Coper-Gát-Rozgonyi
Coper András—Gát György—Rozgonyi Ádám
Linda-szafari
A fedélterv Gregor László munkája
ISBN 963 422 479 2
Kiadja az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György
A kiadói munkát a Könyvszerkesztőség végezte Készült: a Borsodi Nyomdában
Felelős vezető: Wirth Lajos Felelős szerkesztő: Lothringer Miklós
Műszaki vezető: Lantos Kálmán Műszaki szerkesztő: Tordas György
Kiadványszám: 85013/ILK Megjelent: 16,74 (A/5) ív terjedelemben
Első fejezet
A vörös sárkány feje egy sárga pacniba lógott, amelyről még a távol-keleti ikonográfiában kevéssé jártas szemlélő is azon nal megállapíthatta volna, hogy nem archaikus napábrázolásról, hanem tojássárgájáról van szó. Veszprémi Béla kétségbeesetten bámult a vörös sárkányokkal ékes fekete selyemköntösére és a lassan lefelé induló sárga pacnira. Szerette volna valahogyan letörölni, de mindkét keze foglalt volt: bal kezében fél tojáshéj a fehérjével, jobb kezében fél tojáshéj a maradék sárgájával. Előtte a konyhaszekrényen hatalmas tál, színültig tele összeug-rott majonézzel, a tál mellett nyitott szakácskönyv. „Elrontott ételek megjavítása" - közölte a fejezetcím, amelyet ő első alka lommal úgy olvasott: „Elrontott életek megjavítása". A sárga pacni ebben a meditációra oly kevéssé alkalmas helyzetben nem sokat tétovázott, határozott csusszanással megindult lefelé, elég pontosan becélozva az alatta elhelyezkedő sárkányt. Veszprémin kitört a pánik: a két fél tojáshéjat a szakácskönyvre csapta, és a köntösön csurdogáló sárgája után kapott. Hüvelykujjával út ját állta a csorgásnak, bal kezével a konyharuha után kotorá szott, miközben a szakácskönyvben a sárga áradat elérte a „Ha odakozmált a főzelék" című passzust.
- Béla! Jöjjön be azonnal! - harsant fel a szobából egy alt ba hajló, de korántsem erélytelen női hang. - Éppen Tamást mutatják!
Veszprémi megadó arckifejezéssel szorította hasára a végre meglelt konyharuhát, és megindult a szoba felé, ahol Klárika csábosan terpeszkedett a legkényelmesebb fotelban, és a tv-hír-adót nézte. A képernyőn hatalmas kamionok húztak el,
köz-ben a bemondó lelkesen komentálta a látottakat: „ . . . Első alkalommal láthatnak a magyar érdeklődők ilyen versenyt. A Sirok melletti dombokon rendezik meg holnap és holnapután azt a crossversenysorozatot, amely talán a világon is egyedül álló vállalkozás. Ezen a terepversenyen szinte minden közleke dési eszköz képviselteti magát. Először az újdonságnak számító biciklicross mutatkozik majd be. Ezt két hagyományos verseny ág, a motocross és az autocross követi. A kétnapos rendezvény sorozatot ritka látványosság zárja: a kamioncross. Teherautók már korábban is versenyeztek magyar terepen, most azonban a legnagyobbak, a legsúlyosabbak vágnak majd neki a pályának. A kamioncrossra egyébként sok külföldi versenyző is benevezett. A legjobb magyar vezetők mellett bolgár, finn, amerikai, len gyel, francia versenyzők is rajthoz állnak."
Veszprémi Béla lassan bevánszorgott a konyhából, de mire a szobába ért, a készülék már azt dúdolta, hogy „pam-pam-pa-rara-pampam-papapa-rara-pam", és megjelent Európa műholdas időjárási térképe, hogy ékesen bizonyítsa, miszerint a hét végén káprázatos idő lesz, melyet sem eső, sem szél nem zavarhat meg. Veszprémi lehuppant Klárika mellé, s fáradtan kinyújtotta a lábát. Ezzel a két szőrös, enyhén karikába hajló lábbal sehol a világon nem nyert volna lábszépségversenyt. Az összhatást nem javította a plottyadt gumírozású zöld nejlonzokni és a pertlijét enerváltan lógató sárga félcipő sem, de Veszprémi Béla, az öt venes, másodvonalbeli színész így is büszke volt alsó végtagjaira. Még mindig jól táncolt, ügyesen szteppelt, s egyik kedvenc csa ládi monológja úgy kezdődött: „Ezekkel a lábakkal én Ameri kában . . . " Azonban az utóbbi időben egyre ritkábban adta elő ezt a számát. Ugyanis időközben felcseperedett lánya, Linda, aki hadnagyi rangban szolgálta a bűnüldözést, s a szépen föl adott félmondatot rendszerint csuklóból, kissé nyesve lecsapta: „Drága apukám, ezekkel a lábakkal Amerikában te már rég zongora lennél!"
Klárika azonban, a javakorabeli szépasszony, aki ezernyi hol mijával és Veszprémi Béla iránti olthatatlan szerelmével egye temben még csak egy éve költözött a házba, érthető elnézéssel
szemlélte a szóban forgó testrészeket - elnézett a szoba másik végébe.
- Jaj, Béla, borzasztóan sajnálhatja, hogy nem látta Tamást! - Én már hét éve, mióta a lányommal mászkál, szinte minden nap látom.
- A tévében volt. - Körözik?
- Maga mindig csak viccel, Béla! Tudja, hogy holnap lesz a verseny.
Veszprémi igyekezett nem odafigyelni. Azt vizsgálgatta, hogy a Klárika mellett a földön álló sörösüvegek közül maradt-e va lamelyikben egy korty, de a tv-híradó izgalmaitól Klárika szája egészen kiszáradhatott, ugyanis a palackokban csiholni lehetett volna. Szomjazó hősünk azon tanakodott, hogy behozzon-e egy teli üveget a hűtőgépből, de eszébe jutott a konyhában dar-vadozó mintegy két liternyi összement majonéz, és már a sörtől is elment a kedve. Klárika pedig csak beszélt, beszélt.. .
- . . . és bármit is mondjon, Béla, nekem imponál, ha egy férfi igazán férfi, mert, tudja, én láttam a Konvojt, és az nekem olyan volt, nem bánom, nevessen ki, Béla, mint gyerekkoromban a Robin Hood, és majd maga is látni fogja, Béla, hogy van eb ben valami hősies. . .
- Mit fogok én látni?
- Hát a versenyt, ahol Tamás is indul! - Közvetíti a televízió?
- Miért közvetítené? - Akkor hogyan látnám?
- Hát nem az előbb beszéltük meg, hogy kimegyünk a ver senyre?
- Velem?
- Persze! Most mondtam, maga pedig bólintott is rá, Béla. - Márpedig én nem megyek sehova!
- Ezt nem teheti meg! Tomi mégiscsak a lánya vőlegénye, ha-marosan talán a veje, unokáinak édesapja . . .
Veszprémi Béla megrémült. Szokása volt, hogy kikapcsoljon, amikor Klárika belekezd valamelyik hosszú előadásába. Közben néha bólogatott, hümmögött is, de valami titokzatos ösztöne
eddig mindig megóvta attól, hogy rossz helyen bólintson. Most kapkodva keresgélt gondolatai között. Emlékezett rá, hogy Linda is beszélt valami versenyről, de arra már nem tudott visszaem lékezni, hogy ki, mikor, hol és miben kíván versenyezni.
- Csak vicceltem, Klárika drága. Kiszaladunk, feltétlenül. Mikor is lesz?
- Holnapután. Vasárnap délelőtt. - Remek. Ebédre haza is érünk.
- Ugyan már, Béla! Csak nem akar rögtön a verseny után több mint két órát vezetni?
- Hol is van az a verseny?
- Eger mellett. És ha már úgyis szombaton indulunk, akkor este elmehetnénk borozni.
- Márminthogy szombaton megyünk oda?
- Igen! Már foglaltattam is szobát a Park Szállóban. Lindáék szobája mellett.
- Szó sem lehet róla!
- Így van! Szó sem lehet róla, Béla, hogy maga állandóan csak levegőtlen stúdiókban dolgozzon. Kell ez a kis kikapcsoló dás.
A megtört színész föladta a harcot, de szerette volna meg tudni, mégis milyen versenyre mennek, anélkül, hogy kiderülne, halvány sejtelme sincs arról, mi is ez az egész, amibe - jól előkészítetten - belerángatták. Könnyednek ható oldalazó csellel próbálkozott.
- Hát azért szép . . . Ki gondolta volna erről a Tomiról, hogy ilyen komolyan foglalkozik... ezzel a . . . , hogy egyáltalán ko molyan foglalkozik valamivel. Pedig a fizikuma, ugye, nem olyan, hogy . . .
- Linda azt mondja, hogy ehhez nagyon is jó a fizikuma. Veszprémi Béla agyában cikáztak a különféle feltevések. „Mert ugye, ha Linda megítélése szerint - és az a büdös kö lyök csak ért hozzá valamit! - Emődi Tamás taxisofőr alkati lag alkalmas arra a bizonyos sportra, akkor az nem lehet súly emelés, birkózás. Beszéljünk egyenesen: -nehézatlétika kizárva. Boksz! Valaha bokszolt! Néhány edzés!... Nem az igazi. Fu tás, ugrás? Emődinek alakulóban van a sörpocakja. Hosszútáv
futóra ez nem jellemző. Foci? Ez a gyönge alkatú? Különben is, ahhoz láb kell. Lovaglás? Nem, nem. A múltkor csalánkiütést kapott a szomszéd macskájától is. Lövészet? Próbáljuk meg!"
- Igen . . . Jó szem, biztos kéz .. . - Különösen ilyen nehéz terepen!
- Hány kör volt. eddig a legjobb eredménye?
- Nem tudom, Béla kedves, Tomi most indul először verse nyen, de a Népsport is azt írta, hogy a kamionosoknak tíz kört kell megtenniük.
- De Tomi taxisofőr!
- Tudom, de most kamionnal indul.
Veszprémi Béla gondolatai kezdtek összezavarodni, s úgy tett, mintha a televíziót nézné. Föltekerte a hangerőt, és bocsá natkérően nézett Klárikára, jelezve, hogy ez most pontosan az a műsor, amelyre régóta várt. Klárika kínosan fészkelődött. Az „ésakkorugyeelmegyünk" című játszmát ugyan megnyerte, de nem tudott áttérni a „mindenkinek rendeskocsijavan csakma-gánakvantrabantja" címűre. Így inkább a műsort nézte. Klárika mindig is furcsa viszonyban állt a tudományos műsorokkal. Az igazság szerint ezek többségéből egy árva kukkot sem értett. Az ilyen műsorok ugyanis rendszerint csak Colombo hadnagy rácsodálkozását váltották ki belőle: „Mit tudnak ezek már!" Az éppen műsoron levő régészeti film sem hatolt be mélyebben szürkeállományába, s mivel a shaddani ásatásokat ismertető szikkadt angol archeológus nem volt képes felébreszteni benne amúgy csak felszínesen szundikáló nőiességét sem, ezúttal még egy gyönge „Jé!"-vel sem honorálta a teljesítményt. Pedig az illető tudós éppen egy szenzációs felfedezésről számok be:
- . . . Meg voltunk döbbenve. A Raffles-Brown-expedíció elég meggyőzően bizonyította, hogy az Arab-öböl déli, illetve délnyugati partvidéke régészeti szempontból gyakorlatilag „üres nek" tekinthető. Őszintén megvallva, én nem is nagyon hiszek abban, hogy az El Zhabra környéki ásatások alapjaiban meg rengetnék korábbi feltevéseinket. Ezt, természetesen, most ne héz lenne megítélni, hiszen a shaddani ásatásokat titokzatosság lengi körül. Egy bizonyos: a rejtélyes leletek a tudományos ér deklődést ennek a kis olajemírségnek az irányába terelték . . .
2.
Legalább egy fejjel kimagaslott a metró mozgólépcsőjén utazók közül. A Piccadyllyn szállt fel. Sötét haj, olajos barna bőr. Nem nézett sehová, csak mereven előre. Kívül, szinte elkenődve a sebességtől, rohant az alagút fala.
Ghazar várt és figyelt. Összes érzékszerve, mint egy túlhúzott órarugó, pattanásig feszült. Az Oxford street megállónál szállt le, és lassan az egyik sárgászöld csempével burkok, elhagyatott folyosó felé sétált.
A kis kopasz mintha a falról olvadt volna elé. Fekete, réz veretes diplomatatáskáját lábához téve, tüzet kért a nála majd három fejjel magasabb, legalább százhúsz kilós óriástól. A gyufa lángjánál egymás szemébe mélyedtek, mikor az aprócska gyufa láng alig észrevehetően meglebbent. A kis kopasz szemében kihunyt a fény, és lassan elkezdett csúszni lefelé, belekapasz kodva Ghazar zakójába. A kés egészen markolatig becsúszott a hátába. Ghazar nem vesztegette idejét avval, hogy megtartsa az elnehezült testet. Esés közben kiszabadította magát a halott utolsó reflexszerű szorításából, és mint egy párduc, a sínekre ugrott.
A szerelvény fülsiketítő csattogással elrobogott előttük. A há rom férfi elégedetten ugrott elő, majd - a síneken nyilvánvalóan szétroncsolt arabra ügyet sem vetve - a diplomatatáskához ro hantak.
- Azt ott hagynám!
Lassan, vészjóslóan fordult a három jómadár a hang felé. A sínek túloldalán Ghazar állt és mosolygott. A kézmozdulat szinte láthatatlan volt. Három villanás, és a három férfi -torkukban késekkel - hangtalanul csuklott össze. Ghazar ko mótosan átsétált hozzájuk, s cipője orrával megpiszkálta egyik támadóját. Arca nem árult el érzelmet.
Lehajolt a táskáért.
3.
Nyílt az ajtó, s az előszobába beviharzott Veszprémi Linda had nagy, zöld öves tae-kwon-do karatés bűnözőszomorító, aki első
pillantásra leginkább egy pici, vékony, de különösen szemtelen kamaszlányra emlékeztetett. Ledobta a szatyrát, bekukkantott a konyhába. Beleszimatolt a lavórnyi összeugrott majonézbe, majd fintorogva elvonult a szobája felé. Benyitott a nagyszobába, ahol apja és Klárika elmélyedten nézte a shaddani ásatásokról szóló filmet, amely végtelen diszkréciójában már odáig fajult, hogy a szakértők beismerték: még egy fél cserepet sem láttak a híres shaddani leletből.
- Szia, apukám, szia, Klárika! Már becsomagoltatok?
- Mit csomagoljunk be, kislányom? - érdeklődött Veszprémi Béla.
- Jaj, apukám! Hát a fogkefét, pizsamát, borotvát, fürdőnad rágot, tiszta zoknit, miegymást. Holnap korán reggel indulunk!
- Te honnan tudod, hogy megyünk? Öt perce sincs, hogy meg beszéltük Klári kával.
- Jaj, drága apukám, mégis mit gondolsz? A szobát már más fél hónappal ezelőtt lefoglaltuk.
- Szóval ti a hátam mögött. . . Vegyétek tudomásul, hogy én nem megyek sehova! Nem és nem!
4.
A csöndes londoni utcácskába egy taxi fordult be, majd meg állt egy hangulatos, klinkertéglával burkolt ház előtt, amelynek kapuja mellett szerény réztábla hirdette: J. GILBEY LTD.
A londoni taxik közismerten tágasak, hiszen a mai napig olyan felépítésűek, hogy a be- és kiszállást az utasok kalapjuk levétele nélkül is megejthessék. Kétségtelen, hogy ma már sokan vitatják ezt az alapelvet, mondván, hogy a kalapviselet nemes hagyománya napjainkban már kissé megfakult, a londoni taxik pedig - a fentiek szellemében - az automobilizmus dinoszauru szai közé tartoznak. Van azonban még mindig egy népes tábor, amelynek tagjai hittel vallják, hogy az igazi úriembert kalap-járól ismerni fel. Az említett ruhadarab teljes hiánya pedig már eleve kizáró ok lehet.
A taxiból kikászálódó férfinak azonban a fejét is le kellett volna vennie ahhoz, hogy kényelmesen kiszállhasson a kocsiból.
A sofőr még az utastértől elválasztó üveglapon keresztül is érezte a keleti illatszerek korántsem ellenszenves, de az elviselhetőnél négyszerte töményebb illatát.
Ghazar ugyan nehezen mászott ki a taxiból, de pillanatok alatt kiderült, hogy nagyon is könnyedén mozgatja hatalmas testét. Lapátnyi kezében valósággal eltörpült a rézveretes, külön leges biztonsági zárral felszerelt diplomatatáska. Határozottan a kapuhoz lépett és csöngetett. Két percig semmi sem történt, ekkor a kapu rendkívül csöndesen kitárult, majd be is csukódott a nagydarab férfi mögött.
Ghazar furcsa zsiliprendszerbe került: mögötte a kapu, előtte egy tömör faajtó, oldalról tükrök. A feje fölötti hangszóróból re kedtes hang szólalt meg:
- Kit jelenthetek be Mr. Gilbeynek? - Ali Ghazar vagyok.
- Tegye le a táskát maga mellé a földre, és támaszkodjon mindkét karjával az ajtónak!
Ghazar engedelmeskedett. Az egyik tükörlap elmozdult, s mögüle két tagbaszakadt férfi lépett a zsilipbe. De bármilyen masszív is volt a két férfi, eltörpültek az arab mellett. Egyikük magához vette a táskát, másikuk pedig gyorsan, szakszerű moz dulatokkal végigtapogatta Ghazart. Fegyvert keresett, de nem talált. A saját hóna alatt sokkal nagyobb sikerrel járt volna.
- Bemehet. Mr. Gilbey várja.
Ghazar fölegyenesedett. Az ajtó, amelynek támaszkodott, ki tárult, s beléphetett a tágas, földszinti hallba. Aktatáskája már várta egy kis asztalka közepén. Fölemelte a táskát, és a szem közti ajtóhoz lépett. Nem kopogott, nem nyitott be, szemmel láthatólag jól ismerte a helyi szokásokat. Türelmesen nézelődött. Tekintete végigsiklott az egyszerű, szolid bútorokon, a jel legtelen tájképeken. Megnyalta a szája szélét. Fekete haja alól a halántékán vékony verítékszál indult lefelé. Ghazar hatalmas zsebkendőt rántott elő méregdrága, de kissé közönséges zakója felső zsebéből, és felitatta a verítéket. A nehéz faajtó valamilyen rejtett szerkezet hatására feltárult, és Ghazar egy újabb előszo bában találta magát. A szobában íróasztal, hatalmas számító gép-terminál, rádió ötlött a szemébe. Az íróasztal mögül
fölemel-kedett egy vékony, meglehetősen agresszív arckifejezésű fiatal ember, Gilbey titkára.
- Üdvözlöm, Ghazar! Még mindig ezt a förtelmes kölnit hasz nálja?
- Ide figyeljen, Steen, egyszer már elmagyaráztam magának az európai és az arab kultúra közötti különbséget. Tudja, mit mondanának magáról nálunk?
Jerry Steen, Gilbey kötekedő természetű titkára nem tudta meg, mit mondanának róla Ghazar hazájában, ugyanis asztalán felvillant egy fény, és megszólalt Gilbey rekedtes, de határozott hangja.
- Küldje be Ghazart!
Steen fejével az ajtó felé intett. Ghazar benyitott.
Gilbey szobája tökéletesen üres volt, csak egy hatalmas író asztal állt középen, rajta számítógép. Gilbey föl sem nézett a számítógép termináljából, intett Ghazarnak, hogy üljön le az íróasztal előtti székre. Nyomogatta a klaviatúrán a billentyűket, a képernyőn pedig furcsa ábrák jelentek meg: térképvázlatok, tengeri térképek, majd egy hajó képe. Gilbey fölnézett.
Ötvenes férfi volt, ritkuló barna hajjal, vöröses tónusú an golosan nyírt bajusszal, szürkés szemekkel. Nagy, kissé sárgás fogai, erős álla, csontos arca a szemek alatti enyhe táskával jel legzetessé tették az arcát. Sugárzott belőle az erő, a fölény tu data. Nem volt túlságosan magas, legföljebb 175 centiméter.
Ha fölállna, eltörpülne Ghazar mellett. De nem állt föl, s ezért úgy tűnt, mintha magasabb lenne.
A tekintete idegesen megpihent Ghazar bal fülén, s Ghazar alig tudta megállni, hogy ne vakarja meg azt a pontot, ahova Gilbey tekintete szegeződött.
Beszéljen! Hogy mennek a dolgok? A táskát már visszaszereztem.
Ghazar kipattintotta a zárat, és tiszteletteljesen néhány bo-rítékot, dossziét nyújtott át.
- Az emír megőrült. Most újabb követelésekkel állt elő. - Mi kell még neki?
- Élő áru.
- Főnök, ez már veszélyes lehet... - Ezért fizetem magát!
- De ez nem az én profilom! - Majd belejön, Ghazar! Más?
- A helyszíni munkák vezetésére beállítottam egy új embert. - Megbízható?
- Minden rendben van vele. Az algériai csoport küldte. Al'Massoukannak hívják. Dolgozott már hasonló ügyön.
- A „tudósokkal" mi van? - Gilbey hangjába csipetnyi gúny vegyült.
- Dolgoznak.
- Mennyi időre van szüksége? - Két hónapra.
- Sok. Kap egy hónapot. Ne vitatkozzon! - intette le Gha-zart, akinek a tekintete a határidő hallatán kissé elfátyolosodott.
- De még rengeteg megoldatlan kérdés van. Mi lesz a szál lítással?
Nekem ne adja a hülyét, Ghazar! csattant fel Gilbey. -Ezt már az akció előtt tisztáztuk. Ugyanaz a terv van életben még most is!
- Két kocsi kellene .. .
- Kap hármat, pontosan egy hónap múlva. - Elgondolkozó pillantása átvándorolt Ghazar bal füléről a jobbra. - Fogalmam sincs, miért fizetem magát, Ghazar. A jövőben már minden csip-csup dologgal ide fog rohangálni?! Mert akkor, garantálom, hamarosan sehova sem fog rohangálni - szűkült össze Gilbey szeme. - Magának egyetlen dolga van: mához egy hónapra út nak indítja a szállítmányt - a pontosan megbeszélt feltételek szerint. .. Ha minden rendben megy, maga másnap fölveheti a háromszázezer dollárját. Ha bármilyen gikszer csúszik be - a maga hibájából! -, akkor a pénz helyett az utolsó kenetet veheti fel . . . Mondja, egyáltalán tudják maguknál, mi az, hogy utolsó kenet?
5.
Veszprémi Béla nem szokott reggel hatkor kelni. Hétkor sem. Nyolckor ritkán. Az elég gyakran megesett már vele, hogy csak
hajnali hatkor került az ágyba egy-egy kimerítő forgatás után, vagy amikor a kollégákkal tivornyáztak egyet. De más dolog, kérem szépen, hatkor feküdni, s megint más reggel - mit reg gel! . . . hajnali - hatkor kelni. Mire nagy nehezen kivonszolta magát a fürdőszobába, a két nő - a lánya és az utazástól fel villanyozott Klárika - már felöltözve nyüzsgött a lakásban. Cso magoltak, rendezkedtek, s kétpercenként valamelyikük fel üvöltött: „Apukám! (Béla!) Menj már borotválkozni! (Jöjjön már reggelizni!)"
Veszprémi Béla tehát a fürdőszobában a tükör előtt kornya-dozott.. . A villanyt nem kapcsolta fel: abban bízott, hogy a fürdőszoba félhomályában még szundíthat egy kicsit, de a szo kásos kétpencenkénti üvöltés felriasztotta. („Béla! Igyekezzen már!" Lomhán felkattintotta a villanyt, s alaposan megnézte magát a tükörben. Nem volt elégedett a látvánnyal. Borostás, öregedő férfi nézett vissza rá épp hogy csak nyitott szemmel. A gyűrött arc, a résnyire nyitott szem egy közepesen bölcs kí naira emlékeztette. Erről viszont eszébe jutott egy húsz év előtti alakítása Kecskeméten . .. vagy Szegeden? Talán Debrecenben? Ahol az a kis színésznő azt mondta neki előadás után, hogy .. .
Apukám! Megborotválkoztál már? - dörrent rá hirtelen Linda hangja.
Az álom szétfoszlott, s a megtört férfi megadó mozdulattal nyúlt a borotvahabos flakon után. Lenyomta a gombot, és el kezdte magára szórni vastag rétegben a férfias illatú Tarzan dezodort. („Viselje Ön is a dzsungel illatát!") A dzsungelillattól egy kicsit felfordult a gyomra, s hirtelen rádöbbent tévedésére.
Leemelte a polcról a borotvahabot, s kissé elmerengett. Azon elmélkedett, hogy talán mégis a Priaposz dezodort kellett volna megvásárolnia („Döglenek értem a lányok, mert PRIAPOSZ DEO-t használok!"), ugyanis egyre jobban érezte, hogy a Tar-zannak van valami átható illatkomponense, amely őt leginkább a majomgané szagára emlékeztette. Erről eszébe jutott egy gyer mekkori emléke, amikor vándorcirkusz érkezett és. . .
Béla! Elhűl a reggelije!
Nagyot sóhajtott, arcára nyomta a habot, és nekiesett az el-vadult borostának.
6.
Szállodai szobájában Emődi Tamás fütyörészve húzgálta arcán az elemes villanyborotvát. Megszokta már ezt a szerkezetet. Taxisofőrként dolgozott, és gyakran megesett vele, hogy a taxi ban két fuvar között kellett megejtenie a borotválkozást. Mert meg kellett ejtenie, ugyanis erősen serkenő szőrzete gyakorta úgy nekiindult, hogy már estére elég elhanyagoltnak látszott. Az utasok pedig nem szeretik az ilyesmit. De ezt Emődi elég fiatalon megszokta. Már gimnazista korában erős szőrzete nőtt, s ez elég furcsa volt, hiszen amúgy ártatlan kölyökképpel bá mult a világra. Soha nem volt erős testalkatú, s ezt egy kissé fájlalta is. 174 centi magas volt, cirka 64 kiló. Ezért is próbál kozott meg tizenhét éves korában az ökölvívással. Szentül hitte, hogy a boksztól majd megacélosodnak az izmai, és mindenki félni fog tőle. Addig nyaggatta a szüleit, amíg azok be nem íratták egy sportegyesületbe. Ez nem ment könnyen, ugyanis a szülei rettegtek attól, hogy valami baj érheti fiukat. Két hó napig tartott, amíg meggyőzte őket. Majd újabb forduló követ kezett, s ennek eredményeként vettek neki egy bokszkesztyűt. Aztán kapott fényes nadrágot, bokszolócipőt, fejvédőt, fogvédőt, végül pedig az első mérkőzésen két olyan pofont, hogy egy életre elment a kedve az ökölvívástól.
Lindával az érettségi előtt néhány hónappal melegedtek össze. Korábban - mint az osztályban valamennyi fiú - ő is Baksa Ágiért döglött, akinek már másodikban akkora melle volt, hogy ha csak rágondolt, kiverte a veríték. Vágyakozása azonban hiá bavaló volt. Ági akkor már negyedikesekkel, sőt, egyetemisták kal hajtott, és nem nagyon figyelt oda Emődire, aki nem volt sem túl nagy, sem túl pici, sem túl okos, sem túl buta, s ak koriban egyetlen értéke töretlen humora és jó dumája volt.
Lindára a kutya sem figyelt. Pici volt, melle semmi, ha meg hízott, akkor sem haladta meg a 43 kilót. Később egyre jobb lett biológiából, s bár pocsék jegyeket gyűjtött, mindenki tudta róla, hogy az osztály egyik legjobb matematikusa. De tessék mondani, bele lehet szeretni egy ilyen nőbe? Erre akkor még Emődi Tamás sem gondolt. Linda jó haver volt, és semmi több.
Mindenki tudta Lindáról, hogy a mamája már korábban, meg halt, tudták, hogy a papája színész, aki néha, statisztaként, az egész osztályt beszervezte egy-egy színházi előadásra. A magyar tanárnő ezért végtelenül hálás volt, hiszen ily módon az osztály lassacskán csak megismerkedett a magyar és a szovjet dráma irodalom klasszikusaival. De Linda mint nő .. .
A bimbózó szerelem kibontakozása erőteljesen megtorpant, amikor Emődit behívták katonai szolgálatra. Vidéken szolgált, ritkán járt haza, szülei közben nyugdíjba vonultak, és vidékre költöztek. Ha kimenőt kapott, elsősorban a szüleit látogatta meg, s Linda egyre kisebb szerepet játszott az életében.
Tamás a katonaságnál tanult meg teherautót vezetni. Minden féle járműre kiképezték. Néha büszkélkedett is a jogosítvá nyával: „A kamiontól az exkavátorig én mindent vezethetek!" Aztán leszerelt, és úgy döntött, ebből próbál megélni: kamionos lett. Csinálta egy darabig, de később elment a kedve az egész től. Arra várt, hogy komoly külföldi utakat kapjon, de a ka mionosok élmezőnyébe betörni nem volt könnyű, pedig meg próbált mindent. A gimnáziumban angolt tanult, és le is tette a középfokú nyelvvizsgát, de minden alkalommal azzal utasítot ták vissza, hogy kevés még a gyakorlata. Két évig csinálta, s akkor - hirtelen meggondolással - elment taxizni. Itt kevesebbet keresett, de jobban kedvelte ezt a munkát. Szeretett elbeszél-getni az utasokkal, élvezte a változatosságot. Ez utóbbit a nők ben is, hiszen mint taxisofőr könnyebben ismerkedett. Nők jöt tek, nők mentek . . .
Emődi egyedül lakta a szülei lakását. Jól berendezte, s élt mint egy afféle fiatal agglegény, akinek mindig elmosogat va laki. Aztán egyszer újra összefutott Lindával. Zuhogott az eső, az ablaktörlő alig tudott megbirkózni az áradattal. A kocsi sza bad volt, és Emődi tudta, hogy a városban most ezrek várnak taxira, de ő éppen a Szabadság-hegy egyik néptelen útján haj tott. Az út szélén valami sárga foltot vett észre: egy sárga mű anyag esőköpenyes alak egy sárga mopedet próbált életre kel teni - nem sok sikerrel. Emődi lassított, kicsit letekerte az ab lakot, és kiszólt:
A sárga esőkabátba, csuklyába burkolt apró alak fölemelke dett:
- H á t . . . ha ezzel a megátalkodott döggel együtt hazavin ne .. .
Veszprémi Linda volt. A moped bekerült a csomagtartóba, a lány pedig beült Emődi Tamás mellé, és elmesélték egymásnak, mi történt velük az elmúlt években. Linda elmondta, hogy rend őrként dolgozik, sőt, azóta sem tett le arról, hogy nyomozó le gyen belőle. Emődi nem röhögte ki. Még emlékezett arra, amikor Linda - éppen az érettségi évében, nem sokkal a balla gás előtt - bravúros nyomozással kiderítette, ki is az igazi apja egyik osztálytársuknak. Aztán megérkeztek Veszprémiék házá hoz. Linda felhívta Emődit egy forró teára, mert mindketten csuromvizesek lettek, ahogy a mopedet a csomagtartóba pró bálták begyömöszölni. Semmi különös nem történt. Beszélgettek. Este lett. A jó fuvarok elúsztak. Emődi búcsúzkodni kezdett - Linda nem tartóztatta. De amikor kikísérte, megkérdezte:
- Mit csinálsz holnap este, Emődi? - Mit tudom én még. Semmit.
- Akkor gyere el értem a karateedzésre!
Azóta eltelt két év, és Lindából nyomozó lett a gyilkossági csoportnál - új főnöke, Eősze őrnagy legnagyobb bánatára.
Szóval, Emődi borotválkozott. Nem kellett volna ilyen korán kelnie, de egy kicsit már ideges volt. Holnap lesz a verseny, Linda hamarosan érkezik, a kocsit még egyszer alaposan át kellene nézni. Igaz, hogy a szerelők már tökéletesen felkészí tették a nagy Rába kamiont, de Emődi Tamás tisztában volt azzal, hogy a hosszú kihagyás után egy hónap nem elegendő még feszített edzéstempó mellett sem ahhoz, hogy újra kiismerje a masina minden porcikáját. Maga sem tudta, miért indul ezen a versenyen. Az autóversenyzés soha nem vonzotta különöseb ben. Egyszer látott egy szovjet filmben teherautós üldözést. A történetre már nem nagyon emlékezett, de a nagy teherautós hajsza hegyen-völgyön át valahogyan megmaradt benne. Aztán volt egy hazai teherautó terepversenyen, de - az igazat meg vallva - nem a verseny kedvéért ment oda. Az éppen aktuális nőjét valahova csak el kellett vinnie szórakozni.
Talán nosztalgia volt. Taxisként, ha néha egy kamion elta karta mellette a kilátást, kissé irigyen bámult fel a hatalmas járgányra. Többször látta Spielberg filmjét, a Párbajt, és imád ta a Konvojt. Most lehetőséget kapott, hogy „civilként" újra kamionra szálljon. Amikor a Hungarocamion meghirdette, hogy más vállalatoknál dolgozó, de kellőképpen felkészült vezetők is pályázhatnak a nagy nemzetközi kamioncross versenyen való részvételre, Emődi Tamás azonnal jelentkezett. Nem bízott ben ne, hogy bekerül a csapatba, hiszen összesen három vezető jut hatott be. Egyszer csak mégis ott ült, magasan a Rába vezető fülkéjében, és megkezdődött a próbatétel: országúton, vízmo sásban, sziklás terepen, felázott agyagon, teljes szerelvénnyel és terheléssel, felhúzott bogival, hegyvidéken és zsúfolt városi ut cákat imitáló, bójákkal kirakott pályán.
Most ott állt a fürdőszobában, végigsimította az állát, és elégedett volt.
7.
Az életvédelmi csoport már jó ideje botránykő volt a rendőrség kötelekében. Bagoly ezt tökéletesen tudta, mégis egy kicsit büszke volt arra, hogy tagja lehet ennek a csoportnak.
Bagoly éppen ügyeletes volt. Önként vállalta a szombat dél előtti ügyeletet is, ugyanis ily módon a három apró gyerek most az édesapjára maradt, és így ő reménykedett abban, hogy lesz pár nyugodt órája. Félreértés ne essék: Bagoly imádta a gye rekeit, de mostanában mégis gyakrabban vállalt hétvégi ügye letet, hogy egy kicsit kifújhassa magát.
Bagolynak egyébként volt tisztességes neve is. A XIII. ke rületi Anyakönyvi Hivatal negyven évvel ezelőtt Kalocsai Ma tild néven vezette be az anyakönyvbe. „Az anyámat is Matild nak hívták" - jegyezte meg néha az apja, amikor számon kérte rajta nem túl sikkes nevét. Szerencséjére - vagy szerencsétlen ségére? - már korán szemüveget kapott, s mivel állandóan a könyveket bújta, az iskolában ráragadt a Bagoly csúfnév. De ezt még mindig sokkal jobban kedvelte, mint a Matildot. A csúfnév aztán elkísérte még a rendőrségre is. Mit elkísérte?! Szándékosan hozta magával. Amikor az életvédelmi csoportnál
először jelentkezett szolgálatra, így mutatkozott be: „Kalocsai Matild, de a barátaimnak csak Bagoly". Eősze őrnagy, aki frissen vette át ezt a posztot, úgy nézett rá, ahogy egy fura állatra szoktak, aztán elmosolyodott: „Hát akkor, isten hozta, Bagoly!"
Bagoly az íróasztalnál üldögélt. Murphy törvénykönyvét la pozgatta, és csöndesen röhögött Skoff törvényén, mely szerint: „Piszkos padlóra soha semmit sem öntenek ki a gyerekek". Az tán áttért Van Roy törvényére és Witzlingnek a gyermeki pro dukciókról alkotott törvényeire. Felszabadultan vihogott. Ede bácsi, a kézbesítő, már jó ideje álldogált előtte, és szörnyül ködve figyelte, hogy Bagolyban egyre áthatóbban munkál az olvasmány. Köhintett. Bagoly felkapta a fejét.
- Mi újság, Ede bácsi?
- Eősze Gábor őrnagy elvtársnak van itt valami levél. - Adja csak ide!
- Maga Eősze Gábor őrnagy? - nézett rá gyanakodva a kis öreg, aki már megszokta, hogy ennél a csoportnál semmi nem úgy megy, mint másutt.
- Nem, én a nagybátyja vagyok!
- Ne tessék viccelni velem, kérem. Én csak megkérdez tem . . .
- Jól tette, Ede bácsi, ugyanis hátulról félprofilban tényleg hasonlítunk egymásra. De ha gondolja, ne adja ide.
- Odaadom én kérem, de tessék itt aláírni!
Bagoly aláfirkantotta a kézbesítőkönyvet, s egy pillantást ve tett a borítékra. Feladó: az Interpol bécsi nemzeti irodája. Ki vette a borítékból a levelet. Nem. nagyon boldogult vele. Gyerekkorában tanult egy keveset németül, elég jól tudott fran ciául is, de ez együttvéve sem volt elegendő ahhoz, hogy ki hámozza, miről is szól a levél. Azt értette, hogy valami tan folyamról írnak, és megértette a Nagyfőnök odafirkantott so rait is: „Tipikusan Eőszének való ügy. Intézkedjen ő."
Bagoly letette a levelet, és újra elmélyedt olvasmányában. Egyébként nem volt nagy kunszt kibogarászni az odafirkantott két sort. Már csak azért sem, mert a Nagyfőnöktől rendszerint ilyen megjegyzéssel érkeztek a levelek, feljegyzések. Általában
kétféle „tipikusan Eőszének való ügy" volt. Az egyik olyan ügy, amelyet más nem tudott megoldani, a másik pedig az a fajta, amelyet senki sem akart. Abból, hogy a levelet Ede bácsi hozta, és érkezését nem előzte meg hisztérikus telefonálás, Bagoly arra következtetett, hogy ez tipikusan második típusú levél, s így nem is sokat törődött vele.
8.
Eősze Gábornak viszont halvány sejtelme sem volt az újabb „tipikusan neki való ügyről". Ezen a békés nyári szombat dél előttön kivételesen nem volt szolgálatban, és nem is ment be a munkahelyére. A reggeli maradéka mellett üldögélt, pipázott, és szórakozottan firkálgatott a friss Heti Világgazdaság címlap jára. A lánya már korán reggel elment a barátaival valahová a Dunára. És különben i s . . . Nem olyan könnyű szót érteni egy tizenhét éves felnőtt nővel, aki jövőre érettségizik, és miután az a mániája, minden bizonnyal jelentkezik a magyar-népmű velés szakra.
A rendőrségen azzal mindenki tökéletesen egyetértett, hogy Eősze egyedülálló figura. Rendőrkarrierje is furcsán alakult. Tizenöt évvel ezelőtt Eősze Gábor még mint általános iskolai földrajz-rajz szakos tanár tevékenykedett. Imádta a munkáját, és az sem zavarta túlságosan, hogy a tanári fizetésből csak sze rényen tudtak élni. Az igazat megvallva: a felesége majdnem kétszer annyit keresett külkereskedőként, mint amennyit ő. De kettejük keresete is csak arra volt elegendő, hogy hétéves kis lányukkal szerényen, de kellemesen éldegéljenek. Bár az igaz ság az, hogy akkor már kellemességről szó sem volt. Házasságuk utolsó két éve maga volt a pokol. Ó akkor harminchárom éves volt a felesége harminc, de az a bizonyos két esztendő mindket tőjüket a végsőkig kimerítette, emberi tartalékaikat felélték.
Az asszony kezdte. Akkor még csak huszonnyolc éves volt, s úgy érezte, elszalad mellette az idő, lemarad mindenről. Ko csira vágyott, nagyobb lakásra, telekre, külföldi útjain vágya kozva nézett holmikra, egészében véve olyan életformára, amelyhez fizetésük háromszorosa sem lett volna elég, nem is beszélve Eőszéről, akitől ez az egész idegen volt. Végül -
sze-rencsére - eljutottak a válásig. Addigra már százszor is be bizonyosodott, hogy mindhármuknak ez az előnyösebb. De dönteni kellett a kislány sorsáról is. Eősze tisztában volt vele, hogy a bíróság úgyis az anyjának ítéli oda a hétéves gyereket, de azzal is tisztában volt, hogy ezt nem élné túl. Egyezkedni kezdtek. Mivel az asszony élni vágyott, ezért - ha nem is köny-nyen - lemondott a gyerekről. Eősze pedig lemondott a se gítségről. Ketten maradtak a tanári fizetésre. Az apa - fájó szívvel - elkezdett új állást keresni. Aztán egyik este a rádió ban hallott egy érdekes riportot: a rendőrség valamelyik ve zetője arról beszélt, hogy milyen nehéz megtalálni az utánpót lást, s valahogy szóba kerültek a fizetések is. Éppen nyári szün idő volt, a lánya a nagyszülőknél nyaralt, így Eősze másnap beállított a rendőrségre, és a személyzeti osztályt kereste. Elő ször furcsán néztek rá. Küldözgették ide-oda. Végül egy őr nagynál kötött ki. Az őrnagy alaposan végigmérte, aztán ki faggatta. Eősze nem köntörfalazott: becsületesen elmondta azt is, hogy elsősorban a magasabb fizetés vonzza. Az őrnagy hüm mögött, a szemöldökét ráncolta. „Már úgyis mindegy. Úgysem vesznek fel" - gondolta Eősze, és elkezdett mesélni az iskolá ról, a tönkrement házasságáról, a kislányáról. „Tudja mit -szólalt meg végül az őrnagy -, adok magának két hét gondol kodási időt. Ha akkor még mindig rendőr akar lenni, keressen meg újra!"
Eősze két hétig vívódott, viaskodott önmagával, aztán újra megjelent, és közölte az őrnaggyal: „Mindent meggondoltam: még mindig rendőr akarok lenni!" Aztán múltak az évek, s Eősze maga sem értette hogyan, de kezdett élrendőrré válni. Elvégezte a Rendőrtiszti Akadémiát, megfordult különböző osz tályoknál, csoportoknál, és egyre nagyobb lett a tekintélye. Eősze aggódva figyelte magát, de úgy érezte, hogy alapvetően azért nem változott meg. Végig ott bujkált benne a tanár, s az a munkatársaival való kapcsolatában gyakorta elő is jött. Eősze világosan magyarázott, jól áttekintette az ügyeket, türelmes volt. No, igen . . . És egyáltalán nem emlékeztetett rendőrre. Utálta az egyenruhát, s csak akkor vette fel, ha erre valami különleges alkalom kényszerítette. Utálta a rendőrségen
kiala-kult hivatali zsargont is. Pipázott, de ebben a pipázásban sem mi nem volt, ami a klasszikus detektívfigurára emlékeztetett volna. Egyébként is, ő már a tanárképző' főiskolán rászokott a pipára. Nem volt különösebben erős dohányos; a pipában min dig is azt szerette, hogy el lehetett játszani vele. Tisztította, forgatta, tapogatta a pipáit, s közben az sem zavarta különö sebben, ha a pipa nem égett. Az életében nem voltak költséges szórakozások, de néha azért megengedett magának egy-egy szép, értékes pipát vagy egy üveg jobb italt.
Jó néhány éve már, hogy a Nagyfőnök egyik reggel behívatta. - Foglaljon helyet, Eősze százados. Nyugodtan gyújtson rá! Eősze leült, és várakozóan nézett a Nagyfőnökre. A Nagy főnök egy tervezetet tolt elé.
- Átszervezzük a bűnüldöző szervezetet, Eősze százados. Nézze át ezt a javaslatot, ugyanis nekem terveim vannak ma gával. Tudja mit, nem kertelek. Azt szeretném, ha átvenné a II. életvédelmi csoport vezetését.
- Köszönöm, de . . .
- Nem kell azonnal válaszolnia. Gondolkodjon rajta! Tu dom, hogy a feladat nem könnyű. Magának kell majd kiválo gatnia a munkatársait, ki kell dolgoznia az új módszereket. Ebben én szabad kezet adok magának. Azt szeretném, ha egy kis létszámú, de ütőképes csapatot hozna létre, amely gyors, fiatalos, nagyon rugalmas, bármikor képes önálló akcióra...
Egy hónap múlva Eősze Gábor - már mint őrnagy - meg kezdte az új csoport szervezését. Elsőként megnyerte a csoport ba Dokit. Doki, a rendőrségi orvos, fura, érdes modorú, mor cos figura volt, akinek állandóan egy (többnyire kialudt) csikk lógott a szája sarkában. Valójában senki sem ismerte közelebb ről. Csak Eősze vette észre a nikotintól megsárgult ujjú tetem fürkészben a tehetséget. A harapós Doki ugyanis átkozottul mű velt volt, s rendkívüli memóriával rendelkezett.
Utána két fenegyerek következett: Handell Gyula és Kő Zol tán. Két olyan személyiség, akitől mindenki szabadulni akart. Kő már a negyedik feleségét fogyasztotta, pedig nem volt iga zán szívtipró alkat. Az az igazság, hogy Kő egyszerűen balek volt: nem tudott ellenállni az olyan nőknek, akik felnéztek rá.
S mivel Kő hadnagy nem volt igazán rejtélyes személyiség, a nők pillanatok alatt rájöttek, hogy azzal a bizonyos rajongó nézéssel - alulról kicsit fölfelé - Kőt meg lehet puhítani, s ezek után tetszés szerint kenhetővé válik. Ugyanez a Kő Zoltán vi szont képes volt arra, hogy egy sivatagi cserje szívósságával kapaszkodjon meg a legkisebb nyomgöröngyben is, és nem hagy ta az ügyeket kicsúszni a kezei közül.
Handell Gyulának egyszerűen nagy volt a pofája. Munkás családból származott, és a város egyik munkásnegyedében nőtt fel, ahol már gyerekkorában megtanulta, hogy nem árt, ha az ember néha kiereszti a hangját, és elereszt egy-egy pofont. Talán azért is kezdett azonnal karatézni, amikor a rendőrségre került. Ebben a közegben mégis kitermelődött nála egy szép nagy ki sebbrendűségi érzés. Egyre jobban tisztelték ugyan a pofonjait, de egyre kevésbé becsülték az eszét. Handell minden őrültséggel megpróbálkozott: nagyképűen latinul idézett klasszikusokat, tün tetőleg kriminológiai szakkönyveket cipelt a hóna alatt, végül pedig elkezdett hegedülni tanulni. Förtelmesen hegedült, de becsvágya nem hagyta nyugodni, s beküzdötte magát a házi vo nósnégyesbe. Eősze azonban pontosan tudta erről a dilettáns he gedűgyilkosról, hogy - becsvágya miatt - nem ismer lehetetlent. Handell járt már olyan égő épületben, ahová a tűzoltók sem merészkedtek be, sőt, őt is vissza akarták tartani. Nem tudták, s így Handell kicsit égetten, kicsit kormosan, de két perc múlva felbukkant, kezében a sorsdöntő bűnjellel. Az épület tíz másod perccel később összeomlott.
A rendőrségen mindenki csak Eősze új csoportjáról pletykált, s néha összenevettek a háta mögött. Azután megérkezett Ba goly. A szabálytalan és szokatlan csoportot házon belül akkori ban nevezték el Lédererné Szocialista Brigádnak, de a cso portot ez különösebben nem zavarta. Ök csak dolgoztak, és né hány hónap leforgása alatt nyolc olyan ügyet derítettek ki, amelyről már mindenki lemondott. Azután elült a szóbeszéd. Mindenki tudomásul vette, hogy az Eősze-csoport mindent más képp csinál - de jól csinálja.
Több év után mégis sikerült felkavarnia a kedélyeket Eőszé-nek, amikor a Lédererné Szocialista Brigádba fölvette
Veszpré-mi Lindát. Magában véve már az sem volt megszokott dolog, hogy egy közlekedési rendőr bekerüljön a bűnüldözők körébe. Az igazat megvallva: a közlekedésieket egy kissé lenézték. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Veszprémi Linda még húsz éves sem volt, ráadásul tizennégynek sem nézett ki, ezenkívül tae-kwon-do karatéban zöld övet szerzett, és egy sárga moped del száguldozott a városban, talán érthető is, hogy újra megin dultak a találgatások.
Sajnos, Linda egyre fantasztikusabb dolgokat produkált. Életveszélyes helyzetekből könnyedén kimentette magát (no, meg másokat is), csitri képével olyan emberek közé is beférkő zött, akik két kilométerről megérezték a „rendőrszagot". A po fonjai hírhedtté váltak, s már senki nem lepődött meg azon, amikor nehézsúlyú késelőket bilincs nélkül szállított be a rend őrségre. Azután Linda elvégezte a rendőrtiszti főiskolát, de Veszprémi hadnagyként sem változott sokat a modora. Néha Eősze már bánta egy kicsit, hogy odavitte a lányt, ugyanis fél tette. Állandóan rettegett, hogy Linda egyszer olyan ügybe ke veredik, amelyből nem tudja kivágni magát. Ezért mindig olyan feladatokat bízott a lányra, amelyek első ránézésre teljesen ve szélytelennek tűntek. De - úgy látszik - Linda vonzotta a bajt. Ha könnyű testi sértés ügyében nyomozott, rablógyilkossággal fejezte be. Ráadásul úgy tűnt, hogy sohasem alszik. Eősze már nem is lepődött meg azon, ha éjjel három órakor csörgött a te lefonja, és Linda valami fantasztikus bűnügyet jelentett be.
De ezen a csöndes szombat délelőttön az őrnagy végre nyu godt volt. Tudta, hogy Veszprémi Linda Egerbe utazott vala mi autóversenyre, amelyen a vőlegénye is indul. Tudta, hogy ott lesz Linda apja is. „Mégiscsak ő az apja! Vigyázzon rá!" -gondolta.
9.
Szombat-vasárnap Bécs legalább olyan kihalt, mint Budapest. Az élet megáll, az emberek békésen elengedik magukat, és sem mit sem tesznek. Ez az az időszak, amikor a tinik úgy érzik, hogy zöldre kell festeniük a hajukat. A békés családokban már érlelődnek azok a feszültségek, amelyek szombat, de legkésőbb
vasárnap este robbanni fognak. Látszólag minden „in aller Ge-mütlichkeit" zajlik.
A Blumauer Gasse egyik épületében, a Prater Stern közelé ben azonban rendkívül élénk tevékenység folyt. Ha valaki job ban odafigyelt volna, bizonyára szokatlannak találná, hogy a Meyer-Senf Transport irodáiban ilyen nagy a nyüzsgés.
Shlemmer kisasszony az írógép előtt ült, és a gyorsan odafír-kantott szöveget silabizálta: „ . . . fiatal lányokat keres jogo sítvánnyal, akik szeretnek utazni . . ."
10.
- Kapcsoljon vissza, Béla!
- Most ki vezet? - érdeklődött némi éllel Veszprémi Béla, aki nehezen viselte el Klárika folyamatos vezetéstechnikai taná csait.
- Mondom, hogy kapcsoljon vissza, Béla, A Trabant itt nem megy föl négyesben.
- Drága Klárika! Ha jól emlékszem, magát háromszor buk tatták meg a gépkocsivezetői vizsgán . . .
- Parkolásból! De azt mindenki mondta, hogy nyílt pályán jó vagyok!
- Könyörgök, hagyjátok már abba! - szólt közbe Linda, aki kezdte elveszíteni a türelmét. - Inkább átveszem én a vezetést! - Majd a Szőlőskertnél, kislányom, ahol apádnak engedélye zek egy sört.
11.
Sirok mellett a verseny helyszíne fantasztikus képet mutatott: crossmotorok, crossautók között néha feltűnt egy BMX-biciklis srác, aki azt próbálgatta, hogyan lehet lendületből feljutni a második emelkedőre. Lassan szállingózni kezdett a közönség is. Csak a helyszín fölött cirkáló rendőrségi helikopterből látszott igazán, milyen sokan vannak már ott, s felülről jól kivehető volt a Sirok felé igyekvő autók hosszú sora is. Emődi Tamás már a depóban nyüzsgött. Semmi komoly dolga nem akadt, de él vezte a tömeget, az érdeklődőket, akik ott lábatlankodtak az
óriási kamionok mellett. Emődi világos kék kezeslábast viselt, a hátán RÁBA, a mellrészén HUNGAROCAMION felirattal, és nagyon profinak érezte magát, noha az érdeklődők inkább a látványosabb kocsik körül, csoportosultak. Az amerikai fiú nagy Mackje körül legalább ötvenen álltak. A finn fiú Scaniája is nagy feltűnést keltett, de még a bolgár versenyző Mercedese is népszerűbb volt, mint az ő Rábája.
Szívesen ment volna egy kört, hogy egy kicsit érezze maga alatt a motort, a tonnákat. De tudta, hogy ez most reménytelen. figyelni kell a sorrendre: a kerékpárosok még viszonylag elvisel hető pályán indulnak, a motocross már egy kicsit megviseli a talajt, a kamionok pedig az autocross-verseny radikális föld munkái után következnek.
12.
Eger előtt a forgalom egy kissé torlódott. A kocsisor lelassult, s csak a mindenre elszánt motorosok jutottak előbbre, akik őrülten bőgették masináikat, megpróbáltak hátsó kerekükre emelkedve kilőni, mintha ők is motocrossversenyzők lennének.
Linda nem idegeskedett. Nyugodtan vezetett, és még akkor sem káromkodott, amikor a motorosok egészen kifinomult műkor-csolya-figurákat mutattak be Trabantjuk előtt.
Közben Veszprémi Béla és Klárika hosszabb vitába bonyoló dott egy Veszprémi szerint becsomagolt, de Klárika szerint ott hon felejtett fürdőköpeny körül.
- A sárga bőröndben van - erősködött a férfi. - Nem maga csomagolt! - sziszegte Klárika.
- De én csuktam be azt a rohadt bőröndöt! Világosan láttam, hogy kilóg az öve.
- Béla! Maga reggel az orráig sem látott, olyan gyűrött volt. - Én nem akarok magával vitatkozni, Klárika, de pontosan emlékszem . . . .
- Béla, kedves, én nem akarok kételkedni a memóriájában, de a múltkor is elég határozottan emlékezett arra, hogy befi zette a telefonszámlát.
- Tudja, hogy milyen memóriám van nekem? Tudja, kedves Klárika, hány Shakespeare-darabot tudok én kívülről?!
Klárika megérezte, hogy a vita itt kissé élessé vált, s ked-veskedően fordult a megbántott színészhez.
- Az más, Béla. Maga egy nagy művész. De ugyebár más a művészet, s megint más a hétköznapok ezernyi apró ügye, ami hez egy asszony mégiscsak jobban ért. Hagyjuk a fenébe az egészet, Béla. Csak nem fogok veszekedni egy igazi művésszel egy otthon felejtett fürdőköpeny miatt!
13.
Az amszterdami Transport International cég magyarországi kép viselője szakértő szemmel mustrálgatta a versenyre felkészített kamionokat és a sofőröket. Megszemlélte a Rábákat is, de sok esélyt nem adott nekik. Ismerte a típust, tudta, hogy jó a fel építése, de azzal is tisztában volt, hogy egy ilyen jellegű verse nyen az a hiányzó 70-90 lóerő nagyon sokat számít. De ezúttal nem a kocsik érdekelték igazán, hanem a vezetők. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, melyik kocsi mire képes, hiszen - mi előtt átvette volna a Transport International magyarországi képviseletét - maga is hosszú éveken át járta kamionnal a vi lágot. Őt most inkább az érdekelte, hogy melyik vezető mire képes. A Transport International elég jól állt, és megenged hette magának, hogy vezetői alá a legszínvonalasabb teherautó kat, kamionokat adja. Ami egyre nehezebb volt: igazán jó ve zetőt találni. Sok kamionosuk volt, aki több év elteltével sem vált igazán profivá. Volt még ugyan egy régi jó gárdájuk, de ez a gárda már kiöregedett. Ráadásul most egészen speciális feladatra keresett embereket. Teilingen arra kapott megbízást a főnökeitől, hogy ezen a kamioncrossversenyen találjon pilótákat arra a különleges útra.
Teilingen ügyet sem vetett Emődi Tamásra. Valahogy az volt az érzése, hogy már alkatra sem megfelelő. Az ő tippje Onni Pelkonnen volt, a 185 centis, mackós finn fiú, már csak azért is, mert az egész mezőnyben ő volt az egyetlen olyan pilóta, aki rend szeresen részt vett ilyenfajta versenyeken, ráadásul gyönyörű
eredménnyel. Ha ennek a technikai sportnak lenne „Top-10" listája, biztos, hogy a finn fiú rajta lenne, sőt, sokan azt állí-tották, hogy egyértelműen az első három között foglalna helyet.
14.
Veszprémi Béla villámsújtottan huppant le a szállodai ágy szé lére.
- Franciaágy, fürdőszoba, színes televízió! Mibe kerül ez? - Először is, Béla, maga egy neves fővárosi színművész, aki nem szállhat meg akárhol. Másodszor pedig: a cehet én fizetem!
- Csak nem képzeli, hogy elfogadom?! Hát akkor én in kább . ..
Kopogtattak. - Ki az? - Linda! - Bújj be!
Linda bevonult, körülnézett, elismerően csettintett, majd Klárikához fordult.
- Gyertek ki a strandra! Fantasztikus idő van. Tomi úgyis csak két óra körül jön vissza a szállodába.
Nem, kislányom, apád most inkább pihenne egy kicsit -szólalt meg nagyon határozottan Veszprémi Béla. Klárika vil lámló szemekkel ránézett.
- Mit képzel, Béla?! Hát azért jöttünk ide, hogy maga itt egy szállodai szobában aludjon?! Kimegyünk a strandra, úszunk egyet, és ha annyira akar aludni, ezt megteheti kinn a füvön is.
Az még sokkal kellemesebb. - De én hajnalban keltem!
- Istenem, Béla! Pontosan maga mondja ezt nekem? Maga, az éjszaka császára, aki hetvenkét órákat tud dorbézolni egy huzamban?
- Az más. De strandra nem megyek! Nincs az az isten! - Ugyan, Béla, ne legyen olyan makacs!
- Drága apukám, majd meglátod, neked is milyen jó lesz . . . - Nem érdekel! Nem megyek sehova! ! !
15.
Veszprémi Béla tanácstalan volt: nem tudta, mit csináljon: víz be fojtsa a két játszadozó gyermeket, vagy pedig addig csapkod ja egymáshoz őket, amíg szuszognak. A két kis krampusz egyéb-ként szívet melengetően bájos volt a nagy, pöttyös strandlabdá val. Ilyen pici gyerekektől azt pedig úgysem várhatja el az em ber, hogy minden dobásuk célba találjon. A picik tehéntekintetű - és -termetű - mamája boldog nyugalommal szemlélte, amint a nagy pöttyös labda immár harminchetedszer csattant Veszprémi Béla kopasz fején. A tisztességben megkopaszodott színművész Macbethre gondolt, azután Heródesre, s mind gyakrabban a picinyek füvön széthömpölygő mamájára. Ekkor a medence fe lől megérkezett Linda és Klárika - csuromvizesen. Tréfásan lecsöpögtették Veszprémi Bélát, majd Klárika egy minden el képzelést felülmúló hűtőtáskából előbányászta azt a néhány fa latkát, amelyet ilyenkor, déltájban egy kicsivel ebéd előtt -lelki egyensúlyának biztosítása érdekében el szokott fogyasztani. Veszprémi közelebb húzódott, s megnyugodva észlelte, hogy a szendvicsek, húsok és hideg saláták mellett még néhány üveg is lapít. Magához vette az egyik párás sörösüveget, s máris meg értőbben szemlélte a két bájos krampuszt, akik egyébként most már egy vörösre sült hájpacnit tüntettek ki mindent elsöprő ját-szódásukkal.
16.
Handell Gyula főhadnagy behunyt szemmel játszott. Hogy ki a szerző, azt csak ő tudta. A szomszédja - aki hiába hunyta be a szemét, csak nem élvezte jobban a főhadnagy hegedűjátékát -erről mit sem sejtett. Handell meghatottan hallgatta önmagát, s nem is nagyon figyelt arra, hogy a g-húr ismét lehangolódott. Csak a kicsiny darab végén, amikor azt a tüneményes kis részt játszotta, amelytől mindig könnybe lábadt a szeme. Itt már Handell Gyula épp hogy csak kiművelt füle is görcsbe rándult, ugyanis a g-húr legalább fél hanggal leeresztett. (Mozart nyög ve fordult meg sírjában.)
Handell kizökkent az áhítatból: a hegedű aljas árulást kö vetett el ellene. A gyarló instrumentumot erősen az álla alá szorította, és tekerni kezdte a finomhangolót. Az azonban pat tant egyet, s a g-húr - Handell bánatának okozója - kiugrott belőle, kis híján kiverve a művész szemét, majd malacfarokba kunkorodva ott rezgett az orra előtt.
17.
Veszprémi Béla meztelenül feküdt a széles franciaágyon. A hátát vastag tejfölréteg borította - Klárika azt állította, hogy a le égést ezzel lehet a leghatásosabban kúrálni. Veszprémi Béla nyö-gött, sóhajtozott, s megpróbált nem gondolni arra, hogyan is festhet a vastag tejfölréteg alatt. Ugyanis valóban förtelmesen nézett ki - mint egy NDK-turista a román tengerparton: égett felületei nem egyszerűen vörösek voltak, hanem inkább lilába hajlók. Ahol a bőr kivillant a tejföl alól, egy rossz nyersanyagra fotografált zombie film színei tűntek elő. A megégett színmű vész nyelve kétségbeesetten himbált szikkadt szájüregében. A hűtőgépben ott sorakoztak a sörösflaskák, de annyi ereje sem volt, hogy fölkeljen. Most kivételesen sajnálta, hogy Klárika nincs mellette, nem cseréli fején a borogatást, nem nyit ki egy üveg hideg sört . . . De megértő volt. Védangyala elment meg-tekinteni Eger műemlékeit, s ez a kultúréhség, ez a mélységes tudásszomj Veszprémi szemében szent volt. Meg különben is: elege volt Klárika újabb és újabb tejfölös pakolásaiból. Meg adóan nyögött egyet, s megpróbált egy kicsit szundítani.
18.
A hotel bárjában Stammbauch Klárika egy nagy korsó sörrel birkózott, de jól látható volt, hogy a küzdelemben a sör lesz a vesztes - előző négy társához hasonlóan. Klárika megtörölte a száját. Elég felületesen, mert bal szájszögletében még így is rezgett egy kósza kis habfoszlány. Aztán tekintetét rajongóan Emődi Tamásra emelte.
- Én valaha ökölvívó voltam! - húzta ki magát a fiú. - Csak az edzésen kiütött egy bokszlabda - tette hozzá pikir-ten Linda, akinek már elege volt Klárika és Emődi turbékolá-sából.
- Nincs igazad, Lindám! - fortyant föl Klárika. - Mégis, az az ötszáz lóerő . . .
- Annyi azért nincs - szerénykedett Emődi. - De mondjuk a fele . . .
- Az se semmi!
19.
Klárika ájult gyönyörrel tapadt az autocrossversenyre, bár on nan, ahol ő állt, sokat nem lehetett belőle látni. Különben is kitűnő helyet talált: a legveszedelmesebb kanyar fölött; de arra ő sem számított, hogy az esőt már régóta nem látott pályán a kocsik ilyen eszméletlen porfelhőt vernek föl. Ő azért ezzel is elégedett volt, és nem sokat törődött Veszprémi Bélával, aki vagy ötven méterrel odébb egy nagy fa árnyékában szenvedett. Nem attól, hogy nem láthatta a versenyt, mert az különösebben nem is érdekelte: úgy érezte, hogy az előző napi égési sérülései ma már kétszeresen izzanak, s a fa lombján át-átvillanó napsu garak lézerágyúként szaggatják meggyötört testét.
20.
Linda Emődi Tamás mellett toporgott. Ő is ideges volt, bár nem annyira, mint Emődi, aki egész reggel a vécére szaladgált. A többi kamionos is izgult, bár volt olyan, akin ez egyáltalán nem látszott meg. Onni Pelkonnen a ragyogóra mosott Scania mellett üldögélt egy összecsukható széken, nagy, színes napernyő alatt, és a legteljesebb nyugalommal szopogatott valami üdítőt. A bolgár fiú, Doncsev, a Mercedes vezetőfülkéjét dekorálta. A fülkében mosolygó több tucat pucér cicababa közé két frissen beszerzett magyar kártyanaptárt telepített be. Mivel magya rul nem tudott, a legkevésbé sem zavarta, hogy a kártyanaptá ron látható ledér nőszemélyek a CAL-32 gázkazánt, illetve az Achilles védőcsizmát reklámozták. Az amerikai versenyző,
Car-los December, a nézelődő gyerekekkel beszélgetett furcsa ke veréknyelven: angol és spanyol szavakat kevert azzal a tucatnyi magyar szóval, amelyeket az elmúlt napokban fölszedett. Mu-togatott, és kis jeleneteket adott elő a srácoknak, akik nagyo kat röhögtek a fekete hajú, barna bőrű férfin. December ma gába töltött egy doboz hideg sört, aztán fél kézzel apró gala-csinná gyűrte a dobozt. A gyerekek lelkesen tapsoltak.
Az autocrossfutamot már régen leintették, a győztesek most lették meg a tiszteletkört, a hangosbemondó pedig közölte, hogy hamarosan indul a camioncrossfutam, a versenyzőket kérik a rajthoz fáradni. Linda megcsavarta Emődi orrát.
- Szia, Tomi! Fölmegyek a dombra, mert látni szeretném a versenyt. Őt pedig kölcsönadom neked - nyomta Emődi ke zébe tépett, kopott, piszkos kabalamackóját -, vigyázz rá!
21.
Klárika kis színházi látcsövével vizsgálgatta a kamionokat. Bol dog volt, hogy ilyen nyugodt, néptelen helyet talált. Emődi ko csiját kereste. Az autómonstrumok fölött kis kékesszürke füst-pamacsok jelentek meg, aztán megreszkettette a levegőt az egy-szerre feldübörgő több ezer lóerő. Klárika erőltette a szemét, hogy a gyönge kis látcsővel ki tudja venni Emődi Rába-kami onját, de ez nem volt túl könnyű, hiszen nyergespótkocsik nél kül a vontatók nagyon egyformák voltak, s a felszálló por egyen-szürkével vonta be a kocsikat. A látvány hirtelen elsötétült. Klárika lekapta a szeméről a távcsövet, és máris megállapította, hogy sem a szemének, sem pedig a gyatra kis optikai szerke zetnek nincs semmi baja. A kilátást öt, fekete bőrruhás alak takarta el előle. „Ezek tiszta hülyék!" - ötlött Klárika eszébe. ,,Ilyen fekete göncben a napon nem lehet kibírni!" Úgyhogy meg is kérdezte:
- Mondják, nem sülnek meg ebben a ruhában?
- És te nem sülsz meg? - röhögött rá az egyik bőrruhás, aki a kezében halálfejes bukósisakot himbált.
- Ne tegezzen! - fortyant föl Klárika. - Egyáltalán, hogy jön ahhoz . . .
A bőrruhások közelebb léptek. Fenyegetően. Klárika meg szeppent.
- Persze, hogy nem sülök meg . . . Ez egy könnyű nyári ru ha .. .
- Majd mindjárt megnézzük, nem túl meleg-e! Kopasz, nyúlj már a szoknyája alá, hogy nem izzadt-e meg!
- Ne nyúljanak hozzám, mert segítségért kiáltok! - sikította Klárika, bár tudta, hogy a motorok dübörgése minden zajt és hangot elnyom.
- Kiabálj csak nyugodtan! - lépett mellé az egyik férfi, és a melle után nyúlt.
- Segítség! - üvöltötte Klárika, ahogyan csak a torkán ki fért, de még a fa alatt szunyókáló Veszprémi sem hallotta a rajthoz vonuló kamionok dübörgésében.
- Hol akarod? - szorította meg Klárika karját egy barkós fiú. - Itt a napon, vagy az árnyékban?
Klárika kitépte magát a bőrruhás kezéből, de addigra már körülvették. Kétségbeesetten nézett körül. A kis színházi lát csővel megpróbálta fej bevágni az egyik közeledőt, de az egyet len mozdulattal kicsavarta a kezéből, majd leszorította Klárika karját, és szorosan hozzányomult.
- Linda! - sikoltotta halálra váltan Klárika.
Klárika nem hitt a csodákban. Nem hitte azt sem, hogy Linda - különben is, ki tudja, hogy merre kóricál? - erre a hívásra megjelenik. De - úgy látszik- mégis vannak csodák, mert Linda hirtelen felbukkant a domboldalon. A bőrruhások odakapták a fejüket.
- Nézd, apám! Milyen jó ma a termés! - bökött Lindára az egyik.
- Van itt minden méret! - jópofáskodott az a fiú, amelyik Klárikát tartotta fogva.
- Pofonból, kisfiúk! - sziszegte Linda. - Szépen engedjétek el, és tűnés!
- Picinyem! Vegyél fel tiszta pelenkát, ha velem beszélsz! Fiúk, tegyétek tisztába!
A barkós fiú elbűvölő mosollyal Linda mellé lépett, és meg markolta a karját. Ami ezután következett, az borzasztó
gyor-san történt. Linda megmozdult. A barkós fiú a gyomrához, majd az ágyékához kapott, aztán két karját az égnek dobta, a feje hátracsuklott, ő pedig hanyatt zuhant, és ájultan fekve maradt. A maradék négy fiú arcára értetlenség ült ki. Dermedten nézték a közelgő Lindát, aztán hirtelen ketten is rávetették magukat.
Linda fölemelkedett a levegőbe, poros lábával terpesztve kirú gott, s a két támadó a földön hevert. Az egyikük máris fölug rott, a másikuk azonban kiugrott állát szorongatva, iszonyúan eltorzult arccal jajgatott. A bőrruhás hirtelen eltaszította magá tól Klárikát, s most már hárman álltak Lindával szemben. Az egyik, halálfejes bukósisakját forgatva, óvatosan oldalazott Linda felé, a másik bicikliláncot húzott elő a bőrnadrág szárán levő zsebből, a harmadik pedig legalább arasznyi hosszúságú pengét ugrasztott elő rugós késéből.
Linda sohasem vallotta be, de félt a késtől. Tudta, hogy még az elütött kés is gyilkolhat. Először hát a késes fiút támadta meg, s nem nagyon figyelt a másik kettőre. Így történhetett, hogy a fiú a biciklilánccal közbelépett. A lánc épp hogy csak súrolta Linda karját, de az is iszonyatosan fájt. Hátraugrott, és máris elhajolt, hogy elkerülje a bukósisakos támadását. A bicikliláncos megvadult, és Lindára vetette magát. Linda egy magas rúgással megállította a lecsapni készülő láncot, majd egy újabb rúgással megpörgette a gazdáját is, aki pördültében a lánccal kirántotta a kést a másik fiú kezéből. Az a kés után kapott, és teljes se bességgel belerohant Linda kőkemény ütésébe, majd a földön maradt.
22.
Lendült a kockás rajtzászló, és a kamionok felbőgtek. Az ed-zésidők alapján Emődi a hetedik helyről indult, s úgy tervezte, hogy megpróbál feljönni az ötödik-hatodik helyre. A tizenhat indulóból álló mezőnyben ez nem is lett volna rossz eredmény. Tudta, hogy az első körben még semmi sem dőlhet el. Legelöl - mint várható volt - a finn fiú vezetett. Első helyről indult, speciálisan felkészített, vadonatúj Scaniája könnyedén vet
te az első emelkedőt. Mögötte szuszogott Carlos December ütött-kopott Mackje. Emődi Tamás persze tisztában volt azzal,
hogy a látszólag lepusztult Mack sokat tud, és a vezetője sem kezdő. De most inkább a közvetlenül előtte haladókra figyelt. A hatodik helyen autózott Doncsev a Mercedesszel. Jól vette az emelkedőt, bár a ráfordulásnál egy kicsit szitált a kocsi. Az ötödik Szilágyi Fecó volt a Hungarocamiontól, szintén Rábán. A negyedik helyen állt a lengyel fiú, akinek a nevét Emődi nem tudta megjegyezni. Csak azt tudta, hogy Marek és valami -ski. A lengyel Volvóval versenyzett. A harmadik helyen pe dig . . . A harmadik helyen éppen valami zűr volt. A francia fiú Renault-ja a kanyarból kijövet kisodródott, keresztbe fordult, s miközben Jean-Pierre megpróbálta a homokból kirángatni a ki-pörgő kerekű járgányt, már négyen is megelőzték.
Emődi szorosan tapadt Doncsevra. Tudta, hogy a Mercedes közel hatvan lóerővel többre képes, de a bolgár korábbi bizony talansága felbátorította. Az emelkedőn ugyan hátrányban volt, de abban a kanyarban, ahol a francia kisodródott, előzni pró bált. Doncsev látta a tükörből Emődit közeledni, és erősen a gázra lépett. A kerék kipörgött, a Mercedes keresztbe fordult, és Emődi - talán csak húsz centiméterrel elkerülve a befordult nyergesvontatót - elhúzott mellette, s ráállt Szilágyi Fecó nyom vonalára. Fecó régóta vezetett már, s Tamás tudta, hogy nem szokott könnyelműsködni, és őt megelőzni - ugyanolyan kocsi val - nem lesz könnyű. A kocsik az első kör végéhez közeled tek. A nézők a vastag porfelhőn keresztül próbálták kivenni, változott-e valami a sorrendben.
23.
Az emelkedő aljánál álló rendőrkocsiban a két rendőrnek irtó zatosan melege volt, mégsem szálltak ki. URH-n hívták a rajt nál álló kocsit, hogy megtudják a sorrendet. De nem tudhatták meg. Izzadt, tépett nő rontott a kocsihoz, és levegő után kap kodva behajolt az ablakon.
- Azonnal jöjjenek! Ott, a dombon! Megtámadtak... ! És Linda egyedül . . . ezekkel a gyilkosokkal . . . késsel akartak . . .
- Drága asszonyom! Próbálja érthetően elmondani, mi tör tént!
- . . . bőrruhások . . . öten . . . és ha nem jön Linda . . . Se gítség!
A rendőrök benyomták Klárikát a hátsó ülésre. Indítottak. - Mutassa az utat, asszonyom!
24.
Emődi Tamás úgy verítékezett, mint egy ló. Kifehéredett uj jakkal szorította a volánt. Ő már beérte volna ezzel az ötödik hellyel, de a tükörből látta, hogy Jean-Pierre borzasztó gyorsan közeledik. Előtte Szilágyi Fecó nyugodtan, biztonságosan autó zott, de ő nem láthatta az előzni készülő franciát. Emődi koc káztatott, felpörgette a motort, és előzésbe kezdett. Szilágyi nem engedte, de Emődi már mellette volt, és a következő kanyarban Emődi érkezett a jobb helyen. Bár a kocsija veszélyesen meg billent, de egy kis kormánymozdulatra újra egyenesbe állt, és máris a negyedik helyen haladt. A francia fiú akciója a ka nyarban befulladt. Mivel egyszerre akarta előzni Emődit és Szi lágyit, túlságosan gyorsan érkezett, és ismét kisodródott, ke resztbe fordult, és Doncsev már nem tudott idejében fékezni. Belecsúszott a Renault-ba. Nagyobb baj nem történt. A kocsik eleje kicsit behorpadt, de most a két kocsi teljesen elzárta a mögöttük haladók útját, s eltartott egy darabig, amíg Doncsev és Jean-Pierre folytatta a versenyt, szabaddá téve a pályát. Ad digra az első öt kocsi hozzájuk képest jókora előnyre tett szert.
25.
A két rendőr kiugrott a kocsiból, s fél kézzel már nyúltak is a könnygázspray után. Azután megpillantották a földön heverő, ájult vagy félájult férfiakat és a fölöttük nézelődő Lindát.
- Úristen! Maga csinálta ezt, kislány? - Jobb híján!
- Magát nyugodtan őrizetbe vehetnénk garázdaságért! - H á t . . . ha úgy gondolják, hogy ezek itt - mutatott a föl dön fekvőkre - tanúskodni fognak ellenem . . .
26.
Emődi Tamás tudta, hogy nincs megállás, Szilágyi Fecó, az öreg profi nem fogja megbocsátani neki, hogy megelőzte. Kü lönben is ,... Vérszemet kapott. Szép a negyedik hely, de a harmadik . . . Igen, az még sokkal szebb lenne. Csakhogy Blonski, a lengyel, pimaszul autózott. A harmadik hellyel ő is elégedett volt, s már csak arra ügyelt, nehogy megelőzzék. Ő már eldöntötte, hogy ez a hely az övé marad. Amikor Emődi egy kicsit megszorongatta, gyorsított, és hegynek fölfelé Tamásnak halvány reménye sem lehetett, hogy meg tudja előzni a nagy Volvót. Lejtőn lefelé és sík terepen viszont Blonski mindig úgy helyezkedett, hogy Emődi ne tudjon elmenni mellette. Pe dig Emődi már sokadszor próbálkozott, de eddig mindig ered ménytelenül. Most azonban könnyű emelkedő következett. Tomi megfigyelte, hogy ez a látszólag könnyű emelkedő meredek buk-kanóval végződik, s hogy ha nagy sebességgel érkezne valaki, itt a kocsi felugrana a földről. Az emelkedő előtt lendületet vett: felgyorsította a kamiont, hogy a sebesség fölvigye az emel kedő tetejéig. Padlóig nyomta a gázt, s szorosan rátapadt az előtte haladó kocsira. A lengyel egy kicsit lelassult egy homo kosabb részen, s most megpróbálta visszanyerni a sebességét, de közben igyekezett az utat is elzárni Emődi elől. Az emelkedő vége előtt már csak centiméterekkel volt Blonski mögött, s a lengyel a tükörből figyelte, mikor akar előzni a vetélytársa. Emődi hirtelen balra rántotta a kormányt, és Blonski, aki meg ijedt, hogy ellenfele most előzni fog, szintén balra húzta a vo lánt. Emődi ekkor hírtelen fékezett, de Blonski már nem tudott fékezni, mivel túl volt a bukkanón, és kocsija elemelkedett a földről. Az előző kormánymozdulat azonban elfordította a ka miont, így az ferdén szállt le a bukkanó utáni szakaszon, s a pálya mellett ért földet. A lazább talajon a kerekek mélyen be nyomódtak, a Volvó lefékeződött, majd szép lassan oldalára dőlt, és Blonski borultában még végignézhette, hogyan húz el mellette Emődi Tamás Rábája.
