Az utasok három napon át száraz sztyeppvidéken haladtak, majd elérték déli szélét, és itt egy csapásra megváltozott a növényzet. A fo- lyó partjait tűlevelű fák, szágópálmák* és sokfajta páfrányok zöld .bo-
zótja borította; többnyire teljesen ismeretlen fajták voltak, és ember- magasságig értek. A part mentén a vízben nádszerű, magas növények rengetege emelkedett, a lapos homokzátonyokat pedig másfél méter magas és több mint huszonöt milliméteres átmérőjű zsurlók borították. A bozótból szüntelen cirpelés hallatszott, a víz fölött pedig furcsa ro- varok keringtek. Szitakötőre hasonlítottak, de kiterjesztett szárnyuk majdnem negyven centiméter hosszú volt, fémesen csillogó testük pe- dig jó húsz centiméternyi; egyik aranyos-sárga volt, másik acélszürke, harmadik smaragdzöld, negyedik sötétkék, ötödik tűzvörös. Röpdös- tek, libegtek a napsugarakban, egymást kergették, és közben dallamos, csörgő hangot hallattak, amely kasztanyetta** csattogására emlékezte-
tett.
Az utasokat megigézte a szép kép, és letették evezőiket. A csónak lassan úszott lefelé, az evezősök pedig gyönyörködtek a szokatlan lát- ványban. Papocskin lepkefogó hálót vett elő, és hosszas próbálkozás után elfogta az egyik szitakötőt; amikor azonban kihúzta a hálóból, a
* A szágópálmák a nyitva termők osztálya Cycadea rendjének egyik családja, amelybe pál-
maszerű fák tartoznak. Erősen fejlett belük keményítőben gazdag, ez szolgáltatja a szágót. A szá- gópálma a forró égövben nő, ott 83 faját ismerik. Régebbi földtörténeti korokban fontos szerepet játszott a növényvilágban, és már a kőszén időszakban megjelent, a jura és a kréta időszakban pedig a flóra jellegzetes növénye volt. A jelenlegi pálmák a kréta időszak végén jelentek meg
** Kasztanyetta – két, féldió alakú fadarab. A hüvelyk- és a mutatóujjra erősítik, és tánc
közben a zene ütemére csattogtatják. Hazája Spanyolország. Dél-Olaszországban is elterjedt (A szerk.)
rovar erősein belemart ujjába, és a zoológus zavarában eleresztette. A partokat szegélyező sűrű növényfal lehetetlenné tette a kikötést. A hosszú evezéstől fáradt utasok hiába kerestek szemükkel akár egy kicsiny tisztást, ahol tábort üthetnének éjszakára.
Közben már alaposan megéheztek, de a zsurlófélék zöld sövénye egyre sűrűbb lett.
– A sztyepp végén kellett volna tábort ütnünk! – mondta Grome- ko.
– Máskor okosabbak leszünk – nevetett Maksejev.
Egyik kilométert a másik követte, de a zöld fal sehol sem szakadt meg. Végre egy kanyarulat mögött, a bal parton alacsony sáv látszott.
Hosszú, keskeny földnyelv nyúlt a vízbe, majd homokzátonyban folytatódott, és csak zsurló borította. Jobb híján úgy határoztak, hogy itt letáboroznak, és sátorhelyet készítenek maguknak. A csónakokat a földnyelv és a part közötti kis öbölbe kormányozták, majd előrántották vadászkéseiket, és rohamra indultak a zsurlók ellen. De ez nem volt könnyű feladat: a kemény, vastag szárak ellenálltak a késnek, a levá- gott szárak helyén pedig szúrós tövek maradtak, amelyekre nem lehe- tett leülni, sem lefeküdni.
– Próbáljuk meg tövestül kitépni – ajánlotta a botanikus. -Valószí- nűleg nem gyökereznek erősen ebben a lágy folyami hordalékban.
Jó tanács volt: a zsurlót könnyűszerrel kitépték a talajból, és fél óra alatt puha helyet tisztítottak a sátor és a tábortűz számára. De nem volt mivel tüzet rakni: a zöld zsurló nem égett. Nemcsak hogy vacso- rát nem készíthettek, hanem még teát sem tudtak főzni. Azonkívül a fűből valósággal rajzottak a felriasztott szúnyogok: jó húsz milliméter nagyok lehettek, és csak máglya füstjével űzhették volna el őket.
– Várjunk csak – mondta Gromeko. – Útközben, nem messze in- nen, a sűrűből kiálló fatörzset láttam. El kellene hozni.
Gromeko és Maksejev eloldozta az egyik csónakot a tutajtól, és el- indult a folyón felfelé. Fejszét, kötelet vittek magukkal. Száz-kétszáz lépésre táborhelyüktől valóban észrevettek egy vastag, kiszáradt fát, amely kiállt a zöld rengetegből; néhány ága is volt, de olyan magasan állt a víz fölött, hogy sem kézzel, sem fejszével nem érhették el.
– Próbáljuk meg átvetni a kötelet az egyik ágon, talán letörik -ja- vasolta Maksejev.
Gromeko a zsurlóba kapaszkodva, egy helyben tartotta a csónakot, Maksejev pedig átdobta a kötelet egy vastag ágon, és húzni kezdte. Az ág azonban nem tört le, hanem az egész fa recsegett-ropogott.
– Hagyja a csónakot, inkább segítsen húzni! – kiáltotta Maksejev társának.
A himbálózó csónakban állva, mindketten megragadták a kötelet, és teljes erejükből megrántották. A fa leroskadt, nagy lendülettel a csónak orrára zuhant, és súlyával a vízbe nyomta. Gromeko épp hogy megkapaszkodott a zsurlóban, és odahúzta a csónak farát – de a csó- nak máris eltűnt a vízben.
– Szörnyű! Hát most mit tegyünk? – kiáltott fel Maksejev.
Mindketten a csónak farában ültek, lábuk a vízbe lógott, fél kézzel a zsurlókba kapaszkodtak, másik kezükkel pedig a kötelet fogták, 'hogy a víz el ne sodorja a balszerencséjüket okozó fát.
– A partra nem mászhatunk ki, a vizet nincs mivel kimerni, tehát nem tehetünk egyebet, mint hogy segítségül hívjuk a többieket – szólt Gromeko.
Mindketten hallózni és kiabálni kezdtek. Eleinte senki sem vála- szolt. Nemsokára Kastanov hangja hallatszott: azt kérdezte, mi történt.
– Evezzen ide valaki, segítségünkre, vödröt is hozzon: csónakunk elsüllyedt!
– Azonnal megyek! – hangzott a válasz.
Ekkor az elsüllyedt csónak orra mellett óriási, zöldesbarna fej buk- kant fel a vízből: rövid, széles pofa, lapos koponya, apró szempár… Az állat egy ideig a meglepetéstől megdermedt embereket bámulta, azután kitátotta száját, és elővillantotta több sorban meredező, fehér fogait, majd felfelé kapaszkodott a csónak orrára, amely súlya alatt még mélyebbre merült. Előtűnt az állat rövid, vastag nyaka, utána tör- zsének eleje – széles mellső mancsainak karmaival a csónak szélébe fogózott.
A két kutató nem hozott magával puskát, hiszen a fa, amelyért ide- jöttek, igen közel volt táborhelyükhöz, így most fegyvertelenül álltak
szemben ezzel az ismeretlen fajtájú kétéltűvel, amely kétségtelenül húsevő, erős állat volt. Még a fejszék is a csónak orrában maradtak, és most a vízben voltak, az állat lába alatt.
– Kösse hamar a kését az evező nyelére! – kiáltotta Maksejev. – Én megpróbálom a másik evezővel feltartóztatni ezt a szörnyet. Elő- húzta kését, és foga közé szorította, majd megragadta az evezőt, és tel- jes erejéből lapjával az állat félig nyitott szájára sújtott. Az ínyére és nyelvére mért erős csapás meghökkentette az állatot, amely görcsösen összezárta száját. Recsegés hallatszott: az éles fogak szétmorzsolták a fát, és belemélyedtek a lapát vasszegélyébe. Maksejev egyre beljebb taszította az evezőt a ragadozó torkába, de a lapát mind rövidebb lett, mivel az óriási állkapocs szaporán dolgozott, és véres fadarabokat szórt szerteszét.
Ekkor azonban Gromeko – aki közben csizmája szíjával a másik evező rúdjához kötötte nagy vadászkését – felemelkedett Maksejev háta mögül, és a szörnyeteg szemébe döfte a rögtönzött kopját. Az ál- lat a fájdalomtól eszét vesztve félreugrott, kitépte az evezőt Maksejev kezéből, és eltűnt a folyóban.
Egy pillanatra kibukkant széles, barnászöld háta, a gerince mentén húzódó kettős pikkelysor, valamint rövid, vastag farka, amely olyan erővel sújtott a vízre, hogy mindkét vadász tetőtől talpig csuromvizes lett.
A csónak, amelyet a szörnyeteg hirtelen mozdulata elrántott a parttól, elmerült.
Kastanov, aki társai segítségére sietett, ékkor már nem volt messze a katasztrófa színhelyétől; a kanyar mögül kievezett, észrevette a nagy vízörvényt, amelyet a szörnyeteg kavart fel, de nem tudta, mi történt.
Hirtelen egy fatörzs siklott el mellette a hullámokon bukdácsolva, hol alábukott, hol meg felmerült; Kastanov krokodilnak vélte, és már rá akart sújtani csáklyájával. Ekkor azonban felharsant Gromeko kiál- tása, aki nem akarta elszalasztani zsákmányát, amely már annyi fárad- ságot okozott.
– Fogja ki azt a fadarabot! Hisz az a tüzelőnk!
fát. Végre odaért társaihoz, akik derékig vízben álltak.
Némi vesződség után kiemelték a csónakot, kimerték a vizet, és a zsákmányolt fával együtt visszatértek a sátorhoz. Papocskin vadul hessegette a szúnyogokat, Tábornok pedig füléig a vízbe gázolt, hogy meneküljön előlük.
Gyorsan partra húzták a fatörzset, széthasogatták, és hamarosan vidáman pattogott a tűz. Zsurlókat vetettek rá, és olyan maró füst csa- pott fel, hogy a szúnyogok nyomban megfutamodtak, a tűz mellett szárítkozó Maksejevnek és Gromekónak pedig a könnye patakzott tő- le.
Elmesélték, hogyan támadt rájuk a vízi szörnyeteg. Kastanov vé- gighallgatta, majd megjegyezte:
– Azt hiszem, ez a gyíkféle abba a családba tartozott, amelyik bolygónk felszínén a harmadkor kezdetén halt ki.
– Ichthyosaurus* talán? – kérdezte Maksejev. Eszébe jutott egy és
más, amit az őslénytanból tanult a bányamérnöki karon.
– Nem, az önök elbeszélése szerint nem az. Az Ichthyosaurus jó- val nagyobb volt, fejének alakja is más, és korábban élt, és jura idő- szakban. Inkább kréta időszakbeli kisebb krokodilhoz hasonlít.
– Bizony, Ichthyosaurusszal nem bántak volna el ilyen könnyen – jegyezte meg Papocskin –, a Plesiosaurusnak pedig hosszabb nyaka volt, mint az ön evezője, és egykettőre bekapta volna mindkettőjüket, be sem mászott volna a csónakba.
– Remélhető, hogy idővel ezekkel az óriási gyíkfélékkel is találko- zunk – mondta Kastanov. – Hiszen amint lejjebb haladunk a folyón, egyre régibb állatvilág képviselőit láthatjuk. Jelenleg már a kréta idő- szak közepén, sőt talán kezdetén járunk.
– Igen, az állat- és növényvilág egyaránt mind kevésbé hasonlít arra, amit a Föld felszínén szoktunk látni – fűzte hozzá Gromeko.
– A változás fokozatosan megy végbe, és mi nem is vesszük
* Az Ichthyosaurus a jura és kréta időszakban élt tengeri gyíkféle. Hal- és gyíkjellegei van-
nak (neve is innen ered): teste halszerű, nyaka nincs, feje csőrszerű pofává nyúlt meg, mint a delfiné, hosszú farka uszonyban végződik, hátán is uszony van. Mellső és hátsó végtagjai rövi- dek, és uszonyokká alakultak. Testét csupasz bőr borította. Egyes fajtái 8-9 méter hosszúak is voltak
nyomban észre. Pedig gondoljuk csak meg, hogy körülöttünk minden új: eltűnt a temérdek lombos fa, virág, fűféle és pálmák, sásfélék és. nyitva termők vannak túlsúlyban, és már sok virágtalan növény is akad.*
– Ez a föld alatti birodalom még sok meglepetést tartogat. Ezért óvatosabbaknak kell lennünk. Lépést se tegyünk robbanógolyóra töl- tött puska nélkül!
– Azt hiszem, helyesebb, ha csak kis ideig pihenünk, amíg megfő a vacsora. Megesszük, és azután továbbmegyünk, míg alkalmasabb helyre nem érünk. Ahhoz ugyanis nincs elég fánk, hogy olyan nagy tüzet rakhassunk, amely megvéd a ragadozóktól – jelentette ki Grome- ko.
Valamennyien egyetértettek ebben. Partra húzták a megsérült csó- nakot, hogy megszárítsák és kijavítsák, majd megvacsoráztak, két órát aludtak a füstölgő máglya körül, azután ismét útnak indultak. A fa ma- radványait magukkal vitték. Mintegy két órán át még továbbra is átha- tolhatatlan rengetegben eveztek, amelyet szintén nád és zsurló szegé- lyezett. Csendes helyeken halak fickándoztak, olykor ki-kiugrottak a vízből, üldözőjük elől menekülve. Az utasok néha észrevették, hogy a kiugró hal nyomában egy pillanatra tátott szájú gyíkféle ragadozó un- dok pofája bukkant ki a vízből, majd örvények, forgók és tovasikló gyűrűk jelezték, hogy a nagy test gyorsan alámerült a vízforgatagba. A gondtalanul szálldosó szitakötők időnként szétrebbentek, és a lomb közt vagy a nádasban rejtőztek el egy óriási csőrű, nagy kék madár elől, amely nagy zajjal tört rájuk valahonnan, és röptében elkapott egy-egy vigyázatlan rovart.
A zöld falak végre szétváltak, a folyó sodra meglassúdott, és a víz tükre mind szélesebb lett: tóvá terebélyesedett közepén szigetek lát- szottak. Az egyik sziget felkeltette az utasok figyelmét. Csupán egyik felét borította magas rengeteg, másikon pedig elég terjedelmes rét te- rült el, amelyen néhány – részben kiszáradt – fa állt. Ide siettek, és ha- marosan kikötöttek.
* A virágtalan növényeknek nincs igazi virágjuk, porzószáluk és termőlevelük, hanem spó-
rákkal szaporodnak. A Föld életének régebbi időszakaira voltak jellemzők, a devon időszaktól kezdve. Virágtalanok például a páfrányok, zsurlók, korpafűfélék, mohák és a jelenlegi gombák
A szigetnek ezen a részén alacsony, de kemény szálú fű nőtt. Megvizsgálták, és kiderült, hogy a korpafűfélék egyik különleges faja. A rét a sziget felső részén volt, és könnyű szél fújt a folyón lefelé. Tü- zelőben nem volt hiány. Ezért elhatározták, hogy a bozót szélén né- hány nagy füstmáglyát raknak, így elűzik a szigetről a ragadozókat, és biztosítják nyugalmukat.
Amikor ropogni kezdtek a máglyák, és gomolygó füst szállt a bo- zót belseje felé, kicsi madarak és különféle rovarok röppentek ki on- nan. Némelyik a földre hullott, és így lehetőséget nyújtott a zoológus- nak, hogy érdekes gyűjteményt állítson össze ismeretlen fajtákból. Majd egy különös, félelmetes lény rontott a tisztásra: nagyon hasonlí- tott a sündisznóra, de bikánál is nagyobb volt – sörtéi körülbelül egy méter hosszúak lehettek.
Az állat felborzolta sortéit, s most valami óriási, szúrós gömbre hasonlított. Elrohant a meghökkent emberek mellett, és eltűnt a nádas- ban. Nyomában egy másik állat rohant, rövid, magas ugrásokkal ira- modott előre, külseje ragadozóra vallott. Sötétsárga színű volt, macs- kafejű, farka elég hosszú és vastag, lába rövid, tompa pofájából éles fogak vicsorogtak. Általában nagy – majdnem két méter hosszú – vid- rára hasonlított, csak nagyobb fülével és rövid sörényével különbözött tőle. Nem szándékozott támadni, és az erdőszél mentén lopózott a víz felé, de külseje annyira érdekelte Kastanovot, hogy sikeres lövéssel le- terítette.
Az állat valóban figyelmet érdemelt: szájában nem voltak sem la- pos metszőfogak, sem hegyes, gumós zápfogak, mint a későbbi korok ragadozóinál. Valamennyi foga többé-kevésbé hegyes, kúp alakú volt, akár a csúszómászóké. Csupán elülső fogai, a metszőfogak voltak va- lamivel kisebbek a többinél, és kissé lapultak, állkapcsa oldalán sora- kozó fogai pedig valamivel nagyobbak, szemfogai viszont mindkét állkapcsában – különösen a felsőben – sokkal hosszabbak voltak a többinél.
– Érdekes példája az ősemlősnek: még gyíkfogai vannak, de már látható rajta annak az elkülönülésnek a kezdete, amely későbbi idősza- kokban azután végleg kialakult – állapította meg a geológus.
A sűrűből nem bukkant elő több állat, így hát az utazók végre át- adhatták magukat a jól megérdemelt pihenésnek. Természetesen fel- váltva őrködtek: az őr élesztette a füstmáglyát, amely megvédte őket a rovarok csípésétől. Nyugodtan alhattak.
A következő napon hasonló jellegű vidéket láthattak, mint előző este. A folyó végképp tóvá változott, amelyen temérdek sziget volt, a víz folyását alig lehetett észlelni, és állandóan evezniük kellett. A víz és az erdő fölött színes szitakötők és óriási szarvasbogarak szálldos- tak, amelyeknek hossza elérte a harminc centimétert; akkora lepkék röpültek el fölöttük, amelyeknek fél szárnya elfödhette az ember ke- zét. Néha kisebb-nagyobb, kékesszürke madarak jelentek meg, melyek kócsaghoz hasonlítottak, de lábuk rövidebb volt, farkuk pedig hosszú; rövid csőrükben apró fogak látszottak.
Az egyik madarat sikerült röptében lelőni, és Kastanov bemutatta útitársainak ezt a különös tollas lényt, amely átmenet volt a gyíkfélék és a madarak között. A daru nagyságú állatot kékesszürke toll borítot- ta; hosszú farka nem csupán tollakból állt, mint a madaraké, hanem számos csigolya is volt benne, vagyis ugyanolyan szerkezetű volt, mint a csúszómászóké, a tollak pedig a fark két oldalán nőttek. A ma- dár szárnyain három-három hosszú ujj volt, ugyanolyan karmokkal, mint lábain, úgyhogy mellső végtagjaival fára, sziklára is felkapasz- kodhatott. Az állat megvizsgálása arra a következtetésre vezette Kas- tanovot, hogy az Archaeopteryekhez tartozik, de jóval nagyobb azok- nál a példányoknál, amelyeket a felső jurakori üledékekben találtak Európában.
Estefelé egészen lapos és jelentős távolságon mocsaras parthoz ér- tek. A mocsarat zsurlók és páfrányfélék nőtték be, itt-ott különös fák csoportja magaslott föléjük. Ez a bozót különféle szúró rovaroknak adott menedéket, amelyek bőszen rátámadtak az utasokra, valahány- szor megkísérelték, hogy gyűjtés céljából kikössenek, majd egy ideig a víz fölött is üldözték a betolakodókat. Huszonöt milliméter hosszú szúnyogok, poszméh nagyságú legyek, négy centiméternél nagyobb bögölyök és bagócsok támadtak versengve az emberekre, akik kényte- lenek voltak szégyenszemre visszavonulni, és már a puszta gondolat is
aggasztotta őket, hogy miként ütnek tábort éjszakára e vérszopók sere- ge közt.
Órák hosszat haladtak ezen a mocsaras vidéken. Valamennyien nekifeküdtek az evezőknek, hogy minél hamarább kijussanak belőle. Az állatvilág itt nyilván rovarokra, ősmadarakra, valamint halakra és gyíkfélékre korlátozódott; ez utóbbiak a sötét, mély vízben rejtőztek, és csobbanásokkal, kavargó vízörvényekkel árulták el jelenlétüket.
Négylábú szárazföldi állatok bizonyára nem élhettek meg ebben a feneketlen mocsárban.
– És miféle szárazföldi állat bírná ki ezeknek a szörnyű férgeknek a marásait? – kérdezte Gromeko. Szibériai módra férgeknek nevezte a fullánkos vérszopókat.
Dél felől friss levegő tört elő, és időnként ütemes zúgást hallottak. – Sima partú, nagy nyitott tó vagy tenger van előttünk – állapította meg Maksejev. Ö hallotta elsőnek a zúgást.
– Tenger? – csodálkozott Papocskin. – Hát Plutóniának még ten- gere is van?
– Ha folyói vannak – s ebben nem kételkedhetünk–, akkor ezek- nek végül is valamilyen állóvizű medencébe kell torkollniuk. Hiszen a folyók nem folyhatnak a végtelenségbe.
– Hát a folyók talán nem tűnhetnek el olyan mocsaras tavakban, mint amelyen most haladunk, vagy nem apadhatnak ki a homoksiva- tagban?
– Tökéletesen igaz! De vízbőség esetén valószínűbb, hogy egy nyílt vízmedence van valahol, és a mocsári növényekkel benőtt tó, amelyen eveztünk, csak előhírnöke ennek a medencének.