V . A . O B R U C S E V
UTAZÁS PLUTÓNIÁBA
R E G É N Y
M Ó R A F E R E N C K Ö N Y V K I A D Ó B U D A P E S T 1 9 6 4
AZ ÉN KÖNYVTÁRAM
B . A . O Б Р У Ч Е В П Л У Т О Н И Я
F O R D Í T O T T A G E L L É R T G Y Ö R G Y
ELŐSZÓ
Földünk már sok millió éves. Felülete ez idő alatt nagy változáson ment keresztül. Az első tengerek meleg vizében keletkezett fehérje-szerű vegyületek fokozatosan egyre bonyolultabbak lettek, és számos, különféle növényi és állati szervezetté fejlődtek. Ezek azután számta-lan nemzedéken keresztül fejlődtek mai állapotukig.
A szerves élet formáinak ez a változása nyomon követhető, ha ta-nulmányozzuk maradványait, amelyek ősmaradványok vagy kövüle-tek alakjában maradtak fenn a földkéreg rétegeiben. Ezekből eléggé teljes képet kaphatunk arról, hogy milyen növényeik és állatok éltek a Föld felületén a régmúlt időkben, a szerves élet kialakulása óta. Minél messzebb van valamely földtörténeti időszak a jelentől, annál nagyobb a különbség a szerves élet akkori formái és a jelenlegiek között.
Az elmúlt élet formáinak tanulmányozásával, sajátosságaival, kö-rülményeivel és változásainak, egyesek kihalásának, mások fejlődésé-nek és tökéletesedéséfejlődésé-nek okaival az őslénytannak (paleontológiának) nevezett tudományág foglalkozik. Ezt a tudományt számos főiskolán tanulják, de minden embert érdekel annyira, hogy legalább általános képet kapjon az elmúlt élet formáiról és körülményeiről. Ezt a felada-tot próbáltam megoldani tudományos-fantasztikus regényemben. Le lehetne írni, hogy kőlapokon miként találják meg a növények nyomait, és egyes levelek alapján hogyan állapítják meg az egész fa vagy bokor külsejét; hogyan szabadítják ki a kőből a különböző kagylókat, koral-lokat és más gerinctelen tengeri állatok maradványait, miként tisztítják meg őket, és állapítják meg nevüket; hogyan ássák ki nagy óvatosság-gal a gerinces állatok csontjait, és állítják össze teljes csontvázukat, amelyekből a lények korábbi külsejére következtethetnek. Az efféle
leírások azonban igen hosszúak és unalmasak volnának; csak a jövő paleontológusai vennék hasznukat, az olvasók széles rétegének azon-ban nem nyújtanának eleven képet a korábbi élőlényekről. Ezért vá-lasztottam a regény formáját. De hogyan vezessem el az olvasót a rég eltűnt lények világába és életkörülményeik közé?
Csak két regényt ismerek, amelyekben effajta kísérlet történt. Egyik Jules Verne „Utazás a Föld középpontja felé” című regénye. Ez a regény leírja, hogy néhány kutató lebocsátkozik egy izlandi tűzhá-nyó kráterén keresztül a Föld mélyébe, föld alatti üregekre bukkannak, amelyekben titokzatos lények és a Föld felszínén már kihalt állatok él-nek; mindezt azonban homályosan tárgyalja a könyv. A tudósok egy másik vulkán kráterén keresztül térnek vissza a felszínre: tutajon evez-nek a forró vízen, végül pedig a megolvadt láván. Mindez nagyon va-lószínűtlen. A tűzhányó krátere nem mélybe nyúló nyílt cső, hanem megdermedt lávával van tele; forró vízen pedig nem lehet tutajozni, még kevésbé izzó láván. A regény geológiai tévedései indítottak arra, hogy i9i;-ben megírjam az „Utazás Plutóniába” c. könyvemet. Ez előtt még semmit sem írtam fiatal olvasók számára, és nem is volt ilyen ter-vem.
A másik regényt Conan Doyle írta. Arról szól, hogy Dél-Ameriká-ban néhány utazó egy magas, igen nehezen megközelíthető fennsíkot fedez fel, amely el van szigetelve az egész környező vidéktől, és ős-emberek, emberszabású majmok és másutt kihalt állatfajták népesítik be. A fennsíkra merészkedő kutatók különböző kalandokon mennek keresztül. Ebben a regényben azonban szintén sok a valószerűtlen; csak a jelenkorhoz közeli világgal ismerteti meg az olvasót, és olyan gyenge benyomást tett rám, hogy még a címét is elfelejtettem, noha kétszer olvastam, és nem is régen, sokkal később, mint Verne regé-nyét.
A jó tudományos-fantasztikus regénynek valószerűnek kell lennie, azt a meggyőződést kell keltenie az olvasóban, hogy bizonyos körül-mények között a leírt esekörül-mények mind megtörténhetnek, semmi ter-mészetfölötti, csodálatos nincs bennük. Ha a regény hemzseg a cso-dáktól, akkor már nem regény, hanem kisgyermekeknek való
dajka-mese, akikkel mindenféle képtelenséget el lehet hitetni.
Az „Utazás Plutóniába” első kiadásai megmutatták, hogy megfelel a valószerűség követelményének. Szép számmal kaptam olyan levelet olvasóimtól, amelyekben egészen komolyan kérdezték, hogy miért nem indítanak új expedíciókat Plutóniába; a föld alatti világ tanulmá-nyozására; mások felajánlották, hogy részt vesznek a jövendő expedí-ciókban; megint mások pedig a regényben szereplő utazók további sorsáról érdeklődtek. Ezért az utolsó kiadás utószavában megmagya-ráztam olvasóimnak: ahhoz, hogy bizonyos letűnt korszakok állataival és növényeivel ismertessem meg őket – mégpedig úgy, mintha még most is élnének valahol a Föld mélyén –, ehhez igaznak kellett elfo-gadnom egy feltevést, amely a múlt század elején merült fel, és a tu-dósok akkoriban komolyan tárgyalták. Ezt a feltevést részletesen ki-fejti az utolsó előtti fejezet („Tudományos fejtegetés”), amelyben az expedíció szervezője a feltevés igazságát védi. Valóságban azonban a tudomány már rég megdöntötte.
Remélem, hogy az „Utazás Plutóniába” ez a kiadása is, az előzők-höz hasonlóan, arra ösztönzi a fiatal olvasókat, hogy közelebbről meg-ismerjék a földtant, és foglalkozzanak ezzel az érdekes tudománnyal, amely felderíti bolygónk összetételét és felépítését, és elmondja, mi-lyen növények és állatok éltek rajta az elmúlt korszakokban, hogyan változtak, és váltották fel egymást, míg az állatok köréből ki nem fej-lődött a gondolkodó lény, az ember, aki a Föld ura lett.
1. VÁRATLAN AJÁNLAT
Kastanov professzor, az egyetem földtani tanszékének vezetője – aki az Újföldön*1 és a Spitzbergákon tett utazásaival és az Ural
sarkvi-déki részének felkutatásával szerzett hírnevet – hazatért laboratóriu-mából. Az őszi félévnek vége, az előadások és vizsgák befejeződtek, és a professzor örömmel gondok a háromheti téli szünetre, de nem azért, hogy tétlenkedjék – ó nem! A professzor még nem volt öreg ember, erőtől-egészségtől virult; csak két-három napot szándékozott pihenni, hogy azután friss elmével fogjon hozzá az Ural és az Újföld földtani kapcsolatáról szóló cikke megírásához.
Ebéd előtt íróasztalához ült, és átnézte napi postáját. Átlapozott néhány szakkérdéseket tárgyaló kiadványt, amelyet szerzőjük küldött, és átfutotta egy német kiadóvállalat új tudományos könyveinek kataló-gusát. Figyelmét végül egy nagy, sárga levélboríték vonta magára. Igen szabályos, de apró betűs írással volt címezve.
Levelező munkatársainak keze írását a professzor jól ismerte, ezért keltette fel érdeklődését az ismeretlen boríték.
Felnyitotta, és álmélkodva olvasta a levelet: Mélyen tisztelt Pjotr Ivanovics!
Minthogy ismerem tapasztalatait a sarkvidéki kutatásokban, és tu-dom, mennyire érdeklik a sarkvidék földtani viszonyai, felajánlom Ön-nek, hogy vegyen részt nagy expedíciómban, amelyet jövő tavasszal indítok a Jeges-tenger eddig fel nem kutatott részének
tanulmányozá-1* Újföld (Novaja Zemlja) – nagy sziget az Északi-Jeges-tengerben, Európa és Szibéria
sára, egy- vagy kétévi időtartamra. Ha elvben elfogadja ajánlatomat, szíveskedjék személyes megbeszélésre 1914. január 2-án délben meg-jelenni a moszkvai „Metropol” szállodában, ahol jelen lesz a tervezett expedíció többi tagja, és én is ott leszek. Ha pedig elutasítja ajánlato-mat, legyen szíves értesítést küldeni ugyanarra a címre. Az utazás költségeit minden esetben megtérítjük.
Tisztelő híve
Nyikolaj Innokentyevics Truhanov Munku-Szardik, 1913. XII. 1.
A professzor letette a levelet, és elgondolkodott.
„Truhanov? Mintha már hallottam volna ezt a nevet, de hol és mi-kor? Úgy rémlik, geofizikai* vagy csillagászati problémáikkal
kapcso-latban. Utána kell nézni. Roppant érdekes. Valahol Mongólia határán él, és expedíciót indít a Jeges-tengerre!”
Kastanov a telefonhoz nyúlt, és felhívott egy csillagászprofesszort. Kartársa a következőket közölte: Truhanov az egyetem elvégzése óta geofizikával és csillagászattal foglalkozik. Nemrég csillagvizsgálót épített a Mongólia határán húzódó Szaján-hegylánc Munku-Szardik csúcsán, hogy a felhőtlen nappalokban és éjszakákban bővelkedő hosszú teleken át megfigyeléseket végezhessen a tiszta és áttetsző ke-let-szibériai égbolton. – De mi köze ehhez a sarkvidéknek? Hiszen a Jeges-tenger fölött a légkör kedvezőtlenebb csillagászati megfigyelé-sekre, mint a Munku-Szardik hegyen?
Erre a kérdésre a csillagász semmilyen választ sem tudott adni, Kastanovnak pedig nem volt más választása, mint hogy január 2-ra halassza kíváncsisága kielégítését. Természetesen úgy határozott, hogy Moszkvába utazik.
* A geofizika a Föld fizikájával, mágneses, elektromos tulajdonságával, a nehézségi erővel,
a radioaktivitással, a mélységek hőmérsékletével, a Föld mélyének fizikai állapotával foglalkozó tudomány
2. A MOSZKVAI TANÁCSKOZÁS
1914. január 2-án délben Kastanov professzor autón a „Metropol” szálló elé érkezett, és bekopogott a 133. számú szoba ajtaján, ahová a portás irányította. Az ajtó kitárult, és a professzor belépett a tágas, vi-lágos szobába, ahol néhányan már várakoztak. Egyikük felkelt, elébe sietett, kezet nyújtott és felkiáltott:
– Ön pontos, mint az óra, Pjotr Ivanovics, noha pocsék az idő: va-lóságos szibériai hóvihar tombol! Ez a pontosság kitűnő előjel vállal-kozásunk számára. Nagyon örülök, hogy megjött, és itt üdvözölhetem! Truhanov vagyok. Engedje meg, hogy bemutassam a többieket.
A jelenlevők egymás után felálltak helyükről, és Truhanov bemu-tatta őket Kastanovnak:
– Szemjon Szemjonovics Papocskin zoológus, egyetemi magánta-nár.
– Ivan Andrejevics Borovoj, a Központi Fizikai Obszervatórium meteorológusa.
– Mihail Ignatyevics Gromeko botanikus és orvos.
A szoba közepén álló kerek asztalt a sarkvidék nagy térképe borí-totta, amelyre feltűnő színes vonalakkal berajzolták az utolsó ötven év expedícióinak útvonalait. A Tajmir-félszigettől északra már az a föld-rész is szerepelt a térképen, amelyet Vilkickij 1913 nyarán fedezett fel.*
Amikor valamennyien elhelyezkedtek az asztal körül, Truhanov beszélni kezdett.
– Mint ez a térkép mutatja önöknek, a Szibéria, Észak-Európa, Grönland és Észak-Amerika között fekvő sarkvidéki terület öthatod részét számos expedíció útvonala barázdálja. Az ismeretlen föld cso-dálatos felfedezése azonban, melyet Vilkickij tett nemrégen, arra vall, hogy ezen a vidéken a tudomány még jelentős eredményeket érhet el. Csak az a fontos, hogy céltudatosan irányítsuk erőfeszítéseinket, fel-használjuk elődeink tapasztalatait.
– A XVII. és XVIII. századi nagyszerű expedíciók – Proncsiscsev,
Laptyev, Gyezsnyev, Bering expedíciói – munkáját, valamint Vrang-elnak és Middendorffnak a XIX. század első felében Szibéria legésza-kibb részén végzett kutatásait napjainkban Szedov, Bruszilov és Rusz-anov expedíciói folytatják, akik a Kara- vagy Barents-tengeren végez-nek kutatásokat. Ugyancsak ide jutott el Vilkickij is, és természetesen folytatja kutatásait. Velük nem akarok versenyezni.
– Terveim – folytatta Truhanov rövid szünet után – a sarkvidéki terület egy másik részére vonatkoznak. Vessenek egy pillantást a Csukcs-félszigettől és Alaszkától északra elterülő nagy fehér foltra: egyetlen színes vonal sem szeli át! A balszerencsés „Jeanette”,* amely
a jég foglya lett, e folttól délre haladt. Sverdrup és Amundsen legutol-só expedíciói keletebbre végezték kutatásaikat, az észak-amerikai szi-gettenger szigetei között.
E fehér folt területén ismeretlen szárazföld vagy nagy sziget van, amely mintegy fele Grönlandnak. Az is lehet, hogy egész szigettengert találhatunk. Nézzenek a térképre: a folt keleti peremén feltünteti azt az állítólagos szárazföldet, amelyet Crocker látott messziről, déli szélén pedig a Kennan-föld látható. Nansen véleménye szerint a Jeges-tenger e részén nincs nagy szárazföld; Peary viszont – épp ellenkezőleg – bi-zonyos benne, hogy a Thomas Hubbard-fok-tól északnyugati irányban nagy szárazföld peremét látta.
Harris, az Egyesült Államok partfelmérő geodéziai hivatalának tagja, az Alaszka északi partjain észlelhető dagály és apály tanulmá-nyozása alapján bizonyos benne, hogy ilyen szárazföld létezik. Kije-lentése szerint, a Beaufort-tenger vízszintingadozása nem a Csendes-óceánból ered, s nem a szűk és sekély Bering-szoroson keresztül jut Alaszka északi partjához, hanem az Atlanti-óceánból, a Norvégia és Grönland közötti mély tengerszakaszokon át. A feltételezett szárazföld és az alaszkai és szibériai partok között ez az ingadozás csökken. Ha a szárazföld nem volna, akkor a dagályhullám a Grönlandi-tengerről az Északi-sarkon keresztül késedelem nélkül, változatlan erővel jutna egyenest Alaszka és a Csukcs-föld partjaihoz. A szárazföld létezését még az is bizonyítja, hogy a nyugat felől nyílt Beaufort-tengeren a
nyugati szelek növelik a dagályt, a keleti szelek pedig mérséklik, és az árhullám magassága eléri a két métert. Ez csak két szárazföld közti, szűk tengeren lehetséges. Az észak-amerikai szigettengertől csak kes-keny szoros választja el a feltételezett szárazföldet. Ha ez a szoros szé-les volna – az Atlanti-óceán árhulláma elérhetné a Bank-sziget partja-it, találkoznék a szárazföldet nyugatról és délről kerülő árhullámmal, és a két hullám megsemmisítené egymást. MacClure-nak a Bank-szi-get nyugati partjánál végzett megfigyelései azonban bebizonyították, hogy itt még mindig a Beaufort-tengerből, nyugatról jövő árhullám uralkodik.
– Így tehát – fejezte be Truhanov beszámolóját – majdnem bizo-nyosra vehető a sarkvidéknek ezen a részén egy szárazföld vagy ösz-szefüggő, nagy szigetcsoport létezése, és csak az a feladat, hogy felfe-dezzük, és Oroszország birtokába vegyük. Értesültem róla, hogy a ka-nadai kormány expedíciót szerel fel, amelynek az a rendeltetése, hogy ez év nyarán kelet felől behatoljon a térképen fehér folttal szereplő te-rületre. Nem késlekedhetünk tovább: délről és nyugatról, a Bering-ö-böl irányából el kell jutnunk erre a területre, mert különben a Sarkvi-dék utolsó ismeretlen részét az angolok kutatják át, és teljesen meghó-dítják.
Ezért határoztam el, hogy expedíciót szervezek és indítok ide. Önöket pedig arra kérem, hogy vegyenek részt benne.
Most pedig engedjék meg, hogy beszámoljak legközelebbi terve-imről. Hajónk már ősz óta épül; a „Fram”-hoz* hasonló lesz, de a
leg-utóbbi hajóutak tapasztalatai alapján tökéletesítettük. A napokban bo-csátják vízre. Kapitánya személyesen fogja irányítani a hajó végleges felszerelését. A szerződés értelmében a hajónak április végére teljesen késznek kell lennie, május 1-re pedig Vlagyivosztokba érkezik, hogy fedélzetére vegye az expedíció tagjait. Május elején felszedjük a hor-gonyt, és egyenesen Kamcsatka felé tartunk. Petropavlovszkban, esz-kimó kutyákat és egy-két kamcsatkait veszünk fel, aki jártas a kutya-hajtásban. Ha Kamcsatkán ez nem sikerül, akkor a Csukcs-félszigeten is szerezhetünk kutyákat, a Bering-szoros mentén; itt ugyanis ki kell
kötnünk, hogy elláthassuk magunkat jukolával* a kutyák számára, és
sarki ruházatot szerezzünk embereinknek. A Bering-szoroson áthalad-va, nem északnyugatnak fordulunk, mint a „Jeanette”, hanem északke-letre, egyenest a keresett föld felé. Természetes, hogy hamarosan jég-táblákkal találkozunk, és a lehető legmesszebbre törünk előre a jég kö-zött; valószínű azonban, hogy hajón nem jutunk el a föld partjához, ezért szánkaravánt indítunk, amely azután lehetőleg messzebbre hatol északra. Az expedíciót egyévi élelmiszerrel látjuk el, hogy a telet ott tölthesse, ha őszre nem tud visszatérni, vagy ha a hajó, amely a föld vagy az összefüggő jégmező déli partja mentén cirkál majd, nem ké-pes a sarki éjszaka beállta előtt fedélzetére venni az expedíciót. A hajó a szárazföld peremén, egymástól meghatározott távolságra, élelmi-szer-raktárakat tesz partra, hogy a szánexpedíció kiegészíthesse kész-leteit, ha valamilyen szerencsétlenség következtében még egy évig nem tudna visszatérni. Ha pedig a hajó jövő nyár végére sem tér visz-sza valamelyik kikötőbe, amelynek távíró-összeköttetése van Európá-val, akkor a következő év tavaszán mentőexpedíció indul, hogy felku-tassa a hajót, és hazaszállítsa a szánkaravánt.
Expedíciónknak nem az a célja, hogy új irányból érje el az Északi-sarkot – fejezte be Truhanov –, hanem csak a Bering-szorostól északra feltételezett szárazföld kikutatására törekszik, a feladat mégis megle-hetősen nehéz. Legjobb esetben ez év őszén térünk vissza hazánkba, és esetleg meg sem látjuk a keresett földet; valószínűbb azonban, hogy a telet jégtáblák közé fagyott hajón vagy a szárazföldön kell töltenünk, és csak egy-két év múlva térhetünk vissza. Legrosszabb esetben pedig elpusztulunk. Ezzel a lehetőséggel mindegyikünk számoljon, és ennek megfelelően intézkedjék.
Truhanov kis szünetet tartott. Ezalatt mindenki fontolóra vehette, hogyan vélekedjék a dologról.
Majd Truhanov így folytatta:
– Ha valamelyikük most, az expedíció tervének ismertetése után, lehetetlennek tartja, hogy részt vegyen benne, akkor arra kérem, május
* Jukolának nevezik Szibéria északi részén a javarészt lazacból készített szárított halat,
elejéig ne tegyen senkinek se említést róla, nehogy külföldiek meg-előzhessenek.
– Ha nem tévedek – jegyezte meg Kastanov –, ön, Nyikolaj Inno-kentyevics, azt a kifejezést használta: „Szánkaravánt indítunk.” Ön nem szándékozik személyesen részt venni az ismeretlen szárazföld felkutatásában?
– Sajnos, nem, Pjotr Ivanovics. A hajón maradok, mert jóformán járni sem tudok. Térdtől lefelé ugyanis műlábam van: olyan szeren-csétlenül törtem el egyik lábamat a kietlen Szaján-hegységben, hogy nyomorék lettem, és csak ülő életmódra vagyok alkalmas.
– Ki indul a szánexpedícióval?
– Mindenki, rajtam és a kapitányon, valamint egy-két kamcsatkain vagy csukcson kívül, vagyis öten-hatan maradunk a hajón. A szakem-berek a növény-, állat- és ásványvilág kutatásával foglalkoznak, mete-orológusunk pedig a légköri jelenségek vizsgálatán kívül a földrajzi hosszúság és szélesség meghatározását is elvégzi. Igaz-e, Ivan Andre-jevics?
– Tökéletesen igaz, elég tapasztalatom van ezen a téren – felelte Borovoj.
– Nem ragaszkodom hozzá, hogy azonnal döntsenek, részt vesz-nek-e az expedícióban – folytatta Truhanov. – Mindegyikük nyugod-tan, magában vegye fontolóra ajánlatomat.
– Mikor kell végleges választ adnunk? – kérdezte Papocskin. – Egy hét múlva, ugyanebben az órában. Hosszabb gondolkodási időt, sajnos, nem adhatok önöknek, mert egyikük visszalépése esetén más, megfelelő szakembert kell keresnem, január végén pedig vissza-térek Szibériába, hogy elintézzem hátralevő ügyeimet csillagvizsgá-lómban, amelytől hosszú időre távol leszek.
Egy hét múlva ugyanabban az órában valamennyien megjelentek Truhanov szállodai szobájában. Csak a kapitány hiányzott, aki már el-utazott, hogy átvegye a hajót. A tudósok közül egyik sem utasította vissza, hogy részt vegyen az expedícióban, amely – a rájuk váró nél-külözések és veszélyek ellenére – igen csábítónak ígérkezett. Truha-nov örömmel jegyezte meg, hogy az expedíció tagjainak egységes,
té-továzás nélküli elhatározása előre biztosítja a vállalkozás sikerét. Má-sodszor is megtárgyalták a tervet, és mindegyikük megtette a szakmá-jával kapcsolatos észrevételeit arról, hogy milyen tudományos és sze-mélyi felszerelésre van szüksége.
A következő napon szétszéledtek. A részvevők felkészültek az ex-pedícióra, és elintézték személyes ügyeiket.
3. INDULÁS
Április 20-án a szibériai expresszel elhagyta Moszkvát Kastanov professzor, Papocskin zoológus, Borovoj meteorológus és Gromeko orvos, akik megbeszélésük értelmében Oroszország különböző részei-ből jöttek össze a találkozóra. Tíz nap múlva megérkeztek Vlagyi-vosztok pályaudvarára.
A szállodában, ahol szobát foglaltak részükre, az utasok már ott találták Truhanovot, aki egy héttel előbb érkezett a városba, hogy kü-lönböző holmikat vásároljon. Másnap, május 1-én, mind az öten a ki-kötőbe mentek. Hajójuk, a „Sarkcsillag” parancsnoki hídjáról a kapi-tány széltől cserzett arca mosolygott feléjük.
Három napig tartott a szén, a kenőolaj, az élelmiszer, a különböző tudományos felszerelés és az expedíció tagjai személyi poggyászának berakása. A harmadik napon maguk is hajóra szálltak.
Május 4-én reggel mindennel elkészültek. Megtörtént a vámvizs-gálat, a személyzet és az utasok elfoglalták helyüket.
A „Sarkcsillag” sebesen hasította az Aranyszarv-öböl hullámait. Délben megkerülte a Szamárfül-fokot, elhaladt az Orosz-sziget mel-lett, és kelet felé vette útját. Az expedíciónak mind az öt tagja a pa-rancsnoki hídon állt, és elkísérte tekintetével a tovatűnő várost, amely festőién tárult eléjük a zöld öböl partján emelkedő dombokon. Lelkük-ben önkéntelenül ez a kérdés támadt: viszontlátom-e valaha ezeket a partokat és hazámat? A friss tengeri szél és az öböl után kezdődő hul-lámverés azonban hamar elűzte ezeket a gondolatokat.
a hazai part távolba vesző, sötét csíkjára, és lementek a közös terembe. Reggeli után valamennyien újra a fedélzetre mentek, hogy egy pil-lantást vessenek az Aszkold-sziget sötét tömegére: ez volt az utolsó hazai földdarab Kamcsatkáig. A szigetet elhagyva a „Sarkcsillag” ke-let felé fordult. A szél elült, és a hajó simán hasította a Japán-tenger kék habjait, amely délen és keleten egészen a látóhatár pereméig ter-jedt. Csak északon, tizenöt-húsz kilométer távolságban, látszott még az usszuri part sötét vonala. Napnyugtakor, a Povorotnij-fok után, ez a partvonal is hamar eltűnt szemük elől.
A hajó élesen északkelet felé fordult. – Melyik kikötőbe tartunk?
– Egyikbe sem, hacsak erős vihar nem kényszerít rá. A légsúlymé-rő azonban magasan áll, és a Kurili-szigetekig nem ígérkezik vihar.
– És ott?
– Ott a hideg Ohotszki-tenger majd bizonyára kellemetlenséget szerez nekünk. A Csendes-óceánnak ez a csúf zuga majdnem mindig megtáncoltatja a Kamcsatkába igyekvő hajókat. Hirtelen vihar, köd, eső vagy hó – főként tavasszal és ősszel – mindennapos jelenség ezen a vidéken. De ez csak iskola lesz számunkra, előkészület a sarkvidéki éghajlati viszonyokhoz.
A tenger nyugodt volt, és így ezen az éjszakán valamennyien jól kialudták magukat, és kipihenték az úti előkészületek fáradalmait. Másnap azonban Truhanov jóslata valóra vált. A légsúlymérő hirtelen süllyedt, metsző északkeleti szél kerekedett, szürke esőfelhők vonták be az eget, és megeredt az apró szemű, őszi eső. A Türelem-fok ma-gasságában a „Sarkcsillag” majdnem egészen keletnek fordult, és Sza-halintól mindjobban távolodva a nyílt Ohotszki-tengerre ért. Az erős hullámverés oldalba kapta, és az utasoknak igen nyugtalan éjszakájuk volt.
Másnap sem javult az idő. Eső és havazás váltakozott. Fehér tarajú sötét hullámok zúdultak a hajó bal oldalára, és átcsaptak a fedélzeten. Az utasok kénytelenek voltak a közös teremben üldögélni, ahol be-szélgetéssel ütötték el az időt. Papocskin és Borovoj nehezen viselte el a hajó ringását, és sem reggelinél, sem ebédnél nem jelent meg. A
ka-pitány csak rövid időre hagyta el a parancsnoki hidat. A vihar szeren-csére nem volt heves, és éjszakára alábbhagyott. Reggel a Paramusir-sziget, a Kurili-lánc északi részének legnagyobb szigete tűnt fel az utasok előtt, jobbra pedig a kis Makanusi- és Onekotan-sziget látszott, valamint a Tooruszir-tűzhányó, amelyből sűrű füstoszlop emelkedett. A szél elállt, a füst egyenesen fölfelé szállt, és a felső légköri rétegek-ben szürke felhővé terebélyesedett, amely alig látszott a borús égen. Néhány mérföldnyire délre óriási oszlopként magaslott a vízből a füg-gőleges Avosszi-szirt: olyan volt, mint valami hatalmas, fekete ujj, amely a hajót fenyegeti. A hullámverés fehér csíkja élesen elválasztot-ta a szirt elválasztot-talpát a tenger felszínétől, amely a szürke megvilágításban olajzöldnek látszott.
– Milyen zordak ezek a szigetek! – kiáltott fel Papocskin, aki a tá-volban látszó föld hírére feljött a fedélzetre. – Komor fekete és vörös sziklák, nagy bozótos területek.
– Ráadásul állandó a köd; nyáron esik, télen hóviharok tombolnak – tette hozzá Truhanov –, és mégis élnek itt emberek.
– A Kurili-szigetek mind vulkánikus eredetűek – magyarázta Kas-tanov. – Huszonhárom tűzhányó van rajtuk, tizenhat közülük többé-kevésbé állandóan működik. Ez a láncolat, amely Kamcsatkát össze-köti Japánnal, a Tuszkarora nevű nagy tengerárok nyugati peremén húzódik; ez az árok néhol kilencezer-ötszáz méter mély. A földkéreg nagy törésvonalait rendszerint tűzhányók kísérik, az errefelé gyakori földrengések pedig azt bizonyítják, hogy még van mozgás a földké-regben, és egyensúlya sokszor megbomlik.
4. A FÜSTÖLGŐ TÜZHÁNYÓKÜPOK ORSZÁGA
Délután kedvező szél kerekedett. A „Sarkcsillag” kibontotta vala-mennyi vitorláját, és kétszeres sebességgel sietett Kamcsatka felé, amely már feltűnt a látóhatáron. Hamarosan a Lopatka-fok elé értek, majd tűzhányókúpok vonulata tárult az utasok szeme elé. Egyesek szabályos kúp alakúak voltak, mások lapos tetejűek, és alacsony
hegy-hátak szabályos láncolata kötötte össze őket. A karcsú tűzhányókúpo-kat és a köztük húzódó hegyláncot hó borította. Fehér színe élesen el-ütött az ég sötét hátterétől.
A holdas éjszaka lehetővé tette, hogy sértetlenül áthaladjanak az Avacsi-öböl szűk kapuján. A „Sarkcsillag” bevonta vitorláit, lassan át-siklott a kapu magas sziklái között, és tágas öbölbe ért, amelynek part-ján egyetlen fényecske sem árulta el ember jelenlétét. Már éjfél is el-múlt, s a kis Petropavlovszk városa az igazak álmát aludta. Az öböl sima tükre ezüstösen csillogott a ragyogó holdfényben, messze észa-kon pedig az Avacsi-tűzhányó, mint valami fehér kísértet, karcsún emelkedett ki az ég sötét hátteréből. Enyhe fagy érződött. Úgy tetszett, hogy Kamcsatka még téli álmát alussza.
Egy óra múlva a hajó horgonyt vetett a parttól mintegy száz lépés-nyire, az alvó városka előtt. A láncok csörömpölése felriasztotta a ku-tyákat, és ugatás, vonítás verte fel az éjszaka csendjét. Egyetlen lakos sem törődött vele. Ez a hangverseny többször is megismétlődött, de nyilván megszokott jelenség volt.
Reggel az utasok nagy sürgés-forgásra ébredtek. A hajó szenet, ivóvizet, élelmiszert rakodott. Mindnyájan a fedélzetre siettek. A fé-nyes nap már magasan a hegyek fölött járt. A város életre kelt.
A hosszú hajóút után mindenki szeretett volna már szilárd talajt érezni lába alatt; ezért sebtében megreggeliztek, és az élelmiszerrako-mányért induló bárkára szálltak. A parton már összesereglett Petro-pavloszk apraja-nagyja, még a lábukat alig vonszoló öregek is eljöt-tek, hogy megbámulják a hajót és utasait, friss híreket halljanak távoli hazájukból, és megtudják, nem hoztak-e olyan áruikat, amelyekre szükségük van.
A tömeg mögött, a lejtős domboldalban, festői összevisszaságban terültek el a lakosok nyomorúságos házikói. Itt-ott kivált közülük egy-egy nagy és tekintélyes épület: a városi iskola, a kórház, a kormányzó-sági hivatal új székháza, valamint néhány áruraktár.
Az utasok meglepődve vették észre, hogy utcának nyoma sincs. A házak összevissza, szétszórtan épültek ott, ahol tulajdonosuknak vagy építőjüknek tetszett, egyik az öbölre nézett, másik oldalát fordította
fe-léje, harmadik pedig ferdén állt. Körülöttük hombárok, fészerek, kará-mok, jukolaszárítók voltak. Sok helyütt még kupacokban vagy össze-függő darabokban feküdt a piszkos, olvadó hó; zavaros patakok csör-gedeztek belőle a tenger felé, és a járókelőknek minduntalan át kellett ugraniuk rajtuk, mert sem járda, sem palló nem volt sehol.
Az is meglepte mindannyiukat, hogy baromfit és kis háziállatokat alig láttak. Ennek az volt a magyarázata, hogy a szánhúzó kutyák, amelyek nélkülözhetetlenek Kamcsatkában, felfalják a szárnyasokat; főként tél vége felé pusztítják őket, amikor elfogynak a jukolakészle-tek. Minden ház körül láttak kutyákat: vastag bundájú, különböző szí-nű, szép állatok voltak. Egyik a napon sütkérezett festői pózban, má-sik a ház körüli hulladékban turkált, a harmadik meg verekedett vagy játszott társaival. Az utasok érdeklődéssel nézegették ezeket az állato-kat, hiszen ilyen kutyák vesznek majd részt a „Sarkcsillag” expedíció-jában: ők lesznek a „közlekedési eszközök” az ismeretlen hó- és jég-mezőkön. Most, hogy a téli utazások befejeződtek, és Kamcsatkán tel-jesen járhatatlanok lettek az utak, a kutyák jól megérdemelt pihenőjü-ket élvezték, és meg nem érdemelten böjtöltek. Meg is látszott beesett oldalukon és mohó tekintetükön.
Noha az utasoknak minduntalan ide-oda kellett kanyarogniuk a házak és melléképületek között, alig fél óra alatt bejárták egész Petro-pavlovszkot, és a város szélére jutottak. A botanikus remélte, hogy itt tavaszi növényeket gyűjthet. De csalódott reményeiben: mindenütt magasan állt még a hó, és csak a meredekebb lejtőkön, ahol már meg-kezdődött az olvadás, akadt néhány zsenge boglárkalevél.* A bőséges
téli havazás és a hideg Ohotszki-tenger hatására Kamcsatkában későn kezdődik a tavasz, a föld csak május végén szabadul meg a hótakaró-tól. Az ősz azonban november végéig is eltarthat.
A város felső végéből pompás kilátás nyílt az egész hegykoszorú övezte Avacsi-öbölre. Néhol meredek, sötét sziklafal zuhant a víz tük-réhez, másutt pedig patakvölgyekkel barázdák, lankás hegyhátak ereszkedtek alá, amelyek már megszabadultak a tél bilincseitől.
A hegykoszorú csak nyugaton húzódott hátrább az öböl partjától,
ott, ahol az Avacsi-folyócska lapályos torkolatvidéke látszott. A kis folyó torkolatánál jól láthatták a hasonló nevű település házacskáit: ez volt Petropavlovszkon kívül az egyetlen lakott hely ennek a mintegy húsz kilométer átmérőjű, pompás fekvésű medencének a partján, amely be tudná fogadni valamennyi nagy és kis hatalom hajóhadát, ki-tűnően védett a tenger felől, és kietlenségével mégis meglepi a nézőt. Sima tükrén egyetlen vitorla sem fehérlett, a környező erdő borította hegyeket viszont még fehér téli hótakaró födte.
Amikor utasaink visszatértek a partra, érdekes jelenet szemtanúi lehettek. A víz partján harminc, párosával egymáshoz kötött kutya állt, amelyet az expedíció számára válogattak ki. Néhány matróz és kíván-csiak tömege vette körül az állatokat, amelyek igen nyugtalanok vol-tak: vonítottak, kapálóztak, menekülni próbáltak. A vízen, közvetlenül a partnál, ormótlan bárka állt: ebbe akarták berakni őket. Egy derékig meztelen, tagbaszakadt férfi, nyilván a kajur – vagyis hajtó – nyakon ragadott két rúgkapáló és vonító kutyát, a bárkához cipelte, és berakta a farába. De mihelyt hátat fordított, hogy a következő párért menjen, az okos állatok, amelyek nyilván nem szerették a vízi utazást, partra ugrottak, és társaik közé keveredtek. Ez a jelenet többször megismét-lődött, a nézők harsány kacagása közepette. Nem segített sem rúgás, sem kiabálás: az ebek nem voltak hajlandók elhagyni hazájukat. A ka-jur magából kikelve káromkodott, oroszul és kamcsadál nyelven, a né-zők hahotáztak, és különféle tanácsokat adtak a kajurnak, a kutyák vo-nítottak – egyszóval éktelen lárma volt.
A kajur végül is elmés módot eszelt ki a bozontos utasok behajó-zására – jóllehet ez a módszer nem volt valami kellemes számukra. A bárkát – miután kötelét egyik matróz kezébe nyomta – mintegy öt lé-pésnyire betaszította a vízbe, majd hajigálni kezdte a rúgkapáló állato-kat a bárkába. A kutyák bukfencet vetettek a levegőben, a bárka fene-kére zuhantak, majd mellső lábukkal nyomban a csónak peremére áll-tak, és kétségbeesetten vonítotáll-tak, de mégsem mertek a vízbe ugrani. Amikor a bárka megtelt a szüntelenül rúgkapáló és csaholó ebekkel, a matrózok és a kajur gyorsan beugrottak, és megragadták az evezőket. Az első evezőcsapásra a kutyafalka mintegy varázsütésre
elcsendese-dett, és az egész út alatt meg sem mukkant. Mihelyt azonban a bárka a „Sarkcsillag” oldalának ütődött, újult erővel folytatódott a zenebona. A partról látni lehetett, amint a kutyákat párosával felvonták a fedél-zetre egy kötélen lebocsátott kosárban, és a kajur a számukra kijelölt rekeszbe vitte őket, ahol a jókora adag szárított hal megbékítette őket sorsukkal.
Másnap a fedélzeti sürgés-forgás, a horgonylánc csörömpölése és a riadt kutyák vonítása már korán felzavarta az utasokat, akik nem voltak restek felmenni a fedélzetre, hogy utolsó pillantást vessenek a városkára. Lakói a partra tódultak a hajó búcsúztatására. Hurráztak, szerencsés utat kívántak, sapkájukat, kendőjüket lobogtatták, a kutyák vonítottak – a „Sarkcsillag” pedig eközben simán megfordult, és teljes gőzzel az öböl kapuja felé haladt. A part hamar a messzeségbe tűnt, és ugyanakkor a háttérben, a városhoz legközelebb eső hegyek mögül előbukkant az Avacsi-tűzhányó hófehér kúpja. Csúcsából vékony, át-tetsző füstcsík szállt fölfelé.
– Pipál a hegyünk! – szólalt meg valaki az utasok háta mögött, akik a fedélzet szélén álltak, és a csodálatos panorámában gyönyör-ködtek.
Mindnyájan megfordultak. Az az erélyes férfi állt előttük, aki elő-ző nap a csónakba dobálta a kutyákat. Most kuhljanka volt rajta: szar-vasbőr bekecs, prémmel kifelé fordítva. Keskeny, kissé ferde metszé-sű, barna szeme, kiugró arccsontja, barnás arcszíne, tompa orra és gyér fekete bajusza nyomban elárulta mongol származását. Mosolyog-va nézett az utasokra.
– Expedíciónk új tagja: Ilja Sztyepanovics Igolkin – mutatta be a kajurt Truhanov, és kezet rázott vele. – Igolkin harminc kutya paran-csolója és a vezérszán kajurja, ő tanít meg minket e nyughatatlan álla-tok vezetésére.
– A mi kutyáink igen nyugodt állatok, parancsnok úr! – ellenke-zett a kajur. – Már el is csendesedtek. Hiszen senki sem hagyja el szí-vesen a hazáját, hát ezért vonítottak.
expe-díció új tagjáról. Igolkin a Bajkálon túlról való burját-kozák volt, a mongol határ melletti egyik faluból. Részt vett a Japán elleni háború-ban, utána pedig Vlagyivosztokban maradt. Egy tudományos expedí-cióval Kamcsatkába került. Megtetszett neki a füstölgő tűzhányók or-szága, a szabad táj, a halban gazdag vizek, a medvevadászat. Második hazára lelt itt, hamarosan hozzászokott a sajátos életkörülményekhez, és egész Petropavlovszkban ismert kajur és vadászkísérő lett. Truha-nov expedíciójához a magas bér csábította, amelyet egy évre előre megkapott, és lehetővé tette, hogy házat építsen, jószágot szerezzen, és halász- és vadászeszközöket vásároljon.
Egy órával a horgony felszedése után a „Sarkcsillag” már beka-nyarodott az Avacsi-öböl mintegy öt kilométer hosszú kapuján. A be-járattól jobbra, a Babuskin-fok függőleges szikláival szemközt, a mintegy száz méter magas, lapos tetejű, óriási fekete Babuskin-szikla meredt ki a vízből: a tengeri madarak kedvelt fészekrakó helye.
A hajógép zajára felriadt száz meg száz sirály, kárókatona és más madár röpdösött a szirt körül. Éles vijjogásuk betöltötte a levegőt.
Miután a „Sarkcsillag” megkerülte a Dalnyij-fokot, amelyen vilá-gítótorony állt, északkeletnek fordult, és mindjobban eltávolodott Kamcsatka keleti partjaitól.
Két napon át nem volt semmi érdekes látvány. Azonkívül hideg északkeleti szél fújt, és hol esőt, hol ólmos esőt vagy havat hozott. A tenger hullámzott, és a meleg fülke csábítóbb volt a nedves fedélzet-nél.
Végre elállt a szél, ekkor azonban úszó jégtáblák tűntek fel, és köd ereszkedett le. Két napig lassan haladtak, nehogy jégmezőbe ütközze-nek. Az idő kiderült, és jobbról feltűnt a sziklás Szent Lőrinc-sziget partja, balra pedig a Csukcs-fok. Ez utóbbitól nyugatra, a mély Gond-viselés-öböl partján egy kereskedelmi telep húzódott meg: itt volt az expedíció szénkészlete, amelyet egy korábban bérelt hajó szállított ide. A „Sarkcsillag” horgonyt. vetett, és megkezdődött a szén beraká-sa. Az egyheti tengeri út után mindnyájan örömmel siettek a partra. A sziklák azonban elzárták a távolibb kirándulás útját, a lejtőket pedig még hó borította, csak a telep közvetlen környéke volt járható.
5. A BERING-SZOROS
Két nap múlva, miután szénnel megrakodott, a „Sarkcsillag” meg-kerülte a Csukcs-fokot, és befordult a Bering-szorosba. Az ázsiai part közelében haladt; az alacsony hegyek meredeken lejtettek a tengerpart felé, vagy lankásan ereszkedtek alá a széles völgyekhez, amelyek e ki-etlen vidék belsejébe nyúltak. Noha május vége volt, nagy hómezők látszottak mindenütt, és csak a meredek déli és délnyugati lejtők vol-tak teljesen hómentesek, és zöldellt rajtuk zsenge fű vagy az alacsony, terebélyes sarki fűz- és nyírbokrok üde lombja.
A szoros zöldes habjai fölött gyakran köd gomolygott, és eltakarta a messzeséget. Az eget állandóan alacsony, ólomszínű esőfelhők borí-tották, amelyekből eső vagy hó hullott a fedélzetre. A felhők mögül olykor-olykor kibukkant a Nap, amely sok fényt adott, de kevés mele-get. A napsugarak fényében Ázsia északkeleti csücskének zord partjai sem festettek olyan barátságtalanul.
Amikor a köd eloszlott, vagy felszakadozott a megújuló széllöké-sekre – amelyek fehéren tarajozták a tenger zöld habjait –, keleten fel-tűnt Amerika halványan kéklő sík partja. Egyre gyakrabban találkoz-tak úszó jéggel: nem alkotott összefüggő tömeget, hanem kisebb jég-mezőkre szakadt, vagy szép jéghegyek alakjában jelent meg, amelyek-nek szeszélyes körvonalai elragadtatásba ejtették az északi tengereken nem járt utasokat.
Nagyobb jégmező közeledtét rendszerint ködsáv jelezte, úgyhogy a kapitány mindig felkészülhetett a találkozásra, és kitérhetett vala-merre. Túl közel merészkedni a jéghegyhez veszélyes: a jéghegy víz alatti része ugyanis, amint az áramlás egyre délebbre sodorja, fokoza-tosan olvad, mivel a tengervíz hőmérséklete zérus fölött van; végül a jéghegy víz fölötti része labilis egyensúlyi helyzetbe kerül, és a leg-csekélyebb okra – széllökésre, puskalövésre, sőt hangos kiáltásra – a jéghegy váratlanul felborulhat, és elsüllyesztheti a közelébe került ha-jót.
A part lakatlan volt: nem látszott sem füstcsík, sem ember vagy ál-lat. Ezért roppant csodálkoztak a fedélzeten összegyűlt utasaink, ami-kor egy sziklás fok mögötti kicsiny öbölből hirtelen csónak bukkant elő: egyetlen evezős hajtotta, aki buzgón dolgozott a lapáttal, és sebe-sen haladt a „Sarkcsillag” irányával merőlegesebe-sen. Amikor azonban észrevette, hogy a hajó gyorsabb nála, kiabálni kezdett, és kendőjével integetett.
A kapitány jelt adott, hogy csökkentsék a sebességet. Szócsövön át oda kiáltott az evezősnek, hogy jöjjön a hajóhoz. Amikor azonban közelebb ért, kiderült, hogy csukcs kajak. A kapitány arra gondolt, hogy csukcs az utasa, aki csak azért állította meg a hajót, hogy pálin-kát vagy dohányt kérjen – és már „teljes gőzzel előré”-t akart vezé-nyelni. Ekkor azonban az evezős – aki közben egészen közel ért a ha-jóhoz – így kiáltott: – Isten szerelmére, vegyenek fel!
A gépet megállították, és a kajak a hajóhoz siklott. Leengedték a kötélhágcsót. Az ismeretlen gyorsan felmászott a fedélzetre, levetette füles prémsapkáját, és az expedíció tagjaihoz fordult.
– Köszönöm, hogy megmentettek – mondta örömmel.
Jól megtermett, széles vállú férfi volt, arca napbarnított, szeme vi-lágoskék, szőke szakálla csapzott. Szélcibálta vörösesszőke haja való-színűleg már rég nem látott ollót.
Csukcs módra volt öltözve, bal kezében kicsiny, de igen nehéznek látszó bőrzsákot tartott.
Truhanov hozzálépett, kezet nyújtott, és így szólt: – Úgy látom, hajótörést szenvedett, ugye?
Az orosz beszédre az ismeretlen arca felderült. Gyorsan végighor-dozta tekintetét az expedíció tagjain, majd a fedélzetre tette zsákját, sorjában kezet rázott mindenkivel, és közben sietve magyarázta, oro-szul:
– Örömmel látom, hogy önök honfitársaim! Én is orosz vagyok: nevem Jakov Maksejev, Jekatyerinburgból. Micsoda szerencse: hajó-val találkoztam, és honfitársaim közé kerültem! Aranyat fedeztem fel a csukcs parton. Élelmiszerkészletem azonban elfogyott, és kénytelen voltam otthagyni a lelőhelyet. Már második napja evezek dél felé,
ab-ban a reményben, hogy lakott vidékre jutok. Kérem, adjanak ennem, már második napja tengeri kagylókon élek.
Truhanov, útitársaitól kísérve, a közös terembe vezette az új utast. Ott hideg felvágottal és teával kínálták, hogy valamennyire csillapítsa éhségét; az ebéd ugyanis még nem volt kész. Maksejev farkasétvágy-gyal falatozott, és közben elmesélte kalandjait:
– Bányamérnök vagyok. A legutóbbi években szibériai és távol-keleti aranylelőhelyeken dolgoztam. Nyughatatlan természetem van, szeretek utazni, új vidékeket megismerni, és amikor tavaly a helyi la-kosoktól hallottam, hogy a Csukcs-félszigeten, hír szerint, arany van, elhatároztam, hogy odamegyek és felkutatom. Az igazat megvallva, nem annyira az arany vonzott, mint inkább az a vágyam, hogy megis-merjem ezt a távoli, alig feltárt vidéket.
Két helyi lakos kíséretében, aki társamul ajánlkozott, útnak indul-tam, és szerencsésen partra szálltam a Csukcs-félszigeten. Itt hamaro-san sikerült gazdag aranymezőt találnom, és sok aranyat, mostam ki. Mivel azonban élelmiszerkészletünk csekély volt, én pedig egy ideig még maradni szándékoztam, két útitársamat a legközelebbi csukcs fa-luba küldtem élelmiszerért – de mindeddig még nem tértek vissza, noha már több mint egy hónap eltelt távozásuk óta.
Amikor Maksejev befejezte történetét, Truhanov megmagyarázta, hogy a „Sarkcsillag” nem kereskedelmi hajó, ők pedig északra tarta-nak, és nem tudják egyik kikötőbe sem szállítani.
– Csak azt tehetjük, hogy átadjuk önt egy szembejövő hajónak – fejezte be.
– De ha hajójuk nem kereskedelmi hajó, akkor mi a rendeltetése, hová tart?
– Orosz sarki expedíciót visz, amelynek tagjait maga előtt láthatja, és a Beaufort-tengerre tart.
– Nos, akkor, úgy látszik, ideig-óráig önökkel kell hajóznom, ha-csak nem akarnak kitenni egy lakatlan szigetre, mint valami Robin-sont! – nevetett Maksejev. – De már említettem, hogy a rajtam levőn kívül semmim sincs: sem fehérneműm, sem rendes ruhám, csak ez az átkos fém, amely lehetővé teszi, hogy megfizessek önöknek
minde-nért.
– Erről szó sem lehet – szakította félbe Truhanov. – Kisegítettük a bajból egy honfitársunkat, és nagy örömmel tettük. Ruhánk és fehér-neműnk van elég. Ön pedig majdnem ugyanolyan termetű és testalka-tú, mint én.
Maksejevet külön fülkében szállásolták el, ahol megmosakodha-tott, átöltözhetett, és elhelyezhette aranyát. Este már egészen más kül-sőben jelent meg a társalgóban, és kalandjairól szóló történetekkel szórakoztatta az utazókat. Igen kedvező benyomást tett mindannyiuk-ra, és amikor aludni tért, Truhanov ezzel a kérdéssel fordult az expedí-ció tagjaihoz:
– Ne ajánljuk-e neki, hogy csatlakozzék hozzánk? Energikus, erős és tapasztalt embernek látszik, kellemes, közlékeny természetű, és minden esetben, minden körülmények között hasznunkra lehet.
– Igen, és emellett egészen kulturált, jóllehet, nehéz sora volt ezen a vad, lakatlan vidéken – jegyezte meg Kastanov.
– Ismeri az eszkimó nyelvet, és ez jó szolgálatot tehet nekünk a feltételezett szárazföldön, amelyen – ha egyáltalán lakott – bizonyára eszkimók élnek – fűzte hozzá Gromeko.
– Így hát, valamennyiük egyetértésével felajánlom neki, hogy ve-gyen részt expedíciónkban – fejezte be a beszélgetést Truhanov –, vagy inkább még várok néhány napot: hiszen úgysem mehet sehová, és addig jobban megismerjük.
Másnap reggel, Maksejev kérésére, a „Sarkcsillag” letért útjáról, és befordult a tágas Szent Lőrinc-öbölbe, amelynek északi partján volt az általa felfedezett aranylelőhely. Maksejev magával akarta vinni szerény ingóságait, azonkívül pedig azt ajánlotta Truhanovnak, hogy szedjék szét és vigyék el kicsiny házát, amelynek hasznát veheti az ex-pedíció, ha a keresett földön kell töltenie a telet. A házikó és a mellet-te álló fészer gondosan összeilleszmellet-tett részekből állt, úgyhogy néhány óra alatt szétszedhették, és a hajóra rakhatták. A „Sarkcsillag” kikötött a parton, és az egész legénység az utasokkal együtt munkához látott. Délre már a fedélzetre szállították a házat, és a hajó folytatta útját észak felé.
6. AZ ISMERETLEN FÖLD KERESÉSE KÖZBEN
Késő este, amikor a le nem nyugvó nap vörös gömbként bukdá-csolt az északi látóhatáron, a „Sarkcsillag” kifutott a Bering-szorosból a Jeges-tengerre.
Távolban, nyugat felé, Ázsia északkeleti vége látszott: a Gyezs-nyev-fok, amelynek meredek lejtőin hómezők ragyogtak a Nap bíbor fényében. Az utasok még egy búcsúpillantást vetettek a zord, néptelen part felé, amely mégiscsak hazájuk része volt.
Keleten, a könnyű ködben, látni lehetett a Walesi herceg-fokot, amelyet szintén maguk mögött hagytak. Előttük a tenger jóformán tel-jesen jégmentes volt. Az utóbbi időben javarészt déli szél fújt, amely a szoros amerikai partja mentén haladó meleg áramlattal együtt északra űzte a jég zömét – ez igen kedvező körülmény volt további útjuk szá-mára.
Másnap reggel utasaink felmentek a fedélzetre, de nyugaton már hiába kerestek földet. Keleten még látszott Alaszka partja, a sziklás Lisburne- és Remény-fok, amelyek a Kotzebue-öblöt határolták észak-ról.
Kedvező szél fújt. A „Sarkcsillag” kibontotta vitorláit, és úgy su-hant a hullámokon, mint valami óriási sirály. Olykor jégmezők és ki-sebb jéghegyek kerültek útjába, amelyek könnyedén ringva, lassan úsztak a szél szárnyán, északkelet felé.
Amikor Alaszka partjai már-már eltűntek a látóhatáron, Maksejev, aki útitársaival együtt a fedélzet korlátjánál állt, felkiáltott:
– Ég veled, volt orosz föld, drága kincs, amelyet az amerikaiaknak ajándékoztunk!
– Hogyhogy? – csodálkozott Borovoj. – Emlékezetem szerint, kor-mányunk eladta az Egyesült Államoknak ezt a kietlen országot.*
– Igen, eladta hétmillió dollárért. De tudják-e, már mennyi hasznot
* A cári Oroszország kormánya 1867-ben adta el Alaszkát az Egyesült Államoknak 7 200
húztak a jenkik ebből a kietlen országból?
– Nos, hát ugyanannyit vagy esetleg kétszerannyitl
– Óriási tévedés! Csupán aranyból kétszázmillió dollárértéket szállítottak el Alaszkából. Aranyon kívül pedig – amelyet még nem merítettek ki teljesen – ezüst, réz, ón és kőszén is van itt, amelyet csak most kezdenek feltárni. Azután prémes állatok, nagy erdőségek a Yu-kon mentén… Vasútvonal épül, a YuYu-konon gőzhajók járnak.
– No, nekünk nincs mit sajnálnunk! – jegyezte meg Truhanov. – A cári kormány kezében Alaszka ugyanolyan kezdetleges állapotban maradt volna, mint a Csukcs-föld, ahol szintén akad arany, szén meg prém is, de semmi hasznot sem hajt.
Kastanov más véleményen volt.
– Ideig-óráig Oroszország szabad fejlődését feltartóztatja a cári önkényuralom. De ha megváltozik a kormány, megkezdhetjük a nagy-arányú kiaknázást, és Alaszka nagy hasznunkra lehetne. Alaszka és a Csukcs-föld birtokában a Csendes-óceán északi részének urai volnánk, és egyetlen amerikai rabló sem merészkednék ide; most pedig a Be-ring-tenger és a Jeges-tenger urainak érzik magukat.
– Sőt a Csukcs-föld urainak is! – fűzte hozzá. Maksejev keserűen. – Árukkal látják el a csukcsokat, pálinkát adnak cserébe a prémért, rozmáragyarért, bőrökért.
Másnap reggel már nem látszott föld. A „Sarkcsillag” csökkentett sebességgel haladt a parttalannak látszó tengeren. Mindenfelé jégtáb-lák fehérlettek. Elöl sűrű köd gomolygott. A szél alábbhagyott, időn-ként nagy pelyhekben hullott a hó, ilyenkor a látóhatár gyorsan össze-zsugorodott, a hajó pedig meglassította iramát; a levegő hőmérséklete csupán +0,5° volt. Déltájban kibukkant a Nap, és lehetővé tette, hogy meghatározzák a hajó helyzetét: a 70° 3' szélességi körön voltak. A „Sarkcsillag” tehát a kedvező szélben és a majdnem jégmentes tenge-ren harminchat óra alatt a Bering-szoros kijárata és a keresett föld partja közti távolság egyharmadát tette meg.
E kedvező feltételek a következő két napon is megmaradtak, és az utasok már az északi szélesség 73° 39'-ig jutottak. A Beaufort-tenge-ren hajózásuk negyedik estéjén azonban a jég gyorsan sűrűsödött, és a
hajónak csakhamar lavíroznia kellett a jégmezők közti keskeny vízsá-vokban.
Egész úton egyetlen hajóval sem találkoztak; az évszak bizonyára még túl korai volt a bálnavadászok számára. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, Truhanov így szólt Maksejevhez:
– Mint látja, Jakov Grigorjevics, nem találkoztunk bálnavadászok-kal, és így – akár akarja, akár nem – a „Sarkcsillag”-on kell maradnia. A vendégem lesz. Vagy inkább részt venne a szánexpedícióban, ha megtaláljuk a keresett földet?
– Bármilyen kellemes is az ön társasága – jelentette ki Maksejev –, mégsem szívesen üldögélnék fél évig vagy egy évig tétlenül a ha-jón. Az expedícióban pedig nagy örömmel vennék részt, és azt hi-szem, hasznomat látnák. Jártas vagyok a sízésben, kutyaszán hajtásá-ban, és Igolkinnal együtt gondoskodnék az állatokról. Értek a főzés-hez, a felmérésfőzés-hez, Kastanov professzor segítségére lehetnék geológi-ai megfigyeléseiben. Bányamérnök vagyok, tehát értek valamit a föld-tanhoz.
– Így tehát eldöntöttük a kérdést. Nagyon örülök, hogy az expedí-ció létszáma egy tetterős és tapasztalt emberrel gyarapszik – jelentette ki Truhanov.
Maksejev részvételének feltételeiben igen hamar megállapodtak. Este Maksejev megmutatta Kastanovnak alaszkai és csukcs-földi kő-zetgyűjteményét. A professzor nagy érdeklődéssel nézte végig a gyűj-teményt, és meggyőződött róla, hogy Maksejevnek alapos ismeretei vannak, és jó segítőtársa lehet munkájában.
Éjszaka néhány órán át egy helyben kellett állniuk. Teljes szél-csend volt, és a köd annyira összesűrűsödött, hogy tízlépésnyire sem lehetett látni: minden elmerült a híg, tejfehér páráiban. A „Sarkcsillag” megállt egy nagy jégmező szélén, és az őrök kivételével valamennyien nyugodtan aludtak reggelig.
Reggel a köd a könnyű északi szél hatására kissé szétfoszlott. Megtették az előkészületeket az út folytatására. A szél hamarosan megerősödött, a köd fokozatosan délre szállt és eltűnt, a jégmezők zi-zegni kezdtek, és szintén megmozdultak.
Jóformán jégmentes folyosó nyílt, a „Sarkcsillag” előtt, amely észak-északkeleti irányban, gőzzel haladt, de lassan; hogy össze ne üt-közzék a jégtáblákkal, és időben megállhasson, vagy elfordulhasson valamerre.
Éjfélig váltakozó sebességgel, hol lassan, hol elég gyorsan halad-tak. Ekkor azonban a Nap – amely dél óta állandóan sütött – eltűnt az északi látóhatáron sűrűsödő köd fátylában, amely hamarosan a „Sark-csillagra” is ráborult. Az éjszaka kevésbé volt nyugodt, mint az előző: könnyű északi szél fújt, a jégmezők megmozdultak, egymásra torlód-tak, recsegve hasadtak szét. A gomolygó köd lehetetlenné tette, hogy megtalálják az utat, és ezért javarészt egy helyben kellett vesztegelni-ük. Állandóan résen voltak, nehogy két nagy jégtábla közé szorulja-nak.
Reggelre megerősödött az északi szél, szétfoszlatta a ködöt, a jég azonban erős mozgásba jött, és az utasoknak izgalmas napjuk volt. A kapitánynak minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy lassan előre-jussanak: a hajó a jégmezők közt lavírozott, néha hátrált, egyszer jobbra, egyszer balra kanyarodott. A matrózok hosszú csáklyával ke-zükben álltak a korlátnál, hogy távol tartsák a torlódó jégtáblákat. Sze-rencsére a jégmezők szélei már erősen letöredeztek, jéghegyek nem voltak, és csak a helyenként felhalmozódott jégtörmeléksorok jelentet-tek komolyabb veszélyt.
Éjszaka az utasaknak is részt kellett venniük a jégtáblákkal vívott harcban, hogy a matrózok felváltva pihenhessenek. Köd nem volt, eléggé friss északi szél fújt, és a hajó tovább haladt előre. Reggel északra szálló madárcsapatot vettek észre, és egy kilométernyire a ha-jótól két medvét. Mindez föld közelségére vallott.
Déltájt megállapították a hajó helyzetét: az északi szélesség 75° 12’ 5”-nél voltak. A „Sarkcsillag” tehát, a jég ellenére, három nap és három éjszaka alatt 1° 33’-et haladt észak felé.
Amikor a kapitány a térképen megjelölte a hajó eddigi útvonalát, Truhanov szólt az expedíció tagjaihoz, akik az asztal köré gyűltek:
– Mindeddig rendkívüli szerencsénk volt! 1879-ben a „Jeanette”, amely, akárcsak a „Sarkcsillag”, a Bering-szorosból indult, egész
nyá-ron át a jég közt vergődött, és még az északi szélesség 73°-ig sem ju-tott, szeptember elején pedig a Vrangel-szigettől valamivel északkelet-re végleg megészakkelet-rekedt. Mi pedig négy és fél nap alatt különösebb nehéz-ség nélkül a 75°-on túlra törtünk előre.
– Innen már gyalogszerrel is eljuthatunk a keresett földig, ha a jég végleg utunkat állja – jegyezte meg a kapitány. – Véleményem szerint alig nyolcvan-száz kilométer van hátra.
7. A FRIDTJOF NANSEN- FÖLDÖN
Ugyanaznap késő este a látóhatár – a szokásossal ellentétben – megtisztult a ködtől és az esőfelhőktől. Amikor a Nap majdnem a szemhatár peremére ereszkedett, az ég bíborvörös mezején távoli, eny-hén csipkézett vonulat tűnt fel.
– Kétségtelenül föld! – kiáltott a kapitány, aki messzelátón vizs-gálta a látóhatárt. – Jégmezőnek nincs ilyen körvonala, azonkívül pe-dig sok sötét folt látszik a fehér háttéren!
– És közelebb van, mint gondoltuk! Azt hiszem, nincs messzebb ötven-hatvan kilométernél – jegyezte meg Maksejev.
– Tehát van sarki szárazföld, és expedíciónk nem indult el hiába! – állapította meg Truhanov elégedetten.
Valamennyiükben izgalmat keltett a föld megjelenése, és sokáig nem feküdtek le. Köd nem volt, és ezért az utasoknak ritka látványban lehetett részük: éjfélkor a Nap, amely tüzes korongként gurult a távoli hegylánc gerince fölött, nem nyugodott le, hanem ismét lassan emel-kedni kezdett.
A „Sarkcsillag” egész éjjel és egész délelőtt folytatta útját. To-vábbra is többé-kevésbé sűrű jégtáblák között tört előre. Délben meg-állapították a hajó helyzetét: kiderült, hogy huszonnégy óra alatt ismét majdnem fél fokkal jutottak északabbra.
Estefelé a Nap, amely reggel óta jóformán szünet nélkül sütött – ez nagy ritkaság ezen a szélességi körön –, eltűnt a felhők mögött. Nemsokára az egész ég beborult, és hóvihar kerekedett. Az apró
sze-mű hó elvakította az emberek szemét, minden eltűnt a fehéres homály-ban. A szél nem korbácsolhatott nagy hullámokat ezen a sűrű jéggel borított tengeren, a jégmezők azonban megmozdultak, egymásnak üt-köztek, és peremükön a jégtáblák egymásra torlódtak; némelyik négy, sőt hat méter magas volt. A hajó veszélyes helyzetbe került. Gőz alatt kellett tartani, és kénytelen volt jóformán egy helyben vesztegelni, és közben hol kissé előrehaladt, hol meg hátrált, hogy távol tartsa magá-tól a jeget. Mindenki készen állt, és csak a hajótest különleges szerke-zetének volt köszönhető, hogy a hajó kiállta a jég rettenetes erejű nyo-mását.
A „Sarkcsillag”-nak végül sikerült bejutnia az óriási jégmező kele-ti oldalán tátongó tágas résbe. A hajó itt védve volt a közvetlen nyo-mástól, és nyugodtan tölthette az éjszaka hátralevő részét.
Délre a hóvihar alábbhagyott, a Nap kibukkant, és lehetővé tette a szélességi kör meghatározását. Mindannyiuk kellemetlen meglepeté-sére kiderült, hogy az északi szél a jéggel együtt délre sodorta a hajót. A szél azonban egyúttal alaposan széttörte és szétszaggatta a jégmező-ket, úgyhogy a következő két nap alatt, amikor borús és csendes volt az idő, a „Sarkcsillag” eléggé könnyen utat tört magának, és kétségte-lenül jelentősen északabbra jutott.
A földnek közel kellett lennie. A mérőón ugyanis, amely a Beau-fort-tengeren eddig állandóan 5-700 tengeri öl mélységet jelzett, most már 80 ölnyire fenékbe ütközött. Nyilván már itt kezdődött a sarki szárazföld kontinentális küszöbje. A borús idő, az alacsonyan járó fel-hők és a szemerkélő eső miatt azonban semmi sem látszott a közeli földből.
Ugyanaznap, június 2-án este, a mérőón már csak 20 öl mélységet mutatott, és elöl összefüggő jégmező fehérlett. A hajó lassan haladt, nehogy homokzátonyra fusson, amely föld közelében igen valószínű. Éjszaka néhány órán át vesztegelni kellett, mert a sűrű köd teljesen el-takarta a környéket.
Reggel keleti szél támadt, a köd szertefoszlott. Kiderült, hogy a „Sarkcsillag” egy körülbelül húsz méter magas jégfal széle közelében van, amely kelet és nyugat felé egészen a látóhatár pereméig ért.
– Ez valószínűleg a szárazföld jégfala, amely éppúgy körülveszi ezt a sarkvidéki földet, mint a Déli-sarkot! – közölte Truhanov a fedél-zetre sereglett útitársaival.
Minthogy a hely alkalmatlan volt szánexpedíció partra szállítására, a hajó keletnek fordult. Azt remélték ugyanis, hogy öblöt találnak vagy legalább rést a jégfalban, amely lehetővé teszi, hogy felkapasz-kodjanak a jég felszínére. A mérőón tizenhat öl mélységet mutatott, és feltehető volt, hogy a jégfal talapzata a tengerfenékre támaszkodik.
A fal közvetlen közelében haladni veszélyes volt, mert a repedé-sek barázdálta függőleges, sőt kifelé hajló jégtömegből gyakran ki-sebb-nagyobb darabok szakadtak le, és tompa csobbanással a vízbe hulltak. Egyes repedések mély, de szűk, kanyonszerű hasadékokká öb-lösödtek, és patakok zuhatagként rohantak le rajtuk. Olykor jéghegyek tűntek fel, amelyek leváltak a falról, és megfeneklettek a homokzáto-nyon, vagy a szél nyugatra sodorta őket.
A hajó lassan haladt. Homokzátonyokat és jégmezőket kellett el-kerülnie, úgyhogy huszonnégy óra alatt csupán negyven kilométert tett meg. Ezen a napon estefelé azonban hosszú kiszögellés bukkant fel előttük: mintha a jégfal irányát változtatva, dél felé fordult volna. Amikor azonban a „Sarkcsillag” közelebb ért, kiderült, hogy a kiszö-gellés nem jég, hanem a szárazföld sziklás foka.
Vacsoránál, a közös teremben arról folyt a szó, hogy milyen nevet adjanak az újonnan felfedezett földnek. Úgy döntöttek, hogy Fridtjof Nansen-földnek nevezik, a sarki tengerek és földek nagy kutatójának tiszteletére. A fokot pedig Truhanovról, az expedíció szervezőjéről ne-vezték el, noha Truhanov tiltakozott ez ellen.
Közvetlenül a fok előtt a jégfal kissé hátrább vonult észak felé. így kicsiny öböl nyílt, amely azonban elég mély volt, hogy partra szállít-hassák a szánkülönítményt.
A hajón egész éjszaka lázas munka folyt. Sietniük kellett, hogy ki-használják a kedvező időt. A déli szél a parthoz szoríthatta a jégmező-ket, és elzárta volna az öblöt. Mindnyájan részt vettek a poggyász ki-rakásában. A fok vége felé a jégfal lejjebb ereszkedett, és részekre vált. Köztük könnyen utat vághattak a jégmező tetejére. Míg az
expe-díció tagjai a partra szállított felszerelést válogatták, és a szánokra rak-ták, a matrózok felmásztak a Truhanov-fok gerincére, és magas kőgú-lát emeltek a földbe szúrt pózna körül, amelyre a „Sarkcsillag” ágyúi-nak háromszoros sortüze közben felvonták az orosz zászlót.
A gúla egyúttal tájékozódási pontul szolgált a hajó számára, amelynek az volt a feladata, hogy a föld partja mentén cirkáljon, fel-mérje és tanulmányozza a partot. De támaszpontja volt a szárazföld belsejébe induló szánkaravánnak is, amelynek ide kellett visszatérnie, hogy újra hajóra szálljon. A gúla kövei közé beforrasztott cinkládát helyeztek; a ládában levő okmány tanúsította, hogy ezt a földet a „Sarkcsillag” nevű hajóval ide érkezett Truhanov-expedíció fedezte fel 1914. június 4 (17-én)*, és Fridtjof Nansen-földnek nevezte el. Az
okmányt az expedíció valamennyi tagja aláírta, és a hajó pecsétjével is megerősítették.
Másnap este az expedíció valamennyi tagja utoljára gyűlt össze a „Sarkcsillag” közös termében, búcsúvacsorára. Vacsora közben vég-leg eldöntötték a hajó további útjával kapcsolatos kérdéseket, valamint azt is, hogy miként nyújthatnak segítséget a szánkülönítménynek, ha a megállapított időre nem tér vissza.
A „Sarkcsillag”-nak raktárt kellett létesítenie a gúla mellett. Több hónapra elegendő élelmiszer-, tüzelő- és ruhakészletet hagy itt, hogy az expedíció berendezkedhessek télire, ha a hajót valamiért nem talál-ja itt.
A szánexpedíció azt a feladatot kapta, hogy hat-nyolc hétig egye-nesen észak felé haladjon, majd pedig térjen vissza délre, lehetőleg más úton, de igyekezzék újra a Truhanov-fokhoz jutni. A poggyász megkönnyítése és a visszatérés biztosítása céljából az expedíció körül-belül ötven kilométerenként három napra elegendő élelmiszerkészletet rak le. A raktárakban egyúttal feljegyzést is hagy útirányáról, arra az esetre, ha a hajón maradottak keresésükre indulnak.
Másnap reggel a „Sarkcsillag” zászlódíszben, két ágyúja sortüzé-vel búcsúztatta az induló szánexpedíciót. Búcsúzáskor Truhanov
lepe-* Az első szám a régi orosz időszámítást jelzi, amely az Októberi Forradalomig volt
csételt borítékot nyújtott át Kastanovnak, és így szólt:
– Ha a Nansen-földön való útjuk során kilátástalan helyzetbe ke-rülnek, vagy értetlenül állnak a környező jelenségekkel szemben, és nem képesek azokat megmagyarázni, nem tudják, mitévők legyenek – akkor nyissák fel ezt a borítékot! Tartalma talán segítségükre lesz, hogy megtalálják a helyes döntést. Végső szükség nélkül azonban – kérem önt – ne nyissák fel a borítékot. Ha minden többé-kevésbé si-mán, normálisan alakul, akkor semmi szükség sem lesz utasításaimra, sőt, esetleg teljesen indokolatlanok lennének.
A hajó majdnem egész legénysége elkísérte az expedíciót a jégfal tetejére. Melegen kezet szorítottak, majd a három súlyosan megrakott szán – amelyet nyolc-nyolc kutya húzott – és a hat ember elindult észak felé. Hat tartalék kutya futott a szánok mellett.
8. AZ OROSZ-HEGYLÁNCON KERESZTÜL
Az expedíció két napon át hófödte síkságon haladt a Nansen-föld belsejébe. A síkság enyhén emelkedett észak felé, és nem akadályozta gyors haladásukat; a jégben ritkán akadt repedés, és az is javarészt hó-val volt betömve. Borús idő volt, a déli szél sűrű felhőket hozott; a fel-hőkből időnként hó hullott, és eltakarta a messzeséget. Az emberek és a kutyák fokozatosan hozzászoktak munkájukhoz. Az élen Borovoj haladt, és botjával tapogatta a havat, hogy idejében felfedezze a rése-ket, és iránytűjét figyelte, hogy a helyes irányt megtartsák. Maksejev, Papocskin és Igolkin szánja mellett haladt, és a kutyákat irányította. Gromeko kissé oldalt baktatott, de eléggé közel ahhoz, hogy segítsen valamelyik szánnak, ha történetesen megreked. A menetet Kastanov zárta be, aki – szintén iránytűvel a kezében -az útvonalat térképezte. Az utolsó szán végére odométert erősítettek: számlálókészülékkel ösz-szekapcsolt könnyű kereket, amely a megtett távolságot mutatta. Ezért az utolsó szánt különösen óvni kellett a rongálódástól.
Valamennyi utas egyforma sarkvidéki ruhát viselt. Mindegyiken csukcs kuhljanka, vagyis csuklyás szőrmeing volt, prémmel befelé. A
szánokon voltak még tartalék kuhljankák, amelyeket hideg esetén az első fölé húzhattak, de szőrmével kifelé; most, nyáron azonban egy kuhljanka is elég volt, esőben ezt is kötött gyapjúkabáttal kellett fel-cserélni, mert a szarvasbőrnek árt a nedvesség. Lábukon hasonló, pré-mes, bő nadrág volt, szintén prémmel befelé, és torbaszi: puha szőr-mecsizma. Nagy melegben egész prémes ruhájukat gyapjú-ruhával cserélhették fel, amelyet magukkal vittek, minden eshetőségre készen.
Valamennyien sítalpon, bot segítségével haladtak. A hómezőt dombok és mélyedések sora borította, amelyeket a téli hóviharok hoz-tak létre, és az olvadás csak részben simított el. Jobban akadályozták a haladást, mint a ritkán útjukba kerülő rések. Maksejev azzal szórakoz-tatta társait, hogy beszélgetett a szánjába fogott kutyákkal, amelyeket jellegzetes nevekkel ruházott fel: a nagy fekete vezérkutya például a „Tábornok” nevet kapta. Éjszakára könnyű és szilárd bambuszvázon nyugvó, könnyű típusú jurtát* állítottak fel; a sátor fala mentén,
kör-ben helyezték el a hálózsákokat, középre a főzésre szolgáló spiritusz-kályhát tették, a felső keresztrúdra pedig lámpát akasztottak. A kutyá-kat a sátor körül sorakozó szánokhoz kötötték.
A második napon, estefelé, ötvenöt kilométernyire a partraszállás helyétől, felállították az első élelmiszer-raktárt visszafelé útjukhoz, és hókupacokból rakott gúlával jelölték meg, csúcsára pedig vörös zász-lót tűztek.
Harmadnap a hófödte síkság erősebben kezdett emelkedni. Egyre több hasadék állta útjukat, és meglassította előrejutásukat. Óvatosab-ban kellett haladniuk, a havat fürkészve, nehogy beszakadjon alattuk a hasadékot borító vékony jégréteg. Este a táj közeli változásának jeleit észlelték.
Északon a felhők szétváltak – szétkergette őket a szél. Szürke foszlányok és gomolyaik közt magas hegyek bukkantak elő, és tűntek el megint: hosszú vonaluk az egész látóhatárt betöltötte, a hófehér hát-tér előtt sziklanyúlványok feketéllettek. A le nem nyugvó Nap korong-ja a hegy gerince fölött lebegett, fakón világított, és vörösesre festette a felhőket. Az előtérben havas síkság terült el, amelyet foltok és
