Bevezetés a javított kiadáshoz
A cél a tudományról és a tanításról szól. Azt hiszem, ezzel a két szóval már annyira
visszaéltek, hogy az eredeti jelentésük a túlzásba vitt tisztelet és misztérium ködébe veszett. Számomra, és sok tiszteletreméltó tudós számára, a tudomány nem a természet titkait, sőt nem is alapigazságokat jelent. A “tudomány” egyszerűen csak egy módszer, amivel megpróbáljuk azoknak a feltevéseknek és törekvéseknek egy minimális csokrát kijelölni, amelyekkel - egyenes logikai levezetés eredményeként - a természet számos jelenségének létezése megmagyarázható.
A fizikában az energia-megmaradás elve nem “igazság”. Csak egy feltételezés, ami rengeteg természetes jelenségre ad magyarázatot. Egy ilyen feltevés sohasem bizonyítható, mivel még az ezzel magyarázható végtelen számú jelenség sem igazolja egyetemes érvényességét. Másrészt egyetlen olyan jelenség is érvénytelenné teheti, amelyre nem ad magyarázatot. E cáfolat azonban nem csökkenti a feltevés érvényességét. Csak rávilágít arra, hogy lehet egy olyan feltételezés, amely érvényesebb. Ez a helyzet az energia-megmaradás elvével is, amelyet Einstein globálisabb - és érvényesebb - posztulátuma haladott meg az energia és a tömeg megmaradásáról. Einstein feltevése ebben az értelemben ugyanannyira nem “igaz”, mint amennyire az előző elképzelés sem volt az.
A tudomány fogalmi tartalmát valahogy leszűkítettük a természeti jelenségek nagyon szelektív, korlátozott csokorba kötésére, értelmezésére. Tudományról általában akkor beszélünk, ha fizikával, kémiával vagy biológiával foglalkozunk. Fel kell azonban ismernünk, hogy a természet számos jelensége nem tartozik ezekbe a kategóriákba, így nem sorolható például ide a szervezetekben ezen belül az ipari szervezetekben megfigyelhető jelenségek köre. Ha ezek a jelenségek nem természetes jellegűek, akkor mik? Tekintsük őket valóság helyett fikciónak?
Ebben a könyvben megkísérlem bemutatni, hogy megfogalmazható és felhasználható néhány olyan feltevés, amelyekkel az ipari jelenségek rendkívül széles köre magyarázható meg. Önnek, az olvasónak a feladata annak megítélése, hogy a könyvben leírt feltevések és az azokból adódó levezetések valóban logikus, józan ésszel elfogadható magyarázattal szolgálnak-e a gyártásban naponta megfigyelhető jelenségekre. Józan ésszel gondolkozni azonban nem is mindig olyan könnyű, ezért ha logikai következtetéseink láncolatát a józan ész termékének tekinti, ez a legnagyobb dicséret számunkra. Ha egyetért ezzel, akkor lényegében kimozdította a “tudományt” akadémikus elefántcsonttornyából és oda helyezte, ahová való, mindannyiunk keze ügyébe, és alkalmazhatóvá tette mindarra, amit magunk körül látunk.
E könyvvel azt kíséreljük meg bemutatni, hogy nem kell valami különleges szellemi képesség egy új tudomány létrehozásához, vagy egy régi kiterjesztéséhez. Csak bátorság kell, hogy szembenézzünk a belső ellentmondásokkal, és ne kerüljük meg ezeket azzal a felkiáltással, hogy “mindig is így csináltuk”. Bátorkodtunk beleszőni a könyvbe egy család, efféle munkát végző vezetők számára bizonyára ismerős problémáit is. Nem csak a könyvet akartuk ezzel népszerűbbé tenni, de szerettünk volna arra a tényre is rávilágítani, hogy amikor tudományról van szó, hajlamosak vagyunk oda nem illőnek tekinteni számos hétköznapi jelenséget.
Erőfeszítéseket tettünk arra is, hogy megragadjuk a tanítás jelentését. Meggyőződésünk, hogy csak deduktív folyamatokon keresztül tanulhatunk. A végeredmény prezentálása kevés a tanuláshoz. Ez legfeljebb a gyakorláshoz elég. Ezért választottuk az üzenet továbbításához a szókratészi utat. Jonah, bár ismeri a megoldást, arra készteti Alexet, hogy a kérdőjeleket maga tüntesse el. Meggyőződésünk, hogy Ön, az olvasó, sokkal hamarabb rájön a válaszokra, mint Alex Rogo. Ha szórakoztatónak találja a könyvet, talán egyet fog érteni abban is, hogy ez a “tanítás” helyes módja, hogy így kellene a tankönyveket is megírni. A végeredmények puszta közlése helyett a tankönyveinknek egy fajta haladási
vázlatnak kellene lenniük, amely végigvezetné az olvasót magán a dedukciós folyamaton. Azt tekintjük valódi jutalmunknak, ha sikerül a könyvvel valamit változtatnunk a “tudományról” és a “ tanításról” vallott felfogáson.
Bevezetés
A cél a termelés új, átfogó elveiről szól. Azokról az emberekről, akik megpróbálják
megérteni a világukat mozgató erőket annak érdekében, hogy javíthassanak rajtuk. Mivel logikusan és következetesen gondolkodnak, képesek meghatározni a cselekedeteik és azok következményei közti “ok-okozati” összefüggéseket. E folyamat során olyan alapelveket ismernek fel, melyek alkalmazásával megmenthetik “gyárukat”, sőt nyereségessé tehetik.
A tudomány nézetünk szerint nem más, mint annak megértése, milyen úton jár a világ és ennek mi az oka. Bármely adott pillanatban tudományos ismereteinket egyszerűen megértésünk akkori állapota képezi. Nem hiszek abszolút igazságokban. Félek az ilyen hiedelmektől, mert gátolják a jobb megértés vágyát. Ha valamikor is azt hisszük, hogy végső válaszok birtokába jutottunk, vége a haladásnak, a tudománynak és a jobb megértésnek. Ugyankkor világunk megértése nem lehet öncél. Hiszünk abban, hogy a több tudás jobbítja világunkat, az életet pedig még kielégítőbbé teszi.
Számos okból választottuk az elbeszélő formát, hogy elmagyarázzuk a termelés általunk vallott felfogását, mi is a valóság és mitől olyan, amilyen. Elsősorban azért, mert ezeket az elveket érthetőbbé akarjuk tenni, meg kívánjuk mutatni, hogyan teremthetnek rendet a gyárakban a valóságban is oly gyakran tapasztalható káoszból. Másodsorban illusztrálni akartuk e felfogás erejét és az általa hajtott hasznot. Az elért eredmények nem a fantázia termékei, valóságos gyárakban érték és érik is el. A nyugati világnak nem kell másod vagy harmadrangú ipari erővé válnia. Ha a helyes elveket megértjük és alkalmazzuk, az alapelvek más szervezetekben - bankoknál, kórházaknál, biztosítótársaságoknál és a saját családunkban - is érvényesek. Talán ugyanakkora növekedési és tökéletesedési potenciál létezik minden szervezetben.
Végül, és ami a legfontosabb, bizonyítani akartuk, hogy mindannyian lehetünk kiváló tudósok. Véleményünk szerint ennek titka nem szellemi teljesítményünkben rejlik. Abból van elég. Egyszerűen meg kell néznünk a valóságot, aztán logikusan és pontosan végig kell gondolnunk, mit is látunk. Az egész kulcsa az, hogy bátran szembe kell néznünk azzal a különbséggel ami általunk látottak és az ezekből levont következtetések valamint aközött van, ahogy a dolgokat csinálják. Az áttörés lényege az alapfeltevések megkérdőjelezése. Majdnem mindenkinek, aki csak valaha is dolgozott “gyárban”, legalábbis gondot jelentett a munkák hatékonyságának költségelszámolással történő mérése. Ezt a szent tehenet azonban kevesen merték közvetlenül kritizálni. A megértés tökéletesedése azonban megkívánja, hogy a világra vonatkozó alapfeltevéseinket megkérdőjelezzük. Ha a világunkat és az azt kormányzó elveket jobban értjük, érzésünk szerint életünk is jobbá válhat.
A szerzőről
Eli Goldratt hétéves küzdelme, hogy a termelést ügyeskedés helyett tudományként fogadtassa el, meghozta gyümölcsét. Eli akkor nyerte el a szent tehenek mészárosa megtisztelő címet, amikor 1979-ben az általa kidolgozott számítógépes ütemezési rendszer (“kis OPI”) bevezetése elsöpörte azt a mítoszt, hogy a véges ütemezés nem működik.
Amikor a következő lépésben nekiment a “költségelszámolásnak, mint a termelékenység 1. számú ellenségének”, az volt várható, hogy nagy ellenállásba ütközik. Ehelyett azonban mind a termelésben közvetlenül résztvevők, mind a könyvelők melegen fogadták. Számos cég felhagyott a hatékonyság ilyen módon történő mérésével, és a döntéshozatalban is megkérdőjelezik a költségelszámolás alkalmazását. Ma Eli folyamatos tökéletesítési módszere (“a nagy OPI”) nagyobb elismertségnek örvend, mint a japán Éppen-időben megközelítés. Erős, életképes versenytársa annak.
Helyénvalónak tűnik, hogy valaki, aki nem tiszteli a hagyományokat, csak a józan eszére hallgat, A cél-t, ezt a termelési tankönyvet regény, vagy ahogy néhányan mondják, love story álcájába öltözteti. Az is érthető, hogy népszerűvé válik néhány igazgatósági szobában, egyetemeken, vagy akár a gyárakban. De azt senki nem gondolta, hogy A cél-t a házastársak is mohón falni fogják. Meg azt sem, hogy több mint egy tucat országban sokan ismernek rá saját gyárukra vagy családjukra.
Eli legfrissebb könyve, A verseny, az itt elővezetett elképzeléseket terjeszti ki. Az abban foglaltakat illusztrációk teszik gyorsan áttekinthetővé és megérthetővé. Az elképzelések megvalósítását aztán a szöveg gondos áttanulmányozása és feldolgozása teszi lehetővé.
Az alkotó Hozam (Creative Output) szervezetek társalapítójaként Eli most az Avraham Y. Goldratt Intézet létrehozásán fáradozik, hogy mielőbb kidolgozza és elterjessze mindazon problémák megoldásának módját, amikbe a nyugati termelők beleütközhetnek.
1. fejezet
Hét harminckor hajtok be a kapun és messziről látom, hogy egy vörös Mercedes parkol a falnál, az irodák mellett, az én helyemen. Ki tenne ilyet Bill Peach kivételével? Mit számít, hogy ilyenkor az egész parkoló teljesen üres. Meg az se érdekes, hogy néhány parkolóhelyre jól láthatóan fel van festve, hogy “Látogatóknak”. Nem, Bill-nek arra a helyre kell a kocsiját leállítania, ahová az én titulusom van feltüntetve. Bill szereti az efféle finom dolgokat. Persze, ő a központi részleg elnökhelyettese, én meg csak a kis gyári igazgató. Biztos vagyok benne, hogy oda parkolhatja a francos Mercijét, ahová csak akarja.
A kocsija mellé állítom a Buickomat (az “Ellenőr” helyére). Ahogy megkerülöm, egy pillantás a rendszámtáblájára meggyőz arról, hogy tényleg Bill kocsija, mert a rendszáma “NUMBER 1”. Ez, mint mindnyájan tudjuk, tökéletesen Bill-re vall. Kiköveteli a neki járó osztályrészt. De én is. A baj csak az, hogy lehet, hogy erre nekem soha még esélyem se lesz.
Felmegyek az irodai bejárathoz. Az adrenalin szintem már jó magas. Kíváncsi vagyok, mi az ördögöt keres itt. Oda minden reményem, hogy ma reggel nyugodtan dolgozhassak. Azért szoktam ilyen korán bejönni, hogy megcsináljam mindazt, amire később, napközben nem jut időm. Rengeteg az elintéznivalóm, mielőtt megszólal a telefon, elkezdődnek a megbeszélések, meg kitör a gyalázat. Hát ma ez nem fog menni.
- Mr. Rogo! - szólít meg valaki.
Megállok. Négy férfi ront be a gyár felőli ajtón. Dempsey-t látom, a műszakvezetőt, Martinez-t, a szakszervezeti megbízottat, az egyik órabéres melóst és egy Ray nevű művezetőt a megmunkálóból. Mind egyszerre beszélnek. Dempsey csak annyit mond, hogy gond van. Martinez üvöltve sztrájkkal fenyegetőzik. A melós valami cseszegetésről magyaráz. Ray meg azt ordítja, hogy valamelyik átkozott munkát nem tudjuk befejezni, mert hiányzik néhány alkatrész. Na, ebbe csöppenek hirtelen bele. Csak nézek rájuk; ők meg énrám. És még egy csésze kávét sem ittam ma.
Amikor végre lecsillapodnak egy kicsit, megkérdezem mi folyik itt. Megtudom, hogy Mr. Peach, aki alig egy órája érkezett, besétált a gyáramba és a 41427 számú megrendelés teljesítéséről érdeklődött.
Nos, ilyen a sors, senki sem hallott még a megrendelésről sem. Ezért aztán Peach mindenkit elzavart, hogy nézzenek utána. Kiderült, hogy egy meglehetősen nagy megrendelésről van szó, amivel késésben vagyunk. De mi ebben az újság? Ebben a gyárban mindennel el vagyunk késve. Tapasztalataim szerint a megrendeléseket négy fokozatba lehet sorolni: Sürgős… Nagyon sürgős… Igen nagyon sürgős… és AZONNAL legyártandó! Így aztán semmivel sem vagyunk időben kész.
Mihelyt rájön, hogy a 41427-es még sehol sincsen, Peach átmegy diszpécserbe. Tüzet okádik és parancsokat ordít Demsey-nek. Közben kiderül, hogy majdnem mindegyik szükséges alkatrész már rég elkészült - és halmokba rakva jobb napokra vár. De nem lehet összeszerelni őket, valami részegység egy darabja hiányzik, még néhány műveletet végre kell hajtani rajta. Ameddig a fiúk azt nem kapják meg, nem tudják beszerelni, és ha nem tudják beszerelni, akkor természetesen nem lehet leszállítani.
Kiderítik, hogy a hiányzó részegység darabjai az egyik NC eszterga mellett várnak a sorukra. De amikor odamennek, látják, hogy az esztergályosok nem ezeket, hanem valami máshoz való azonnal legyártandó darabokat fogtak be, amit valaki a nyakukba zúdított. Peach fütyül a másik azonnal legyártandó munkára. Csak az érdekli, hogy a 41427-es kimenjen a kapun. Tehát szól Dempsey-nek, hogy utasítsa Tay-t, hogy adjon utasítást a szakmunkásának, hogy felejtse el azt a szupersürgős biszbaszt és ugorjon neki a 41427-es hiányzó darabjának. Erre a szakmunkás Ray-ről Demsey-re néz, majd Peach-ra néz, elhajítja a beállító kulcsot és közli velük, hogy úgy látszik itt ma mindenki megőrült. Csak az oly keservesen várt másik munkadarab beállítása másfél órájába került neki meg a segédjének. Most meg azt akarják, hogy felejtse el és helyette fogasson be mást? A francba az egésszel! Erre Peach, még mindig diplomatikusan otthagyja a műszakvezetőmet és a művezetőmet, odamegy a szakihoz és közli vele, hogy ha nem hajtja végre az utasítást, akkor ki van rúgva. Szó szót követ. A szakmunkás fél, hogy elveszíti a munkáját.
Feltűnik a színen a szakszervezeti megbízott. Mindenki dühöng. Senki sem dolgozik. Én meg összefutok ezen a verőfényes kora reggelen ezzel a négy izgatott emberrel egy álló üzem kapujában.
- Hol van most Peach? - kérdezem. - Az irodájában - válaszolja Dempsey.
- Rendben. Menjen és mondja meg neki, mindjárt ott leszek, hogy megbeszéljük a dolgot.
Dempsey hálásan elrohan az irodám irányába. Martinez-hez és az melóshoz fordulok, akiről kiderül, hogy ő az esztergályos. Elmagyarázom nekik, hogy amennyiben rajtam múlik, nem lesz senki kirúgva, mert hogy az egész csak félreértés. Martinez-t így elsőre nem elégíti ki teljesen az ígéretem, a szaki meg mintha azt akarná, hogy Peach kérjen tőle bocsánatot. Ebbe nem megyek bele. Történetesen tudom, hogy Martinez a saját szakállára nem szólíthat fel sztrájkra. Ezért azt javasolom, hogy ha a szakszervezet úgy érzi, sérelem esett, rendben: szívesen megbeszélném az ügyet a helyi elnökkel, Mike O’Donell-lel. Martinez végül ebbe belemegy és mindketten visszaindulnak az üzembe.
- Csak visszamennek dolgozni - szólok oda Ray-nek.
- Az biztos, csak azt tudnám, mit csináljanak? - kérdezi Ray. - Munkálják meg a befogott darabot, vagy fogjanak hozzá ahhoz, amit Peach mondott?
- Csinálják azt, amit Peach akar. - felelem neki.
- Rendben, de elvesztegetünk egy beállítást. - mondja.
- Annyi baj legyen! - szólok rá. - Ray, még mindig nem tudom, mi a helyzet. De ha Bill itt van, tényleg sürgős lehet a dolog. Ugye logikus?
- Igen, biztosan - mondja Ray. - Én csak azt akarom tudni, mit csináljunk.
- Oké, tudom, hogy csak úgy beleestek a szórásba - próbálom nyugtatgatni. - Végezzünk olyan gyorsan ezzel a beállítással, ahogy csak lehet, aztán mihamarabb kezdjenek a másikhoz.
- Jó - válaszolja.
Bent összetalálkozom Dempsey-vel, aki visszafelé megy az üzembe. Látszik rajta, örül, hogy kívül lehet a szobámon. Biccent.
- Sok szerencsét - veti oda a szája sarkából.
Az irodám ajtaja szélesre tárva. Bemegyek és ott van ő: Bill Peach, az íróasztalom mögött ül. Köpcös, domború mellkasú pasi vékony szálú, acélszürke hajjal és hasonló színű szemekkel. Miközben leteszem az aktatáskám, az enyémbe kapaszkodó pillantása azt mondja: “A torkod a markomban van, Rogo”.
- Oké, Bill, mi folyik itt? - kérdezem.
- Meg kell beszélnünk néhány dolgot. Tedd le magad. - Szeretném, de te ülsz a helyemen - felelem.
Lehet, hogy a válaszom nem a legszerencsésebb.
- Akarod tudni miért vagyok itt? - kérdezi. - Azért, hogy megmentsem a tetves irhádat. - A fogadtatásomból ítélve inkább arra gondoltam, hogy le akarod rombolni a munkatársaimmal való jó kapcsolataimat.
Egyenesen rám néz. - Ha nem csinálsz valamit, rövidesen nem lesznek munkatársaid, akik miatt aggódnod kellene. Mert a gyár miatt sem kell majd aggódnod. Igazság szerint lehet, hogy állásod sem lesz, amiért aggódhatnál, Rogo.
- Jó-jó, várj egy kicsit, nyugodj meg. Beszéljük meg a dolgot. Mi a gond a megrendeléssel? - kérdezem.
Bill először is tudomásomra hozza, hogy tegnap este tíz felé felhívta a jó öreg Bucky Burnside, az UniCo egyik nagy vevőjének az elnöke. Úgy látszik, Bucky nem tud elsiklani a tény fölött, hogy a megrendelésének (41427) teljesítése hét hetet késik. Pech-et vagy egy óra hosszat forgatta a parázs fölött. Bucky egy könnyed mozdulattal nekünk adta a megrendelést, noha mindenki az egyik versenytársunkat ajánlotta. Éppen együtt vacsorázott néhány saját vevőjével, akik nekiestek, mert az ő megrendeléseik is késnek - történetesen miattunk. Ezért Bucky borzasztó mérges volt (talán egy kicsit részeg is). Peach csak azzal tudta lecsitítani, hogy megígérte, személyesen néz utána az ügynek és
garantálta, hogy a megrendelést ma estig teljesítjük, még ha hegyeket is kell ehhez megmozgatni.
Megpróbálom Bill-nek elmagyarázni, hogy tényleg hiba volt félrecsúsztatnunk ezt a megrendelést és én majd személyesen ügyelek arra, hogy minden rendben menjen, de nem értem, miért kellett kora reggel idejönni és szétcincálni az egész gyárat.
Kérdezi, merre jártam tegnap éjjel, amikor megpróbált otthon felhívni. Ilyen körülmények között nem mondhatom, hogy mi köze a magánéletemhez, Azt sem köthetem az orrára, hogy az első két hívásnál hagytam, hadd csörögjön a telefon, mert éppen a feleségemmel veszekedtünk, aki felhánytorgatta, hogy milyen keveset törődök vele. Harmadszor meg azért nem vettem föl, mert éppen összebékültünk.
Úgy döntök, azt mondom neki, hogy későn kerültem haza. Nem erőlteti a dolgot tovább. Ehelyett felteszi a kérdést, hogy lehet az, hogy nem tudom, mi történik a gyárban. Belebetegedett és belefáradt a szállítási késedelmek miatti örökös reklamációkba. Miért nem veszem már kézbe a dolgokat?
- Egy dolgot azért tudok - válaszolom neki - a munkaerő csökkentés húsz százalékos második menete után, amit ti erőltettetek három hónappal ezelőtt, már az is szerencse, hogy egyáltalán valamit is időben teljesíteni tudunk.
- Al - szólal meg csöndesen - ti csak gyártsátok azokat az átkozott termékeket. Érted? - Akkor adjatok embereket! - válaszolom.
- Van elég embered! Az isten szerelmére, nézd már meg a hatékonysági mutatóitokat! Van min javítanotok, Al. Addig ne siránkozzál nekem, hogy nincs elég embered, amíg meg nem mutatod, hogy képes vagy hatékonyan használni azt, amid van.
Válaszra nyitnám a számat, de Peach fölemelt kézzel belém fojtja a szót. Feláll, odamegy az ajtóhoz és becsukja. A francba is, gondolom.
Visszafordul az ajtóból és azt mondja: - Ülj le.
Egész eddig ácsorogtam. Leülök az egyik vendégszékre. Peach visszatér az íróasztalom mögé.
- Nézd Al, csak az időnket vesztegetjük, ha erről vitatkozunk. A múlt évi termelési jelentésetek mindent elárul.
- Rendben van, igazat adok neked. A kérdés Burnside megrendelésének teljesítése. Peach robban. - Az istenit, nem Burnside megrendelésével van a gond! Az csak az itteni gondok felszíni megjelenése. Mi a fenét gondolsz, azért jöttem le ide, hogy segítsek neked teljesíteni egy késedelmes szállítást? Azt hiszed, nincs elég dolgom? Azért jöttem, hogy alátok fűtsek. Nem vevőszolgálati ügyről van szó. A gyáratok veszteséges.
Pillanatnyi szünetet tart, aztán - bumm - öklével az asztalra csap, mutatóujja rám mered. - Ha nem tudod teljesíteni a megrendeléseket - folytatja -, akkor megmutatom neked, hogy kell az ilyesmit csinálni. És ha még mindig nem tudod, akkor se rád, se a gyáradra nincs szükségem.
- Várj csak egy percet, Bill.
- Az istenit, nincs egy percem sem! - üvölti. - Nincs több időm meghallgatni semmiféle kifogást. És magyarázatokkal se traktálj. Teljesítményt kell felmutatni, szállítások kellenek. Bevétel kell!
- Igen, tudom Bill.
- De azt nem tudhatod, hogy a részleg történetében valaha is volt legnagyobb veszteséggel fog zárni. Olyan mély gödörbe zuhantunk, hogy ki sem tudunk kapaszkodni belőle. És a te gyárad tart minket a gödör alján.
Kimerültnek érzem magam. Fáradtan kérdezem - Oké, mit akarsz tőlem? Hat hónapja vagyok itt. Megengedem, hogy a helyzet mindig csak romlik ahelyett, hogy javulna, mióta csak itt vagyok. Pedig mindent megteszek, amit csak tudok.
- Nézd, Al, a helyzet a következő: három hónapot kapsz, hogy gatyába rázd a gyárat. Szóhoz sem jutok. Ez sokkal rosszabb hír, mint amire ma reggel egyáltalán számítottam. És mégsem lep igazán meg. Kibámulok az ablakon. A parkoló tele van az első műszakosok kocsijaival. Mire visszanézek, Peach már az íróasztalt megkerülve felém közeledik. Leül a mellettem lévő székre és előrehajol. Na, most jön a megnyugtatás, a buzdító duma.
- Al, tudom, hogy nem a legjobb körülményeket örökölted. Azért adtam ezt a munkát neked, mert azt gondoltam, te vagy az egyetlen, aki a veszteségből … nos, legalább egy csöpp nyereséget tud csinálni. És ebben még mindig hiszek. De ha jobb pozíciót akarsz találni magadnak a cégen belül, akkor eredményeket kell felmutatnod.
- De ehhez időre van szükségem, Bill.
- Sajnálom, de csak három hónapod van. És ha a dolgok ilyen rosszul mennek továbbra is, akkor még ezt sem tudom garantálni.
Csak ülök, miközben Bill az órájára néz és feláll, részéről befejezte a beszélgetést. - Muszáj mennem. Már így is lekéstem az első megbeszélésemet.
Fölállok. Az ajtóhoz megy.
Keze a kilincsen, majd visszafordul és rám vigyorog.
- Ugye nem lesz akadálya, hogy Bucky rendelését teljesítsétek, hiszen én is segítettem, hogy megszorongasd néhány ember tökét, igaz?
- Szállítjuk, Bill - bólintok rá. - Jó - mondja és kinyitja az ajtót.
Egy perccel később az ablakból nézem, ahogy beszáll a Mercijébe és a kapu felé hajt. Három hónap. Csak ez jár az eszemben.
Nem emlékszem, mikor fordultam vissza az ablakból. Azt sem tudom, mennyi idő telt el közben. Hirtelen rádöbbenek, hogy az íróasztalomnál ülök és a semmibe bámulok. Aztán arra az elhatározásra jutok, hogy jobb, ha magam győződöm meg arról, mi történik az üzemben. Az ajtó melletti polcról lekapom a védősisakot és a védőkesztyűt és elmegyek a titkárnőm mellett.
- Fran! Lemegyek az üzemcsarnokba - vetem oda. Fran fölnéz a levélből, amit éppen gépel, és elmosolyodik.
- Rendicsek - válaszolja. - Nem Peach kocsija állt a maga helyén ma reggel? - De igen.
- Szép autó - közli és felnevet. - Elsőre azt hittem, a magáé.
Ettől nekem támad nevethetnékem. Előrehajol az íróasztalon keresztül. - Mondja csak, mennyibe kerülhet egy ilyen kocsi?
- Nem tudom pontosan, de azt hiszem úgy harmincezer dollár körül lehet - mondom neki.
Frannek elakad a lélegzete. - Tréfál! Olyan sok? El se hinné az ember, hogy egy kocsi ennyibe kerülhet. Huuú. Azt hiszem, mostanában nem cserélem ki a Chevettemet egy ilyenre.
Megint elneveti magát és folytatja gépelést.
Fran olyan “rendicsek” nő. Hány éves lehet? Talán negyven körül. Két tizenéves gyereket próbál eltartani. Volt férje alkoholista. Rég elváltak… azóta nem kell férfi neki. Mondjuk, alig kell. Fran mindezt a gyárban töltött második napomon közölte velem. Kedvelem. A munkáját is. Elég szép fizetést kap… legalábbis most. Neki is három hónapja van még.
Az üzemcsarnokba lépve az embernek olyan érzése támad, mintha ördögök és angyalok azért házasodtak volna össze, hogy valamiféle szürke mágiát hajtsanak végre. Mindenfelé evilági és csodálatos dolgok. A gyárakat én mindig izgalmas helyeknek találtam, még látványnak is. De hát a legtöbb ember ezt másként látja.
Ahogy áthaladok az irodát a csarnoktól elválasztó dupla ajtókon, a világ megváltozik. A tetőszerkezetről jódlámpák szórják narancsszínű fényüket. Hatalmas rácsos ketrecekben mennyezetig érő polcsorokon rekeszek és dobozok tömve a gyártmányainkhoz szükséges anyagokkal és alkatrészekkel. Két polcsor közti keskeny átjáróban egy ember villásemelővel hajt végig a plafonig érő tároló mentén. Arrább fénylő acélszalag tekeredik le és bújik be egy gépbe, amely néhány másodpercenként azt mondja: “Csitt-csatt.”
Gépek. Az üzem valójában egyetlen hatalmas terem, gépekkel telerakott sok száz négyzetméteres tér. A gépeket blokkokba szervezték, melyeket átjárók választanak el egymástól. A legtöbb gép élénk színű - narancs, bíbor, sárga, kék. Az újabbakon rubinvörös számok virítanak a kijelzőkön. Robotkarok mechanikus táncszámokat adnak elő.
Itt-ott, a gépek között szinte rejtetten, emberek. Felnéznek, ahogy elmegyek mellettük. Néhányan intenek; visszaintek. Elektromos targonca húz el mellettem, elképesztően kövér
srác vezeti. Hosszú asztaloknál nők drótkötegek szivárványával szorgoskodnak. Alaktalan overálljában egy kormos alak igazgatja védőmaszkját, és meggyújtja a kezében tartott hegesztőpisztolyt. Üvegkalickában nagy mellű, vörös nő számítógép termináljának borostyánszínű billentyűzetét nyomkodja.
A látványt motorok, ventillátorok szakadatlan zaja festi alá, - az egész olyan, akár egy végtelen lélegzetvétel. Néha valami megmagyarázhatatlan BUMM dörren. Megszólal mögöttem a híddaru figyelmeztető csengője, ahogy felemeli terhét. Relék csattannak. Sziréna hangja. Mindemellett a személyi hívóból egy testetlen hang, mintha Isten lenne, beszél szaggatottan és érthetetlenül.
A zaj ellenére meghallom a füttyentést. Megfordulok és Bob Donovan eltéveszthetetlen alakját látom közeledni az átjáróban. Messziről látni micsoda hústorony, hat láb, négy hüvelyk. Van vagy 250 font, jókora darab. Hát, nem a világ legszebb fiúja … Azt hiszem a fodrásza a tengerészetnél tanult. Nem szokott rondán beszélni, ez a büszkeség jele lehet nála. De hangsúlyozottan durva külseje ellenére Bob rendes srác. Kilenc éve üzemvezető. Ha valamit meg kell csinálni, csak Bobnak kell szólni, és ha lehetséges, azonnal végre is hajtják.
Odaérünk egymáshoz. Látom rajta, nem valami vidám. Azt hiszem, ez kölcsönös. - Jó reggelt - köszön.
- Nem tudom, mi a jó benne - válaszolom. - Hallottál a látogatónkról? - Persze, már mindenki értesült róla - mondja Bob.
- Akkor tudsz annak a bizonyos 41427-es megrendelésnek az azonnali teljesítéséről is?
Vörösödni kezd. - Erről akartam beszélni veled. - Miért? Mi a baj?
- Nem tudom, arról értesültél-e már, de Tony, az a gépmunkás, akivel Peach üvöltözött reggel felmondott.
- Az istenit - mormogom.
- Nem kell mondanom, hogy ilyen szakember nem terem minden bokorban. Nagyon hamar találnunk kell helyette valakit.
- Nem tudjuk visszacsalogatni valahogy?
- Lehet, hogy nem is akarjuk. Mielőtt lelépett volna, elvégezte a Ray által mondott beállítást, aztán automatára kapcsolta a gépet. A helyzet az, hogy nem jól fogta be a szerszámot és az egész miskulancia darabokra tört.
- Mennyi a selejt?
- Nem túl sok. A gép hamar leállt.
- Van annyi alkatrészünk, hogy teljesítsük a rendelést?
- Meg kell néznem. De a gond az, hogy maga a gép is kész, és nem is fog egy darabig menni.
- Melyik az? - Az NCX-10-es.
Lehunyom a szemem. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg belülről a gyomromat. Ebből a típusból ez az egy van a gyárban. Kérdezem Bob-tól, mekkora a kár. - Nem tudom. Félig szétment. Most telefonáltunk a gyártónak.
Felgyorsítok. Saját szememmel akarom látni. Istenem, most vagyunk csak nagy bajban. Bobra pillantok, aki tartja a lépést velem.
- Mit gondolsz, szabotázs volt?
Bob meglepettnek látszik. - Hát nem mondanám. Azt hiszem, a pasi egyszerűen annyira fel volt húzva, hogy nem tudott figyelni se. Így aztán elcseszte.
Érzem, hogy forrósodik az arcom. A jeges érintés elmúlt. Úgyis elástam magam Billnél, felhívom és beleüvöltöm a fülébe. Az ő hibája! Szinte látom magam előtt. Látom az íróasztalom mögött és hallom, amint elmagyarázza, hogyan kell teljesíteni a rendeléseket. Hát jól elmagyaráztad Bill, ami azt illeti.
2. fejezet
Hát nem furcsa érzés, hogy míg a saját kis világod darabokra esik szét, a hozzád közelállók sziklaszilárdak maradnak? És egyszerűen nem érted, rájuk miért nem hat mindez. Fél hét körül meglépek a gyárból, hogy hazaszaladjak és bekapjak valami vacsorát. Ahogy belépek az ajtón, Julie fölnéz a tévétől.
- Szevasz - mondja. - Hogy tetszik a frizurám?
Körbefordítja a fejét. Sűrű, barna haja, amelyet máskor egyenesen leeresztve hord, bongyor gyűrűcskékben. A színe is megváltozott. Itt-ott világosabb.
- Jól néz ki - válaszolom automatikusan.
- A fodrász azt mondta ez a fazon jobban kiemeli a szemem - jegyzi meg csípősen. Hatalmas, gyönyörű kék szeme van, szerintem semmi szükség nincs arra, hogy “kiemeljék”. De nem értek hozzá.
- Klassz - mondom.
- A fenébe is, nem vagy valami lelkes. - Ne haragudj, de mocsok egy napom volt.
- Ó, te szegény. De van egy óriási ötletem! Elmegyünk vacsorázni, közben elfelejted az egészet.
Megrázom a fejem. - Most nem tudok. Gyorsan bekapok valamit. Aztán megyek vissza a gyárba.
Föláll, kezét csípőre teszi. Észreveszem, hogy új ruhát visel.
- Rendkívül vicces vagy. Én meg már a gyerekeket is leadtam megőrzésre.
- Julie, vészhelyzetben vagyunk. Az egyik legdrágább gépünk ma reggel tönkrement, közben meg kellene munkálni rajta egy alkatrészt egy nagyon sürgős rendeléshez. Vissza kell mennem, hogy kézben tartsam a dolgot - magyarázom neki.
- Oké, nem rossz. Nincs itthon semmi ennivaló, mert azt hittem, elmegyünk vacsorázni. Múlt éjjel legalábbis azt ígérted.
Már emlékszem. Igaza van. A veszekedés után ez volt az egyik ígéretem. - Nézd, úgy egy órára elmehetünk.
- Aha, így képzeled az éjszakázást. Felejtsd el, Al!
- Figyelj ide. Bill Peach váratlanul megjelent ma reggel. Azt mondta, bezárják a gyárat.
Megváltozik az arckifejezése. Fényesebb lett? - Igazán … bezárják a gyárat?
- Igen, nagyon rosszul megy a bolt.
- Arról beszéltek, hol fogsz azután dolgozni?
Pillanatnyi hitetlenkedés után azt mondom: - Nem, nem volt szó a következő állásomról. Ez az én állásom - itt, ebben a városban, ebben a gyárban.
- Nos, ha bezárják a gyárat, téged nem érdekel, hol fogsz élni? Mert engem igen. - Egyelőre csak beszélgettünk a dologról.
- Ó - fűzi hozzá.
Rámeredek. - Olyan gyorsan szeretnél elkerülni ebből a városból, amilyen gyorsan csak lehet, igaz?
- Ez nem a szülővárosom, Al. Nem kötnek hozzá olyan érzelmek, mint téged. - Még csak hat hónapja vagyunk itt.
- Na és? Al, nekem itt nincsenek barátaim. Rajtad kívül nincs kivel beszélnem, te meg alig vagy itthon. Nagyon aranyos a családod, de ha egy órát az anyáddal kell töltenem, megőrülök.
- Mit akarsz, mit csináljak? Nem kértem, hogy ide jöhessek. A cég küldött, hogy töltsem be azt az állást. Véletlen szerencse volt.
- Hát nagy szerencse.
- Julie, nincs időm arra, hogy megint veszekedni kezdjünk. Elkezd sírni.
- Ó, Julie.
Végül átkarolom. Néhány percig csöndesen összeölelkezve álldogálunk. Abbahagyja a sírást, hátralép és rám néz.
- Sajnálom. Ha vissza kell menned, jobb, ha mész.
- Mi lenne, ha holnap csinálnánk egy görbe estét? - ajánlom fel cserébe. Széttárja a karját. - Mondjuk … rendben.
Megfordulok, aztán visszanézek. - Nem gond? - Biztosan találok valamit a hűtőben - mondja.
Már el is felejtkeztem a vacsoráról. - Semmi baj. Majd a gyárba menet veszek valamit. Viszlát.
Beülök a kocsiba és úgy találom, elment az étvágyam.
Mióta csak Bearingtonba költöztünk, Julie-nek mindenféle bajai vannak. Valahányszor csak a városra terelődik a beszélgetés, ő panaszkodik, én meg védekezni kényszerülök.
Igaz, hogy Bearingtonban születtem és nevelkedtem, ezért joggal otthonomnak érzem. Ismerem az összes utcát. Tudom, hol lehet jól vásárolni, hol lehet jót mulatni, szóval ismerem az egészet. Valahogy birtokosi tudat alakult ki bennem, és több szeretetet érzek iránta, mint a főút menti más városokkal kapcsolatban. Tizennyolc évet töltöttem itt.
De illúzióim nincsenek. Bearington gyárváros. Azok akik áthajtanak rajta, nem találnak benne semmi különöset. Vezetés közben körülnézek és én is osztom ezt a véleményt. A környék, ahol élünk, átlagos amerikai kertváros. A házak meglehetősen újak. A közelben vannak bevásárlóközpontok, számos gyorsétterem, a főúton túl pedig egy nagy sétálóutca. Nem hiszem, hogy túl nagy különbség lenne közte és más kertvárosok között, ahol eddig éltünk.
A városközpont kicsit valóban lehangoló. Az utcákat régi vöröstéglás épületek szegélyezik. Kormos, omladozó falaik nem nyújtanak éppen kellemes látványt. A földszinti boltok jó része üres, a kirakatok bedeszkázva. Az utat vasúti sínek szelik át, de a síneken alig jár vonat.
A Fő utca és a Lincoln sarkán található Bearington egyetlen irodaháza, egy égnek meredő, magányos torony. Vagy tíz évvel ezelőtt, amikor épült, nagy hűhót csaptak körülötte, mind a tizennégy emeletével. A tűzoltóknak kapóra jött, hogy vásárolhassanak egy vadonatúj létrás kocsit, amivel fel lehet érni az épület tetejéig. (Szerintem azóta is azt várják, hogy tűz üssön ki a tetőtéri lakásban, hogy használhassák az új létrát.) A helyi hírverők azonnal megmagyarázták, hogy az új irodaház Bearington életképességének valamiféle szimbóluma, amely egy régi iparváros újjászületését jelzi. Aztán néhány évvel később az épület gazdái többemeletes plakátot tettek ki, amelyen piros nyomtatott betűkkel az állt: “Vegyél meg!” Telefonszám. A főútról úgy látszik, mintha az egész város eladó lenne. Ami nem áll távol a valósgtól.
Minden nap, munkába menet, a gyárhoz vezető úton elhajtok egy másik üzem mellett. Rozsdás, szögesdrót tetejű kerítés mögött bújik meg. Az épület előtti hatalmas üres parkoló betonjának repedéseiben barnás fűcsomók árválkodnak. Évek óta egyetlen autó sem parkolt itt. A falakon megkopott a festék. Feljebb, az utcára néző hosszú fronton még halványan ki lehet venni a cég nevét; a betűk és az embléma helye sötétebb.
A társaság, mely az üzem tulajdonosa volt, délre költözött. Új gyárat építettek valahol Észak-Karolinában. Azt mondják, hogy a szakszervezetükkel gyűlt meg a bajuk, ezért költöztek el. Az is hírlik, hogy vagy öt év után a szakszervezet talán ismét utoléri őket. Viszont öt évig alacsonyabb bért fizethettek, és nem kellett a munkaerőről vitatkozniuk. És öt év örökkévalóságnak tűnik, legalábbis a modern gazdasági tervezés szempontjából. Így aztán Bearington kapott egy másik ipari dinoszaurusz csontvázat is, kétezer ember meg az utcára került.
Hat hónappal ezelőtt alkalmam nyílt bemenni ebbe az üzembe. Akkoriban olcsó raktárterületet kerestünk a közelben. Nem mintha feladataim közé tartozna, de én is elmentem a többiekkel, hogy belülről is lássam. (Akkoriban álmodozóként azt gondoltam, egyszer talán majd több területre lesz szükségünk, ha terjeszkedni akarunk. Milyen röhejes most még a gondolat is.) Igazából a csönd fogott meg. Minden olyan csöndes volt.
Visszhangoztak a lépteink. Furcsa volt. Elvitték az összes gépet. Csak egy nagy üres tér volt az egész.
Most, hogy elhajtok mellette, akaratlanul is az jut az eszembe, hogy három hónap múlva nálunk is így lesz. Rossz érzés lesz úrrá rajtam.
Gyűlölöm még látni is, mi történik. A város a hetvenes évek közepe óta elveszti a legfőbb munkaadókat, évente átlagosan egyet. Teljesen felszámolnak, vagy elmennek máshová. Úgy tűnik, a folyamat nem áll meg. És most mi következünk.
Amikor visszajöttem, hogy átvegyem ennek a gyárnak a vezetését. a Bearington Herald hosszú cikket szentelt nekem. Tudom, nem nagy ügy. De egyszerre csak kisebb híresség lett belőlem egy időre. Gyűlölöm a gondolatát is, hogy legközelebb akkor kerül a nevem az újságba, amikor bezárják a gyárat. Kezdem úgy érezni magam, mintha a többiek árulója lennék.
Amikor beérek a gyárba. Donovan úgy néz ki mint egy idegbeteg gorilla. Amennyit összeszaladgált ma, legalább öt fontot lefogyhatott. Ahogy az átjárón az NCX-10-es felé közeledem. látom, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát. Ide-oda toporog, majd megáll. Hirtelen átvág az átjárón, valakivel néhány szót vált. Aztán valamit ellenőriz. Két ujjamat a számba véve füttyentek neki, de nem hallja meg. Kénytelen vagyok két részlegen át utána loholni, míg utolérem ismét az NCX-10-esnél. Meglepetten néz rám.
- Készen leszünk? - kérdezem. - Megpróbáljuk - válaszolja. - Na jó, de megoldható? - Mindent megteszünk.
- Bob, meglesz a kiszállítás ma éjjel, vagy nem? - Talán.
Elfordulok és a gépre pillantok. Hát, látnivaló az van rajta. Jó nagy darab, a legdrágább NC gépünk. Csillogó, jellegzetes levendula színűre festették. (Ki tudja. miért?) Egyik oldalán kapcsolótábla tele vörös. zöld és borostyán színű fényekkel, fénylő tumbler-kapcsolókkal, szurokfekete tasztatúra. Mágnesszalag meghajtók és egy számítógép képernyő. Egészen szexis kinézetű gép. Mindezek középpontjában maga a megmunkáló rész, ahová egy darab acél van befogva. A forgácsoló szerszám fémdarabokat szel le az anyagból. Türkiz színű folyadék hűti az anyagot és a szerszámot, és mossa le a forgácsot. Legalább ez az átkozott működik újra.
Ma szerencsénk volt. A kár kisebb. mint gondoltuk. A szervizes szerelő így is majdnem fél ötig dolgozott rajta, de azóta már a második műszaknál tartunk.
Mindenkit benntartottunk túlórázni. még ha a túlóráztatás ellent is mond a cég jelenlegi üzletpolitikájának. Még nem tudom, hová dugjuk el a költségeket. De ezt a tételt ma éjjel mindenképpen ki kell szállítanunk. Johnny Jons, a marketing igazgatónk ma már négyszer hívott. Az ő fülét is rágják: Peach, a saját kereskedelmi osztálya, na meg a vásárló. Ha fene fenét eszik, akkor is szállítanunk kell ma.
Csak abban bízhatok, hogy más már nem romlik el. Ahogy befejeződik egy-egy munkadarab megmunkálása. máris viszik át összeszerelésre. Az elkészült részegység pedig azonnal a végszereldébe kerül. Ki törődik most a hatékonysággal? Az alkatrészeket emberek hordják át a következő munkafázishoz, majd üres kézzel sétálnak vissza ... az egy alkalmazottra jutó termékkibocsátás röhejes lehet. Tiszta őrület. Igazán kíváncsi lennék rá, honnan vette Bob ezt a rengeteg embert.
Lassan körülnézek. Alig van a különböző részlegekben valaki, akinek ne lenne valami köze a 41427-eshez. Donovan mindenkit összeszedett, akit csak el tudott kapni, és ráállította erre a munkára. Normális körülmények között így nem szabad dolgozni.
De a rendelést leszállítottuk.
Az órámra pillantok. Tizenegy múlt néhány perccel. A rakodótérbe megyünk. A nyerges-vontató hátsó ajtaja zárva. A sofőr felmászik a fülkébe. Felpörgeti a motort, kiengedi a kéziféket és nekivág az éjszakának.
Donovan felé fordulok. Ő meg felém. - Gratulálok - mondom neki.
- Rendben van, nem kérdezem. Mit szólnál valami vacsoraféléhez?
Először a nap folyamán Donovan elmosolyodik. A távolban a sofőr sebességet vált.
Donovan kocsijába ülünk be, mert az van közelebb. Az első két hely, amit megpróbálunk, már zárva van. Szólok Donovannak, majd én mutatom az utat. A I6. utcánál keresztezzük a folyót, a Bessemeren lemegyünk South Flat felé, amíg el nem érjük a malmot. Mondom Donovannak, hogy csűrjön jobbra. Mellékutcákon kevergünk. A házak errefelé egymásba érnek, se kert, se udvar, se fű, se fa. Az utcák keskenyek, a kocsikat is kint tartják, így állandóan kerülgetni kellett őket. De csak kilyukadunk Sednikk Bárjához és Grilljéhez.
Donovan egy pillantást vet a lebujra és megkérdezi. - Biztos, hogy ide akartunk jönni? - Igen, igen. Gyerünk. Itt csinálják a város legjobb hamburgerjét.
A bódé végébe megyünk. Maxine felismer, odajön és nagy faksznit csinál. Néhány percig beszélgetünk, aztán Donovannel hamburgert, sült krumplit és sört rendelünk.
Donovan körülnéz és megkérdezi - Honnan ismered ezt a helyet?
- Hát, itt ittam meg az első sörömet, a bárpultnál, azt hiszem, a harmadik széken. De rég is volt.
- Későn kezdtél el inni, vagy ebben a városban nőttél fel?
- Ez utóbbi. Két utcányira innen. Apámnak volt egy kis fűszerüzlete. Most a bátyámé. - Nem tudtam, hogy Bearingtonba valósi vagy.
- Némi kitérőkkel tizenöt év után kerültem vissza. Megérkeznek a sörök.
Maxine megjegyzi: - Ezt a kettőt Joe küldi.
Joe Sednikkre mutat. aki a bárpult mögött áll. Köszönetként odaintünk neki.
Donovan fölemeli a poharát és tósztot mond. - Igyunk arra, hogy a 41427-es elhagyta a gyárat.
- Úgy legyen - mondom és koccintunk.
Néhány korty után Donovan sokkal nyugodtabbnak látszik. Nekem még mindig az éjszaka történteken jár az eszem.
- Tudod, baromi sokba került ez a szállítás. Elvesztettünk egy jó szakmunkást. Aztán ott van az NCX-10-es javítási számlája. Meg a túlórázás.
- Ráadásul az NCX-10-es kieső ideje - teszi hozzá Donovan. - De meg kell adni, ha egyszer nekifogunk, akkor nagyon megy a dolog. Bárcsak minden nap így dolgoznánk. Fölnevetek. - Isten mentsen. Nem szeretnék a maihoz hasonló napokat.
- Nem arra gondolok, hogy Peach naponta besétáljon a gyárba. De mégiscsak elment a szállítmány.
- A rendeléseket teljesítenünk kell, de nem úgy, ahogy ma éjjel. - Elment, nem?
- Igen, elment. De máskor ezt nem engedhetjük meg magunknak. - Csak azt néztem, hogy mindenki dolgozzon. Pokolba a szabályokkal.
- Bob, van fogalmad róla, milyenek lennének a hatékonysági mutatóink, ha minden napunk ilyen lenne? Az nem megy, hogy egyszerre csak egy rendeléssel foglalkozunk. Oda az arányos költségelosztás. A költségek megugranak, magasabbak lesznek mint valaha. Nem üzemeltethetjük a gyárat hasraütésszerűen.
Donovan lassan lecsendesedik. A végén megjegyzi - Talán túl sok rossz ragadt rám diszpécser koromban.
- Nézd, baromi jól dolgoztál ma. Isten bizony. Azonban egy bizonyos cél érdekében a vállalat kidolgozott egy politikát. Ezt te is tudod. És biztos, hogy Bill Peach, aki már így is éppen elég bajt okozott nekünk, vissza fog jönni a hónap végén, hogy a fejünket vegye, ha nem termelünk hatékonyan.
Lassan bólint, aztán megkérdezi - És mit csinálunk legközelebb, ha ilyen helyzet adódik? Elmosolyodom.
- Valószínűleg ugyanezt, a fene egye meg - válaszolom. Aztán megfordulok. - Maxine, még kettőt, kérlek. Nem, mégsem, hogy ne kelljen annyit mászkálnod, hozz egy kancsóval.
Túlestünk a mai krízisen. Győztünk. Csak így egyszerűen. És most, hogy Donovan elment, és az alkohol hatása is kezdett elmúlni, nem értettem, mi az ok az ünneplésre. Teljesítettünk egy nagyon régi megrendelést. Juhé!
Az igazi probléma az, hogy egy kritikus helyzetben lévő termelőüzem vezetője vagyok. Három hónapot kaptunk, aztán Peach kihúzza a dugót a konnektorból.
Ez azt jelenti, hogy még két, legfeljebb három havi jelentésnyi esélyem van, hogy megváltoztassam a szándékát. Ha nem sikerül. akkor a dolgok szokásos menete szerint a dolog az igazgatótanács elé kerül. Az asztal körül ülők Granbyre fognak nézni, aki föltesz majd egy csomó kérdést, még egyszer átnézi az adatokat és bólint. És vége. Ha egyszer megszületik a döntés, nem lehet megváltoztatni.
Annyi időt hagynak csak, hogy befejezzük a hátralékot. Aztán hatszáz ember mehet sorba állni a munkaközvetítőbe, ahol találkozhatnak barátaikkal, volt munkatársaikkal, azzal a másik hatszáz emberrel, akiket már korábban utcára tettünk.
És ezzel a Uniware Részleg kiszorul egy piacról, ahol nem bizonyult versenyképesnek. Ami azt jelenti, hogy a világ nem vásárolhatja meg azokat a kiváló termékeket, amiket képtelenek vagyunk elég gyorsan, elég olcsón, elég jó minőségben meg valami más módon előállítani, hogy megverjük a japánokat. Vagy akárki mást. Ettől leszünk jó kis részlege a “UniCo üzletek családjának" (aminek a bevétele úgy nő mint Kansasé), és ettől leszünk jó kis cég a Ki-Tudja-Milyen Trösztben, miután a nagyfejűek fent, az igazgatóságon összeállnak valami más vesztessel. Úgy látszik, ez mostanában a társaság stratégiai tervének lényege.
Mi a baj velünk?
Minden hat hónapban valami csoport a főnökségnél előjön valami új programmal, ami holtbiztos orvosság az összes problémánkra. Van, amelyik használni látszik, de végül egyikük sem jó semmire. Csak botladozunk egyik hónapról a másikra, és semmi sem javul. Legtöbbször rosszabb lesz.
Oké. Elég a nyavalygásból, Rogo. Csak nyugi. Próbálj racionálisan gondolkodni. Senki sincs a közelben. Késő van. Végre egyedül vagyok ... a mohón vágyott sarokirodában, birodalmam tróntermében. Nem zavar semmi. Nem szól a telefon. Próbáljuk meg elemezni a helyzetet. Miért nem tudunk kellő minőségű terméket kellő időben, kellően alacsony költséggel kibocsátani, hogy legyőzzük versenytársainkat?
Valami hibás. Nem tudom mi, de valami alapvetően hibás. Valami hiányzik nekem.
Végiggondolom, milyennek kell egy jó gyárnak lennie. A pokolba is, ez egy jó kis gyár. Megvan a technológia. Olyan NC gépeink vannak, amilyet csak kapni lehet. Vannak robotjaink. Van számítógépes rendszerünk, ami a kávéfőzésen kívül mindenhez ért.
Jó szakembereink vannak. Többnyire. Néhány területen vannak hiányosságok, de azért általában az embereink jók, legtöbbjükre biztosan számíthatunk. A szakszervezettel sincs túl sok bajom. Néha van valami hasfájásuk, de hát a versenytársaknál is van szakszervezet. És legutóbb a munkások is tettek némi engedményt - nem annyit, amennyit szerettünk volna, de azért elviselhető kollektív szerződést kötöttünk.
Vannak gépeink. Vannak munkásaink. Minden alapanyag a rendelkezésünkre áll. Tudom, hogy piac is van, mert a versenytársak eladják a termékeiket. Akkor meg mi a bánat ez az egész?
Az átkozott verseny. Ez öl meg minket. Mióta a japánok megjelentek a piacainkon, a verseny észveszejtő. Három éve megvertek bennünket minőségben és formatervezésben. Utolértük őket. Most árban és szállítási határidőben jobbak. Csak tudnám, mi a titkuk.
Mit tehetek, hogy versenyben maradhassak velük?
Csökkentettem a költségeket. A részleg egyetlen gyárigazgatója sem hajtott végre akkora költségcsökkentést mint én. Már nincs mit megnyirbálni.
És annak ellenére, amit Peach mondott, a hatékonysági mutatóink átkozott jók. Tudom, hogy vannak sokkal rosszabb gyárak. Igaz a jobbak nincsenek abban a versenyhelyzetben amiben én. Talán még megnyomhatnám a hatékonyságot ... Nem tudom. Ez olyan lenne, mintha a teljes erejéből vágtató lovat korbáccsal biztatnám.
A késedelmes teljesítésekkel kellene valamit csinálni. Addig nincs teljesítés ebben a gyárban, amíg az árut ki nem szállítják. Halmokban állnak a félkész termékek. Az
alapanyagokat ütemezés szerint adja ki a raktár, de a folyamat másik végén semmi sem akkor jelenik meg, amikor kellene.
Ez nem szokatlan. Minden általam ismert gyárban vannak diszpécserek. És ha végigsétál az ember bármelyik, a miénkhez hasonló méretű amerikai gyáron, ugyanannyi a tovább feldolgozásra váró félkész termék. Nem tudom az okát. Ez a gyár nem rosszabb a legtöbbnél, amit láttam - igazából jobb. De mégis veszteségesek vagyunk.
Ha be tudnánk hozni a lemaradást. Néha azt hiszem, kis gonosz manók szórakoznak velünk. Amikor úgy látszik, hogy már majdnem sikerül utolérni magunkat, a műszakváltások között, amikor senki sem látja őket, belopóznak és mindent összekevernek. Esküszöm, a manók keze van a dologban.
Vagy az is lehet, hogy nem tudok eleget. A francba is, egyetemi diplomám van meg tudományos fokozatom. Peach nem nevezett volna ki, ha nincs meggyőződve a szükséges szaktudásomról. Nem én vagyok a hibás. Vagy mégis?
Úristen, milyen régen is volt, hogy ugrifüles kezdőként nekivágtam a szakmának, tizennégy, tizenöt évvel ezelőtt? Hány hosszú nap telt azóta el?
Arra szoktam gondolni, hogy ha elég keményen dolgozom, mindent meg tudok oldani. Tanítás után besegítettem öregapám fűszerüzletében. Dolgoztam a középiskolás években. Amikor elértem a kellő életkort, nyaranta a környékbeli malmokban melóztam. Mindig csak azt hallottam, hogy ha keményen dolgozom, a végén jól járok. Ez igaz, ugye? Ott van a bátyám: ő a könnyebbik megoldást választotta, lévén az idősebb. Van egy rossz környéken lévő kis boltja. De nézzenek rám. Keményen dolgoztam. Végigküszködtem magam a műszaki tanulmányokon. Egy nagyvállalatnál kaptam állást. Idegenné váltam a feleségem és a gyerekek számára. Elfogadtam a szart, amit a UniCo rám sózott, aztán az mondta. .. Ez nem elég! Adj többet!" Mit mondjak, boldogan megtettem! Itt állok harmincnyolc évesen és egy vacak kis kócerájt igazgatok! Hát nem csodálatos? Igazán jó vicc.
3. fejezet
Arra ébredek, hogy Julie keresztben fekszik rajtam. Sajnos nincs felgerjedve, csak az éjjeliszekrényemen percek óta csöngő vekkert akarja leállítani, amely hat óra három percet mutat. A gombot lenyomva legurul rólam, és pillanatokon belül ismét csak az egyenletes szuszogása hallatszik. Elaludt. Megint vadonatúj nap köszönt rám.
Körülbelül háromnegyed órával később kitolatok a Buickkal a garázsból. Még sötét van. Néhány mérföld után már világosodik az ég. A város felé félúton felkel a nap. Először nem is veszem észre, annyira el vagyok merülve a gondolataimban. Oldalt pillantok. A fák között átszűrődik a fény. Néha feldühödök azon, hogy mindig annyira rohanok - azt hiszem, a többi emberhez hasonlóan - hogy soha sincs időm figyelmet szentelni a körülöttem lévő mindennapos apró csodáknak. Ahelyett, hogy a hajnalt inná a szemem, az útra meredek és Peach miatt aggódom. Az összes, közvetlenül hozzá tartozó embert - lényegében az igazgatókat és a saját stábját - összehívta a központba egy megbeszélésre. Azt mondták, az értekezlet pontosan reggel nyolckor kezdődik. Csak azt furcsállom, hogy Peach nem mondta meg, miről lesz szó. Nagy titok - tudják: pszt, mintha háborúról vagy ilyesmiről lenne szó. Kioktatott, hogy nyolckor legyünk ott, és hozzuk magunkkal a jelentéseinket és egyéb adatokat, hogy alaposan átnézhessük a részleg és a hozzá tartozó egységek működését.
Természetesen mindnyájan kitaláltuk, miért gyűlünk össze. Vagy legalábbis nagyjából sejtjük. A folyosói pletykák alapján Peach arra akarja felhasználni az alkalmat, hogy előadja, milyen rosszak voltak a részleg eredményei az első negyedévben. Aztán valami utasítással ver meg minket egy új termelékenységi kampánnyal kapcsolatban, amiben minden egyes gyárnak célok, kötelezettségek meg más effélék vannak kijelölve. Azt hiszem, ez az oka annak, hogy pont nyolckor ott kell várnunk kezünkben a számokkal: Peach azt gondolta, ezzel hangsúlyozza a fegyelmet, és fontosságot kölcsönöz a továbbiaknak.
A sors iróniája, hogy a korai időpont miatt az emberek felének előző este oda kell repülniük. Ami szállodaszámlákat és plusz étkezéseket jelent. Vagyis azért, hogy bejelenthesse, milyen rossz munkát végez a részleg Peach néhány ezressel többet fizet ki, mint amennyibe az értekezlet egy vagy két órával későbbi kezdése nekünk került volna.
Azt hiszem, Peach kezdi elveszteni a fejét. Nem mintha összeroppanás előtt állna, vagy ilyesmi. Csak valahogy mostanában túlzottak a reakciói. Mint egy tábornoknak, aki tudja, hogy elveszíti a csatát, közben meg elkeseredésében elfelejti a győzelemhez vezető stratégiát.
Pár évvel ezelőtt egészen más volt. Megbízott bennünk. Nem félt, hogy megossza a felelősséget. Mehettél a saját fejed után, amíg belül maradtál a tűréshatáron. Afféle “felvilágosult" vezető igyekezett lenni. Nyitott akart lenni az új elképzelésekre. Ha valami tanácsadó bement hozzá és azt mondta, hogy “..Az alkalmazottaknak jól kell érezniük magukat a munkahelyen, hogy termelékenyek legyenek". Peach megpróbált odafigyelni. De akkor még jól ment az üzlet és mindenre volt pénz.
Most meg mit mond?
- Fütyülök arra, hogy jól érzik-e magukat, vagy sem. Ha ez akár csak egy fillérbe is kerül, nem vagyunk vevők rá.
Ezt mondta annak az igazgatónak, aki megpróbálta eladni Peach-nek azt az ötletét, hogy létre kéne hozni egy edzőtermet, ahol az alkalmazottak fejleszthetnék erejüket. Ettől jobban dolgoznának, mert az egészséges munkás boldog munkás, stb. Peach egyszerűen kihajította az irodájából.
Most meg besétál a gyáramba és a fogyasztók jobb kiszolgálása nevében mindent összezavar. Nem ez volt az első összeütközésem vele. Bár a többi semmi volt a tegnapihoz képest. Csak az piszkál, hogy eddig egyébként jól kijöttem Peach-csel. Volt idő, amikor azt hittem, barátok vagyunk. Amikor még a stábjához tartoztam, a nap végén gyakran leültünk a szobájában és órákig beszélgettünk. Nagy ritkán elmentünk és megittunk együtt néhány pohárral. Mindenki azt gondolta, hogy seggnyaló vagyok. De azt hiszem, pontosan azért szeretett, mert nem voltam az. Jó munkát végeztem neki. Jól megvoltunk egymással.
Valamikor, egy bolond éjszaka Atlantában az éves üzleti találkozón, amikor Peach és én, meg egy pár marketinges srác elloptuk a bárból a zongorát. Éjjelizenét adtunk a liftben. A szállodavendégek, akik a liftre vártak, meglepetve tapasztalták, amikor kinyílt az ajtó, hogy éppen valami ír bordalt énekelünk kórusban. Peach pedig a zongora billentyűit veri. (Jól játszik.) Egy óra múlva a szállodaigazgató csatlakozott hozzánk. Aztán, amikor a sor már túl hosszúra nyúlt a lift előtt, fölmentünk a tetőre és az egész városnak énekeltünk. Billt úgy kellett kiszabadítanom a két kidobó ember kezei közül, akiket az igazgató küldött, hogy állítsanak le minket. Micsoda éjszaka volt! Bill és én a végén hajnalban narancslével köszöntöttük fel egymást valami szakadt csehóban.
Peach volt az egyetlen, aki értésemre adta, hogy van jövőm a cégnél. Ő volt az, aki észrevett, amikor egyszerű beosztottként csak azt tudtam, hogyan kell keményen próbálkozni. Ő volt az, aki kiemelt és bevitt a központba. Peach volt az, aki elintézte, hogy tudományos fokozatot szerezhessek.
Most meg üvöltözünk egymással. Hihetetlen.
7.50-kor leparkolom a kocsit a UniCo épület földalatti garázsában. Peach és a részlege három emeletet foglal el a házban. Kiszállok és kiveszem a táskámat a csomagtartóból. Meg van vagy tíz font a jelentések és a számítógépes leporellók miatt. Nem hiszem, hogy kellemes nap lesz a mai. Összeráncolom a homlokom és a lift felé indulok.
- AI! - szólít meg valaki.
Megfordulok: Nathan Selwin közeleg felém. Megvárom. - Hogy vagy? - kérdi.
- Jól. Örülök, hogy találkoztunk. - Együtt folytatjuk utunkat. - Láttam a feljegyzést a Peach stábjába szóló kinevezésedről. Gratulálok.
- Kösz. Persze, nem tudom, a mostani körülmények között jól járok-e vele. - Miért? Bill éjszaka is dolgoztat?
- Á, nem arról van szó - válaszolja. Rövid szünet után rám néz. - Nem hallottad a híreket?
- Miféle híreket?
Hirtelen megáll és körülnéz. Senki sincs a közelben. - A részlegről - mondja halkan.
Megvonom a vállamat; nem tudom, miről beszél.
- Azt tervezik, hogy megszüntetik a részleget - világosít fel. - A Tizenötödiken mindenki becsinált. Peach Granby-től kapta az információt egy héttel ezelőtt. Ha az év végéig nem javítja a teljesítményt, az egész üzletágat eladják. És nem tudom, igaz-e, de állítólag maga Granby mondta, hogy ha megy a részleg, akkor Peach is megy vele.
- Biztos vagy benne?
Nathan bólint és hozzáteszi - Ezt már nyilvánvalóan jó ideje fontolgatják. Folytatjuk utunkat.
Az első gondolatom az, hogy Peach az utóbbi időben nem véletlenül viselkedik őrült módjára. Minden, amiért dolgozott, veszélybe került. Ha valami más cég átveszi az üzletágat, Peach akkor sem kapja meg az állást. Az új tulajdonosok megtisztítják a házat, és biztos, hogy a csúcson kezdik a nagytakarítást.
És ami engem illet, lesz állásom? Jó kérdés, Rogo. Mielőtt meghallottam a hírt, abba a hitbe ringattam magam, hogy Peach talán valami más állást ajánl, ha bezárják az üzemet. Általában így szokott lenni. Persze lehet, hogy az ajánlat nem tetszik. Tudom, hogy egyik UniWare gyárnak sincs szüksége új vezetőre. De azt hittem, hogy Peach majd visszaadja a régi stábbeli munkámat - bár azt is tudom, hogy már betöltötték és hallottam, hogy Peach meg van elégedve a sráccal. Beugrik, hogy tegnap az első megjegyzésével megfenyegetett. Miszerint elveszthetem az állásomat.
Az istenit, három hónapon belül az utcán találhatom magam!
- Idefigyelj AI, ha bárki is kérdezi, nem szóltam egy szót sem - mondja Nat.
És elmegy. Én meg ott állok a folyosón a tizenötödik emeleten. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a liftbe, de itt vagyok. Halványan rémlik, mintha felfelé menet Nat valami szakmai önéletrajzról beszélt volna.
Körülnézek, bután érzem magam, valami dolgom lenne; persze az értekezlet. Látom, hogy a folyosóról néhányan bemennek az egyik tanácsterembe.
Belépek és leülök. Peach az asztal túlsó végénél áll. Előtte diavetítő. A falióra pontosan nyolcat mutat. Beszélni kezd.
Megnézem magamnak a többieket. Lehetünk vagy húszan, a többség Peach-re figyel. Az egyik, Hilton Smyth, engem néz. Hozzám hasonló beosztásban dolgozik, nem vagyok túlságosan oda érte. Különösen a stílusáért nem - mindig azzal jön, micsoda új dolgokat csinál, legtöbbször kiderül, hogy a többiek pontosan ugyanazt csinálják. Mindenesetre engem néz, mintha vizsgálgatna. Látszik rajtam a megrázkódtatás? Kíváncsi lennék, mit tud. Addig bámulok vissza rá, amíg Peach felé nem fordul.
Mire nagy nehezen odafigyelnék, miről is beszél Peach, már átadja a szót egy sovány és ráncos öregfiúnak. Ethan Frost-nak, a részleg főkönyvelőjének, aki egy kis sminkkel a Nagy Kaszás dublőre is lehetne.
A hír illik a hozójához. Az éppen most befejeződött első negyedév mindenhol rémes volt. A részleg komoly likviditási gondokkal küzd. Ideje meghúzni a nadrágszíjat.
Frost után megint Peach következik. Kemény szavakkal ismerteti, mi a teendőnk, hogy megbirkózzunk ezzel a problémával. Megpróbálok odafigyelni, de már az első mondatok után feladom. Csak töredékek jutnak el az agyamig.
“ .. feltétlenül szükséges, hogy a minimumra csökkentsük a fizetési késedelem kockázatát ..." .. .. jelenlegi értékesítési helyzetünkben elfogadható ..." . .. a stratégiai költségek csökkentése nélkül ...". .. megkívánt áldozatok ..." " .. a termelékenység javulása mindenhol ..."
A vásznon vetített grafikonok villannak föl. Az értékelések fölötti könyörtelen vita folytatódik Peach és a többiek között. Megint próbálkozom, de nem tudok koncentrálni.
" .. az első negyedéves eladások huszonkét százalékkal maradnak el a tavalyi hasonló időszakétól ..." .. .. nőtt a teljes anyagköltség ..." .. .. a fizetett órákra vetített közvetlen munkaóra-ráfordítás három heti nagyságú ...' .. .. és most, ha összevetjük a tényleges munkaóra-ráfordításokat a normával, láthatjuk, hogy a hatékonyság tizenkét százalékkal romlott ...'
Mondogatom magamnak, hogy tarts ki és figyelj. A zakóm zsebébe nyúlok, hogy tollat vegyek elő a jegyzeteléshez.
- És a válasz egyértelmű - mondja Peach. - Üzletágunk jövője azon múlik, képesek vagyunk-e növelni a termelékenységet.
De nem találok tollat. Ezért a másik zsebembe nyúlok. És kihúzok egy szivart. Rábámulok. Már nem dohányzom. Néhány másodpercig azon töröm a fejem, honnan a fenéből került a zsebembe a szivar. Aztán eszembe jut.
4. fejezet
Két héttel ezelőtt ugyanez az öltöny volt rajtam. Azokban a szép napokban még azt hittem, hogy minden rendben megy. Úton vagyok, és az O'Hara-en átszállásra várok. Van még egy kis időm, ezért betérek az egyik légitársaság várótermébe. Tele van hozzám hasonló alakokkal. Helyet keresek, végigmérem a hajszálcsíkos mellényes öltönybe öltözött férfiakat és a konzervatív blézert viselő nőket. A szemem megakad egy sábeszdeklin, amit egy kardigános férfi visel. Egy lámpa alatt ül, egyik kezében könyv, a másikban szivar. Mellette véletlenül üres egy hely. Odamegyek. Már is ülnék le; a pasas rendkívül ismerősnek tűnik.
Megrázkódtatással jár, ha az ember a világ egyik legforgalmasabb repülőterének kellős közepén ismerősbe ütközik. Elsőre nem vagyok biztos benne, hogy ő az. De annyira hasonlít egy ismerős fizikusra, hogy neki kell Jonah-nak lennie. Ahogy leteszem magam. felpillant a könyvből. Arcán ugyanaz a kimondatlan kérdés: Ismerlek én téged?
- Jonah? - kérdezem. - Igen?
- Alex Rogo vagyok. Emlékszik még rám? Látszik rajta, hogy nem igazán.
- Régen találkoztunk - emlékeztetem. - Diák voltam. Ösztöndíjasként azokat a matematikai modelleket tanulmányoztam, amelyeken maga dolgozott. Emlékszik? Akkoriban szakállt viseltem.
Mintha felismerés villant volna a szemében. - Hát persze! Már emlékszem. Alex, ugye? - Úgy van.
Egy pincérnő megkérdezi, kérek-e valamit inni. Whiskyt rendelek szódával és megkérdezem, csatlakozik-e Jonah is. Úgy dönt, jobb ha nem; hamarosan indul a gépe.
- Hogy van mostanában? - kérdezem.
- Elfoglaltan - válaszolja. - Rendkívül elfoglaltan. És maga? - Ugyancsak. Éppen Houstonba megyek. És maga?
- New Yorkba - válaszolja.
Látszik rajta, hogy unja a csevegést és szeretné már befejezni. Másodpercnyi csönd zuhan közénk. Sajnos, vagy hála istennek, megvan az a szokásom (amit képtelen vagyok elfojtani), hogy az efféle szüneteket a saját hangommal töltöm ki.
- Fura dolog, hogy a nagy tudományos terveim ellenére végül az üzletnél kötöttem ki - mondom. - A UniCo egyik gyárát vezetem.
Jonah bólint. Ez már jobban érdekli. Szív egyet a szivarján. Én meg csak beszélek. Folyik belőlem a szó.
- Ezért is megyek Houstonba. Tagja vagyunk egy termelői szövetségnek. És ez a szervezet meghívta a UniCo-t, hogy vegyen részt éves konferenciájukon, melynek témája a robotok. Én képviselem a céget, mert a mi gyárunknak van a legtöbb tapasztalata a robotokkal kapcsolatban.
- Értem - mondja Jonah. - Technikai jellegű megbeszélés lesz?
- Inkább üzleti. - Aztán beugrik, hogy van valamim, amit érdemes lenne megmutatni neki. - Egy pillanat ...
Kinyitom a térdemre fektetett aktatáskámat és előhúzom a szövetség által megküldött előzetes programot.
- Na, itt van - mondom és beleolvasok. - .. Robotika: A nyolcvanas évek megoldása Amerika termelékenységi válságára ... felhasználók és szakértők vitája az ipari robotoknak az amerikai termelésre gyakorolt várható hatásáról."
Amikor rápillantok, Jonah nincs oda a lelkesedéstől. Olyan tudósfélének látszik: nem nagyon érti meg az üzleti világot.
- Azt mondja, a gyárukban használnak robotokat? - kérdezi. - Néhány részlegben igen - válaszolom.
- Igen. Mennyivel is? - A plafonra bámulok. Hátha így könnyebben eszembe jutnak az adatok. - Az adott területen nagyjából harminchat százalékkal.
- Valóban ... harminchat százalékkal? - kérdezi Jonah. - Akkor a cégük harminchat százalékkal többet keres a maguk gyárán csak azzal, hogy beállított néhány robotot? Hihetetlen.
Nem tudok visszafojtani egy mosolyt.
- Nos ... nem. Mindnyájan azt szeretnénk, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog! De sokkal komplikáltabb. A termelékenység csak azokban a részlegekben nőtt harminchat százalékkal, ahol a robotokat alkalmazzuk.
Jonah a szivarját nézegeti, aztán eloltja egy hamutartóban.
- Akkor valójában nem növelték a termelékenységet - szólal meg. Lefagy a mosoly az arcomról.
- Nem teljesen értem - tör ki belőlem.
Jonah titokzatoskodva előrehajol. - Hadd kérdezzek valamit - csak magunk között. Tudott a gyáruk akár csak egy darabbal is többet előállítani naponta abból az akármiből, amit azokban a részlegekben gyártanak, ahol beállították a robotokat?
Motyogok. - Nos, meg kellene néznem a kimutatásokat ... - Bocsátott-e valakit is el?
Hátradőlök, rámeredek. Mi az ördögöt akar ezzel?
- Úgy érti, tettünk-e utcára valakit, mert beállítottuk a robotokat? - kérdezem.
- Nem, mert megállapodtunk a szakszervezettel, hogy termelékenység növelése címén nem bocsátunk el senkit. Átirányítottuk az embereket más munkákra. Persze, ha nem megy az üzlet, ki fogunk tenni munkásokat.
- De maguk a robotok nem csökkentik a munkaerőre fordított költségeiket - jelenti ki, - Nem - hagyom rá.
- Akkor mondja csak meg nekem, csökkentek-e a készleteik? - kérdezi tovább. Felkuncogok.
- Hé, Jonah, mi ez? - érdeklődöm.
- Elő a farbával. Csökkennek a készleteik?
- Úgy saccra, nem hinném. De ellenőriznem kellene az adatokat.
- Csak ellenőrizze, ha akarja. De ha nem csökkentek a készletek ... nem tudták redukálni a munkaerőköltségeket ... és a cégük sem ad el több terméket - ami szinte biztos. Hiszen nem szállítanak többet - akkor dőreség azt állítani, hogy a robotok növelték a gyáruk termelékenységét.
A gyomorszájam elszorul, mintha a lift nagyon zökkent volna velem.
- Ó, igen, kezdem érteni miről beszél. De nőtt a hatékonyság és csökkentek a költségek.
- Valóban? - kérdezi Jonah és becsukja a könyvet.
- Hát persze. Valahol kilencven százalék fölött jár a hatékonyságuk. Az egy darabra eső költségek pedig jelentősen estek. Hadd mondjam meg, mindent el kell követnünk mostanában, hogy növeljük a hatékonyságot és csökkentsük a költségeket, ha versenyben akarunk maradni.
Megérkezik az italom: a pincérnő leteszi mellém az asztalra. Adok egy ötöst neki és várom, hogy hozza a visszajárót.
- Ez a magas hatékonyság azt jelenti, hogy a robotok szinte állandóan dolgoznak - mondja Jonah.
- Így van. Muszáj. Máskülönben odalenne az egy darabra jutó költségmegtakarítás. És a hatékonyság is csökkenne. Ez nem csak a robotokra vonatkozik, hanem az összes termelési kapacitásunkra. Termelnünk kell, hogy hatékonyak maradjunk és megmaradjon az előnyünk a költségek terén.
- Igazán?
- Igen. Persze, arról szó sincs, hogy nem lennének gondjaink.
- Értem - mondja Jonah és elmosolyodik. - Gyerünk! Vallja be az igazat! A készleteik már kiverik a mennyezetet, ugye?
