A M E T R O P O L I S M E D I A
K I A D Ó K Ö T E T E
W W W . G A L A K T I K A B O L T . H UWILLIAM MANDELLA ÉS
AZ „ÖRÖK HÁBORÚ” TÖBB
VETERÁNJA MEGPRÓBÁLJA A
BÉKEIDŐBEN ÚJRAKEZDENI
ÉLETÉT, DE TALÁN MÁR NEM
IS LEHETSÉGES SZÁMUKRA AZ
Xxx
– Nincs ivóvíz azon a szigeten. – Honnan tudja?
– A hullámok mondták.
Cornelisz félrelökte Pieterszt, és belé- pett a sátrába. A világ kinn maradt.
A hullámok suttogtak neki, amikor le- hajtott fejjel, vértől és homoktól iszamós ujjakkal állt a parton. Ezek a szigetek szá- razak, üresek és kiszipolyozottak. Semmi- lyen élet nincs itt, kivéve azokat, amelye- ket a hullámoknak ígért. Ezért küldte el a katonákat, hogy megteremtse a tökéletes kiszolgáltatottságot: egy kietlen sziklán víz és fegyverek nélkül élő kolóniát. Csak egymást falhatják fel majd, ha már eszüket veszi az éhség és a szomjúság. Cornelisz elmosolyodott, és megengedett magának egy hosszú kortyot az értékes vízből. Itt már csak kétféle élőlény maradt: az áldo- zatok és a végrehajtók.
Cornelisz készen állt a Mester kiszaba- dítására.
A világ változásának ősforrása a hő. Meg- olvasztja a fémet, üveggé dermeszti a ho- mokot, megrepeszti a követ, táplálja a növényeket. A hő a lingua franca az uni- verzumban, ami által a mágia működik, kapukat nyit ki a világok között, és lehető- vé teszi a lehetetlent. Minél közelebb van egy forrás az univerzum őslényegéhez, an- nál erősebb az általa kivitelezhető mágia – és a hő igazán közel van ahhoz. Apróbb bűbájok már elvégezhetők tűz segítségével is, de a komolyabb mágiához – mint pél- dául alagutat nyitni Hollandia és a túlvi- lág között, majd áthozni valakit – valami sokkal hatalmasabb szükséges.
A mágikus hierarchiában semmi sem forróbb, mint a vér.
Három élet kiontott véréért a hullámok tiszta időjárást adtak, így az emberek le-
hordhatták a Batavia roncsáról a fegy- vernek használható faanyagot és fémeket. Hatért megzavarták az emberek érzék- szerveit, így azok nem észlelték, amikor az összes ételt és vizet elzárta egy sátor- ba. Egy falkányi újabb áldozat véréért pe- dig sátrához vezették az embereket, akik ágyasnak kínálták fel magukat.
Cornelisz már azóta sóvárgott Lucretia Van der Mylen után, amióta először meg- látta. Az izgató Lucretia, ahogy fel-alá sétált a hajón tökéletes mellével. A tar- tózkodó Lucretia, ahogy karcsú derekát és hófehér nyakát elfedve epedezett az új- donsült férje után, aki annyira szerette őt, hogy nélküle ment üzleti útra. A férj, aki rohant Jáva szigetére, hogy ázsiai szajhák- kal hentereghessen. Lucretia volt Pelsaert kedvenc utasa. A hattyú a barbárok között. Cornelisz a Batavia árbócáról figyelte, amikor a renegátjai durván megtámadták a lányt, csak hogy Pelsaertet megszégye- nítsék. Emlékezett a lány bőrére a fakó holdhényben, vékony alakjára, ahogy vo- naglott, amikor lemeztelenítették. Látta a keble ringását, és hallotta az annyira áhított, kemény fenéken csattanó kérges tenyerek hangját. Az az öröm, amit egy tucat okádó iszákos feláldozásakor érzett, semmiség volt ahhoz képest, amit most ér- zett a homokban térdelő lány láttán: egy kicsit lehajtotta a fejét, hogy pillantásával végigsimíthassa a csatakos hajfürtök kö- zött átlátszó nyak gyönyörű ívét.
Cornelisz egyszer összetört egy több ezer guldent érő vázát, csak azért, hogy megtudja, el tud-e pusztítani valami eny- nyire gyönyörűt. Egy hétig próbálta meg- törni a lányt, de Lucretia tébolyultan me- nekült Cornelisz közeledéseitől, és minden alkalommal eszelősen sikoltozni kezdett, ha megpróbált hozzáérni. Aztán egyszer
77
Torrentius tanítványa Pietersz kést tartott a lány torkához, és el-
magyarázta neki, hogy milyen sokáig fog haldokolni, ha nem enged Cornelisz vá- gyainak. Azóta akkor hált a lánnyal, ami- kor csak kedve támadt.
Az emberei is szereztek asszonyokat maguknak. Most Cornelisznek minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy kicsa- logassa őket a sátraikból. Hat darab négy- fős csapatba osztotta őket, és feladatokat adott nekik. Csak ők viselhettek fegyvert, és vizet is korlátlanul kaphattak, mert rá-
juk szükség volt a tervhez. A többiek csak
a hullámok táplálékai.
A sziget kicsi volt, talán egy mérföld hosszú, de a Batavia nyomasztóan szűk fül- kéi után az emberek úgy szétszéledtek a szi- geten, amennyire csak lehetett. Cornelisz a sötétség leszállta után kiküldte párdu- cokként osonó embereit, így minden éjjel friss, forró vért áldozhatott a hullámoknak. A part rövidesen bűzlött a kiontott belek- től, kezére pedig kérget vont az alvadt vér. Rendszerint éjfél után tért vissza a sátrába, heves vágytól hajtva. Mintha csak szándé- kosan tenné, Lucretia teste ilyenkor hideg és mozdulatlan volt, ezért Cornelisz mély- re fúrta a nedves ökleit a homokba, majd kinyújtott ujjaival hatolt a lányba, kéjes iz- galommal hallgatva a velőtrázó sikolyokat. Minden éjjel térdre borult a tengerparton, lehajtotta a fejét a kihűlő áldozatok felett, és könyörgött a hullámoknak, hogy ad- ják vissza neki Torrentiust. És a hullámok minden éjjel felkúsztak a fövenyre, hogy Cornelisz fülébe suttogjanak.
– Többet, többet!
Az emberek kezdtek kicsúszni az irá- nyítása alól. Nem osztoztak a szenvedélyé- ben, nem is keresték az okát, egyszerűen csak kegyetlenek voltak – úgy, ahogy meg- követelte. Ameddig gyilkolhattak, erő-
szakolhattak és vedelhették a fogyatkozó rumkészletet, hajlandóak voltak vérfürdőt rendezni a védtelenek között. De nemso- kára már nappal is gyilkolni kezdtek: vá- logatás nélkül mészároltak, nem gondolva a következményekre vagy a feleslegesen eltékozolt rituális áldozatokra. Cornelisz végignézett egy tengerparti hajtóvadásza- tot, majd az azt követő vad tivornyát: az elfogott, nyöszörgő gyereket bőséges rum- fogyasztás után felváltva verték agyon. Körmeit rágcsálva arra gondolt, hogy a gondosan felépített oltára így rövidesen rituálék és könyörgések nélküli vágóhíd- dá züllik. Végül – amikor a gyerek testét minden tétovázás nélkül egyszerűen a ten- gerbe hajították – megkereste Pieterszt.
– Ez így nem mehet tovább! Meg kell nekik mutatni, hogy nem nélkülözhetetle- nek. Ők nem szabad emberek, hanem az én szolgáim!
– Mi a parancsa, uram?
Pietersz egy függőágyban lustálkodott, ölében az ágyasa, egy tizenhárom éves lány ült rumot kortyolgatva. Cornelisz elfordult, és a domb túlsó végén álló ma- gányos sátorra nézett. Egy kezdetleges ispotály, tele köhögő és jajveszékelő gye- rekekkel.
– Gyűjtsd össze az embereket! És keríts nekem egy biztos kezű fiút!
A húszesztendős Andries De Vries már a hollandiai indulás legelején beleszere- tett a hajón utazó Lucretiába. Persze ez a
Batavián nem maradt észrevétlenül. Most,
hogy Lucretia Cornelisz rabszolgája lett, Andries korábbi érzelmei egyben a halálos ítéletét jelentették. A homokban térdepelt az onderkoopman és emberei előtt.
– Andries... – suttogta Cornelisz, mi- közben a fiatalember próbálta könnyeit
Xxx
leplezni. Néhány perccel ezelőtt vizelte össze magát a félelemtől. Cornelisz leha- jolt, megragadta Andries reszkető állát, felemelte a fejét, és a fiúéba fúrta a tekin- tetét. – …Andries, végre döntöttem a sor- sodról.
Az emberek vihogni kezdtek. Cornelisz kivárt egy pillanatot, majd a legközelebbi- hez fordult.
– Walter, a késedet!
Vonakodva bár, de Walter átadta a fegy- verét, egy csontnyélbe illesztett, kiélezett vaspengét. Cornelisz alaposan kisúlyozta a kést, megforgatta jobbra-balra, végül a késhegyet közvetlenül a fogoly egyik szeme alá illesztette. Andries becsukta a szemét, és próbálta elfordítani a fejét, de Cornelisz vasmarokkal tartotta az állkap- csát.
– Andries, Andries, nézz rám! Nézz rám!
A fiatalember kinyitotta a szemét. – Megölhetnénk téged, Andries. Azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk. De én szeretném, ha valamit megtennél nekem. Mit szólnál...
Cornelisz hirtelen felszegte a fejét, és a vihogó embereire vetette jéghideg tekinte- tét.
Csend lett.
– Itt mindenki egyetlen cél miatt van életben, Andries – fordult vissza a fogoly- hoz. – Te is.
Megfordította a kést, és nyelével Andries felé nyújtotta.
– Vedd el! Gyerünk! Vedd el!
Andries rettegve nézte a kést. Cornelisz közelebb hajolt, és még erősebben szorí- totta a fogoly állát.
– Ha nem veszed el, megparancsolom nekik, hogy öljenek meg. Csak így marad- hatsz életben. Vedd el, fiam!
Cornelisz megragadta Andries csuk- lóját, és az ernyedt tenyérbe csúsztatta a kést, majd talpra állította a foglyot.
– Két kaszt van ezen a szigeten: azok, akik engedelmeskednek a parancsaimnak, és a halottak. – Ezt a mondatot nemcsak a fogolynak, hanem az összes, szigeten élő- nek szánta, ezért kellően felemelte a hang- ját. Visszafordította Andriest a dombhá- ton álló sátor felé. – Húsz gyerek fekszik abban a sátorban. Húsz haszontalan száj pusztítja az ételünket, italunkat, ürítenek és nyafognak, felemésztik a fogyatkozó készleteinket, és cserébe semmit sem ad- nak. Épp itt az ideje, hogy felszámoljuk ezt az állapotot. Nos?
Andries előbb a pengére, majd a sátorra nézett, végül vissza Corneliszre. Tántorogva oldalra lépett, mintha máris késpengét érez- ne a hátában. Megpróbálta elejteni a kést, de Cornelisz marka szorosan zárult az övére, így nem tudta elengedni a markolatot.
– Vagy ők halnak meg, vagy te, fiam. Ez az ajánlatom.
Biccentett Pietersz felé. A férfi megra- gadta Andries karját, és odaráncigálta a sátorhoz. Cornelisz figyelte, ahogy embere valamit a fiú fülébe súgott. Néhány szív- dobbanásig a két tekintet egymásba fúró- dott, aztán Andries lehajtotta a fejét, és belépett a sátorba.
Mire véres kezekkel, zokogva visszatért, Cornelisz odahozatta Lucretiát. Két őr állt a lány mögé, amikor Andries Cornelisz lá- bához hajította a véres kést.
– Most pedig mondd el neki! – Mit...
A fiú alig tudott beszélni, torkát em- bertelen fájdalom szorongatta, szeme fel- dagadt és résnyire szűkült, könnyzacskói vérrel teltek meg. Cornelisz a csatlósaira pillantott.
79
Torrentius tanítványa – Mondd el neki, hogy mit tettél!
– Én...
– Gyerünk, fiú!
Andries észrevette Pieterszt, aki lassan a látómezejébe osont. Néhány kiböfögött, mintsem kimondott szóval Andries beval- lotta, hogy mit tett. Lucretia már zokogás- ban tört ki.
– Mit tettél?! – sikította. Nem volt világos, hogy a fiút kérdezte, vagy Corneliszt. – Hogy voltál...? Hogy voltál képes megtenni?!
Cornelisz felvette a kést a homokból, és visszaadta Walternak. Miután átvette a fegyvert, a csatlós eltaszigálta Lucretiát a sátrába. Cornelisz megvárta, amíg vissza- tért, aztán a csoporthoz szólt:
– Tanuljátok meg, hogy bárki helyet- tesíthet benneteket. Ez a fiú a bizonyíték erre. Én pusztán két dolgot kérek tőletek: engedelmességet és hűséget. Ez tehát az első leckétek. Ami pedig a másodikat il- leti...
Ekkor a lába előtt szipogó gyilkosra né- zett.
– Kelj fel, fiú! – Cornelisz a tengerpart- ra mutatott. – Gyerünk! Szabadon eltávoz- hatsz.
Andries előbb csak bizonytalanul tán- torgott, de aztán kiegyenesedett. Ahogy távolabbra ért, hirtelen – mintha félelem vagy iszonyat hajtaná – futni kezdett. Cornelisz figyelte, aztán visszafordult az embereihez.
– Ami pedig a második leckét illeti – mondta olyan rekedten, mintha fojtóprés- ben lenne a nyaka –, ha nem engedelmes- kedtek nekem, figyelmen kívül hagyjátok az utasításaimat, vagy elárultok engem, akkor úgy végzek veletek, mint egy koszos patkánnyal. Te, te és te! A fiú talán fecseg- ni fog, az pedig árulásnak tekinthető. Vé- gezzetek vele!
A három csatlós gonosz vigyorral a me- nekülő Andries után iramodott. Cornelisz a csoport maradékára förmedt:
– Takarodjatok a szemem elől, amíg nincs rátok szükségem!
A parton gubbasztott, és a kifürkészhe- tetlen óceánt figyelte. Az áldozatai nem működtek. A hullámok még mindig köve- telőztek, Torrentius mester pedig a világ túlsó felén senyved egy börtönben, míg ő – a leghűségesebb szolga – itt ül csapdába esve ezen a szigeten, a halottak bűzében fuldokolva. A tengervíz nyúlós volt a sok vértől, több mint két tucat áldozatot mu- tatott be az imént, és még mindig nyoma sincs a kapunak, amin keresztül kiszaba- díthatná a Mesterét, akinek álmait min- den rituális áldozat közelebb és közelebb hozza a szigethez.
– Mit kívánsz még? – kérdezte a szürke víztömeget. – Miért nem jutalmazod meg a hűségemet?
Felkapott egy követ, és elhajította. Há- romszor-négyszer megpattant a hullámo- kon, aztán elmerült.
Egy újabb suttogás. Az elméjében meg- jelenő sötét szellem egy szívdobbanás alatt letaglózta: Cornelisz zsákként dőlt végig a homokon.
– Egy királyt a királyért... – suttogták a hullámok. – Egy királyt a királyért...
A szellem már tovatűnt, Cornelisz pe- dig újra egyedül maradt a parton, homo- kot köhögve.
A hullámok kacagva ostromolták a fö- venyt.
– Jöjjön be, tiszteletes! Foglaljon helyet! Bastiaenz tiszteletes roskatag vénem- bernek tűnt, de hosszú élete során szerzett tapasztalatainak köszönhetően most is si-
Xxx
került a lehető legtávolabb tartani a család- ját a szigeten tomboló erőszaktól. Cornelisz gyűlölte a papokat. Hiszen papok bélyegez- ték Torrentiust eretneknek és ördögimá- dónak, papok rángatták ki az ágyából az éj közepén, és papok vetették a tuchthuis5
vermeibe. Nem, Cornelisz nem volt a papok barátja. De ez a vénség nem tartozott azok közé a szikár arcú aszkéták közé, akik sa- nyarú rabságba vetették Mestere földi por- hüvelyét. Cornelisznek nem ellenségekre volt szüksége, hanem eszközökre.
A kiéhezett öreg mohón kapott a felkí- nált leves után.
– Mondja csak, tiszteletes, a hívőknek Jézus Úr a király?
Bastiaenz beharapta az ajkát, és Corne- liszt fürkészte.
– Ez bonyolult kérdés, fiam... – Szeme az asztal közepén levő szikkadt cipóra szege- ződött. Cornelisz nevetve lökte az öreg elé.
– Itt van, vegyen csak belőle! – Köszönöm, köszönöm.
Az öreg akkora darabot tépett le a ke- nyérből, ami két embernek is elég lett vol- na. Belemártotta a levesbe, és hangosan csámcsogva enni kezdte az elázott masszát.
– Tehát?
– Igen, igen... Ez egy bonyolult kérdés. Mindannyian Jézus Urunk törvényei sze- rint...
– Khm... bizonyára így van.
– De a mennyek országa mindenki szá- mára jelen van, aki valóban Jézus Urat tartja a Megváltónak.
– Csakugyan? – dőlt hátra a székében Cornelisz. – Akkor mi mindannyian kirá- lyok vagyunk Jézus szemében?
– Mi egyenlőek vagyunk az ő szemében, fiam.
– Remek – mosolygott Cornelisz. – Úgy tudom, nagy családja van, tiszteletes. Egy
feleség és öt gyerek, ugye? Nem, hat! Hat gyerek!
– Az itteni viszonyokhoz képest valóban nagy családom van... – állt meg Bastiaenz kanala a levegőben.
– És ők mind királyok, tiszteletes? A hat gyerek és a terebélyes feleség, összebújva a sátrukban? Ők mind királyok Jézus szá- mára?
A vénség lerakta a kanalat, és komolyan nézte Corneliszt.
– Akik befogadják az Urat a szívükbe, és akik az Ő uralmának növelésén szor- goskodnak, azok számára a mennyek or- szága jelenvaló, onderkoopman. Jézus Úr úgy fogadja majd őket szent kebelére, mint a Föld királyait.
– Ezt jó hallani – mosolygott Cornelisz, és vendége elé tolta a maradék kenyeret. – Egyen csak, tiszteletes! Egyen!
Cornelisz türelmetlenül járkált fel-alá a sátrában. Egy tucat lépés faltól falig, aztán újra és újra. Lucretia az egyik sarokban kuporgott, mozdulni sem mert, nehogy magára vonja a figyelmet. De most egyál- talán nem érdekelte Corneliszt. Bármikor megölhetné a lányt, csak hogy megoldjon egy problémát, de nem sok értelme lenne. Semmi sem működött már. Semmi sem érte el a kívánt hatást. A hullámoknak ál- dozta a hét királyt, bemutatta a rituálét, megfelelően hódolt, és jutalma mindössze egy víz felett lebegő apró képmás volt: még csak nem is Torrentiust ábrázolta, hanem egy angol férfit, aki szomorú szemével úgy nézett Corneliszre, mintha az megzavarta volna az országa vezetésében.
– Tudom, hogy néz ki az a király – mor- mogta Cornelisz, és a következő forduló- nál belerúgott a sátor ponyvájába. Innen nem látszódott a part, de a hullámok sis-
81
Torrentius tanítványa tergése jól hallatszott. – Tudom, hogy néz
ki az a király!
– Az jó – lépett be Pietersz a sátorba. – Mit akarsz?
– Jöjjön velem, uram, és nézze meg! – Ne beszélj rejtvényekben, nincs időm ilyen...
– Akkor szakítson rá. – Hogy merészelsz...?!
Cornelisz megdermedt. Volt valami szokatlan Pietersz viselkedésében, talán idegesség vagy bizonytalanság lehetett, de akármelyik is volt, egyiket sem látta az- előtt a csatlósán.
– Rendben. Vezess!
Lesiettek a partra, ahol már többen ösz- szegyűltek, és megbabonázva bámulták a távolban feltekeredő füstfelhőt.
– A katonák! – kiáltotta az egyik a füst- re mutogatva, mintha Cornelisz nem látná a saját szemével.
Valóban hihetetlen látvány volt. Hayes három hete indult el a katonáival a távoli szigetre, márpedig azon a kopár sziklán nincs víz, így nem élhették túl ezt a né- hány hetet. De mégis füst kanyargott a kék égen a sziget felett, mintha csak azt kiál- taná a nézelődőknek: íme, vizet találtunk, íme, reményt találtunk.
Cornelisz Pieterszhez fordult. – Hányan látták a füstöt? – Mostanra már mindenki.
Cornelisz a csatlósa mögé nézett, a víz- tömegre és a kacagó hullámokra. A ho- mokfövenyre fürgén felszaladó hullámok egyre csak azt suttogták: „Egy királyt a királyért.”
– Öljétek meg mindet! Mind egy szálig! Pietersz vezényszavakat kiáltott, a hangjában megbúvó vérszomj gyulladás- ként lobbant Cornelisz fülében. A renegá- tok a sátraikhoz szaladtak a fegyverekért.