vonzása erősebb
mindennél...
Xxx
Szavaim alátámasztására vetettem egy tö- kéletes, víz alatti bukfencet.
A büszkeségem volt a megmentőm – és egy- ben a szívósságom forrása is.
Életem öt leghosszabb hetét töltöttem ab- ban a tartályban és egy mélyebb medencében – gyógyulva, tesztelve és gyakorolva. A lábam és a lábujjaim megnyúltak az igénybevétel- től, a combizmom megerősödött. Átkozottul gyors lettem a vízben. Meg kellett tanulnom fogni az új ujjaimmal, ez néha megdöbbentő- en nehéz volt, de kitartóan gyakoroltam.
A tartály felszínén és a medence sekélyebb részein el kellett viselnem az orvosok kínzás- sal felérő vizsgálatait. Figyelmeztettek, hogy az új testem tanulmányozása igen alapos lesz, én pedig mindent megtettem, hogy ne féljek tőlük, és ne utáljam meg őket, de ilyen kiter- jedt vizsgálatra álmomban sem gondoltam volna. Azokban az években, amíg a SEAL kötelékében szolgáltam, olyan voltam, mint egy rovar a mikroszkóp alatt: folyamatosan értékeltek és pontoztak. Most viszont az én testem volt a mikroszkóp lencséje, amelyen keresztül az orvosok ellenőrizték az eredmé- nyeiket.
Stenstrom próbált barátkozni: tréfálkozva kérdezgette, hogy mit fogok kezdeni a temér- dek pénzzel, noha mindketten tisztában vol- tunk a szándékaival.
– Híresek leszünk, Garcia! – mondta. – Megváltoztatjuk a világot.
Nem voltam rabszolga, sem háziállat, de minden erőmre szükség volt, hogy ne váljak azzá.
Eredetileg másvalakit választottak ki a projektre, egy nagyszájú politikai aktivistát, de mivel a munka túlnyomó részében egye- dül kellett lennie az alanynak, attól tartottak, hogy közönség nélkül össze fog roppanni. Szinte biztos vagyok benne, hogy a haditenge-
részeti aktáim győzték meg a projekt vezetőit. Az a fajta magányos típus vagyok, aki akkor a legboldogabb, ha Andreával búvárkodhat, szörfözhet, esetleg a fiúkat tanítja úszni, érzi a saját szívdobbanásait, megtalálja és értékeli a tökéletes pillanatokat, távol másoktól, a vesze- kedésektől és főleg a tiltakozó felvonulásoktól. Soha nem akartam politikai szervezetekhez csatlakozni, soha nem akartam megmutatni a véleményemet a szüntelenül fortyogó e-mé- diában, és soha nem vágytam az ötperces hírnévre az iBio-n. Nekem az utcai tiltakozás nem jelent semmit, mert valóban nincs semmi értelme: az idióta körbe-körbe rohangálástól nem fog felpörögni a gazdaság, nem fog meg- tisztulni a természet, és a kelet-ázsiai gerillák sem teszik le a fegyvert. Az én választásom a kemény munka. A becsület. A kitartás. A koc- kázatvállalás.
Ez a projekt pontosan ezeket kínálta, és még sok mást is.
Újratanultam a rágást és a nyelést, mind- kettő igen lassú folyamat volt, de megérte, mert most minden sokkal ízletesebb volt. Stenstrom szerint a számomra biztosított prémium minőségű ételek miatt, de koráb- ban is ettem már többször ilyesmit, és nem tapasztaltam hasonló különbségeket, ezért úgy véltem, hogy az állkapocs- és ajakerősítő műtétek mellékhatása lehet a fokozott ízlelés. Vagy az ízlelőbimbóim is módosultak a be- avatkozásoktól?
A látás újratanulása is nagy kihívás volt. Stenstrom tudta a delfineken végzett régi kutatásaiból, hogy nem tesz jót az alanynak, ha szűk térbe zárják. Több delfin megőrült ettől. Rengeteg dologban nem értettek egyet a körülöttem dolgozó kutatók, de azt egyi- kük sem akarta, hogy az agyam rossz, vagy esetleg téves minták alapján kezdjen tanul- ni. Mielőtt aktiválták az ultrarövidhullámú szonárjaimat, sokkal mélyebb és szabályta-
lan alakú medencébe helyeztek. Ez gyönyörű volt. Elvesztettem ugyan a színeket, de min- den érzékelt dolog struktúrája sokkal eleve- nebb és tetszetősebb lett. Át tudtam kapcsol- ni normális látásra is, de ilyenkor csak húsz méterre láttam jól, ezért csak akkor hasz- náltam ezt az üzemmódot, ha közelre kellett néznem, vagy ha műszerekkel dolgoztam. Ha a családommal beszéltem, kikapcsoltam a vizuális funkcióimat, mert ilyenkor számí- tógép olvasta fel a begépelt mondatainkat. A kutatók javasolták, hogy csak szöveges kommunikációt folytassunk, mert egyrészt azt sokkal könnyebb titkosítani, másrészt így talán a négy- és hétéves fiúk sem fognak valami röfögő szörnyetegnek hallani. Brent csak most kezdte elhinni, hogy valóban a mostohaapjával beszél, de Roberto elég kicsi még, így hamar elfelejt. A kísérlet megkez- dése előtt készített utolsó közös fotónk egész jól sikerült, bár egy kicsit hunyorogtam a ké- pen, Andrea mosolya pedig nem tűnt őszin- tének.
– Jól vagyok, drágám. Hogy vannak a fiúk? – kérdeztem.
Andrea válasza szótagonként döcögő, ér- zelmek nélküli géphangon érkezett.
– Az előleg egy részén vettem egy DFendert a lakásunkba.
Mintha egy másik beszélgetést folytatna. – Talán aggódsz valamiért? – kérdeztem. – Azt hittem, hogy a ház már rég készen van. Egy okosriasztás több ezer dollárba kerül – ez az összeg persze csak elenyésző töredéke a keresetemnek, amely életünk végéig elég lesz.
– Többet vagyunk itt az ARO-ban, mint otthon – felelte. Eltűnődtem a szavaiban rejlő haragon, de a srácok elterelték a figyelmemet.
– Már az óceánban vagy? Milyen mély- re tudsz lemerülni? – A géphang miatt nem tudtam, melyikük kérdezett. – A Greenpeace tegnap az első tízbe választott!
Mindketten az anyjukra hasonlítottak. Két kis lármázó majom. Pont annyira lelkesek, amennyire vártam. Nem is sejtettem, hogy Brent már ilyen gyorsan tud gépelni: az általa beírt üzeneteket a számítógép sokkal egyen- letesebben olvasta fel, mint Andrea lassú gé- pelését.
A műtétjeim és átalakításaim technikai részletei valahogy kiszivárogtak a netre. Rajongói oldalak is alakultak cyborg.org és zMerman címeken. A srácok valamilyen ér- dekességért nyaggattak, végül megígértem nekik, hogy kapnak egy-egy meglepetést, amikor visszatérek. Addigra talán a biztonsá- gi szolgálat is megenyhül annyira, hogy vala- mi apróságot elvihessek. A fiúk majd kiteszik a polcra, vagy maguknál hordják.
Újra Andrea írt. Persze arról, hogy türel- metlenül várja a szerződésem leteltét.
– A 604-es válaszolhat – mondta a szá- mítógép, de nem tudtam mit mondani. Nem emlékeztem, hogy hány nap van hátra a szer- ződésemből.
– Szeretlek, drágám – feleltem. A számítógép továbbította a szavaimat. A tengerfenék feltérképezése életem legcsodá- latosabb élménye volt. A legtöbben biztosan unalmasnak tartanák ezt a csendes, egyszínű világot, de az ilyen embereket csak úgy lehet kizökkenteni a tespedtségükből, ha a fejükön törik szét zenét, formás kebleket vagy beszélő fejeket mutató tévéjüket, vagy lekapcsolják a netszolgáltatásukat. A legdurvább zavargások is mindig a hosszabb áramszünetek idején törnek ki.
Az olaj és a szén mára már csak gyorsan múló emlék volt, a napenergia egykor hihe- tetlennek tűnő előnyei is szertefoszlottak az üvegházhatás és a Kilencnapos Háború során az atmoszférába került szemét miatt. Még most is emberek tízezrei sugárfertőzöttek, a
Xxx
politikusok pedig ki sem merik ejteni a szá- jukon az új nukleáris erőmű kifejezést. A víz-, szél- és biomassza-erőművek viszont képtele- nek elegendő energiával ellátni a civilizációt.
Az ARO talált rá a megoldásra. Hónapok- kal ezelőtt távirányítású robotokkal felderí- tettek néhány ígéretes helyszínt. Végül a Toki- ótól egyenesen délre található Mijakedzsima szigete bizonyult a legmegfelelőbb választás- nak – mind politikai, mind gazdasági szem- pontokból. Mijakedzsima a japán szárazföld egyik tenger alatti hátságáról emelkedett ki a csendes-óceáni áramlatban, a meredek déli lejtőiről lezúduló légáramlatok ideális szög- ben találkoztak az uralkodó tengerjárással. Az ARO azt tervezte, hogy százötven méteres mélységben turbinákat épít – olyan speciális technológiákkal, mint én.
Egy átlagos búvár kilencven méterre tud merülni, és nem tud sokáig ott tartózkodni. Nekem viszont egyrészt nem volt szükségem oxigénpalackokra, másrészt az érrendsze- rembe és a szerveimbe fecskendezett speciá- lis zseléoldatnak köszönhetően a nyomáskü- lönbség sem jelentett veszélyt.
Mielőtt megkezdődött az éles terepmun- ka, rengeteget kellett gyakorolnom mestersé- ges körülmények között. Az ARO addig nem akart pénzt áldozni a további fejlesztéseimre, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy nincsenek előre nem látott fizikai vagy men- tális problémáim.
Élveztem ezeket a teszteléseket. Három hónap alatt valóságos kiképzőtisztté váltam: megtanultam felismerni a különböző köve- ket és korallokat, kitárt karokkal is tudtam villámgyorsan úszni a vízben, és könnyedén tudtam vadászni a fürgén mozgó halrajok- ban. Az egyik reggel elkaptam egy érdesfarkú halat, kellemesen vajas íze remekül tompítot- ta a már megkóstolt moszatok fanyar ízét, így szép lassan rákaptam a vadászatra a megunt
tubusos ételek helyett. Így váltam az új kör- nyezetem szerves részévé.
A munkám inkább szórakoztató volt, mintsem nehéz: jelzőberendezéseket kellett kihelyeznem és lefuttatni rajtuk a kommuni- kációs rutinellenőrzéseket. A rádióhullámok nagyon rosszul terjednek sós vízben, még az amerikai haditengerészettől bérelt kato- nai adóvevők sem működtek tökéletesen. Az ARO mindenhol el akart érni, de még mindig voltak olyan területek az építkezésen, ahol nem működött a rádiókapcsolat. Az első húsz napban – a költségvetést is túllépve – öt átját- szóállomást telepítettünk: hármat a tengerfe- nékre, kettőt pedig felszíni bójákra, amelyek- nek horgonykábelei egyben antennákként is funkcionáltak.
A hálózat kiépítése után a kisebb hajók he- lyett nagyobb teherszállító uszályok érkeztek, tömve különböző alkatrészekkel. Megkezd- ték a turbinák acélállványainak leeresztését. Ahhoz képest, hogy Japán már évtizedek óta szinte teljesen a nukleáris energiától függött, csapnivaló védelmi rendszere miatt átlagosan számítva évente két és fél nukleáris baleset történt. A háború idején a tizenegy erőműben több részleges leállás történt, ezek jóval több kárt okoztak, mint az észak-koreai rakéták. A japánok átkozottul akarták a megoldást.
Az ARO minél hamarabb üzembe akarta helyezni a turbinák negyedét, nem is azért, hogy az irdatlan költségek mihamarabb meg- térüljenek, hanem hogy elhallgattassák a kritikákat, és megnyugtassák az egyre idege- sebb befektetőket. A teljes projekt – beleértve a turbinák százait, a kábelhálózat kiépítését és a szárazföldi transzformátorállomásokat – még négy évig tart majd, és persze az ARO re- ményei szerint a teljes évszázadban folytatják a munkát a Föld különböző pontjain.
Kilenc-, néha tízórás műszakokban dolgoz- tam, sokszor vitatkozva Stenstrommal, ha azt
akarta, hogy túlórázzak. Nem vagyok szuper- hős. Kiügyeskedtem egy kisebb prémiumot.
Lelkesedésemben nagy szerepet játszott, hogy a szálláshelyem a Mijakedzsima szélvé- dett oldalán egyáltalan nem csábított. Persze az alvás mindig jól jött, de a srácok beérkező üzenetei után mindig nagyon magányosnak éreztem magam. Ilyenkor aztán álmatlanul hánykolódtam, zavaros leveleket fogalmaz- tam Andreának, de végül persze egyiket sem küldtem el.
Aznap is kialvatlanul mentem dolgozni, amikor a robotvontatóm a sziget déli oldalá- ra vitt, a legmélyebb vizekre. Már egy héttel korábban befejeztük ezen a területen a vizs- gálatokat, de a mérnökök néhány ellenőrző vizsgálatot kértek.
Ahogy elrúgtam magam a vontatóról, a már ismerős csodálatos érzés kerített hatal- mába, feledtetve a kimerültségemet. A szik- lahátságon túl hirtelen kitárult a táj: sok mér- földnyi távolságban terült el a tengerfenék. Ez a hely olyan volt, mint egy különös, idegen bolygó – és én voltam a legelső, aki itt járt.
Az óriáskalmár egy pillanatig sem habo- zott. Ha itt valami nagyobb, mint én, az sajnos csak ragadozó lehet. Éppen a célt azonosítot- tam a táblagépemen, amikor az óriás megra- gadta a bal könyökömet két hosszú karjával. Néhány héttel ezelőtt még sikoltoztam volna egy ilyen esetben, de mostanra már megszok- tam, hogy ebben a világban magamra vagyok utalva.
Megpróbáltam elrúgni magam a lénytől. Nem sikerült.
Nyolc hatalmas kitárt kar, mint egy iszo- nyú, szürkéssárga virág. Bekapcsoltam a szonáromat, a szörnyeteg most még nagyobb- nak tűnt a felkavarodott, felhőszerűen szétte- rülő üledék miatt.
Eldobtam a táblagépet, tompán ütközött az egyik karnak. A lény habozott egy pillanatig,
aztán megragadta az eszközt, de ugyanekkor az engem foglyul ejtő két karjával iszonyúan megszorított. A páncélom szétrepedt, és alat- ta a bicepszem is. Vérfelhő robbant a kris- tálytiszta vízbe, és még szerencsésnek mond- hattam magam, hogy nem kaptam azonnal agyvérzést. Persze abban a pillanatban nem ezen járt az eszem.
A szigonyvetőm a bal alkaromon lapult a tokjában, pontosan az óriáskalmár karjai alatt. Kétségbeesetten próbáltam elérni a lá- bamra szíjazott tőrt, de ekkor egy újabb kar fonódott a lábszáramra. Kénytelen voltam el- rántani a szabad kezemet, mielőtt a lény azt is elkapja.
– Garcia! Garcia! – Stenstrom hangja adrenalinbombaként robbant a fejemben.
Most nem menekültem az óriáskalmár- tól, hanem éppen felé mozogtam, így né- mileg enyhült a karok szorítása. Sikerült oldalra perdülnöm, de a szorítás ekkor újra erősödött. Az arcom és a sérült bal karom már veszélyesen közel került a csőszerű áll- kapocshoz, amikor végre kiszabadítottam a szigonyfegyveremet, és a tár háromnegyedét az óriásba lőttem.
A tintahal valósággal felrobbant. Dara- bokra tört állkapcsán keresztül rám ömlöttek a belsőségei. A karjai annyira rángatóztak, hogy a vállam kificamodott. A maradék szi- gonyokat a karokba lőttem, elrúgtam magam a lénytől, és elúsztam.
Mögöttem nyughatatlan vörös szellemként gomolygott a vérem.
Az ájulás csábítóan hívogatott, de tudtam, hogy sok a cápa errefelé.
Tovább úsztam.
Nem emlékszem a visszaútra és a mögöt- tem cirkáló pörölycápákra. Viszont rémle- nek Stenstrom pánikkal átitatott kiáltásai, ezt nem könnyű elfelejteni. Halványan az is
Xxx
rémlik, ahogy próbálom újratárazni a szi- gonyvetőt, miközben az elérhetetlennek tűnő vontatórobot felé küzdöm magam. Később mondták, kétszer is próbáltam újratárazni, nekem viszont úgy tűnt, hogy egyáltalán nem sikerült befejeznem ezt a műveletet.
A tenger nem a legideálisabb helyszín a gyengéknek és sebesülteknek.
Andrea határozottan ellenezte a jelentkezése- met, nem a veszélyek és a műtéti átalakítások miatt, hanem azért, mert túl hosszú időre kellett aláírnom. Mint minden házaspárnak, nekünk is voltak korábban vitáink, de csak olyan apróságokról, hogy ki vigye ki a szeme- tet. Miután terhes lett, a vitáink súlyosabbak- ká váltak.
Akkortájt huszonhét éves voltam, már tíz éve szolgáltam a Különleges Erők szigorú, fér- fi as világában. Nem is bizonyultam jó apának, mert nagyon nehezen jöttem ki Andrea fi ával, Brenttel. Minél többször emlegettem, hogy jelentkezem az ARO-hoz, annál többször találtunk átmeneti és hazug kompromisszu- mokat. Andrea megengedte, hogy az apám után nevezzük el a születendő gyermeket, én pedig megígértem, hogy kevésbé leszek szigo- rú Brenttel: a fi ú szabadon választhat zenéket, ruhákat és barátokat.
Azelőtt soha nem kiabáltunk egymással, és soha nem láttam sírni Andreát.
– Semmi szükségünk erre – szipogta, de ez nem volt igaz. Szerettük volna a srácokat rendes iskolákban taníttatni, és olyan helyen akartunk lakni, ahol a szirénázások és a ké- selések nem a mindennapi élet megszokott részei. Egy ilyen munkalehetőséget nem lehe- tett kihagyni.
A politikusok azt állították, hogy a recesszió 2017-ben véget ért, de – mint később kiderült – ez sem volt igaz. Alighogy kiléptem a haditen- gerészettől, és megalapítottam a SCUBA nevű
búvároktató cégemet, szinte azonnal csődbe jutottam. Kicsit talán többet kellett volna tá- jékozódnom. Az idegenforgalom már évek óta stagnált, a cég pedig – bármennyire is jól mű- ködött – az utolsó centet is felfalta.
Persze nem nyomorogtunk. Andreának matematikatanárként sok munkája volt, én pedig a kikötőben találtam állást műszerész- ként és hegesztőként. De hiányzott a szabad élet, a szörfözések és a kajakozások a srácok- kal. Ez a hitelek, kuponok és leárazások kor- szaka volt az életünkben.
Nyomasztó érzés volt rádöbbenni, hogy mennyi mindent nem adhatok meg a csalá- domnak.
Az indulásom előtti napon Andrea azt vág- ta a fejemhez, hogy alábecsülöm az életünket. – Két év! – hajtogatta kétségbeesetten. – Ne hagyj itt minket két évre, kérlek!
– Minden héten beszélünk majd – ígértem. – Két év, Carlos... Mire visszatérsz, a fi úk nem fognak megismerni.
Stenstrom hozott egy új fürdőnadrágot ne- kem, amikor meglátogatott, mostanában úgysem hordtam más egyebet. Hogy meg tudjanak műteni – és még lélegezni is tudjak közben –, az orvosok némileg visszaalakítot- tak felszíni élőlénnyé: egy hatalmas, átlát- szó, sós vízzel feltöltött gömböt illesztettek a fejemre, és olyan műtőasztalon feküdtem, amelynek csatornái összegyűjtötték a kiléleg- zett folyadékot. Hogy a bőröm nedves marad- jon, folyamatosan ömlött a pára a műtőben, ezért mindenki vízhatlan köpenyt, szemüve- get és kesztyűt viselt.
Stenstrom jobban értett a pszichológiához, mint én.
– Mit tehetek magáért, Garcia? – kérdez- te, szándékosan nem említve a „Hogy van?” kérdést.
– Sajnálom a történteket.