NNCL logo Madárfejûek Társasága Sade márki Filozófia a budoárban (A szabadosság iskolája) LAZI KÖNYVKIADÓ, Szeged
Donatien-Alphonse-Francois de Sade:
La Philosophie dans le boudoir ou Les Institeurs immoraux Elsõ kiadás: 1795, London
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Gallimard, Folio, 1976
Fordította és az utószót írta KOVÁCS ILONA
ISBN 963 9227 74 9
Hungarian translation © Kovács Ilona 1989, 2001 Szerkesztés © Lazi Bt., 2001
A LAZI Bt. kiadása
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetõ igazgatója Tördelõszerkesztõ: Horváthné Tóth Judit
Felelõs szerkesztõ: Hunyadi Csaba
Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Gera Imre Tartalomjegyzék A libertinusokhoz Elsõ dialógus Második dialógus Harmadik dialógus Negyedik dialógus Ötödik dialógus
Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer A vallás
Hatodik dialógus
Hetedik, egyben utolsó dialógus
A budoárfilozófia írója, Sade márki (1740-1814) A libertinusokhoz
Kéjencek, korra és nemre való tekintet nélkül! Egyesegyedül nektek ajánlom ezt a könyvet: uljatok tanításaiból, melyek szenvedélyeiteket pártolják, márpedig a szenvedélyek, melyektõl h fejû, sekélyes moralisták el akarnak rettenteni, csupán eszközök a természet kezében, hogy elj tassák az embert a természet által számára kitûzött célokhoz; csak gyönyört hozó szenvedélyeit allgassatok, ez az egyetlen hang, amely elvezet a boldogsághoz.
Paráználkodó asszonyok! A kéjvágyó Saint-Ange legyen mintaképetek akárcsak õ vessetek ent, ami ellentétes a gyönyör isteni törvényeivel, ezeknek láncait viselte õ egész életében. Ti, fiatal lányok, kiket oly sokáig tartottak féken a képzelt erény és az undok vallás kép len és veszedelmes kötelékei, kövessétek a tüzes Eugénie példáját; romboljátok szét, tiporjáto hamar, mint õ, mindazon nevetséges elõítéleteket, melyekkel ostoba szülõk tömik tele gyermeke fejét.
És ti, kedves kicsapongók, kiket ifjúkorotok óta csakis saját vágyaitok fékeznek, akiknek csakis saját szeszélyeitek szabnak törvényeket, a cinikus Dolmancé legyen példaképetek; ne tor panjatok meg soha, ha akárcsak õ végig akarjátok járni a fajtalankodás valamennyi, virágok szegélyezett útját; az õ iskolájában szerezzetek bizonyosságot arról, hogy az ember néven isme s boldogtalan élõlény, aki akarata ellenére vettetett e szomorú világba, csak hajlamai és kedv telései körét kiterjesztve, mindenét a kéjnek áldozva tud itt-ott rózsákat hinteni az élet tüs Ezt a könyvet minden anyának el kell olvastatnia a lányával
Elsõ dialógus
Madame de Saint-Ange, de Mirvel lovag
Madame de Saint-Ange: Üdvözöllek, fivérem. És Dolmancé hol késik?
A lovag: Pontban négy órára itt lesz, és minthogy csak hétkor vacsorázunk, amint látod, bõ n jut majd idõnk a csevegésre.
Madame de Saint-Ange: Tudod-e, fivérem, hogy már-már megbánást érzek kíváncsiságom és a ma a szóló obszcén tervek miatt? Igazán, barátom, túlságosan engedékeny vagy velem, minél józanab llene viselkednem, annál jobban fölhevül és szabadosabb lesz az én gyalázatos fejem, mindent elnézel nekem, így aztán egyre csak kényeztetsz Huszonhat éves fõvel már ájtatoskodnom illen mi vagyok? A földkerekség legfeslettebb asszonya Mások nem is képzelik, miféle tervek fogam zanak meg bennem, barátom, mi mindent szeretnék végbevinni. Azt hittem, ha csak nõkkel f
oglalkozom, az majd jó útra térít, ha saját nememre összpontosítom vágyaim, nem kívánkozom töb em után. Csalóka képzelgések, barátom! A gyönyörök, melyektõl tartózkodni akartam, csak még tü koztak föl elmémnek, és beláttam, hogy aki mint én szabadosságra született, hasztalan prób kat szabni magának: csakhamar vad vágyak törik szét a gátakat. Végtére is, kedvesem, kétéltû á yok: minden tetszik nekem, minden mulattat, mindenféle módit egyszerre kívánok; azt azon
ban ismerd el, fivérem, igazi hóbort a részemrõl, hogy meg akarom ismerni ezt a különc Dolma ncét, aki mint mondod még életében nem közeledett úgy nõhöz, ahogy a szokás megkívánja, ak domita, és nem elég, hogy saját nemét bálványozza, de nõknek csak azzal a sajátos kikötéssel e ha azon bájaikat kínálják neki, melyeket a férfiaknál szokott élvezni. Látod, fivérem, milyen sa szeszély vezet: ennek az új Jupiternek a Ganymédése akarok lenni, kedvemre élvezni a ha jlamait, a kicsapongásait, tévelygései áldozata kívánok lenni; mindeddig, ahogy tudod is, ke dvesem, csak neked engedtem ily módon, elõzékenységbõl, vagy a szolgálatomban álló férfiak köz k-egynek, akit azért fizetek, hogy így közösüljön velem, és csak érdekbõl teszi, most viszont elõzékenység, sem szeszély nem vezérel, csak a hajlamom Felfoghatatlan különbséget látok eddi szokásaim és az újak között, melyek e fura hajlam igájába hajtanak, és ezt a különbséget ismer m. Könyörgök, fesd le nekem Dolmancét, hogy magam elé tudjam képzelni, mielõtt megérkeznek; hi en tudod, alig ismerem õt, a minap csak futólag találkoztam vele egy látogatás során, és néhán rcnél többet nem idõztem a társaságában.
A lovag: Nõvérem, Dolmancé nemrég töltötte be harminchatodik évét, sudár, arca igen szép, ete élénk és szellemteli, vonásai akaratlanul mégis némi keménységrõl és gonoszságról árul szépek a fogai, termete és viselkedése kissé puhány, ami alighanem onnan ered, hogy túl gya kran ölt nõi szerepet; rendkívüli elegancia jellemzi, hangja kellemes, és sokféle tehetséggel mindenekelõtt igen filozofikus szellemmel van megáldva.
Madame de Saint-Ange: Remélem, nem istenhívõ.
A lovag: Jaj, mit beszélsz! Nincs nála hírhedtebb istentagadó, semmiféle erkölcsöt nem ism er. Teljesen és tökéletesen romlott, gonoszságban és elvetemültségben nem akad párja a föld ke Madame de Saint-Ange: Máris izgalomba jöttem! Bele fogok habarodni ebbe az ember
be. És a hajlamai, fivérem?
A lovag: Ismered õket: Szodoma gyönyörei egyaránt kedvesek a szívének, akár cselekvõ, akár csak férfiakkal szeret kéjelegni, ha mégis néha-néha hajlandó próbát tenni a nõkkel, azt a fe t szabja nekik, hogy elõzékenyen változtassanak nemet a kedvéért. Beszéltem rólad, tudattam ve le szándékaid; beleegyezik és a maga részérõl az alku záradékaira hívja föl a figyelmedet. Elõ k, nõvérem, ha netán másra próbálnád rávenni, kereken meg fogja tagadni: Az, amire a nõvére k bizonygatja , olyan szabadosság, olyan bolondéria, amellyel csak ritkán mocskolom be ma
gamat, és nagy óvatossággal.
Madame de Saint-Ange: Bemocskolódik óvatoskodik! A rajongásig szeretem azt, ahogy e
zek a drága emberek beszélnek! Magunk között mi nõk is használunk olyan különleges szavakat, m yek hasonlóképpen kifejezik, milyen mélységesen irtózunk mindattól, ami nem a bevett kultusz tartozéka És mondd csak, kedvesem, téged megkapott már? Gyönyörûséges arcoddal és a húsz éve olom, nem eshetett nehezedre meghódítani egy ilyen férfit!
A lovag: Elõtted nem titkolom, milyen különcségekre adtam a fejem vele, túl okos vagy, semhogy megbotránkozz ilyesmin. Valójában én a nõket szeretem, és csak egy-egy szeretetre mél tó férfi unszolásának engedve hódolok e különös hajlamoknak. Ilyenkor azonban mindenre hajland gyok. Idegen tõlem az a nevetséges fennhéjázás, mely üresfejû ifjoncainkban azt a hitet kelti, hogy pálcával illik csattanós választ adni ilyesféle ajánlatokra; ura-e bárki is hajlamainak? Szánandók a ferde hajlamúak, bántalmazni azonban sosem szabad õket: tévelygésük a természeté, m tehetnek arról, hogy a többiekétõl eltérõ hajlamokkal jöttek a világra, ahogy mi sem dönthet , lõcslábbal vagy tökéletes alakkal szülessünk-e meg. Egyébiránt, mi kellemetlent találni abba a valaki vágyának ad kifejezést, hogy élvezzen velünk? Bizonyára semmit, inkább bókol. Miért v lnánk hát neki szitkokkal és bántalmazással? Csak az ostobák vélekednek így, józan ésszel élõ nem beszél másképp e tárgyról, mint én, csakhogy a világ telis-tele korlátolt hülyékkel, akik a hitben, hogy tiszteletlenséget követ el velük szemben az, aki bevallja, hogy kéjelgésre alkalmasnak találja õket, és akiket a nõk, féltékenyen ügyelve mindarra, ami látszólag az õ j t csorbítja, már teljesen elrontottak e közönséges jogok Don Quijotéinak képzelik magukat, é rván rátámadnak azokra, akik nem ismerik el teljességükben e jogokat.
Madame de Saint-Ange: Ah, adj egy csókot, barátom! Nem volnál a fivérem, ha másként gond olkodnál, de esedezve kérlek, bocsátkozz a részletekbe, milyen ennek a férfinak a teste, m ilyen gyönyöröket ízleltél vele.
A lovag: Dolmancé egyik barátom révén értesült róla, hogy fenséges hímtag birtokosa vagyok int ezt magad is tanúsíthatod: meggyõzte de V márkit, hívjon meg vele együtt vacsorára engem . Ha pedig már egyszer ott voltam, csak meg kellett mutatnom, hogy mim van: elõbb úgy
tûnt, a puszta kíváncsiság mozgatja, gyönyörû segge azonban, melyet felém fordított, miközben t, élvezzek benne, hamarosan értésemre adta, hogy kizárólag e hajlandósága vitte rá a fürkészé yelmeztettem õt jó elõre, milyen nehézségekkel fog járni a mûvelet; õ semmitõl sem rettent vis A kecskebaknak is emberül megfelelek szólt hozzám , Ön még arra a dicsõségre sem áhítozha mondhassa, egy sem volt félelmetesebb férfi azok közül, akik behatoltak az Önnek ezennel föl kínált farba. A márki jelen volt, mindkettõnket biztatott, fogdosta, markolászta, csókolgatta minden ruhátlan testrészünket. Elõállok legalább némi elõkészülést kívánnék: Attól õrizkedj mancé élvezeteinek, melyeket Öntõl remél, a fele odaveszne; azt kívánja, hogy kettéhasítsák, h
szaggassák. Meglesz, amit kíván! szóltam, és vakon alámerültem a mélységbe És tán, azt hi y nehézségek árán? Egy csöppet sem, akármily hatalmas is a dákóm, úgy eltûnt benne, hogy magam ettem észre, máris a legbensejéig hatoltam, és a fickó mintha meg sem érezte volna! Barát módj tem vele, a feneketlen kéj, amit élvezett, vonaglásai, gyönyörteli szavai engem is csakham ar a csúcspontra juttattak, s elárasztottam õt. Alig húzódtam vissza, Dolmancé felém fordult, féktelenül, lángvörösen mint valami bacchánsnõ rám förmedt: Kedves lovagom, látod, milye rültem miattad? Miközben száraz és ágaskodó, rendkívülien hosszú, legalább hat hüvelyk vastag kem: Könyörögve kérlek, szerelmem, légy most te a nõ, miután a szeretõm voltál, hogy elmond isteni karodban végigélveztem mindazokat a kéjeket, melyeket hajlamomat követve olyannyi
ra szeretek. Minthogy sem ez, sem az nem volt ellenemre, ráálltam, a márki pedig szemem
láttára letolva a nadrágját, esedezett, vele szemben maradjak még kicsit férfi, mialatt barát ja úgy él velem, mint nõvel; a márkinak is kijárt ugyanaz, ami Dolmancénak, õ százszorosan adt nekem vissza a lökéseket, amelyeket a harmadik kapott tõlem, és csakhamar elárasztotta ben sõmet a varázslatos folyadékkal, mialatt én, szinte ugyanakkor, V bensejét öntöztem meg vele. Madame de Saint-Ange: Akkor a lehetõ legnagyobb kéjben volt részed, fivérem, két férfi köz t, azt mondják, ez varázslatos.
A lovag: Bizony, angyalom, nincs ennél jobb hely, de bárki bármit is mond, magam m indig többre fogom becsülni a nõkkel élvezett gyönyört.
Madame de Saint-Ange: Nos, drága szerelmem, szíves elõzékenységed jutalmaként tüzes vágyai ak ma egy ifjú szüzet ajánlok föl, aki szebb magánál Ámornál.
A lovag: Mit hallok? Dolmancé jön és te egy nõt hívsz meg vele egy idõben?
Madame de Saint-Ange: Egy lányka nevelésérõl van szó: tavaly õsszel ismertem meg a zárdába mialatt a férjem fürdõkúrára utazott. Ott nem csinálhattunk semmit, sok-sok szempár kereszttü n moccanni sem mertünk, de megfogadtuk egymásnak, hogy mihelyt lehet újra összejövünk; azó gész valómat ez a vágy töltötte be, és hogy teljesüljön, megismerkedtem a családjával. Az apja is libertinus, akit meghódítottam. Egy szó mint száz, a szépség idejön, õt várom éppen, és két yönyörteli napot fogunk együtt tölteni; az idõ java részét a lány nevelésére fordítom majd. Do legféktelenebb libertinus eszmékkel töltjük majd meg ezt a csinos fejecskét, füzünkön lángra antjuk, filozófiánkkal tápláljuk, vágyainkat átsugározzuk belé, s minthogy némi gyakorlattal a m összekapcsolni az elméletet, és párhuzamos bizonyításokkal kísérni az elõadottakat, szándéko vérem, hogy te szakítsd le Vénusz mirtuszait, Dolmancé pedig Szodoma rózsáit. Jómagam dupla él zetet találok majd egyfelõl a bûnös gyönyörökben, másfelõl abban, hogy leckéket adok belõle, f m a szunnyadó bûnös hajlamokat a hálónkba terelt édes, ártatlan lányban. Nos, lovagom, méltó-e v az én képzelõerõmhöz?
A lovag: Csak a te képzeletedben foganhatott meg ilyen isteni terv, nõvérem, és ígérem, hogy nagyszerûen fogom alakítani a nekem szánt, elragadó szerepet. Óh, te selyma, micsoda kéjt találsz majd e gyermek nevelésében, micsoda gyönyörök fakadnak majd abból, hogy megrontod hogy eltaposol ebben az ifjú szívben minden bimbózó erényt és vallásos érzést, melyet tanítói elé! Az igazat megvallva, én nem vagyok ennyire züllött.
Madame de Saint-Ange: Bizony, minden eszközzel azon leszek, hogy a züllés útjára vigye m õt, lealjasítsam, kiforgassak lelkébõl minden olyan erkölcsi tévhitet, mellyel mostanra ta lán már elkábították, és két lecke alatt éppolyan elvetemültté, istentagadóvá és kicsapongóvá vagyok. Tudasd mindezt Dolmancéval, amint megérkezik, mondj el neki mindent, hogy r
omlottságának kígyómérge, az enyémmel elvegyülve keringjen ebben az ifjú szívben, és gyökerest sa belõle az erény minden csíráját, mely ott netán megfoganna.
A lovag: Jobban nem is választhattad volna meg a neked megfelelõ férfit: Dolmancé szájából úgy ömlenek a vallástalan, istentagadó, embertelen, libertinus beszédek, mint valaha a híre s cambrai-i érsek ajkairól a misztikus, kenetes szavak: õ a földkerekség legnagyobb csábítója, legromlottabb, a legveszedelmesebb férfi Óh, kedves barátném, ha tanítványod méltó lesz taní e fáradozásaira, biztosra veszem, hogy csakhamar örökre letér az erény útjáról.
dõre szüksége
A lovag: De mondd csak, drága nõvérkém, nem fenyeget-e veszély a szülõk oldaláról? Mi lesz hazatérése után a kislány netán fecsegni kezd?
Madame de Saint-Ange: Ne félj semmitõl, az apját elcsábítottam, a pártomon áll. Mégiscsak kell neked vallanom? Azért lettem az övé, hogy szemet hunyjon; nem is sejti, mire készülök, de soha nem meri majd egészen földeríteni A kezemben van.
A lovag: Irtózatos eszközökhöz folyamodsz!
Madame de Saint-Ange: Csak ezek vezetnek biztosan célra. A lovag: És mondd csak, kérlek, ki ez a fiatal lány?
Madame de Saint-Ange: A neve Eugénie, az apja egy Mistival nevezetû férfi, a fõváros e gyik leggazdagabb adóbérlõje, aki úgy harminchat éves lehet, az anyja legföljebb harminckettõ, a leány pedig olyan tizenöt éves forma. Amilyen libertinus ez a Mistival, olyan bigot
t a felesége. Ami Eugénie-t illeti, hiába próbálnám lefesteni neked, barátom, az én ecsetem ne képes visszaadni a szépségét; érd be annyival, hogy biztosítalak, sem te, sem én, nem láttunk soha hozzá foghatóan gyönyörûségeset kerek e világon.
A lovag: Ha már nem tudod lefesteni, legalább néhány vonással vázold föl, milyen õ, hogy t ztábban lássam, kivel lesz dolgom, és jobban betölthesse képzeletemet a bálvány, akinek áldozn kell.
Madame de Saint-Ange: Nos, barátom, gesztenyeszín hajkoronája, melyet két kézzel sem bír sz átfogni, fenékéig omlik alá, arca ragyogó hófehér, orra merész ívelésû, szeme ébenfeketén r en tüzesen! Óh, barátom, lehetetlen ellenállni e szempárnak Nem is gondolnád, mi bolondságra em vitt Ha látnád, milyen édes szemöldök koronázza, milyen különleges szemhéj borul rá Szája ompásak, és az egész lány csupa hamvasság! Sok szépsége közt is kitûnik, milyen kecsesen hajli a szép feje, milyen nemes a tartása, mikor a fejét elfordítja Korához képest igen nyúlánk, ti évesnek gondolnád; dereka a kecsesség és finomság remeke, keble gyönyörû Két szépséges mellb atót sem láttál még soha! A tenyeredet épphogy kitöltik, de milyen puhák, üdék, fehérek! Csóko ben százszor is elvesztettem a fejem, és ha láttad volna, hogy vonaglott simogató kezem
alatt, hogy tükrözõdött fölhevült lelke két nagy szemében! Teste többi részét nem ismerem, bar zonban abból ítélek, amit láttam, az olimposzi istennõk közül egyik sem ér föl hozzá De hallo t, hagyj magunkra; a kerten át távozz, nehogy találkozzatok, és el ne késs e légyottról.
A lovag: Olyan képet festettél róla, hogy biztosra veheted, pontos leszek Óh egek! mo st menjek el most hagyjalak itt, mikor ilyen izgalomba jöttem! Ég veled adj egy csókot, egyetlenegyet, nõvérem, legalább ezt az egy vágyamat elégítsd ki. (Madame de Saint-Ange megc sókolja, megsimogatja hímvesszõjét a nadrágon keresztül, majd a fiatalember sietõs léptekkel t ik.)
Második dialógus
Madame de Saint-Ange, Eugénie
Madame de Saint-Ange: Üdvözöllek, szépségem; oly türelmetlenül vártalak már, láthatod, ha olvasni a szívemben.
Eugénie: Jaj, édesem, már-már azt hittem, soha nem érek ide, úgy égtem a vágytól, hogy meg sselek; egy órával indulás elõtt megrémültem, hogy talán minden megváltozik, anyám ugyanis min erejével meg akarta hiúsítani élvezetes együttlétünket, azt erõsítgetve, hogy korombeli lányna való egyedül eljárnia otthonról. Apám azonban oly kegyetlenül ellátta a baját tegnapelõtt, hog yetlen pillantása megsemmisítette anyámat, aki végül jóváhagyta azt, amit apám már engedélyeze edig repültem hozzád. Két napot maradhatok, holnapután azonban a te kocsidon, valamelyik
komornád kíséretében feltétlenül haza kell térnem.
Madame de Saint-Ange: Oly kevés az idõnk, drága angyalom! Túl rövid ahhoz, hogy tanújelét adjam, milyen vonzalmat érzek irántad és beszédünk is van ám egymással; tudod, ugye, hogy mos
ni együttlétünk alatt avatlak be Vénusz legrejtettebb misztériumaiba? Jut-e minderre idõnk két nap alatt?
Eugénie: Ha nem tudnék mindent megtanulni ezalatt, maradok tanulni jöttem, és nem távoz om, amíg a tudást meg nem szereztem.
Madame de Saint-Ange (megcsókolja): Óh, drága szerelmem, te meg én, mennyi tenni- és m egbeszélnivalóra kerítünk majd sort! De, el ne feledjem, ebédelni nem kívánsz, királynõm? Lehe ogy hosszúra nyúlik a lecke.
Eugénie: Drága barátném, nem éhezem másra, csak a szavaidra; egy mérföldnyire innen megebé k, így aztán akár este nyolc óráig eszembe sem fog jutni az evés.
Madame de Saint-Ange: Nos, akkor menjünk át a budoáromba, ott kedvünkre kényelembe hel yezkedhetünk; már szóltam az embereimnek, nem kell attól tartanod, hogy bárkinek eszébe jutn a megzavarni bennünket. (Összeölelkezve a budoárba mennek át.)
Harmadik dialógus
A színhely egy pompásan berendezett budoár Madame de Saint-Ange, Eugénie, Dolmancé
Eugénie (nagyon meglepõdik, hogy a kis szobában váratlanul egy férfit talál): Óh, Istenem, drága barátném, hiszen ez árulás!
Madame de Saint-Ange (ugyanúgy meg van lepve): Miféle véletlennek köszönhetõ a jelenléte, uram? Ha nem révedek, csak négy órára kellett volna jönnie.
Dolmancé: Aki csak teheti, sietteti az idõt, hogy minél elõbb része lehessen abban a b oldogságban, hogy Önt látja, asszonyom; találkoztam fivérével, aki átérezte, mily nagy szükség rám ama leckéknél, melyeket Ön a kisasszonynak szándékozik tartani, tudta, hogy e líceum lesz a tanfolyam színhelye, titkon bevezetett hát, nem is gondolva, hogy ez az Ön nemtetszését válthatja ki; õ maga viszont, jól tudva, hogy bizonyítási eljárására csak az elméleti eszmefut k után lesz szükség, csak akkor fog megjelenni.
Madame de Saint-Ange: Nahát, Dolmancé, jól rászedett
Eugénie: Csakhogy én nem hiszem el, kedves barátném, hogy õ szed rá téged, mindezt te fõzt ki Ha legalább velem is megtanácskoztad volna Így most annyira röstelkedem, hogy alighane m búcsút mondhatunk valamennyi tervünknek.
Madame de Saint-Ange: Eugénie, ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy a meglepetés ötle te kizárólag fivéremé; de nincs miért megijedned: Dolmancé, akit igen szeretetreméltó férfinak erek, és éppen annyira filozófus elme, amennyire nekünk most a te nevelésedhez szükséges, csak hasznára válhat terveinknek; titoktartás terén pedig érte ugyanúgy jótállok, mint önmagamért. zz meg hát, kedvesem, e világfival, õ a legalkalmasabb arra, hogy tanítson és rávezessen a b oldogság meg a gyönyörök útjára, amelyet együtt szándékozunk bejárni.
Eugénie (elpirul): Óh, még mindig olyan zavarban vagyok
Dolmancé: Ugyan már, szépséges Eugénie, ne feszélyezze magát a szemérmeskedés olyan ósdi ly nélkül ilyen bájos teremtés remekül megél.
Eugénie: No de az illendõség
Dolmancé: Az a másik avítt szokás, amellyel nemigen törõdünk manapság. Az illendõség szoro köti a természetet. (Megfogja, karjába szorítja és megcsókolja Eugénie-t.)
Eugénie: Kérem, uram, hagyjon Legyen rám tekintettel egy kicsit.
Madame de Saint-Ange: Eugénie, hallgass rám, jobb ha mindketten fölhagyunk a szemérm
fölkínálkozom neki! (Buján szájon csókolja Doltnancét.) Kövesd a példámat!
Eugénie: Óh, szíves örömest, ki járhatna elöl kívánatosabb példával? (Fölkínálkozik Dolman yelves csókot vált vele.)
Dolmancé: Milyen elbûvölõ, gyönyörûséges teremtés!
Madame de Saint-Ange (ugyanúgy megcsókolja Eugénie-t): Azt hiszed talán, te kis hami
s, hogy én kimaradok? (Dolmancé egyiket is, másikat is átöleli, és egy negyedóráig nyelves csó t váltanak, egymással meg vele.)
Dolmancé: Ah, ilyen elõjátékoktól elönt a kéj mámora. Hölgyeim, hisznek nekem? Rendkívüli yítsünk öltözékeinken, sokkalta fesztelenebbül tudunk majd csevegni.
Madame de Saint-Ange: Jó lesz! Öltsük magunkra ezeket a fátyolruhákat, épp annyit rejten ek el a szem elõl, amennyi fölkelti a vágyat.
Eugénie: Nahát, kedvesem, mire rá nem vesz!
Madame de Saint-Ange (segít neki a vetkõzésben): Nevetséges dolgokra, nem igaz? Eugénie: Legalábbis jókora illetlenségekre óh, hogy csókolsz!
Madame de Saint-Ange: Milyen szép kebel, mint egy nyiladozó rózsa
Dolmancé (Eugénie mellbimbóit veszi szemügyre, anélkül, hogy megérintené õket): És más, so kal becsesebb bájakat ígér
Madame de Saint-Ange: Becsesebbeket?
Dolmancé: Bizony, úri szavamra mondom. (Beszéd közben meg akarja fordítani Eugénie-t, ho gy megvizsgálja hátulról.)
Eugénie: Jaj, ne, azt ne, könyörgök!
Madame de Saint-Ange: Nem, Dolmancé, nem akarom, hogy máris megpillantsa vonzalma
tárgyát, melynek oly ellenállhatatlan a hatása, hogy ha már egyszer befészkelte magát a fejéb nem képes többé hidegvérrel elmélkedni. Szükségünk van a leckéire, tartsa meg elõbb õket, és kból, melyeket máris leszakítana, csak azután fonjon koszorút.
Dolmancé: Legyen, de a bemutatóhoz, e szép gyermek elsõ libertinizmusleckéihez legalább Ön nek, hölgyem, elõzékenyen föl kell ajánlania a testét.
Madame de Saint-Ange: Pompás! Tessék, máris meztelen vagyok: értekezzen rólam, amennyi t óhajt.
Dolmancé: Ah, micsoda szépséges test! Maga Vénusz áll elõttünk, akit a Gráciák még szebbé Eugénie: Óh, édes barátném, mennyi báj! Hadd legeltessem rajtuk kedvemre a szemem, hadd borítsam õket csókjaimmal. (Mindezt megteszi.)
Dolmancé: Milyen nagyszerû adottságai vannak! Fékezze kissé hevét, szépséges Eugénie, e pi atban mindössze annyit kérek, hogy figyeljen.
Eugénie: Igenis, figyelek, figyelek, de Saint-Ange olyan gyönyörû olyan telt olyan üde! Nem elbûvölõ az én aranyos barátném, uram?
Dolmancé: Dehogynem, igazán szép, tökéletes szépség, ám én biztosra veszem, hogy Maga semm sem marad el mögötte Nos, hallgasson rám, édes kis tanítványom, különben félõ, hogy ha nem delmes élek tanítómesteri címemmel járó, széles körû jogaimmal.
Madame de Saint-Ange: Úgy, úgy, Dolmancé, tegyen vele, amit akar, alaposan meg kel l dorgálni, ha nem viseli jól magát.
Dolmancé: Meglehet, hogy nem elégszem meg holmi feddésekkel!
Eugénie: Jóságos ég!, hogy rám ijeszt és vajon mi következne akkor?
Dolmancé (szaggatottan beszél, közben szájon csókolja Eugénie-t): Büntetések, fenyítések sinos kis far bûnhõdik a fej vétkeiért. (Ráver Eugénie fenekére a testét borító fátyolszöveten Madame de Saint-Ange: A szándékot helyeslem, a többi nincs ínyemre. Lássunk hozzá a leckéh ez, különben az a rövidre szabott idõ, amíg Eugénie-t élvezhetjük, csupa elõjátékkal telik el, lésbõl semmi sem lesz.
Dolmancé (beszéd közben sorra végigsimogatja Saint-Ange-on a bemutatott testrészeket): Kezdem tehát. Ezekrõl a domborulatokról nem kell beszélnem. Maga éppoly jól tudja, Eugénie, m int én, hogy egyaránt nevezik õket mellnek, kebelnek, mellbimbóknak; nagy hasznukat lehe
t venni az élvezkedésben: a szeretõnek folyton a szeme elõtt vannak szeretkezés közben, kezére esnek simogatásra, csöcsözésre, némelyek egyenesen a gyönyör középpontjának teszik meg, és hí jól beágyazva Vénusz két halma közé, hogy a nõ szorosan rásimíthassa kebleit, néhány lökés utá ani az élet gyönyörteli balzsamát, melynek csordogálása tökéletesen boldoggá teszi a szabadoso e a hímtagról, minthogy szüntelenül e körül forognak majd elmélkedéseink, nem volna-e helyénva lõadást tartani növendékünk számára, asszonyom?
Madame de Saint-Ange: Bizony én is így látom helyesnek.
Dolmancé: Akkor hát lefekszem erre a kanapéra, Ön mellém heveredik, és az értekezés tárgyá fogva elmagyarázza ifjú tanítványunknak a hímtag fõbb tulajdonságait. (Dolmancé elhelyezkedik, Madame de Saint-Ange belefog a magyarázatba.)
Madame de Saint-Ange: Ez a Vénusz-jogar, melyet itt látsz, Eugénie, a szerelmi kéjek legfõbb eszköze, jelesül hímtag a neve; nincs az emberi testnek olyan része, ahová be ne ha tolna. Mindig engedelmesen szolgálja annak szenvedélyeit, aki mozgatja, hol ide fészke
li be magát (megfogja Eugénie pináját), ez a rendes útja a leghasználatosabb, de nem a legkel lemesebb; titokzatosabb templom után kutatva gyakran itt keresi a gyönyört (széttárja Eugéni e farának két partját, és rámutat a paplukára), a libertinusok eme élvezeti módjára, mely mind legkéjesebb, még visszatérünk majd; a száj, a kebel, a hónalj is sokszor kínál oltárt a számá ott égesse el tömjénjét; bármelyik helyet részesíti is elõnyben, néhány percnyi heves ki-be m fehér, nyúlós folyadékot lövell ki magából, ez a kiáradás a férfiakat erõs önkívületbe ejti, élettõl várható legédesebb gyönyöröket.
Eugénie: Óh, de szeretném látni, hogyan ömlik ki ez a nedv.
Madame de Saint-Ange: Kezem egyszerû ide-oda mozdításával elõidézhetném, nézd, milyen izga mba jön, ahogy dörzsölöm. E mozdulatokat hívják izgatásnak, a mûvelet neve libertinus szakkife zéssel élve faszverés.
Eugénie: Jaj, édes barátném, hadd verjem ki ezt a gyönyörû hímtagot.
Dolmancé: Nem bírom tovább. Hadd csinálja, asszonyom, ártatlansága rettentõ gerjedelembe h oz.
Madame de Saint-Ange: Ellenzem ezt a hebehurgyaságot Dolmancé, legyen észnél: az ondó kiömlése mérsékelvén állati ösztönei tüzét, lehûtené fejtegetései hevét.
Eugénie (Dolmancé herezacskóit simogatja): Hogy haragszom rád, kedves jó barátném, amiért lene szegülsz vágyaimnak! És ezek a golyók mire valók, hogy hívják õket?
agukba ama bõséges nedv tartályát, amelyrõl az imént szóltam, és amelynek belövellése a nõi mé eri faj fenntartását biztosítja, ám ennek részleteibe nemigen bocsátkozunk bele, Eugénie, teki ntve, hogy ezek inkább az orvostudomány, mint a szabadosság körébe tartoznak. Egy szép lánynak mindig a bujálkodáson járjon az esze, soha ne gondoljon a nemzéssel. Átsiklunk minden oly asmi fölött, ami a népszaporodás érdektelen mechanizmusával kapcsolatos, hogy fõleg és kizáról zabados kéjekkel törõdjünk, ezekbõl pedig teljességgel hiányzik a népesítõ szándék.
Eugénie: No de, édes barátném, ha ez a hatalmas hímtag, amely szinte el se fér a kezembe n, behatol és váltig állítod, hogy ez lehetséges egy olyan apró lyukba, mint a te hátsó fe bizonyára nagy kínnal jár a nõre nézve.
Madame de Saint-Ange: Már akár elölrõl, akár hátulról történjék is a behatolás, amelyik nõ zászokva, annak mindig fájdalmat okoz. A természetnek úgy tetszett, hogy csak szenvedések árán juthassunk el a boldogsághoz, de ha egyszer legyõztük a kínt, semmi sem érzékeltetheti, mil yen gyönyörök jutnak osztályrészünkül, ám azok, amelyeket a farba való behatolás okoz, vitatha ul felette állnak minden másnak, amit az elölrõl való behatolás szerez. És mennyi veszélyt ker el a nõ! Nem teszi úgy kockára az egészségét, és elkerüli a terhességet. Most nem térek ki bõ rre a kéjre, mindkettõnk mestere nemsokára behatóan elemezni fogja, Eugénie, és az elméletet a gyakorlattal összekötve, remélem, meggyõz majd téged, kedvesem, hogy az élvezés valamennyi fa jtája közül ezt az egyet kell mindenekfölött szeretned.
Dolmancé: Könyörgök, fogja kurtábbra magyarázatait, asszonyom, nem bírom tovább, elélvezek nem akarom is, márpedig akkor ez a félelmetes hímtag semmivé válva, leckéinek nem lehet többe t a hasznára.
Eugénie: Mit beszél? Semmivé válna, ha kiömlene belõle az említett nedv? Óh, hadd folyassa el, csak hogy lássam, mi lesz belõle Meg aztán, úgy élvezném a látványt, ahogy elfolyik! Madame de Saint-Ange: Nem, nem, Dolmancé, keljen föl, az lebegjen a szeme elõtt, h ogy mindez majd fáradozásainak jutalma lesz, és csak akkor kaphatja meg, ha már rászolgált. Dolmancé: Legyen, de hogy jobban meggyõzze Eugénie-t mindaz, amit a kéjrõl elõadunk neki , mi akadálya volna, hogy a csiklóját izgassa itt, elõttem?
Madame de Saint-Ange: Semmi, bizonyára semmi, mindjárt neki is látok, annál is inkább, mivel ez a buja epizód leckéink javát szolgátja. Dõlj le a kanapéra, kedvesem.
Eugénie: Istenem, milyen pompás fészek! De mire jó ez a sok tükör?
Madame de Saint-Ange: Hogy testhelyzeteinket ezer különféle irányból visszaverve, megs okszorozza a kéjeket azok szemében, akik ezen a heverõn élvezkednek. Egyetlen testrész sem maradhat így rejtve, sem egyik, sem másik oldalon: mindent szemlére kell tenni, s így úja bb csoportok keletkeznek a szerelemben összefonódott párok körül, megannyi utánzójaként gyönyö k, megannyi kéjes képet vetítve eléjük, amitõl föllángol bujaságuk, és ez csakhamar tovább fok gésüket.
Eugénie: Milyen élvezetes találmány!
Madame de Saint-Ange: Dolmancé, saját kezûleg vetkõztesse le az áldozatot!
Dolmancé: No, az nem lesz nehéz, hisz csak ezt a fátylat kell levenni, hogy mezítele
nségükben szemlélhessük a legvonzóbb bájakat. (Meztelenre vetkõzteti Eugénie-t, legelsõ pillan tön a hátsó felének szól.) Mindjárt meglátom hát az isteni, drága fart, melyre oly hõn áhítozo ! Milyen gömbölyû és üde, milyen ragyogó és kecses! Életemben nem láttam ennél szebb fart! Madame de Saint-Ange: Ah, micsoda kópé! Abból, hogy minek hódol legelõbb, rögtön megmutatk ozik, merre viszik a gyönyörûségei és a hajlamai!
Dolmancé: Ugyan fölérhet-e evvel bármi is a világon? Hol találna ennél méltóbb oltárt a s Eugénie, fenséges Eugénie, hadd halmozzam el a farát legédesebb cirógatásaimmal! (Átszellemült
ogdossa és csókolgatja Eugénie fenekét.)
Madame de Saint-Ange: Megálljon, maga szabados! Elfelejti, hogy Eugénie egyedül cs
ak az enyém, s csak a leckék jutalmaképp kaphatja meg utólag. Uralkodjék hevességén, különben a sodromból.
Dolmancé: Ah, a kis hamis, féltékenykedik Nos, nyújtsa hát ide a saját farát, éppúgy elha azt is hódolatom jeleivel. (Leveszi Saint-Ange fátyolruháját, és a hátsó felét simogatja.) Mi en szép, angyalom! És milyen gyönyörteli ez is! Hadd hasonlítom össze hadd csodálom õket egym lett: Ganymédést Vénusz oldalán. (Mindkettõt csókjaival borítja.) És hogy ennyi szépség igézõ llanatra se kelljen elszakítanom tekintetemet, nem tudnának-e hölgyeim, úgy összefonódni, ho gy közben szüntelenül felém fordítsák imádatom tárgyát, e két elbûvölõ fart?
Madame de Saint-Ange: Dehogynem! Nos, így jó lesz? (Egymáshoz simulnak úgy, hogy min dketten Dolmancé felé fordítják a farukat.)
Dolmancé: Jobban nem is lehetne, épp erre kívánkoztam; és most mozgassák gyönyörû farukat jaság minden tüzével, ritmikusan emelkedjenek és süllyedjenek, kövessék a kéj hullámzásait Íg !
Eugénie: Ah, mennyi gyönyörûséget szerzel nekem, édesem! Mi a neve annak, amit most csinál unk?
Madame de Saint-Ange: Egymás csiklóját izgatjuk, lelkem, kölcsönösen gyönyörûséget szerzün k, de változtassunk csak testhelyzetet, vedd jól szemügyre a pinámat így hívják Vénusz templo nézd meg ezt a barlangot, melyet egy kézzel be tudsz takarni, mindjárt szétnyitom kicsi
t. Ezt a domborulatot, mely koronázza, szeméremdombnak nevezik, rendesen tizennégy-tiz
enöt éves kortól szõr borítja, amikor a lányoknál fellép a havivérzés. Az alatta meghúzódó nye kló a neve. Ez a nõk legérzékenyebb pontja, az én élvezeteim gyújtópontja, amint ingerlik, már lalélok a gyönyörûségtõl Próbáld ki Ah, te kis hamis, hogy érted, mintha mást se csináltál v en! Elég! Elég! Hagyd, ha mondom, nem akarok elélvezni! Jaj, segítsen rajtam, Dolmancé! E s lány varázslatos ujjainak a hatására már-már elvesztem a fejemet!
Dolmancé: Hogy enyhítsük tüzét, ha lehet, változtassunk: most maga izgassa Eugénie-t, ural kodjék magán, és csak a lány élvezzen Így, igen! Ebben a testhelyzetben csinos fara épp kezem esik, könnyedén, egyetlen ujjal izgatom majd Tárulkozzék ki, Eugénie, hadd öntse el érzékeit , ez váljék léte egyetlen istenségévé! Egy fiatal lány csakis ennek az istennek kell hogy áldo on, semmi nem lehet számára szentebb, mint a kéj.
Eugénie: Ah! Nincs ahhoz fogható gyönyör, mint amit most érzek Önkívület fog el Már azt m, mit beszélek, mit teszek Bódulat szállja meg összes érzékeimet!
Dolmancé: Hogy elélvez a kis hamis! Papluka késpengeélesen szorul az ujjam köré Micsoda g yönyörûség lenne most rögtön seggbe baszni! (Fölkel, és dákóját a lány farlukához illeszti.) Madame de Saint-Ange: Még egy kis türelmet kérek! Most minden figyelmünket ennek az éd es lánynak a nevelésére fordítsuk! Olyan kellemes õt tanítani!
Dolmancé: Nem bánom, szóval, amint látod, Eugénie, hosszabb-rövidebb ideig tartó izgatás u a magtermelõ mirigyek megduzzadnak, és végül kilövellik magukból azt a tejet, melynek kiáradás nõk kéjes önkívületbe esnek. Ezt hívják elélvezésnek. Ha majd kedves jó barátnéd is úgy látja m neked, mennyivel erõteljesebben és sürgetõbben zajlik le ugyanez a folyamat a férfiaknál. Madame de Saint-Ange: Figyelj jól, Eugénie, most új módját tanítom meg annak, hogyan jut tass egy másik nõt a kéjérzés csúcspontjára. Tárd szét a combjaid, de jól Amint látja, Dolman a fektetem, hogy hozzáférjen a farához. Ingerelje nyelvével a paplukát, míg az enyém a pináját atja, hadd aléljon el a gyönyörtõl így kettõnk között akár három-négy ízben is. Nagyon édes a Eugénie. Kedvtelve csókolgatom bolondos fanszõreit! A csiklód, most hogy jobban szemügyre vehetem, kicsike, de igen érzékeny Hogy vergõdsz! Hadd nyissam szét jobban a combjaid Óh, bi zony szûz vagy ám! Szeretném majd hallani, mit érzel, amikor nyelvünk egyszerre hatol beléd,
kétfelõl, mindkét hasítékba. (Végrehajtják a mondottakat.)
Eugénie: Óh, drágám, csodálatos, ezt az elragadtatást nem lehet visszaadni! Nemigen tudnám eldönteni, melyikõtök nyelve szerez nekem több gyönyörûséget.
Dolmancé: Most úgy helyezkedem el, hogy a dákóm épp kéznyújtásnyira essék Önnek, asszonyom en olyan jó, verje szorgosan, míg én a nyelvemet Eugénie isteni farára tapasztom. Mélyebbre nyújtsa a nyelvét, asszonyom, ne csak a csiklóját szopogassa, kéjsóvár nyelvével hatoljon a mé úgy sietteti leginkább a hullám kiáradását.
Eugénie (teste megmerevszik): Óh, nem bírom tovább, belehalok! Barátaim, ne hagyjatok cserben, rögtön elájulok! (Elélvez két tanítómesterétõl közrefogva.)
Madame de Saint-Ange: Nos, szívem, hogy ízlik a gyönyör, amelyet az imént szereztünk nek ed?
Eugénie: Már nem is élek, kimerültem, megsemmisültem De magyarázzatok meg nekem, kérlek, olyan szót, amelyet az imént hallottam tõletek, és nem értek; elõször is mit jelent az, hogy m ?
Madame de Saint-Ange: Az egy üveg formájú tartály, amelynek a nyaka körülöleli a férfitago fölfogja az ondót, melyet a nõknél a mirigyek izzadnak ki magukból, a férfiak pedig hímtagjuk ból lövellnek ki, amint azt majd bemutatjuk neked, és e két nedv összevegyülve hozza létre a m agot, ebbõl születnek fölváltva lányok és fiúk.
Eugénie: Értem már, ez a magyarázat egyúttal az ondó szó jelentését is megvilágítja, pedig azt se nagyon értettem. És a nedvek egyesülése feltétlenül szükséges a magzat kialakulásához? Madame de Saint-Ange: Hogyne, hiába bizonyították, hogy a magzat csak a férfiondóból szárm azik, sorsára hagyva, a nõi ondóval nem keveredve sosem érne célba; a mi nedvünk azonban csa k a fejlõdésben segít, nem teremt, csak segédkezik a teremtés folyamatában, amelyet nem õ idéz lõ. Egyes újabb természettudósok azt állítják, hogy a nõi nedv fölösleges, amibõl az erkölcsfi kik mindig az elõbbiek fölfedezéseinek a nyomdokain haladnak, meglehetõs valószínûséggel azt a etkeztetést vonták le, hogy ekként az atya vérébõl származó gyermek kizárólag atyját köteles s z az állítás nincs híjával a valószínûségnek, és jómagam, nõ létemre sem merném kétségbe vonni Eugénie: Annak, amit állítasz, édesem, saját szívemben lelem meg a bizonyítékát, minthogy londulásig imádom apámat, anyámat viszont ki nem állhatom.
Dolmancé: Nincs semmi megdöbbentõ ebben az egyoldalú vonzalomban: én ugyanígy éreztem, mái sem vigasztalódtam meg apám halála miatt, amikor viszont anyámat vesztettem el, ujjongta
m. Szívbõl utáltam õt. Ezek az érzések a természetben gyökereznek: aggályoskodás nélkül valld ak, Eugénie. Tekintve, hogy kizárólag az apák vérébõl származunk, semmivel sem tartozunk az an ak, õk különben sem tettek egyebet, mint hogy közremûködtek egy aktusban, melyet a férfi kezde ményezett; apánk tehát kívánta születésünket, anyánk viszont legföljebb beleegyezett. Érzésein agy különbség ez!
Madame de Saint-Ange: Ezenfelül még ezer érv szól igazad mellett, Eugénie: ha van a vi lágon gyûlöletre méltó anya, úgy a tiéd minden bizonnyal az! Házsártos, babonás, ájtatoskodó, n szemérmeskedõ; fogadni mernék, hogy ez a szentfazék még életében nem lépett félre Jaj, drág ennyire nem szenvedhetem én az erényes nõket! No de erre majd még visszatérünk.
Dolmancé: Nem volna-e szükségszerû lépés, hogy most már Eugénie, az én irányításommal, meg szonozni azt, amit az imént kapott, vagyis hogy izgassa Önt itt, a szemem elõtt?
Madame de Saint-Ange: Magam is jónak, sõt hasznosnak ítélem ezt, ugyebár, Dolmancé, e mûve let alatt az én faromat is szemlélni óhajtja?
Dolmancé: Kételkedhet-e abban, asszonyom, hogy rendkívüli örömmel tanúsítom majd elõtte le bb hódolatomat?
Madame de Saint-Ange (odafordítja fenekét): Nos, jó lesz, ha így helyezkedem el?
Dolmancé: Nagyszerû! Ily módon tudom legjobban nyújtani mindazokat a szívességeket Önnek, amelyeket Eugénie az elõbb annyira élvezett. Most pedig, te kis bohó, fúrd be jól a fejedet barátnéd két combja közé, és csinos nyelvecskéddel háláld meg a jó szolgálatokat, amelyekben a esített. Nicsak, de hiszen ebben a helyzetben mindkettõjük farát birtokolhatom, Eugénie-ét kéj jel fogdosom majd, szép barátnéjáét pedig nyelvemmel tartom jól. Úgy remek lám, milyen szépe tunk!
Madame de Saint-Ange (a gyönyörtõl aléltan): Belehalok, a hétszentségét! Dolmancé, kedvtel fogdosom gyönyörû dákódat, mialatt elélvezek Bárcsak telefröcskölne ondóval! Izgasson nyal faszát! Imádom ezt a kurvásdit, amikor kiárad a magom! Vége, nem bírom tovább Mindketten elha oztatok gyönyörrel Azt hiszem, életemben nem ízleltem még ekkora gyönyört!
Eugénie: Örvendek, hogy én lehettem a forrása, de már megint olyan szó csúszott ki a szája n, drága barátném, amelyet nem értek. Mit jelent az a kifejezés, hogy kurva? Megbocsáss, de hiszen tudod, hogy a tudásvágy hozott ide.
Madame de Saint-Ange: Szépségem, a férfiak kicsapongásainak nyilvános áldozatait hívják íg kik mindig készek kielégíteni heves vágyukat vagy önös kívánságukat; boldog, tiszteletre méltó k, akiket a közfelfogás megbélyegez, ám a kéjvágy koszorúval övez, akik jóval nélkülözhetetlen számára, mint a szenteskedõk, és van merszük a közjó érdekében feláldozni azt a megbecsülést, társaság nem röstell igazságtalanul megtagadni tõlük. Éljenek a kurvák, akik ezt a címet kitün tartják! Õk az igazán szeretetre méltóak, csak õk az igazi bölcsek a nõk között! Én, drágám, ozom azon, hogy kiérdemeljem ezt a címet, és biztosítlak, hogy inkább mulattat, hogysem me gsértõdnék rajta. Sõt, szeretem, ha kurvának neveznek üzekedés közben, az ilyen sértés fölforr emet.
Eugénie: Óh, megértelek, szívem, én sem venném zokon, ha hozzám intéznék, azt pedig még ke meg is szolgáltam volna ezt a címet, de vajon az erény nem tiltja-e az ilyen feslettségét, és nem vétünk-e ellene efféle viselkedéssel?
Dolmancé: Tagadd meg az erényeket, Eugénie! Van-e csak egyetlenegy is e hamis iste
nségeknek hozott áldozatok között, amely fölérne egy csipetnyivel abból a gyönyörbõl, amit meg okoz? Ugyan, az erény nem egyéb, mint kiméra, kultusza folytonos lemondást, állandó lázadást tel a vér sugallatai ellen. Lehetnek-e természet szerint valók ilyen indulatok? Tanácsol
-e a természet olyasmit, ami gyalázatára van? Ne higgy vakon, Eugénie, az erényesnek híreszt elt nõknek! Ha nem ugyanazon szenvedélyeknek hódolnak is, gyakran más, sokkal alantasabb
szenvedélyek fûtik õket: becsvágy, gõg, önös érdekek, nemegyszer csupán hideg vérmérsékletük nem fognak semmibe. Fölteszem a kérdést, tartozunk-e bármivel is ilyen teremtéseknek? Nem kizárólag az önszeretet benyomásait követték-e? Jobb, bölcsebb, illõbb-e inkább az önszeretetn ni, mint a szenvedélyeknek? Az én szememben egyik nem különb a másiknál, és aki csak az utóbbi zavára hallgat, több okosságot tanúsít, mivel a természet kizárólag ezen a hangon szól hozzánk elõbbi az ostobaság és elõítélet szava. Egyetlen csöpp ondó, mely a hímvesszõmbõl buggyan ki, em, Eugénie, mint az általam megvetett erény legmagasztosabb tettei.
Eugénie (mivel a fejtegetések közben némileg helyreállt a nyugalom, a nõk újra felöltik fá ruhájukat, és fél könyökre támaszkodva végighevernek a kanapén, Dolmancé pedig mellettük fogla et egy nagy karosszékben): Erény azonban sokféle van, mit tart például az istenfélelemrõl? Dolmancé: Mire való az erény annak, aki nem hisz a vallásban? És annak, ki hisz benne? Lássuk csak, rendjén haladva gondolatainkban, Eugénie, nem az ember és Teremtõje közti egye zséget hívják-e vallásnak, azt, ami az embert arra kötelezi, hogy imádatával rója le háláját f kotójának, akinek létét köszönheti?
Eugénie: Nem lehet ennél jobban meghatározni.
Dolmancé: Nos, ha bizonyított, hogy az ember kizárólag a természet befolyásolhatatlan te rveinek köszönheti létét, ha bizonyítást nyer, hogy a földgolyóval egyidõs, és akár a tölgy, a
vagy a föld méhében rejtõzõ ásványok, õ is a földgolyó létébõl szükségszerûen következõ produk nem tartozik hálával, ha bebizonyosodott, hogy Isten, akit az ostobák minden látható dolog egyetlen szerzõjének és alkotójának tekintenek, nem más, mint az emberi értelem nec plus ultr ja kísértet, melyet az elme pillanatnyi szorultságában, saját mûveleteit kisegítendõ hívott él ha bizonyított, hogy Isten léte lehetetlenség, és a folyton mûködésben, mozgásban lévõ termész eremti meg mindazt, amit a balgák ingyen kegyeskednek neki tulajdonítani; ha bizonyo
s, hogy feltéve ilyen semmittevõ lény létezését, õ a legnevetségesebb valamennyi élõlény közöt etlen napra tette csak magát hasznossá, és azután évmilliók óta gyûlöletes tétlenségben tesped hogy létezik úgy, ahogy a vallások lefestik elõttünk, õ a legundokabb lény, hiszen megengedi a gonoszságot a földön, holott mindenhatóságánál fogva megakadályozhatná; ha tehát mindez bizo erne, hogy bizonyított is, kétségbevonhatatlanul, gondolja, Eugénie, hogy az istenfélelem, mely az embert ehhez a félkegyelmû, tökéletlen, irgalmat nem ismerõ, továbbá utálatos Teremtõ , szükséges erénynek tartható?
Eugénie (Saint-Ange-hoz intézi szavait): Csakugyan, édes barátném, Isten léte csak kápráza Madame de Saint-Ange: Hozzá még a legundokabbak közül való, kétségtelenül.
Dolmancé: Aki hisz benne, bizonyára elvesztette az eszét. Ez a förtelmes rémalak, mely et egyesek rettegése, mások gyarlósága hívott életre, teljesen fölösleges a föld rendszerében: enül ártalmas lenne, hiszen igazságosnak vélt akarata soha nem férne össze a természet törvény n foglalt igaztalanságokkal, és Istennek folyton a jóra kellene törekednie, míg a természet a jót csak a törvényeit szolgáló rossz ellensúlyozásaképpen kívánhatja; Istennek mindig cselek kellene, és így a természet, melynek egyik örök törvénye a szakadatlan mûködés, örökösen verse ekerülne vele. De hiszen, állítják némelyek, Isten és a természet egy. Nem képtelenség-e ez az A teremtett dolog soha nem lehet egyenlõ teremtõjével: vélhetõ-e, hogy az óra maga az órásmest ? Csakhogy, és ez a következõ érv, a természet semmi, Isten viszont minden. Újabb ostobaság. S zükségszerûen két dolog létezik a világegyetemben: a teremtõ erõ és a teremtett lény. Márpedig remtõ erõ? Ez az egyetlen megoldandó nehézség, az egyetlen megválaszolandó kérdés.
Ha az anyag mûködik, mozog, elõttünk ismeretlen összhatások következtében, ha a mozgás az g lényegi tulajdonsága, és végül, ha erejénél fogva egyedül képes teremteni, alkotni, megõrizn yükhöz kötni és egyensúlyban tartani az ûr végtelen térségeiben mindazokat az égitesteket, ame k látványa döbbenetet vált ki belõlünk, egyforma, változatlan mozgásuk pedig tisztelettel és á al tölt el, mi szükség akkor idegen hatóerõ után kutatni, hiszen ez a cselekvõképesség lényegi gvan magában a természetben, amely nem más, mint a mûködésben lévõ anyag? Az isteni természetû megmagyaráz-e bármit is? Fogadok, hogy ezt senki sem képes bebizonyítani. Tegyük fel, hogy tévesen ismerem az anyag bensõ tulajdonságait, akkor is csak egyetlen nehézséggel találom m agam szemközt. Mit nyerek avval, ha megkapom ráadásul ezt az Istent? Egy nehézséggel többet kell megoldanom. És hogyan fogadhatnék el, csak azért, mert valamit nem értek, olyasvala
mit, amit még kevésbé értek? Csak nem a keresztyén vallás dogmáinak segítségével fogom vizsgál m elé képzelni ezt a félelmetes Istent? Lássuk hát, milyennek festi le õt a vallás
Mi mást lássak e gyalázatos hit Istenében, mint szeszélyes és kegyetlen lényt, aki ma tere mt egy világot, hogy holnap már megbánja, amiért ilyennek teremtette? Mi mást lássak benne, mint gyarló lényt, aki soha nem képes olyan kerékvágásba terelni az embert, amely kedvére voln a? Teremtménye pedig, hiába származik tõle, uralkodik fölötte, képes megbántani õt, és ezáltal ra ítéli magát! Milyen esendõ Isten ez! Hogyan, képes volt az egész látható világot teremteni, szése szerinti embert azonban nem tud alkotni? De hallom az ellenvetést ha ilyennek
teremtette volna, hogy szerezhetne az ember érdemeket? Mily sekélyes okoskodás! Vajon
mi szükség arra, hogy az ember érdemeket szerezzen Isten elõtt? Ha tökéletesen jónak alkotja, nem lett volna képes gonoszt cselekedni, és egyedül ez a mû lenne Istenhez méltó. Választás el ni az embert annyi, mint kísértésbe vinni õt. Márpedig Isten végtelen tudásával elõre látt t ez. Ennélfogva szándékosan viszi vesztébe a teremtményt, akit maga alkotott. Micsoda irtóz atos istenség ez! Szörnyeteg és gonosztevõ, aki rászolgált gyûlöletünkre és könyörtelen bosszú sem elég, nem éri be ezzel a magasztos munkálkodással: megtérése érdekében vízbe fojtja, tûzne , elátkozza az embert. Mindez nem változtat rajta semmit. Az Ördög, aki ennél az ocsmány ist enségnél is hatalmasabb, és erejét mindig megõrizve képes állandóan szembeszegülni alkotójával szüntelenül romlásba viszi az Örökkévaló kiválasztott nyáját. Semmi sem képes legyûrni e démo . Ugyan mit talál ki erre, Maga szerint, ez a szörnyû Isten, akinek vallását hirdeti? Egy
fia van mindössze, egyetlenegy, õt is, ki tudja, miféle mesterkedéssel szerezte, minthog
y az ember üzekedvén úgy akarta, hogy Isten szintén üzekedjék, leküldi tehát az égbõl ezt a lé saját testébõl vétetett. Azt képzelné talán, hogy égi sugárkoszorútól övezve, angyalok kísére fenséges teremtmény az egész világ szeme láttára? Szó sincs róla: egy zsidó kurva méhébõl, eg lõs közepén jelenti ki magát nekünk az Isten, aki azért jött, hogy megváltsa a világot! Ilyen s származást tulajdonítanak neki! De vajon tisztes küldetése kárpótlást nyújt-e nekünk mindezé csak nyomon emberünket! Mit hirdet? Mit visz végbe? Milyen magasztos küldetést hajt végre az emberek között? Milyen misztériumot nyilatkoztat ki? Milyen dogmát tesz kötelezõvé? Végeze pedig milyen cselekedetekben nyilvánítja ki nagyságát?
Kezdjük homályba veszõ gyermekkorán, azokon a nyilván szabados szolgálatokon, amelyeke ez a kis pernahajder a jeruzsálemi templom papjainak tesz; ezután tizenöt évre eltûnik a s zemünk elõl, ez alatt az idõ alatt az egyiptomi iskola sok-sok tévhitével mételyezi a lelkét a semmirekellõ, mindezt késõbb Júdeában elterjeszti. Amint újra föltûnik szülõhelyén, kezdõdõ t ik rajta: azt hirdeti, hogy Isten fia, hasonló az Atyához: ehhez a szövetséghez egy tovább i fantomot társít, amelyet Szentléleknek nevez, és azt bizonygatja, hogy ez a három személy voltaképpen egyetlenegy! Minél jobban ellenkezik az értelemmel ez a nevetséges misztérium, annál nagyobb érdem elfogadni, és annál veszélyesebb semmibe venni, erõsítgeti ez a gazfickó öltött testet isten létére egy emberektõl származó gyermek képében, hogy valamennyiünket megv lítja az együgyû, és a hetedhét országra szóló csodák, amelyeket hamarosan végbevisz, az egész eggyõzik majd. Egy lakomán, csupa részeg elõtt csakugyan borrá változtatja a vizet, ahogy be szélik, aztán a pusztában néhány gazembert jóltart a szekta hívei segítségével elrejtett enniv gyik társa halottnak tetteti magát, szélhámosunk pedig feltámasztja, késõbb felmegy egy hegyre , és ott két-három cimborája elõtt olyan szemfényvesztésbe fog, hogy manapság a leghitványabb is pirulna miatta.
Eközben buzgón megátkozza mindazokat, akik nem hisznek benne, az összes ostobának azon ban, aki hallgat rá, mennyországot ígér a csirkefogó. Írni semmit nem ír, olyan tudatlan, besz ni is igen keveset beszél, olyan szamár, cselekedni még kevesebbet cselekszik, hiszen
olyan gyarló, és miután az elöljárók türelme elfogy, és beleunnak lázító beszédeibe, a sarlatá feszítteti magát, elõbb azonban megígéri a nyomdokába szegõdött csirkefogóknak, hogy valahánys gítségért folyamodnak hozzá, leszáll közéjük a mennybõl, hogy ehessenek belõle. Kínhalálnak ad lenül tûri. Atyjaura, ama fenséges Isten, akirõl arcátlanul azt állította, hogy vérségi kapcso fûzi hozzá, a kisujját sem mozdítja érte, így aztán úgy bánnak a fickóval, mint a legutolsó ga kel szokás, akiknek méltán volt a vezérük.
Csatlósai összegyûlnek: Elvesztünk mondogatják , minden reményünk szertefoszlik, ha ne unk valami nagy hûhót, ami megment bennünket. Itassuk le a Jézust körülvevõ õrséget, lopjuk el tét, és híreszteljük el, hogy feltámadt; biztosan célba érünk, ha sikerül elhitetnünk ezt a sz : megszilárdul az új vallás, elterjed az egész világon Lássunk munkához! Megkockáztatják ezt sikerrel járnak! Hány és hány csalónál helyettesíti a vakmerõség az érdemet! Elrabolják a tes együgyûek asszonyok, gyerekek fennhangon hirdetik, hogy csoda történt, de lám, a városban amely nagy csodák színtere volt, ahol egy istennek ontották a vérét, senkinek sem akaródzik az új vallásban hinni, egyetlen lélek sem tér meg! Mi több: az esemény oly észrevétlen marad, gy egyik történetíró sem tesz róla említést! Egyedül a szélhámos hívei vélik úgy, hogy hasznot salárdságból, de õk sem azonnal.
Igen fontos észrevétel, hogy több évet várnak, mielõtt nevezetes csalásukat felhasználnák, or azonban undok tanaik ingatag épületét erre az alapra húzzák föl. Az emberek mindenfajta vál tozást szívesen vesznek. A császárok zsarnoki uralmába belefáradtak már, küszöbön állt egy for A csalók beszéde meghallgatásra talált, tanaik futótûzként terjedtek tovább: a tévelygések tö nd ilyenforma. Nem telik bele sok idõ, Vénusz meg Mars oltárait átalakítják Mária meg Jézus ku uszává; közzéteszik a csaló élettörténetét, s a lapos regény megtalálja hiszékeny olvasóit: Jé rengeteg olyan mondást, amihez hasonló sem fordult meg a fejében; egyik-másik kijelentése máris megalapozza erkölcstanát, és minthogy az újdonságot a szegényeknek hirdetik, a felebarát szeretet lesz az elsõ számú erény. Furcsa szertartások honosodnak meg, szentségeknek hívják õk ezek közül is a legméltatlanabb és a legocsmányabb az, amikor egy bûnök súlya alatt roskadozó ak, néhány varázsige segítségével, hatalmában áll Istent megidézni egy kenyérdarab képében. Nem kétséges, hogy ez a méltatlan vallás már születése pillanatában gyökerestül kipusztult
, ha csak a megvetés fegyvereit vetik be ellene, erre egyébként is rászolgált, minthogy az onban üldözésére vetemedtek, megerõsödött: az ilyesmi elkerülhetetlen. Próbálnák akár ma is ne lasztani, bizonyosan nem heverné ki. A fortélyos Voltaire soha nem folyamodott más feg
yverhez, és valamennyi író közül õ büszkélkedhet a legtöbb követõvel. Röviden szólva, Eugénie, a vallás története. Fontolja meg, mennyire érdemes törõdni az effajta mesékkel, döntsön önmag Eugénie: Nem ejt zavarba, ha választanom kell: megvetem az ilyen undok tévhiteket,
és maga Isten, akihez eddig gyengeségbõl vagy tudatlanságból ragaszkodtam, ezentúl iszonyat tárgya lesz számomra.
Madame de Saint-Ange: Esküdj meg, hogy soha többé nem gondolsz rá, nem törõdsz vele, élete d egyetlen pillanatában sem hívod segítségül, és amíg élsz, nem térsz vissza hozzá.
Eugénie (Saint-Ange keblére borul): Ah, ölelõ karodban esküszöm! Nem könnyû-e belátnom, ho avamat akarod, és nem szeretnéd, ha nyugalmamat valaha is megzavarnák efféle távoli emlékek? Madame de Saint-Ange: Mi más indokom lehetne?
Eugénie: De, Dolmancé, ugye az erények vizsgálata vezetett el bennünket a vallások tanul mányozásához? Térjünk vissza tárgyunkhoz. E mégoly nevetséges vallás nem követel-e meg olyan e , amelyeknek gyakorlása elõsegítheti boldogságunkat?
Dolmancé: Nos, vizsgáljuk meg. Talán a szüzesség lenne az az erény, melyet szeme meghazu dtol ugyan, de egész megjelenése mégis ennek képét sugallja? Tisztelet tárgyává tenné azt a pa sot, hogy küzdjük le természet diktálta összes felbuzdulásunkat? Feláldozná-e mindet annak a h s és nevetséges kiváltságnak, hogy soha nem mutatkozott gyengének? Legyen igazságos, és válasz jon, gyönyörû barátnõm, úgy véli, megtalálja ebben a képtelen és veszedelmes lelki tisztaságba ozta összes gyönyöröket?
Eugénie: Nem, esküszöm, nem kérek efféle kiváltságból, a legkisebb hajlandóságot sem érzem n, hogy szûzies legyek, viszont a legnagyobb készséget tanúsítom a bûnre: mégis, Dolmancé, a k tesség, a jótékonyság nem tehetnek-e boldoggá egyes fogékony lelkeket?
Dolmancé: Vessük el, Eugénie, az olyan erényeket, melyek csak hálátlanokat szülnek! Nehogy tévedésbe ess mindazonáltal, bájos barátnõm: a jótékonyság nem valódi lelki erény, inkább bûn em pusztán a jó cselekedet kedvéért segítünk a hozzánk hasonlókon, hanem kérkedésbõl: bosszant a az alamizsnálkodás nem a legnagyobb nyilvánosság elõtt folyna. Azt se hidd, Eugénie, hogy a jótékonykodás olyan jó hatású, mint képzelik: én magam a legnagyobb rászedésnek tekintem: ho atja a szegényeket a segélyekhez, ami aláássa erõiket, aki jótékonyságra számít, nem dolgozik int nem jut hozzá, tolvaj vagy gyilkos válik belõle. Mindenfelõl olyan véleményeket hallok, hogy meg kellene találni a módját, hogyan szüntessük meg a koldulást, közben azonban mindent m egtesznek a koldusok számának növelésére. Azt szeretné, hogy ne röpködjenek legyek a szobájába hintsen szét cukrot, ami vonzza õket! Azt szeretné, hogy ne legyenek többé szegények Francia országban? Ne osztogasson több alamizsnát, és legelõször is zárassa be a menhelyeket! A balsze rencsés csillagzat alatt született ember, látván, hogy e veszélyes segélyforrások elapadtak, ö zeszedi majd minden lelkierejét, minden természet adta tehetségét, hogy fölvergõdjön abból a s ból, amelybe születésekor került, és nem fog többé bennünket zaklatni. Rombolja le, tegye irga atlanul földdel egyenlõvé ezeket a gyûlöletes házakat, ahol arcátlanul rejtegetjük a szegények sapongásainak gyümölcseit, azt az egész undok fertõt, amely naponta új meg új élõlények egész ki magából, és ezek minden reményüket a mi erszényünkbe vetik. Mire jó, kérdem én, ennyi gond ben tartani ilyen söpredéket? Talán Franciaországot féltjük az elnéptelenedéstõl? Attól ugyan ll tartanunk!
A mostani kormány egyik legfõbb bûne az, hogy túl nagy a népesség, és az effajta felesleg egyáltalán nem jelent gazdagságot az Állam számára. A létszám fölötti egyének az élõsködõ ágak elyek a törzs éltetõ nedveit szívják el, s így végül legyengítik a fát. Emlékezzen csak vissza inden kormányzat megsínylette eddig, ha a lakosság száma túlnõtt a megélhetési forrásokon. Néz Franciaországban, ez a látvány fogadja. Mi az eredménye? Látjuk. A nálunk bölcsebb kínaiak óva ak attól, hogy a túl népes lakosság uralkodjék fölöttük. Nem létesítenek menhelyeket feslettsé os sarjainak, úgy szabadulnak meg e rémes teremtményektõl, mintha az emésztés melléktermékeirõ
lna szó. Nincs szegényház, Kínában az ilyesmi ismeretlen. Ott mindenki dolgozik, mindenki boldog, semmi nem rontja meg a szegények erejét, és bárki megkérdezheti, mint Néró: Quid est p auper?
Eugénie (Saint-Ange-hoz intézi szavait): Drága barátném, apám ugyanúgy gondolkodik, mint e z az úr: soha életében nem volt hajlandó egyetlen jótéteményre sem. Megállás nélkül korholja a iért jótékonykodásra pénzt áldoz. Anyám tagja volt az Anyák Társaságának, az Emberbaráti Társa an nem is tudom, melyik egyesületnek nem volt tagja: apám arra kényszerítette, hogy hagy
jon föl az egésszel, biztosítván õt, hogy a legszerényebb kegydíjnál egy fillérrel sem kap töb a újra eszébe jutna ilyen ostobaságokra adni a fejét.
Madame de Saint-Ange: Nincs nevetségesebb s ugyanakkor veszedelmesebb, mint az
ilyen egyesületek, Eugénie, ezeknek, no meg az ingyenes iskoláknak és a menhelyeknek köszön hetõ a mostani szörnyû felfordulás. Ne alamizsnálkodj soha, drágám, nagyon kérlek.
Eugénie: Nincs mitõl tartanod, apám már régóta ugyanezt kívánja tõlem, és a jótékonykodás yira, hogy szembeszálljak e téren parancsaival, szívem szavával és a te óhajoddal.
Dolmancé: Azt a fogékonyságot, amelyet a természet nekünk juttatott, nem szabad felosz tanunk: amint másokra kiterjesztjük, megszûnik létezni. Mi közöm nekem a mások bajához! Nem el a saját gondom, hogy mások, számomra idegenek gondján-baján búslakodjam? Fogékonyságunk fókus obbantsa lángra saját gyönyöreinket! Arra legyünk fogékonyak, ami élvezeteinknek kedvez, minde n más iránt maradjunk érzéketlenek! Ez a lélekállapot kegyetlenséget szül, az viszont néhanapj minden gyönyörûség nélkül való! Nem lehet mindig rosszat cselekedni. Az elmaradt élvezetért a szerezzünk kárpótlást, azzal az érzékeinket izgató apró gonoszsággal, hogy soha nem teszünk j Eugénie: Óh, Istenem, lázba hoznak a tanításai! Most már szívesebben megöletném magam, sem valami jó tettet hajtsak végre!
Madame de Saint-Ange: És ha gonosztettre kínálkoznék alkalom, kész lennél-e elkövetni? Eugénie: Szót se többet, csábító, erre a kérdésre csak akkor adok választ, ha befejezted a omat. Abból, amit mond, Dolmancé, úgy látom, tökéletesen közömbös a földön, hogy jót vagy ross szünk-e: kizárólag hajlamainkat, vérmérsékletünket kell hát ebben követnünk?
Dolmancé: Semmi kétség, Eugénie, hogy ezek a szavak: bûn, erény, olyan eszméket fejeznek k i, melyek kizárólagosan egy-egy helyhez kötõdnek. Nincs olyan cselekedet, akármilyen különösne i is meg, amely valóban bûnös lenne, aminthogy olyan sincs, amelyet igazán erényesnek lehe tne nevezni. Minden szokásainknak és lakóhelyünk éghajlatának függvénye: ami bûn emitt, gyakra y száz mérfölddel távolabb, és megfordítva, lehet, hogy a földgolyó másik felén gyakorolt erén szemünkben bûnök. Nincs olyan rémtett, amelyet ne istenítettek volna, sem olyan erény, amel yre soha ne sütötték volna a gyalázat bélyegét. Abból, hogy az eltérések pusztán földrajzi jel következik, hogy semmibe kell vennünk az emberek nevetséges és frivol véleményeit, hogy mit tisztelnek és mit vetnek meg, mindennek fölébe kell emelkednünk, olyannyira, hogy fitty et hányjunk megvetésükre, feltéve, hogy az, ami kiváltotta, némi gyönyörûséget okoz nekünk. Eugénie: Mégis, úgy gondolom, kell lenniük olyan cselekedeteknek, amelyek önmagukban a nnyira veszedelmesek és gonoszak, hogy a világ minden táján egyformán bûnösnek ítélik, és mint , büntetik õket.
Madame de Saint-Ange: De nincs, szerelmem, egyetlenegy sem: a lopás, a vérfertõzés n em ilyen, de még az emberölés vagy az apagyilkosság sem.
Eugénie: Mit hallok! Volt, ahol e rémtettekre bocsánatot lehetett nyerni?
Dolmancé: Tisztelték, jutalmazták, érdemdús cselekedetnek tekintették mindezt, másutt visz ont az emberség, a tisztaság, a jótékonyság, a szüzesség, egyszóval a mi összes erényeink ment yûségszámba.
elõbb a lányok kicsapongását taglaljátok, aztán térjetek rá az asszonyok paráználkodására. Madame de Saint-Ange: Figyelj hát rám, Eugénie. Képtelenséget állít az, aki szerint egy lá , alighogy kikerült az anyja méhébõl, máris szülei akaratának áldozata kell hogy legyen, és an is kell maradnia utolsó leheletéig. Éppen a mi századunkban, amely az emberi jogokat ann
yira kiterjesztette és elmélyítette, tûrhetetlen, hogy a fiatal lányok továbbra is családjuk r abszolgájának higgyék magukat, holott megállapítást nyert, hogy a család hatalma fölöttünk saj tünk szüleménye. A természet szavát kövessük e számunkra érdekfeszítõ tárgyban, és az állatok példának, minthogy õk nagyobb közelségben élnek a természettel. Az állatvilágban vajon túllép zülõi kötelességek az alapvetõ fizikai szükségletek határát? A hím és a nõstény gyönyörébõl sz keznek-e korlátlanul teljes szabadságukkal, összes jogaikkal? Amint lábra tudnak állni és tápl ukról önállóan gondoskodnak, megismerik-e õket egyáltalán azok, akik életet adtak nekik? És õk elkötelezve érzik-e magukat azokkal szemben, akiktõl az életet kapták? Nem, semmiképpen sem . Milyen jogon tartoznának hát az emberi ivadékok más kötelességeket teljesíteni? És mi máson ulnak ezek a kötelességek, mint az atyák fukarságán vagy becsvágyán? Márpedig, így szól a kérd s-e, hogy egy fiatal lány, akiben éppen ébredeznek az érzések és a gondolatok, ilyen korlátokn ak vesse alá magát? Nem kizárólag elõítélet hosszabbítja-e meg rabságát? És van-e visszatetszõ nt egy tizenöt-tizenhat éves lány, akiben vágyak égnek, de kénytelen legyõzni õket, és a pok eservesebb kínok közepette várakozni, hogy szülei, miután ifjúságát már boldogtalanná tették szerint tönkretegyék felnõttkorát is, áldozatul dobva õt álnok mohóságuknak, akarata ellenére õt egy olyan férjhez, akit vagy nincs miért szeretnie, vagy akit okkal gyûlöl?
Nem, nem, Eugénie, az ilyen kötelékeknek hamarosan meg kell szûnniük, az a cél, hogy a f iatal lányokat, amint értelmük kinyílt, kivonjuk az atyai ház fennhatósága alól, köznevelésben részesülniük, hogy aztán tizenöt éves korukban maguk döntsék el, mi legyen a sorsuk. A bûn útj ják? Ám legyen! Egy olyan lány, aki boldoggá teszi mindazokat, akik hozzá fordulnak, nem vég telenül hasznosabb-e, mint egy feleség, aki a világtól elzárva csak férjének nyújtja mindezt? nõ sorsa ugyanaz, mint a szukáé, mint a nõstény farkasé: mindenki magáévá teheti, aki megkíván vánvalóan megsérti a természet rendelését, aki a magányos házasság képtelen kötelékét kényszer Reménykedjünk, hogy a szemek egyszer majd fölnyílnak, és hogy miközben biztosítják minden ber szabadságjogát, nem fognak megfeledkezni a boldogtalan lányok sorsáról sem: de ha olya n siralmas a soruk, hogy megfeledkeznek róluk, akkor maguknak kell, a szokás és az elõítélet fölé emelkedve, lábbal tiporniuk gyalázatos bilincseiket, melyekkel szolgasorban próbálják ta rtani õket; és hamarosan diadalmaskodnak majd a szokásokon és a közvélekedésen: a férfiak bölc válnak, hiszen szabadabbak lesznek, és felismerik, mekkora igazságtalanság lenne megvetn
i a jogaikért küzdõ nõket, és hogy ami bûnnek számít egy szolganépnél az, hogy enged a termé einek , nem bûn többé egy szabad nép körében.
Abból indulj hát ki, Eugénie, hogy ezek az elvek jogosak, és törd össze láncaidat, akármi kelljen is fizetned érte; ereszd el a füled mellett ostoba anyád haszontalan papolásait
, jog szerint csak gyûlölettel és megvetéssel tartozol neki. Ha apád, aki libertinus, megkíván téged, pompás: hadd élvezzen veled, de ne kössön gúzsba, zúzd szét az igát, ha szolgasorba ak ajtani, nem te leszel az elsõ lány, aki így bánik az apjával. Egyszóval üzekedj, Eugénie, üzek hiszen evégett jöttél a világra, élvezeteidnek ne szabjon korlátot más, csak saját erõd, vagy ratod, ne tégy semmiféle kivételt: minden hely, idõ és személy jó legyen, bármelyik órában, bá elyik férfi mind a te gyönyöreidet szolgálja; az önmegtartóztatás képtelen erény, ha gyakorolj a jogaiban megsértett természet nyomban ezerféle csapást zúdít a fejünkre. Ameddig a mostani t vények nem változnak meg, fátylak mögé kell rejtõznünk, a közgondolkodás kényszerít erre bennü itokban kárpótoljuk magunkat a nyilvánosság elõtt kötelezõ szüzeskedésért!
Egy fiatal lány igyekezzék jó barátnéra szert tenni, aki szabad és a társaságban forog, és itokban megízleltetheti vele annak örömeit; ha ilyet nem talál, próbálja meg éles szemû õrzõit erni magának, könyörögjön nekik, hogy bocsássák áruba, és ígérje oda nekik az összes pénzt, am nak, vagy maguk az õrzõk, vagy olyan nõk, akiket ezek fölhajtanak, és kerítõnõ a nevük, õk ham hozzásegítik õt szándékai valóra váltásához, akkor aztán hintsen port a környezete fiútestv barátok, rokonok szemébe, akár mindegyikükkel adja össze magát, ha szükséges, csak hogy tit n tarthassa, hogyan él; még hajlamain és vonzalmain is tegyen erõszakot, ha ezt követelik tõle, mert egy olyan szerelmi ügy, amelybe esetleg pusztán taktikai megfontolásból bocsátkoz ott, különben visszatetszõnek találta, mégis hamar kedvezõbb helyzetbe segítheti, és lám, akko
