LŐRINCZ L. LÁSZLÓ
A GYILKOS MINDIG VISSZATÉR
PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1990 A fedél SZABÓ ÁRPÁD
munkája
LőrinczL. László, 1990
Azoknak az észt, litván, burját és orosz barátaimnak ajánlom ezt a könyvet, akikkel együtt ültük meg Kelet-Szibériában, reménytelen keserűséggel, 1968 szomorú karácsonyát.
Himki. December 12.
Iván Petrovics Szerebrjakov, amikor átlépte annak a toronyháznak a kapuját, ahol jó tíz éve lakott, nem sejtette, hogy negyedóra múlva meggyilkolják. Méghozzá feltehetően azok, akik az apját is megölték, bár ez utóbbiról soha, semmilyen hivatalos értesítést nem kapott sem ő, sem az édesanyja, Mária Antonovna Szerebrja-kova.
Megtörölgette gyöngyöző homlokát, nekidőlt a falnak, s felnézett a szétvert villanykörtére a lépcsőház mennyezetén. Vigye el az ördög, megöregedtem -
morogta és megcsóválta a fejét. - Nincs mese, megöregedtem. Pedig nem is iszom. Miattam aztán meghozhatták az új törvényt a piálásról. Akkor se innék, ha ingyen osztogatnák. Mióta Paska lakodalmán majd felfordultam, csak módjával nyúlok a pohárhoz. Akkor se többet, mint egy nyeletet... Vigye el az ördög, csak az öregség lehet az oka, hogy már tíz perc gyaloglás után citerázik a lábam... Vigye el az ördög!
Egészen addig dohogott, amíg fel nem ért a harmadikra. A lámpa természetesen itt sem égett, pedig már sötét volt odakint. - Ha akarnának, ki is nyuvaszthatnának ebben a rohadt sötétben. Mióta Szemjonova idehozta ezeket a görényeket Alma-Atából, nincs nyugalma a háznak. Ereszd be Ázsiát, legelőt csinál az
országodból... Szemjonova elkövette azt az ostobaságot, hogy engedte a lányát férjhez menni egy kazak marhahajcsárhoz. Most aztán megnézheti magát.
Idetelepedett a pereputtya a nyakára: csupa vá-gottszemű, félvad fickó oroszul annyira sem tudnak, hogy bocsánatot kérjenek, ha elsöprik az embert az útjukból a folyosón. Holtbiztos, hogy ezek a Dzsingisz kán-fattyak lopták ki a körtéket a helyükről. Eladták és elitták...
Iván Petrovics a korlátba kapaszkodva felballagott a következő emeletre, s amikor ott is afrikai sötétség fogadta, úgy érezte, tennie kell valamit az
ázsiai banda, és faltörő kosuk, Szemjonova ellen. Óvatosan körülnézett, s amikor meggyőződött róla, hogy hírehamva sincs az ázsiaiaknak, mélyet, jóízűt harákolt, s a kemény, belomorkanal-cigarettán hízott turhát ügyesen célozva Szemjonova ajtajára köpte. Aztán megszaporázta a lépteit és felkapaszkodott az ötödikre. Még akkor is elégedetten mosolygott, amikor megpróbálta elfordítani a kulcsot a zárban.
Egyszer még letörlöm a vigyorgást a kutyapofátokról - motyogta, és lerakta a szatyrot a földre, hogy könnyebben elfordíthassa a kulcsot. - Le én. Várjatok csak zsiványok... Közeledik az idő, amikor a jöttmentek eltakarodnak Moszkvából. Megmondta az a kucsmás a nagygyűlésen... A zsidók, az ázsiaiak, és a bőrfejűek menjenek a francba! Meg azok a kis ribancok is, a Kutuzov sugárút környékéről... Más világ lesz itt hamarosan. A fenébe ezzel a kulccsal..,!
Iván Petrovics csak akkor döbbent rá, hogy nem stimmel valami, amikor az ajtó csendben, egyetlen nyikkanás nélkül kitárult előtte.
Amikor aztán kinyúlt egy kéz a résen és ellenállhatatlan erővel behúzta az előszobába, már tudta, hogy az ázsiaiak elkapták. Villámsebesen végigfutott agyán a gondolat, hogy talán kár volt letur-háznia Szemjonova ajtaját, tovább azonban nem gondolkodhatott, mert az ajtó, amelynek pedig nyikorognia kellett volna, ugyanolyan halkan, ahogy kitárult, be is csukódott mögötte.
Iván Petrovics behunyta a szemét és arra gondolt, hogy a szatyra alighanem kint maradt a folyosón. Aztán meg arra, hogy holtbiztosán megvágják az arcát egy borotvapengével, esetleg levágják fél fülét, mint Viktor Afanaszjevnek Ufában, esetleg... - ami ezután következhetett volna, arra nem is mert rágondolni. - Vigye el az ördög, jó lenne, ha legalább néhány szót tudnék kazakul, talán nem bánnának el velem annyira az ördögf attyak. Vajon ki tudják-e verni belőlem, hova dugtam a takarékkönyvemet? Ha már eddig is meg nem találták a disznók. Olyan ezeknek a szaglása, mint a vadászkutyáké... Uramisten, hát mit vétettem... Hagyta, hadd húzzák tovább.
nekik, kitaposom a belét. Kosztya Fomin, vagy kicsoda? Fominnak beszéltem
legutoljára a zöldségesnél ezekről az undorító, ázsiai férgekről... Lehet, hogy neki járt el a pofája? Ej, Fomka, Fomka, nagy szarba kevertél a hülye fecsegé-seddel. Ezek még a bőrömet is lenyúzzák, barátocskám...
Iván Petrovics csak akkor merte résnyire nyitni a szemét, amikor már átlépte a szoba küszöbét, s érezte, hogy odabent többen is vannak, néhány lépésnyire, vagy éppen karnyújtásnyira tőle, arra várva, hogy szembenézzen velük.
Iván Petrovics mélyet sóhajtott és felpillantott. De csak egy
szemvillanásnyira. Aztán ismét a sötétségbe menekült és arra gondolt, hogy ez csak rossz álom lehet. Esetleg ufók látogatták meg, mint a hülye Antont, aki kvászos kocsijával nagy néha feltűnik a lakótelep környékén, és kvászmérés helyett arról dumál, hogy Liga-csov egy másik világból érkezett azzal a
feladattal, hogy elrontsa, amit az elmúlt évek során megpróbáltak helyrepofozni. Ezek azonban valódi, földi férfiaknak látszottak. Ráadásul nem is voltak
ázsiaiak. Már amennyire, persze, egy futó pillantásból meg lehet győződni róla. Iván Petrovics - hallott egy lágy, barátságos hangot szobája mélyéről. - Nem vetné le a kabátját, kérem?
Kedvenc karosszékében, a televízió előtt, magas, szőke, egészen, mondhatni valószínűtlenül világos szemű férfi ült, kedves, vidám, gyerekesnek tűnő mosollyal az arcán. Vele szemben, Varvara Iva-novna árván maradt
öltözőasztalkájánál fekete hajú, fekete szemű férfi kuporgott - szerencsére ő sem volt ázsiai. A harmadik mögötte állt, és szinte szeretetteljes mosollyal nézte a zavartan tébláboló Iván Petrovicsot.
Grisa - mondta a szőke, éneklő, dallamos oroszsággal -, segítsd le házigazdánkról a kabátot.
Iván Petrovics automatikusan gombolni kezdte télikabátját. Esze ágában sem volt, hogy megkérdezze: ugyan milyen jogon szólítja fel valaki a saját lakásában, hogy vesse le a kabátját.
A fehér szemű, vidám képű fickó mosolyogva felemelkedett és az ablakhoz sétált. Iván Petrovics most vette csak észre, hogy a függönyöket behúzták, pedig ő sohasem szokta behúzni őket. Mióta egyedül élt, bátorságot merített a környező, kivilágított ablakok látványából. Erősen hitte, hogy azok az emberek, akik ott élnek a világos ablakok mögött, gondolkodás nélkül segítségére sietnének, ha valami baja történne. Tudata mélyére száműzte kétségeit, hogy mindez csak
illúzió, a magány mákonya hogy azok az emberek fütyülnek rá, és még ha kiállna az ablakba, és világgá üvöltené is a fájdalmát, esze ágában sem lenne egyiküknek sem megkérdezni, mire van szüksége.
A szőke, magas, világos szemű fiatalember két ujja közé csippentette a függönyt és óvatosan elhúzta az ablak elől. A felbukkanó narancssárga négyszögek most nem vidították fel az öregember lelkét. Rájött, hogy a hidegen világító ablakok nem barátok, hanem ellenségek.
Szép helyen lakik, Iván Petrovics.
Iván Petrovicsnak eszébe sem jutott, hogy kérdéseket tegyen fel. Legkevésbé pedig, hogy tiltakozzék. Egyes-egyedül az járt a fejében, hogy mi az ördögöt kereshet az a fickó, aki elvette a kabátját, a folyosón, majd a konyhában. Igen jól hallotta ugyanis, hogy a férfi bemegy a konyhába, s matatni kezd a tányérok és evőeszközök között.
Nem ülne le, Iván Petrovics?
A szőke, világos szemű férfi cigarettát húzott elő a zsebéből és Iván Petrovics felé nyújtotta. Ugyanaz a belomorkanal volt, amit Iván Petrovics is szívott. Megvárta, amíg Iván Petrovics megnyugszik egy kicsit, leveri a hamut a
szőnyegre, akkor felemelte a fejét és az öregemberre mosolygott.
Kedves Iván Petrovics, bizonyára felteszi magában a kérdést, mi az ördög ez, ami itt történik, mit jelent az, hogy wiitt vagyunk a lakásában, s mit akarunk magától. így van?
Iván Petrovics határozatlanul hümmögött, és egy füstfelhő mögé bújt. Mi a fenét lehetne ehhez hozzátenni?
A szőke biccentett és mintha elkomorodott volna. Éppen csak egy picikét, de ez is elég volt ahhoz, hogy Iván Petrovics hátán a hideg fusson végig.
Tökéletesen helytállóak a kérdései, Iván Petrovics. És.,. tulajdonképpen, szívem szerint válaszolnék is rá, de... nem tehetem. Ugye megért, Iván Petrovics?
Az öregemberre ekkor határtalan nyugalom szállt. Most már biztos volt benne, hogy nem fogják megvágni pengével az arcát, nem gyújtanak tüzet a talpa alá,
hogy előadja a takarékkönyvét, sőt még a szobája padlójára sem rondítanak oda, ahogy Petrovéknál csinálták az ázsiaiak.
Legfeljebb simán és könnyedén megölik.
Nem fárasztotta magát azzal, hogy a miértekkel kínozza magát. Bizonyos esetekben a miértek értelmüket vesztik. És a kérdőjelek is. Csak felkiáltójelek maradnak minden mondat után.
Bólintott, és bár alacsonyan ült, igyekezett kinézni az ablakok világító négyszögeire.
Igen. Megértem,
A fehér szemű elégedetten biccentett.
Köszönöm, Iván Petrovics. Arról van szó, hogy a segítségét szeretnénk kérni. A segítségemet?
Úgy robbant ki belőle a szó, mint ágyúból a golyó. Az 6 segítségét? Hiszen évek óta szerencsétlen nyugdíjas, s leszámítva a sorban állásokkal töltött időt, amikor kénytelen-kelletlen szóba elegyedik ezzel-azzal, még normális emberi kapcsolata sincs. Mivel tudna segíteni nekik?
A fehér szemű mosolygott, mondani akart valamit, de amikor a harmadik férfi felbukkant az előszoba ajtajában, magába fojtotta a szót. Megvárta, amíg a
kefehajú, kövérkés fickó, kezében néhány tányérral és egy üveg vodkával belép az ajtón, a tányérokat és az üveget a szoba közepén álló asztalkára teszi.
Iván Petrovics csak most vette észre, hogy a kis, tulajdonképpen háromlábú asztalkára - egyik lábát Varvara Ivanovna katona fia törte ki részegen - valaki fehér térítőt terített. Idegességében azt sem tudta, kié a terítő: az övé-e, vagy azt is a látogatók hozták magukkal.
A kefehajú az asztalra tette a tányérokat. Iván Petrovics akaratlanul is
megszámolta őket: négy kistányér volt és egy nagyobb. Az elsőn néhány olajos hal feküdt, valószínűleg sprotni a másodikon szeletelt uborka tejszínnel leöntve a harmadikon marhaszeletek a negyediken pedig egyetlen zöld alma.
Mire Iván Petrovics kellőképpen kicsodálkozta magát, a kefe-hajú ismét fordult egyet. Vizespoharat állított az asztalra, megfogta egy szalvétával az üveget, és majdnem teletöltötte belőle a poharat.
A szőke biccentett a kefehajú eltűnt az előszoba sötétjében. A szőke Iván Petrovicsra szegezte a szemét és ismét mosolygott. Vegyen, Iván Petrovics.
Az öregember gyomra összerándult. Érezte, egyetlen falatot sem tudna lenyomni a torkán.
Köszönöm - nyögte. - De... nem vagyok éhes. Akkor igyék!
Én nem... évek óta... Mióta a májam egyszer... Néha-néha kivételt tehet az ember.
No, persze, istenkém... hát hogyne, de én... tudják, amikor rosszul lettem, azt mondta az orvos...
A világos szemű mosolyogva felállt, felvette a poharat és Iván Petrovics kezébe nyomta.
Ismeri Buharint, Iván Petrovics? Iván Petrovics arcából kifutott a vér. Én... nem... azaz...
Nyugodtan beismerheti - mosolygott a szőke -, nem kell félnie, Buharin elvtársat rehabilitáltuk.
Sajnos, nem volt módomban...
Nem tesz semmit, Iván Petrovics. Hajói emlékszem, ő írta egy helyütt, de javítson ki, ha rosszul emlékszem, hogy vannak olyan kérések, amelyeket nem lehet visszautasítani. Buharin itt nyilván bizonyos pártmegbízatásokra gondolt, de...
Iván Petrovics nagyot nyelt. Nem tudta ugyan elképzelni, hogy
neki miért kéne pártmegbízatásként kiinnia egy pohár vodkát, de érezte, hogy ez esetben aligha ellenkezhet. Mégmindigjobb,minta zsilettpenge...
A torkán lezúduló vodka parázsként égette a belsejét. Meglepetten tapasztalta, hogy nem is olyan kellemetlen, mint gondolta. Tudta ugyan, hogy másnap majd a szőnyegen térdel máját tapogatva, és jajgat, mint sebzett vadállat, de most nem akart a holnapra gondolni. Tulajdonképpen nem akart semmire sem gondolni.
Egy kis uborkát, Iván Petrovics.
Minden mindegy alapon vett az uborkából is. Aztán a halból és a marhaszeletből. És... önök... elvtársak?
az értelme, hogy innánk mi, hogyne innánk, csak hát a szolgálat...
Iván Petrovicsnak elszállt a félelme. Megállapította, hogy ezek a fiúk nem is olyan félelmetesek, mint amilyen a hírük. Igaz, hogy a, kefehajút csak néhány pillanatig látta, a fekete pedig csak ül, mintha néma lenne, és még csak nem is mosolyog, de ez a szőke, ez barátságos legény.
Csak még egy pohárkával - mondta a fehér szemű.
Iván Petrovics engedelmesen töltött: meg sem várva, hogy megtegyék helyette. A színházáról lenne szó, Iván Petrovics - hallotta a fehér szemS hangját a vodka ködfátyolán át. Poharáért akart nyúlni, de az már nem volt az asztalon. És a vodkásüveg is eltűnt.
A színházamról?
Maga színházigazgató volt, Iván Petrovics - mondta a világos szemű, és már nem mosolygott. - Mi lett a színházával?
Iván Petrovics lihegett és széke biztonságába húzódott.
A színházammal? Elvtársak én... feloszlatták. De esküszöm... A szőke föléje magasodott és a vállára ejtette a kezét.
Nyugodjék meg, Iván Petrovics, egyszerűen csak bizonyos információkra lenne szükségünk a színházával kapcsolatban. Érti mire gondolok?
Iván Petrovics biccentett, pedig nem értette. Egyáltalán nem értett semmit. A színházamat... 1962-ben feloszlatták.
Tartja a kapcsolatot a színészeivel? Ugyan... dehogy. -Eggyel sem?
Iván Petrovics úgy érezte, hazudnia, és ami ezzel együtt jár, kockáztatnia is kell. Legszívesebben jót húzott volna a vodkából, mielőtt nemet int, de az üveg már rég nem volt az asztalon.
Nem. Senkivel.
A fehér szemű mosolygott és cuppantott egyet, mintha nagyon meg lenne elégedve a válaszokkal.
Tudomásunk van róla, Iván Petrovics, hogy amikor feloszlott a társulata, maguk búcsúestet tartottak. Egy magánlakáson. Az est végén valamennyien felírták a nevüket és címűket egy noteszlapra, amit ön eltett, Iván Petrovics. Én, és a barátaim, ezért a noteszlapért jöttünk.
Iván Petrovics elképedt. Egyszerűen nem értette az egészet. Mit akarnak ezek a színészeitől? A volt színészeitől?
Mivel a tekintetek mozdulatlanul rászegeződtek, kelletlenül megvonta a vállát, és megvakarta az orra hegyét.
Hát... kétségkívül volt valami ilyesmi.
Viktor Pervuhin lakásán - segített a világos szemű.
Iván Petrovics elámult. - Ti aztán mindent tudtok, barátocskáim. Akkor meg mi az ördögöt akartok tőlem? Valóban azt az egyetlen, aprócska papírlapot?
A hallgatag fekete hajú, székét megrecsegtetve feltápászkodott, és mintha csak véletlenül tenné, az ablakhoz sétált.
Na, igen - morogta az öregember és érezte, hogy üres a feje, mint a kvászoskocsi tartálya dél felé. Mit is akarnak ezek itt? Csak a papírt, a papírocskát?
Hogy, hogy nem, a teli pohár ismét felbukkant a fehér szemű kezében. Igyon még egyet, Iván Petrovics. A vodka jót tesz az emlékezetnek.
Iván Petrovics remegő kézzel nyúlt a pohár után. Amikor az ital leszáguldott a torkán, s fejében halk robbanást hallott, elhatározta, hogy beszélni fog. Miért is ne mondaná el nekik, hol van az a papír. Nem hadititok, vagy olyasmi, ami, ha kiszivárog, ártana az ország érdekének. Hiszen valamennyien igaz hazafiak
vagyunk, mégha mást is értünk néha alatta. Ma már ti is mások vagytok, fiúk, ma már...
A fehér szemű elvette tőle az üres poharat. Iván Petrovics az uborkáért nyúlt. Megevett két karikát, aztán zavartan vihogva beszélni kezdett.
Hát persze, hogy megvan az a papír, miért ne lenne meg, hehe-he? Akkor
amikor... szóval be kellett zárnom a színházat, valóban összejöttünk valahol. Akkoriban még magam is kedveltem az italt, nem mintha ez rosszulesett volna... A szőke a vállára tette a kezét.
Hol a lista, Iván Petrovics?
Iván Petrovics böffentett, előkelő mozdulattal szája elé szorította a kezét, és bűnbánóan mosolygott.
Bocsánat... elszoktam tőle. A lista ott van a... Lenin második kötetében. A világos szemű felemelte a fejét és szemügyre vette a heverő fölé szerelt
aprócska könyvespolcot. A fekete hajú két gyors lépéssel átszelte a szobát, lekapta a polcról a Lenin-kötetet, s egyetlen szempillantás alatt megtalálta benne a színészek listáját. Csak szemvillanásnyi időre mutatta fel, aztán ugyanolyan sebesen el is tüntette a zsebében.
A világos szemű megveregette Iván Petrovics vállát.
Nagyon köszönjük, Iván Petrovics. Tényleg, nagyon sokat segített nekünk.
Ekkor jelent meg az ajtóban a kövérkés, kefehajú. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
A fehér szemű kezében ismét felbukkant a vodkásüveg. Felemelte, a fény felé tartotta, s amikor meggyőződött róla, hogy még legalább kétujjnyi maradt az alján, felét az öregember poharába töltötte.
Igyon, Iván Petrovics! Maharadze!
A sötét hajú az ablaknál katonásan felemelte a fejét.
A világos szemű behunyta a szemét és bólintott. A sötét hajú megfordult, és kinyitotta az ablakot. Az ötödik emelet magasában áramló hideg levegő betódult a szobába, meglebegtetve a kopott, még Varvara Ivanovna által varrott függönyöket. Iván Petrovics szólni akart, tiltakozni, hogy mi a fenének ez a nagy
szellőztetés, amikor a sötét hajú elmozdult az ablaktól, az asztalkához lépett, és felborította.
Iván Petrovics halkan felkiáltott. Kitágult szemmel figyelte, ahogy az uborkás tányérról lecsorgó tejszín végigömlik a szőnyegén. A marhaszeletek tányérja darabokra törött: a szeletek becsúsztak a heverő alá.
Iván Petrovics érezte, hogy kiáltani, üvölteni kéne nekik esni és rúgni, cibálni őket, de nem maradt egy egérkényi ereje sem, hogy megmozduljon. Lába remegett, arca megmerevedett, mint színész korában, amikor vastagon bekente festékkel. Csak az ajkai mozogtak, de hang nem jött ki közülük.
A fekete hajú két ujja közé csippentette az abrosz szélét, kissé felemelte, és alánézett. Amit ott látott, megnyugtathatta, mert biccentett és visszaengedte a térítőt.
A világos szemű most már teljes figyelmével Iván Petrovics felé fordult. Szeme szinte világított a szembeni házak ablakainak beszűrődő fényében.
Álljon fel, Iván Petrovics!
Az öregember megprób ált engedelmeskedni, de nem ment. Hiába igyekezett, nem volt erő a lábában így aztán csak kapálódzott kétségbeesetten, mint a hátára fordított bogár.
A szőke a hóna alá nyúlt és felemelte. Mint a kórházi betegszállítók, amikor hetvennégy nyarán eltörte a lábát. Széke karfájára támaszkodott és megpróbált segíteni neki, aztán kétségbeesetten abbahagyta, amikor észrevette, hogy a kefehajú, aki eddig az ajtónál állt, egy teli vodkásüvegből vodkát locsol a szőnyegre.
Elvtársak, én... bocsássanak meg, az Istenért, hát mit akarnak tőlem?
Ez volt az utolsó mondat, amit életében mondott. Érezte, hogy rettenetes erő ragadj a a levegőbe, az ablak megindul és egyre közelebb jön hozzá, mint egy hatalmasra tátott száj.
Behunyta a szemét és csak akkor nyitotta ki, amikor már a narancssárga
négyszögek iszonyú sebességgel száguldottak el mellette. Az egyik négyszögben fekete klottgatyás embert látott, amint a konyhaasztalra haj olva maj szol valamit, miközben újságot olvas, egy másik négyszögben pedig két kislány, fehér kötényben és óriási masnival a hajában, földig érő tükör előtt illegeti magát. Mintha rakétává vált volna a világ, amely a végtelen magasságokba emelkedik. Néhány pillanat múlva a hajtómű robaját is meghallotta.
Aztán már soha többé nem hallott semmit. Baku. December 20.
Ligyija Szergejevna Muratova ezen az éjszakán is piszokul unta a banánt. Unta a részegeket, a csak most lerészegedőket, és a gyomorbajos józanokat is. Unta a hangos, és egymással is kötekedő oroszokat, az azerivel kevert oroszt beszélő azerieket, és az orrukat piszkáló, bamba özbegeket. Unta a világot mindenestül főleg a főnökét, Sislint, aki egyetlen pillanatot sem hagyott ki, hogy
megpróbáljon a szoknyája alá nyúlni.
Ligyija Muratovát egyáltalán nem elvi okok késztették rá, hogy visszautasítsa Sislin közeledését. Sokkal inkább gyakorlatiak. A szerencsétlen, papucsférj Sislintől ugyanis nem várhatott az égvilágon semmit. Éjféltájban
menetrendszerűen felbukkant pipaszárlábú felesége, beletúrt a kasszába s gizda kis fenekét riszálva rávi-csorgott Ligyijára. Muratova tudta, hogy Sislin
szegény, mint a templom egere, annak ellenére, hogy többet lop, mint egy kisebb autonóm köztársaság. Nem érzett senjmi hajlandóságot, hogy csak úgy, két nyelet import Martini közben letolja a bugyiját Sislinnek. Ugyan, miért is tenné? Nem volt kíváncsi főnöke pattanásos fenekére, attól pedig egyenesen viszolygott, hogy beleszuszogjon a fülébe és galambocskámnak nevezze.
A mai éjszaka, sajnos, nem kecsegtetett semmi jóval. A fizetés napja rég elmúlt, a következő pedig még valahol a távoli horizont mögött bujkált. Unottan a pultra könyökölt és jobb híján a pezsgőző grúzokat figyelte.
Ligyija Muratova maga sem tudta miért, de nem kedvelte a kaukázusiakat. Talán a félelem volt az oka, hogy, ha csak tehette, visz-szautasította közeledésüket. Taszította vad, fekete szemük, az orrlyukaikból kiálló seprűszerű szőr, és az a természetes fölény, amellyel igyekeztek a magukévá tenni. És harsányságukat sem szerette, amely már az ivászat első perceiben kitört belőlük.
Az azerieket jobban elviselte, bár alattomosak voltak, és kisstí-lűbbek, mint a kaukázusiak. A kellemesen hűvös borozópincék mélyén azonban jobbik arcukat
mutatták. Halkan társalogva ízlelgették a vörösbort, sósmandulát ettek hozzá, és sietősen távoztak, ha egy-egy már erősen kapatos, többnyire oroszokból álló olajbányász-kompánia felverte a borozó csendjét.
Ligyija hirtelen felrezzent. A grúzok újabb szelet csokoládékat követeltek a pezsgőjükbe. Ligyija kivitte a csokoládét, visszautasított egy pohár gyanús színű italt, utálkozva felhúzta az orrát, amikor észrevette, hogy az asztal végén ülő, és csak egymást figyelő két grúz legény egyikének a keze a másik nadrágjában turkál, 8 fenekét ringatva visszasétált a pulthoz.
Ligyija Muratovát ezen az éjszakán komor gondolatok foglalkoztatták. A vén boszorkány - csak így nevezte Abdullajevát, a háziasszonyát - már kétszer is ráripakodott, hogy ha nem fizeti ki a szoba árát - le is út, fel is út! - mehet a francba annyi a szobára váró, mint égen a csillag, akik ráadásul rendesen fizetnek, és nem hordanak mindenféle gyanús alakokat a takarójuk alá. Márpedig Zsenya eltartása maga egy vagyont emészt fel, nem beszélve egyéb
szükségleteiről. De hát, honnan a fenéből szerezzen pénzt, ha nincs?! Persze - gondolta -, bizonyos értelemben könnyebb lenne, ha megszabadulna Zsenyától. De csak rövid ideig. Azon a helyen, ahol ő lakik, és abban a körben, ahol
forgolódik, nem lehet meg egy Zsenya nélkül.
Mélyen a gondolataiba merült, így aztán nem is vette észre, mikor jött be a magas, szőke, szokatlanul világos szemű férfi az étterembe. Biztosan rendesen letejelt Pasa bácsinak, hogy az öreg hétrét görnyedve kísérte egy szabad asztalhoz.
Ligyija szájába vett egy fogpiszkálót és lopva gusztálni kezdte a vendéget. Természetesen nem annyira, hogy feltűnő legyen, de annyira titokban sem, hogy a pillantások címzettje ne vegye észre. Kezébe kapott egy kockás, még száraz rongyot, kiválasztott egy nem közeli, de nem is nagyon távoli asztalt, s ringó léptekkel odasétált hozzá. A két bárgyúképű tatár fel nem foghatta, mi késztette a feszülő szoknyás, és még feszülőbb blúzú lányt, hogy felemelje a poharukat, és letörölje azt a néhány csepp pezsgőt, ami véletlenül kifutott eléjük.
Ligyija áthajolt az asztalon, s combját az asztal széléhez érintve néhány apró, gyors mozdulatot tett. Aki akarta, érthetett belőle.
A két tatár megbabonázva bámulta Ligyija Muratova kebleit és virgonc fenekét. Egyszerre emelték a szájukhoz a poharukat, és egyszerre felejtettek el inni belőle. Csak akkor engedték le a hideg italt lassú nyeldekléssel a torkukon, amikor Ligyija felemelkedett és oldalra fordulva profilból mutatta magát a világos szeműnek. - Ez minden, amit tehetek érted - gondolta a lány, és visszaringott a pulthoz. Kezébe vette az étlapot, tanulmányozta egy darabig, hosszú, töredezett szélű, pirosra festett körmét végigfuttatta a papíron, aztán kelletlenül összecsattantotta a kemény fedőlapot és óvatosan elhúzva a nyúlkáló grúzok mellett, a világos szemű asztalához ringott.
Ligyija Muratova nem volt az a nő, aki gátlástalanul és szemérmetlenül
felkínálja magát. Soha nem kacsintgatott, nem integetett mégcsak hosszasabban a szemébe sem nézett senkinek. Zsenyát kivéve még szeretkezni is úgy szeretkezett, hogy a partnere legyen tudatában: az az ötven rubel, amit kap tőle, csak annak az ára, hogy ketten feküdjenek egy ágyban. Semmi pluszt nem várhat el a
szolgálataiért. Sem egy mosolyt, sem egy jó szót. Ligyija tudta, hogy az ilyesfajta nőkért törik magukat a férfiak.
Muratova megállt a fehér szemű asztalánál és átnyújtotta neki az étlapot. Közben átnézett a feje felett, mintegy tudtára adva, hogy 6 aztán nem lesz a
kezdeményező.
A fehér szemű elvette az étlapot, kinyitotta, és nyomban összecsukta. Felemelte a fejét és a lányra mosolygott. Talán igen világos szeme tette, hogy ez a mosoly Ligyiját gyerekkorában, a Volga partján töltött őszök töklámpásaira
emlékeztette.
Tudna ajánlani valamit?
Ligyijának tetszett a kérdés. Úgy gondolta, minden valamirevaló vendégnek ezt kellene kérdeznie a pincértől. Nem pedig mocskos ujjakkal az ételek árait cirógatni.
Kijevi csirkemellet. A férfi mosolygott.
Rendben. Akkor legyen kijevi csirkemell. -Italt?
A férfi körülnézett. Összeráncolta a homlokát és mutatóujjával megkocogtatta a fogát.
Tartanak import pezsgőt? Vagy exportból visszamaradtat? A lány levette a szemét a falról és tüzetesebben szemügyre vette a
férfi arcát.
Komolyan gondolja? A legkomolyabban.
Ligyiját vad Öröm töltötte el. Uramisten, ha ezt a jól öltözött, láthatóan moszkvai vagy baltikumi fickót elkaphatná egy fordulóra, talán befoghatná AbduUajevalepcses pofáját. Csak óvatosan, Lida, óvatosan...!
Ligyija előrehajolt, mintha egy porszemet csippentene le az asztalról. Figyeljen. Meg tudom oldani, de át kell ragasztanom a címkét. Várjon egy kicsit.
A fickó bólintott és cigarettára gyújtott. A dobozon kérődző tevétől Ligyijának elállt a szívverése. - Uram, Jézus, most segíts meg! - fohászkodott magában. - Ez a pasas Camelt szív. Ha ebből nem tudok kivágni száz rubelt, megérdemlem, hogy mosónő legyek a sarkkörön túl, és rénszarvast dugó tunguzok szaros gatyáit mossam egy életen át. Nyugi, Lida, nyugi!
Elringott a pultig, ügyet sem vetve a grúzok kaján megjegyzéseire. Ha lett volna ikon a falon, mint gyermekkorában nagyanyja faházában, talán még le is térdelt volna előtte. Csak el ne szalassza valahogy a pasast!
Egészen kicsit zavarta csak, hogy Sislin beoldalgott utána a raktárba, s míg előhalászta az exportból visszamaradt pezsgőt és nekilátott, hogy átragassza a címkét, Sislin a háta mögé kerülve tenyerét a mellére tapasztotta.
Ligyijának mindkét keze foglalt volt, a pezsgőt pedig nem merte elereszteni, így az egyedüli, amit tehetett, hogy jó erősen hátrarúgott. Érezte, amint hegyes cipősarka belefuródik Sislin lábszárába. A férfi feljajdult, elengedte, és éppen a száját nyitogatta, hogy odamondogasson neki, amikor az öreg, fogatlan
takarítóasszony dugta be a fejét az ajtón. Sislint hívta, mert valami balhé támadt az egyik
asztalnál. Sislin sziszegve kibicegett, öklét rázva a szenvtelen arccal tovább ragasztgató lány felé.
A férfi hálásan rámosolygott, amikor megkapta a pezsgőt, ligyija az új címke alatt otthagyta a régit persze szándékosan. Ha fény felé tartja az üveget, láthatja, hogy nem csapta be.
Ezt a pasast azonban úgysem lehetett volna átverni. Amikor ligyija felbontotta az üveget, s kitöltött egy pohárkával, a férfi felemelte, beleszagolt, kortyolt egyet, aztán elismerően csettintett.
Két éve került forgalomba, elsősorban Moszkva környékén.
Ligyija elámult. Egyetlen pillanatra lehullt róla az álarc és döbbenten bámult a férfi arcába. Az pedig minden további megjegyzés nélkül fenékig ürítette a
poharát.
Azalatt a fél óra alatt, amíg az átkozott, balfácán Sislin megsütötte a csirkét, jó néhányszor szemügyre vette vendégét. Egyszer-kétszer össze is akadt a
pillantásuk, de egy-egy ezredmásodperccel sem tovább, mint illett volna. Ligyija ekkor már pontosan tudta, miről van szó. Kell a férfinak, nem vitás. Bár nem volt szokása, remegett a kezében a csirke, ahogy az asztalhoz vitte.
A férfi felnézett rá, s ügyet sem vetve az előtte párolgó ételre, ismét cigarettára gyújtott.
Bocsásson meg kisasszony, kérdezhetnék valamit?
ligyija érezte, hogy összeszorul a torka, mint még kezdő korában, amikor egy-egy megtermettebb kliens levetkőzött előtte.
Igyekezett választékosán beszélni, miközben összeszorította az öklét, hogy ne látszódjanak töredezett körmei. - Már tegnap le kellett volna csiszolnom, és újrafestenem őket, de annak az idióta Zsenyának éppen akkor támadt kedve elrángatni a barátaihoz...
Idegen vagyok a városban - mondta a férfi mosolyogva. -Meglehetősen váratlanul érkeztem. Végigjártam a szállókat, de nincs egyetlen szabad helyük sem.
Kellemetlen lenne a kocsimban tölteni az éjszakát. Nem tudna segíteni rajtam? Ligyija megtántorodott az örömtől. Pontosan értette, miről van szó. - Engem nem tudsz átejteni, barátocskám - gondolta, és csak úgy zakatolt a szíve az örömtől. - Ne akard bedumálni nekem, hogy egy olyan pasas mint te, akinek ráadásul
kocsija van, nem tud magának Bakuban felhajtani egy facér szállodai szobát. Rám fáj a fogad, kicsim. És meg is kaphatsz, hajói viseled magad!
Arra azonban vigyázott, hogy rezzenéstelen maradjon az arca. Elgondolkozva a levegőbe meredt, aztán ismét lepöckölt egy láthatatlan porszemet az abroszról. Talán tudnék segíteni.
A férfi kifújta a füstöt. Mikor zárnak?
Tízkor. Menjen ki a sétányra, a második utcán jobbra. Álljon a fa alá az árnyékba. Milyen kocsija van?
Piros Zsiguli. 1500-as.
Muratova visszaringatózott a pulthoz, minden mozdulatával érzékeltetve, hogy a maga részéről lezárta az ügyet. Vagy ott lesz a pasas, vagy nem.
Jó tíz percig kétségbeesetten imádkozott magában, hogy ott legyen. A fehér szemű férfi meg sem kóstolta a kijevi csirkemellet. A csorba alumíniumvillával beleszúrt a közepébe, felemelte, aztán visszaejtette a tányérjára. Ligyija nehezen tudta eldönteni, hogy csak finnyás olyan, aki elegánsabb éttermekhez szokott, vagy erősen foglalkoztatja valami.
A pezsgőből azért ivott, ha nem is sokat. A második pohár után magához intette Ligyiját és fizetett. A lány kiszámolta az árat a hivatalos papíron, pedig egyáltalán nem kellett számolgatnia. Ezúttal úgy döntött, nem csapja be a vendégét. Mit számít az az ötven kopek, száz rubel reményében?
A férfi mosolygott, egy rubel borravalót adott, és anélkül, hogy hátrafordult volna, kisétált az étteremből.
Amikor Lida végre megszabadult valamennyi vendégétől, és Sislinnek is
nyomatékosan a tudtára adta, hogy ezen az éjszakán sem számíthat semmire, sőt ha sokat okoskodik, beszél a feleségével, bement a rabicfalakból kialakított
fürdőszobába s gyorsan lehúzva magáról a ruháit, a zuhany alá állt. Volt még egy darab abból az „Exotic szappanból, amit egy élemedett korú, de meglehetősen adakozó kedvű örmény vasutas nyomott a markába, óvatosan kibontotta a
celofánpapírból, amelyben őrizgette, s féltő gonddal be-szappanozta magát.
A csorba, törött szélű tükörből, amely a zuhannyal szemben a rabicfálon függött, egy még mindig csinos és kívánatos, huszonéves lány nézett vele farkasszemet. Ligyija megemelte a melleit és elégedetten nézte a tükörképét. Sem az éjszakák, sem a viharos szerelmek nyomai nem látszottak még rajta. Hasa sem ereszkedett meg, derekán sem látszott zsírpárna. Megnyugodva az órájára pislantott és sebesebben folytatta a szappanozást.
Ligyija Muratova nem szerette Bakut. Utálta olaj- és halszagát, a Riviérára emlékeztető sétányt, amely csak az egészen hülyéket emlékeztette a Riviérára az állandóan zárva tartó étkezdéket a mogorva, részeges olajbányászokat. Legjobban azonban a hegytetőt utálta a Baku peremén elhelyezkedő barakkvárost, ahol Zse-nyával lakott az erőszakos és kíméletlen azerieket a csoportokba verődő és késsel hadonászó oroszokat.
Ligyija soha nem kockáztatta meg, hogy este, záróra után egyedül menjen fel a hegyre. Vagy Zsenya jött érte, vagy Ljudánál, a barátnőjénél húzta meg magát, közel a sétányhoz. Bár a barakkvárost kifejezetten gyűlölte, a Ljudánál töltött éjszakák sem ajándékozták meg maradandó örömmel. Vagy a földön töltötte az éjszakát egy hálózsákban, vagy megosztotta Ljudával és barátjával, Toljaval a kettős ágyat. Az nemigen zavarta volna, hogy Tolja ott szuszog mellette, ilyenkor többnyire eszeveszett sebességgel zuhant az álom ölelő karjába,
nemegyszer azonban arra ébredt, hogy magán érezte Tolja kutató kezét. Igyekezett úgy fordulni, hogy a pasas ne érhesse el, aztán mintha álomból riadna, köhögött, mocorgott, felült az ágyon, s csak akkor nyugodott meg újra, amikor Tolja attól való félelmében, hogy Ljuda is felébred, visszavonult. Egyszóval, nem voltak problémamentesek a Ljudánál töltött éjszakák.
Ligyija, befordulva a második utca sarkán, azon töprengett, hova vigye a szürke szemű ismeretlent. Ljudához nem viheti, az fix, a barakkba vihetne ugyan, hiszen Zsenyának ma kártyanapja van és csak holnap déltájban kóvályog haza a kérdés csak az, mit szólna az ismeretlen a barakktanyához. Nem mintha nem próbálta volna kemény munkával otthonossá tenni. Csak hát, az vesse rá az első követ, aki megkísérelt már egy lerobbant konténerből lakályos otthont csinálni.
Még akkor is töprengett, amikor megpillantotta a Zsigulit a fák árnyékában. Éppen az ezüsthíd végében, amelyet a nagy kerek hold húzott a Kaszpi vizére. Ligyija bátorságot merítve a hold barátságos képéből, becsusszant a vezető melletti ülésre.
Jó estét - mondta a férfi és cigarettára gyújtott.
Ligyija érezte, hogy forró hullámok futnak végig a hátán, a karján, a combján. A férfi markáns arca, hideg, kemény tekintete, s az öngyújtója nyomán felvillanó fényben láthatóvá váló profilja, videón látott amerikai bűnügyi filmek hőseire emlékeztette. Most érzett először sürgető fizikai vágyat, hogy ágyba vigye a férfit, talán még azon az áron is, hogy nem kapja meg a száz rubeljét érte. Sikerült megszöknie?
Bezártunk.
Úgy érezte, összeszorul a torka, s képtelen értelmes szavakat kipréselni rajta. Tudta, hogy könnyednek, szellemesnek kellene lennie, gúnyolódni, csipkelődni, ugratni a férfit, éreztetni vele, hogy megkaphatja, ha nagyon igyekszik, de csak akkor, ha ő is úgy akarja. Egymásra tette a lábát, s éppen valami vicceset akart mondani, amikor a férfi hirtelen előrenyúlt és elfordította a slusszkulcsot. Akkor hova?
Ligyija éppen ettől a kérdéstől félt.
Talán... a Hotel Baku bárjában még van hely. Bár többnyire csak valutáért... A férfi csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
Maga bárba akar menni?
Én nem is tudom... - bizonytalankodott a lány -, az a helyzet... A férfi felnevetett. Kemény, de mégis bizalomgerjesztő nevetéssel.
Bocsásson meg, hiszen még be sem mutatkoztam. Félixnek hívnak. Ligyija ~ mondta a lány -, Ligyija Muratova.
A férfi j átszani kezdett a gázzal a kocsi felmordult, de Félix még nem tette sebességbe.
Egész nap autóban ültem - mondta mosolyogva. - Szívesebben vennék egy
csendesebb helyet. Nem mehetnénk magához? Persze csak akkor, ha az édesanyja, netalán a férje... nem emelne szót ellene.
Ligyija megkönnyebbült. Úgy érezte, előjöhet a barakkal.
Egyedül lakom - mondta, s ebben a pillanatban valóban úgy is érezte, ahogy mondta. Mintha Zsenya eltűnt volna a süllyesztőben, hogy többé elő sem bukkanjon. - Egyedül élek.
Valóban? - kérdezte a férfi. - Egy ilyen csinos lány?
Ligyija a férfira nézett, s hálás mosollyal akarta nyugtázni a bókot. A férfi azonban nem mosolygott. Szárazon, szinte tudományos szakszerűséggel állapította meg, hogy Ligyija valóban szemrevaló.
Ligyija felemelte a karját és a feje alá tette. Tudta, hogy a holdfényben előnyösen domborodnak ki a mellei, azonkívül a Fa dezodor kellemes illata akadálytalanul kiáramolhat hóna alól.
Ide figyeljen - mondta némiképpen saj át, megszokott hangjára emlékeztetőén -, ha nagyon akar, nálam megalhat.
Köszönöm - mondta a férfi. - Igazán hálás vagyok érte. Nem is mertem reménykedni ebben a lehetőségben.
Mintha icipici gúny csendült volna a szavaiban.
Ligyija úgy érezte, a kezdeti bizonytalankodás után átveheti a karmesteri pálcát.
Csak van ám egy kis probléma. Igen? - kérdezte a férfi. - Mi az? Fent lakom a hegyen.
A férfi önkéntelenül is kinézett az ablakon. Onnan azonban, ahol álltak, nem látszott más, mint a parti fák és a tenger.
Ez jelent valamit? - kérdezte. - Úgy érti, hogy messze van?
Nem csak úgy - mondta a lány. - Az ott fent, aligha magának való környék. Ahogy kimondta, már meg is bánta. - A fenébe is, a végén még elriasztom -
elriasztani.
Csakugyan? Miért nem? Csipetnyi félelem sem volt a hangjában. Járt már... barakkvárosban?
Óh, igen. -Hol? Például Brazíliában.
A lány szája lefittyedt a meglepetéstől. - Uramisten, kit hoztál az utamba? Ez a fickó még Brazíliában is járt, persze, ha nem hazudik. De valahogy nem úgy
nézett ki, mint aki hazudozni szokott. Maga járt... Brazíliában?
Egyszer-kétszer. Azt mondja, barakkvárosban van a lakása?
...gen. Kocsival könnyen fel lehet jutni - hadarta gyorsan, abbeli félelmében, hogy a férfi mégiscsak meg találja gondolni magát. - Gyalog nem ajánlatos... de kocsival...
Mi a helyzet arrafelé? - kérdezte a férfi és végre sebességbe tette a kocsit. - Az oroszok és azeriek gyilkolják egymást?
Ligyija ismét elbizonytalanodott. Mit is mondjon az ismeretlennek? Hát persze, hogy az oroszok és az azeriak gyilkolják egymást éppen úgy, ahogy az oroszok gyilkolják az oroszokat, és az azeriek az azerieket, bár ez utóbbi kétségkívül ritkábban fordult elő.
Mutassa az utat, kérem!
Ligyij a megtörölgette a homlokát és mutatta, hol kell lefordulnia a sétányról, a város közepe felé vezető útról, aztán megmutatta, melyik út vezet fel a
hegyre.
A férfi nem gyújtott reflektort, csak a helyzetjelzőfényt használta. A fából épült barakkok, rozsdás autóbuszroncsok, és vasúti kocsik szétbombázott háborús vasútállomásra emlékeztettek. Ligyija felmérte, mi mehet végbe a férfiban a barakkváros láttán, ezért nem is erőltette a beszélgetést. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor a
lámpák halvány fénykörében felbukkant az orruk előtt Abdullaje-va konténere. Ez az?
Lida bólintott.
A férfi nem mustrálgatta, nem tett rá megjegyzést, ehelyett körülnézett, majd Lidára villantotta a szemét.
Tudna egy jobb helyet a kocsinak? Itt túlságosan is feltűnő.
A lány bólintott. Szótlanul mutatta, hogy a konténer és a szomszédos faház között éppen annyi hely van, ahova befér a kocsi. A szőke biccentett. Lida oldalra lépett, lekapkodott néhány kötélre terített lepedőt, és a hóna alá szorítva őket nézte, ahogy a férfi belavírozza magát a szűk átjáróba. Amikor végzett, Lidához lépett, elvette tőle a lepedőket és a kocsira teregette. Ligyija Muratova előrement, kinyitotta az ajtót és felgyújtotta az asztali lámpát. Sárga, tompa fény öntötte el a szobát. Lida gyors mozdulatokkal eltüntette Zsenya széken heverő nadrágját, berúgta az ágy alá a cipőjét, és zavartan a férfihoz fordult.
Hát... itt lennénk. Nem a Hotel Baku királyi lakosztálya, de itt azért elalhat. A férfi biccentett és levetette a zakóját. Ligyija megbabonázva bámulta csíkos, nyugati ingét, kidolgozott, az ing puha anyaga alól kidomborodó izmait, s a széles aranyláncot a nyakában. Istenem, kit hoztál az utamba?
A fehér szemű lecsüccsent a kék, horgolt térítővel letakart ágyra, és felnézett a ballonkabátját gombolgató lányra.
Mennyi?
Lida nagyot nyelt. Mi mennyi?
A férfi elkapta a karját. A ballonkabát a kopott, valamikor nagyon jól mutató azerbajdzsán-mintás szőnyegre hullott.
Jó lenne véget vetni ennek a csevegésnek - mondta majdnem durván, de furcsa módon mosolyogva. - Mennyit kérsz egy éjszakáért?
Lidában megmozdult valami kényszer, hogy csúnyát mondjon neki, kikérje magának neveletlen viselkedését, aztán a többiekre gondolt, akik már megfordultak nála, és a ballonkabáttal együtt levetette a magára erőszakolt modorosságot is.
Élesen felnevetett és hátradobta magát az ágyon. Tőled százat.
Mástól mennyit?
Attól függ. Fizessenek a gazdagok! A fehér szemű mosolygott. Ebben van valami. Nem oltanád le a villanyt? A lány felkönyökölt.
Csak nem vagy szégyenlős? - kérdezte csúfondárosan.
A férfi ruganyosán felugrott és maga oltotta el a villanyt. A holdsugár keskeny csíkja beesett a szőnyegre, az ágyra, a szürke szemű férfi testére. Ligyija érezte, hogy vad sóvárgás fogja el, és önkéntelenül is vetkőzni kezdett. Csak akkor vette észre, hogy a férfi mozdulatlanul figyeli, amikor már alig volt rajta valami.
Riadtan abbahagyta a vetkőzést. Mi az? Valami baj van?
Gyere ide!
Ligyija lesöpörte ruháit a szőnyegre, és a férfi mellé térdelt. Legszívesebben megérintette volna, de az utolsó pillanatban visszahúzta az ujját.
A férfi szeme, mint ősi népmesékben az ördögé, apró lámpásként világított a sötétben. Lida érezte, hogy a kezébe simul valami.
Itt van még egy százas - hallotta a világos szemű dörmögését. -És mindent úgy csinálsz, ahogy én mondom, jó?
Lida meghökkent. - Jézusom - sóhajtott benne a félelem -, csak nem egy o yönna hozott össze a végzet? Ljuda mesélte, hogy egyszer egy pasas azt akarta, hogy korbáccsal verje, mielőtt...
A világos szemű leoldotta a nyakáról nyakkendőjét helyettesítő, apró pettyekkel borított kendőjét. Lida régi, francia filmekben látott ilyet a férfiak nyakában. Yves Montandéban például, a hogyis-hívjákban...
Gyere ide!
A világos szemű Ligyija nyakába tette a kendőt, és mosolyogva nézett rá. Szép vagy.
Aztán villámgyors, szemmel alig követhető gyorsasággal letépte a melltartóját. Lida felnyögött a kéjes rémülettől.
Bolond vagy... Félix, ez egy harmincrubeles...
Amikor a bugyi leszakadt róla, már nem is mert szólni. Behunyta a szemét, leeresztette a kezét az ágy mellé, és a szőnyeg alá gyűrte a két százrubelest. Nem mintha attól tartott volna, hogy a világos szemű később meggondolja magát. Zsenya elől akarta elrejteni, legalább az egyiket.
Apró, kéjes kis sóhajtások fakadtak a száján, amikor a férfi ránehezedett. Aztán hirtelen kifutott a levegő a tüdejéből, csillagok tízezrei jártak táncot a szeme előtt egész tejútrendszer világított az ágy lábánál. Sikoltani akart, de nem volt levegő a tüdejében.
Megpróbálta lerúgni magáról a férfit, de mintha az a hegy dőlt volna a hasára és a mellére, amelyre a bakui barakkváros épült. Halk nyöszörgésre futotta csak az erejéből és a kevéske levegőből, ami véletlenül ott maradt a tüdeje mélyén.
A férfi mosolygott és lazított a szorításán. Ligyija most vette csak észre, hogy azzal a kendővel fojtogatja, amelyet ostoba módon hagyott, hogy a nyakába
tegyen. Mélyet szívott a levegőből, aztán visítani próbált. Akkorát, hogy valamennyi szomszédja rémülten rohanjon ki a barakkjából.
Asikoltásból azonban csakhalkbuborékoláslett.Aférfi, amikor észrevette, miben sántikál, ismét megszorította a kendőt. A lány érezte, hogy halántékán
pattanásig feszülnek az erek. Maga sem értette, hogyan képes még ilyen körülmények között is meghallani a világos szemű férfi rekedt suttogását. Ha sikoltozol, megöllek. Ha befogod a szád, nem lesz semmi bajod. Megígérem. Csendben maradsz?
Ligyija vadul bólogatott. Nemcsak a feje, az életösztöne is bólogatott, sőt testének minden porcikája. Érezte, hogy nedves alatta a takaró - nem akart rágondolni, mitől.
Mintha csökkent volna a férfi súlya a hasán. Érezte a finom szövet simogatását, s a hideghullámokat, amelyek az ajtó résein át beszöktek a szobába.
Ha kiabálsz, megfojtalak - mondta a férfi. - Beszélgetni akarok veled. Egyszerűen csak beszélgetni. Érted, amit mondok?
A fehér szemű végignézett rajta olyasféle pillantással, ahogy a mészáros mustrálgatja a levágásra hozzá hajtott állatot. Ligyija kinyújtotta a karját, hogy betakarja magát, de aférfi éles hangjamegállította.
Ne mozdulj!
Ligyija jéggé dermedt. Még a lélek is megfagyott benne a szőke fickó könyörtelen hangjától.
Félix mellé ült és szinte szánakozva megsimogatta a haját. Mégiscsak megöllek, Ligyija.
parazsat dugtak volna a bőre alá. Minden porcikája fájt, mintha Tyimofejjel, a vasúti kocsikat fosztogató, másfél mázsás segédmunkással szeretkezett volna. Maga is meglepődött, hogy hang hagyta el a torkát. Bármennyire is gyenge és nyávogó volt: mégiscsak emberi hang.
Mi...ért?
Meg kell, hogy öljelek, Iida. Nagyon sajnálom. Neeem!
Félix széttárta a karját. Te akarod így, Lida.
A lány megpróbált nyelni. Mintha darabokra szakadt volna a légcsöve. Köhögött, krákogott: kis híja volt, hogy nem hányt a térítőre.
A férfi undorodva elhúzta a száját, megpörgette kezében a kendőt és alkarjával megtörölgette a homlokát.
Essünk túl rajta! Ne...em!
Ligyija megpróbált védekezni, ami abból állt, hogy néhány centiméterrel odébb csúszott az ágyon. Menekülni akart, pedig tudta, hogy hiába.
Mi...ért?
Félix szép nyugodtan a lány nyakába tette a kendőt. Mosolygott és
összeszorította a torkán. Éppen csak annyira, hogy érezze az idegeibe szűrődő fájdalmat.
A férfi mosolygott, és mintha perverz játéköt játszana, megsimogatta Ligyija mellét.
Hogy hívnak, kislány?
Ligyij a lihegett. Holtbiztos volt benne, hogy őrült, szadista szatír,
könyörtelen gyilkos hatalmába került, amilyet legutoljára Ulan-Udéban fogtak el, az elmúlt év tavaszán. Attól a rendőrtol hallotta, aki először felírta, mert engedély nélkül tartott külföldi, dobozos sört a raktárban, aztán meg lefeküdt vele. Ő mesélte, hogy Ulan-Udéban kaptak el egy fickót, aki rövid néhány hónap alatt már a tizenötödik nőnél tartott. Valamennyinek elvágta a torkát és késével medvetalp nyomát véste a bőrükbe. Állítólag azért, mert még normális korában a feleségét, valahol a sarkkör tájékán meg-zabálta egy medve.
Bár újra égett a torka, mint a parázs, megpróbált válaszolni a kérdésre. Közben megállás nélkül Zsenyát átkozta, amiért elette a fene a cimboráihoz. - Hej, Zsenya, te szemét csirkefogó, megfogsz majd lepődni, ha délelőtt csak a hullám fogad a paplan alatt! Remélem, soha nem találod meg a pénzt a szőnyeg alatt, te szemét!
Rémült sikoltás tört fel a torkán, amikor a szürke szemű megrántotta a kendőt. Hogy hívnak, kislány?
Ligyija arra a gyenge lapra tett fel mindent, hogy hátha ez az eszelős tényleg elengedi, ha engedelmeskedik neki. Talán anya-, nővér- vagy a pokol tudja, milyen komplexusa van. Hátha rá tudja szedni, hogy erőszakolja meg, vagy próbálja meg legalább...
Ligyija Muratovának - suttogta. - Ligyija Muratova vagyok.
A kendő megszorult a torkán. Ligyija szeme kimeredt, keze a takarót verdeste, egészen addig, amíg ismét meglazult a kendő szorítása.
Hogy hívnak, kislány? - hallotta a közömbös hangot.
Ligyijában felmerült, hogy miután most már úgyis minden mindegy, mondhat amit akar az elmúlt évek emlékei azonban megtanították, hogy még a halál árnyékában is hallgasson arról, amiről hallgatnia rendeltetett.
Ligyija Muratova.
A szőke most nem rántotta meg a kendőt, hanem óvatosan maga felé húzta. A lány feje felemelkedett a takaróról. A szürke szemű még erőteljesebben húzta maga felé, aztán, amikor a lány feje már egészen közel ért hozzá, hatalmas erővel arcul csapta. Ligyija feje visszazuhant az ágyra érezte, hogy meleg cseppek szivárognak az orrából, s apró patakká egyesülve lefolynak az arcán.
A szőke férfi kedvtelve nézett végig rajta, majd ismét húzni kezdte a kendőt. Mi a neved, kislány?
Ligyija a második ütést szinte már nem is érezte. Mintha szellemkéz suhant volna végig az arcán. Valamelyik partizánkönyvben plvasta, hogy az ember, akit vernek, bizonyos idő után eljut egy pontra, ahol már nem fájnak az ütések. Ügy gondolta, ezután közvetlenül a halál következik.
A férfi elengedte, felállt és föléje magasodott. Hallod, amit mondok?
Ligyija akarata ellenére is igent intett.
Nem akarlak megölni, Ligyija. De meg kell tennem. Az előbb azt kérdezted, hogy miért. Nos, azért, mert hazudsz. Nem akarod elmondani az igazságot.
Én... el... mond...
Rendben van, Ligyija, kezdjük elölről. Hogy hívnak, kislány? Li... Mura...
A szőke felegyenesedett, leporolta a nadrágját, kihúzta a kocsi kulcsait a zsebéből. Gondosan megnézegette, mintha meg akarna győződni róla, hogy valamennyi a karikán van-e, aztán megvonta a vállát.
Sajnálom, Ligyija. Nagyon sajnálom. Rohadt dolog huszonhat éves korban megdögleni.
Ligyija keservesen vonaglott, mint sérült hernyó az avaron.
Utoljára teszem fel a kérdést, kislány. Tehát, hogy hívnak? Ligyija kiköpte az alvadni készülő vért a nyelve alól, és úgy görgette ki a szavakat a fogai közül, mintha kavicsok lettek volna.
Szvetla...na... Koz...lova.
A fehér szemű elmosolyodott és visszaült az ágy szélére.
Bravó, kislány. Látod, ezzel kellett volna kezdened... Hadd halljam még egyszer!
Szvetlána... Kozlova.
A szőke férfi mosolygott, megsimogatta a haját, majd váratlanul hatalmas lendülettel ismét arcul ütötte.
A lánynak ez az ütés sem fájt. Bár a feje hátrazuhant a takaróra, zuhanás közben elkapta a férfi tekintetét. A világos, már-már albinónak tűnő szemekben annyi öröm és izgalom égett, hogy a lány ismét maga alá vizeit.
A férfi a nyakába kötötte a kendőt, és amikor megszólalt, már nem volt
fenyegetés a hangjában. Hidegen és közömbösen csengett, mintha egy nagygyűlésen a Pravda vezércikkét olvasta volna fel.
Szvetlána Ivanovna Kozlova, 1982 decemberéig moszkvai lakos, a Vörös Csavar Gépgyár üzemi óvodájának az óvónője. Eddig stimmel?
A lány nyögött és bólintott.
Vagy kezdjem másutt...? Rendben. Élt egyszer Moszkvában három lány: Ljuba Kolcova, Valentyina Romanova és Szvetlána Kozlova. Együtt végezték az iskolát, és ugyanarra a helyre is mentek dolgozni a Vörös Csavar gyárba, ahol mindhárman hamarosan szerető támogatóra leltek: Kolcovát az üzem párttitkára vette szárnyai alá, Romanovát a főmérnök, Kozlovát pedig valaki... akinek a beosztását nemigen szokták emlegetni az üzemben. így volt?
A lány válaszképpen behunyta a szemét. Lelki szemei előtt megjelent Kolcova lángvörös varkocsa, Válja vaskos combja, amint meztelenül táncol egy asztalon, majd Molcsanov, amint őt arra kényszeríti, hogy...
A három lány úgy érezte, nekik mindent szabad. És tulajdonképpen szabad is volt. Kapták a fizetésemeléseket, prémiumokat, jutalmakat, egészen addig, amíg be nem ütött a baj... így van, kislány?
Ligyija-Szvetlana moccanni sem mert. Most érezte első ízben, hogy talán mégsem kell meghalnia. Talán Molcsanov nyúlt utána, talán...
Egy napon tragédia történt. Valamelyikük behozott egy üveg vodkát az óvodába. Ki is volt az, kislány?
Valja Romanova - mondta a lány engedelmesen.
Déli etetés után lefektették a gyerekeket, és behúzódtak a gondozónői szobába, hogy megigyák a vodkát. Aztán, amikor az
üveg elfogyott, kiküldték valamelyiküket, hogy hozzon még egyet. Ki volt az, kislány?
Én.
Szóval, ez a harmadik lány behozta a második üveg italt, amit ugyancsak
megittak. Ezután annyira lerészegedtek, hogy nem tudtak magukról semmit. Mivel a gondozónői szobában csak egyetlen ágy volt, valamelyikük ott maradt... ki is, kislány?
Ljuba Kolcova - suttogta a lány.
Úgy van, a kedves, vörös hajú Ljuba. Olyan részeg volt, hogy kifolyt a nyál a szájából. A másik kettő, mivel nem volt hol lefeküdniük, bement a gyerekekhez, keresett két üres ágyat és ráfeküdt. így volt, kislány?
A lány nagyot nyelt, és nem válaszolt.
Mielőtt azonban elaludtak volna... Szvetlána Kozlova, vagy most már nevezhetjük Ligyija Muratovának is, rágyújtott. Szippantott és elaludt. Ujjai között az égő
cigarettával.
A lány válla megrándult. Ismét maga előtt látta a füstben go-molygó szobát, az ordítozó embereket, Molcsanovot, amint fejére lepedőt szorítva eltámogatja a baleset színhelyéről.
Az égő cigarettától lángot fogott az ágynemű, s a kiáramló füstben tizenkét kisgyerek lelte halálát.
Most nem kérdezte meg, hogy így volt-e, kislány. Ehelyett megrázta a lány
vállát, s amikor az rezzenéstelen, már-már öntudatlanul kába tekintettel nézett vissza rá, gyorsan ismét arcul csapta.
Ez nem a lelkifurdalás ideje, kislány. Nem azért jöttem, hogy bármit is számon kérjek... A vizsgálat, amelynek a folyamatába sokan beleszóltak, legkeményebben természetesen Molcsanov, azzal zárult, hogy a tragédiát elektromos szikra
okozta. Néhány villanyszerelő néhány hónapig nem kapott prémiumot. Nektek azonban távoznotok kellett. Molcsanov meghagyta, hogy tűnj el Moszkvából, és soha még csak a közelébe se menj. így volt?
így.
O választotta neked ezt a nevet? Ne...em. Valaki... más.
Nem fontos. Ki volt ez a Ligyija Muratova? Meg...halt.
Rendben van, kislány. Remélem, tudod, mi várna rád, ha valaha is nyilvánosságra kerülnének ezek a dolgok. Manapság olyan idők járnak, hogy szívesen
elcsámcsognának egyesek rajta. És, hogy tévedés ne essék, nem a te, és a
barátnőid ügye a fontos, hanem a volt barátodé: Molcsanové. Molcsanov, aki azt szerette,
ha... de hiszen ezt neked j óbban kell tudnod, kislány, később magas pozícióba jutott. Hallottál róla, Lida?
A lány megkönnyebbülten érezte, hogy a szőke férfi hangja megenyhült. Sőt, mintha érzékeltetni akarta volna, hogy 6, mármint Lida, és a férfi, egyazon oldalon állnak.
Sokan szeretnék, ha Molcsanovon lehetne rúgni egy jó nagyot. ó a régi világ embere, Lida. Tudom, nem rád tartozik a dolog, de Molcsanov csinált egyet s mást, ami miatt nagyon sokan egy vöröscsillagos sírkő alatt szeretnék látni. Már csak azért is, hogy soha ne nyithassa ki a száját. Olyan világ van most, Lida, hogy mindenki szeretne megfeledkezni a múltjáról... Szóval, ha megtudnák, Lida, hogy élsz, és te vagy Szvetlána Kozlova, azt hiszem, csak két dolog között választhatnál.
Lida nyögött, megpróbálta eltakarni magát. A férfi megfogta a csuklóját és elhúzta a kezét.
Maradj csak így. A kérdésem az, Ligyija Muratova, hogy akarsz-e együttműködni velem? Sok választásod, persze, nincs. Vagy igent mondasz, vagy megfojtalak. Válaszolj, kislány!
Megpörgette ujjai között a kendőt és a lány fölé hajolt.
Ligyija ebben a másodpercben értette meg, hogy egyetlen mozdulaton, egyetlen biccentésen múlik az élete. Megértette, hogy a fehér szemű mindent megtett, amit megtehetett. Hogy ezek után már nincs több lehetősége.
Felkönyökölt, s legyőzve hányingerét, alig észrevehetően biccentett. Ebben a pillanatban valaki megrugdosta odakint az ajtót.
A világos szemű szempillantás alatt cselekedett. Elkapta a lány 1 nyakát, megszorította, hogy Lida ismét nem kapott levegőt, aztán szemmel alig látható sebességgel ledobta az öltönyét, lerúgta a cipőjét, fellebbentette a takarót, beugrott alá, és Lidát is maga mellé rántotta.
Ki az?
Lida mélyet lélegzett, mielőtt válaszolt volna. Torka ismét po-kolian égett, az alvadt vér a nyelve tövén akadályozta a beszédben.
A világos szemű a nyakára tette a kendőt és átkarolta, mintha szerelmesen magához akarná húzni.
Itt az első alkalom, hogy együttműködj velem, kislány. Egyetlen meggondolatlan szó, és halott vagy. Most pedig kérdezd meg hangosan, ki az?
A kendő megfeszült a lány torkán. Lidában néhány pillanatig ott lángolt az öröm, hogy bej ön majd Zsenya, és megöli ezt az ördögöt, aztán gyorsan le is lohadt a lelkesedése. Még ha meg is ölné... Néhány hét múlva felbukkanna egy másik, aztán egy harmadik. Nem menekülhet egész életén át a fantomok elől. Ezektől pedig soha, soha, soha nem lehet megszabadulni! -Ki... az?
Ki az ördög lenne? Alszol, Lida? Mért zártad be az ajtót? A férfi magára mutatott.
Valaki... van nálam.
Márpedig ez nagy baj, Lida... én is hoztam egy vendéget. Megismered, Lida? Kukucs - brummogta egy dörmögő basszus az ajtó előtt. - Na, ki vagyok, Lidocska?
A szürke szemű kérdőn felhúzta a szemöldökét.
A lány kitolt egy vérrögöt a szájából és keservesen nyögte. Trosin. -Azki?
Egy nagy... barom.
A szőke férfi elgondolkodva csavargatta a kendőt az ujjai között. Ismételd meg, hogy van valaki nálad.
Zsc.nya. Van... valaki... nálam.
Azok ketten újra felvihogtak, mintha jó viccet hallottak volna. Kicsoda, Lidocska?
Ré...szegek - mondta a lány.
A férfi tűnődve nézett rá, mintha azt mérlegemé, megbízhat-e benne.
Lidocska... Be akarunk menni - erősködött a magasabb férfihang -, Lidocska, pénzre van szükségem.
Veszített - mondta a lány, és megpróbálta magára húzni eltépett bugyiját. - Pénz... kell neki.
A szőke férfi még mindig habozott. Láthatóan nem tudta eldönteni, mit csináljon. A lány letette á lábát a földre és megsimogatta a nyakát. A parázs ismét
fellángolt a bőre alatt.
A fehér szemű sóhajtott, és erősen belemarkolt a lány húsába.
Valamit el kell még mondanom, kislány. Amit elmeséltem neked, nem én tudom egyedül. Bármi is történjék a következő percekben, ők eljönnek érted.
Megkeresnek a legeldugottabb szibériai falucskában is. Szükségük van rád, kislány. Es akkor az isten irgal-mazzon neked... Most pedig menj, és engedd be őket!
Ligyija megpróbálta magára venni a melltartój át is, majd a földre ejtette. Egyetlen, tépett bugyiban lépett az ajtóhoz és elfordította a kulcsot a zárban. Zsenya és a másik férfi egyszerűen elsodorták az útból. Rémülten és fájdalommal teli hangon feljajdult, amikor Zsenya - vékony,
rókaképű fickó - oldalba taszította. A másik, nagydarab, erősen ittas emberhegy átkarolta a vállát, miközben hangos csókot nyomott á homlokára.
Szervusz, Lidocska. Csak egy kis pénzre lenne... szükségünk. -Halkan
elfüttyentette magát, amikor észrevette, hogy a lányon nincs semmi, csak az apró, leffegő ruhadarab. - A nemjóját, Lidocska - röhögte, és elkapta Zsenya kabátja szélét -, hiszen ez éppen két menet között van!
Zsenya ügyet sem vetett az ágyban fekvő férfira. Egyetlen pillantással
felfedezte a szőke zakóját a földön felemelte, belenyúlt a zsebébe, kihúzott belőle egy kanárisárga pénztárcát, aztán úgy ejtette el, mintha parázshoz ért volna, amikor észrevette az egyik rekeszben gondosan összehajtott
százrubeleseket.
A világos szemű egészen az álláig húzta a takarót.
Zsenya leült az ágy szélére és tüzetesebben is szemügyre vette a világos szeműt. Azt hiszem... óriási fogást csináltunk... Vologya. Nézd csak ezt!
Átnyújtott a nagydarab, tohonya férfinak két százrubelest. Vologya álla leesett a meglepetéstől, s a szürke szemű esküdni mert volna rá, hogy másodpercek alatt kijózanodott.
Zsenya mosolyogva megveregette a takaró alatt kuksoló férfi arcát.
Nem kell beszarni, polgártárs. Nem lesz semmi baj. Te üzletet kötöttél a barátnőmmel, s bár nem kedyelem, ha rajtam kívül mással is befurikázik a
mennyországba, ez egyszer eltekintek tőle, hogy még egy köldököt fúrjak neked a meglévő mellé. Mi több, komolyan el szeretnék beszélgetni veled.
A lány megmozdult, hogy magára húzza a ruháját, de Zsenya egyetlen mozdulattal visszaparancsolta.
Ott maradsz! Ez is az üzlethez tartozik. Vagy már befejeztétek? A világos szemű most mosolygott első ízben.
Tulajdonképpen még...
Zsenya most a lány arcát paskolta meg. Na, látod? Mássz vissza szépen mellé.
lerántotta róla a bugyit.
Mit mondtam, Lida? Úgy mászol vissza mellé, ahogy kimásztál...! Gyerünk, te ribanc!
A lány becsusszant a takaró alá.
Te, Zsenya - morogta a közben tökéletesen kijózanodott tohonya-, ezt a csajt elkalapálták! Figyeld az ágyneműt, Zsenya... tiszta vér. Márpedig Lida rég túl van azon... Zsenya rávillantotta a szemét a föléje tornyosuló emberhegyre. Tartsd a pofád, Vologya! Ehhez neked semmi közöd... Ha elkalapálta, hát
elkalapálta. Nem hallottál még ilyesmiről? Tisztelt elvtárs vagy polgártárs... mindenkinek az ízlése szerint, jól mondom? Ha valakinek ahhoz van kedve, hogy előtte, közben, vagy utánaelkalapáljaanőjét, hát tegye! Magánügy. Csakhogy a magánügyek néha jó csomó pénzbe kerülnek. Egyetértünk?
Tökéletesen - mondta a világos szemű.
Frankón így van. Örülök, hogy osztja a nézeteimet, polgártárs. Konkrét esetben itt van az én, drága kis menyasszonyom, Ligyija Szergejevna. Namármost, ha maguk ketten összehoztak egy kis üzletet, az magánügynek lenne tekinthető, ha nem volnék én is a láthatáron. De vagyok. Ez esetben a magánügy, hogy úgymondjam, közüggyé válik. Értjük egymást?
Tökéletesen - ismételte a világos szemű. - Hétszáz rubel van nálam. Vegye el. Zsenya kuncogott és visszadobta a tárcát az ágy szélére.
Nem kell.
A tohonya felvisított. Mint amikor a vasúti kocsi rámegy a vi-gyázatlan patkány farkára.
Zsenya, megbuggyantál?! Hétszáz lepedő...
Kuss! Nem kell. Végül is nem vagyunk mi rablók, nem igaz? Úriemberek el tudnak beszélgetni anélkül is, hogy pénzről esne sző közöttük. Tudja mit, polgártárs? Legyen a vendégem. Ingyen és bérmentve. Használja a kéglim, a menyasszonyom, ahányszor csak akarja. Nem kérek érte mást cserébe, csak egy kis baráti szívességet.
Lehet róla szó - mosolygott a világos szemű. Zsenya megkönnyebbülten a térdére ütött.
Tudtam, éreztem, hogy meg fogjuk mi érteni egymást! Űriemberek között gyorsan megy a barátkozás. Már amikor beléptem az ajtón, láttam, hogy nem akárkivel van dolgom. Fel is tettem nyomban a kérdést, persze csak úgy magamban, hogy ejnye, no, ki lehet az én Lidocskám vendége? A ruhája jó szabású... a zsebéről ítélve olasz gépsoron készült, az inge egészen biztosan osztrák vagy talán nyugatnémet, a cipője sem a miénk, hát akkor ki lehet ez a szimpatikus ismeretlen? Pártember, vagy miniszteri ember nemigen azoknak áldozni kell a puritanizmus oltárán
bumfordi cipő, fekete öltöny, nyakkendő, piros könyv a zsebben. Töprengtem rajta, ki lehetsz. Aztán rájöttem. Bizonyára egy újonnan alakult szövetkezet elnöke, vagy főkönyvelője vagy. Magánpékségé, esetleg divatáru
szövetkezeté. A gúnya, a cipő és az ing ez utóbbira utal. Na már most, gondolom, igencsak kellemetlen lenne, ha a szövetkezet felettes hatósága kapna néhány felvételt az elnökükről vagy főkönyvelőjükről, amint Baku barakknegyedében
vidáman heverészik egy összevert, tépett bugyijú kurva mellett, aki történetesen egy kiérdemesült strici menyasszonya. Pokolian kellemetlen lenne, igaz?
Nem is gondolja, mennyire az - biccentett a világos szemű.
Bravó, bravó! Minden kérdésben egyetértünk. Bárha a világpolitikában is ilyen könnyen mennének a dolgok! Egyszóval, meg kellene beszélnünk a dolgot azzal az el nem küldendő képpel kapcsolatban.
Beszéljük meg.
Nem akarod befejezni, amit elkezdtél? Mi addig kimennénk Vologyával és sétálnánk egyet. Csak szólnod kell, és visszakerülhetsz a paradicsomba. Inkább beszélgessünk - javasolta a világos szemű.
Ahogy akarod. Őszintén szólva, így vagyok ezzel én is. Ha egyszer megzavarnak, hát az istennek se jön össze még egyszer. Merrefelé van a szövetkezeted,
polgártárs? Fontos ez?
Hogyne lenne fontos. Akkor hogy találjunk oda? Nem igaz, Vologya? Esküdni mernék rá, hogy valahol a sétány közelében. Egy ilyesféle szövetkezetnek ott a helye, ahol sokan járnak. Csak meg kell kenni a tanácsot, himi-humi, ide-oda tudod te jól, hogy megy az ilyesmi. Szóval, arra gondoltam, hogy én, és az én jó öreg barátom, ez a Vologya, minden hónapban, mondjuk az első felében,
elbeszélgetnénk, ahogy komoly üzletemberekhez illik. Megbeszélnénk néhány apró-cseprő ügyet, tennénk hébe-korba egymásnak valami kis szívességet mi is jól járnánk, és a te szövetkezeted is, polgártárs.
Megfontolandó ötlet - mondta a világos szemű.
Zsenya felkelt az ágyról, s az egyik, gyalulatlan deszkából barkácsolt
falipolcról leemelt egy aprócska japán fényképezőgépet. Villant a vaku. A szürke szemű mosolygott.
Csak a jobb és művészibb hatás kedvéért - mondta Zsenya, és hirtelen
mozdulattal lehúzta róluk a takarót. A vaku gyors egymásutánban többször is felvillant. - így ni! Azt hiszem, ennyi elég is. Most még a neved és a
lakcímedet lennél szíves... nem látok ugyanis igazolványt sehol. Csak nem más városban laksz? A fenébe is, Vologya, erre nem gondoltunk. A végén még
utazgathatunk Baku
és mondjuk Szimferopol között. Ki téríti meg az útiköltségünket, Vologya? A tohonya lehajtotta a fejét és fojtottan felvihogott.
Megmondanád a címed, polgártárs? ~ Hajoljon ide hozzám.
Zsenya odahajolt. Fülét szinte a szürke szemű szájára tapasztotta. A tohonya figyelte, ahogy megrándul a háta. - A fenébe is -dünnyögte -, alighanem nagy halat fogtunk, ha még Zsenya is meglepődött. Uramatyám, csak ne legyen
túlságosan nagy hal!
Akkor vette csak észre, hogy valami nem stimmel Zsenyával, amikor a rókaképű egészen ráborult a takaró alatt fekvőre. A lány elfordult tőlük és gurgulázni kezdett, mintha lenyelte volna a nyelvét. Vologya felkiáltott, s a háta mögötti falig hátrált. Rémült jajkiáltás szakadt ki a torkából, amikor Zsenya
felemelkedett az ágytól. Kitátotta a száját, és úgy okádta, hányta a vért, mint a marhák a vágóhídon.
Vologya rémülten felemelte a kezét, de nem tudta elhárítani a
feléjerepülőtestet. Zsenya átkarolta a nyakát, és az arcábaokádtaa vérét. A tohonya félig vakon, félig süketen, az ajtó felé tapogatódzott. Már a kilincsen volt a keze, amikor érezte, hogy iszonyatos erő rántja vissza. Megperdült és ismét beleütközött a tántorgó Zsenyá-ba. Zsenya mindkét keze a gyomrára tapadt az ujjai közül kikan-dikáló kés csontnyelére.
Újra megpróbálta elérni az ajtót. Ezúttal azonban még a kilincsig sem jutott el. A fehér szemű elkapta a karját és hatalmas csapást mért a tarkójára.
Vologya végigzuhant a padlón.
A világos szemű férfi az ajtóhoz ugrott és elfordította a kulcsot a zárban. Belerúgott Zsenya földön heverő testébe, s amikor meggyőződött róla, hogy a rókaképű meghalt, odaült a lány mellé és megveregette az arcát.
Jól van, kislány. Okosan viselkedtél.
Felemelte elejtett kendőjét és nyugodtan, módszeresen töröl-getni kezdte vele a bútorokat. Az ágyat, a szekrények oldalát, végül a Zsenya hasából kiálló kés nyelét. Amikor elkészült, visszakötötte a kendőt a nyakába. Elkapta a tohonya karját, odahúzta a testét a hulla mellé, felemelte Vologya kezét, és ujjait rápréselte a kés nyelére.
A lány csak most ébredt rá, hogy alighanem végérvényesen elveszítette Zsenyát. S bár nem volt abban a helyzetben, hogy leltárt készítsen az érzéseiből, mégis, mintha megkönnyebbült volna.
Most... mi lesz?
A szőke férfi ráemelte a szemét. Itt maradsz. -És... maga?
A férfi kisurrant az ajtón. Olyan halkan és ügyesen mozgott, mintha évek óta konténerben lakott volna. Ligyija-Szvetlana elfordult a halottól, és kapkodva öltözni kezdett. Többször is abba kellett hagynia, mert annyira elgyengült, hogy izzadni kezdett a teste érezte, hogy patakokban folyik a verejték a hóna alatt, szeme előtt fekete pontok ugrándoztak. Nekidöntötte a fejét az ágy vasának és görcsösen öklendezett. Néhány alvadt vércsomón kívül azonban nem jött ki más a szájából.
A világos szemű férfi visszatért, a mennyezetről lecsüngő villanykörte alá állított egy széket és felugrott rá. Ruganyosán, mintha gumiból lettek volna az ízületei. Kinyújtotta a karját hozzáérintette mutatóujját a villanykörte
zsinórja mellé vert ormótlan, rozsdás kampóhoz.
A lány most vette csak észre, hogy a férfi kötelet tart a kezében minden
bizonnyal a Zsiguli vontatókötelét. Ügyesen áthúzta a kampón hurkot készített, és ránehezedett, hogy megbizonyosodjék, elbírja-e a súlyát.
