van szó? – Igen. A címe nem árulja el, de ugyanazok a szereplői, és… Jane tovább fecsegett, Nik gondolatai pedig megint elkalandoztak. Tudja Jinx, hogy az apja egy második könyvet is írt? Abból, ahogy szombat este az első könyv sikeréről beszélt, Niknek az volt a
benyomása, a lány jobban szeretné, ha az apja nem ragadna többé tollat – vagy nyúlna a számítógépe billentyűzetéhez.
Bárcsak megállapodhatna valahogy Nixonnal! Ha akkor mutatnák be a filmjét, amikor a folytatás megjelenik, ez óriási reklámot jelentene minden érdekeltnek.
–°És Watson ugyanazokat a feltételeket szabta, mint korábban? – kérdezte fanyar mosollyal.
–°Semmi nyilvánosság, semmi interjú, semmi dedikálás? – Jane bólintott. – Nagyjából igen. De ezúttal volt egy érdekes lábjegyzet is a szerződésben. – Elhallgatott, mintha szándékosan fel akarná csigázni a férfi kíváncsiságát.
Kárörvendő tekintete idegessé tette Nikét.
–°Igen? – Tudja, ez tényleg különös – mondta Jane vontatottan, megérintve a kezét. Ezúttal név szerint említi magát.
Nik megdermedt.
–°Engem? – Igen. „Kérem, hogy a jövőben ne továbbítsák Nik
Prince leveleit.” Azt hiszem, így fogalmazott. – Jane tűnődő pillantást vetett a férfira. – Nagyon felbosszanthatta őt.
Nik azonban nem Jackson Nixont bosszantotta fel – hogyan is tehette volna, amikor nem is találkozott vele? –, hanem a lányát. Jinx haragudott meg rá, méghozzá személyes okokból.
Itt volt például az a szombat esti közjáték. Más körülmények között az első találkozásuk szenvedélyes viszonyba torkollott volna, a legszenvedélyesebbe, amilyet Nik valaha átélt. És ezzel Jinx is tisztában lehetett.
Jackson Nixon merev elutasítása mögött kétségkívül a lánya állt. Jinx az, aki nem akar közelebbi kapcsolatba kerülni vele, ezért hergelte fel ellene az apját.
Niket ez csak még jobban megerősítette abban az elhatározásában, hogy nem adja fel. Minél előbb meghódítja Jinxet, annál előbb megoldódik az összes gondja. Ha csak elképzelte a lány karcsú, meztelen testét, megkeményedett a férfiassága. Azért is habozott elfogadni Jane Morrow kávémeghívását, amikor később haza vitte a nőt. A kávé ebben az esetben, ez a napnál is világosabb volt, csak ürügyként szolgált. Jane valójában az ágyába invitálta, bizalmas simogatásai és kétértelmű megjegyzései ezt nyilvánvalóvá tették, Niknek azonban esze ágában sem volt szeretkezni vele. Őt most csak egy aprócska termetű, dacos, ibolyakék szemű, vörös hajú nő érdekelte, ezért sajnálkozva ingatta a fejét.
–°Talán majd máskor – hárította el a meghívást. – Kora reggel fontos tárgyalásom lesz, és ki kell aludnom magam, hogy teljesen éber legyek – füllentette, nehogy Jane lelkébe gázoljon.
A nő a mellkasára fektette a tenyerét.
–°Beállítom az ébresztőórámat – búgta csábos pillantás
kíséretében.
–°Tényleg nem maradhatok itt, Jane – mondta Nik, és igyekezett kedvesen mosolyogni, hogy elvegye a visszautasítás élét.
–°Miért nem? Mert már megkapta tőlem, amit akart? Mert most, hogy mindent elmeséltem J. I. Watsonról, amit tudok, többé nincs rám szüksége? – támadt rá dühösen a nő.
Fején találta a szöget, amint azt Nik magában bűntudatosan beismerte.
Ugyanakkor felbosszantotta Jane birtokló hangneme. Néhány
vacsorameghívás senkit sem jogosít fel arra, hogy egy másik embert a tulajdonának tekintsen, és kérdésekkel nyaggasson! – Igazán sajnálom… – Nem annyira, mint én – vágott közbe élesen Jane.
Niknek most már egyáltalán nem tetszett a hangja. És most még biztosabb volt benne, mint valaha, hogy hiba lenne folytatni a kapcsolatukat. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az ellenérzéseihez az önérzeténél sokkal több köze van Jinx ibolyakék szemének, durcás ajkának és karcsú alakjának.
Jane Morrow már így is elég dühös volt rá. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy azért nem fogadta el a felajánlkozását, mert elbűvölte őt J. I. Watson lánya? – Tudhattam volna, hogy Nik Prince-t nem én érdeklem, csak az, amit a titokzatos J. I. Watsonról mesélhetek neki! – A nő izgatottan kotorászott az estélyi táskájában. – De útravalóul hadd adjak még egy utolsó tippet! – sziszegte, miután előhalászta és belökte a zárba a kulcsát. – J. I. Watson talán azért kerüli a reflektorfényt, mert… kicsit nőies típus, hogy tapintatosan fogalmazzak.
Nik, akinek már a nyelve hegyén lebegett a bocsánatkérés, megmerevedett.
–°Ezt meg miből gondolja? Jane megállt az ajtóban, és vállat vont. –°Vagy erről van szó, vagy mással íratja a leveleit. Az utolsó kettőnek női parfüm illata volt.
–°Felismerte, milyen? – kérdezte Nik, felidézve Jinx bőrének kellemes gyöngyvirág illatát.
–°Nem! Tényleg igaz, amit a lapokban írnak magáról! – kiáltotta maró gúnnyal Jane, és az arca eltorzult a felindulástól.
Hogy erőszakos, kíméletlen, érzéketlen, céltudatos és makacs? Hogy zseniális és tehetséges? Nik nem tartotta számon a jelzőket, amelyeket a sajtó az évek során a neve elé biggyesztett. Manapság ritkán olvasta el a róla szóló cikkeket, de azzal tisztában volt, hogy az utolsó két jelzővel nem túl gyakran tisztelik meg.
Az újságírók szívesebben kritizálták az úgynevezett hidegsége és gőgje miatt, vagy foglalkoztak a magánéletével, elsősorban a barátnőivel, mint a tehetségével, amelynek az Oscar-díjakat köszönhette.
Az, amit Jane mondott az illatos levelekről, érdekes volt, sőt több mint érdekes. Talán a betegeskedő Jackson Nixonnak a lánya nemcsak a levelezését intézte, hanem másban is segít…? Nik megdermedt, ahogy átvillant az agyán egy újabb, elképesztő gondolat.
De nem, az lehetetlen! Nem tévedhettek mindannyian ekkorát! Vagy mégis? – Juliet India Nixon – tagolta Nik. A név, amelyet olyan lágyan, de határozottan ejtett ki, miközben Jinx és ő egymással
szemben ültek egy dohányzóasztalnál a londoni szállodája
előcsarnokában, úgy lógott köztük a levegőben, mint valami sötét, fenyegető felhő.
Vagy talán csak nekem tűnik így, gondolta a lány. Niknek semmi oka nem volt arra, hogy tartson ettől a találkozótól. Épp ellenkezőleg. –°Így hívnak, ugye, Jinx? A lány megpróbált kitérni átható tekintete elől, és észrevett egy nőt, aki egyedül ült két asztallal odébb, és mohón bámulta a rendezőt. De hát Nik az a fajta férfi volt, aki mindig felkeltette a gyengébb nem figyelmét.
Jinx barátságos mosolyt villantott a nőre, mielőtt elfordult, aztán megcukrozta a kávéját, és hosszan kavargatta az italt, hogy időt nyerjen. Persze nem hitte komolyan, hogy bármit is nyerhet az időhúzással. Elvégre már eltelt két nap azóta, hogy a postafiókjában megtalálta Nik Prince levelét. Juliet India Nixon, azaz J. I. Watson? Azt hiszem, beszélnünk kellene, Légy a Waldorf recepciójánál szerda délelőtt 10.30-kor! – persze eljött, bár még mindig nem tudta, milyen
taktikát alkalmazzon. Próbálhatna hazudni, de úgy vélte, Nik túl okos ahhoz, hogy hagyja sokáig az orránál fogva vezetni magát.
Mit akarsz tőlem? – kérdezte harciasan. Az ezüstös szempárban különös fény csillant. Hogy elmondd az igazat, természetesen. Jinx megvetően fintorgott.
–°Azt várhatod! A férfi arca elborult.
Az ellenszenved csak nekem szól, vagy utálsz minden
filmrendezőt? Két héttel ezelőtt Jinx még azt felelte volna, hogy az ellenszenvében nincs semmi személyes, de ma már nem esküdött volna meg rá. Nik a rámenősségével csöppet sem lopta be magát a szívébe.
–°Hogyan jutottál arra a következtetésre, hogy én vagyok J. I. Watson? – kérdezte válasz helyett. – Az apámmal azonos a monogramunk.
Nik Prince olyan tenyérbe mászóan magabiztosnak tűnt! És az is volt, magabiztos és könyörtelen, olyasvalaki, aki bárkin átgázol. Találkozni akart J. I. Watsonnal, és most nyilván azt hitte, hogy elérte a célját. Jinxnek esze ágában sem volt felvilágosítani a tévedéséről. Ám a haragja ellenére még most is elég volt ránéznie, és a pulzusa az egekbe szökött, mint mindig, amióta csak először meglátta ezt a férfit Susanék szalonjában.
–°Mit számít? – vont vállat Nik. – Te vagy ő, igaz? – Ez inkább kijelentésnek hatott, mint kérdésnek.
Most mit válaszoljon? Jinx nem számított efféle kérdésekre,
ahogyan arra sem, hogy a Nem hétköznapi srác felkerül a
sikerlistákra, és mindenki meg akarja ismerni a szerzőjét, sőt hogy egy olyan híresség, mint Nik, meg akarja majd filmesíteni.
A férfi némán, mozdulatlanul várt, ezüstös szemének tekintetével szinte hipnotizálta a lányt.
Jinx édesen rámosolygott, csak hogy megmutassa, nem hagyja magát sem megbabonázni, sem megfélemlíteni.
–°És ha igen? – szólalt meg vontatottan. – Tudod, hogy engem még kevésbé érdekel az ajánlatod… – De hát még nem is hallottad! – Nem is akarom hallani – rázta meg a fejét a lány. – Nemet mondtam, többször is, ahogy James Stephens erről nyilván tájékoztatott.
Nik előredőlt.
–°Mitől félsz annyira, Jinx? Talán ha ezt elárulnád… – Akkor lemondanál a tervedről, és békén hagynál? – gúnyolódott a lány.
–°Azt nem állítom… – Mindjárt sejtettem.
–°De talán jobban megérteném a vonakodásodat – folytatta a férfi. –°Tényleg? – vonta fel a szemöldökét dühösen Jinx. – És miért gondolod, hogy szükségem van a megértésedre? – Lehet, hogy arra nincs, de úgy vélem, a titoktartásomra fölöttébb nagy szükséged van, ifjú hölgy! – mondta Nik élesen. – Legyen ez a tárgyalásunk kiindulópontja! – Fenyeget, Mr. Prince? – kérdezte a lány, letéve a kávéscsészéjét az asztalra.
–°Nem, én csak… – Nik felsóhajtott. – Nem, Jinx, nem
fenyegetlek.
–°Pedig nagyon úgy hangzott! A férfi szusszant egyet.
–°Nem azért kértem tőled ezt a találkozót, hogy veszekedjünk. –°Nem kértél semmit, gyakorlatilag iderendeltél – emlékeztette a lány. – Méghozzá abban a hitben, hogy rájöttél a titokra, és ezzel majd megzsarolhatsz. Mit gondolsz, hogy haladsz? – Rosszul – ismerte el a férfi.
–°De csak azért, mert te… – Nik a lányra meredt. – Jinx, miért nem akarod, hogy megfilmesítsék a könyvet? – Úgy érted, hogy te megfilmesítsd? – köntörfalazott a lány.
–°Hogy bárki megfilmesítse.
Milyen okos, hogy rájött, a visszautasításában nincs semmi személyes! Jinx nemet mondott volna mindenki másnak is, bár valószínűleg sokkal udvariasabban, mint Niknek. Miért? Mert zavarta a rámenőssége, és tudta, hogy nem törődne bele a visszautasításba? Vagy, mert az első pillanattól fogva vonzódott hozzá, és ez aggodalommal töltötte el? – Jinx? A lány összeráncolta a homlokát, ahogy igyekezett felidézni, miről is beszéltek az előbb.
–°Olvastad a Nem hétköznapi srácot? – bökte ki végül, és Nik elkomorodott.
–°Természetesen. Mindenki olvasta… – Azt hiszem, ez azért túlzás… – Több mint kilencven országban megjelent, huszonöt
nyelvre lefordították… – Minthogy már megérkezett az első
jogdíjbevétel, ezt én is tudom.
–°Akkor azt is tudod, hogy az olvasók zöme azt hiszi: J. I. Watson férfi… – Ahogy te is azt hitted.
–°Igen. A könyv egy tizenkét éves, tolószékes fiúról szól, aki hirtelen felfedezi, hogy különleges szellemi képességei vannak… Tudom, miről szól a könyv, kösz szépen. Vagy azt gondolod, nem lennék képes azonosulni egy tizenkét éves, béna fiúval? – kérdezte a lány.
Az ezüstös szempár végigvándorolt a testén, megpihent a mellén, elidőzött a csípőjén, amelynek gömbölyűségét kihangsúlyozta a szűk, fekete nadrág.
Azt gondolom – felelte végül rekedten Nik –, hogy nehezedre esne bármi korú hímneművel azonosulni! A lány érezte, hogy a szíve vadul kalapálni kezd a férfi csodáló tekintetére, és felbőszítette.
Milyen tipikus hímsoviniszta megjegyzés! Nem, nem az. Csupán
egy kézenfekvő következtetés.
–°Egy téves következtetés! – Téves? – visszhangozta halkan a férfi, Túl sokat fecsegsz, szidta magát Jinx. Le akarta rázni Niket, nem pedig még jobban felkelteni a kíváncsiságát. Megrázta a fejét.
–°Egyszerűen nem hiszem, hogy ezt a regényt át lehetne ültetni a filmvászonra.
–°Szóval nem hiszed? – kérdezte a férfi gúnyosan.
Jinx elpirult. Úgy érezte, Nik mulat a kishitűségén. Mindent tudott a férfi sikereiről, a díjairól, de a Nemhétköznapi srác túl fontos volt
számára. Nem engedheti meg, hogy valaki kényére-kedvére
szétcincálja a regényt, és úgynevezett „figyelemre méltó” filmet készítsen belőle! – Nem, nem hiszem! – Miért nem bízod rám, hogy én ítéljem meg, mit lehet átültetni a filmvászonra, és mit nem? Nik kineveti őt. A pokolba vele! – A válaszom nem, Mr. Prince – mondta Jinx, és a táskájáért nyúlt. – És az is marad.
El akar menni! Ez a jeges kékszemű, vörös hajú kis méregzsák faképnél akarja hagyni őt! Nikkel ilyesmi még sosem fordult elő.
A hétvégén, miután arra a következtetésre jutott, hogy Jinx írta a
Nem hétköznapi srácot, nem az apja, azt hitte, fölénybe került a lánnyal szemben. Úgy érezte, már a zsebében van a szerződés, és ezen a találkozón csak az utolsó részleteket tisztázzák. De Jinx
Nixon, akit sok mindennek lehetett nevezni, csak könnyen
kezelhetőnek nem, ugyanolyan elszántan törekedett rá, mint eddig, hogy meghiúsítsa a terveit.
–°Mi a baj veled, Jinx? – kérdezte, amikor a lány felkelt. – Lehet, hogy a tisztelt dr. Juliet Nixon méltóságán alulinak tartaná, sőt
szégyellné, ha egy olyan lebilincselő és megindító regény
szerzőjeként emlegetnék, mint amilyen a Nem hétköznapi srác? Ha korábban hidegen csillogott Jinx szeme, most szinte perzselt, ahogy vörös haját hátravetve, égő arccal meredt a férfira.
Nik remélte, hogy a gúnyolódásával megtöri a lány merev elutasítását, de nem egészen erre az eredményre számított. Jinx olyan kívánatos volt így, olyan vibrálóan eleven, hogy azonnal maga előtt látta, de nem a haragtól, hanem a vágytól remegve, meztelenül, és az ágyékát elöntötte a forróság.
Levegő után kapkodott. Ez a nő boszorkány! Egyetemista korában fordult elő utoljára, hogy egy egyszerű fantáziaképre így izgalomba jött. Ráadásul arra, hogy ez az álma megvalósuljon, tekintettel a körülményekre, körülbelül annyi esélye volt, mint a holdra szállásra.
–°Bocsánatot kérek az iménti megjegyzésemért – mondta
bűnbánóan, és nagyot sóhajtott. – Csak nem értelek. – Ilyesmi is rég történt vele.
Talán az évek folyamán túlságosan megszokta, hogy a nők a kedvében járnak, mert mindig akarnak valamit tőle, a PrinceMovies nagyhatalmú igazgatójától.
Jinxnek azonban semmi nem nyerte el a tetszését, amit tett vagy mondott, és láthatóan semmi sem ingatta meg az elhatározásában. Már pusztán ez is elég lett volna ahhoz, hogy idegesítően
tehetetlennek érezze magát, most azonban kimondottan
robbanásveszélyessé vált a helyzet. A lány maga is zavarodottnak tűnt, mintha nem egészen tudná, mi legyen a következő lépése.
–°Kérlek, ülj vissza! – kérte Nik szelíden Jinxet, érezve határozatlanságát.
