Julia Quinn - 1. Hogyan Fogjunk Örökösnőt

attraktív – vonzó

„Soha senkit még ennyire attraktívnak nem találtam. Vagy szerelmes vagyok, vagy romlott volt a hal, amelyet tegnap este ettem.”

Caroline Trent saját szótárából.

Amikor Blake Ravenscroft elrabolja Caroline Trentet, a lány még csak nem is próbál menekülni a vészesen jóképű férfi elől, hiszen éppen egy nem kívánt kényszerházasság elől futott világgá. Blake viszont azt hiszi, hogy a lány nem más, mint a hírhedt kémnő, Carlotta De Leon. Caroline-nak még hat hetet kell várnia a huszonegyedik születésnapjáig, akkor lesz ugyanis az övé az öröksége. Kapóra jön, és nem kevés jóleső izgalommal is jár, hogy titokzatos fogva tartójánál rejtőzhet. Blake Ravenscroft a brit koronát szolgálja, feladata az, hogy „Carlottát” átadja az igazságszolgáltatásnak. A férfi szívét megkeményítette az élet, ám ezt a lányt különös módon lefegyverzőnek találja. Egyszer csak megtörténik a lehetetlen – az össze nem illő két ember egymásba szeret.

A sorozat második kötete: Hogyan fogjunk márkit

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julia Quinn: To Catch An Heiress

AVON BOOKS, An Imprint of Harper Collins Publishers, New York, 1998

A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Fordította: Dobos Lídia Szerkesztette: Daróczi Péter

Könyvterv: Malum Stúdió

Copyright © 1998 by Julie Cottler Potinger Hungarian translation © Dobos Lídia, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-406-093-2

KEDVES OLVASÓ!

Minden író retteg attól a kérdéstől, hogy honnan veszi az ötleteit. Az igazság az, hogy általában fogalmunk sincs róla. Csak reménykedünk és fohászkodunk, hogy valahonnan mégis jöjjenek.

Előfordul azonban, hogy pontosan tudjuk, honnan származnak az értékes ötletek, és ez történt ezzel a könyvvel is. Küszködtem a kézirattal, úgy éreztem, a leggyengébb, amit valaha írtam. (Ezt persze minden könyv esetében így gondolom.) A legzavaróbb az volt, hogy nem voltam benne biztos, valóban ismerem-e Caroline-t, a főhősnőmet, holott a legfontosabb, hogy a szereplőimet kívül-belül jól ismerjem.

És amikor már éppen szálanként akartam kitépni a hajamat, az apám nagyon felbosszantott. Feliratkozott a nevemben a Minden napra egy szót weboldalra. Mintha nem lett volna éppen elég dolgom egy zűrös kézirat befejezésével, még kéretlen szómagyarázatokat is kapok e-mailben.

Ám akkor hirtelen minden a helyére került. Tudtam már, kicsoda Caroline, és azt is, hogyan ismerheti meg az olvasó. Caroline-nak lesz egy naplója, valójában személyes szótára, amelybe bejegyzi az új szavakat, és a szövegkörnyezetükben is megmutatja őket. Minden fejezettel jobban megismerhetjük a jellemét. Ha belelapozunk a könyvbe, világos lesz, mire gondolok. Attól a pillanattól fogva a zűrös kéziratból önmagát író könyv lett. Remélem, hogy tetszeni fog. Szívélyes üdvözlettel: Julia Quinn

Hogyan fogjunk

örökösnőt

Mama Chiks, Sister Song, Freener és Nosk Boolsból – nektek ajánlom a könyvet.

És Paulnak is, bár csoda, hogy egyáltalán be tudtam fejezni az írást, mert állandóan ellopta a gépemet,

1.

melodramatikus – melodrámába (érzelgős, romantikus színműbe) illő

„Azt sem bánta, ha ez ugyancsak melodramatikusan hangzik.”

Caroline Trent személyes szótárából

Hampshire, Anglia 1814. július 3.

aroline Trent nem akarta lelőni Percival Prewittot, de lelőtte, és a férfi meghalt.

Caroline legalábbis azt hitte, hogy meghalt. Sok vér volt körülötte, annyi biztos. Vér csöpögött a falról, vérfoltos volt a padló, és az ágynemű is meglehetősen véres volt. Caroline nem tudott sokat az orvostudományról, de annyi bizonyos volt számára, hogy aki ennyi vért veszít, az nem maradhat életben.

Vagyis nyakig benne volt a pácban.

– Ó, hogy az a… – motyogta. Bár úrilány volt, nem mindig nevelkedett úri körülmények között, és előfordult, hogy a beszéde hagyott némi kívánnivalót maga után.

– Te ostoba – mondta a földön fekvő testnek. – Miért kellett így rám rontanod? Miért nem hagytál békén? Megmondtam apádnak is, hogy nem megyek hozzád feleségül. Azt is mondtam, hogy akkor se mennék hozzád, ha te volnál az utolsó idióta Nagy-Britanniában.

Kis híján toporzékolt dühében. Miért van az, hogy sohasem sikerül pontosan azt mondania, amit akar? – Azt akartam mondani –

intézte szavait Percyhez, aki egyáltalán nem meglepő módon nem válaszolt –, hogy egy idióta vagy, és akkor sem mennék hozzád, ha te volnál az egyetlen férfi egész Britanniában, és… ott egye meg a fene. Miért beszélek én hozzád egyáltalán? Hiszen eléggé halott vagy.

Most mit tegyek? – töprengett sóhajtva. Percy apja alig két óra múlva hazatér, és nem kell hozzá oxfordi diploma, hogy az ember tudja, Oliver Prewitt nem fog örülni, ha a fiát holtan látja feküdni a padlón.

– Kit érdekel az apád? – fakadt ki Caroline. – Az egész miatta van. Ha nem akart volna mindenáron gazdag örökösnőt fogni neked…

Oliver Prewitt volt Caroline gyámja, legalábbis még hat hétig, a huszonegyedik születésnapjáig. A lány a huszadik születésnapja, 1813. augusztus 14-e óta számlálta a napokat 1814. augusztus 14-ig. Már csak negyvenkét nap. Negyvenkét nap, és a kezébe veheti a sorsa irányítását. Arra gondolni sem akart, hogy mennyivel rövidítették meg Prewitték az örökségét.

Az ágyra dobta a pisztolyát, és csípőre tett kézzel lenézett Percyre. És akkor a férfi kinyitotta a szemét.

– Ááááá! – kiáltott fel Caroline, és a pisztolyáért ugrott. – Ro… – szólalt meg Percy.

– Ki ne mondja! – figyelmeztette Caroline. – Még nálam a pisztoly.

– De nem használná – mondta a férfi, aztán köhögött egyet, és megfogta a vérző vállát.

– Már elnézést, de a bizonyítékok nem erre utalnak.

Percy összeszorított fogakkal, dühödten káromkodott, majd haragos pillantást lövellt Caroline felé. – Megmondtam az apámnak, hogy nem akarom feleségül venni magát – sziszegte. – Még elképzelni is borzalmas! Életem végéig magával kellene lennem? Biztos megőrülnék. Feltéve, hogy nem öl meg előbb.

– Ha nem akart feleségül venni, akkor nem kellett volna lerohannia.

Percy megvonta a vállát, de felüvöltött, mert annyira fájt a mozdulat. A dühtől remegett a hangja, amikor megszólalt: – Elég sok pénze van, de mégsem hiszem, hogy megérné.

– Legyen olyan jó, mondja meg ezt az apjának – vágta oda Caroline.

– Azt mondta, kitagad, ha nem veszem feleségül magát.

– Maga meg a nyomorúságos életében először képtelen volt szembeszegülni vele?

Percy felhorkant a nyomorúságos szó hallatán, de annyira gyenge volt, hogy semmit sem tudott mondani. – Elmehetnék Amerikába – motyogta. – Magánál még a vademberek is jobbak.

Caroline nem törődött vele, mit mond a férfi. Nem állhatták egymást azóta, hogy a lány másfél évvel korábban a Prewitt-házba került. Percyt az apja irányította, és csak akkor költözött a fiúba élet, amikor az apja elment otthonról. Sajnos, ez az élet is meglehetősen kisszerű volt, és Caroline szerint unalmas is.

– Azt hiszem, most meg kell mentenem – mondta a lány mérgesen. – Nem fogok maga miatt akasztófára jutni.

– Nagyon kedves.

Caroline kivett egy párnát a huzatából, felhasogatta az anya­got – kiváló minőségű lenvászon, gondolta, nyilván az ő pénzéből vették –, és nyomókötést rakott Percy sebére. – El kell állítanunk a vérzést.

– Mintha lelassult volna – mondta Percy. – Átment magán a golyó?

– Nem tudom, pokolian fáj, de fogalmam sincs. Akkor kellene jobban fájnia, ha átmegy, vagy ha bent marad a golyó?

– Gondolom, mindkettő elég fájdalmas – mondta Caroline, és felemelte a kötést, hogy megvizsgálja a sebet. Óvatosan megfordította a férfit, és megnézte a hátát is. – Azt hiszem, keresztülment. Hátul is van a vállán egy lyuk.

– Becsábított a szobájába azzal az ürüggyel, hogy meg van fázva, és kér egy csésze teát – csattant fel a lány –, aztán próbált megerőszakolni. Mégis, mit várt ezek után?

– Mi a fenének hozott magával pisztolyt?

– Mindig van nálam – felelte Caroline. – Azóta, hogy… mindegy. – Úgysem tettem volna meg – motyogta Percy.

– Honnan tudhattam?

– Hát… az az igazság, hogy sohasem kedveltem magát.

Caroline a szükségesnél talán kicsivel erősebben nyomta oda a kötést Percy vérző vállához.

– Az örökségemet – mordult fel – viszont nagyon is kedveli maga meg az apja.

– Azt hiszem, jobban utálom magát, mint amennyire az örökségét szeretem – morogta Percy. – Mindent jobban tud, még csak nem is csinos, a nyelve meg, akár a kígyóé.

Caroline fanyarul elmosolyodott. Hogy éles a nyelve, arról nem tehet. Hamar megtanulta, hogy az esze az egyetlen, amely megvédi a rémséges gyámoktól, akiket az apja halála, azaz tízéves kora óta el kellett viselnie. Először jött George Liggett, az apja első unokatestvére. Nem volt annyira rossz ember, de fogalma sem volt arról, mihez kezdjen egy kislánnyal. Egyszer, egyetlenegyszer rámosolygott, azt mondta, örül, hogy találkoztak, aztán egy nevelőnő és egy dajka gondjaira bízta vidéken. És utána nem vett róla tudomást.

George azonban meghalt, és a következő gyám az ő unokatestvére lett, aki sem Caroline-nal, sem az apjával nem állt rokonságban. Niles Wickham, a vén zsugori úgy gondolta, a gyámleánya jó lesz szolgálónak. Azonnal hosszú listát állított össze Caroline tennivalóiról. A lány takarított, vasalt, fényesített, súrolt és söpört. Egy dolgot nem tudott csinálni: aludni.

Nilesnak azonban a torkán akadt egy csirkecsont, elvörösödött, levegő után kapkodott, és meghalt. A bíróság bajban volt, nem tudták, mit kezdjenek Caroline-nal. Tizenöt éves volt, túlságosan jól

nevelt és gazdag ahhoz, hogy árvaházba dugják, így Niles másod-unokatestvérét, Archibald Prewittot nevezték ki gyámjának. Archibald nagy kujon volt, és igencsak vonzónak találta Caroline-t, aki akkor már fegyvert hordott magánál. Archibaldnak azonban gyenge volt a szíve, így Caroline-nak mindössze fél évet kellett kibírnia, és máris temetésre ment. Ezután a férfi öccse, Albert lett a gyámja.

Albert sokat ivott, verekedett is, Caroline akkor tanult meg gyorsan futni, és jól elrejtőzni. Míg Archibald mindig fogdosni akarta, Albert egy ócska részeges alak volt, de fájdalmasakat tudott ütni. Caroline már messziről megérezte az italszagot. Ha Albert józan volt, soha nem emelt kezet rá.

Sajnos csak ritkán volt józan, és az egyik részeg randalírozása közben megrúgta a lovát, az meg nem késlekedett visszarúgni. A fejét találta el. Caroline addigra már egészen hozzászokott, hogy folyton költözik, így aztán, amikor a doktor letakarta Albert arcát egy lepedővel, ő már össze is csomagolt, és várta a törvényszék döntését, hogy hová menjen.

Hamarosan Albert öccséhez, Oliverhez, és annak fiához, a jelenleg éppen vértócsában fekvő Percyhez került. Oliver eleinte az addigi legjobb gyámjának tűnt, de Caroline hamar rájött, hogy a férfit csak a pénz érdekli. Amikor megtudta, hogy gyámleánya nagy vagyon örököse, eldöntötte, nem engedi ki a keze közül sem a lányt, sem a pénzét. Percy csak néhány évvel volt idősebb Caroline-nál, és Oliver kijelentette, hogy össze kell házasodniuk. A leendő pár egyik tagja sem volt elragadtatva az ötlettől, és ezt meg is mondták neki, de Olivert ez nem érdekelte. Addig piszkálta Percyt, amíg igent mondott, aztán Oliver nekilátott, hogy a lányt meggyőzze, legyen a Prewitt család tagja.

A „meggyőzés” abból állt, hogy kiabált vele, verte, éheztette, bezárta a szobájába, és végül megparancsolta Percynek, ejtse teherbe Caroline-t, hogy kénytelen legyen hozzámenni feleségül.

– Inkább legyen törvénytelen gyerekem, mint egy Prewitt – morogta Caroline.

– Mit mondott? – kérdezte Percy. – Semmit.

– Azt tudja, hogy el kell innen mennie? – váltott hirtelen témát Percy.

– Higgye el, ez teljesen világos számomra.

– Az apám azt mondta, ha nem ejtem magát teherbe, majd ő fogja megtenni.

Caroline kis híján elhányta magát. – Tessék? – kérdezte remegő hangon. Olivernél még Percy is jobb, gondolta.

– Nem tudom, hová mehetne, de a huszonegyedik születésnapja előtt jobb, ha eltűnik. Mikor is lesz? Nemsokára, úgy tudom.

– Hat hét múlva – suttogta Caroline. – Pontosan mához hat hétre. – El tud menni valahová?

– Úgy érti, hogy elrejtőzni? Percy bólintott.

– Kénytelen leszek, nem? Ám ahhoz pénz is kell. Van egy kis tűpénzem, de a születésnapomig nem tudok hozzáférni a vagyonomhoz.

Percy nyüszített, miközben Caroline lehámozta a kötést a válláról. – Tudok adni valamennyit – mondta.

– Vissza fogom fizetni. Kamatostul. – Jó, akkor még ma éjjel el kell mennie.

Caroline körülnézett. – De ez a felfordulás… Fel kell mosnunk a vért.

– Nem, hagyja csak. Jobb, ha apám úgy tudja, azért hagytam magát megszökni, mert rám lőtt, mintha azért, mert nem sikerült végrehajtanom a tervét.

– Egyszer valamikor szembe kell majd szegülnie az apjával. – Ha maga elmegy, könnyebb lesz. Van egy nagyon helyes lány a harmadik városban, neki szeretnék udvarolni. Csöndes, engedelmes lány, és nem olyan sovány, mint maga.

Caroline máris sajnálta a szegény lányt. – Remélem, sikerülni fog – hazudta.

– Maga nem reméli, de engem ez nem érdekel. Komolyan mondom, nem fontos, mit gondol, ha elmegy innen.

– Tudja, Percy, pontosan így érzek én is magával kapcsolatban. Percy meglepő módon először mosolyodott el másfél év óta, amióta Caroline ott lakott, és a lány mintha kicsit megenyhült volna a vele majdnem egykorú férfi iránt.

– És hová megy? – kérdezte Percy.

– Jobb, ha nem tudja, mert akkor az apja nem tudja magából kiverni.

– Okos.

– Amúgy fogalmam sincs. Nincsenek rokonaim, ezt tudja, hiszen ezért kerültem magukhoz. Tíz éven át megvédtem magam a velem törődő gyámjaimtól, ezért azt hiszem, hat hétig kibírom a nagyvilágban is.

– Ha csak egyetlen nő képes erre, az maga lesz. – Percy, ez bók akart lenni?

– Egyáltalán nem annak szántam. Melyik férfinak kellene olyan nő, aki egész jól megvan nélküle is?

– Annak, aki egészen jól lenne az apja nélkül is – vágott vissza Caroline.

Percy az íróasztala felé intett a fejével. – Nyissa ki a felső fiókot… nem, azt ott, jobbra.

– Percy, hiszen ezek alsóneműk! – kiáltott fel Caroline, és gyorsan bevágta a fiókot.

– Akarja, hogy adjak kölcsön pénzt, nem? Oda rejtettem.

– Ide senki sem akarna benézni, az szent igaz – mondta a lány. – Talán, ha gyakrabban fürdene…

– Te jó ég! – kiáltott fel Percy. – Alig várom, hogy kitegye a lábát innen. Maga, Caroline Trent az ördög lánya. Olyan, mint a pestis, mint egy… egy…

– Ugyan, fogja már be! – vágta oda Caroline, és újra kihúzta a fiókot. Ő sem kedvelte Percyt, de azt senki sem szereti, ha kígyót-békát kiabálnak rá, pestisnek nevezik, olyannak, akitől vérré válnak a folyók. – Hol a pénz? – förmedt rá a férfira.

– A harisnyámban… nem, a feketében… nem abban a feketében. Igen, ott, amellett… igen, az.

Caroline végre megtalálta a kérdéses harisnyát, és kirázott belőle néhány bankót és pénzérmét. – Te jó ég, Percy, itt legalább száz font van! Honnan van ennyi pénze?

– Egy ideje már spórolok, néha pedig elemelek pár érmét az apám íróasztaláról. Ha nem csenek el egyszerre túl sokat, nem veszi észre.

Ezt Caroline alig hitte, hiszen Oliver Prewitt annyira odavolt a pénzért, hogy csodálta, nem lett a bőre színe is olyan, mint az egyfontos bankóé.

– A felét elviheti – mondta Percy.

– Csak a felét? Ne butáskodjon már, Percy. Hat hétig kell bujkálnom. Lehetnek váratlan kiadásaim.

– Nekem is.

– De hiszen magának van fedél a feje fölött!

– Nem sokáig, ha az apám rájön, hogy hagytam elmenni.

Caroline-nak ezt be kellett látnia. Az biztos, hogy Oliver Prewitt nem lesz megelégedve a fiacskájával. A lány visszadugta a pénz felét a harisnyába. – Akkor – mondta, és a zsebébe rakta a saját részét –, a vérzés elállt?

– Nem fogja senki gyilkossággal vádolni, ha emiatt aggódik. – Biztos nehéz lesz elhinnie, Percy, de nem akarom, hogy meghaljon. Nem akarok magához menni feleségül, és azt sem bánom, ha soha többé nem látom, de azt nem akarom, hogy meghaljon.

Percy furán nézett rá, Caroline pár pillanatig azt hitte, a fiú legalább annyira kedveset fog mondani, mint ő az imént. Percy azonban csak felmordult. – Igaza van. Nehéz elhinni.

Caroline abban a pillanatban úgy döntött, minden érzelgősséggel felhagy, és elindult kifelé. A keze már a kilincsen volt, amikor megszólalt: – Hat hét múlva találkozunk… majd jövök az örökségemért.

– És megadja a kölcsönt.

– Igen, és megadom a kölcsönt. Kamatostul – tette hozzá Caroline, még mielőtt Percy megszólalhatott volna.

– Rendben.

– Egyébként – mondta Caroline, inkább saját magának – lehet, hogy megoldhatom úgy is az ügyeim intézését, hogy ne kelljen találkoznom magukkal. Egy ügyvéd intézhetné helyettem, és…

– Az még jobb volna – vágott a szavába Percy.

Caroline nagyot sóhajtott, és kiment a szobából. Hiába, Percy nem változik. Durva, önző, és még ha kicsit kedvesebb is az apjánál, attól még egy faragatlan tuskó.

A lány végigsietett a sötét folyosón, majd fel a lépcsőn, a szobájába. Különös, gondolta, hogy a gyámjaim mindig a padlásszobát adják nekem. Oliver még a többinél is rosszabb volt, egy alacsony mennyezetű, poros lyukba dugta. Nem tudta azonban kedvét szegni, mert Caroline imádta a kis szobáját. Közelebb volt az égbolthoz. Hallotta az eső kopogását a tetőn, látta, ahogy kirügyeznek a fák tavasszal. Az ablaka alatt madarak fészkeltek, a párkányon mókusok szaladgáltak.

Miközben a legbecsesebb holmiját egy zsákba rakta, kinézett az ablakon. Nem voltak felhők, teljesen tiszta volt az ég. Valahogy illett a mai éjszakához a csillagfény. Caroline-nak nem sok emléke volt az anyjáról, de felidézte, ahogy nyári estéken az ölében ül a kertben, és felnéznek a csillagokra. – Nézd csak azt ott – súgta Cassandra Trent. – Azt hiszem, az a legfényesebb csillag. És látod, az a Nagymedve. – A csillagnézés általában azzal végződött, hogy Cassandra azt mondta: – Minden csillag különleges. Tudtad? Egyformának néznek ki, de mindegyik egyedi és különleges, éppen úgy, mint te. Te vagy az egész világon a legkülönlegesebb kislány. Ezt soha ne felejtsd el!

Caroline még túl kicsi volt ahhoz, hogy tudja, az anyja haldoklik, most azonban bármennyire el volt keseredve, hiszen az utóbbi tíz év éppen elég okot adott neki az elkeseredésre, felidézte az anyja utolsó ajándékát. Csak fel kellett néznie az égre, és máris béke költözött a szívébe. Ha egy csillagot látott pislogni, biztonságban érezte magát. Talán nem annyira, mint az a hajdani kislány az anyja ölében, de a csillagok legalább reményt adtak neki. Ha ők kibírják, neki is ki kell bírnia.

Még egy utolsó pillantást vetett a szobájára, nem hagyott-e valamit hátra, majd néhány faggyúgyertyát még bedobott a zsákjába, hátha szüksége lesz rá, és kisietett. A ház csöndes volt, a szolgálók kimenőt kaptak, minden bizonnyal azért, hogy ne legyen tanúja annak, amikor Percy rátámad. Oliver valóban nagyon előrelátó volt. Caroline csak azon csodálkozott, miért nem alkalmazta a taktikáját már előbb. Eredetileg talán azt gondolta, anélkül is ráveheti, hogy menjen feleségül Percyhez, hogy annak meg kelljen erőszakolnia őt. Most azonban, hogy közeleg a huszonegyedik születésnapja, kezdett kétségbeesni.

És így volt ezzel Caroline is. Úgy érezte, meghalna, ha hozzá kellene mennie Percyhez, és azt sem bánta, hogy ez ugyancsak drámaian hangzik. Annál, hogy élete végéig minden nap látnia kelljen, csak az tűnt rosszabbnak, hogy kénytelen legyen hallgatni őt.

Éppen ment a bejárati ajtó felé, amikor meglátta egy kisasztalon Oliver két nagy gyertyatartóját. Egész héten ezekről kárált. Hogy ezüstből készült, és a legfinomabb mestermunka. Caroline morgott, hiszen tudta, Oliver nem engedhetett volna meg magának ezüst gyertyatartót, mielőtt az ő gyámja lett.

Azért ez különös, gondolta. Ő szívesen megosztotta volna a vagyonát, sőt akár oda is ajándékozta volna, ha talál egy csa­ládot, akik szeretik, és akiknek számít. Olyanok, akik többet látnak benne, mint cselédet vagy bankszámlát.

Caroline hirtelen gondolattól vezérelve kivette a méhviasz gyertyákat a tartóból, és helyettük odatette a két faggyúgyertyát. Ha

szüksége lesz az út során világításra, akkor inkább az édes illatú méhviasz gyertya legyen, amelyet Oliver magának tett félre.

Kisietett az ajtón, és hálát adott azért, hogy meleg az éjszaka. – Nagyon jó, hogy Percy nem télvíz idején vetette rám magát – motyogta, ahogy lépteit szaporázta az úton. Jobban szeretett volna lovagolni, hiszen úgy gyorsabban elkerülhetne Hampshire-ből, de Olivernek csak két lova volt, azokat pedig befogta a hintójába, amikor elment az urasághoz a heti kártyapartira.

Caroline próbálta a dolgok jó oldalát nézni, és arra gondolt, gyalog sokkal könnyebben el tud rejtőzni. Lassabban fog haladni, az biztos, és ha netán útonállókkal találkozna…

Megborzongott. Feltűnő jelenség az egyedülálló nő, ráadásul a világosbarna haja csillogott a holdfényben, bár a haját jórészt főkötő fedte. Fiúruhába kellett volna öltöznie, de nem volt elég ideje. Úgy gondolta, a part mentén kellene haladnia a legközelebbi kikötőig. Az nem lehet olyan messze. Tengeren gyorsabban tud majd utazni, azt akarta, hogy elég messze legyen ahhoz, hogy Oliver ne találja meg hat hétnél előbb.

Igen, a parton kell haladni, a főbb útvonalakat kerülve, mert ott biztos meglátja valaki. Délnek fordul, és egy mezőn fog átvágni. Tudta, Portsmouth-ig csak tizenöt mérföld az út, és ha egész éjjel gyalogol, ráadásul gyorsan megy, reggelre ott lehet. Ott aztán jegyet vesz egy hajóra, és elutazik Anglia valamelyik távoli vidékére. Nem akarta elhagyni az országot, hiszen hat hét múlva hozzájuthat az örökségéhez.

De addig mit csináljon? Olyan régen nem járt már emberek között, hogy azt sem tudta, alkalmas-e valami jobb munkára. Jó társalkodónő lehetne, gondolta, de hat hét kell ahhoz is, hogy egyáltalán állást találjon. És akkor… nem volna tisztességes elvállalni, aztán néhány hét múlva odébbállni.

Tudott főzni, és a gyámjai tettek róla, hogy takarítani is tudjon. Talán valami eldugott fogadóban dolgozhatna koszt-kvártélyért.

Buzgón helyeselt magában. Nem túl vonzó lehetőség idegenek után takarítani, de a következő néhány hétben ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Mindegy, minél messzebb kell jutnia Hampshire-től és a szomszédos megyéktől. Megfelelne valami munka egy fogadóban, csak annak messze kell lennie Prewittéktől.

Megszaporázta a lépteit Portsmouth felé. Puha és száraz volt a fű a lába alatt, a fák eltakarták a főút felől. Ilyenkor éjjel nem volt nagy forgalom, de az ember nem lehet eléggé óvatos. Sietve lépdelt, csak a saját lába dobogását hallotta. Vagyis…

Mi volt ez?

Megfordult, de semmit sem látott. Hevesen dobogott a szíve, megesküdött volna, hogy valami zajt hallott. – Csak egy sündisznó – suttogta maga elé. – Vagy talán nyúl. – Nem nyugodott azonban meg, mert egyetlen állatot sem látott.

– Csak menj tovább – mondta fennhangon. – Reggelre Portsmouth-ban kell lenned.

Újra szaporán lépdelt, már lihegett is.

Megint megfordult, és ösztönösen a pisztolyáért nyúlt. Ezúttal biztos volt benne, hogy hallott valamit. – Tudom, hogy ott van – mondta magabiztosabban, mint ahogy érezte magát. – Fedje fel az arcát, különben gyávának vélem.

Bokor rezzent, majd egy férfi jelent meg a fák között. Talpig feketébe volt öltözve, még a haja is fekete volt. Magas, széles vállú, és olyan félelmetesnek nézett ki, amilyet Caroline még soha nem látott.

2.

akcentus – kiejtés, hanghordozás, kiejtésbeli sajátság „Nem beszélve a hangjáról meg az előkelő brit akcentusáról.”

Caroline Trent saját szótárából

lake Ravenscroft nem tudta pontosan, milyennek is képzelte el a nőt, de az biztos, hogy nem ilyennek. Azt gondolta, csalárd lesz, álnok, negédes. Ehelyett ez a lány kihúzza magát, a fejét felszegi, és egyenesen a szemébe néz.

És a szája… ilyet Blake még soha nem látott. Leírni sem tudta volna a felső ajka ívét…

– Nem gondolja, hogy másfelé is célozhatna?

Blake felriadt az álmodozásából, bosszantotta, hogy nem figyelt eléggé. – Jó lenne, nem igaz?

– Hát jó, bizony. Tudja, nem igazán szeretem a fegyvereket. Illetve, kellenek azok bizonyos célokra, vadászni meg efféle. De azt nem szeretem, ha rám céloznak, és…

– Csend legyen! Caroline elhallgatott.

Blake elnézte a lányt egy darabig. Valami nem stimmelt vele. Carlotta De Leon spanyol… legalábbis félig az, ez a lány pedig ízig-vérig angolnak tűnik. A haja szőkének éppen nem nevezhető, de

mindenképpen világosbarna, és Blake még a sötétben is látta, hogy a szeme kékeszöld.

Nem beszélve a hangjáról meg az előkelő brit akcentusáról.

De Blake látta kiosonni őt Oliver Prewitt házából az éjszaka kellős közepén, amikor a személyzet kimenőt kapott. Nem lehet más, csakis Carlotta De Leon.

Blake és a hadügyminisztérium, amelynek nem tartozott az állományába, csak megbízásokat teljesített, amiért alkalmanként fizették, és már közel féléve nyomozott Oliver Prewitt után. A helyi hatóságok egy ideje tudták, hogy Prewitt Franciaország és Anglia között közvetít csempészárukat, de arra csak nemrég derült fény, hogy a kis csónakját Napóleon kémjeinek a rendelkezésére bocsátotta, hogy a megszokott árucikkek, a konyak és a selyem mellett titkos diplomáciai üzeneteket is szállíthassanak. Mivel a csónak Portsmouth és Bournemouth között egy kis öbölből futott ki, a hadügy eredetileg nem sok figyelmet fordított Prewittra. A legtöbb kém Kentből kelt át, mivel az sokkal közelebb volt Franciaországhoz. Prewitt látszólag előnytelen helyzete kiváló trükknek bizonyult, és a hadügy attól tartott, hogy Napóleon a legtitkosabb üzenetek továbbítására használja. Egy hónapja rájöttek, hogy Prewitt összekötője egy bizonyos Carlotta De Leon, aki félig spanyol, félig angol, és összességében életveszélyes nő.

Blake egész este lesben állt, amint megtudta, hogy Prewitt elküldte a személyzetét éjszakára, ami meglehetősen szokatlan volt olyan zsugori embertől, mint Oliver Prewitt. Világos volt, hogy valamit tervez, és Blake gyanúját csak megerősítette, hogy látta a lányt kiosonni az éj leple alatt a házból. Kicsit fiatalabb volt, mint gondolta, de tudta, nem hagyhatja, hogy az ártatlan külső félrevezesse. Nyilván sokat tett azért, hogy ilyen fiatalosnak nézzen ki. Ki gyanúsítana hazaárulással egy tüneményes fiatal hölgyet?

Hosszú haját varkocsba fonta, arca rózsaszín, ápolt volt, és… És finom csontozatú kezét lassan a zsebébe csúsztatta.

Blake bal karját jó ösztönnel sebesen előrelendítve elkapta a lány kezét, de mivel teljes erejéből ütött, mindketten a földre zuhantak. A lány teste elterült a férfi alatt, aki érezte a kabátja zsebében rejlő pisztolyt. Ha voltak is kétségei a lány személyazonosságát illetően, nyomban szertefoszlottak. Elvette a pisztolyt, és az övébe dugta, majd felállt, a lány pedig lent maradt a földön.

– Nagyon amatőr dolog volt ez, kedvesem.

Caroline pislogott, majd halkan így szólt: – Hát igen. Ez várható volt, hiszen nem vagyok kiképezve ilyesmire, bár van némi tapasztalatom a…

A szavai összefolytak, Blake nem tudta, hozzá beszél-e vagy csak magának.

– Közel egy éve vagyok a nyomában – vetette oda. Erre már felfigyelt a lány: – Valóban?

– Igaz, azt nem tudtam egy hónappal ezelőtt, kicsoda maga. De miután elkaptam, nem engedem el.

– Nem enged el?

Blake ingerülten nézett a lányra. – Azt hiszi, megbolondultam? – Nem – felelte Caroline. – Éppen most szöktem meg egy bolondokkal teli házból, jól ismerem a fajtájukat, maga egészen más. Azt viszont remélem, nem túl jó céllövő.

– Soha nem tévesztem el a célt.

– Igen, ettől tartottam – sóhajtott a lány. – Úgy néz ki. Viszont, ugye, nem bánja, ha felállok?

Blake kicsit távolabb tartotta a fegyverét, de csak annyira, hogy még mindig a lány szívére célozzon. – Az igazat megvallva, jobban szeretem, ha a földön fekszik.

– Azt mindjárt gondoltam – motyogta a lány. – Gondolom, nem hagyja, hogy menjek tovább az utamon.

– Attól tartok, nem, kedvesem – kacagott fel gúnyosan a férfi. – Vége a kémkedésnek.

– A brit kormány mindent tud magáról, és az áruló cselszövéseiről, Miss Carlotta De Leon. Tapasztalja majd, hogy nem állhatjuk a spanyol kémeket.

Caroline arca maga volt a hitetlenkedés. Micsoda színésznő! – A kormány tud rólam? – kérdezte. – Várjon csak, kiről is tud?

– Ne játssza az ostobát, Miss De Leon. Hiszen mind itt, mind a kontinensen híres az éles eszéről.

– Ez szép bók, annyi bizonyos, de attól tartok, valami tévedés történt.

– Semmiféle tévedés nem történt, láttam, amint kilépett a Prewitt-házból.

– Igen, persze, de…

– Méghozzá a sötétben – folytatta a férfi –, úgy, hogy a személyzet szabadnapot kapott. Nem vette észre, ugye, amikor a folyosót figyeltük?

– Nem, természetesen nem vettem észre – felelte Caroline, dühösen pislogva. Valaki figyelte a házat? Hogyhogy ő nem vette észre? – Mennyi ideig?

– Két héten át.

No, akkor megvan a magyarázat. Az elmúlt két hétben Bath-ban volt, Oliver nagynénjét, egy beteg vénkisasszonyt ápolta, csak aznap délután tért vissza.

– Ennyi idő azonban elég volt – folytatta Blake –, hogy igazoljuk a gyanúnkat.

– A gyanújukat? – visszhangozta a lány. Mi az ördögről beszél ez az ember? Ha megbolondult, akkor most nagy bajban van, mert még mindig rászegezte a fegyverét.

– Elég bizonyítékunk van, hogy megvádoljuk Prewittot. A maga vallomása biztosítja majd, hogy lógni fog. Maga pedig, kedvesem, majd kénytelen lesz megszeretni Ausztráliát.

Caroline mély lélegzetet vett, boldogan csillant fel a szeme. Oliver valami törvénytelenségben van benne? Hiszen ez nagyszerű! Tökéletes. Mindig tudta, hogy egy aljas fráter. Annak ellenére, amit

ez a fekete ruhás mondott, Caroline nem hitte, hogy olyasmit tett volna Oliver, amiért akasztás jár. De talán börtönbe küldik. Vagy kényszermunkára ítélik. Vagy…

– Miss De Leon! – szólalt meg éles hangon a férfi. – Mit csinált Oliver? – kérdezte a lány izgatottan.

– Az isten szerelmére, kisasszony, elég a színészkedésből! Most velem jön. – A férfi fenyegető morgással lépett Caroline felé, és megragadta a csuklóját. – Mégpedig most, azonnal.

– De…

– Egy szót se többet, hacsak nem vallomást akar tenni. – De…

– Elég legyen! – kiáltott a férfi, és egy rongyot tömött a lány szájába. – Majd később bőven lesz ideje beszélni, Miss De Leon.

Caroline megköszörülte a torkát, és dühödten morgott, amikor Blake durva kötéllel összekötötte a két csuklóját. Aztán, a lány legnagyobb csodálkozására két ujját a szájába véve füttyentett egyet, mire egy pompás fekete paripa, a világ legjobban idomított lova lépdelt elő kecsesen a fák közül.

A férfi felsegítette a lányt a nyeregbe.

– Én… csak… – nyögte a lány, mert képtelen volt beszélni a szájába tömött rongytól.

– Micsoda? – kérdezte Blake, majd ránézett, és látta, hogy a lábára tekeredett a szoknyája. – Aha, a szoknyája. Eltéphetem, vagy megfeledkezik az illendőségről.

Caroline csak nézett.

– Akkor félre az illemmel – mondta Blake, és felhúzta a lány szoknyáját, hogy kényelmesebben tudjon ülni a nyeregben. – Elnézést, Miss De Leon, nem hoztam magammal oldalnyerget, de higgye el, van magának komolyabb problémája is, mint az, hogy meglátom a csupasz lábát.

A lány mellbe rúgta Blake-et, aki megszorította a csuklóját annyira, hogy fájjon. – Soha ne rúgjon valakibe, aki fegyvert szegez magára.

A lány elfordította a fejét. Elege volt már ebből a komédiából. Ha megszabadul a szájába tömött rongytól, majd elmondja ennek a vadállatnak, hogy még csak nem is hallott Carlotta De Leonról, a törvény lesújt rá, és könyörögni fog a halálos ítéletért.

De addig is megkeseríti az életét. Amikor a férfi felült mögé a nyeregbe, Caroline a könyökével jól beledöfött a bordái közé.

– Ez mi volt? – csattant fel Blake. A lány ártatlanul vonta meg a vállát.

– Még egy ilyen, és újabb rongyot tömök a szájába. És az sokkal piszkosabb lesz, mint ez.

Mintha ez nem volna elég mocskos, gondolta a lány dühösen. Még csak gondolni sem akart rá, hol lehetett ez a rongy, mielőtt a szájába került volna. Nem tehetett mást, csak nézett a férfira, ám abból, ahogy az rámordult, arra következtetett, hogy nem néz ki elég harciasnak.

Amikor Blake ügetésre fogta a lovát, Caroline rájött, hogy nem Portsmouth felé mennek, de nem is Prewitt Hall irányába.

Ha a két keze nem lett volna összekötözve, tapsikolt volna örömében, hiszen ennél gyorsabban ő sem tudott volna menekülni. Ez az ember valaki másnak véli őt, egészen pontosan egy spanyol bűnözőnek, de amint jó messzire kerül innen, majd mindent megmagyaráz. Addig pedig csendben marad, hagyja, hogy a férfi megsarkantyúzza a lovát.

Fél órával később Blake Ravenscroft a Dorset megyei Bourne­mouth-ban, a Seacrest Manor előtt szállt le a nyeregből. Carlotta De Leon, aki a tisztáson kis híján lábon lőtte, egész út alatt a legkisebb ellenállást sem tanúsította. Nem fészkelődött, nem próbált menekülni. Annyira nyugodtan viselkedett, hogy Blake, úriember lévén, már-már elcsábult, hogy kivegye a lány szájából a rongyot.

Ellenállt azonban a kísértésnek, hogy kedves legyen foglyához. Riverdale márkija, a legjobb barátja és gyakori társa a

bűnüldözésben, korábban már találkozott Miss De Leonnal, és elmondta Blake-nek, hogy a nő álnok és nagyon veszélyes. Ezért úgy döntött, hogy amíg biztonságosan be nem zárja, addig nem oldozza ki a kötelet, és a szájából sem veszi ki a rongyot.

Blake lesegítette Caroline-t a nyeregből, és szorosan fogta a könyökét, amíg bevezette a házba. A férfinak csak háromfős személyzete volt, valamennyien hihetetlenül diszkrétek, ráadásul megszokták, hogy az éjszaka közepén különös látogatókat fogadjanak. – Menjen fel a lépcsőn! – mordult a lányra Blake.

Caroline vidáman – már amilyen vidáman – bólintott, és megszaporázta a lépteit. Blake felvezette a legfelső szintre, és belökte egy kicsi, ám kényelmesen berendezett szobába. – Hogy eszébe se jusson megszökni – mondta, és két kulcsot mutatott neki –, az ajtón két lakat van.

A lány odanézett a kilincsre, de nem szólt semmit.

– És – tette hozzá Blake –, tizenöt méter mélység van alattunk. Nem ajánlom, hogy az ablakkal próbálkozzon.

Caroline megvonta a vállát, mintha egy pillanatra sem tartotta volna lehetséges menekülési útvonalnak az ablakot.

Blake-et dühítette a lány könnyedsége, és a csuklóját az ágy támlájához kötözte. – Ne próbálkozzon semmivel, amíg távol vagyok.

A lány rámosolygott Blake-re, ami nem volt könnyű a koszos ronggyal a szájában.

– A pokolba – morogta a férfi, akit teljesen összezavart a lány, és ez csöppet sem volt ínyére. Ellenőrizte, elég szoros-e a kötés, majd a szobát vette szemügyre, nincs-e elöl valami olyan tárgy, amelyet fegyvernek tudna használni. Hallotta, hogy Carlotta De Leon igen találékony, és Blake nem akarta, hogy a nő túljárjon az eszén.

Zsebre vágott egy tollat és egy levélnehezéket, majd a széket kirakta a folyosóra. Nem gondolta, hogy a lány elég erős ahhoz, hogy széttörje a széket, de ha valahogyan az egyik lábát le tudná szedni, az veszélyes fegyverré válhatna a kezében.

Caroline érdeklődve nézte, amikor a férfi visszament a szobába. – Ha le akar ülni – vágta oda Blake nyersen –, akkor leülhet az ágyra.

A lány bosszantó kedvességgel oldalra fordította a fejét, és engedelmeskedett. Nem mintha sok választása lett volna, hiszen az ágy támlájához volt kötve a keze.

– Ne próbáljon meg azzal elkábítani, hogy együttműködik! – figyelmeztette Blake. – Mindent tudok magáról.

Caroline megvonta a vállát.

Blake ingerülten felmordult, és hátat fordított neki, miközben befejezte a szoba átvizsgálását. Amikor végül úgy látta, hogy megfelelő börtöncella lesz, csípőre tett kézzel megállt a lány előtt. – Ha van még magánál fegyver, most adja elő, mert meg kell motoznom.

Caroline lányos rémülettel hátrált, Blake pedig örült, hogy végre sikerült megzavarnia. Ha nem ez történt, akkor remek színésznő.

– Van magánál valamilyen fegyver? Biztosíthatom, hogy nem leszek ilyen finom, ha rájövök, hogy valamit rejteget.

Caroline hevesen rázta a fejét, és a kötelékei ellenére megpróbált minél távolabbra kerülni a férfitól.

– Nekem sem lesz valami nagy élvezet – morogta Blake. Megpróbált nem faragatlan tuskónak tűnni, amikor a lány félve, ám beletörődve lehunyta a szemét. Tudta, hogy a nők éppen olyan gonoszak és veszélyesek lehetnek, mint a férfiak; ezt megtanulta a hét év alatt, amelyet a hadügyben töltött, de a munkának ehhez a részéhez soha nem tudott igazán hozzászokni. Úgy nevelték, hogy hölgyként bánjék egy nővel, és rosszul érezte magát, amiért a lányt az akarata ellenére kellett megmotoznia.

Kiszabadította Caroline egyik csuklóját, hogy levehesse a köpenyét, majd átvizsgálta a zsebeit. Nem volt bennük semmi érdekes, kivéve ötven fontot bankjegyekben és apróban, ami nem túl nagy összeg egy hírhedt kémnő esetében. Aztán egy kis erszényt talált, amelynek a tartalmát az ágyra ürítette. Két méhviasz gyertya,

amiről nem tudni, mire kell neki, egy ezüst hajkefe, egy kis biblia, egy bőrkötéses jegyzetfüzet, és néhány alsónemű, amelyeket nem akart megérinteni. Bizonyos intim szférára szüksége van mindenkinek, még a hazaáruló kémeknek is.

A bibliát gyorsan átlapozta, hátha talál valamit a lapok közé rejtve. Miután ellenőrizte, visszadobta az ágyra, de közben észrevette, hogy a lány összerezzent a mozdulatra.

Aztán a jegyzetfüzetet vette szemügyre. Csak az első néhány oldalra volt írva. – Lakótárs – olvasta hangosan –, jégmadár, diakritikus, cicomáz, regresszív részleges hasonulás. – Felvonta a szemöldökét, miközben olvasta tovább. Három oldal, tele olyan szavakkal, amelyeket Oxfordban vagy Cambridge-ben tanítanak. – Ez micsoda?

Caroline a vállával a betömött szája felé bökött.

– Igaz is – szólt Blake, bólintott, és letette a füzetet a biblia mellé. – De mielőtt kiveszem… – elhallgatott, majd kedvetlenül felsóhajtott. Mindketten tudták, mi következik. – Ha nem ellenkezik, hamarabb végzek – tette hozzá.

A lánynak megfeszült a teste, de Blake próbált nem tudomást venni róla, és gyorsan végigtapogatta. – Na, készen is vagyunk – mondta rekedten. – Meg vagyok lepve, hogy a pisztolyon kívül semmit sem hordott magánál.

A lány csak nézett rá.

– Most kiveszem a szájából a rongyot, de egyetlen hangos szó, és rögtön visszakerül.

Caroline bólintott, és köhögött, ahogy a férfi kivette a szájából a rongyot. Blake hanyagul a falhoz támaszkodott, és megkérdezte: – Megértette?

– Ha hangosan kiabálnék, akkor sem hallana senki.

– Ez pontosan így van – mondta Blake, majd a kezébe vette a bőrkötéses noteszt. – Most mondja meg, mi ez.

Blake hitetlenkedve nézett, majd újra belelapozott a füzetbe. Ez biztos valami kód, nem lehet más. A férfi azonban fáradt volt, és tudta, még ha a lány be is vallana valamit, az biztosan nem a titkos kód lenne. Visszahajította a füzetet az ágyra. – Majd holnap még beszélünk erről.

Ismét csak idegesítő vállrándítás volt a válasz.

– Akar valamit felhozni a mentségére? – kérdezte Blake, a fogait csikorgatva.

Caroline megdörzsölte a szemét, tudta, nem szabad magára haragítania ezt az embert. Veszélyesnek nézett ki, és annak ellenére, hogy amikor megmotozta, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, a lánynak nem volt kétsége afelől, hogy bántaná is, ha erre szükség volna.

Bármi legyen is a feladata.

Caroline tudta, hogy veszélyes játékot játszik, de a kényelmes házban akart maradni, ameddig csak lehet. Mindenképpen melegebb és biztonságosabb volt, mint bármilyen hely, amit meg tudott volna fizetni. Ehhez azonban az kellett, hogy a férfi továbbra is azt higgye, hogy ő az a bizonyos Carlotta. Fogalma sem volt, hogyan csinálja, nem tudott spanyolul, és azt még kevésbé tudta, hogyan viselkedik egy bűnöző, ha őrizetbe veszik, és az ágyhoz kötözik.

Úgy gondolta, Carlotta próbálna tagadni mindent. – Nem én vagyok az, akit maga keres – mondta, tudva, a férfi nem fog hinni neki, ráadásul kajánul élvezte is, hogy igazat mond.

– Ugyan már! – förmedt rá Blake. – Nem tudna valami ere­detibb dologgal előjönni?

– Azt hisz, amit akar – vonta meg a vállát Caroline.

– Nagyon magabiztosan viselkedik ahhoz képest, hogy milyen helyzetben van.

Ebben igaza van, állapította meg magában a lány. De ha ez a Carlotta valóban kém, nyilván vakmerő is. – Nem tetszik nekem, hogy megköti a kezem, kipeckeli a szám, és odaköt az ágyhoz. Nem beszélve arról, hogy kénytelen voltam elviselni a sértő érintését.

Blake lehunyta a szemét egy pillanatra, és Caroline-nak úgy tűnt, hogy zavarban van. Aztán a férfi kinyitotta a szemét, és megint azzal a kemény, ellentmondást nem tűrő pillantással nézett rá. – Nehéz elhinnem, Miss De Leon, hogy még soha nem motozták meg.

Caroline nem tudta, mit mondjon, ezért csak nézett a férfira. – Még mindig várom, hogy beszéljen.

– Nincs mit mondanom – felelte a lány, és ez legalább igaz is volt. – Pár nap éhezés és szomjazás után majd megváltozik a véleménye.

– Azt tervezi, hogy éheztetni fog?

– Magánál keményebb embereket is megtörtem már.

Caroline-nak ez eszébe sem jutott eddig. Azt sejtette, hogy a férfi kiabál vele, talán meg is üti, de arra nem gondolt, hogy megvonja tőle az ételt és az italt.

– Látom, nem izgatja a sorsa.

– Hagyjon engem békén! – vágta oda a lány. Ki akarta dolgozni a tervét. Ki kell találnia, ki az ördög ez az ember, és ehhez leginkább időre volt szüksége.

– Fáradt vagyok – mondta, mélyen a férfi szemébe nézve. – Abban biztos vagyok, de nem akarom hagyni, hogy aludjon. – Ne aggódjék a kényelmem miatt. Úgysem tudom kipihenni magamat, ha egész éjjel az ágyhoz leszek kötözve.

– Igen – mondta Blake, és egy gyors mozdulattal levágta a kötelet a lány csuklójáról.

– Ezt miért csinálta? – kérdezte Caroline gyanakodva.

– Mert olyan kedvem van. És nincs magánál fegyver, nem erősebb nálam, és megszökni sem tud. Jó éjt, Miss De Leon!

– Elmegy? – kérdezte a lány, és tátva maradt a szája.

– Jó éjszakát! – mondta, majd sarkon fordult, és kiment. Caroline hallotta, ahogy a kulcs kétszer fordul a zárban. – Te jóságos ég, Caroline, mibe keveredtél? – suttogta maga elé.

Korgott a gyomra, és arra gondolt, bárcsak evett volna valamit, mielőtt este megszökött. Úgy tűnik, hogy a fogvatartója állja a

szavát, és ha azt mondta, nem ad neki enni, sem inni, akkor az biztosan úgy lesz.

Odaszaladt az ablakhoz, és kinézett. Blake nem hazudott. Legalább tizenöt méter magasan volt. Azonban az ablak alatt egy párkány húzódott, és ha talál valami edényt, azt kirakhatja, és abban gyűjthet esővizet vagy harmatot. Caroline éhezett már korábban is, tudta, hogy azt kibírja, de a szomjazás az más.

Az íróasztalon talált egy kis henger alakú tolltartót. Az ég tiszta volt, de az időjárás Angliában szeszélyes, úgyhogy volt esély arra, hogy éjjel esni fog. Ezért kitette a tolltartót a párkányra.

Aztán odalépett az ágyhoz, és visszarakta a holmiját a zsákba. Fogvatartója szerencsére nem vette észre az írást a bibliában. Anyja a halálakor hagyta rá a könyvet, és Blake biztosan tudni akarta volna, miért van beleírva a Cassandra Trent név. És ahogy a kis szótárra reagált… Te jó ég, gondolta a lány, azt nem lesz könnyű megmagyarázni.

Különös érzése támadt.

Levette a cipőjét, lemászott az ágyról, halkan odament a szobát a folyosótól elválasztó falhoz. Amikor az ajtóhoz ért, lehajolt, és kilesett a kulcslyukon.

Aha! Éppen így képzelte. Tágra nyílt, szürke szem nézett vissza rá.

– Jó éjszakát! – mondta hangosan, majd levette a főkötőjét, és a kilincsre akasztotta, hogy lefedje a kulcslyukat. Nem akart az egyetlen ruhájában aludni, de levetkőzni sem, ha az a férfi bámulja.

Hallotta, ahogy a férfi az ajtó túloldalán elkáromkodja magát, majd a lépései távolodnak a folyosón. Caroline levette a ruháját, és alsóingben bebújt az ágyba. Aztán a plafont nézve gondolkodott.

3.

„Caroline csak nézte, és jobban elviselte a férfi dühét, mint a szarkazmusát.”

Caroline Trent saját szótárából

aroline végigköhögte az éjszakát, és még hajnalban is köhögött. Akkor is, amikor az ég már ragyogó kék színűre váltott, és csak akkor hagyta abba a köhögést, amikor megnézte a párkányon a vízgyűjtő edénykéjét. Az ördögbe is, semmi. Pedig jól jött volna néhány csepp víz. Úgy érezte, mintha lángolna a torka.

De mindez nem számított, a terve ugyanis működött. Amikor ki akarta próbálni a hangját, olyan hörgés jött ki belőle, hogy megrémült tőle.

Semmi kétség, Caroline-nak sikerült ideiglenesen megnémítania magát. Kérdezhet tőle bármit az az ember, nem tud válaszolni.

Hogy megbizonyosodjék, a fogvatartója nem gondolja majd azt, hogy csak tetteti, kinyitotta a száját, hogy megnézze a torkát.

Vörös volt, iszonyatos látvány, és rosszabbul is nézett ki a szeme alatti karikáktól, amelyeket a kialvatlanság okozott.

Caroline kis híján ugrándozni kezdett örömében. Bárcsak valahogy a lázát is fel tudná tornázni, hogy még betegebbnek tűnjön. Talán ha közel hajolna egy gyertyához, akkor vörös és meleg lehetne

az arca, viszont ha közben bejönne az az ember, nem tudná könnyen megmagyarázni, miért égeti a gyertyát fényes nappal.

A némaságnak elégnek kell lennie. És ha nem így volna, akkor sem sok választása maradt, ugyanis meghallotta a férfi lépteit közeledni a folyosón.

Gyorsan beugrott az ágyába, állig magára húzta a takarót. Köhögött párat, majd megcsipkedte az arcát, hogy piros legyen, és köhögött még néhányszor.

A kulcs elfordult a zárban.

Caroline egyre csak köhögött. Rémes volt a torkának, de különösen jó hatást akart kelteni, amikor a férfi belép.

Aztán másik kulcs fordult a másik zárban. A fenébe! Megfeledkezett róla, hogy két zár is van az ajtón.

Khhhm, khhhm, khhhm.

– Te jóságos ég! Mi ez a pokoli zaj?

Caroline felnézett, és ha nem lett volna amúgy is néma, a szava is elállt volna. A férfi ugyanis csinos volt már sötétben is, de napvilágnál Adoniszt is túlszárnyalta. És valahogy nagyobbnak nézett ki, erősebbnek, az izmai feszültek a ruhája alatt. Fekete haja le volt vágva divatosan, ám egy kósza tincs a szemébe hullott. És a szeme! Tiszta és szürke, de olyan volt, mintha túl sokat látott volna már az életből.

A férfi megragadta a lány vállát, az érintése perzselte a bőrét. Caroline levegő után kapkodott, majd újra köhintett egyet.

– Mintha tegnap mondtam volna már, hogy elegem van a színészkedésből.

Caroline gyorsan megrázta a fejét, a torkához kapta a kezét, majd újra köhögött.

– Ha egyetlen pillanatra is azt képzeli, hogy elhiszem… A lány szélesre tátotta a száját, és a torkára mutogatott. – Nem fogom megnézni a torkát, maga kis…

Caroline újra csak a torka felé bökdösött, ám ezúttal az ujját beledugta a szájába.

– Jól van, na – mondta a férfi összeszorított fogakkal, aztán odament a gyertyatartóhoz, és kivette belőle a gyertyát. Caroline leplezetlen érdeklődéssel nézte, ahogy meggyújtja a kanócot, és visszamegy az ágyhoz. Leült Caroline mellé, egészen benyomódott a matrac a súlya alatt, és a lány ettől véletlenül hozzáért a férfi combjához.

Khmmmm.

Caroline az érintéstől gyorsan elhúzódott az ágy másik oldalára. – Az isten szerelmére, magánál szebb és érdekesebb nőhöz is hozzáértem már – mondta a férfi nyersen. – Nem kell félnie. Lehet, hogy éheztetem, amíg ki nem szedem magából az igazságot, de megerőszakolni nem fogom.

Bármilyen különös is volt, Caroline hitt neki. Igaz, hogy elrabolta, de nem tűnt olyannak, mint aki az akarata ellenére elcsábítana egy nőt. Caroline valami különös módon megbízott ebben a férfiban. Bánthatta, sőt meg is ölhette volna, mégsem tette. A lány úgy érezte, van valamiféle erkölcsi tartása, amelyet a gyámjainál sohasem tapasztalt.

– Akkor lássuk!

Caroline visszacsúszott az ágy végébe, és az ölébe ejtette a kezét. – Nyissa ki a száját!

A lány megköszörülte a torkát, és kinyitotta a száját. A férfi odavitte a gyertyát, és belenézett Caroline szájába. Kis idő múlva hátrahúzódott, a lány pedig becsukta a száját, és várakozással meredt rá.

– Úgy néz ki – mondta komoran a férfi –, mintha valaki borotvával összevagdosta volna, de szerintem ezt maga is tudja.

Caroline bólintott.

– Feltételezem, hogy egész éjjel fent volt, és köhögött. Újabb bólintás.

Blake a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta lehunyva a szemét: – Vonakodva bár, de csodálom ezért. Ilyen fájdalmat okoz

magának csak azért, hogy ne kelljen válaszolnia néhány kérdésre. Őszintén elkötelezettje lehet az ügynek.

Caroline arcán látszott, hogy meg van botránkozva. – Csak sajnos nem a jó ügyet szolgálja.

A lány üres, de őszinte tekintettel nézett. Nem is sejtette, miféle ügyről beszél a másik.

– Biztos vagyok benne, hogy azért tud beszélni. Caroline megrázta a fejét.

– Próbálja meg! – mondta Blake, és előrehajolt, úgy nézte a lányt, aki kényelmetlenül feszengett. – Az én kedvemért.

A lány újra csak nemet intett.

Blake annyira közel hajolt hozzá, hogy az orruk majdnem összeért. – Próbálja meg!

Nem! Caroline kinyitotta a száját, és kiabált is volna, de valóban nem jött ki hang a torkán.

– Hát, maga valóban nem tud beszélni – állapította meg a férfi őszintén meglepődve.

A lány úgy nézett, mint aki azt akarja mondani: hiszen ezt próbálnám elmondani, ha tudnék beszélni.

– Egy perc múlva visszajövök – szólt Blake, és felpattant.

Caroline nem tehetett egyebet, csak nézett utána, ahogy kiment a szobából.

Blake ingerülten felsóhajtott, amikor kinyitotta a dolgozószobája ajtaját. A fenébe is, túl öreg vagyok már ehhez, gondolta. Lehet, hogy a huszonnyolc év még nem sok, ám hét év a hadügynél elég ahhoz, hogy bárkit megviseljen. A barátai a szeme láttára haltak meg, a családja nem tudta, hová tűnik el hosszú időre, a menyasszonya pedig…

Lelkifurdalástól gyötörve lehunyta a szemét. Marabelle már nem volt a menyasszonya. Senkinek sem volt a menyasszonya, és nem is lesz soha. Ott nyugszik Cotswoldsben, a családi birtokon.

Olyan fiatal volt, olyan szép és átkozottul okos! Csodálatos dolog volt olyasvalakit szeretni, akinek az intellektusa még az övét is túlszárnyalta. Marabelle valóságos nyelvzseni volt, éppen ezért került ilyen fiatalon a hadügy kötelékébe.

És ő volt az, aki beszervezte Blake-et is, a régi szomszédját és táncpartnerét. Együtt nőttek fel, egymásba szerettek, ám Marabelle egyedül halt meg.

Nem, gondolta Blake. Ez nem egészen igaz. Marabelle meghalt, egyedül viszont ő maradt.

Blake még éveken át dolgozott a hadügynek. Bebeszélte magának, azért csinálja, hogy megbosszulja a lány halálát, de gyakran gondolt arra, hogy egyébként sem tudott volna mit kezdeni magával. A főnökei nem akarták elengedni, Marabelle halála után ugyanis nem ismert félelmet. Nem érdekelte semmi, vakmerően kockázatokat vállalt a hazájáért, és mindig sikerrel járt.

Természetesen rálőttek, megmérgezték, a tengerbe dobták egy hajóról, de ez csak annyiban foglalkoztatta a hadügyminisztériumot, hogy nem akarták elveszíteni a legjobb ügynöküket.

Blake azonban túl akart jutni a haragján. A fájdalmát nem tudta eltemetni, de arra volt esélye, hogy ne gyűlölje többé annyira azt a világot, amely megfosztotta igaz szerelmétől és legjobb barátjától. Ezt csak úgy érhette el, ha otthagyja a minisztériumot, és megpróbál megközelítőleg normális életet élni.

Előbb azonban még ezt a legutolsó ügyet be kell fejeznie. Egy Oliver Prewitthoz hasonló áruló okozta Marabelle halálát. Azt kivégezték, és Blake elszántan küzdött azért, hogy Prewitt is akasztófán végezze.

Ehhez kellett volna kiszednie némi információt Carlotta De Leonból, ebből az átkozott nőből. Blake egy pillanatig sem hitte, hogy hirtelen valami különleges betegsége lett, amitől képtelen beszélni. Nem, minden bizonnyal egész éjjel fent volt, és tönkretette a torkát.

Azért megérte látni azt a döbbenetet a lány arcán, amikor próbált kiabálni. Blake-nek az volt az érzése, hogy azt hitte, valami hang azért csak kijön belőle. A férfi remélte, hogy ég a torka, mint a pokol. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Neki viszont el kell végeznie a munkáját. Ez lesz az utolsó küldetése, és bár semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy végleg visszatérjen Seacrest Manor békés nyugalmába, úgy gondolta, csakis sikerrel végződhet az akció.

Igen, Carlotta De Leon beszélni, Oliver Prewitt pedig lógni fog. És akkor Blake Ravenscroft csupán egy unatkozó földesúr lesz, aki békés magányban tengeti az életét. Lehet, hogy festeget vagy kopókat tenyészt majd. Végtelen számú lehetőség állt előtte, de valamennyi végtelenül unalmas.

Most azonban munkára fel, gondolta. Elszántan elővett három tollat, egy kis üveg tintát és néhány ív papírt. Ha Carlotta De Leon nem képes elmondani, amit tud, akkor majd szépen leírja.

Caroline elégedetten mosolygott magában. Eddig siker koronázta szenvedéseit, fogvatartója meg volt győződve arról, hogy nem tud beszélni, Oliver pedig…

Erre a gondolatra még szélesebb mosoly ült ki az arcára. Elképzelte, mit csinálhat Oliver. Üvöltözik, és vázákat hajigál a fia fejéhez. Persze nem az értékesebbeket, mert ő még dühében is elég számító ahhoz, hogy ne semmisítsen meg értékesebb darabokat.

És az a szerencsétlen Percy vajon… Caroline már majdnem sajnálta a fiút. De csak majdnem, nehéz volt ugyanis szimpátiát éreznie az agyatlan tuskó iránt, aki előző este meg akarta erőszakolni. A lány megborzongott arra a gondolatra, hogy mi lett volna, ha sikerül.

Mégis úgy érezte, ha Percy egyszer kikerül az apja befolyása alól, talán többé-kevésbé normális ember lehet még belőle. Nem olyan,

akivel találkozni akarna, de nyilván nem akar fiatal lányokat megtámadni, ha Oliver nem parancsol rá.

És akkor meghallotta fogvatartója lépéseit. Gyorsan lehervadt arcáról a mosoly, és megfogta a torkát. Amikor Blake belépett a szobába, a lány már köhögött.

– Hoztam magának valamit – szólt a férfi gyanúsan vidám hangon.

A lány félrefordította a fejét.

– Nézze csak, papír, toll, tinta. Ugye, milyen érdekes?

Caroline pislogott, úgy tett, mint aki nem érti. A fene egye meg, erre nem gondolt! Azt nem fogja elhinni a férfi, hogy művelt nő létére nem tud írni, ráadásul a csuklóját sem tudja kificamítani három másodperc alatt.

– Ó, persze – mondta Blake színlelt aggodalommal. – Kell valami, amin írni tud! Milyen gondatlan voltam! Idehozom az asztali itatóstömböt. Tegye az ölébe. Kényelmes?

Caroline csak nézte, jobban elviselte a férfi dühét, mint a szarkazmusát.

– Nem? Akkor felrázom a párnáját.

Blake odahajolt, és a lány, akinek elege volt ebből a mézesmázos stílusból, az arcába köhögött. A férfi döbbenten hátrált.

– Ezt megpróbálom elfelejteni, amiért ugyancsak hálásnak kell lennie.

Caroline az írószereket bámulta, és közben azon gondolkodott, mit is csináljon.

– Hát akkor kezdjük?

A lánynak viszketni kezdett a jobb halántéka, és odanyúlt, hogy megvakarja. A jobb kezével. És ekkor az agyába villant, hogy mindig ügyesebb volt a ballal. A tanítói szidták is eleget, büntették, amikor megpróbálták átszoktatni, hogy a jobb kezét használja. Furának, természetellenesnek, istentelennek tartották. Az egyik különösen bigott tanítója egyenesen ördögfiókának nevezte. Caroline megtanult ugyan jobb kézzel írni, és bár meg tudta fogni a tollat rendesen, csak

macskakaparás sikeredett belőle a papíron. Ám mivel mindenki más jobb kézzel írt, és a tanárai ragaszkodtak hozzá, ő sem akart kilógni a sorból.

Köhögött egyet, hogy elrejtse a mosolyát. Soha még ennyire nem örült annak, hogy ő „más”. Ez az ember most bizonyára azt várja tőle, hogy a jobb kezével írjon, mint mindenki. Akkor megkapja! Caroline a jobb kezébe vette a tollat, belemártotta a tintába, és unottan nézett Blake-re.

– Örülök, hogy az együttműködés mellett döntött. Meglátja, jót fog tenni az egészségének.

Caroline mordult egyet, és felnézett. – Mióta ismeri Oliver Prewittot?

Nem lett volna értelme tagadni. Caroline-nak fogalma sem volt arról, mióta működött együtt Carlotta De Leon Prewitt-tal, de úgy gondolta, az előtte összefont karral álló férfi sem tudja.

A legjobb az igazat mondani, tanítgatta az anyja, és Caroline nem látta értelmét, hogy eltérjen ettől. Könnyebb emlékezni arra, mit mondott, ha lehetőleg hű marad az igazsághoz. Másfél évig lakott Olivernél és Percynél, de valamivel régebben ismeri őket. Felmutatta négy ujját, az írást valami bonyolultabb válaszra akarta tartogatni.

– Négy hónapja?

A lány nemet intett a fejével. – Négy éve?

Bólintás.

– Te jó ég! – sóhajtott fel Blake. Nem is tudták, hogy Prewitt már olyan régen szolgáltat ki diplomáciai információkat. Azt hitték, legfeljebb két és fél éve. Blake az elárult, meghiúsult akciókra gondolt. Nem beszélve arról, hány ember életét lehetett volna megkímélni. Mennyi munkatárs, és a legdrágább…

Blake majd’ felrobbant a dühtől és a bűntudattól. – Mondja el, pontosan miféle viszonyban vannak!

Mondjam el?, kérdezte a lány némán, az ajkával formálva a szavakat.

– Írja le!

Caroline mély lélegzetet vett, mintha valami hatalmas feladatra készülne, és nagy nehezen nekilátott az írásnak.

Blake pislogott, majd megint pislogott. Caroline mosolyogva nézett rá.

– Miféle nyelven ír maga? A lány sértetten hátrahőkölt.

– Mivel nem tudok spanyolul, arra kérem, hogy angolul írjon. Vagy, ha óhajtja, lehet franciául vagy latinul.

A lány hadonászott a kezével, de Blake nem tudta értelmezni a mozdulatot.

– Ismétlem – mondta bosszúsan –, írja le, pontosan milyen kapcsolatban áll Oliver Prewitt-tal!

Caroline a leírt krikszkrakszokra mutatott, mintha egy kisgyereknek magyarázna.

– Miss De Leon!

A lány sóhajtott, és a száját mozgatta, miközben a betűket mutogatta.

– Nem tudok szájról olvasni. Caroline megvonta a vállát. – Írja le újra!

A lány szeme bosszúsan villant, de megtette, amit Blake kért tőle. Az eredmény még rosszabb volt, mint korábban.

Blake ökölbe szorította a kezét, hogy meg ne fojtsa a lányt. – Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy maga nem tud írni.

Caroline-nak sértettségében a szája is tátva maradt, bőszen mutogatott a tintapacnikra.

– Sértés a világ összes tollára meg tintájára nézve, hogy ezt maga írásnak nevezi, hölgyem.

A lány a szája elé kapta a kezét, és köhögött. Vagy kuncogott? Blake-nek összeszűkült a szeme, majd felállt, és a pipere­asztalhoz ment. A kezébe vette Caroline kis jegyzetfüzetét, amelyben az idegen

szavak voltak, és felemelte. – Ha ilyen rémes a kézírása, akkor magyarázza meg ezt!

A lány csak nézte üres tekintettel, amitől Blake még nagyobb haragra gerjedt. Odament az ágyhoz, és egészen közel hajolt a lányhoz. – Várok – mordult rá.

Caroline hátrált, majd tátogva mondott valamit, amit nem lehetett érteni.

– Attól tartok, fogalmam sincs, mit mond – közölte már nem ingerült, hanem vészjósló hangon.

A lány furán gesztikulált, saját magára mutatott, majd a fejét rázta. – Azt akarja mondani, hogy nem maga írta?

Bólintás volt a válasz. – Akkor kicsoda?

Erre valami olyasmit próbált szájmozgással elmondani, amit Blake nem értett, de az volt az érzése, nem is az volt a szándéka, hogy értse.

A férfi fáradtan az ablakhoz lépett, hogy friss levegőt szívjon. Nem hitte el, hogy a lány nem tud írni, ám ha mégsem, akkor ki írta azokat a szavakat a füzetbe? És mit jelent az egész? Amikor még volt hangja, a lány azt mondta neki, hogy csupán különleges szavak gyűjteménye, ám ez nyilvánvaló hazugság.

Egyszer csak eszébe ötlött valami. – Írja le az ábécét! Caroline az égnek emelte a szemét.

– Most azonnal!

A lány rosszallón ráncolta a homlokát, de nekilátott az újabb feladatnak.

– Ez mi? – kérdezte Blake, amikor meglátta az ablakpárkányon a kis hengeres tolltartót.

Víz, formálta a szót Caroline, és a férfi érdekesnek tartotta, hogy néha sikerül neki megértetnie magát.

– A vak is látja, hogy nem fog esni.

A vállrándítás mintha azt jelezte volna, hogy bármikor eshet. – Készen van?

A lány bólintott, egyszerre tűnt ingerültnek és unottnak.

Blake megint csak odament az ágyhoz, és lenézett a lányra. Az M, az N és az O nagy nehezen olvasható volt, a C-t esetleg felismerte volna, ha az élete múlik rajta, ám a többi…

A férfi megborzongott. Soha többé nem fogja kockáztatni az életét, és ebben az esetben az elméje épségét sem a szülőhazájáért. Megesküdött rá, hogy befejezte, de addig csábították, addig hízelegtek és könyörögtek neki, amíg erre az egy munkára még igent nem mondott. Mert annyira közel lakik Bournemouth-hoz, mondták a feljebbvalói, tehát nem kelt gyanút, ha utánanéz, mit csinál Prewitt. Mindenképpen Blake Ravenscroft a legalkalmasabb a feladatra, állították. Csak ő, senki más.

Így aztán belement, de a legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy egy fura spanyol kémet fog ápolni, akinek a művelt világban a legrémesebb kézírása van.

– Szeretnék találkozni a nevelőnőjével – morogta –, de csak azért, hogy főbe lőjem.

Miss De Leon valami furcsa hangot adott ki, és ezúttal Blake biztos volt benne, hogy a lány kuncog. Egy kémnőhöz képest meglehetősen jó a humorérzéke.

– El ne mozduljon innen! – mondta, és rászegezte az ujját.

Ugyan hová mennék?, mondta a lány tekintete, ahogy csípőre tett kézzel Blake-re nézett.

– Mindjárt visszajövök – szólt, azzal kiment a szobából, és csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy kulcsra zárja az ajtót. A fene egye meg, gondolta, kezdek ellágyulni. És mindez azért, mert a lány nem úgy nézett ki, mint egy kém. Volt benne valami más. A legtöbb embernek az ő szakmájában üres a tekintete, mintha túl sok mindent látott volna már. Az ő kékeszöld szeme azonban… eltekintve attól, hogy kicsit véres a kialvatlanságtól, akkor…

Blake megállt, és elhessegette még a gondolatát is annak, hogy a lány szemével foglalkozzon. Vagy bárkiével.