José Rodrigues Dos Santos
AZ ÖRDÖG KEZE
Kossuth Kiadó 2014
A regényben közölt összes történelmi, pénzügyi és gazdasági információ megfelel a valóságnak.
Prológus
A pálmafák őrtornyokként sorakoztak a tengerparti sétány két oldalán, leveleik vidáman lengedeztek a szélben, mintha a város nyári nyüzsgésének örömteli ritmusára táncolnának. A nap már lenyugvóban volt, és fény gyúlt a kandeláberekben, amelyek olyan fenségesen szegélyezték a nizzai Promenade des Anglais-t, akár egy gyémánttiara, a Földközi-tenger hullámai pedig imbolygó lángokként tükrözték vissza a fényes pontokat.
A turisták csoportokban hagyták el a Plage de Neptune-t, amelyet nem is olyan rég homok helyett mindenütt szürkés kavics borított, és nyaranta kék ponyvákat terítettek rá a strandolok. Az emberek elözönlötték a sétányt, ki-ki a maga szállodájába vagy apartmanjába igyekezett, és a levegőt gondtalan csevegés és nevetés hangjai töltötték be.
Csak a szőke, nyugtalan tekintetű férfi nem illett bele a Cőte d'Azur felhőtlen, nyári hangulatába. A férfi aggódva tekingetett hátra, és meggyorsította a lépteit. Már-már futva cikázott a turisták között a part menti sétányon. Aztán hirtelen kiugrott az úttestre, ahol majdnem elütötte balról egy fekete Mercedes, aztán meg jobbról egy ezüst Aston Martin, de sikerült valahogy elugrania előlük, és nyilvánvaló idegessége ellenére is gond nélkül átjutott a hatsávos út túloldalára. Most már igazán futásnak eredt, és olyan zaklatottan száguldott el a híres Negresco Hotel mellett, hogy pillantásra sem méltatta. A pompás, rózsaszín-zöld kupolás, hófehér épület mint valami hatalmas márvány emlékmű állt a Promenade des Anglais-n.
A friss szellő a tenger, a nap, a jód és a vakáció illatát hozta, de a férfi mit sem törődött vele. Befordult a Rue de Rivolin, majd a mozgalmas Rue de la Buffa kövein folytatta útját. Egy tábla jelezte, hogy jobbra van a Centre Ville, ő pedig követte a jelzett irányt. Az utca túloldalán álló legelső épület előtt megtorpant: ötemeletes, világosszürke bérház volt, díszes vasrácsokkal védett erkélyekkel, a homlokzata a párizsi Rue de Rivoli elegáns házaira emlékeztetett. Ügy kémlelt körbe a sétány két oldalán, mint egy riadt nyúl. A Rue de la Buffa széles volt, és nem látott senkit, aki gyanús lett volna, de ez nem nyugtatta meg. Szaggatottan, türelmetlenül nyomkodta a második emeleti lakás csengőjét.
− Ki az? − kérdezte egy bosszús hang a kaputelefonban. Nyilván-valóan zavarta a türelmeden csengetés. − Ki van ott?
− Nyitom már. Nyugi!
A kapu zümmögve és kattanva nyílt ki. Miután még egyszer körülnézett, hogy biztosan meggyőződjön róla, hogy nem követte senki, Hervé belépett az épületbe. Nem volt türelme megvárni a liftet, inkább fölvágtatott a második emeletre: kettesével szedte a lépcsőfokokat, és csak akkor állt meg lihegve, amikor fölért. A bal oldali lakás ajtaja nyitva állt, a barátja pedig keresztbe tett karral várta.
− El kell tűnnünk innen − mondta, miközben besietett a lakásba. − Amilyen gyorsan csak lehet!
Hervé a szobaablakhoz rohant, és kissé elhúzta a függönyt, hogy kilessen. Az ablakból látni lehetett a Földközi-tengert, sőt még azt a hatalmas személyszállító hajót is, amely a szomszédos Villefranche-sur-Mer felől közeledett, de a látogató nem törődött vele, csak az érdekelte, hogy mi történik odalent, az utcán.
− Azt hiszem, megláttak.
A hírre idegesen megrándult barátjának az arca. − Mért mondod ezt?
Hervé nem lépett el az ablaktól, és tovább fürkészte az utcát, hátha észrevesz valami gyanúsat, ami megerősíti a félelmeit. Biztos akart lenni benne, hogy nem követték.
− Láttam egy férfit a Promón, aki mintha lefényképezett volna. Amikor észrevette, hogy megláttam, gyorsan elfordult.
− Milyen férfit? Mi volt rajta?
− Fehér nadrág és a Monacói Yacht Club kék pólója.
A barát a derekára tette a kezét, és rosszallóan csóválta a fejét.
− Ó, de nagy marha vagy! − kiáltott fel olyan hangon, mint egy gyermekét dorgáló szülő. − Idegesebb vagy, mint egy futóbogár! Zut alors, még egy egyszerű turistától is reszketsz, mint a nyárfalevél! − Elfintorította az arcát. − Nem gondoltam volna, hogy ti ott Párizsban, féltek a turistáktól... A párizsi elfordult az ablaktól és a társára nézett.
− Idehallgass, Éric, az a fickó utánam kémkedik! Éric gúnyosan elmosolyodott.
− Tényleg? Egy fehér nadrágos, Yacht Club-pólós kém? Lássuk csak... Csak nem egy nulla nulla nyolcas?
Vagy talán maga Arséne Lupin? − A fejét csóválta. − Ugye viccelsz velem?
− A ruha csak álca.
A barátja mosolya gúnyos kacagásba fordult.
− Tudod is te, mi az az álruha! − kiáltott fel Éric, miközben hátrasimította őszülő haját. − Amikor diákkoromban farkasszemet néztem a rendőrökkel a Sorbonne-on 68 májusában, a kommunák, Indokína és Algéria meg a többi őrület idején, na az volt az igazi kémkedés. − Az ablak felé legyintett. − Amit te láttál, drága barátom, az csak egy turista volt, aki a naplementét fotózta a Promón. Van-e ennél hétköznapibb dolog itt, Nizzában? − Sarkon fordult, és elindult az előszoba felé. − Ügy látom, ez az ügy teljesen kikészít. Na, gyere már el onnan, és nyugodj meg.
Hervé elbizonytalanodott. Nevetségesnek érezte magát. Lehet, hogy a barátjának van igaza, és tényleg paranoiás lett ettől az egésztől.
− Tényleg azt gondolod, hogy csak egy turista volt? Éric hátra sem nézett. − Na, gyere már el onnan! − mondta atyai hangon. − Sok dolgunk van még. Társa nyugalma Hervét is megnyugtatta. Pár pillanattal korábban még a gyermekei egészségére megesküdött volna, hogy a fehér nadrágos alak őt követte, de most már nem volt olyan biztos benne. Végül is lehet, hogy tényleg Éricnek van igaza, s a nadrágos fickó csak egy turista, akit elbűvölt a Promenade des Anglais, ő pedig olyan ideges már a munka miatt, amit végez, hogy ott is fenyegetést lát, ahol nincs. De hülye!
Majdnem kinézett még egyszer, utoljára, de aztán úgy döntött, hogy tényleg komplett idióta, és legyőzve a bizonytalanságát, elindult a barátja után. Valóban sok dolguk van.
Rosszul tette. Mert ha hallgatott volna az ösztöneire és még egyszer kinézett volna az ablakon, valószínűleg észrevette volna a kék Monacói Yacht Club-pólót viselő férfit, aki a sarokról figyelte az épületet.
Ezenkívül, ami legalább ilyen fontos, azt is megállapíthatta volna, hogy nem egyedül jött.
A hordozható számítógépek világító képernyői mindenféle számításokkal voltak tele. Már vacsoraidő volt, de Hervé és Éric annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vették az idő múlását − még a gyomruk is hiába jelzett. Szemmel láthatólag semmi más nem érdekelte őket, csak a képernyőt betöltő számjegyek.
−Ide nézz! − szólalt meg Éric, megtörve a hosszú csendet. Rámutatott az egyik számra. − Nem csoda, hogy oda jutottunk, ahol vagyunk...
A párizsi kinyújtotta a nyakát, és megnézte a szomszédos képernyőt. − Jellemző, mi?
A kurta párbeszéd után ismét belemerültek a számok tengerébe, és a lakás újra némaságba burkolózott. Csak a számítógépek halk zümmögése hallatszott, és néha a billentyűzet kopogása. A munka, amit végeztek, talán egész szakmai életük legfontosabb munkája volt, és nagy gondosságot, odafigyelést és szakértelmet igényelt. Ügy tűnik, eltökélték, hogy befejezik.
Fémes kattanás.
Hervé és Éric kihúzta magát, és hirtelen felocsúdva kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Mi volt ez a hang? Valami meghatározhatatlan zajt hallottak, és csak annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a lépcsőházból jött. Előbb döbbenten, majd rémülten vették észre, hogy valaki kulcsot vagy más fémtárgyat, talán valami drótot próbál behelyezni a bejárati ajtó zárjába.
− Mi ez?
Halálra váltan ugrottak talpra, és hirtelen nem tudták, mitévők legyenek. Nyilvánvaló volt, hogy valaki be akart jutni a lakásba. De kicsoda? Latolgatták a különböző lehetőségeket, de sorra elvetették mindegyiket. Senki nem tudta, hogy itt rejtőztek el, hogy befejezzék a munkát. Következésképpen az, aki most ki akarja nyitni az ajtót, bárki legyen is, nem jó szándékkal jön. Mit tegyenek? Küzdjenek meg a behatolóval? De hogyan? Hiszen ők nem katonák, nem is tudnak verekedni, és a fizikai ellenállás primitív módszernek tűnt. Nem lenne jobb elmenekülni? Elindultak az egyik irányba, aztán a másikba, mint a zavarodott tyúkok, és nem tudták, mihez kezdjenek.
A zárban forduló fémtárgy hangja felerősödött. Hervé hirtelen rádöbbent, hogy sem az eszközeik, sem a képességeik nem teszik lehetővé az ellenállást, és a konyha felé fordult, amelynek a végében volt egy ajtó, amely a vészlépcsőre nyílt. Karon ragadta Éricet, és magával rántotta.
− Gyerünk! − kiáltotta. − Gyorsan!
A konyhába futottak, és kinyitották a hátsó ajtót. Abban a pillanatban, hogy Hervé rálépett a fémlépcsőre, kattanást hallottak a lépcsőház felől, és tudták, hogy mindjárt kinyílik a zár.
Hervét annyira elfogta a rettegés, hogy legszívesebben levetette volna magát a földszintre. De mivel a második emeleten voltak, uralkodott magán, és elnyomta az öngyilkos ösztönt. Előbb egyesével, majd kettesével szedte a fokokat, és a fémlépcső csak úgy remegett, nyikorgott és imbolygott alatta, de hirtelen megtorpant, amikor megpillantotta odalent a két férfit, akik fenyegető tekintettel néztek föl rá.
− Vissza! − mondta. − Vissza!
− Bolond vagy? − kérdezte meghökkenve Éric két lépcsőfokkal följebb. Nem értette a barátja viselkedését.
− Gyerünk tovább! Menj már!
De a párizsi már elkezdett hátrálni, és lemutatott a két férfira, akik közben elindultak felfelé.
− Ott vannak!
Éric odanézett, és meglátta a feléjük közeledő alakokat. Most értette meg, miről van szó, megtorpant, és ő is elkezdett hátrálni. Mindketten rohantak fölfelé, és egyedüli reményük az volt, hogy a bejárati zár még nem adta meg magát, és lesz idejük fölfegyverkezni a konyhakésekkel és telefonon segítséget hívni.
De mikor visszaértek a konyhába, ott máris hárman vették körbe őket, mint egy farkasfalka. A három férfi fenyegető testtartással, elszánt arccal állta körül őket.
− Kik maguk? − kérdezte Hervé, igyekezve némi tekintélyt kölcsönözni a hangjának. − Mit keresnek itt?
A két szemben álló férfi közelebb lépett és megragadta őket. Lefogták a karjukat, hogy mozdulni sem bírtak.
Hiába próbáltak kiszabadulni a szorításból, az nem engedett. Túl erősek voltak az ellenfeleik.
A párizsi most taktikát váltott: megnyugodott, és ránézett a férfira, aki csak állt és figyelte a jelenetet. Nyilván ő volt a főnök. Felismerte, hogy ő az a kék Monacói Yacht Club-pólós „turista", akit néhány órája a Promenade des Angalis-n látott, és most olyan furcsán mosolyog, hogy egyértelmű volt, hogy nincs számukra menekvés.
− Sakk-matt.
kezei. Éricre nézett, és látta, hogy idősebb társa sincs jobban: sőt nagyon is sápadt az arca, ami azt jelenti, hogy annyira elszorítják a kötelek az ereit, hogy alig jut vér a fejébe.
Ahogy körbenézett, látta, micsoda káosszá változott a nappali. Azt nem tudta, mi lehet a többi szobában, de a hangok alapján nem volt nehéz elképzelni. A behatolók felforgatták a lakást, mindent átnéztek és mindent szétdobáltak a földön: a ruhákat, a könyveket, a papírokat, a dísztárgyakat, és mindent, amit a polcokon és a fiókokban találtak.
Félóra elteltével a fehér nadrágos, kék pólós férfi visszatért a nappaliba, és Hervéhez fordult.
−A DVD?
A fogoly megrázta a fejét.
− Milyen DVD? Én nem tudom, hogy...
Két pofon, aztán egy erőteljes rúgás az arcába félbeszakította a választ. − Ne játszd a hülyét! − üvöltötte a támadó fenyegető hangon. − Hol a DVD?
Hervé megpróbált védekezésül összehúzódni, de olyan szorosan meg volt kötözve, hogy csak a fejét tudta elfordítani. Égett az arca és sajgott az orra, de csak akkor vette észre, hogy vérzik is, amikor meglátta a padlón a piros pöttyöket.
− Én... nem tudom... − dadogta. − Nem tudom, hogy. . hogy miről beszél. Újabb rúgás érte az arcát, és ezúttal az alsó ajka szakadhatott fel, mert ott érezte az erőteljes, fájdalmas lüktetést.
− Beszélj, te idióta! Hol a DVD?
A fogoly megpróbált válaszolni, de az első szavak a torkára fagytak, és nem jöttek ki a száján. Mély levegőt vett, és összeszedte magát.
− Kérem, hagyja abba − motyogta elfúló hangon. − Nem tudok semmiféle DVD-ről.
A fehér nadrágos férfi öt hosszú másodpercig meredt rá, mintha azt próbálná kideríteni, hogy igazat mond-e a foglya, és talán hitt neki, vagy csak taktikát változtatott, mindenesetre most a másik fogolyhoz fordult.
Szétterpesztett lábakkal állt meg előtte és eltökélt arccal nézett rá, mint egy torreádor, aki készen áll az összecsapásra.
− A DVD?
Most az idősebbik fogoly próbált összehúzódni. − Nem tudom.
A nadrágos elkezdte rugdosni, de sokkal vadabbul, mint az imént Hervét. Éric egész törzse hozzá volt kötözve a szék támlájához, és teljesen védtelen volt a feje. Amikor véget ért a rúgássorozat, vérrel borított arca jobb oldala úgy feldagadt, hogy ki se látszott a szeme.
− Hol a DVD? − A vallató nem tágított. − Hol van az a kibaszott DVD? De Éric feje lehanyatlott. Olyan volt, mint egy marionett, amit otthagyott a bábos. És látszott, hogy már alig van eszméleténél, és nem tud többet válaszolni. A nadrágos férfi a kudarctól frusztráltan szitkozódott, és ideges mozdulatokkal vett elő egy számítógépet, amit a szoba közepén álló asztalra helyezett.
Tíz perc múlva jött létre a kamerás Skype-kapcsolat. Hervé ezalatt a menekülési lehetőségeket latolgatta, de hamar belátta, hogy esélyei a nullával egyenlők. Túlságosan meg van kötözve, és ha mégis ki tudná szabadítani magát, öt férfival kéne megverekednie, akik közül három igen testes. Teljes mértékben ki van szolgáltatva az idegeneknek.
A számítógép képernyőjén végre megjelent a kép. A támadó meghajolt. − Hatalmas Mágus, szükségem van a becses irányításodra.
Hervé próbálta kivenni a képernyőn megjelent arcot, de csak oldalról látott rá, és csak a hangját hallotta.
− Nos, Balam? − kérdezte az alak. − Mi a helyzet? Elkaptad Dupond-t és Dupont-t?
− Igen, itt vannak. − És a DVD? Megvan? − Nincs.
A fehér nadrágos, kék pólós férfi halkan válaszolt, szinte félve. Tudta, hogy jó oka van a félelemre.
− Megígérted, hogy elhozod a DVD-t! − üvöltötte a férfi a Skype-ban. − Ne merészeld megszegni a szavad!
− Nem fogom, hatalmas Mágus, nyugodj meg − felelte Balam sietve, és izzadságcseppek csordultak le a homlokán. Habozott, mert nem tudta, hogyan vázolja fel a problémát. − Az a helyzet, hogy. . már vallattam őket,
és azt mondják, hogy nem tudják, miről beszélek. Lehetséges ez?
− Persze hogy nem − felelte Mágus. − Hazudnak. Szorongasd meg őket. Balam Éricre nézett, aki a rúgásoktól kábultan ült a székhez kötözve, és mélyet sóhajtott.
− Most már csak a fiatalabbikat − mondta. − Az idős már meg sem tud szólalni.
A férfi a képernyőn elhallgatott egy időre: bizonyára a további teendőket latolgatta.
− Öld meg az egyiket − mondta fagyos hangon. − Ettől majd megered a másik nyelve.
Balam habozás nélkül felállt, és elővett a nadrágja farzsebéből egy bicskát. Hervé egyre növekvő rémülettel figyelte, attól tartva, hogy rá vonatkozik a parancs. De a támadó Éric felé vette az irányt. Megragadta ősz haját, fölemelte a fejét, aztán egy hirtelen mozdulattal végighúzta a nyakán a pengét, és azon nyomban patakokban ömlött belőle a vér. A párizsi elfordította az arcát és lehunyta a szemét, de így is hallotta a vér bugyogását és Éric lábainak tehetetlen rángatózását, amíg egy utolsó rángás után végleg meg nem álltak.
Amikor minden elcsendesedett, Hervé érezte, hogy a támadó feléje közeleg.
− Ez az utolsó lehetőséged − suttogta Balam, mintha titkot árulna el − Hol van a DVD?
Éric brutális kivégzésének képei és hangjai még ott visszhangzottak a fogoly elméjében, amikor félve fölemelte a fejét és ránézett a hóhérra. Balam keze véres volt, és kék pólóját vörös foltok szennyezték.
− Kérem − nyögte, és dagadt, véres, izzadt arcán elkezdtek csorogni a könnyek. − Ne öljön meg!
A támadó lehajolt és szigorúan a szemébe nézett, mint akinek elfogyott a türelme. − A DVD?
Hervé megértette, hogy nincs más választása. Ha életben akar maradni, együtt kell működnie. Egy hang a fejében azt mondta, hogy mindegy, mit csinál, a sorsa már megpecsételtetett: meg fog halni. De valami vak remény elhallgattatta ezt a belső hangot, és az élni akarás olyan erős volt benne, hogy elhitette vele, hogy megmenekül, ha megadja a támadójának azt, amit
akar.
− Nincs nálunk − motyogta, és ezzel voltaképpen be is ismerte, hogy nagyon jól tudja, mit keresnek az idegenek. − A DVD... másnál van.
Balam ajka szétnyílt és kivillantak a fogai. − Kinél?
A kérdés olyan közelről jött, hogy Hervé érezte a hóhér leheletét. Zakatolt a szíve, és egész testében remegett a félelemtől és a fájdalomtól.
− A portugálnál − vallotta be zihálva. − A portugálnál... nála van a DVD. Balam tudta, hogy a kiszolgáltatott férfi az igazat mondta, és hogy mindent elmondott, amit tudott, így hát fölállt, a fejére tette a kezét, mintha meg akarná simogatni, de aztán váratlanul megragadta a haját. Kezében megvillant a véres kés, és egy gyors mozdulattal éppúgy elvágta a torkát, mint Éricét két perccel korábban.
I.
A régiségek dohszaga és pora éppen elég volt ahhoz, hogy távol tartson minden normális embert a ritka dokumentumok raktárától, de Tomás Noronha számára ugyanez a szag − a papír édeskés illata, amelyben évszázadok oldódnak fel − a legfinomabb balzsam volt. A portugál történész az értékes régi kéziratok kezelésére vonatkozó protokollnak megfelelően, kesztyűs kézzel fogta meg a penészes pergament, és a tábla fölé hajolt.
Közelebb vitte a lámpát a megsárgult felülethez, hogy megvilágítsa a titokzatos sorokat, amelyek úgy szőtték be az iratot, mint valami ősi rejtvény. Az írás az arabra emlékeztetett, de mégis más volt, sokkal rejtélyesebb, amit nehéz megfejteni.
− Milyen betűk ezek, professzor?
A kérdést az a férfi tette fel, aki átadta neki a tekercset, ö vezette azt a régészcsoportot, amelyik néhány nappal ezelőtt Athénba hívta a portugált, hogy elhozza ide, a Régészeti Múzeumnak ebbe a sötét pincéjébe.
−Avesztai − felelte a portugál történész, miközben a tekintete megbűvölten siklott végig a tekercset betöltő íráson.
− A zoroasztriánus írások nyelve, amelyet a Krisztus előtti VI. századik használtak Perzsiában.
− Vagyis megerősíti, hogy ez a szöveg valóban az Avesztából való? Tomás nem válaszolt: beszippantotta a szöveg. Valójában meg sem hallotta a kérdést, annyira belefeledkezett a szavakba, amelyeket leplezetlen csodálattal bámult. Álmában sem gondolta soha, hogy egyszer majd egy ilyen kéziratot tarthat a kezében. És az ámulata csak nőttön-nőtt, ahogy egymás után fejtette meg a több mint kétezer éves szavakat, mintha a másoló egyenesen neki írta volna le őket.
Hihetetlen volt számára, hogy egyszerűen az ölébe hullik egy ekkora jelentőségű lelet.
− Mondja csak, Markopoulou professzor, hol találták ezt a pergament? − A Pantainosz-könyvtár romjai között − felelte a régész. − Ott, az agora területén.
− Ezt már akkor is mondták, amikor idehívtak − jegyezte meg Tomás anélkül, hogy levette volna a szemét a pergamenről. Mintha attól félt volna,
hogy egyszer csak eltűnik. − De pontosan hol?
− A könyvtár területén, az Athéné-kapu mellett végzett ásatásokon. Ott bukkantunk rá egy nedvességtől védett föld alatti kamrára, amelyben épségben fennmaradhattak a tekercsek.
Tomás nem bírta levenni a szemét a kéziratról. Túlságosan lenyűgözte, szinte hipnotizálta ez az írás. Ha akarta volna, akkor se tudta volna elfordítani a tekintetét. De hát ki ítélné el ezért? Nem ez minden történész álma? A jellegzetes európai viszonyok között szinte lehetetlen, hogy egy ilyen régi dokumentum fennmaradjon. Ha a Közel-Keleten lenne, nem lepődne meg ilyen nagyon. A kumráni és a nag-hammádi felfedezések bizonyítják, hogy Izrael és Egyiptom száraz klímája a legalkalmasabb a régi kéziratok megőrzésére. De hát. . Görögország?
− Ez a szöveg lenyűgöző − motyogta döbbenten. − Igazán lenyűgöző! A görög régész, aki vele volt, szintén közelebb hajolt a kifeszített pergamenhez, mintha elég lenne csak erősen néznie ahhoz, hogy megfejtse a titkait.
− Tényleg az Aveszta? − kérdezte ismét. − Maga is megerősíti, professzor?
Tomás finoman bólintott.
− Igen, az Aveszta − mondta. − Pontosabban a Gátak könyve, amely tizenhét himnuszból áll, amelyekről azt tartják, hogy maga Zarathusztra írta őket.
Markopoulou professzor a penészes tekercsre mutatott, amelynek titokzatos szavait most a lámpa sárgás, meleg fénye simogatta, ezáltal kiragadva az évezredes sötétségből, amely megóvta az emberi kíváncsiságtól.
− Mi van benne?
A portugál történész közelebbről szemügyre vett egy szót, amelynek hiányzott a vége: egy kis lyuk állt ott a helyén, amelyet talán a vonások ütöttek és az idő vájt mélyebbre. Próbálta megfejteni, hogy mit jelenthet.
− Ez egy részlet Angra Mainjuról. − Az kicsoda?
Tomás most először tudta levenni a szemét a kéziratról. Ránézett görög kollégájára, és elmosolyodott, de mosolyát a pince derengő fénye baljóssá
tette, mintha éppen ennek a sötét helynek a hangulata lenne a legmegfelelőbb a szöveg témájához.
− Az ördög.
Az átkozott név hallatán a régész ösztönösen hátrahőkölt, mintha megijedt volna. Ügy tűnt, mintha magától a kézirattól félne.
− Hogyan?
A portugál végighúzta a kezét a kifeszített, avesztai nyelven írt pergamen fölött, mintha meg akarná simogatni.
− A Gátaknak ez a részlete Angra Mainju megjelenését írja le − magyarázta a sötét pince nyomasztó légkörétől fojtott hangon. − Tudja, a zoroasztrizmus volt az első monoteista vallás. A zsidóság, a kereszténység és az iszlám egyaránt a zoroasztrizmusból merített, amely az ókori Perzsiában alakult ki. A pre-zoroasztriánus szövegek Mithra eljöveteléről beszélnek, aki egy barlangban született, és ezt az eseményt egy csillag jelezte.
− Ez ismerősen hangzik. .
− Látom, jó megfigyelő. A keresztény evangélistákat is ez a mítosz ihlethette, amikor Jézus születéséről és a betiehemi csillagról meséltek − magyarázta. − Aztán jött Zarathusztra, egy ember, aki kapcsolatban állt az Istennel, és bevezette a monoteizmust. Eredeti neve Zartoszt Szpitama, de Zoroaszter néven is ismert. Úgy tűnik, zaotar, azaz áldozó volt. Más néven mágus, ami abban az időben egy papi kasztot jelentett Perzsiában.
− Mágus? Ez is eléggé ismerősen hangzik.
− Úgy, bizony. A három napkeleti bölcs, azaz a betlehemi csillagot követő három mágus szintén a zoroasztriánus hatást jelzi a keresztény evangéliumokban. Szóval ez a Zarathusztra bevezette azt az elképzelést, mely szerint csak egy isten létezik, Ahura Mazda, szó szerint a Bölcs Úr, Mennynek és Földnek Teremtője, a legfelsőbb bíró, az anyag és a szellem mestere, aki egyetlen, mindenható és mindentudó. Az emberiség történelmében ez volt az első olyan vallás, amely szerint egyetlen isten létezik. A zoroasztrizmus tanai megtalálhatóak a szent irataikban, az Avesztában, amely több száz év alatt íródott szövegek gyűjteménye. Ennek a gyűjteménynek a része a Gátak is.
Markopoulou professzor a tekercs felé intett a fejével. − Ez itt a Gátak?
− Egy részlet a Gátakból.
− És azt mondja, hogy az. . az ördögről szól?
Tomás ismét a szöveg fölé tartotta a lámpát. A mozgó fény megmozdította az árnyakat is, ami szürreális hatást keltett, mintha kísértetbarlangban lennének, és maguk a kísértetek lebegnének körülöttük a dohos levegőben.
− A Gátak leírják, hogy Isten, Ahura Mazda több lénynek is az apja, köztük egy ikerpárnak, akiknek megadta azt a szabadságot, hogy eldönthessék, a jót vagy a rosszat választják-e. Egyikük, Spenta Mainju, a Szent Szellem, a jót és az életet választotta. A másik, Angra Mainju, aki Ahri-man néven is ismert, a rossz és a halál mellett döntött. Ahriman tanítványai a dregvantók, a hazugság követői, illetve a drujók, akiket megtévesztett a hazugság.
A régész gyorsan kapcsolt. − Ez az Ahriman az... az...
− Az Ördög, igen − bólintott a történész, és zöld szemében meg-csillant a lámpa fénye. − Ez az első alkalom, amikor egy vallási szöveg említést tesz a Sötétség Fejedelméről. − Ujjával a kéziratra bökött. −
Pontosan ez a szöveg volt az első. − Aztán kissé távolabbról is szemügyre vette a tekercsre írtakat, mintha csodálná a betűket. − Érti már a jelentőségét?
A görög tudós nyelt egyet szárazon: megrémisztette az a néma, gonosz hatalom, amit a rejtélyes írás hordozott magában.
− Igen.
A portugál történész rábökött az ujjával a pergamen egyik pontjára, mintha így akarná alátámasztani a mondanivalóját.
− Ez a részlet, kedves barátom, az ördög születéséről szól.
Az athéni Régészeti Múzeum pincéjére síri csend telepedett, még több mint egy óráig. Csak Tomás ceruzájának súrlódása hallatszott a jegyzetfüzeten, valamint időnként a kézirat kitekerésekor keletkező zaj, hogy újabb szövegrészlet váljon láthatóvá. A vendég mellett strázsáló Markopoulou professzor a lehető leghalkabban vette a levegőt, nehogy felébressze a Pokol Urát, akit ez az ezeréves szöveg idéz. Teljes némaságban és szemmel látható rémülettel figyelte a sárgás fényben derengő furcsa betűket.
Amikor a portugál történész a pergamen végére ért és az utolsó gondolatait is lejegyezte, becsukta a füzetét és ránézett a házigazdára.
− Azt mondja, hogy ezt a kéziratot a Pantainosz-könyvtár romjai alatt rejtőző kamrában találták?
− Pontosan.
− Ez volt ott az egyetlen kézirat, vagy volt több is? Markopoulou professzor habozott.
− Ez volt az egyetlen... azt hiszem.
Az utolsó szóra Tomás összehúzta a szemét. − Azt hiszi?
A görög egy pillanatra zavarba jött.
− Ügy értem, nekem úgy tűnt, hogy más nincs ott. De beismerem, hogy. . szóval nagyon sötét volt abban a kamrában, és lehet, hogy nem néztem meg elég alaposan. Lehetséges, hogy más is van ott, nem mondom, hogy nem.
Tomás kiegyenesedett, és megfordult, hogy megszabaduljon a fájdalomtól, amit a hosszas görnyedés okozott.
Aztán intett a kezével, mintha hívná görög kollégáját.
− Menjünk − mondta. − Rengeteg munkánk van még. A régész csodálkozva nézett rá.
− Hova akar menni?
− Hát az ásatásokra! Meg kell győződnünk róla, hogy van-e még ott valami.
A két kutató eltette a tekercset egy klimatizált szekrénybe, majd Markopoulou professzor kulcsra zárta a pincét.
Aztán elindultak a lépcső felé, hogy fölmenjenek a múzeum földszintjére. − Tulajdonképpen mit keres?
− Az Aveszta nagyon régi írások gyűjteménye − magyarázta Tomás. − Egy-egy könyve fennmaradt, mint például a Gátak, a Vendtdád, a Dinkard, a Shah-Nama, a Zardusht-Nama, a Jast és a Viszperád. A Vendídád, más néven a „Gonosz szellemek elleni törvény" például elbeszéli, amint az ördög megkísérti Zarathusztrát, hogy tagadja meg a hitét Istenben − éppen úgy, ahogy hat évszázaddal később a Sátán megkísértette Jézust a sivatagban.
−Arra céloz, hogy Jézus megkísértésének evangéliumi jelenetét a zoroasztriánus szövegek ihlették?
− Ez egyértelmű − bólintott a történész. − A zoroasztrizmus ismerete nagyon fontos a kereszténység és más bibliai alapú vallások egyes mítoszainak megértéséhez. Itt találjuk meg az olyan alapfogalmak gyökereit is, mint például a szabad akarat és az egyéni felelősség, az egy Isten, az emberiség Megváltójának mítosza, az ördög alakja, a jó és a rossz harca, az idők végezete, az utolsó ítélet és a testek feltámadása. Ezek a fogalmak hatással voltak a későbbi vallásokra, és olyan formába öntötték a világot, amilyen ma is.
Felértek a földszintre, és egy szolgálati ajtón beléptek a nagyközönség számára is nyitott kiállítótérbe. A kijárat felé elhaladtak a Karapanos-gyűjtemény és a Szobrok Kertje mellett. Mindenütt turisták nyüzsögtek, különösen sok volt közöttük a német, ami szemmel láthatóan zavarta a régészt.
− Rohadt nácik! − kiáltott fel hirtelen Markopoulou professzor. − Mért nem mennek haza?
A váratlan agresszió és az idegengyűlölő megjegyzés egészen meglepte Tomást, főleg mivel egyáltalán nem illett bele a beszélgetésük kontextusába.
− Miért? Mi a baj?
A görög tudós a hüvelykujjával a turisták egy csoportjára bökött, akik épp a múzeum egyik fő látványosságát, Agamemnón arany halotti maszkját csodálták, miközben az idegenvezető német nyelven magyarázott nekik.
− Ezek a disznók pokollá teszik az életünket − morogta komor arccal a régész. Megrázta a fejét, mintha ki akarná kergetni belőle a rossz gondolatokat, és mélyet sóhajtott. − Mindegy, ne foglalkozzunk velük. − Visszafordult Tomáshoz, és igyekezett felvenni a beszélgetés fonalát. − Mondja csak, professzor, mit remél megtalálni abban a kamrában, ahol a kéziratra bukkantunk?
Tomásnak nem tetszett az előbbi incidens, de úgy döntött, hogy nem tesz megjegyzést, és arra az ügyre koncentrál, ami miatt Athénba jött.
− Az Aveszta elveszett könyveit. − Miről beszél?
− Tudja, a zoroasztriánus könyvek közül nem mindegyik maradt fenn − magyarázta. − Amikor a muzulmánok megszállták Perzsiát a VII. században,
üldözték a zoroasztrizmust, sőt egyenesen kulturális népirtást végeztek. Fosztogatták a templomokat, elégették az írásokat, lemészárolták a híveket. Az Aveszta kánonját huszonegy könyv alkotja, de a nagy részük eltűnt. Az eredeti szövegeknek csupán az egynegyedét sikerült rekonstruálni. Például pahlavi nyelvű dokumentumokból tudjuk, hogy voltak olyan apokaliptikus írások, amelyek az idők végezetéről beszéltek, és egy nagy háborúról, amelynek a végén az Ég elküld egy nagy Istent, aki tűzzel és karddal irtja ki a rosszat.
− Hm... ennek messianisztikus színezete van.
− Igen. A tudósok úgy vélik, hogy ez az elveszett könyv inspirálhatott egyes zsidó szektákat, mint például az esszénusokat és a keresztényeket, amikor megalkották a doktrínáikat a világvégéről és az utolsó ítéletről.
− És maga ezt a könyvet keresi?
− Ezt és egy másikat, az Aveszta tizenharmadik könyvét. Ügy hívják, hogy Spend naszk, és voltaképpen nem más, mint Zarathusztra életrajza. Tudjuk, hogy a Spend naszk megíródott, de a muszlim invázió óta senki sem látta. − A levegőbe fújt. − Pff, eltűnt! − Tomás arcán alig észrevehető fény csillant. − Megtalálni annyit jelentene, mint felfedezni a miszticizmus frigyládáját, érti? A Spend naszk lehet a kulcsa a három monoteista vallás nagy misztériumainak, hiszen valamilyen módon mindegyik Zarathusztra életén és etikáján alapszik.
Elértek az előcsarnokba, ahova már beáramlott a fény a múzeum főbejáratán keresztül. Már majdnem kint voltak az utcán.
− És miből gondolja, hogy ezek a könyvek itt lehetnek, Athénban? − kérdezte a régész. − Görögország elég messze van Perzsiától...
− Igen, de sok ókori görög szerző utalt bőségesen Zarathusztrára, akit a Mágusok Hercegének neveztek és Püthagorasz ihletőjének tartottak. Platón például azt mondta róla, hogy Oromazdész fia. Oromazdész természetesen Ahura Mazda, a zoroasztriánus Isten, ami ugyebár azt jelentené, hogy Zarathusztra Isten fia. Még Plutarkhosz is tulajdonított neki valamiféle isteni származást.
− Ez az Isten fia dolog újabb zsidó-keresztény gondolatnak tűnik − állapította meg a görög. − Na, de még nem válaszolt a kérdésemre...
Elértek a Régészeti Múzeum bejáratához, amikor Tomás hirtelen megtorpant, mint akinek olyan jelentős mondanivalója van, amit nem lehet
járás közben kifejteni.
− Az Arda Vira-könyvben van egy legenda, amely szerint az Avesztát az óperzsa Birodalom királyainak könyvtárában őrizték, ám azt Nagy Sándor kifosztotta − felelte. − Elképzelhető, hogy Nagy Sándor katonái idehozták azokat a könyveket, Athénba. Ha így történt, akkor lehet, hogy a zoroasztriánus kéziratok mégiscsak túlélték a muzulmán pusztítást. Ki tudja, talán az a kézirat is, amelyet a Pantainosz-könyvtár ásatásán talált, pont Nagy Sándor gyűjteményéből való. És ha így van, akkor vajon még milyen kéziratokra bukkanhatunk ott?
− Azt gondolja, hogy ott lehet a...
A régész félbehagyta a mondatot, mert nem jutott eszébe a könyv címe, olyan furcsa hangzása volt. Így hát végül Tomás fejezte be helyette, de nagyon halkan, mintha attól félne, hogy ha kimondja a címet, elijeszti a hatalmas szerencséjét, ami után annyira sóvárog.
− A Spendnaszk.
Kiléptek a kapun, és amikor az épület elejét díszítő oszlopokhoz értek, hirtelen megtorpantak a múzeum lépcsőinek tetején. De ezúttal nem azért álltak meg, hogy beszélgessenek. Azért gyökerezett a földbe a lábuk, mert dermesztő látvány fogadta őket a múzeum kertjével szemben.
II.
A tömeg lassan hömpölygött az utcán a Régészeti Múzeum előtt. Az emberek transzparenseket ráztak és különböző zászlókat lobogtattak: volt, amelyiken sarló és kalapács díszelgett, másokon anarchista jelképek virítottak. Hangosbemondókba kiáltották a vezényszavakat, amelyekre az embertömeg kórusban felelt, ütemes ökölrázással erősítve meg a mondandóját.
− A tüntetés! − szólalt meg Markopoulou professzor, és a homlokára csapott. − El is felejtettem, hogy ma van a tüntetés a megszorító intézkedések ellen!
− Jaj, ne! − felelte kedvetlenül Tomás. − És most? Ügy látom, eltorlaszolták az utakat. Hogy jutunk át rajtuk?
A két tudós tekintete végigpásztázta a tömeget: több tízezren lehettek. − És mi lenne, ha velük tartanánk? − vetette fel a görög régész. − Hallassuk mi is a hangunkat. Annál erősebb lesz!
A portugál történész hitetlenkedve nézett a kollégájára. − Maga megőrült? Mi tudósok vagyunk!
− Na és?
− Mióta keverednek bele a tudósok a politikai csatározásokba és a dolgozók problémáiba?
Markopoulou professzor vonásai megkeményedtek, és szemei sötéten villantak.
− Amióta csökkentették a fizetésemet, és elvették a tizenharmadik, a tizennegyedik és a tizenötödik havi béremet, és fölemelték a nyugdíjkorhatárt! − felelte élesen. − A kormány belenyúlt a zsebembe, és én szó nélkül hagyjam? − Határozottan megrázta a fejét. − Szó sem lehet róla!
Mielőtt vendége bármit is szólhatott volna, a görög elindult lefelé a lépcsőn, és eltökélten a tüntetők felé vette az irányt. Tomás tétovázott egy darabig, de végül a nyomába eredt, ugyanis ráébredt, hogy nincs túl sok választása, hiába szent meggyőződése, hogy ez az egész egyfelől hülyeség, másfelől nem normális viselkedés egy olyan ember részéről, aki függetlenségét hirdeti a mindenkori politikai hatalommal szemben.
− Professzor, mi nem keveredhetünk bele ebbe a zűrzavarba − kiáltott még utána, mintegy utolsó erőfeszítésként, hogy lecsillapítsa a kollégáját. − Nagy munka áll előttünk!
− Kedves barátom − felelte Markopoulou professzor hátrapillantva, de közben ment tovább -, csak egy kicsit maradjunk itt, azután elmegyünk az ásatásra, jó? A tömeg a Syntagma térre megy, a parlamenthez, és én is velük akarok tartani, hogy egy kicsit leeresszem a gőzt, ami összegyűlt bennem. Jót fog tenni.
Hát, ha így állnak a dolgok, milyen ellenvetése lehetne Tomásnak? Ennek az embernek ki kell engednie a gőzt, a fenébe is! Portugáliában is pontosan ezt teszik az emberek, amikor elmennek egy focimeccsre és szidják a bírót meg az anyját. Úgy tűnik, a görögök inkább az utcán csinálják ugyanezt. Mi rossz van ebben? Tiszteletben kell tartania a helyi szokásokat.
Így történt, hogy a portugál történész további tiltakozás nélkül csatlakozott a tömeghez, amely úgy hömpölygött Athén utcáin, mint egy folyó.
Már félórája zúgott a tömeg, nagyjából fegyelmezett kórusban skandálva a vezényszavakat. Markopoulou professzor teljesen beleolvadt, és teli torokból üvöltött ő is, ami folytonos álmélkodásra késztette portugál kollégáját. Hogy lehet, hogy egy komoly tudós így hagyja, hogy elragadják az indulatok? Tomás józan távolságtartással figyelte az eseményeket, bár ott volt a tüntetésen, de nem vett részt benne. Úgy szemlélődött, mint egy szociológus, aki a tömegek viselkedéspszichológiáját tanulmányozza.
Markopoulou professzor egyszer csak elhallgatott, talán belefáradt az ordítozásba, és a portugál kihasználta a hirtelen támadt alkalmat, hogy kérdéseket tegyen föl neki.
− Na? − kérdezte. − Miket kiabálnak?
− Fizessenek a gazdagok! − mondta a régész, az épp felhangzó mondatot tolmácsolva. Megvárta a következő skandálást. − Le a spekulánsokkal! − Újabb szünet. − IMF, utcára! Kormány, utcára! A hatalom az utcán van!
Tomás figyelme a sarlót és kalapácsot ábrázoló zászlóra irányult. − Ez egy kommunista tüntetés? A görög megrázta a fejét.
− A KKE természetesen támogatja. De a tüntetést a GSEE szervezte, a Görög Dolgozók Általános Konföderációja.
Markopoulou professzor újult erővel skandálta tovább a vezényszavakat, Tomás pedig elhallgatott, és csak reménykedett benne, hogy kollégája
hamarosan megunja a demonstrációt, és végre folytathatják az útjukat.
Nagyon fontosnak tartotta, hogy minél előbb ellenőrizzék, van-e még más kézirat is abban a kamrában, és némileg bosszantotta a professzor politikai aktivitása, mert sehogy sem tudta összeegyeztetni a tudományos munkával.
Már arról ábrándozott, hogy hátha tényleg találnak más könyveket is az Avesztából, talán éppen a Spend naszkot, amely valóságos információs kincsesbányaként szolgálna Zarathusztra életéről, amikor egyszer csak észrevett néhány férfit, akik külön csoportot alkottak a tüntetők tömegében.
Furcsa maszkot viseltek, és beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy az a maszk gázálarc. A szájuknál kis malacfarokra emlékeztető csövek álltak ki belőlük. Az álarcokat már fölvették, a kezükben pedig faütők és coca-colás meg sörösüvegek voltak, amelyeknek a szájából nedves rongyok lógtak ki. Erős benzinszagot árasztottak.
Valahonnan német zászlók kerültek elő, és a gázálarcosok leguggoltak a járda mellé. Miközben néhányan köveket ragadtak, mások meggyújtották az öngyújtójukat, és az üvegekbe dugott rongyokhoz közelítették a lángot. Aztán fölálltak, mintha valami hangnak engedelmeskednének. A tömeg hangos éljenzése közepette meggyújtották a német zászlókat, de amikor elkezdték a kövekkel betörni a kirakatok üvegét, és amikor bedobták a lángoló palackokat egy bankfiókba, mindjárt megváltozott a hangulat.
− Vigyázzon! − kiáltotta Tomás, és karon ragadta Markopoulou professzort. − Látja, mit csinálnak azok ott?
A tömeg rémült ordítozásba kezdett, és mindenki rohanni kezdett. A lángnyelvek elképesztő gyorsasággal terjedtek az épület homlokzatán és a belsejében. Néhány ember futva kelt át a lángokon, hogy kimeneküljön az utcára, de odabentről még kétségbeesett hangok hallatszottak.
− Emberek vannak bent! − kiáltotta a görög régész. − Istenem, nem tudnak kijönni!
Tomás elképedve szemlélte az eseményeket, és nem hitt a szemének. Egészen valószerűtlenné vált minden, mintha az utca lenne a nézőtér, a lángoló homlokzat pedig a vászon. Csak ezzel tudta magyarázni a gázálarcos tüntetők tetteit és azt a hidegvérű kegyetlenséget, amellyel Molotov-koktélokat dobtak az épületre. Markopoulou professzor szavai és a bentről kihallatszó kiáltozás azonban észhez térítették, mint egy pofon. Nem mozi ez, hanem a valóság. Amint felfogta, hogy amit lát, az a valóság, és valóban emberek ragadtak bent a lángoló épületben, azonnal cselekednie kellett.
− Gyerünk!
A teste azonnal mozgásba lendült, mintha a szíve diktálna most a feje helyett. Odalépett az egyik Molotov-koktélt hajigáló tüntetőhöz, és vesén rúgta, amitől az térdre rogyott és a földön vonaglott fájdalmában. Gyors mozdulattal letépte az arcáról a gázmaszkot, és fölvette a sajátjára.
− Mi az ördögöt művel? − kérdezte Markopoulou professzor, megrökönyödve. − Megőrült?
Tomás rá sem hederített, letépte a földön fetrengő tüntetőről a kabátját, és mintegy pajzsként maga elé tartotta.
Mély lélegzetet vett, a lángoló épület bejáratára meredt, majd hátrált néhány lépést, hogy lendületet vegyen.
− Ne csinálja! − állta el az útját a görög, hogy megakadályozza a veszélyes műveletet. − Még meghal!
Tomás Noronha azonban összeszedte a bátorságát, vagy talán csak átadta magát az öntudatlanságnak, és meghozta a végső döntést. Kikerülte a kollégáját, és futásnak eredt, maga elé tartva a kabátot, hogy azzal fogja fel a gyilkos lángok első támadását. így rohant be az izzó katlanba, amellyé a bank változott.
Markopoulou professzor nem hitt a szemének. A vendége, akire neki kellett volna vigyáznia, bevetette magát a pokolba.
III.
Amikor Tomás berohant az égő bankba, és körülfogta a kegyetlen hőhullám, egyből arra gondolt, hogy meg fog halni, és már bánta, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedett, sőt egyenesen átkozta szamaritánus ösztönét, de egy szempillantás múlva már egy másik helyiségben volt, ahol nem perzseltek úgy a lángok.
A füst olyan sűrű volt odabent, hogy alig látott, mintha valami áthatolhatatlan ködben tapogatózna, de aztán egyszer csak észrevett egykét homályos alakot, és elindult feléjük. Egy nőt talált itt, aki egy háromévesforma gyermeket tartott a karjaiban. Mindketten a földön feküdtek, és fulladoztak a füsttől. Első gondolata az volt, hogy odaadja nekik a maszkját, de rájött, hogy nincsenek abban az állapotban, hogy segítsenek magukon, és így ő is cselekvőképtelenné válna. Ki kell őket vinni innen.
− Speak English? − kérdezte, és odahajolt a nőhöz. − Beszél angolul? A nő üres tekintettel nézett rá. Mit számít az az ő állapotában, hogy beszél-e angolul? Tomás belátta, hogy ha meg akarja menteni őket, egyedül kell cselekednie. Megragadta mindkettőjüket és fölemelte őket, de gyorsan nyilvánvalóvá vált számára, hogy ebben a forró, füstös közegben nem boldogul mindkettővel, hiába védi a gázálarc. Nincs más lehetősége, mint az, hogy előbb kiviszi az egyiket, aztán visszajön, hogy kimenekítse a másikat is. Már ha egyáltalán vissza tud jönni.
Körülnézett. A füst egyre sűrűsödött, és lassan már semmit sem lehetett látni. Tomás tudta, hogy ha késlekedik, nem fog tudni visszajönni a második emberért. Választania kellett: az anya vagy a gyermek. A felelősség súlya, az érzés, hogy élet és halál ura, csaknem megbénította.
Az anya vagy a gyermek? Hogy döntse el?
Rávette magát, hogy ne gondolkodjon, hanem cselekedjen, és teljes tudatában annak, hogy később milyen bűntudat mardossa majd, megfogta a gyermeket, és gyengéden, de határozottan, kivette az anyja elgyengült karjaiból. Ekkor vette észre, hogy kislány, és hogy már elvesztette az eszméletét. Az is lehet, hogy már nem él.
Érdemes kockáztatni ilyen állapotban? Nem lenne jobb, ha inkább az anyát mentené meg, aki szemmel láthatóan életben van? De hát hogyan
élhetne tovább azzal a tudattal, hogy otthagyott egy gyermeket, anélkül hogy biztos lett volna benne, hogy halott.
De ez volt az utolsó elbizonytalanodása. A mellkasához szorította a gyermeket, és fölállt, hogy kivigye. Vakon haladt a kijárat felé, és ahogy tapogatózott, egyszer csak szembe találta magát egy árnyalakkal, oly hirtelen, hogy bele is ütközött.
Egy férfi volt.
Megbillent az ütközéstől, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, miközben rámeredt a gázálarcos emberre, akin Markopoulou professzor ingét és farmerját fedezte fel.
− Ott! − kiáltotta a maszk alól, miközben az otthagyott nő irányába mutatott. − Oda menjen!
Az álarc lefojtotta a hangját, és nem volt biztos benne, hogy görög kollégája meghallotta, amit mondott. De a kézmozdulatai olyan határozottak voltak, hogy a régész engedelmeskedett és elindult a jelzett irányba.
Tomás pedig folytatta útját a kijárat felé. Látta, ahogy a lángok nyaldossák előtte a falat. Az ajtó két méterre volt mellette. Betakarta a kislányt a kabáttal, amit a tüntetőről húzott le, és nekiiramodott, mint valami cirkuszi mutatványos, hogy átvesse magát a tűzfalon. Ismét érezte a pokoli hőséget, de a következő pillanatban már kint is volt az utcán, ahol a levegő tiszta volt és friss.
Eltelt három perc, és Markopoulou professzor még nem került elő. Tomás átadta a gyermeket egy nőnek, akit a járdán látott, és mondta neki, hogy sürgősen kórházba kell vinni, aztán visszaloholt a lángokban álló épület elé.
A tűz már a második emeletet mardosta, és a régész még mindig nem adott életjelet. Mitévő legyen?
A portugál történész annyira aggódott, hogy képtelen volt tovább tétlenül várni. Megigazította a maszkot az arcán, és mély lélegzetet vett, hogy felkészüljön az újabb bevetésre. Amire készült, az számára is komplett őrültségnek tűnt, ő is úgy látta, hogy esélytelen a túlélésre, aki most bemegy abba a perzselő hőségbe. Túl sokat romlott a helyzet odabent. Valami mégis lökte befelé, hogy megpróbálja a lehetetlent a lángok tengerében.
Hirtelen eszébe jutott az édesanyja, és elbizonytalanodott. Ha ő most meghal, ami elég valószínű, ki gondoskodik majd róla? Jogában áll-e egyáltalán így kockára tennie az életét, miközben valaki ennyire függ tőle?
Át kellett gondolnia, mit tegyen, de úrrá lett rajta az aggodalom -és a felelősségérzet. Hiszen közvetetten mégiscsak ő vonszolta be görög kollégáját az égő épületbe, és arra is ő buzdította, hogy menjen még beljebb és mentse ki a nőt. Kötelességének érezte, hogy utánamenjen és kihozza.
Ebben a pillanatban meglátta, hogy a tűzön át kizuhant az utcára egy alak, amely a földön elterülve kettévált: egy férfivá és egy nővé. Markopoulou professzor volt az, meg a kislány édesanyja. Lángra kapott a ruhájuk, és Tomás rájuk vetette magát. A kabáttal, amely őt pajzsként védte, eloltotta a lángokat. Néhányan mások is a segítségükre siettek, hogy elsősegélyben részesítsék az áldozatokat. Egyikük, aki nyilvánvalóan mélyebb orvosi ismeretekkel rendelkezett, a nő fölé hajolt, és szájon át lélegeztette, hogy újraélessze.
Tomás nem is törődött tovább vele, nyilvánvaló volt, hogy jó kezekbe került, és inkább Markopoulou professzornak segített. A régész ott maradt a földön, háton fekve, zihálva, de még mindig az arcán volt a maszk A történész, aki ugyancsak gázálarcot viselt még, segített neki fölkelni, és arrébb támogatta, hogy távolabb kerüljenek az épülettől, amely valóságos fáklyaként lobogott.
Ebben a pillanatban két robbanást hallott, érezte, hogy mindenki futásnak ered körülöttük, és látta, hogy újabb füstfelhő lengi körül őket. Le akarta venni a gázálarcot, de a füst elöntötte az arcát, marta a tüdejét és csípte a szemét.
−Könnygáz − dadogta elfúló hangon Markopoulou professzor a maszk alatt. − Vegye föl az álarcot!
A portugál engedelmeskedett, és megigazította a maszkot az orrán és a száján. A könnygáz hatása azonnal elmúlt, és most értette meg, miért jöttek a Molotov-koktélos férfiak álarcban a tüntetésre. Tudták, hogy a rendőrség könnygázzal támad rájuk, ha erőszakhoz folyamodnak.
Egy alak futott oda hozzájuk, és két másik követte. Tomás rájuk nézett, és egy pillanatra zavarba jött a látványtól: nagy, téglalap alakú pajzs volt náluk, és a sisakjuk rostélya eltakarta az arcukat. A rohamrendőrség volt az, amely végre megérkezett és megtisztította az utcát a tüntetőktől. A történész megkönnyebbült. Végre biztonságban vannak, gondolta, de az események hamar ellentmondásba kerültek ezzel az első benyomással.
Amint megpillantották a két gázálarcos civilt, a rendőrök fölemelték a gumibotjukat, maguk elé tartották a pajzsukat, és Tomás legnagyobb
rémületére támadásba lendültek.
− Várjanak! − kiáltotta. − Én nem vagyok...
A portugál nem tudta befejezni a mondatot. Addig ütötték-verték, amíg el nem terült a földön. Ott összegörnyedt, embriópózba húzódott, a karjával védte a fejét, de tovább rugdosták és ütlegelték a gumibotokkal. Arrébb gurult a földön, aztán egy szempillantás alatt talpra ugrott, és csak úgy, vaktában kétszer a levegőbe ütött. Az egyik ütése eltalált valakit. Erre a rendőrök megragadták, és az egyik rászegezett egy fekete tárgyat.
− Áááágrrrhh!
Áramütést érzett, és hihetetlen fájdalom járta át a testét, görcsbe rándultak az izmai és csillagokat látott. A bántalmazás olyan gyorsan ért véget, amilyen gyorsan kezdődött. Tomás érezte, ahogy erős karok megragadják és a háta mögé kényszerítik a kezét. Ki akarta szabadítani magát, de moccanni sem bírt. Ekkor döbbent rá, hogy megbilincselték.
− Nézzék, nekünk ehhez az egészhez semmi közünk − motyogta. − Csak belekeveredtünk a tüntetésbe.
A rendőrök rá se hederítettek, mit mond, csak elkezdték vonszolni az utcán. Látta, hogy a könnygázfelhőből újabb rohamrendőrök bukkannak elő. Futva közeledtek. Sikerült hátranéznie, és meglátta, hogy Markopoulou professzort is viszik. Közben letépték róluk a gázálarcot, és kezdte marni a szemüket és az orrukat a könnygáz, de már csak enyhén, mert távolodtak a könnygázfelhőtől.
Mindkettőjüket odalökték egy lámpaoszlophoz, egy csapat meg-bilincselt tüntető közé, akik közül néhánynak a karjára anarchista jelek voltak tetoválva.
A görög régész végre ránézett Vörös volt a szeme a könnygáztól.
− Ki látott már ilyet? − méltatlankodott Markopoulou professzor. − Mindenki megőrült? Elektrosokkot alkalmaztak velünk szemben! Ezek az állatok fuserrel tettek ártalmatlanná minket!
Szóval ez volt az a brutális fájdalom, gondolta Tomás. − Letartóztattak minket − mondta.
IV.
A fehér köpenyes férfi odalépett Tomáshoz, megnézte a véraláfutásait, és mondott valamit. Mielőtt a portugál elmagyarázhatta volna neki angolul, hogy ő külföldi és nem ért görögül, Markopoulou professzor a segítségére sietett, és váltott néhány szót az orvossal. Rövid beszélgetés után a régész a kollégájához fordult.
− Van magánál kétszáz euró? − kérdezte. − Adja oda neki.
Tomás bambán nézett rá: nem értette, hova akar kilyukadni Markopoulou professzor. − Miért?
A görög a hüvelykujjával az orvosra bökött. − Hogy kezelje magát.
A történész nagyot nézett. − Tessék? − hebegte. − Adja oda neki.
Tomás hirtelen megvilágosodott, vagy legalábbis azt hitte. − Ah, ez egy magánklinika?
− Nem, közkórház.
A portugál ismét zavarba jött.
− Akkor miért kell fizetnem kétszáz eurót? Egy közkórházban? Tyű, itt aztán nem mondhatni, hogy mérsékeltek a díjak!
A régész türelmetlenül forgatta a szemeit a kollégája lassú felfogása miatt.
− Miféle díjak? A pénz az orvosnak megy, nem a kórháznak. Tomás a fehér köpenyesre nézett, aki türelmesen várta a párbeszéd végkimenetelét.
− Az orvosnak? − csodálkozott el ismét. − Nem értem...
− Kenőpénz − világosította fel Markopoulou professzor. − Fizessen neki kenőpénzt, hogy ellássa magát!
A portugál a kollégájára meredt, majd az orvosra, aztán ismét a kollégájára: megdöbbent a hallottakon.
foglalkozni velem?!
− Persze − felelte a régész. − Nálunk így megy ez, nem tudta? Úgy hívják, hogy fakelaki. A közalkalmazottakat lefizetjük, ha azt akarjuk, hogy a dolgukat végezzék.
Tomásnak még néhány másodpercre szüksége volt, hogy felfogja a helyzetet. Amikor ez megtörtént, nem tett fel több kérdést. Bele-nyúlt a zsebébe, elővett kétszáz eurót, és rezignált képpel átnyújtotta az orvosnak.
A rabkocsival csöndben átszállították őket a rendőrőrsre. A rendőrség elvitte a sebesült tüntetőket a kórházba, hogy ellássák a sérüléseiket, majd itt végezvén visszavitték őket az őrsre, ahol majd addig tartják őket fogva, amíg egy bíró ki nem hallgatja őket.
− Azt ne mondja, hogy a bírót is le kell fizetnem, ha azt akarom, hogy elítéljen − viccelődött Tomás, aki még mindig nem tért magához az elképesztő kórházi jelenettől. − Már csak ez hiányozna!
Markopoulou professzor föl sem emelte a fejét.
− Természetesen fizetnünk kell valamennyit. A portugál megdöbbent. − Ezt komolyan mondja?
A régész válaszra sem méltatta, és a rabkocsira ismét visszahullt a csend. Odakint állandó szirénaszó hallatszott: megállás nélkül jártak a mentők, a rendőrautók és a tűzoltók. Mozgalmas nap volt ez, és bár már beesteledett, úgy tűnt, még nincs vége.
− Állítólag meghalt három ember − szólalt meg végül Markopoulou professzor. − Megfulladtak a tűzben.
− Honnan tudja?
− A rendőrök beszélték a kórházban. Odavitték a holttesteket.
− És mi van a nővel meg a kislánnyal, akiket kihoztunk az épületből? Életben maradtak?
A görög vállat vont.
− Fogalmam sincs − felelte. − De remélem, igen. A három halottat az épületben találták a tűzoltók, ők pedig már nem voltak bent.
Tomás megkönnyebbülten felsóhajtott.
− De jó, hogy mind a ketten megmenekültek − tört ki belőle, és mintha mázsás súly került volna le a válláról. − Csak az a furcsa, hogy ahelyett,
hogy gratulálnának nekünk, letartóztattak minket. Ironikus, nem?
Markopoulou professzor fölemelte fáradt tekintetét, és kényszeredetten elmosolyodott.
− Talán, ha megvesztegetnénk őket, gratulálnának − tréfálkozott. − Ki tudja?
A rabkocsi hangos fékcsikorgással megállt. Kintről hangok hallatszottak, aztán nagy robajjal kivágódott az ajtó.
A rendőrök kirángatták a foglyokat és bekísérték őket az őrsre. Tomás egy padon várt a sorára, amíg szólították, hogy mutassa be a személyazonossági iratait. Megkérdezték a nevét, elkérték az útlevelét, és beírták egy füzetbe az adatait.
− Nézzék, engem tévedésből tartóztattak le − magyarázta a portugál. − Nem is vagyok görög, mint látják Csak sétáltam az utcán, és...
− Csönd! − vágott a szavába az ügyeletes tiszt a maga kezdetleges angolságával. − Ha magyarázkodni akar, majd megteheti a bíró előtt. Én nem beszélgetni vagyok itt.
A tiszt följegyezte az utolsó adatot is a letartóztatott személyről, aztán átadta egy őrnek. A rendőr megragadta Tomás jobb karját, majd végigvezette az őrs folyosóin, egy olyan helyiségbe, amelynek a padlótól a plafonig rácsból volt minden oldala. Mint az állatkerti ketreceknek. Bedugta a kulcsot az egyik cella zárjába, kinyitotta az ajtaját, és belökte a fogvatartottat.
A portugál még csak ismerkedett az új közeggel, amikor megjelent Markopoulou professzor két másik férfi társaságában, összesen tíz embert zsúfoltak be a szűk cellába, amelyben két emeletes ágy volt és egy vécé.
Látszott, hogy eredetileg négy emberre tervezték, de a tüntetést követő zavargásokban lefogottakkal megtömték a cellákat.
− Hogy van? − suttogta Tomás a görögnek. − Jól bántak magával?
− Mint egy hercegnővel − válaszolta gúnyos hangon a régész. Végignézett a cellán. − De panaszkodni fogok a lakosztályra. Nincs benne jacuzzi.
Tomás nem volt tréfás kedvében, még csak el sem mosolyodott: túlságosan kellemetlenek voltak a körülmények.
A körülöttük lévő emberek felé intett a fejével.
zavargást.
− Psz! − intette le a régész. Nem akarta felhívni magukra a figyelmet. − Anarchisták. Ne foglalkozzon velük.
Tomás elhallgatott. Már látta őket akcióban, és tudta, hogy bármire képesek. Amiatt, amit a tüntetésen műveltek, három ember meghalt, és nem tűnt úgy, mintha ez nyomná a lelkiismeretüket.
− Most mi következik? − kérdezte Tomás halkan. − Elvisznek a bíróhoz? − Igen. Holnap vagy később. A válasz meglepte a portugált.
− Komolyan? Itt kell töltenünk az éjszakát?
− Egyet biztos. Túl sok a fogvatartott, időbe telik, míg mindenkit bíróság elé állítanak. Türelmesnek kell lennünk.
− Mit gondol, beszélhetnék az országom nagykövetségével?
− Csak ha megengedik. De annyi a munkájuk, hogy gyanítom, ez nem következik be egyhamar.
Markopoulou professzor nekidőlt a falnak, és lecsúszott guggoló helyzetbe. Sokáig kell még várakozniuk, fölösleges addig álldogálni. Tomás belátta, hogy tényleg türelmesnek kell lennie, így hát követte a példáját, és odaguggolt a professzor mellé.
A vacsora undorító, ehetetlen kotyvalék volt, ezért Markopoulou professzor inkább odacsúsztatott két cetlit és húsz eurót az őrnek, majd hamarosan meg is jelent egy férfi egy műanyag szatyorral és egy üveg fehérborral. A bornak kissé savanyú íze volt a portugál ízléshez képest, ezért Tomás nem is bírta meginni, de a görög cellatársaknak tökéletesen megfelelt. Az étel azonban kellemes csalódást okozott: két adag műszaka volt, amely arra a vagdalt húsos krumplipürére emlékeztette, amilyet édesanyja készített neki gyerekkorában.
Éppen befejezték a vacsorájukat, amikor kinyílt a cellaajtó, és belöktek rajta egy újabb foglyot. Nem tűnt tüntetőnek. Szőke és kócos volt a haja, és kék-fehér csíkos cipőt viselt. De a legfeltűnőbb a fehér pólója volt, amelyen egy fekete embléma virított: a német labdarúgó-válogatott, a Mannschaft emblémája.
Az új fogoly érkezése morajlást váltott ki a cellában. Az anarchisták váltottak néhány szót maguk közt, aztán az egyikük odalépett a Mannschaft-pólóshoz.
−Deutsch?
A szőke férfi felderült, amikor végre megértett egy hozzá intézett szót. − Jawohl.
A megerősített információ újabb morajlást váltott ki a többiekből. − Mit keresel itt? Csatlakoztál a tüntetéshez?
A német nagyot nézett, mint aki már a kérdést is abszurdnak találja. − Én? Dehogyis!
− Akkor mért tartóztattak le?
− Épp a Parthenonhoz igyekeztem, amikor belekeveredtem a tömegbe, ahol már kövekkel dobálták a kirakatokat és fosztogatták a boltokat. Majd hirtelen ott termett a Polizei, mindenkit letartóztattak, aki ott volt, így aztán engem is behoztak, pedig én csak nézelődtem.
A cellában hangos, izgatott szóváltás következett. Egy idő után úgy tűnt, hogy az anarchisták megállapodtak valamiben, és elkezdtek mozgolódni. Ügyesen körülállták a németet.
− Ennek rossz vége lesz − suttogta Markopoulou professzor, és látszott, hogy megrémült. − Nagyon rossz vége.
− Mi történhet?
A görög régész aggódva nézett a német fogolyra, majd a többiekre, akik fenyegetően körbevették.
− Azt mondják, hogy... hogy... − Mit?
Markopoulou professzor nyelt egy nagyot, mielőtt befejezte a mondatot, ami mintha a torkára fagyott volna.
Amikor megszólalt, szinte csak a foga között szűrte a szavakat. − Hogy meg fogják ölni.
V.
Az első provokáció egy lökés volt. Az anarchisták gyűrűt képeztek a német körül, és látszott, hogy össze akarnak tűzni vele. A vele szemben álló mellkason ütötte, majd ezen felbuzdulva egy másik egy tockost adott neki.
− Was ist das? − kiáltott fel a férfi, aki megrémült az egyre fenyegetőbb hangulattól. − Mi ez?
− Das ist egy jó nagy verés, te disznó − válaszolta az egyik görög, aki értett valamicskét németül. − Azt hiszitek, idelökhetitek elénk a kenyeret meg a vizet, ti meg nevethettek? Ez nem így megy!
A német férfi érezte, hogy a háta túlságosan ki van szolgáltatva, ezért megpróbált a falnak támaszkodni, hogy legalább hátulról védve legyen az ütésektől, de az anarchisták szorosabbra zárták a gyűrűt, és nem hagyták.
− Á, eresszenek el! − kiabálta, és a hangja kétségbeesésről árulkodott. − Mit akarnak tőlem? Engedjenek el!
Újból meglökték, ezúttal olyan erővel, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát.
− Ezt neked!
− Szaros náci − szólalt meg egy hang durva angolsággal. − Azt hiszitek, bokszzsákot csinálhattok belőlünk? Majd meglátjátok, hogy milyen fából faragták a görögöket! Ha háromszázan elegen voltunk ahhoz, hogy szembeszálljunk a perzsákkal, mért ne tudnánk megfékezni a németeket is?
− Nagy a pofátok, mi? − hangzott egy másik görög szájából. − Azt hiszitek, ti vagytok Európa urai meg minden? Lehet, hogy a kormányunk be van szarva, de mi ugyan nem, hallod? Az utca emberei nem!
Többen megragadták a németet, aki megpróbált kiszabadulni a szorításból, de hiába.
− Eresszenek el! − kiáltotta kétségbeesetten. − Hagyjanak békén! Mondtam már, hogy nem csináltam semmit!
A csoport még jobban közrefogta az áldozatot, miközben egy kéz kinyúlt a tömegből és gyomorszájon vágta. A német felüvöltött fájdalmában, aztán kapott egy pofont, majd meglökték. Ezután jöttek a rúgások, egyik a másik után, míg a földre nem rogyott és össze nem gömbölyödött, mint egy sündisznó, abban a kétségbeesett igyekezetben, hogy megvédje magát a felé
záporozó ütésektől.
Tomás a cella másik végéből, az ajtó mellől figyelte a jelenetet, egyre növekvő rémülettel. Először nem akart beavatkozni − elég volt az, ami a tüntetésen történt, de ahogy a dolgok kezdtek komolyra fordulni, fontolgatta, hogy odahívja az őrt. Félő volt azonban, hogy az túl sok időbe telne, itt pedig azonnali cselekvésre volt szükség.
Csak egy gyors beavatkozás mentheti meg a németet.
Megadta magát az elkerülhetetlennek és fölsóhajtott: nincs más választása, ismét bele kell nyúlnia a darázsfészekbe.
− Ennek véget kell vetnünk − mondta végül, és tett egy lépést előre. − Ha nem teszünk semmit, kinyírják a fickót.
Markopoulou professzor megragadta a könyökét, hogy megállítsa.
− Megőrült? − kérdezte. − ők nyolcan vannak, mi meg ketten. Ha beleártjuk magunkat, minket is megölnek! Nyugodjon meg, az ördögbe!
A portugál megrázta a karját, kiszabadította a könyökét, és elindult a férfihalom felé. Már meghozta a döntést, bármi legyen is a következménye. Lehajolt és két támadó között bemászott a verekedők közé.
− Hagyják abba! − kiáltotta. − Stop! Hagyják abba!
Tomás váratlan közbelépésére abbamaradt a verekedés. Az anarchisták feléje fordulva rácsodálkoztak, annyira meglepte őket a beavatkozás. Egyikük, aki talán a vezérük volt, kérdőn nézett rá.
− Ki vagy te? Egy másik náci?
− Portugál vagyok − felelte Tomás higgadtan, mintha a saját szelídségével akarná őket megszelídíteni. − Na, hagyják ezt abba.
− Mit hagyjunk abba? Inkább gyere te is. Vagy azt hiszed, hogy csak azért, mert portugál vagy, belőled nem csinálnak hülyét a németek? A portugálok ugyanúgy szenvednek, mint a görögök!
− Lehet, de így akkor se lehet bánni senkivel − felelte a történész. − Különben is, ez az ember nem csinált semmit. Nincs okuk rá, hogy...
− A nácik tönkreteszik az életünket!
− Ha ez így van, ez az ember akkor se tehet arról, hogy milyen döntéseket hoz a hazája kormánya.
imperialista kormányra? Ki mondja azt, hogy a görögök lusták, és csak azt kapják, amit megérdemeltek? Ki utasítja a kormányunkat, hogy bocsássa el a dolgozókat, növelje az adókat és csökkentse a béreket? Hát a németek! A kapitalisták csinálták a válságot, nem?
Akkor miért nekünk kell fizetni a számlát? Fizessenek ők! Lerágták rólunk a húst, nem? Akkor most rágják el a csontjainkat is! Hagyjuk, hogy még jobban kizsigereljenek? − A magasba lendítette az öklét. − Egy frászt! − Körbenézett a többieken, miközben minden mondatát ökölrázással támasztotta alá. − Fizessenek a gazdagok a válságért! A harc folytatódik! Szabadság vagy halál!
Társai kórusban visszhangozták a szavait. Növekvő dühvel, vörös képpel ismételgették a szlogeneket, és forrt bennük a bosszúvágy.
A férfi, aki vezette a csapatot, most kiadta az utasítást, és folytatódott a földön fekvő német rugdosása. Tomás látta, hogy a helyzet megint kezd elfajulni, bevetette hát magát a támadók és az áldozat közé, és megkísérelte megállítani az ütlegelést.
− Stop! − ordította. − Stop!
Az anarchisták eleinte rá se hederítettek, de minthogy erővel közéjük furakodott, néhányan úgy döntöttek, hogy célpontot változtatnak, és ellene fordultak. Az első ütés a vállán érte, a második a derekán, egy rúgás pedig a combján. De ez még csak a kezdet volt. Követvén társaik példáját, a többiek is a történész felé fordították a haragjukat, és elkezdték ütni, rúgni. Tomás tudta, hogy hiába ütne vissza, csak még jobban felhergelné őket, ezért inkább a passzív védekezést választotta.
Kibillent az egyensúlyából és ráesett a németre, és ha már a földön volt, ő is összehúzta magát, elsősorban a fejét és a hasát védve. Azt remélte, hogy a viselkedése elbizonytalanítja a támadóit. De nem így történt. Az anarchisták minden dühüket rázúdították, és egyre fájdalmasabbá váltak az ütéseik és a rúgásaik.
Egyszer csak Tomás elveszítette a tér- és időérzékét. A valóság elmosódott, forogni kezdett vele a világ, mintha becsípett volna. Egy idő után annyira elkábult, hogy már az állati üvöltést sem hallotta, és az ütéseket sem érezte olyan élesen: mintha maga a fájdalom szolgált volna fájdalomcsillapítóul, és mintha a lelke átlépett volna egy másik dimenzióba, amely tompaságból és közönyből áll.
