Arturo Pérez-Reverte DÉL
Királynője
Arturo Pérez-Reverte
Spanyol újságíró, író. 1951-ben született Cartagená-ban. Huszonegy éven keresztül haditudósító.
Riportokat készít Cipruson, Libanonban, Eritreában, Nicaraguában, Líbiában, Angolában, Szerbiában és Boszniában.
Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol prózaíró, számos hazai és nemzetközi irodalmi díj kitüntetettje. 2003-tól a Spanyol Királyi Akadémia tagja.
Különös vonzódást érez titokzatos, kalandos történelmi események, dokumentumok iránt, s nem egy könyvében a rejtélyek nyomába ered. Regényeit a krimibe illő fordulatos cselekményszövés és a
rendkívül érzékletes környezetrajz tette világszerte közkedveltté. Műveit 23 nyelvre lefordították, négyből filmet forgattak. Magyarul két regénye jelent meg: A flamand tábla rejtélye (1996); A vívómester (2003). Legújabb munkája A Dél Királynője.
Elmer Mendozának, Julio Bernalnak és César Batman Güemesnek. A barátságukért. A corridóért.
Megszólalt a telefon, és a lány tudta, hogy meg fogják ölni. Olyan biztosan tudta ezt, hogy kővé dermedt, a borotvát felemelt kezében tartotta, a haja az arcába tapadt a forró víz gőzében, amely lecsapódott a csempén. Csrr-csrr. Nem moccant, visszatartotta a lélegzetét, mintha a mozdulatlanság vagy a csend megváltoztathatná mindazt, ami már megtörtént. Csrr-csrr. A fürdőkádban ült, a jobb lábát szőrtelenítette éppen, a derekát ellepte a szappanos víz, és olyan libabőrös lett, mintha kinyílt volna a hideg víz csapja. Csrr-csrr. A hálószobában a magnó a Tigres del Nortétól játszotta a Texasi Camelia történeteit. Árulásban és csempészetben, énekelték, nem közösködünk. A lány mindig tartott tőle, hogy az ilyesfajta dalokban jóslat rejlik, ami hamarosan valamiféle titokzatos valósággá, fenyegetéssé lényegül. A Gringó sokat viccelődött ezen, de a dal rácáfolt, és igazolta a félelmeket. Ráadásul most nemcsak az igazságától fosztotta meg a Gringót, hanem valami mástól is. Csrr-csrr. A lány letette a borotvát, kióvakodott a fürdőkádból, tócsákat hagyott maga után egész a hálószobáig. A mobiltelefon az ágytakarón hevert; kicsi volt, fekete és félelmetes. Nézte, de nem nyúlt hozzá. Csrr-csrr. Rettegett. Csrr-csrr. A csengés úgy keveredett bele a dal szövegébe, mintha egyenesen belekomponálták volna.
Mert csempészek közt, szólt a nóta, nincs bocsánat. A Gringó ugyanezt mondta, amikor szokása szerint felnevetett, megcirógatta a lány tarkóját, és a szoknyájára ejtette a telefont. Ha ez megszólal, halott vagyok. Fuss. Ahogy csak bírsz, kisanyám. Fuss, és meg ne állj, mert már nem leszek ott,
<r» 9 «o
hogy segítsek. Ha sikerül élve megúsznod, hajts le egy tequilát az egészségemre. Csak a szépre emlékezz, csaj-szi. Arra, ami szép volt. Ilyen felelőtlen és vakmerő volt a Gringó Dávila. A Cessna virtuóza. A rövid táv királya, ahogy a barátai és Epifanio Vargas hívták, mert háromszáz méteren is fel tudta emelni a kisgépet a kokain- és marihuánacsomagokkal, hogy aztán elsuhanjon velük a víztükör fölött a sötét éjszakában, hetedhét határon át, s egyszerre tévessze meg a szövetségiek radarjait és a DEA, a
légvédelmiek keselyűit. A jég hátán is megélt, s a főnökei háta mögött keverte a kártyát. De veszíteni is tudott.
A lány testéről lecsöpögő víz tócsává gyűlt a lába előtt. Még mindig csöngött a telefon, ő pedig tudta, nem kell felvennie, anélkül is biztos lehet benne: a Gringónak beteljesült a végzete. A jel önmagában is elég volt, hogy megfogadja a tanácsot, és futásnak eredjen, persze nem olyan könnyű beletörődni, hogy egy közönséges telefoncsöngés megváltoztathatja az élet menetét. Ezért végül felvette a készüléket, lenyomta a gombot, és figyelt.
– Kinyírták a Gringót, Teresa.
Nem ismerte fel a hangot. A Gringónak voltak barátai, nem egy közülük hűséges barát, akiket lekötelezett az együtt töltött idő: a fűvel és porral teli csomagok, amelyeket autógumikban vittek át El Pasóból az Államokba. Bármelyikük lehetett: talán Neto Rosas vagy Ramiro Vázquez. Nem tudta, melyikük hívta, de ez most ki a frászt érdekelt, az üzenet önmagáért beszélt. Kinyírták a Gringót, ismételte a hang. Elkapták az unokatestvérével együtt. Most az unokatestvér családján a sor, no meg rajtad. Szóval fuss, ahogy bírsz. Fuss, és meg ne állj. Megszakadt a vonal, és a lány rápillantott a vizes lábára, és rádöbbent, hogy reszket a hidegtől és a félelemtől, és arra gondolt, hogy bárki volt is a telefonáló, csak megismételte a Gringó szavait. Elképzelte, amint figyelmesen bólint a poharak között egy kocsma szivarfüstjében, szemben a Gringóval, aki rágyújt egy spanglira, és szokásához híven az asztal alatt keresztbe teszi a lábát, rajta a hegyes kígyóbőr cowboycsizma, ingnyakában a selyemkendő, széke támláján a pilótadzseki, a haja rövid és szőke, a mosolya határozott, kemény. Tedd meg ezt értem, haver, ha megdöglök. Értesítsd, hogy fusson, ahogy csak bír, és meg ne álljon, különben őt is kinyírják.
Hirtelen tört rá a rettegés, de ez már más volt, mint az előtte érzett jeges félelem. Hatalmába kerítette a zavarodottság, a pánik, tompán felkiáltott, a fejéhez kapott. Nem tartotta meg a lába, az ágyra zuhant. Végignézett az ágytámla aranyozott, fehér mélyedésein, a falakon lógó képeken, amelyek vonzó tájakat és naplementében gyönyörködő szerelmespárokat ábrázoltak, a porcelán csecsebecséken, amelyeket a szekrény szélére rakosgatott, hogy az otthonuk szép és barátságos legyen. De tudta, hogy ez a lakás már nem otthon többé, sőt pár perc múlva egyenesen csapdává válik. Meglátta magát a szekrény nagy
tükrében mezítelenül, vizesen, az arcába lógó sötét hajjal, melynek tincsei közül tágra nyílt fekete szemek csillantak elő, és ott ült bennük a rettegés. Fuss, és meg ne állj, mondta a Gringó, és a hang, amely a Gringó szavait ismételte. Futásnak eredt.
C& 11
1. Lezuhantam a felhőről, amin jártam
En azt hittem, a mexikói drogos nóták, a narcocorri-dók csak közönséges énekek, a Monté Cristo grófja meg csak egy regény. Ezt Teresa Mendozának is elmondtam az utolsó
napon, amikor testőrei és rendőrök körében fogadott a házban, ahol a Chapultepec kolónián, Culiacánban, Sinaloa államban befészkelte magát. Szóba hoztam Edmond Dantest, megkérdeztem, olvasta-e a könyvet, mire ő visszanézett rám, némán és olyan hosz-szan, hogy azt hittem, a beszélgetésünk véget ér. Aztán visszafordult az ablakon doboló eső irányába, és nem tudtam, hogy a kinti szürke fény árnyéka volt-e, vagy csak egy szórakozott mosoly, amely különös, kegyetlen vonalat rajzolt az arcára.
– Nem olvasok könyveket – mondta. Tudtam, hogy hazudik, ahogy minden bizonnyal végtelen sokszor hazudott már az elmúlt tizenkét év során. De nem akartam okvetetlenkedni, inkább másra tereltem a szót. Hosszú oda-vissza vezető útjai bővelkedtek olyan részletekben, amelyek sokkal inkább érdekeltek, mintsem annak a nőnek az olvasmányai, aki végre ott állt előttem, miután nyolc hónapon keresztül három földrészen át követtem a nyomát. Csalódásról beszélni pontatlanság volna; a valóság általában közelébe sem ér a legendának, de az én szakmámban a csalódás szó mindig viszonylagos, mert mind a valóság, mind a legenda nyersanyag csupán. Az a baj, hogy ha az ember hetekenhónapokon át egy bizonyos személy bűvöletében él, óhatatlanul kialakít róla egy határozott, egyéni és természetesen pontatlan képet. Amely aztán olyan erővel és
13 *o
valószínűséggel rögzül a fejében, hogy később nagyon nehéz, sőt szükségtelen lesz alapjában megváltoztatni. Ráadásul nekünk, íróknak megvan az a kiváltságunk, hogy olvasóink meglepő
könnyedséggel azonosulnak a nézőpontunkkal. Ezért azon az esős reggelen, Culiacán-ban, jól tudtam, hogy az előttem álló nő sohasem lesz már a valódi Teresa Mendoza, hanem valaki más, aki a helyébe lép, részben általam megalkotva: hiányos és ellentmondásos történetét az őt ismerő, gyűlölő és szerető
emberektől összegyűjtött apró mozaikdarabokból rekonstruáltam. – Miért jött? – kérdezte.
– Hiányzik az életéből egy részlet. A legfontosabb. – Na ne mondja. Egy részlet.
– Igen.
Egy doboz Farost vett fel az asztalról, és ahogy a cigarettát az olcsó műanyag öngyújtó lángjához tartotta, egy mozdulattal leintette a szoba másik végében ülő férfit, aki bal kezét a zakója zsebén tartva
szolgálatkészen felemelkedett: középkorú, széles, inkább kövér pasas volt, koromfekete hajú és hullámos, mexikói bajuszú.
– A legfontosabb?
Tökéletes szimmetriában az asztalra tette a cigarettát és az öngyújtót, engem nem kínált meg. Nem bántam, mert nem dohányzom. Az asztalon még két doboz cigaretta, egy hamutartó és egy pisztoly hevert.
– Valóban az lehet – tette hozzá –, különben nem mert volna ma idejönni.
A pisztolyra pillantottam. Sig Sauer. Svájci. Tizenöt darab parabellum 9-es tölténnyel a tárban. Plusz még három tartalék tár. A töltények aranyló csúcsai vastagok voltak, mint a makk.
– így van – feleltem halkan. – Tizenkét éve. Sinaloában. Megint az a néma pillantás. Tudta, ki vagyok, az ő világában ezek az információk megvásárolhatók. Ezenkí-
cr» 14 ^
vül három héttel azelőtt eljuttattam hozzá a befejezetlen kéziratom másolatát. Az volt a csali. És egy rövid levél, hogy be szeretném fejezni.
– Miért kéne elmesélnem?
– Mert sokat dolgoztam a maga történetén.
A füstön keresztül nézett rám, félig csukott szemhéja mögül, akár a Templo Mayor indián maszkjai. Aztán felállt, a bárpulthoz lépett, és egy üveg Herradura Repo-sadóval tért vissza, meg két kicsiny, szűk pohárral, amit a mexikóiak lovacskának neveznek.
Kényelmes, sötét vászonnadrágot viselt, fekete blúzt és szandált, feltűnt, hogy nincs rajta ékszer, se nyaklánc, se karóra, csupán egy ezüst karkötő a jobb csuklóján. Két évvel korábban – az újságkivágásokat a szobámban őriztem a San Marcos Szállodában – az Hola magazin beválasztotta Spanyolország
legelegánsabb húsz asszonya közé, miközben az El Mundo a legutóbbi törvényszéki vizsgálatról írt, amely a Costa del Solon bonyolított üzelmeivel és a kábítószercsempészettel fennálló kapcsolataival foglalkozott. A címlapfotón egy autó ablaka mögött sejlik fel az arca, sötét szemüveges testőrök körében, akik az újságíróktól védelmezik. Köztük volt az a bajuszos hústorony is, aki most a szoba másik végében ült, és úgy figyelt messziről, mintha nem is figyelne.
– Szóval sokat dolgozott – ismételte a szavaimat elmélázva, s kitöltötte a tequilát. – Sokat.
Kortyolt a pohárból, de nem ült le, és nem vette le rólam a szemét. Alacsonyabb volt, mint amilyennek a fényképek és a tévéfelvételek mutatták, de most is nyugodtan és magabiztosan viselkedett, mintha minden mozdulata természetesen vezetne át a következőbe, kizárva bármiféle kétséget vagy rögtönzést. Talán már semmiben sem kételkedik, jutott eszembe hirtelen. Megállapítottam, hogy harmincöt évesen is vonzó nő. Talán nem annyira,
c& 15 ^>
mint a fényképeken; a legújabbakon és azokon, amelyeket imitt-amott láttam azoknál, akik az Atlanti-óceán két partján ismerték őt. A fekete-fehér rendőrségi fotón, amely szemből és profilból ábrázolja az algecirasi kapitányság egyik régi kartotékján. A videofelvételek elmosódó képsorain, amelyek mindig azzal zárulnak, hogy brutális gorillák lépnek közbe, és erőszakkal eltávolítják a kamerát. Mindenhol ott van ő, a mostani elegáns külsejével, szinte mindig sötét ruhában és napszemüvegben, drága autócsodák mellett, ahogy ki- vagy beszáll, egy teleobjektív elmosódott felvételén valamelyik mar-bellai teraszon, vagy ahogy egy nagy, hófehér jacht fedélzetén napozik. A Dél Királynője és az ő legendája. Akiről egyszerre ír a társasági és a rendőrségi rovat. De volt még egy kép, amelyről nem tudtam, s amelyet Teresa Mendoza váratlanul tett elém, mielőtt két órával később elhagytam volna a házat. A gyűrött fotót, amelynek hátát ragasztóval kellett megerősíteni, beszélgetőtársam az asztalra tette a teli hamutartó és az üveg tequila mellé, amelynek kétharmadát ő fogyasztotta el egyedül, no meg a háromtáras Sig Sauer mellé, amely mintegy előjelként – de valójában fatalista beletörődését igazolva – hevert ott, s mintegy megelőlegezte mindazt, ami még aznap este történt. Ez az utolsó kép valójában a legrégebbi volt, jobban mondva csak egy fénykép fele, mert az egész bal oldal hiányzott: mindössze egy férfi karja látszott belőle egy pilótadzseki ujjában, amint egy barna bőrű, vékony lány vállán nyugszik; a lánynak dús, fekete haja van, és nagy szeme. Húsz-egynéhány éves lehet, nagyon szűk nadrágot és csúf, prémgalléros
farmerdzsekit visel, s olyan zavart fintorral néz a lencsébe, ami talán egy mosoly kezdete vagy vége lehetett. Észrevettem, hogy a sötét pupillák a közönséges, eltúlzott smink ellenére is ártatlanul, védtelenül csillognak, ami kihangsúlyozta a hosszúkás arc fiatalságát, az enyhén mandulavágású
c& 16 «h>
szemet, a pontos vonalú szájat, az indián származás ősi, halvány emlékét, amely az orr vonalát adta, a bőr tompa árnyalatát s a felszegett áll dacát. Nem szép lány, gondoltam, de kétségtelenül egyéniség. Szépsége befejezetlen vagy inkább távoli, mintha feloldotta volna a sok nemzedék, és ma már csak a régi tündöklés szórványos nyomait őrizné. És az a nyugodt vagy talán magabiztos törékenység. Ha nem tudtam volna, kicsoda, elérzékenyültem volna. Feltételezem.
Az igazat mondtam. Látszólag nem vette zokon. Csak bámulta a fényképet az asztalon, és jó ideig nem mozdult.
– Én is – állapította meg.
Aztán visszatette a fényképet a díványon lévő táskába, a monogramjával díszített tárcába, és az ajtóra mutatott.
– Azt hiszem, ennyi elég – mondta.
Fáradtnak látszott. A hosszú beszélgetés, a cigaretta, az üveg tequila. A sötét karikák a szeme alatt, ami már nem olyan, mint a régi képen. Felálltam, begomboltam a zakómat, kezet nyújtottam – alig érintette meg –, és újból a pisztolyra néztem. A dagadt pasas a szoba másik végéből közönyösen odajött, hogy kikísérjen. Kíváncsian méregettem iguánabőr csizmáját, a pocakját, amely kitü-remkedett az öv alól, és a fenyegető dudort a kabátja alatt. Amikor kinyitotta az ajtót, láttam, hogy kövérsége megtévesztő, és mindent a bal kezével csinál. A jobb kezét nyilvánvalóan a munkára tartogatta.
– Remélem, sikerül – jegyeztem meg.
A nő, tekintetemet követve, a pisztolyra pillantott. Lassan bólintott, de nem az én szavaimra. Saját gondolataiba merült.
– Persze – suttogta.
Kimentem. A golyóálló mellényt viselő, állig felfegyverkezett szövetségi ügynökök, akik éjkf^^mkor végigmustráltak, most is ott posztoltak értben,
a bejáratnál lévő kerek szökőkútnál pedig egy katonai dzsip állt, és a rendőrség két Harley Davidsonja. A magas falakon túl, az utcán, öt-hat újságíró és egy televíziós kamera várakozott, esernyők alatt, kellő távolságban a harci egyenruhás katonáktól, akik kordont vontak a birtok köré. Jobbra fordultam, és elgyalogoltam az esőben a taxihoz, amely a következő kereszteződésnél, a General Anaya utca sarkán várt. Már a birtokomban volt a keresett információ, fény vetült a sötét sarkokra, és Teresa Mendoza történetének minden valóságos vagy képzelt darabja a megfelelő helyre került: az első képtől vagy fél képtől kezdve addig az asszonyig, aki úgy fogadott, hogy automata fegyver volt az asztalán. A végkifejlet azonban még hiányzott, de pár órán belül arról is értesültem. Ahogy Teresa, én se tehettem mást, mint hogy leültem és vártam.
Tizenkét év telt el azóta, hogy Teresa Mendoza egy délután futásnak eredt Culiacán városában. Azon a napon, amikor kezdetét vette e hosszan tartó oda-vissza út, ösz-szeomlott körülötte a Gringó Dávila árnyékában felépített értelmes világ – szinte hallani vélte, mint törnek szét a darabjai –, és egyedül maradt, életveszélyben. Letette a telefont, téblábolt, a rettegéstől vakon találomra kirántotta a fiókokat, keresett egy táskát, amibe belepakolhatja a nélkülözhetetlen dolgokat, mielőtt elmenekülne. Meg akarta siratni a párját, vagy ordítani szeretett volna, amíg ki nem sebesedik a torka, de a félelem, amely
hullámokban tört rá, letompította a tetteit és az érzelmeit. Mintha Huautla-gombát evett volna, vagy elszívott volna egy köteg méregerős füvet, s az valami irányíthatatlan, idegen testbe száműzte volna. Sietve, ügyetlenül magára rántott egy farmert, egy blúzt és egy cipőt, aztán lebotladozott a lépcsőn, a ruha alatt még mindig vizesen, ned-
cr» 18 ^
ves hajjal, kezében egy kis útitáskával, amelyben az a pár holmi volt csak, amit sebtében sikerült
belegyűrnie: néhány ing, egy vászondzseki, bugyi, zokni, a pénztárcája, benne kétszáz peso, meg az iratai. Azonnal betoppannak, figyelmeztette a Gringó. Megnézik, mit találnak a lakásban. És jobb, ha nem téged.
Megállt, kinézett az utcára, és habozott, a préda ösztönös óvatosságával, amely már a vadász és a kutyák közelségét érzi. Előtte ellenségesen terült el a város zegzugos rengetege. A Las Quintas kerület: a
bougainvilleák szegélyezte széles sugárutak, a diszkrét és kényelmes házak, előttük parkoló jó kocsikkal. Hosszú út a Siete Gotas nyomornegyedtől, jutott eszébe. A nő a szemközti gyógyszertárból, a sarki fűszeres, akinél 6
az utóbbi két évben vásárolt, a bank biztonsági őre, kék egyenruhájában, vállán a tizenkettes kaliberű ismétlőfegyverrel – aki mindig rámosolygott és bókolt neki –, most mind-mind veszélyes üldözőként tűntek fel előtte. Nem lesznek barátaid, közölte a Gringó azzal a gondtalan mosollyal, amelyet Teresa hol imádott, hol tiszta szívből gyűlölt. Amikor megszólal a telefon, és elmenekülsz, egyedül maradsz,
kisanyám. Többé nem segíthetek.
Védekezőn a hasához szorította a táskát, és lehajtott fejjel gyalogolt a járdán, nem nézett senkire és
semmire, kezdetben arra ügyelt, hogy ne gyorsítsa fel a lépteit. Távol a nap lassan nyugodni tért, valahol a Csendes-óceán fölött, amely negyven kilométerre nyugatra volt Altata felé, a sugárút pálmái és mangófái méltóságteljesen rajzolódtak ki az ég hátterében, amely nemsokára felöltötte a culiacáni alkonyok
jellegzetes, narancsszín árnyalatát. Teresa halántéka lüktetett: a tompa, monoton dobolás elnyomta az utca zaját és a cipője kopogását. Ha valaki megszólítja, nem hallotta volna a nevét, sőt talán a
pisz-tolydördülést sem. A neki szánt lövést. Annyira várta, úgy megfeszültek az izmai, és úgy leszegte a fejét, hogy
19 ^
már fájt a háta és a veséje. A Helyzet. Túlságosan is sokszor hallott a katasztrófaelméletről félig viccből, félig komolyan, poharak társaságában és cigarettafüstben, ezért már valósággal beleégett a gondolataiba, mint tehén bőrébe a billog. Ebben a szakmában, mondogatta a Gringó, fel kell ismerni a Helyzetet. Mondjuk jön valaki, és azt mondja, hello. Talán ismered is, és rád mosolyog. Kedvesen. Aranyosan. De valami furcsát látsz rajta: nem tudod, mit érzel, de valahogy nincs minden a helyén. És a következő percben halott ember vagy. – A Gringó Teresára nézett, rászegezte az ujját, akár egy revolvert, a haverok meg röhögtek. – Vagy halott nő. Bár ez még mindig jobb, mintha a sivatagba vinnének, és egy
hegesztőpisztollyal és végtelen türelemmel kivallatnának. Mert a kérdésekkel nem akkor van baj, ha tudod a választ – akkor a megváltás gyorsan érkezik –, hanem ha nem tudod. Ott a bibi, ahogy a nagy tréfamester mondaná. Ott a probléma. Nehéz meggyőzni a hegesztőpiszto-lyos embert, hogy nem tudod, amit szerinte igenis tudsz, és ő is szeretné megtudni.
A kurva életbe. Remélte, hogy a Gringó gyorsan halt meg. Hogy úgy, ahogy volt, leszedték, Cessnástul, és a cápák martaléka lett, nem a vallatóké a sivatagban. A szövetségieknél és a DEA-nál a kérdések az almoloyai vagy a tucsoni börtönbe vezetnek. Le lehet paktálni, meg lehet egyezni. Védett tanúvá válhat az ember, vagy különleges státusú őrizetessé, ha jól kijátssza a lapjait. De a Gringó nem hajtott erre. Nem volt besúgó, nem volt spicli. Csak néha vált árulóvá, és nem pénzért, hanem hogy veszélyesen élhessen. Mi, San Antonió-iak, dicsekedett, szeretjük vásárra vinni a bőrünket. Szerinte buli volt kibabrálni a fazonokkal, és jókat nevetett magában, amikor azt mondták, vidd el ezt, és tedd le azt, fiam, de ne késlekedj, és úgy bántak vele, mint egy ezerpesós bérgyilkossal, úgy vágták elé a pénzt, megvetően, a ropogós
dollárkötegeket, minden repülés után, a górék meg bezsebelték a nagy lóvét, miközben ő az életét
kockáztatta. Az volt a baj, hogy Gringó nemcsak megtenni szeretett bizonyos dolgokat, hanem el is kellett mesélnie. Szájhős volt. Minek megdugni a legjobb spinét, mondta, ha a haverok nem tudják meg. Aztán ha jönnek a mesékkel, és drogos nótákat nyom a Los Tigres vagy a Los Tucanes de Tijuana, és azokat hallod a kocsmákban meg az autórádión, rá se ránts. Süket duma. Sokszor előfordult, hogy míg Teresa a vállára hajtotta a fejét egy ital mellett egy bárban, egy buliban vagy két tánc között a Moroccóban, és a Gringó kezében Pacífico sör volt, Teresa orrában fehér por, a Gringó olyan dolgokat mondott el a barátoknak, amelyekről minden normális ember mélyen hallgatna. És Teresa beleremegett, mert iskolája ugyan nem volt, és nem volt semmije, csak a Gringó, de azt az 7
egyet tudta, hogy csak az az igazi barát, aki meglátogat a kórházban, a börtönben és a temetőben. Ami annyit jelent, hogy a barátok csak addig barátok, amíg el nem tűnnek.
Három háztömböt hagyott el, s hátra sem nézett. Nem, ez így nem megy. A cipősarok túl magas, és tudta, kibi-csaklik a bokája, ha hirtelen futásnak ered. Levette a cipőt, a táskájába tette, és mezítláb fordult be a következő sarkon, majd a Juárez útra ért. Ott megállt egy kávézó előtt, és hátratekintett, nem követik-e. Semmi sem utalt veszélyre, ezért hogy végiggondolhassa a dolgot, és lecsillapítsa a szívverését, benyitott, és leült a legbelső asztalhoz, háttal a falnak, az utcával szemben. Ahogy Gringó mondta volna kihívóan: tanulmányozta a Helyzetet. Vagy legalábbis megpróbálta. Nedves haja az arcába lógott, de csak egyszer simította félre, mert aztán rájött: jobb úgy hagyni, hadd takarja el egy kicsit. Nopállikőrt hoztak, Teresa egy darabig nem mozdult, képtelen volt elválasztani két egymást követő gondolatot, aztán rá kellett gyújtania, de rádöbbent, hogy a menekülésben ott-
hon hagyta a cigarettát. A pincértől kért, az tüzet is adott neki, és Teresa nem törődött vele, milyen meglepetten méregeti meztelen lábát: nyugodtan ült a cigarettával a kezében, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Végre. A tüdejében szétáramló füst végre visszaadta a nyugalmát valamennyire, s ez elég volt ahhoz, hogy bizonyos gyakorlatiassággal tanulmányozza a Helyzetet. El kell jutnia a másik lakáshoz, arra a biztos helyre, mielőtt az üldözők megtalálják, és ő maga is másodlagos és erőltetett szereplővé válik a drogos nótákban, amelyekről Gringó álmodott, hogy majd a Tigres vagy a Tucanes ír az emlékére. Ott a pénz, és ott vannak a papírok, azok nélkül bármennyire rohan is, nem jut sehova. És ott van a
Gringó notesze is: telefonszámok, címek, jegyzetek, kapcsolatok meg titkos útvonalak Baja
Californiában, Sonorában, Chihuahuában és Cohahuilában, barátok és ellenségek – nem volt könnyű megkülönböztetni őket – Kolumbiában, Guatemalában, Hondurasban, és a Rio Bravó vonalának két partján: El Pasóban, Juárezben és San Antonióban. Égesd el vagy rejtsd el, mondta a Gringó. Jobb neked, ha bele se nézel, csajszi. Bele se nézz. Csak ha nagyon nagy szarban vagy, akkor vidd el Epi-fanio
Vargasnak, és váltsd meg rajta az életed. Érted? Esküdj meg, hogy a világ minden kincséért se nyitod ki! Esküdj az Istenre és a szentekre! Gyere! Esküdj meg arra, amit a kezedben tartasz!
Fogytán volt az ideje. Az óráját is otthon hagyta, de látta, hogy már esteledik. Az utca nyugodtnak látszott: a szokásos forgalom, egy-két járókelő, a közelben nem ácsorgott senki. Felhúzta a cipőt. Tíz pesót hagyott az asztalon, fogta a táskáját, és lassan felállt. Amikor kilépett az utcára, nem mert a tükörbe nézni. A sarkon üdítőt, cigarettát és újságot árultak egy papírdobozról, amelyen a Samsung felirat állt. Teresa vett egy csomag Farost és gyufát, miközben egyre a háta mögé tekingetett, aztán
szándékos lassúsággal továbbment. A Helyzet. Egy parkoló kocsi, egy rendőr, egy söprögető férfi;
riadalmak. Megint megfájdultak a hátán az izmok, és savanyú ízt érzett a szájában. Újra zavarni kezdték a cipősarkak. Ha a Gringó így látná, gondolta, kinevetné. És ezért elátkozta magában. Most vajon hol nevetsz, te mocsok, miután kinyiffantottak? Hová lett a macsógőg, hová az a fene nagy svung? Egy kifőzde előtt elhaladva sült hús szagát érezte, és a savanyú íz azonnal felerősödött a szájában. Meg kellett állnia, és be kellett húzódnia egy kapualjba, hogy sugárban kihányja a nopálkoktélt.
Ismertem Culiacánt. Még a Teresa Mendozával készített interjú előtt jártam ott, a legelején, amikor éppen hogy belekezdtem a sztori feltárásába, és a nő is csak valami ködös, személyes kihívást jelentett, ami néhány fotóban és újságkivágásban öltött testet. Aztán még egyszer visz-szatértem, amikor már véget ért a történet, és birtokomba került minden, amit akartam: adatok, nevek, helyszínek. Ezért tudom most összerendezgetni őket, csupán az elkerülhetetlen vagy szükséges hiányosságokat hagyom meg. Azt is el kell mondanom, hogy a terv jóval korábban született, amikor René Delgadóval, a 8
mexikóvárosi Reforma című napilap főszerkesztőjével vacsoráztam. René régi barátom, még azokból az időkből, amikor fiatal tudósítókként közös szobában laktunk a managuai Intercontinental Szállóban, a Somoza-ellenes harcok idején. Mostanában akkor találkozunk, ha Mexikóba utazom; olyankor számot vetünk az emlékekkel, a ráncokkal és az ősz hajszálakkal. Azon a napon a San Angel Inn-ben, egy tál csirkés taco mellett hozta szóba az ötletet.
– Te spanyol vagy, jó kapcsolataid vannak odahaza, írj róla egy nagy riportot.
Tiltakoztam, és megpróbáltam elkerülni, hogy az egyik taco tartalma az államra csorogjon. – Már nem vagyok tudósító. A saját meséimet írom, és nem adom alább négyszáz oldalnál.
– Akkor írd meg a magad módján – kötötte az ebet a karóhoz René. – írj egy kurva jó irodalmi tudósítást. Miután lenyeltem a falatot, megvitattuk az érveket és az ellenérveket. Szabódásom a kávéig és az első Don Juliánig tartott, pontosan addig, amíg René meg nem fenyegetett, hogy odahívja a mariachi-zenekart. De végül a saját dugájába dőlt, mert a Reformáriak szánt tudósítás a saját írói munkámmá lényegült, bár az is igaz, hogy a barátom nem sértődött meg. Ellenkezőleg: másnap rendelkezésemre bocsátotta az összes tengerparti és rendőrségi kapcsolatát, hogy kiegészíthessem az ismeretlen évekre vonatkozó adatokat. Teresa Mendoza életének azt a részét, amelyről Spanyolországban nem tudtak, sőt magában Mexikóban sem került nyilvánosságra.
– Legalább a recenziót leközöljük – mondta. – Te gazember.
Addig csak annyit lehetett tudni, hogy a nő valaha Las Siete Gotasban, Culiacán egyik
szegénynegyedében élt, spanyol apa és mexikói anya gyermekeként. Kimaradt az általános iskolából, kalapot árult a Buelna kirakodóvásárban, majd a Juárez úton dollárral csencselt, és egy szép napon – halottak napján, milyen ironikus ómen – a sors az útjába vezérelte Raimundo Dávila Parrát, a juárezi kartell fizetett pilótáját, akit azokban a körökben csak Gringó Dávilaként ismertek, mert szőke haja, kék szeme és jenki ábrázata volt. De ez is inkább a Teresa Mendoza köré szövődött legendából derült ki, és nem megbízható adatokból, ezért hogy felfedjem az életrajznak ezt a részét, elutaztam a nyugati partra, Sinaloa állam fővárosába, amely a Kaliforniai-öböl bejáratával szemben fekszik, és bejártam az ottani utcákat, kocsmá-
ra 24^
kat. Sőt, pontosan vagy majdnem pontosan megtettem azt az utat is, amelyet azon az utolsó délutánon – vagy az elsőn, attól függ, honnan nézzük – végigjárt, a telefonhívás után, amikor otthagyta a Gringó Dávilával közös lakását. Láttam tehát a fészket, amelyet két éven át megosztottak: a szerény és kényelmes kétszintes villát, a hátsó udvart, a mirtuszt és bougainvilleát az ajtóban. A ház a Las Quintas negyedben volt, vagyis a középosztálybeli csempészek területén, akiknek aránylag jól megy, de azért annyira mégsem, hogy luxuskastélyt engedjenek meg maguknak az exkluzív Chapultepec kolóniában. Aztán elsétáltam a királypálmák és a mangófák között a Juárez útig, megálltam a kirakodóvásárral szemben, és elnéztem a fiatalokat, akik egyik kezükben mobiltelefonnal, a másikban zsebszámológéppel csencseltek a nyílt utcán, vagyis mexikói pesóvá mosták a mellettük megálló autósok pénzét, a hasissal vagy fehér porral illatosított dollárkötegeket. Abban a városban, ahol a törvényszegés gyakran társadalmi konvenció és életmód volt – családi örökségünk nékünk, szól az egyik híres nóta, a törvény ellen dolgozni –, sokáig ezek között a fiatalok között dolgozott Teresa Mendoza, aztán megállt mellette egy fekete Bronco, és Raimundo Dávila Párra lehúzta a sötétített ablakot, majd pedig hosszan nézett rá a vezetői ülésből. Teresa élete mindörökre megváltozott. 9
Most ugyanezen a járdán sietett végig – minden kövét ismerte –, szája kiszáradt, pillantása tele volt rettegéssel. Kerülgette a lányokat, akik csoportba verődve beszélgettek, vagy kuncsaftra várva jártak fel-alá az El Canario gyümölcsbolt előtt, bizalmatlanul tekingetett a hegyvidéki teherautók és a
kirakodóvásár pultjai felé, amelyek körül kosárhordó asszonyok sürgölődtek, meg bajuszos
férfiak, akiknek pálmalevél sombrerójuk volt. A sarki ékszerüzlet mögött CD-ket árultak, a sátorból egészen Teresáig hallatszott a Szqjrét kilóra szövege. A Los Diná-micos vagy a Los Tigres. Túl messze volt, hogy eldöntse melyik, de felismerte a dalt. Azannyát. Már hogyne ismerte volna fel, ha egyszer a Gringó kedvenc száma volt, azt énekelte, a szentségit neki, amikor borotválkozott, nyitott ablaknál a szomszédok csesztetésére, vagy halkan, Teresa fülébe, amikor kötözködni akart vele:
Az apám barátai Csodálnak és tisztelnek, Két-háromszáz méteren Emelem a gépeket. Elsütöm a puskákat, Az összes kalibert
Gringó, te rohadék, te szemétláda, gondolta megint, és kis híján hangosan mondta ki, hogy elfojtsa a torkán feltörő sírást. Aztán körülnézett. Egy arcot keresett, valakit, aki fenyegetést jelenthet. Biztos küldenek valakit, aki ismeri őt. Aki azonosíthatja. Remélte, hogy ő ismeri fel előbb. Vagy őket. Mert kettesével szoktak járni, hogy segítsék egymást. És azért is, hogy ellenőrizzék egymást, mert ebben a szakmában senki sem bízik meg, még a saját árnyékában sem. Idejében felismerni és észrevenni a
veszélyt egy pillantásban. Vagy egy mosolyban. Rád mosolyog valaki, emlékezett vissza. És a következő percben halott vagy. Szerencsés esetben, mondta magában. Ha mázlim van, meghalok. Sinaloában, mondta magának, miközben elképzelte a sivatagot és a hegesztőpisztolyt, amelyekről a Gringó beszélt, mert a szerencse és a pech csak a gyorsaságon és a számtani műveleteken múlik. Minél később halsz meg, annál pechesebb vagy.
A Juárez úton hátba kapta a forgalom. Akkor vette <r^26^>
észre, amikor maga mögött hagyta a San Jüan temetőt, és mindjárt balra fordult, a General Escobedo utcát keresve. A Gringó megtanította neki, hogy ha követik, olyan utcákon menjen, ahol a forgalom szembejön, mert így időben felismerheti a kocsikat. Továbbment az utcán, és hátra-hátrapillantott. Így jutott el a városközpontig, elhaladt a városháza fehér épülete előtt, és elkeveredett a sokaságban, amely megtöltötte a buszmegállókat és a Garmendia piac környékét. Csak itt érezte magát viszonylag biztonságban. Erősen alkonyodott már, a házak teteje nyugat felé élénk narancsszínben játszott, a kirakatokban egymás után gyúltak a fények, megvilágítva a járdát. Ilyen helyen szinte sose gyilkolnak, gondolta. Nem is rabolnak el senkit. Meglátott két férfit egy utcasarkon, két rendőr volt, barna egyenruhában. Az egyikük arcát
ismerősnek találta, ezért lehajtotta a fejét, és befordult egy mellékutcába. Sok rendőrt fizetett meg a drogmaffia az államiaknál, a szövetségieknél és máshol is; ezeknek a tárcájában pedig ott volt az igazolvány, de a kocsmában ingyen ittak, mert elvállalták a legnagyobb maffiafőnökök védelmét, vagy egyszerűen beleegyeztek abba az egészséges gyakorlatba, hogy élnek és élni hagynak, amennyiben életben kívánnak maradni. Három hónappal azelőtt egy messziről jött rendőrfőnök meg akarta változtatni a játékszabályokat. Pontosan hetven golyót kapott a kecskeszarvból, ahogy arrafelé hívják az AK-47-est, a háza előtt, a saját kocsijában. Ratata-tata. A boltokban már megjelentek az erről szóló CD-k. Hetven golyó hetesével volt a leghíresebb dal címe. Reggel hatkor megölték Ordónez kapitányt, adta hírül a szöveg. Kissé sok volt ez a jóból oly korán. Tipikus Sinaloa. A közkedvelt énekesek, mint As de la Sierra, egy kisgéppel a hátuk mögött és 45-össel a kezükben jelentek meg a borítókon, Chalino Sánchezt pedig, a helyi bálványt, aki a maffia bérgyilkosa volt, mielőtt dalszövegíró és elő- 10
adó lett volna, legéppuskázták egy nőért vagy ki tudja, miért. Ha van valami, amihez a drogos nótákhoz nincs szükség, az a fantázia.
A La Michoacana kifőzde előtti utcasarkon Teresa maga mögött hagyta a piacot, a cipő- és ruhaüzleteket, és lefelé indult. Pár méterre volt a Gringó titkos lakása, a vészhelyzetekre tartogatott rejtekhely, egy jelentéktelen épület második emeletén, melynek ajtajával szemben egy taligáról nappal kagylót, este húsos táskát árultak. Elvileg senki sem tudott arról a helyről, csak ők ketten. Teresa csak egyszer volt fenn, és a Gringó se nagyon járt oda, nehogy kiszagolják. A lány most felóvakodott a lépcsőn,
beillesztette a zárba a kulcsot, és óvatosan elfordította. Tudta, hogy nem lehet ott senki, de akkor is félve körülkémlelt, hátha nem stimmel valami. Ez a kéró se tuti, figyelmeztette a Gringó. Lehet, hogy
észrevettek, vagy sejtenek valamit, a fene se tudhatja ebben a nyüves világban, ahol Isten szeme mindent lát. És tegyük fel, hogy minden oké, akkor is: ha engem elkapnak, ha sikerül élve elkapniuk, csak egy percig hallgathatok, aztán kiszednek belőlem mindent, dalolni fogok, mint a madár, mindent elköpök. Szóval ne nagyon üldögélj a babérjaidon, cuncimókus. Megpróbálom kibírni, amíg meg nem pattansz, és el nem tűnsz, még mielőtt megtalálnának. De nem ígérhetek semmit, csajszi.
– És ahogy ezt mondta, tovább mosolygott a rohadék. – Nem ígérhetek semmit.
A lakás szinte üres volt, csupasz falak, semmi díszítés vagy bútor, csak egy asztal, négy szék és egy dívány, a hálószobában franciaágy, éjjeliszekrény, telefon. A hálószoba ablaka befelé nézett, a fákkal és bokrokkal beültetett kis udvarba, amelyet parkolónak használtak, és amelynek túlsó szélén kivehetők voltak a Santuario-templom sárga kupolái. Az egyik beépített szekrénynek dupla alja volt, s amikor Teresa szétszedte, két csomagot talált ben-
ne, vastag köteg százdollárosokkal. Húszezer lehet, saccolta meg a Juárez úti csencselő minden tapasztalatával. Ott volt a Gringó notesze is, barna fedőlapos nagy füzet
– ki se nyisd, jutott eszébe –, ezenkívül háromszáz gramm por és egy hatalmas Doble Águila, krómozott fémből, gyöngyház nyéllel. A Gringó nem szerette a fegyvereket, és soha nem hordott magával
géppisztolyt vagy revolvert
– szart se ér, mondogatta, ha keresnek, úgyis megtalálnak –, de ezt az egyet megtartotta, vészhelyzet esetére. Minek is mondjam, hogy nem, ha egyszer igen. Teresa se szerette őket, de mint minden sinaloai férfi, nő és gyerek, ő is tudott bánni velük. És ami a vészhelyzetet illeti, ez az volt a javából. Így hát ellenőrizte, hogy tele van-e a tár, hátrahúzta a závárt, és amikor elengedte, egy 45-ös kaliberű golyó szabadult ki hangos, baljóslatú kattanással. Idegességtől remegő kézzel pakolt be mindent a magával hozott táskába. Közben ráijesztett egy autó kipufogócsöve, amelynek harákolása lentről, az utcáról hallatszott be. Egy percig meredten hallgatózott, csak aztán látott újra munkához. A dollárok mellett két útlevelet talált: a sajátját és a Gringóét. Mindkettőben érvényes amerikai vízum. Elnézegette a Gringó fényképét, a borotvált fejet, a kék szempárt, amely nyugodtan nézett szembe a fényképezőgéppel, és az örök mosoly kezdetét a száj szegletében. Kis habozás után csak a saját útlevelét tette el, és amikor lehajtotta a fejét, érezte, hogy könnyek csordogálnak az álláról a kezébe, rádöbbent, hogy már régóta sír. Homályos szemmel körülnézett, megpróbálta végiggondolni, nem felejtett-e el valamit. A szíve olyan erősen dobogott, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik a helyéről. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára, ahol már sötétedni kezdett, s a kifőzde pultját csak egy villanykörte és a tűz parazsa világította meg. Teresa rágyújtott, botorkálni kezdett a lakásban, idegesen szippantgatta a cigarettát. El kéne
mennie, de hova. Csak annyit tudott biztosan, hogy el kell mennie. Épp a hálószoba ajtajában állt, amikor megakadt a szeme a telefonon, és egy név futott át a fején: don Epi-fanio Vargas. Rendes arc az a don Epifanio. Amado Carrillóval dolgozott még az aranykorban, amikor légihi-dak kötötték össze Kolumbiát és Sinaloát az Egyesült 11
Államokkal, jó keresztapja volt a Gringónak, szavatartó és becsületes, amíg más üzletekbe nem fektette a pénzét, és politizálni nem kezdett, mert akkor már nem kellett neki repülőgép, és a pilóta új főnököt keresett. Don Epifanio felajánlotta, hogy tovább alkalmazza, de a Gringó a repülést szerette, még akkor is, ha másnak kell dolgoznia. Ott fönt vagyok valaki, mondogatta, itt lent csak trógerolok. Don Epifanio nem vette zokon, sőt még kölcsön is adott neki egy új Cessnára, amikor a Gringó összetörte a másikat egy rázós leszállás után valamelyik hegyi pályán, a fedélzeten háromszáz kiló, masking tape-ekbe jól
becsomagolt kokóval, miközben két szövetségi repülő követte, az autópályák zöldelltek a zsaruktól, az R15-ösök meg egyre lövöldöztek a szirénák és a hangosanbeszélők hangzavarában, vagyis olyan balhé volt, hogy ihaj. A Gringó hajszál híján menekült meg, eltörték a karját, először a zsaruk, aztán az áru tulajdonosai, akiknek újságkivágásokkal kellett bizonyítania, hogy a kormány a teljes rakományt elkobozta, és nyolc embere közül három meghalt a leszállópálya védelme közben, a spicli pedig egy badiraguatói fazon volt, a szövetségiek téglája. A spicli úgy végezte, hogy hátrakötötték a kezét, és megfojtották egy nejlonzacskóval, amelyet a fejére kötöttek, s hasonlóképpen bántak el az apjával, az anyjával és a húgával is – a maffia nem aprózta el –, de a Gringó tisztázta magát, és vehetett egy új Cessnát, hála don Epifanio Vargas kölcsönének.
Teresa eloltotta a cigarettát, a nyitott táskát a földre tette az ágy mellé, és kivette belőle a noteszt. Egy darabig
csak meredten nézte az ágytakarón. Bele se nézz, jutott eszébe. Itt ez a kurva notesz, azé a szemétládáé, aki ilyenkor valamelyik kurvájával szokott táncolni, ő meg vakon engedelmeskedik neki, és ki se nyitja, amilyen hülye. Hozzá se érj, mintha egy hang szólna hozzá. Na mi lesz már, biztatja a másik. Ha az életedbe kerül, legalább derítsd ki, mennyi az életed ára. Kivette a zacskót a porral, hogy bátorságot merítsen belőle, belevájta a körmét, az orrához emelt egy csipetnyit, és mélyet szippantott. A következő percben új éleslátással és kifinomult érzékekkel nézett ismét a noteszre, és végül kinyitotta. Ott volt don Epifanio neve, több másik között, amelyeknek a látásába is beleborzongott: Chapo Guzmán, César Batman Güemes, Héctor Pálma… Telefonszámok, találkozóhelyek, közvetítők, számok és rejtjelek, melyeknek nem fogta fel a jelentését. Ahogy továbblapozott, a pulzusa lelassult, és végül jéggé dermedt. Ne is nézz bele, jutott eszébe megint, és reszketni kezdett. A kurva életbe. Most már értette. Sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy képzelte.
És akkor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. – Nézd csak, Pote, ki van itt. Azannyát.
A Vadmacska mosolya úgy világított, mint a vizes kés pengéje, mert nedves és veszélyes mosoly volt, illő az amcsi filmek bérgyilkosaihoz, azokhoz a filmekhez, amelyekben a drogcsempészek mind gonoszok, barna bőrűek, és spanyolul beszélnek, mint Pedro Navaja és Juanito Alimana. A Vadmacska gonosz volt, barna bőrű, és spanyolul beszélt, mintha Rubén Blades vagy Willy Colon valamelyik dalából lépett volna elő, csak az nem volt világos, hogy ő testesítette meg szántszándékkal a szte-
reotípiát, vagy Rubén Blades, Willy Colon és az amcsi filmek merítettek ihletet az olyan alakokból, mint ő.
– A Gringó csaja.
A bérgyilkos zsebre tett kézzel állt az ajtófélfának támaszkodva. Macskaszemét, amelynek a nevét köszönhette, egy pillanatra sem vette le Teresáról, miközben a száját oldalra húzva, gúnyolódva beszélt a társához.
– Nem tudok semmit – mondta Teresa.
Annyira félt, hogy alig ismerte fel a saját hangját. A Vadmacska megértően ingatta a fejét. Kétszer is. – Persze hogy nem – felelte. 12
Kiszélesedett a mosolya. Már nem is tudta, hány olyan férfit és nőt látott, akik mind azt bizonygatták, hogy semmit sem tudnak, mielőtt lassan avagy gyorsan végzett velük, a körülményeknek megfelelően, egy olyan vidéken, ahol az erőszakos halál a természetes, ahol civilért húszezer, rendőrért vagy bíróért százezer peso jár, bár a haverok megsegítésért nem számolnak fel semmit. És Teresa tudta a részleteket: ismerte a Vadmacskát meg a társát is, a Potemkin Gálvezt, akit Pote Gálveznek vagy Pintónak is hívtak. Mindkettőjükön zakó volt, selyem Versace-ing, mezclilla nadrág és iguánabőr csizma, mintha ugyanabból az üzletből öltözködnének. César Batman Güemes bérgyilkosai voltak, de gyakran találkoztak a Gringó Dávilával is mint partnerek, a légi szállítmányok kísérői a hegyekben, no meg mint ivócimborák, akikkel a Don Quijotéban kezdte délután, friss dohánnyal, amelynek még olyan szaga volt, amilyen, aztán
végigjárták a város megannyi más kocsmáját, a Lord Blacktól az Osirisig, ahol meztelenül táncoltak a nők ötpercenként száz pesóért, illetve kétszázharmincért, ha félrevonultak velük, hajnalban pedig már
Buchanan's whiskyt ittak, és északi zenét hallgattak, miközben egyre pöfékeltek; és a Huracanes, a Pumas, a Broncos vagy bármelyik más,
százdollárosokban fizetett együttes dalolta a fülükbe az Egy grammot az orrba, a Maréknyi por vagy A zsaru halála című nótákat, amelyek mind halottakról vagy jövendő halottakról szóltak.
– Hol van? – kérdezte Teresa.
A Vadmacska kurta, halk kacajt hallatott.
– Hallod ezt, Pote?… A Gringót keresi. Hú de ciki.
Még mindig az ajtófélfát támasztotta. A másik bérgyilkos a fejét csóválta. Széles, zömök megjelenésű, megtermett férfi volt, vastag fekete bajusszal, a bőrén sötét foltok, mint a lovaknak. Ő nem volt olyan nyugodt, mint a társa, és egyre csak az óráját nézegette idegeskedve. Vagy talán csak kényelmetlenül érezte magát. Ahogy megmozdította a karját, rátalált a revolverre, amely az övén lógott, a kabát alatt. – A Gringót keresi – ismételte elgondolkozva a Vadmacska.
Kivette a kezét a zsebéből, és lassan elindult Teresa felé, aki még mindig mozdulatlanul állt az ágy fejénél. Amikor odaért hozzá, megállt, és tovább nézte őt.
– Figyelj, kisanyám – mondta végül. – A pasidnak annyi. Teresa érezte, hogy a bensőjében úgy lapul a félelem,
mint a csörgőkígyó. A Helyzet. Fehér és jeges félelem, mint egy sírkő. – Hol van? – kérdezte megint.
Nem ő beszélt, hanem egy ismeretlen, akinek váratlan közbeszólása megijesztette. Egy ismeretlen, aki elővigyá-zatlan volt, mert nem tudta, hogy itt hallgatni kell. Ebből a Vadmacska is megérzett valamit, mert meglepetten nézte, hogy kérdezhet bármit is a lány, ahelyett hogy megbénulna vagy ordítani kezdene a félelemtől.
– Sehol. Meghalt.
Az ismeretlen továbbra is a maga feje után ment, és Teresa megrettent, amikor azt hallotta: a kurva anyátokat.
Ezt mondta vagy hallotta a saját szájából: a kurva anyátokat, bár mielőtt az utolsó szótagot kiejtette volna, már megbánta. A Vadmacska kíváncsian, figyelmesen bámulta. Csak nem megzakkant a csaj? A végén még szitává lő minket.
– Hogy beszélsz? – kérdezte halkan.
Lekevert neki egy pofont, amitől Teresa az ágyra zuhant, majd újra szemügyre vette, mintha csak egy szép táj volna. Teresa halántékában lüktetett a vér, égett az arca, és a pofontól kábultan látta, amint a Vadmacska felveszi az éjjeliszekrényről a kis csomagot, és az orrához emel belőle egy csipetnyi port. A fene a bélit, sziszegte a bérgyilkos. Még amikor kinyiffan, akkor is van nála jó anyag. A hüvelyk- és a mutatóujja között morzsolgatta, úgy kínálta meg a társát. De az nemet intett, és megint az órájára nézett. 13
Nem sietünk sehová cimbora, mondta a Vadmacska. Sehova, és leszarom az órát. Újra Teresára nézett. – Nézd, milyen jó bőr – folytatta. – És most már özvegy. Pote Gálvez az ajtóból felelt. Macska, mondta nagyon
komolyan. Fejezzük be. De a Vadmacska felemelte a kezét, és csendet kért, aztán leült az ágy szélére. Ne szívass már, mondta a másik. Az utasítás világos. Kicsinálni, nem felcsinálni. Ne legyél köcsög, kopjunk le. De a Vadmacska a fejét ingatta, mintha csak az eső kopogását hallaná.
– Azannyát – mondta. – Mindig meg akartam dugni ezt a bigét.
Teresát máskor is megerőszakolták. már, mielőtt a Gringó Dávila nője lett volna: tizenöt évesen többen is a Siete Gotasban, majd pedig az a férfi, aki kitette va-lutázni a Juárez útra. Jól tudta hát, mi vár rá, amikor a bérgyilkos mosolya még nedvesebb lett, és kigombolta a blúzát. Hirtelen elmúlt a félelme. Mert ez nem igaz, gondolta gyorsan. Alszom, és rémeket látok, ahogy sokszor előfordul, ráadásul ezt a lidércnyomást megéltem
már: valaki mással történik, akit álmomban képzelek el, az a nő rám hasonlít, de nem én vagyok. Felébredek, amikor csak akarok, és hallani fogom az emberem szuszogását a párnán, hozzábújok, beletemetem az arcom a mellébe, és megértem, hogy ebből az egészből semmi sem történt meg. De akár meg is halhatok álmomban, infarktust kaphatok, megállhat a szívem vagy bármi. Meghalhatok egy perc alatt, és akkor sem az álom, sem az élet nem számít többé. Sokáig aludni, képek és rémálmok nélkül. Örökre megpihenni azután, ami meg sem történt.
– Macska – szólalt meg újra a másik.
Végre megmoccant, és pár lépést tett a szobában. Mi van veled, mondta. A Gringó velünk volt. A mi emberünk. Vagy elfelejtetted? A hegy, El Paso, a Rio Bravó. A bulizások. Ez meg itt a Gringó nője. Miközben beszélt, kivette az övéből a Python revolvert, és megcélozta Teresa homlokát. Menj odébb cimbora, mert olyan leszel. Aztán kopjunk le. De a Vadmacska fejében más motoszkált, ezért vakmerően és kihívóan ellenállt, egyik szemével Teresára, a másikkal Pótéra nézve.
– Úgyis megdöglik – mondta. – Kár lenne érte. Félrelökte a Pythont, és Pote Gálvez hol egyikükre, hol másikukra pillantott bizonytalanul és kövéren, indián gyanakvással a tekintetében, izzadságcseppekkel a sűrű bajusz szálain, ujjával a revolveren, amelynek csöve felfelé meredt, mintha a fejét akarná
megvakarni vele. És akkor a Vadmacska is elővette a fegyverét, egy nagy, ezüstözött Berettát, ráfogta a társára, egyenesen az arcába célzott vele, és azt mondta nevetve, hogy vagy ő is felpróbálja a csajt, hogy kvittek legyenek, vagy félreáll, ha egyedül szeretne a szemétláda, mert különben most mindjárt
egymásnak esnek, mint a harci kakasok az arénában. Pote Gálvez beletörődéssel és szégyenkezve nézett Teresára, így maradt néhány pillanatig, és szólásra nyitotta
r»35 *n
a száját, de nem mondott semmit, inkább visszacsúsztatta a Pythont az övébe, visszasétált az ágytól az ajtóhoz, és hátra se nézett, miközben a másik bérgyilkos tovább célzott rá, és azt kiáltotta utána, hogy hé, öreg, kárpótlásul meghívlak egy Buchanan's-re. És amikor eltűnt a másik szobában, Teresa egy ütés zaját hallotta, mintha valami darabokra tört volna, talán a szekrény ajtaja, amelyet Pote Gálvez erőnek erejével, de egyben tehetetlenül bezúzott, és ami a lányt valami megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el. De nem gondolkozhatott tovább, mert a Vadmacska lehúzta róla a blúzt, jobban mondva leszaggatta róla, és a trikóját felgyűrve durván simogatni kezdte a mellét, a pisztoly csövét meg a combja közé dugta, mintha mindjárt el akarná sütni. Teresa szó nélkül tűrte, nem kiáltott, nem nyögött, tágra nyílt szemmel nézte a fehér plafont, miközben azért imádkozott, hogy minél gyorsabban vége legyen, és a Vadmacska 14
késlekedés nélkül ölje meg, mielőtt a jelenet megszűnne rémálomnak látszani az éjszaka kellős közepén, és átváltozna ennek a kurva életnek a meztelen iszonyatává.
Csak a régi történet. Így végezni. Másképp nem lehet, bár azt sose gondolta volna Teresa, hogy a
Helyzetnek olyan szaga lesz, mint az izzadságnak, a feltüzelt hímnek és a kocsmának, ahol a Vadmacska ivott, mielőtt felment volna a lakásra elejteni a zsákmányt. Csak vége volna már, gondolta a tisztább pillanatokban. Csak vége lenne már, és kipihenhetné magát. Ez jutott eszébe, aztán újra elmerült az érzelmek és félelem nélküli ürességben. Késő volt már a félelemhez, mert azt előtte érzi az ember; amikor a dolog bekövetkezik, csak a vigasz marad, hogy egyszer mindennek vége szakad. Az egyetlen valódi félelem az volt, hogy a vég sokat késhet. De
nem a Vadmacskával. Az keményen nyomta, sietve, hogy minél hamarabb befejezze, és kiüríthesse magát. Csendben. Röviden. Kegyetlenül nyomta, tapintat nélkül, egyre közelebb taszítva a lányt az ágy széléhez. Teresa hagyta magát, egyre a plafonra szegezte a tekintetét, és csak egy-két pillanatra nyerte vissza az öntudatát, máskülönben üres volt az elméje, úgy viselte el a lökéseket. Lelógatta az egyik karját, s az váratlanul beleütközött a földön heverő nyitott táskába.
A Helyzetnek két iránya lehet, döbbent rá hirtelen. A Tiéd vagy a Másoké. Annyira meglepődött ezen, hogy ha a rajta fekvő férfi alkalmat adott volna rá, felült volna az ágyon, és feltartotta volna a mutatóujját, hogy komolyan elgondolkozzon, és bizonyosságot szerezzen. Nézzük csak. Gondoljuk végig ezt a
változatot. De nem ülhetett fel, mert csak a karja volt szabadon, és a keze, amely véletlenül a táskába tévedt, és ott a pénzköteg és a ruhák között megérintette a Doble Águila jéghideg fémtestét.
Ez nem velem történik, gondolta. Vagy talán nem is gondolt semmit, csak tétlenül szemlélte azt a másik Teresa Mendozát, aki helyette gondolkozott. Csak az biztos, hogy amikor észbe kapott, a másik nő, akit figyelt, már megmarkolta a pisztolyt. A biztosíték jobbra volt a ravasz mellett, annál a gombnál, amely kilöki a tárat. Megérintette a hüvelykujjával, és érezte, hogy lejjebb csúszik, felnyomva a závárt. Van töltény, akart visszaemlékezni. Van töltény a pisztolyban, mert én tettem a tárba – eszébe jutott a fémes kattanás –, vagy csak azt hiszem, hogy beletettem? Lehet, hogy nincs is ott az a töltény. Hidegen, számítóan gondolta végig: biztosíték, ravasz, závár. Töltény. Ez az események helyes sorrendje, ha a kattanás valóban elhangzott, és nem csak elképzelte. Ellenkező esetben üresen kattan a fegyver, és a Vadmacskának elég ideje lesz, hogy rossz néven vegye. Bárhogy legyen is, sokat már nem ronthat a Helyzeten.
Legfeljebb egy kicsivel több lesz az erőszak, pár cséppel több vér folyik az utolsó pillanatokban. Semmi, ami nem történhetne meg amúgy is félórán belül vele, azzal a nővel, akit figyel, vagy mindkettőjükkel egyszerre. Semmi, ami egy-két másodpercnél tovább fájna. Erre gondolt, amikor levette a szemét a fehér plafonról, és észrevette, hogy a Vadmacska már nem mozog, és őt nézi. Teresa felemelte a pisztolyt, és az arcába lőtt.
Savanyú szag volt, lőporszag, és a dörrenés még visszhangzott a hálószoba falain, amikor Teresa másodszorra is lenyomta a ravaszt, de a Doble Águila csövét felrántotta az első lövés, és a második úgy félrement, hogy a golyó jó darab vakolatot szedett le a mennyezetről. A Vadmacska akkor már az éjjeliszekrénynek dőlve hevert, mintha mindjárt megfulladna; a száját eltakarta a kezével, és az ujjai között vérpatakok csordogáltak, amelyek még a szemébe is belespricceltek, azokba a meglepetéstől kitágult szemekbe, miután a lövés lepörkölte a haját, a szemöldökét és a szempilláját. Teresa nem tudta, kiáltott-e vagy sem, mert a közeli lövés hangja a dobhártyáján dübörgött és megsüketítette. Feltérdelt az ágyon a gyűrt trikóval a mellén, deréktól lefelé meztelenül, két kezét a pisztoly markolatán
összekulcsolva, hogy jobban célozhasson a harmadik lövésnél, és ekkor meglátta az ajtóban a
kétségbeesett és rémült Pote Gálvezt. Mint egy lassított álomjelenetben, úgy nézett rá még egyszer, s a férfi, akinek az övében volt a 15
fegyvere, védekezésképpen maga elé emelte a kezét, ijedten meredve a Doble Águilára, amellyel Teresa most őt célozta meg, és fekete bajsza alatt egy néma „nem”-re nyitotta a száját, mintha könyörögne; bár talán tényleg kimondta azt a nemet, csak a lány nem hallotta, mert még mindig süket volt
a lövések dörejétől. Végül mégis úgy érezte, hogy erről lehet szó, mert a bérgyilkos tovább hadart valamit, és békítően nyújtotta felé a kezét, bár a szavak továbbra sem hallatszottak. A lány már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor eszébe jutott az ökölcsapás a szekrényen és a homlokának szegezett Python, a Gringó velünk volt, ne legyél már köcsög, Macska. Ez a Gringó nője.
Nem lőtt. A reccsenés emléke megbénította a mutatóujját a ravaszon. Jéghidegnek érezte a gyomrát és mezítelen lábát, ahogy még mindig Pote Gálvezre célozva hátrébb húzódott az ágyon, és baljával a táskába kotorta a ruhát, a noteszt és a port. Közben a szeme sarkából figyelte a Vadmacskát, aki – véres kezével az arcán – a földön vonaglott. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ráfogja a pisztolyt, és egy lövéssel végez vele, de a másik bérgyilkos még mindig az ajtóban állt, kinyújtott kézzel és a revolverrel az övében, és a lány jól tudta, ha elfordítja a fegyvert, ő kapja a golyót. Ezért csak fogta a táskát, és
jobbjával keményen markolva a Doble Águilát, felkelt az ágyról. Először a Pintót, döntötte el végül, aztán a Vadmacskát. Ez a helyes sorrend, a szekrény összetöré-se – bár tényleg hálás volt érte – nem elég a dolgok megváltoztatásához. Ebben a pillanatban észrevette, hogy a szemben álló férfi olvas a
tekintetében: a száj a bajusz alatt félbeszakította a mondatot, amelyből Teresa csak valami zavaros duruzsolást hallott, s mielőtt harmadszorra is lőtt volna, Potemkin Gálvez, kövérségét meghazudtoló sebességgel, már a bejárati ajtó felé vetette magát, és a lépcsőn dübörgött lefelé, kezében tartva a pisztolyt. Teresa kilőtte a negyedik és az ötödik golyót is, aztán megértette, hogy hiába, és hogy hamar lőszer nélkül maradhat, ezért nem futott a bérgyilkos után, mert tudta, hogy az nem mehet el csak így, hamarosan visszajön, és az ő csekély kis előnyének, amely csupán a véletlen műve, vége lesz. Két emelet, gondolta. De ez még
mindig nem rosszabb, mint amit már tudok. Kinyitotta a hálószoba ablakát, és lenézett a hátsó udvarra, ahol a sötétben kirajzolódtak a fák és a bokrok körvonalai. Elfelejtettem kinyírni azt a kurva Macskát, jutott eszébe túl későn, amikor már a mélybe vetette magát. Agak-bogak közé esett, felkarcolták a lábát, a combját és az arcát, a bokája meg mintha eltörött volna, úgy nyilallt belé a fájdalom. Feltápászkodott, és sántikálni kezdett, kész csoda, hogy még él, cipő nélkül és deréktól lefelé meztelenül futott a parkoló autók és az árnyak között. Végül, amikor már elég messzire jutott, és alig kapott levegőt, leguggolt, és elrejtőzött egy romos téglafal mögé. Nemcsak azok a karcolások és sebek viszkettek a lábán, amelyeket futás közben szerzett, hanem fájdalmasan égett a combja és a lába köze is: csak most kezdett el reszketni a friss emléktől, mert a másik Teresa Mendoza elhagyta, és egyedül volt, nem figyelhetett messziről senkit. Senkinek sem tulajdoníthatott érzelmeket és érzéseket. Hirtelen vizelnie kellett, és meg is tette, úgy, ahogy volt, mozdulatlanul guggolva a sötétben, vacogva, mint aki lázas. Amikor egy kocsi reflektora megvilágította egy pillanatra, egyik kezével a táskába, másikkal a pisztolyba kapaszkodott.
2. Azt mondják, látták a zsaruk, de hátukon futkározott a hideg
A hogy mondtam, bejártam a sinaloai Culiacánt, még A. nyomozásom kezdetén, amikor még nem ismertem személyesen Teresa Mendozát. Ott, ahol már jó ideje nem tartották titokban a kábítószer-kereskedelmet, és így bevett társadalmi tevékenységgé vált, néhány megfelelően elhelyezett dollárral jutottam be a különleges körökbe, ahol a kíváncsi idegen, ha nincs ajánlólevele, egyik napról a másikra azon veheti észre magát, hogy a Hu-maya vagy a Tamazula folyó vizén lebeg, golyóval a fejében. Kötöttem néhány jó barátságot: Julio Bernallal, a város kulturális igazgatójával és Elmer Mendoza sinaloai 16
íróval, akinek elolvastam két kiváló regényét, A magányos gyilkost és a Janis Joplin szeretőjét, hogy képbe hozzam magam. Elmer és Julio segített a legtöbbet abban, hogy eligazodjak a helyi útvesztőkben. Történetünk elején még egyikük sem ismerte személyesen Teresa Mendozát – a lány akkor nem volt senki –, de a Gringó Dávilát annál inkább, és másokat is, akik valamiképpen a szálakat mozgatták. Így szereztem a legtöbb információt. Sinaloában minden bizalmi kérdés: ebben a kemény és zűrzavaros világban egyszerűek a szabályok, és nincs helye a tévedésnek. Az embert olyan barát mutatja be a másiknak, akiben megbízik, s ez a barát azért bízik meg az emberben, mert bízik abban, aki ajánlotta. Aztán ha gáz van, a kezes az életével fizet, csakúgy, mint az, akiért kezeskedett. Piff-puff. Északnyugat-Mexikó temetői tele vannak olyan sírkövekkel, amelyekre azoknak a neveit vésték fel, akikben valaki egyszer megbízott
Egy zenés, füstös éjszakán, amelyet a Don Quijotéban töltöttünk sörrel és tequilával, miután
meghallgattuk Pedro Valdez humorista vicceit, közvetlenül Enrique, a hasbeszélő után, akinek Chechito nevű bábuja kokainfüggő volt, Elmer Mendoza rákönyökölt az asztalra, és rámutatott egy kövér, barna bőrű, szemüveges pasasra, valamint népes társaságára, akik nem vették le a dzsekit, mintha mindig
fáznának, és rajtuk volt a jellegzetes kígyó- vagy struccbőr csizma, az ezerdolláros öv, a sombre-ro vagy a baseballsapka a culiacáni csapat jelvényével, és a nyakukban meg a csuklójukon a rengeteg arany. Két Ram Chargerrel léptek be a helyre, mint akik hazajönnek, anélkül hogy a kapus, aki szívélyesen
üdvözölte őket, bármelyiküket is megmotozta volna, ahogy azt az előírások szerint mindegyik vendéggel meg kellett volna tennie.
– Az ott César Batman Güemes – súgta Elmer. – Híres drogbáró. – Vannak róla dalok?
– De még mennyi – nevetett fel a barátom, és kortyolt az italából. – Ő ölette meg a Gringó Dávilát. Tátva maradt a szám, és tovább néztem a csoportot: barna arcok, durva vonások, sok bajusz, nyilvánvaló veszély. Nyolcan voltak, és csak tizenöt percet töltöttek még a kocsmában, de már vagy huszonnégy doboz sört ürítettek ki. Most két üveg Buchanan's-t és két Rémy Martint rendeltek, a táncosnők pedig, a Don Quijotéban szokatlan módon, csatlakoztak hozzájuk, miután lejöttek a színpadról. Mivel ez a kocsma késő éjjel a melegek körében is népszerű volt, és a két vendégkör problémamentesen keveredett, a
szomszédos asztal mellől szőke homokosok pillantgattak feléjük kacéran. A Güemes nevű pasas gúnyosan rájuk mosolygott, mint aki nagyon macsó, aztán magához intette a pincért, és kifizette az italukat. Békés egymás mellett élés a javából.
42 ^
– Honnan tudod?
– Menj már. Egész Culiacán tudja.
Négy nappal később Julio Bernal valamelyik barátnője jóvoltából, akinek az unokaöccse kapcsolatban áll a szakmával, különös és érdekes beszélgetést folytattunk, César Batman Güemes és én. Meghívást
kaptam egy barbecue-partira a felsővárosba, a San Miguel-i dombok közé. Az a fiatal, második generációs csempészek környéke: ők diszkrétebbek, mint a szüleik, akik a hegyekből lejutva először a Tierra Blanca negyedben, majd a Chapultepecben szállták meg a látványos luxusházakat. Szerény külsejű épületeket vettek, amelyeknek fényűzését csak a család és a vendégek élvezik, szigorúan a kapukon belül. Julio barátnőjének unokaöccse huszonnyolc éves volt, Ernesto Samuelsonnak hívták, és egy nevezetes San Jósé de Los Hornos-i drogcsempész volt az apja, aki fiatalkorában folyamatos tűzharcban állt a rendőrséggel és a rivális bandákkal, most pedig kellemes büntetését töltötte a jaliscói Puente Grandé börtönben. Öt unokaöccsét és egy bátyját ölték meg a riválisok, a szövetségiek vagy a katonák, és gyorsan megtanulta a leckét: jogi tanulmányok Amerikában, ügyletek, de csak külföldön, sosem odahaza, 17
pénzmosás feddhetetlen mexikói fuvarvállalatban és panamai halgazdaságokban. Jelentéktelen külsejű házban élt a feleségével és két fiával, egyszerű európai Audival járt, és minden évben három hónapot töltött Miamiban egy kis lakásban, amelynek garázsában egy Golf állt. Így tovább él az ember, mondogatta. Az irigység halált hoz ebben a szakmában.
Ernesto Samuelson mutatott be César Batman Güe-mesnek, kertjének nádból és pálmából font lugasában, miközben a keresztapa egyik kezében sört, a másikban kissé megpörkölődött húst tartott. Regényeket és forgatókönyveket ír, mondta neki, aztán magunkra hagyott minket. Batman Güemes finoman, halkan beszélt, hósz-
ín 43 ^
szú szüneteket hagyva, melyeknek során tetőtől talpig végigmért. Eletében nem olvasott könyvet, de a mozit imádta. Beszéltünk Al Pacinóról – kedvence A hatalom ára volt, amit Mexikóban Vágott arc címen játszottak –, Róbert de Niróról – Közülünk valaki, Kaszinó – és arról, hogy azok a buzi hollywoodi rendezők és forgatókönyvírók soha nem' mutatnak szőke, lisztes képű csempészeket, mert a filmekben mindenkit Sáncheznek hívnak, és a Rio Bravótól délre született. A gringókkal Güemes feldobta a labdát, végre kiejthettem a Gringó Dávila nevét, s mialatt ő nagy figyelemmel, hallgatagon fürkészett a
szemüvege mögül, hozzátettem Teresa Mendozáét is. Teresa történetét írom meg, mondtam, jól tudva, hogy bizonyos helyeken és bizonyos emberek között a hazugság mindig visszaüt. Batman Güemes pedig olyan veszélyes alak, figyelmeztettek, hogy amikor felment a hegyekbe, a prérifarkasok tüzet raktak, nehogy a közelükbe férkőzzön.
– Kurva sok idő telt el azóta – szögezte le.
Ötvenévesnél fiatalabbnak néztem. Sötétbarna bőr, kifürkészhetetlen és jellegzetesen északias vonások. Később megtudtam, hogy nem Sinaloába való, hanem a so-norai Alamosba, Maria Félix városába, ott kezdte pályafutását mint baromfi- és szamárkereskedő, aztán emigránsokat, füvet és port csempészett a juárezi kartellnek a saját teherautóján, míg feljebb nem lépett a ranglétrán, előbb mint az Egek Ura ügynöke, majd mint egy kamionos és egy légi fuvarvállalat tulajdonosa. Cégei a Sierra Nevada és Kalifornia között szállították az árut, amíg az amerikaiak meg nem erősítették a légtérvédelmet, és az összes rést le nem fedték radarjaikkal. Most nyugodtan éldegélt biztos vállalkozásai jövedelméből és abból, hogy kezében tartott néhány hegyi falut, már majdnem a Durango vonalánál. Volt egy farmja El Salado közelében, négyezer állattal: Do Brasil-, Angus-, Bravo-
c?5 44
fajtákat tenyésztett. Lovakat is tartott, meg harci kakasokat, amelyekből minden októberben és novemberben egy halom pénzt kaszált a vásáron.
– Teresa Mendoza – suttogta kis idő múlva. Ahogy kimondta a nevet, a fejét ingatta, mint aki egy
kellemes emléket idéz fel. Belekortyolt a sörébe, elrágott egy falat húst, megint kortyolt egyet. És közben csak bámult rám a szemüvege mögül, gunyorosan, mintegy értésemre adva, hogy egy ilyen régi történetet nyugodtan szóba lehet hozni, és ha Sinaloában kérdezgetek, az csak az én balhém. A halottak említése nem veszélyes – a drogos nóták tele vannak valódi nevekkel és históriákkal –, az a gáz, ha élőkre mutat rá az ember, mert akkor besúgónak vagy bérencnek nézhetik. Belementem a játékba, nézegettem cseppet a Titanicénál alig kisebb aranyhorgonyt, amely vastag láncon fityegett kockás ingének nyakkivágásában, majd kertelés nélkül feltettem a kérdést, ami már négy napja a nyelvemen volt: azóta, hogy Elmer
Mendoza megmutatta őt a Don Quijotéban. Amikor mondókám végére értem és felnéztem, láttam, hogy a pasas ugyanúgy fürkészi az arcomat, mint előtte. Most vagy szimpatizál velem, gondoltam, vagy
megjárom. A következő pillanatban Güemes újra belekortyolt a sörébe, de nem vette le rólam a tekintetét. És rokonszenves lehettem neki, mert végül elmosolyodott, épp annyira, 18
amennyire kellett. Film lesz vagy könyv, kérdezte. Még nem tudom, feleltem. Ugyanúgy kell kezdeni mind a kettőt. Akkor megkínált egy sörrel, magának is vett még egyet, és belefogott a Gringó Dávila elárulásának történetébe.
Nem volt rossz arc a Gringó. Bátor, megbízható, ügyes. Kicsit olyan, mint Luis Miguel, az énekes, de soványabb és keményebb. Nagyokat kefélt. Jó volt a burája. Raimun-
c^45 ^
do Dávila Párra amit keresett, el is költötte, vagy majdnem annyit költött, amennyit keresett, és mindig bőkezű volt a barátaival. César Batman Güemes és ő sokszor mulatott együtt hajnalig, zenével, itallal, nővel, a sikeres akciók örömére. Egy időben haverok voltak: jóban-rossz-ban cimborák, ahogy
Sinaloában mondják. A Gringó chicano volt, a texasi San Antonióban született. Fiatalon kezdte az ipart, autón csempészte át a füvet az Államokba. Többször utazott együtt Güemesszel Tijuanába, Mexicaliba és Nogalesbe, amíg le nem sittelték ott fent északon. Aztán a repülésre adta a fejét: maga fizette ki a tandíját a régi Zapata körúti pilótaképzőben. Jó pilóta volt – a legjobb, ismerte el Güemes meggyőzően bólogatva –, nem ismert se istent, se embert: képes volt végrehajtani a titkos le- és felszállásokat a legeldugottabb kis hegyi pályákon, és alacsonyan repülve kijátszotta a légvédelem radarjait, amelyek Kolumbia és az Egyesült Államok között pásztázták a légi folyosókat. A Cessna mintha a keze és az akarata
meghosszabbítása lett volna, semmi kétség. Bárhol és bármikor le tudott szállni, így szerzett hírnevet, pénzt és tiszteletet. Az alvilág joggal nevezte a rövid pálya királyának. Még Chalino Sánchez is, aki ugyancsak a barátja volt, megígérte hogy dalt ír neki A rövid táv királya címmel. De Chalinót idő előtt jégre tették – Sinaloa volt a legkellemetlenebb környék az ilyesmihez –, és a Gringó dal nélkül maradt. Akárhogy is, dallal vagy anélkül, munkája mindig volt. Keresztapja don Epifanio Vargas volt, régi hegyi motoros, aki kemény kézzel, tekintélyt parancsolóan irányította a Nor-teha de Aviación magáncéget, Cessnáival, Piper Coman-chéival és Navajóival. E cég fedezete alatt szállította a Gringó Dávila az
illegális kétszáz-háromszáz kilós szaj-rékat, mielőtt beszállt volna az aranykor zsíros üzleteibe: akkoriban nyerte el az Egek Ura nevet Amado Carrillo, aki a drogkereskedelem történetének legna-
gyobb légihídját hozta létre Kolumbia, Baja California, Sinaloa, Sonora, Chihuahua és Jalisco között. A Gringó feladata abban az időszakban főképp a figyelem elterelése volt: berepülni a földi radarok
képernyőire és azokéra, amelyeket az Orion típusú repülőgépekre szereltek fel, modern technikával és amerikai-mexikói vegyes legénységgel körítve. Ezekben az akciókban igazi örömét lelte a Gringó. Mesés összegeket szakított azzal, hogy éjjelnappal vásárra vitte a bőrét a veszélyes repülésekkel és a különleges manőverekkel, fel-le szállva a zsebkendő-nyi nagyságú, meghökkentő helyeken, hogy elterelje a
figyelmet a hatalmas Boeingekről, Caravelle-ekről és DC-8-asokról, amelyeknek megvásárlásába a csempészek közösen fektettek be, s amelyek egyetlen fuvarral nyolc-tizenkét tonna anyagot szállítottak, nem nélkülözve a rendőrség, a Védelmi Minisztérium, sőt a mexikói kormány segítségét sem. Azok voltak Carlos Salinas de Gortari elnök boldog napjai: a csempészet az elnöki palota árnyékában virágzott, és boldogan éldegélt a Gringó Dávila is, mert üres géppel repült, nem kellett felelnie a fuvarért, csak macska-egér játékot kellett játszania az ellenfelekkel, akiket nem mindig lehetett megvásárolni. A sorsjáték tétje az élete volt, vagy esetleg egy hosz-szabb börtönbüntetés, ha a jenki oldalon kapják el. Akkoriban kezdett felfutni a sinaloai maffiában César Batman Güemes, aki a szó szoros értelmében két lábbal állt a földön. A mexikói csoportok lassan elszakadtak a medellíni és cali kartelltől, egyre feljebb srófolták az árat, egyre több kokaint kértek a munkáért, és szívesebben terítették ők maguk a kolumbiai drogot, semhogy csak szállították volna, mint addig. Így léphetett feljebb Batman a helyi ranglétrán, majd néhány véres leszámolás után, 19
