B
ÁR NEM az ő hibája volt, és senki sem vádolta a történ- tekért, Englebert metszően érezte barátja elvesztésének súlyát, és bűntudat nyomasztotta. Meg- próbált visszatérni a normalitás valami- féle állapotába, a többi tudóssal dolgozva, de minden üresnek hatott, értelmetlen- nek. Agyát még mindig összezavarták a nanogépek. Azt mondta Bakkarnak, hogy elmegy egy időre, hogy ne keressék. Az- tán kiment a sivatagba, egyedül, kész- letek és felszerelés nélkül. Akkor látták utoljára.Várj! Ez a vége. Menj vissza az elejére!
– Nem értem – mondta Englebert. – Miért nem hagynak békén?
Miközben körbenézett az udvaron, üte- mesen rágott, elgondolkozva, mintha a vá- lasz ott lenne valahol a falat ételben.
– Nem hagynak békén, mert túlságosan érdekes vagy – mondta Yusef.
Alacsony volt, és zömök, koromfekete ha- ját dús bajusz kísérte.
– Ezt bóknak veszem.
Englebert a kopár udvaron sétált, Yuseff el az oldalán. Drótkerítés két oldalon, alacsony, fehér épületek a másik kettőn. Meleg volt, és por, a kerítésen túl pedig a sivár táj, a messzi délibábig nyúlva.
– Elmehetnénk – mondta Yusef. – Ha tény- leg annyira eleged van.
– Talán.
A teve a kerítésekre és a megereszkedett kapura nézett. Nem tervezték őket túl biztos- ra. Elvégre, az udvar egy kutatóközponthoz tartozott, nem egy börtönhöz.
– Vagy mondd meg nekik, hogy szükséged van egy kis időre.
– És utána? – Englebert hangosan a ki- száradt, döngölt földre köpött. – Nyomomba
szegődnek az újságírók, különcök, renegát tu- dósok vagy a kormány ügynökei, akik mind a saját gonosz céljaik elérése végett hajszolnak.
– Ez egy kissé melodrámai. – Yusef lassan megrázta a fejét, és elmosolyodott. – Tényleg azt gondolod, hogy ennyire fontos vagy?
– Persze. Hisz egyedi vagyok.
Yusef átment az udvar egyetlen árnyékos sarkához, és a falnak dőlve összekuporodott. Valószínűleg a délután maradék részében nyugtuk lesz, amíg a tudósok a legutóbbi mintákban elmerülve igyekeznek felmér- ni a nanoprocesszorok javította elméjét és nanogép fokozta fiziológiáját. Englebert fölé hajolt, még mindig kérődzött.
– Megyünk – mondta Yusef néhány pil- lanat csend után. Felállt hirtelen, eltökélten. Kis termetű ember volt, de erőtől sugárzott, ha a fejébe vett valamit.
– Most? – kérdezte Englebert. – Most.
Yusef a kapu fele sétált. Kinyitotta a kó- dolt lakatot, és kitárta a kapu egyik szárnyát, elég szélesre, hogy Englebert követhesse.
– Hova mentek?
A hang az egyik tudóshoz tartozott, a le- sötétített ablakon kihajoló Bakkarhoz. La- zán megkötött nyakkendője ernyedten csün- gött az ablakkereten.
– Levegőzni! – válaszolt Yusef. Óvatosan becsukta maguk mögött a kaput, s elindul- tak a gödrös úton.
Nem kellett soká várni, hogy Englebert szörnyű jóslatai beigazolódjanak. Ahogy kö- zeledtek a kisvároshoz, ami megülte az utat úgy egy mérföldre, egy csapat ügyefogyott verődött össze. Bökdösték Englebert oldalát, és lökdösték Yusefet, trágárságokat kiáltoz- tak, szóba hozva mindkettőjük felmenőit, s azt követelték, hogy Englebert idomított ál- latként produkálja magát. A természet szé- gyenének csúfolták.
Végül meg kellett állniuk, lépésről lépére terhesebbé vált az előrehaladás. Előkerült egy rendőr, napszítta khaki egyenruha, du- dorodó pisztolytáska az oldalán, dölyfös mosoly az arcán.
– Miért okoznak galibát? – vonta őket kérdőre.
– Vissza kellene mennünk – mondta Englebert, megpróbálva hátat fordítani az egyre zajosabb tömegnek.
– Nem velünk van a baj – válaszolt Yusef –, de valamit kezdenie kellene ezekkel az emberekkel.
Dühösen az ellenséges városiak fele muta- tott. Baljóslatúan morogtak válaszul. Dula- kodás tört ki, noha nehéz volt megmondani, pontosan kik között.
– Menj vissza a ketrecedbe! – mondta a rendőr.
A lökdösődésben valaki nekitántorodott a hátának. Előrántotta a fegyverét, és fenyege- tően megrázta.
A tömeg eléggé meggyérült, hogy Yusef és Englebert megforduljon, és tegyen néhány lépést visszafelé. Aztán kitört a verekedés.
Englebert a tömeg felé rontott, ha- talmas fejével lökve félre az embereket. Yusef mellette küzdött. A rendőr piszto- lya felugatott, a levegőbe lőtt. Az emberek lökdösődtek, rohantak, kiabáltak és át- kozódtak. Valaki erőteljesen arcul ütötte Yusefet. Hátratántorodott, visszapatant Englebertről, és belegabalyodott néhány dühös helybelibe. Az egyikük a földre lök- te, ő pedig elesett. Beverte a fejét egy kőbe, és fekve maradt.
Englebert védelmezőn barátja fölött ma- radt, a csőcselék pedig ugyanolyan hirtelen felszívódott, mint ahogy keletkezett. A rend- őr áthatóan Englebertre pillantott, és eltette pisztolyát. Yusef mellé hajolt, és a fején tá- tongó sebre nézett, a szomjas földön össze-
Xxx
gyűlő vérre. Kitapintotta a pulzust, és leel- lenőrizte a légzést.
– Halott – mondta.
Várj! Ez még mindig nem az eleje. Volt va- lami előtte, valami az udvar előtt.
Az elején Englebert igencsak össze volt za- varodva. Biotechnológiával felvértezve és az agyába fecskendezett nanoprocesszorok által megnövelt kognitív képességekkel egy- szerű, evésből és hosszú sétákból álló élete megváltozott. Egyedi volt – a világ első és egyetlen öntudatra ébredt tevéje – a rival- dafényben. A gazdag sejk, aki finanszíroz- ta az átváltozást, elbeszélgetett néhányszor Engleberttel, de hamar türelmetlen lett, ahogy egyértelművé vált, hogy teremtmé- nyének problémái vannak az új létállapotá- hoz való igazodásával.
Néhány hónappal azután, hogy minden váratlanul megváltozott körülötte, Englebert a kutatóközpontba költözött. Itt a világ sok- kal kisebb volt, és kevésbé zavarba ejtő. Egy udvar, egy laboratórium, egy istálló és Yusef. A férfi lett az első és egyetlen barátja. Ember- ként kezelte Englebertet, nem torzszülött- ként. Segített neki megküzdeni a világgal.
Igen. Ez történt először. De van még valami.
– Nem lehet halott – mondta Englebert. – Nézd, teve, én felismerem a halottakat. Láttam már hullát. Ez itt halott. – A rendőr lassan felállt, áthatóan a tevére nézett, majd hátat fordított, és elővette a rádiót. Gyorsan és halkan beszélt bele.
– Mi történt? – Az úton Bakkar rohant a központból, nyakkendője vállán átvetve lo- bogott. Néhány láb távolságra állt meg, és a földön fekvő testre bámult. – Yusef? Csak nem…
– Halott. – A rendőr visszacsúsztatta a rá- diót a tokjába. – Küldenek érte egy teherau-
tót. – Átballagott az út másik oldalára, hogy leüljön egy kőpadra.
A tudós Yusef mellé térdelt.
– Meg tudom menteni – mondta Englebert. – A nanogépeim meg tudják.
Bakkar felnézett
– Igazad lehet. De teve-fiziológiára van- nak programozva, nem emberre.
– Az emberi élettant mélyrehatóan ta- nulmányoztam – mondta Englebert. – A nanogépeim már el is kezdték az átprog- ramozást.
– Nem teheted in vivo – ellenkezett Bak- kar. – Új mintát kell készítenünk a laborban.
– Nincs arra idő – mondta Englebert. – Csak néhány percünk van, mielőtt a károso- dás visszafordíthatatlan lesz.
– A nanogépek immár testi működésed szerves részét képezik. Nem maradsz élet- ben a helyes beállításuk nélkül. Ezek tartják fenn az életfunkcióidat.
– Tudom. – Englebert egy hatalmas köpe- tet okádott Yusef arcára.
– Mi? – A tudós talpra szökkent.
– A leghatékonyabb átadási módszer – mondta Englebert, és térdre rogyott, ahogy biológiai folyamatai elvesztették mankóju- kat, amire támaszkodni kényszerítették őket korábban.
Yusef megrázkódott, köpködött, és két szeme kipattant. Felnézett, zavarosan, majd szeme ismét becsukódott. Elernyedt, eszmé- letlenül, de élve.
Bakkar ismét letérdelt. – Működött – mondta.
– Remek. – Englebert nyaka lehanyatlott. – Egy kérésem továbbítsd! Nincsenek java- im. Nincs végakaratom. A nevemen kívül semmim sincs.
Yusef szeme megrebbent. Saját priccsén feküdt a kutatóközpontban. Bakkar mellette volt.
– Englebert megmentett – mondta hal- kan.
– Jól van? – kérdezte Yusef. Bakkar lassan megrázta a fejét.
A férfi tiltakozása ellenére Yusef ragasz- kodott hozzá, hogy felkeljen, és átmenjen a laborba, ahol Englebert teste nyugodott. Minden ismerősnek hatott, de az emlékei zavartak voltak. A déjà vu villanásokban támadott.
– Azt akarta, hogy vedd fel a nevét – mondta Bakkar.
– Ki? – Yusef a teve holttestére bámult. Nem emlékezett, hogy valaha is járt volna ebben az épületben.
– Englebert. – Ismerem?
– Igen. A barátod volt.
– Persze, az volt. – Yusef körülnézett az ismerős laboratóriumban. – Emlékszem, hogy sétálni mentem.
– Majd összeállnak a dolgok. A nanogépek újrahuzalozzák az agyad.
– Emlékszem dolgokra – mondta Englebert. – De nincsenek megfelelő sor- rendben.
Solymár András fordítása
Angol író a fi atal korosztályból. 2004 óta pub- likálja elbeszéléseit mind online, mind nyom- tatott kiadványokban. Tizenöt idegen nyelvre fordították már le, magyarul most jelenik meg először. Noha pályájának még meglehetősen az elején tart, hosszú lista állítható össze no- velláinak címeiből. Jelenleg egy regénynek keres kiadót, de az írást persze ezalatt sem hagyja abba egy pillanatra sem. 2011-ben szerkesztőként egy gőzpunk antológiát állított össze. Magyarul eddig egyetlen elbeszélése jelent meg, a „Maréknyi jó ember”, a Galaktika 236. számában.
Gareth D. JONES
1097 Budapest, Könyves Kálmán krt. 12 - 14.