A hasadék szája széles volt, alján pedig patak kígyózott, amelyet páfránycsoportok szegélyeztek. A meredek lejtőket nem borította nö- vényzet: csupaszok, sziklásak voltak, vöröses, fekete vagy sárga szí- nűek. Kastanov és Maksejev a sziklához sietett. Gromeko új növények keresésével foglalkozott a patakparton, Papocskin pedig óriási pillan- gókra vadászott.
Az első szikla sötétvörös színű volt. Kastanov arra számított, hogy vasércet talál benne. Amikor azonban leütött egy darabkát, és nagyító- ja alatt megvizsgálta, fejét csóválva mondta:
– Ez megint valami új!
Néhány kőzetdarabka, amelyet másutt vert le kalapácsával, ugyan- olyan jellegű volt. A kemény és sima sziklafalból lehetetlen volt na- gyobb mintát fejteni. Ekkor a két geológus egyesült erővel nekilátott, hogy széttörjön egy ugyanolyan kőzetből álló tömböt, amely a szikla lábánál feküdt. A tömb végre megrepedt, és két részre hullott; belsejé- ben fehér fém erek és fészkek csillogtak.
Kastanov lehajolt, és csodálkozva kiáltotta: – Termésezüst!
– Újabb milliós kincs! – mosolygott Maksejev.
A színarany telér után, amelynek jelentőségét a tudós professzor olyan lesújtó bírálattal illette, Maksejev kissé lenézte a csodálatos or-
szág ásványkincseit.
A két geológus továbbhaladt a szirt alatt. A sötétvörös színt hama- rosan fekete váltotta fel, sárga és vörös foltokkal és erekkel. Itt ismét tiszta mágnesvasércre bukkantak. Kissé távolabb horpadásokkal, töré- sekkel barázdált, élénksárga és zöldessárga szirtek következtek. Kas- tanov oxidált ólomércekre ismert bennük. Mélyükben tiszta ólomérc rejtőzhetett.
Még feljebb, a szakadék lejtőjén nagy szirt magaslott, amely sötét- zöld színével keltett figyelmet; messziről úgy tetszett, hogy moha vagy zuzmó borítja. A kalapács csengve lepattant róla, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült kicsiny darabkákat leütni belőle. A lelet még csak fokozta Kastanov álmélkodását.
– Termésréz, nagy tömegben, felülete oxidált – állapította meg. – Micsoda kincsek rejlenek errefelé! – kiáltott Maksejev. – Ami- lyen ásványt csak kívánsz, máris itt terem. Általános kohászati üzemet lehetne létesíteni itt!
– Bizony, amikor bolygónk külső felszínén már nem lesz elég érc az emberiség növekvő szükségleteire, az ember kénytelen-kelletlen le- bocsátkozik majd ide, a szükséges fémért. Akkor aztán nem törődik jéggel, köddel, hóviharral.
– Vagy pedig alagúttárnát fúrnak a földkérgen keresztül, hogy leg- rövidebb úton hozzáférjenek ezekhez az óriási készletekhez! – tréfált Maksejev.
Ekkor hirtelen nagy árnyék suhant el sebesen az ásványkincsek szemlélésébe merült geológusok fölött, és Gromeko kiáltása harsant:
– Vigyázzanak: szárnyas gyíkféle közeledik!
Mindketten megragadták puskájukat, és felemelték fejüket. Mint- egy húsz méterre felettük óriási, sötétszínű állat lebegett; repüléséből könnyen megállapíthatták, hogy a Pterodactylusok fajtájába tartozó re- pülő gyíkféle; jóval nagyobb volt azoknál, amelyeket a tenger partján láttak, kiterjesztett szárnyainak szélessége elérte a hat métert. A raga- dozó lehorgasztotta óriási csőrben végződő fejét, és zsákmányt fürké- szett. Csodálkozva nézte a sosem látott kétlábú lényeket. A vadászok azonban nem várhatták meg, amíg támadásra indul. Ha ugyanis ilyen
magasból áldozatára csap, karmaival vagy fogaival szétmarcangolhat- ja, vagy súlyos sebet ejthet rajta. Maksejev tehát gyorsan célba vette és tüzelt. A Pterodactylus félrehőkölt, hevesen csapkodni kezdett szár- nyaival, odább szállt, és egy sziklafokra ereszkedett le. Fejét rázogat- ta, és közben fogaktól fehérlő csőrét tátogatta.
– Úgy látszik, kevés volt neki! – jegyezte meg Maksejev. De nem mert még egyszer lőni, mivel az állat túlságosan messze volt.
Ekkor hangos kiáltás, majd puskalövés hallatszott a tisztásról, ahol a zoológus és a botanikus visszamaradt.
A patak medrét a sziklák aljáról elválasztó zsurlók és páfrányok közül egy második Pterodactylus repült ki. Karmaiban nagy, sötét tár- gyat vitt. Kastanov hirtelenében arra gondolt, hogy a gyík egyik társu- kat ragadta el, és ezért rálőtt. A ragadozó megrebbentette szárnyát, ki- ejtette terhét, és bukfencezve a fák mögé hanyatlott.
A geológusok lóhalálában odarohantak, hogy segítséget nyújtsa- nak társuknak, aki bizonyára jó néhány méterről zuhant le. De mikor áttörtek a sűrűn, Gromekóba és Papocskinba ütköztek, akik feléjük szaladtak.
– Mindketten épek, egészségesek? Hát akkor melyikük esett ki az imént a gyík karmai közül?
A két kutató felnevetett.
– A gyík csak az esőköpenyemet vitte el, amelybe az összegyűjtött növényeket göngyöltem. A batyut a tisztáson hagytam, az állat meg bizonyára dögnek nézte – magyarázta a botanikus.
– Én pedig utánalőttem, de valószínűleg elhibáztam! – fűzte hozzá a zoológus.
A két geológus, miután megnyugodott társai sorsa felől, velük együtt a még mindig vergődő, sebzett Pterodactylushoz indult. Az em- berek közeledtére az állat felugrott, és feléjük iramodott; egyik szár- nyával hevesen csapkodott, a másikat pedig – amely nyilván eltört – a földön vonszolta.
Dülöngélve szaladt, mint a kacsa, óriási fejét előrenyújtotta, torkát kitátotta, és mérgesen brekegett. Az orra nyergén éktelenkedő húsos bütyök megtelt vérrel, sötétvörössé vált. Embermagasságú volt, és sebe ellenére veszélyes ellenfél lehetett volna. Ezért még egy lövéssel végeztek vele.
Miközben Kastanov és Papocskin a Pterodactylust vizsgálta, Mak- sejev és Gromeko az elrabolt esőköpeny keresésére indult. Átkutatták a tisztást, egészen a szikla tövéig, a sűrűben is keresték, de hasztala- nul.
– Nohát, ugyan hová tűnhetett? – dohogott a botanikus, és az arcá- ról patakzó izzadságot törölgette. – Hiszen nem nyelhette le a köpe- nyemet!
– Tisztán láttam, hogy kiejtette a lövés után – erősítette meg Mak- sejev.
Eközben a második Pterodactylus, amely mindeddig a sziklafokon ült, felrepült. A zsurlók fölé lebegett, az egyik tetejéről felkapott egy sötét tárgyat, és továbbrepült vele.
– Ördögbe! – kiáltott fel a botanikus – a köpenyem! A földön ke- restük – pedig a fa tetején maradt.
Maksejev már célba vette a tovarepülő gyíkot. Hirtelen azonban a köpeny kibomlott, egy köteg növény hullott le, az állat pedig ijedtében kiejtette zsákmányát karmai közül. Maksejev leeresztette puskáját.
– Ezek a Pterodactylusok nyilván nem különösen eszes lények, hogyha ehetetlen tárgyakat hurcolnak el – jegyezte meg Gromeko, mi- közben földre hullott köpenye felé igyekezett.
– Talán okosabbak, mint gondolja. Hátha azért akarták elrabolni a köpenyét meg a zöldségeit, hogy kényelmesebb fészket építsenek ki- csinyeiknek? – tréfált Maksejev.
– Zöldség? Milyen tiszteletlenül nyilatkozik botanikai gyűjtemé- nyemről! A gyíkfélék eszének bizonyítására pedig miért nem állítja: azért vették el a köpenyemet, hogy felöltöztessék meztelen fiókáikat!
– Nem, ezt már nem állítom! – nevetett Maksejev. – A repülő gyí- kok azonban valószínűleg a jura időszak állatvilágának királyai vol- tak, és a fejlődés igen magas fokán álltak. De miért gyűjtött ennyi egy-
forma növényt? – tette hozzá, amikor észrevette, hogy a botanikus a tisztáson széthullott, nádhoz hasonló szárakat szedegeti.
– Találja ki, mi ez! – mosolygott Gromeko, és egy szárat nyújtott útitársa felé.
– Azt hiszem, nádféle, vastag és elég szúrós. Talán az Iguanodo- nok táplálkoznak vele.
– Eltalálta. Az Iguanodonok élvezettel fogyasztják, de mi sem vet- jük meg.
– Csak nem? Talán levesnek is jó lesz?
– Nem levesnek, hanem teába. Törje csak szét a szárat. Maksejev kettétörte. Átlátszó lé folyt ki belőle.
– Kóstolja meg ennek a lenézett nádnak a nedvét. Az tapadós volt és édes.
– Csak nem cukornád?
– Ha nem is cukornád, amely jelenleg bolygónk felszínén nő, de mindenesetre cukortartalmú növény.
– Hogyan fedezte fel?
– A fiatal Iguanodon szájában, amelyet a ragadozó megfojtott a tisztáson, növényszárat láttam: tapintásra tapadós volt. Keresni kezd- tem, hogy hol nő. A patak partján aztán rábukkantam: temérdek van ott belőle. Persze megkóstoltam a nedvét. Cukorkészletünk fogytán; ennek a nádnak nedvével most pótolhatjuk, sőt cukrot főzhetünk belő- le. Látja, néha közvetlen hasznot hajt az én „zöldségem”.
Miután visszatértek a lelőtt Pterodactylushoz, Gromeko a többiek- nek is megmutatta zsákmányát, amely miatt a kaland történt. Vala- mennyien helyeselték tervét, és elhatározták, hogy visszafelé menet sok nádat szednek, és megpróbálnak cukrot főzni belőle.
Továbbindultak a szorosban. Alján patak csordogált, a patak part- ját alacsony zsurlók és kemény szálú fű keskeny csíkja szegélyezte.
A szoros hamarosan szűk hasadékká változott, amelynek fenekét teljesen elöntötte a víz. A táj sötétre, komorra vált, a levegő nyirkos lett. A vadászok libasorban haladtak: elöl Maksejev puskával a kezé- ben, mögötte Kastanov, aki kalapácsával a sziklákat ütögette.
hamarosan kiszélesedett, és elég tágas katlanná változott, amelyet sziklák vettek körül. A sziklafal lent függőleges volt, a magasban azonban – körszínházhoz hasonlóan – lépcsőzetesen tágult. A katlan fenekét dús, zöld fű borította, közepén pedig tó volt: ebből eredt a pa- tak.
– Phű! Milyen büdös! – kiáltott Gromeko, amint a tóhoz értek. – Valóban rossz szagú, mintha dög bűzlene! – erősítette meg Mak- sejev.
– Talán ásványvizet tartalmaz, például kénes források vannak ben- ne? – találgatta Papocskin, a víz fölé hajolva.
A vadászok körülnézelődtek. Ekkor furcsa, sziszegő hangra lettek figyelmesek, amely üvegen végighúzott dugó csikorgásához hasonló visítással váltakozott. A hangok föntről hallatszottak, a katlan faláról, de semmit sem lehetett látni.
Ebben a pillanatban nagy, sötét tömeg suhant el a tisztás fölött, és leereszkedett az egyik sziklafokra. Innét különösen hangos sivítás és sziszegés hangzott.
– Pterodactylus! – kiáltott fel Maksejev.
– Nyilván itt vannak e szárnyas gyíkok fészkei – állapította meg a zoológus.
– Nos, innen ered hát a bűz! Ezek az állatok bizonyára igen pisz- kosak.
A sziklafokra szállt gyík nemsokára újra felrepült. Amikor észre- vette az embereket, körözni kezdett fölöttük, és közben szaggatott bre- kegést hallatott. A szirteken nyomban elnémult a sivítás és sziszegés.
– No lám, hogy elhallgattak a kicsinyek!
– Érdekes volna tojásokat és néhány fiókát szerezni a fészekből – mondta a zoológus.
– No csak próbáljon meg felmászni ezekre a nyaktörő szirtekre, és keljen harcra a gyíkszülőkkel. Majd megtanítják kesztyűbe dudálni!
– Hej, de sokan vannak itt! – kiáltott fel Kastanov. Egy másik Pte- rodactylusra mutatott, amely a kiugró sziklák mögül bukkant elő. Két másik már a levegőben keringett.
na jóvátenni előbbi viselkedését.
– Miért? Egyet már leterítettünk és megvizsgáltunk, a tölténnyel pedig takarékoskodni kell – figyelmeztette Kastanov.
– Inkább fújjunk visszakozót: hátra arc! amíg valamennyi fészek fel nem riad – mondta a botanikus, akinek nem volt ínyére a bűzös katlanban való tartózkodás.
A tisztás fölött egyre több gyík röpdösött és brekegett, így a vadá- szok ésszerűbbnek találták, ha megfogadják Gromeko tanácsát. A ha- sadék szájához közeledve, a sziklafal tövében több halom különböző nagyságú csontot vettek észre, Pterodactylus-ürülékkel vegyesen.
– Úgy látszik, a gyíkok pöcegödrébe cseppentünk! – tréfált Mak- sejev.
– Biztonságos helyen rendezkedtek be: valóságos erőd ez.
– Bizonyára más gyíkféléknek fáj a foguk a tojásaikra meg a kicsi- nyeikre – magyarázta a zoológus. – Figyeljék meg: ezek az állatok csúszómászók ugyan, mozgásuk azonban már madárra vall.
– Úgy van. Szárnyuk lehetővé tette, hogy megváltoztassák távoli őseiktől örökölt életmódjukat.
– Mégis kár, hogy nem tudhattuk meg, miként rendezték be fész- keiket, és milyenek tojásaik meg a kicsinyeik, főként azok a tojások, amelyeket kiköltenek.
– Azt hiszem, nem maguk költik ki tojásaikat, mint a madarak – jegyezte meg Kastanov. – Ezt a kötelességet a napfényre bízzák, akár a többi csúszómászó.
– Ne bánkódjék, találunk még valahol Iguanodon- vagy Plesiosau- rus-tojásokat – vigasztalta Gromeko a zoológust.
– Ha frissek lesznek, óriási rántottat sütünk. Képzelem, mekkorák lehetnek e fajzat tojásai, egy elég lesz mindnyájunknak! – tréfált Mak- sejev.
A szoroson át visszamentek a domb lába előtt elterülő tisztásra. Útközben sok édes nádat szedtek. Majd arrafelé indultak, ahol nemrég a ragadozó gyíkfélét leterítették.
Nagy volt ott az élénkség. A levegőben kisebb-nagyobb repülő gyíkok szálltak fel s alá; valósággal ellepték a Ceratosaurus és az Igu-
anodon hulláját. Húsdarabokat téptek ki belőle; az egyik ott nyomban felfalta, másik pedig délre igyekezett zsákmányával, a hegyszakadék felé; valószínűleg ott volt a tanyájuk. Fülsiketítő sivítás, brekegés és sziszegés hangzott.
Az emberek közeledtére a hullákon lakmározó csoport felrebbent. Némelyik felrepült, és a tisztás fölött keringett, mások pedig kurta lá- bukon dülöngélve, félig kinyitott szárnyukat vonszolva, odább szalad- tak. Nyilván annyira jóllaktak, hogy nehezükre esett a repülés. Pa- pocskinnak sikerült két felvételt készítenie erről a zűrzavarról.
A jóllakott gyíkok nem támadták meg az embereket, akik megza- varták lakomájukat. Csak különböző hangon nyilvánították elégedet- lenségüket; lármájuk betöltötte a levegőt.
A vadászok a sűrűben magukhoz vették az elrejtett Iguanodon- sonkákat, majd visszafelé indultak az erdőn keresztül, a száraz meder- ben. Amikor már a katlanhoz közeledtek, az élen haladó Gromeko hir- telen megállt, és óriási lábnyomokra mutatott, amelyek mélyen vésőd- tek a meder nedves homokjába.
– Ez nem Iguanodon – állapította meg Papocskin. – Ez az állat négy lábon ment. Nézzék: itt van a háromujjú hátsó lába nyoma, emitt meg a mellsőé öt ujjal!
– Ez a lába más alakú. Nagyobb, mint az Iguanodoné.
– A lábáról pedig meg lehet állapítani, hogy ragadozó-e vagy nö- vényevő, ugye? – kérdezte Maksejev.
– Azt hiszem, növényevő. Ujjai nem karmokban végződnek, ha- nem patafélében, amellyel nem lehet a zsákmányt megragadni.
– Itt van a farka nyoma is: rövidebb és vékonyabb, mint az Igua- nodoné – jegyezte meg a zoológus, és a lábnyomok közt kígyózó mé- lyedésre mutatott.
– Mindenesetre igen nagy állat, és valószínűleg a tó közelében tar- tózkodik, mivel visszafelé nem vezet nyom – mondta Gromeko.
– Tartsuk készen a puskánkat, és legyünk résen! – figyelmeztette társait Maksejev.
Lassan, lépésben haladtak fölfelé a meder mentén, éberen figyel- tek előre. De nem láttak semmit; csak szitakötők meg bogarak röpdös-
tek a zsurlók és páfrányok fölött. Amikor a vadászok a keskeny zöld folyosón a sziklához értek, tanácstalanul megálltak.
Maksejev odasúgta társainak, hogy várjanak, maga pedig előresza- ladt a hasadékban. Csakhamar intett a többjeiknek, hogy csatlakozza- nak hozzá. A kutatók elrejtőztek a völgykatlan szájánál álló fák mö- gött, és csakhamar érdekes látványban lehetett részük.
A tisztáson olyan szörnyeteg legelt, amely nagyságával és furcsa külsejével felülmúlta mindazt, amit az utazók eddig láttak Plutóniá- ban, a kihalt óriások országában.
Az állat nyolc méter hosszú és négy méter magas volt. Mellső lá- bai jóval rövidebbek voltak a hátsóknál, vaskos törzse pedig előredőlt. Feje meglepően kicsiny volt, és gyíkéra hasonlított. Hátán két sorban kicsiny pajzsok vagy lemezkék húzódtak, amelyek fölfelé és kissé ol- dalt álltak el, akár a szárnyak. A négy pár legnagyobb pajzs a törzsén emelkedett, három pár kisebb vastag nyakán, kettő pedig farka fölött helyezkedett el. Farka kevésbé vaskos és rövidebb volt, mint az Igua- nodoné és a Ceratosaurusé, a pajzsok alatt még három pár hosszú tüs- ke ágaskodott. A szörnyeteg csupasz, ráncos bőrét itt-ott szemölcssze- rű dudor borította, több apróbb a nyakát és a fejét, gyérebb és nagyobb a törzsét és a farkát. A piszkoszöld bőrén éktelenkedő sötétbarna fol- tok és minták csak fokozták az állat visszataszító külsejét.
A szörnyeteg békésen legelt a tó partján, édes nád-, és apró zsurló- csomókat tépegetett óriási szájával, melynek méretei sehogyan sem il- lettek kicsiny fejéhez. Törzse minden mozdulatára a hátán sorakozó pajzsocskák megrebbentek, mint a szárnyak.
– Szakasztott olyanok, mint Ámor szárnyacskái! – suttogta Mak- sejev.
– Szép kis jura időszaki Ámor! – nevetett Gromeko. – Sosem kép- zeltem, hogy efféle szörnyetegek éltek.
– Félelmetes külseje, pajzsai, tüskéi, szemölcsei, a minták a bőrén – mindez csak arra szolgál, hogy ez a békés és valószínűleg teljesen ártalmatlan állat elijessze ellenségeit – mondta a zoológus, aki közben már néhány felvételt készített. – De hogyan hívják ezt az Ámort? – fordult a geológushoz.
– Természetesen Stegosaurus. Ez egyik legérdekesebb tagja a Di- nosaurusok rendjének, amelybe az előbb látott Iguanodon, a Cerato- saurus és a Triceratops is tartozik. A felső jurai időszakban e szörnye- tegek több neme élt, maradványaikat megtalálták Észak-Amerikában.
Amikor a vadászok megelégelték a szörnyeteg szemlélését, rejtek- helyükről puskalövést adtak le. A lövés visszhangja sokszorozódva szállt a sziklák közt. Majd valamennyien éktelen ordítozásba fogtak.
Az állat ijedtében hanyatt-homlok futásnak eredt. Ide-oda dülön- gélt, miközben a hátán levő pajzsok összeverődtek, és hangosan csat- togtak, akár a kasztanyetta.
Amikor a szörnyeteg eltűnt a vadászok szeme elől, ezek előjöttek rejtekhelyükről. Vizet merítettek a tóból, azután lefelé ballagtak a me- der mentén, táborhelyükre. Előre örültek ízletes ebédjüknek, a fiatal Iguanodon-pecsenyének, és a pihenésnek, amely a tenger partján várt rájuk.
32. KIFOSZTOTTAN
Mennyire elcsodálkoztak, amikor az erdőből a tenger partjára ér- ve, a sátor hűlt helyét találták.
– Bizonyára eltévedtünk, és másutt jutottunk ki a partra – feltéte- lezte Kastanov.
– Lehetetlen! – felelte Maksejev. – Hisz imént másztunk át a sövé- nyen, amelyet tegnap emeltünk a kiszáradt meder torkolatában, tábo- runk közelében.
– Igaz, de hát akkor hol a sátor? – Meg a holmink?
– És Tábornok?
A megrökönyödött utasok odaszaladtak, ahol sátruk állt. De nem volt ott semmi: sem sátor, sem poggyász, még egy papírfoszlány sem. Csak a kialudt és már kihűlt tűz helye meg a kihúzott sátorcövekek gödröcskéi látszottak.
bortüzük helye körül szorongtak, ahol meg akarták sütni az Iguano- don-sonkát.
– Ezt aztán nem értem – dünnyögte Papocskin csüggedten. – Világos, mint a nap: teljesen kiraboltak! – kiáltott fel Maksejev. – De hát ki? – kiáltotta Kastanov. – Hiszen ezt csak értelmes lé- nyek tehették, ilyennel pedig egész utunkon nem találkoztunk, mióta elhagytuk a „Sarkcsillag”-ot.
– Hisz az Iguanodonok nem hurcolhatták el a holminkat! – Sem a Stegosaurusok!
– Sem a Plesiosaurusok!
– Csak nem ezek az átkozott Pterodactylusok cipelték a fészkeik- be? – találgatta Gromeko, akinek eszébe jutott köpenyének viszontag- ságos kalandja.
– Nem valószínű! Hiszen a sátor, az edények, a takarók és minden apró holmi is eltűnt! Ilyen észt és furfangot nem tételezhetek fel róluk – válaszolt Kastanov.
– Hát a csónakjaink? – kiáltott fel Maksejev. Valamennyien az er- dőszélre futottak, ahol útnak indulásuk előtt csónakjaikat és evezőiket elrejtették a sűrűben. Minden épségben a helyén volt.
– Tutajunkat viszont a tengerparton hagytuk, a sátor előtt – jelen- tette ki Gromeko. – Ez is eltűnt.
– Mitévők legyünk most? – sóhajtott a zoológus, és ezzel vala- mennyiük tanácstalanságát kifejezte. – Sátor, élelem, ruha és felszere- lés nélkül itt pusztulunk, ennek az átkozott tengernek a partján.
– Tárgyaljuk meg hidegvérrel helyzetünket – javasolta Kastanov. – Mindenekelőtt pihenjünk és együnk. A fáradtság és az üres gyomor rossz tanácsadó. Húst hoztunk magunkkal, tüzet rakunk és megsütjük.
– És cukros vizet iszunk – tette hozzá. Gromeko. Vízzel teli bá- dogedénykéjére meg a nagy nyaláb édes nádra mutatott, amelyet ma- gával hozott.
Tábortüzet raktak, a húst szeletkékre vágták, nyársakra szúrták, és a tűz fölé tették. Maguk is a tűz köré telepedtek, szívogatták a nádszá- rakat, vizet ittak rá – és közben tovább tárgyalták a sátor rejtélyes eltű- nését.
– Olyan helyzetben vagyunk most, mint Robinson a lakatlan szi- geten! – tréfálkozott Maksejev.
– Azzal a különbséggel, hogy mi négyen vagyunk, puskáink van- nak, és némi lőszerkészletünk is akad – jegyezte meg Kastanov.
– Meg kell állapítani, mennyi van, aztán rendkívül takarékosan kell bánnunk vele.
– Kulacsomban van kétpohárnyi konyak – közölte Gromeko. Mint orvos, végső szükség esetére tartogatta ezt az italt.
– Az én tarisznyámban pedig kicsiny teáskanna, összecsukható pohár és néhány főzetre való tea van – fűzte hozzá a zoológus, aki e felszerelés nélkül sohasem indult útnak.
– Ez jó! Legalább néha-néha örülhetünk egy kis teának – mondta Maksejev. – Az én zsebemben, sajnos, pipán, dohányon, iránytűn és