WWW.GALAKTIKABOLT.HU
Az Európai Unió
Kreatív Európa programjának támogatásával
Xxx
Cornelisz úgy nézte a víz felett kígyózó távoli füstöt, mintha egy elhamvadó világ utolsó hírnökét látná.
Egy királyt a királyért. Egy vezetőt a másikért. Meg fogja tenni. Akár a saját ke- zével is megöli azt a vezetőt.
Egy hétig vadásztak, mint egy veszett ku- tyafalka. Mindenkit lemészároltak, akit el tudtak kapni, elsősorban a betegeket és gyengéket. Cornelisz a sátrában maradt, szabad kezet adva az embereinek, ő maga pedig Lucretia sanyargatásával foglalatos- kodott: vagy válogatott büntetésekkel súj- totta a lányt, vagy a vágyait elégítette ki rajta. Öt nap múlva kilépett a sátorból, és megvetően végignézett a vérfürdő nyoma- in. A lerészegedett csatlósok és ágyasaik a mocsokban üzekedtek, kicsit távolabbról még hallatszódtak egy hajtóvadászat zajai: a vadászok füttyjelei, a préda menekülése a csalitosban, majd elhaló hörgése, ami- kor utolérték. És persze a hullámok is ka- cagtak, mintha elégedetlenül gúnyolnák a silány termést. Addig keresgélt a lezül- lött talpnyalók között, amíg megtalálta Pieterszt.
– Visszatért közénk a vezető – pislogott laposan Pietersz. – Mivel nem adott hatá- rozott utasításokat, hagytam, hogy az em- bereink jól érezzék magukat.
– Mennyivel végeztetek? – Cornelisz a fövenyt nézte. Nem messze a parton egy holttest lebegett arccal lefelé a hullámtö- résben. Nem ismerte fel. Egy újabb táplá- lék a hullámoknak.
– Elég sokkal – felelte Pietersz. Valahol a sziget belsejében újabb velőtrázó sikol- tozás kezdődött. – De elég nehéz feladat lehurcolni őket ide a partra.
Cornelisz lesétált a víz széléig. A han- gok itt erősebben suttogtak, szinte már
gúnyolódva döfködték az elméjét: „Ki- rályt, királyt, királyt...” Lekuporodott, és ujjával néhány rúnát rajzolt a nedves fö- venyre, majd figyelte, ahogy a hullámok felfalják őket.
– Nemsokára – suttogta nekik. – És ak- kor megadhatjátok, amit kérek...
A víz megnyalta és lehűtötte az ujjait – egy ígéret a sötétség pereméről. Ökölbe szorította a kezét, és érezte a sót a bőrén.
– Még valami? – Nincs, uram. – A másik sziget?
Pietersz hallgatott. Cornelisz réveteg tekintete hirtelen kitisztult, és a csatlósra szegeződött. Pietersz zavartan dörzsölte a homokot az egyik lábával, majd vállat vont.
– Néhány napja már nem látszik a füst. – És...?! – emelkedett fel Cornelisz. Olyan közel lépett Pieterszhez, hogy saját kezével is kitéphesse az igazat a szájából.
– Néhányan elmenekültek innen – is- merte el idegesen Pietersz. – Egy részük esetleg átjuthatott arra a szigetre. Nem tudtuk az összes szökevényt elkapni.
– Szökevények?! – Cornelisz hallotta a saját hangját, és látta Pietersz elvörösö- dött, izzadó arcát.
– Igen... Khm, a vezérünk napokra el- tűnt, ugye, és hát ez nem egy nagy sziget... Amint rájöttek, hogy támadni fogunk, ők sem ültek ölbe tett kézzel.
– És mégis hogy kelhettek át több száz lábnyi nyílt vízen?!
Ez a kérdés persze a hullámoknak szólt, de mivel Pietersz ezt nem tudhatta, meg- kísérelte a válaszadást.
– Többnyire uszadékfákon. Néhányan tudtak úszni közülük. És tutajt is tákoltak.
– Tutajt?! Mennyi ideig tart egy nyava- lyás tutajt összetákolni? – Cornelisz ökle
83
Torrentius tanítványa remegett. Pietersz látta ezt, és rögvest át-
helyezte a súlypontját: harcos volt, felké- szült a várható összecsapásra.
– Azt gyanítom, hogy éppen olyan so- káig, mint megzabolázni egy csapatnyi, vezető nélkül maradt, részeg embert.
– És te milyen vezető vagy?!
– Olyan, aki parancsokat követ. Azt is tudnia kell, hogy a tiszteletes is velük ment.
– Tehát már mindent tudnak mostanra. Te pedig hagytad, hogy kitalálják a ter- vünket!
Cornelisz reszketett a dühtől. Csekély- ség lenne megölni Pieterszt, egyetlen fosz- ló pillanat, engedve az elméjét elborító vörös haragnak. De ehelyett lassan kifújta a levegőt az orrán, ellazította az ujjait, és helyettesétől elfordulva újra tanulmányoz- ni kezdte a távoli szigetet.
– Nem számít – mondta összeszorított fogakkal. – Csak néhány éhes, rongyos emberről van szó. Az övéi lehetnek. Nincs fegyverük, és úgysem menekülhetnek el onnan.
– Ezt mondta erre a szigetre is, uram. Cornelisz nem válaszolt erre az arcát- lanságra.
– Szedd össze az embereket! Ha kell, addig rugdosd őket, amíg kijózanodnak! Hajnalra teljes fegyverzetben sorakozza- nak a csónakoknál!
– Mi legyen a megmaradtakkal?
– Ők sem számítanak! Sokkal nagyobb áldozatot kell adnunk.
Pirkadatkor indultak. Hat csónak, any- nyi emberrel, amennyit csak fel tudtak fegyverezni, illetve amennyi hajlandó volt katonák ellen harcolni Cornelisz paran- csára. Korábbi csapata most kibővült még egy tucat emberrel, akik a hajtóvadászat
idején – rum, nők és a további túlélés re- ményében – csatlakoztak hozzájuk. Mire déltájban visszaérkeztek, a létszám mégis megcsappant, mert egy csónakot – a teljes legénységgel – elvesztettek a hajnali átke- lés során.
– Erődöt építettek – jelentette rövide- sen Pietersz. – Falakat emeltek sziklákból. – Fegyvereitek vannak, és túlerőben vagytok!
– Falak mögött várnak ránk egy ma- gaslati ponton, rengeteg követ gyűjtöttek, amikkel éjjel-nappal támadhatnak min- ket. És vizet is raktároztak, uram.
Cornelisz egyetlen megvető legyintéssel elbocsátotta a helyettesét. A csapat vissza- tért az iváshoz és az asszonyokhoz. A hul- lámok tovább kacagtak a parton. Cornelisz is megtért a sátrába, és homokba mártott ujjaival hatolt a jajveszékelő Lucretiába.
A csapat újra elindult, amint az embe- rek ellátták a sebeiket és feltüzelték a vér- szomjukat. És a következő héten megint, de a kőfalak és Hayes halálmegvető bátorsága visszaverte őket. Cornelisz elpanaszolta a hullámoknak Hayes ellenszegülését, azok pedig újra suttogtak neki álmában: újra látta maga előtt a börtön kazamatáiban várakozó Mestert. Mire a második hét a harmadikba fordult, Cornelisz belefáradt a gúnyos suttogásokba, és újra összehívta az embereit.
– Átkelünk! – parancsolta, miközben felmászott az egyik csónak orrába, és há- tat fordított a partnak.
– Biztos benne, uram? – kérdezte Pietersz, miközben átevickéltek a zátonyos részen, és kiértek a két sziget közötti nyílt vízre.
– Miben?
– Nos, nem kellene részt vennie az ost- romban.
Xxx
– Lehet. De talán már sokkal korábban ezt kellett volna tennem.
– Talán – felete Pietersz keserűen. – Ta- lán igen.
Hayes szigete feleakkora volt, mint Corneliszé, és javarészt ugyanaz az alacsony, barátságtalan növényzet borította, ami ösz- szekarmolta a lábukat, amikor elindultak felfelé a korábbi ostromok során kitaposott ösvényeken. Odafent, a sziget egyetlen ma- gaslatán állt a Hayes katonái által emelt erő- dítmény. Cornelisz undorral nézte.
– Ez egy nyavalyás kőhalom!
– Az – sóhajtott Pietersz –, de termé- szetes szövetségese a domb. Nekünk kése- ink és dorongjaink vannak, de hiába, mert nem tudunk közel jutni hozzájuk. Köveket vetnek ránk.
Cornelisz elfordult. – Támadás!
Újra és újra támadtak, újra és újra vissza- verték őket. Minden talpalatnyi területért iszonyúan meg kellett küzdeniük, végül a sokadik támadás során kúszva-mászva el- értek közvetlenül az erődítmény tövéhez, ahol egy kiszögellő homokfal védte őket a lehajított szikláktól.
– Nem védekeznek teljes erővel – zihál- ta Pietersz a fedezékbe érve.
– Honnan tudod?
– Most csak kisebb köveket dobnak. Arra várnak, hogy közelebb menjünk.
– Akkor támadjunk keményebben! – ki- áltotta Cornelisz. – És gyorsabban!
– Az emberek fáradtak, uram. Sok a sé- rültünk, elhasználódott a felszerelésünk, és főleg: nincs több vizünk.
– Még több indok, hogy minél gyorsab- ban végezzünk velük, nem gondolod?
Mielőtt Pietersz válaszolhatott volna, az egyik embere durván a hátára csapott. Ök-
lét emelve dühösen megperdült, de fiatal harcosa némán arra a keskeny öbölre mu- tatott, ahol a csónakokkal partra szálltak.
– Egy vitorlás... – suttogta. – Egy vitorlás! Cornelisz elborzadt a hajó láttán. Egy hó- fehér vitorla az óceán piszkosszürke hátteré- ben, mindössze félórányi távolságra.
– Pelsaert – motyogta maga elé. Pelsaert, aki az éj leple alatt hagyta el a kolóniát egy maroknyi matrózzal, néhány üres ígéretet hagyva maga után. Az erőd védői harsány üdvrivalgásban törtek ki, visszazökkentve Corneliszt a jelenbe.
– Csónakba! – taszította mellbe Pieterszt. – Ki a vízre! Most!
– Most?! De miért?
– Hogy megelőzzük Hayest, te szeren- csétlen!
Ekkor vették észre a domb túloldalán lefelé vágtázó várvédőket.
– Indulj, te ostoba! – ordította eszelősen Cornelisz.
Pietersz fejvesztve bukdácsolt lefelé a meredélyen, maga előtt hajtva néhány em- berét. Cornelisz visszafordult az erődít- mény felé. Most könnyűszerrrel beveheti a részben felhagyott erődöt, és megölhe- ti Hayest, mielőtt a hajó kikötne. Aztán megidézi Torrentiust. A Mesternek és sö- tét szövetségeseinek hatalma majd pihe- ként söpri el Pelsaertet a hajójával együtt, és minden egyebet is, ami Cornelisz és az új világrend között áll.
– Utánam, martalócok! Fel a falakra, öljétek meg mindet!
Cornelisz elsétált a megbilincselt foglyok mellett, leplezetlen gyűlölettel nézve az ar- cokat. Mögötte hullámok kacagtak a ned- ves fövenyen. A foglyok a forró homokban térdepeltek lehajtott fejekkel. Cornelisz a sor végén megfordult.
85
– Szánalmasak... Átkozottul szánalma- sak vagytok mind, egytől egyig.
– Elég ebből! – Pelsaert opperkoopman néhány lépésnyire állt a Sardam matrózai- nak gyűrűjében. – Térdre vele!
A Cornelisz rabláncait tartó matróz ki- rúgta az onderkoopman lábait. Cornelisz a homokba zuhant. A matróz a hajánál fogva hátrafeszítette a fogoly fejét, így az jól láthatta Pelsaert arcát és a fövenyen felállított bitófákat. Pelsaert mögött a há- rom nappal korábbi ostrom veretlen hőse, Hayes állt, mellette pedig Lucretia kísér- tetszerű alakja sejlett fel. Cornelisz elvi- gyorodott, de a matróz kemény ökölcsapá- sa apró szilánkokra törte a mosolyát. Vért köpött a homokra.
– Bűnösnek találtalak a Batavia tör- vényes parancsnoka ellen szított zendü- lésben – kezdte Pelsaert. – Ugyanígy bű- nösnek találtalak százhúsz szabad királyi alattvaló meggyilkolásában. Ugyanígy...
– Hagyd a pokolba ezt a nevetséges lo- csogást, Pelsaert! Azt akarod, hogy meg- süljünk itt a napon?!
– Legyen hát, ha így akarod.
Pelsaert bólintott a matrózoknak. Corneliszt talpra ráncigálták. Próbált ellenállni, de egy matróz megragadta a csuklóját, és addig tekerte, amíg a recseg- ve szétrobbanó ízület beledagadt a csukló- bilincsbe. Cornelisznek elakadt a lélegzete a fájdalomtól. Pelsaert elé vonszolták, és újra térdre kényszerítették. Hayes lépett elő, és egy fatuskót helyezett Cornelisz elé. Levették a csuklóbilincseit, két matróz pe- dig a tuskóra kötözte az alkarjait.
– Mi ez? Mi ez?!
Hiába próbált szabadulni, fogvatartói teljes súlyukkal ránehezedtek. Meg sem tudott mozdulni. Kétségbeesetten nézett Pelsaertre.