Böszörményi Gyula Beretva És Tőr Ambrózy Báró Esetei 25

B Ö S Z Ö R M É N Y I G Y U L A

A

Ó

2.5

írta: Böszörményi Gyula A szöveget gondozta: Cséplő Noémi A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Évi

© Böszörményi Gyula

Fejezetkép: Vasárnapi Újság, 1900. szeptember 30-i szám – A perzsa sah Budapesten, Goró Lajos rajza

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 794 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

1.

Buda, 1900. szeptember 26. – Szép napot, bácsika! – köszöntöttem az ajtóban álló öregurat, aki az imént még úgy rángatta az Ambrózy-villa kapucsengőjét, mintha tövestül akarná azt kitépni. – Mi tetszik?

– A báró úr itthon találtatik, fiam? – mordult rám a vendég, aki leginkább egy, a Nyugati indóházban dolgozó, rég kiérdemesült hordárra emlékeztetett egyszerű, szürke, gombzsebes ruhájában, fején zöld fezzel. Rövidre nyírt, erősen őszülő szakálla, tömött bajsza és fáradt szeme alatt á táskák még nyűttebbnek mutatták, türelmetlensége viszont már-már szikrát hányt. – Beszéljen hát, fiam! Vagy tudja mit? Inkább jelentsen be máris annak, aki a háznépből itthon van.

A mérges bácsika cselédnek nézett, amit nem is csodáltam, hisz a csengetésre a konyhából szaladtam fel,

ahol Terka nénivel épp krumplit pucoltunk, így tehát kötényt viseltem, és a kezem is piszkos volt.

– Ahogy parancsolni tetszik – mentem bele a játékba. – Máris szólok a báró úrnak, de addig is tessék itt, a szalonban várakozni. Kit jelenthetek?

– Vámbéry – mordult ismét az öreg, miközben a szalonba lépett. – Vámbéry Ármin vagyok.

– A hírneves világutazó, Kelet titkainak ismerője? – szaladt ki a számon, mire ő meglepve pillantott rám, hisz aligha gondolta, hogy egy cseléd valaha is hallott róla.

– Az, az – legyintett felém, mintha szúnyogot hessegetne. – Na, eridj már sebest, és hívd ide a báró urat!

– Ármin bátyám! – robogott be néhány perccel később izgatott örömmel Ambrózy Richárd a szalonba. – Micsoda megtiszteltetés!

– Rossznyavalyát – csattant fel a bácsika érces hangja. – Vészhír hozója vagyok, fiatal barátom, szóval ne örvendj nekem!

Az én imént még boldog karácsony esti, csomagbontó gyermeknek tűnő báróm hirtelen visszaváltozott eredeti valójába, vagyis mosolytalan, feszült és karót nyelt lett.

– Hallgatlak, Ármin bátyám, és ha tudok, bármiben állok a rendelkezésedre.

Az öreg tudós szomorú pillantást vetett Ambrózyra, majd felém intett, mivelhogy én biz’ még mindig ott álltam a csukott ajtón belül.

– Előbb küldd ki a cselédet! – mondta szárazon. – Az ügy, amiben jöttem, rendkívüli horderejű.

– Cseléd? – nézett körül értetlenül Ambrózy báró, majd meglátva krumplihámozástól szutykos lényemet, bosszúsan felsóhajtott. – Elnézésedet kérem, Ármin bátyám, hogy elmulasztottam a bemutatást. Ez a cselédnek látszó, ám valójában segédemként működő hölgy Hangay Mili kisasszony, házunk vendége.

„Segédemként működő?!” – horgadt fel bennem az indulat, hisz az én pökhendi báróm úgy beszélt rólam, mint valami ormótlan gépezetről, amit olykor használ, és ha már nincs rá szüksége, hát kikapcsol.

– Bármily kényes ügyről van is szó, Ármin bátyám – mondta Richárd –, Hangay kisasszony előtt bátran beszélhetsz.

– Valóban? – Az öregúr elismerően villantotta rám a tekintetét, majd újra elkomorult. – Hát jó, legyen! Rövid leszek, sietnünk kell. Mint te is tudod, jelenleg székesfővárosunknak igen illusztris vendége van.

– Muzaffer ed-din Qajar perzsa uralkodóra gondolsz, Ármin bátyám?

– Természetesen rá – bólintott Vámbéry. – A sahnak most a te szolgálataidra van szüksége, ezért kérlek, vedd a kalapodat, és gyere velem!

– Most azonnal? – ráncolta homlokát Ambrózy báró, aki, bár maga is főúr volt, mégis gyűlölt minden ceremóniát, ami a koronás főkkel való érintkezéssel együtt jár. – Gáspár bácsival épp az új istálló helyét mértük...

Most viccelsz velem, Richárd? – kiáltott ingerülten Vámbéry Ármin. – A perzsa sahra tegnap éjjel Pesten, a Hungária Nagyszállóban egy kísértet, démon, vagy tudom is én, miféle ördögi lény rontott rá, és hajszál híján megölte. Ez csak fontosabb valamicskét, édes fiam, mint az új istállód. Vagy tán tévedek?

2.

Nemhiába korunk egyik legnagyobb magyar tudósa,

Vámbéry Árminnak abban tökéletesen igaza volt, hogy a perzsa sah ellen elkövetett gyilkossági kísérlet fontosabb, mint az Ambrózy-villa új istállója. Abban pedig én voltam tökéletesen biztos, hogy nekem ott a helyem, ahol ama bizonyos éjszakai kísértet a titokzatos keleti uralkodót le akarta mészárolni. Ezt a véleményemet azonban Richárd sajnos nem osztotta, ezért úgy otthon felejtett, mint valami feleslegesnek vélt esernyőt.

– Pedig a zápor bármikor a nyakába hullhat, kedves báró úr – motyogtam az orrom alatt, s közben máris azon a csavaros terven dolgoztam, ami majd az események közelébe juttat engem.

Minderről azonban majd később számolok be. Most lássuk inkább azt, hogy mi történt a Hungária Nagyszállóban

azalatt, míg én hattyúból (engedtessék meg nekem ennyi túlzás) rút kiskacsává változva útra nem keltem.

Vámbéry bácsi (ő már csak az marad nekem, hisz oly kedves kis öregúr) és Ambrózy Richárd sebes konflison hajtatott át Pestre. A város immár két napja a perzsa sah és a messzi Kelet fűszerillatú, bódítóan varázsos bűvöletében égett. A főbb utcákat és épületeket mindenhol fellobogózták, így amerre a szem ellátott, a langymeleg őszi szélben egymást váltva lengtek Perzsia, az Osztrák-Magyar Monarchia és Magyarhon nemzeti zászlai. A legdíszesebb mind között persze a Hungária Nagyszálló hatalmas épülete volt, ahol a sah és az európai kőrútján őt kísérő teljes udvartartás 84 szobát, vagyis két egész emeletet foglalt el. A környező Kishíd és Mária Valéria utcát, valamint a Duna-parti korzót már napok óta a rendőrség tartotta ellenőrzés alatt. Minden tíz méteren gyalogos vagy lovas, karddal és puskával felszerelkezett egyenruhás meregette szemét a járókelőkre, bérkocsikra, hintókra. A szállót megközelíteni csakis komoly ellenőrzés után lehetett, de ez most kivételesen azokat sem bosszantotta, akik arrafelé laktak, vagy épp ott volt dolguk.

Vámbéry a kocsit az egyik oldalbejárathoz irányította, majd leszállva róla, szinte ráripakodott az ajtóban álló rendőrre.

– Jelentse a főkapitány úrnak, hogy meghoztam!

Ambrózy báró ezt hallva kissé elmosolyodott, hisz poggyászként eddig még senki nem beszélt róla, de a jó öregnek, kit régóta ismert és tisztelt, ezt is könnyedén elnézte.

Rudnay Béla, Budapest székesfőváros főkapitánya a szálló nagyszalonjában várt rájuk. Idegességét jelezte, hogy bal keze folyton kardja díszbojtjával matatott, arca egészségtelenül szederjes volt, és máskor mindig oly szépen vikszolt bajsza most úgy borzolódott, mint a macska szőre, ha komisz kutyával találkozik.

– Csakhogy itt vagy végre, kedves barátom! – sietett Ambrózy elé a főkapitány. A bárónak rögvest feltűnt, hogy a pazarul berendezett, óriási nagyszalonban egyetlen vendég sincs, ám annál több a civil ruhás, keménykalapos, savanyú képű detektív. – Éppen rád van szükségünk, kérlek, jöjj velem a sahhoz!

– Bocsánat – torpant meg a báró –, de mielőtt őfelségénél tiszteletemet tenném, szeretném megismerni a tényeket.

– Tények? – Rudnay keserű göcögést hallatott. – Azok vannak a legkevesebben, barátom. Amit tudok és értek ebből az egész bolond históriából, azt persze elmondom neked, de addig is haladjunk a célunk felé. őfelsége lakosztálya az első emeleten, az épület középső részén található, úgyhogy jócskán gyalogolhatunk, és közben beszélhetünk is eleget.

Az oroszlános perzsa lobogókkal bevont falak közt haladva mindenhonnan detektívek, nyugtalan pincérek és szobalányok, valamint kíváncsi vendégek figyelték őket. Utóbbiak legtöbbje díszes kaftánt, aranyhímzéses, keleti szabású öltönyt és fezt vagy asztrakánsipkát viselt – ők mind a sah udvartartásának kisebb-nagyobb rangú tagjai, vagy épp azok szolgái voltak. A Hungária egyéb vendégei, akik leginkább külföldről érkezett hölgyek és urak lehettek, úgy néztek rájuk, mint állatkertben az egzotikus négylábúakra, míg a detektívek látványától nyomban feszültek vagy épp ingerültek lettek.

Rudnay egyre sebesebben lépkedett. Átvágtak a zenetermen, és épp a személyzet számára fenntartott mellékfolyosón haladtak tovább, mikor kitört belőle a feszültség.

– Micsoda skandalum!

– Skandalum? – kérdezte a báró. – Én nem hallottam semmit, pedig ebben a városban szélvészként terjednek a pletykák.

– Teljes hírzárlatot rendeltem el – felelte a főkapitány és megmondtam az embereimnek, hogy ha valaki csak böffenteni is mer közülük arról, ami itt történt, azt személyesen nyakazom le.

Ambrózy báró ekkor felemelte ezüstfejű sétabotját, és keresztbe téve azt Rudnay előtt, megállította vele az ingerült főkapitányt.

– Tényeket – mondta. – Most!

A folyosó, ahol hármasban álltak, teljesen kihalt volt. A rendőrfőnök idegesen beharapta húsos alsó ajkát, majd biccentett.

– Tényeket akarsz, barátom? Hát jó. Három holttest hever odalenn, a szálloda jégvermében, és félek, hogy ez még nem a vérfürdő vége.

– Három halott? – vonta össze szemöldökét Ambrózy báró.

– Vagy kettő – rántotta meg a vállát Rudnay. – Ahogy vesszük. Az egyikük ugyanis a sah kedvenc kutyája, ami mindig vele aludt, az ágy lábánál. Megmérgezték.

– Értem. És a másik két holttest?

– Az egyik Lipka, a legjobb detektívem. Őt állítottam éjszakai őrségbe a sah ajtaja elé. Átvágták a torkát, miközben... Khrm, nos, miközben a mosdóban a szükségét végezte.

– Csupán egyetlen rendőr állt a sah ajtaja előtt? – csodálkozott a báró, mire a főkapitány kedve még paprikásabb lett.

– Hisz tele az egész ház rendőrökkel – recsegte védekezőn. – Úgy hemzsegünk itt, mint ferencvárosi lelencgyereken a tetvek. Ki gondolta volna...

– Na, és a másik hulla? – vágott a szavába Ambrózy, akit valóban csak a tények érdekeltek.

– Ismeretlen, köpcös, középkorú kis ember – szólalt meg most Vámbéry, sokkal higgadtabban, mint a főkapitány.

– A jelek szerint ő volt az, aki a sah lakosztályába hajnali három óra körül behatolt, majd lezuhant az erkélyről, és szörnyethalt.

– Ezek szerint a behatolás is kívülről, az erkélyen át történt?

– Nem – rázta a fejét Rudnay. – Vagyis csak részben. Úgy tűnik, hogy az egyik behatoló a folyosó felől érkezett, ahol Lipkának kellett volna őrködnie, míg a másik betörte az erkély üvegajtaját, és így jutott be a lakosztályba.

– Csodálatos – kapta tekintetét a plafon felé Ambrózy báró, mintha ott látna valami szépséget, majd hirtelen továbbindult, rákiáltva a megrökönyödött férfiakra. – Jöjjenek, uraim, nem érünk rá. Mielőbb beszélnem kell őfelségével.

Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, még muszáj volt átverekedniük magukat az első emeleti fogadótermen, ahol az ország legfőbb notabilitásai közül sokan arra vártak, hogy Perzsia uralkodója végre fogadja őket. Amint meglátták Rudnayt, többen rögvest az útját állták, hátha ő tud valamit a várható fejleményekről.

– No de mélyen tisztelt uraim, megbocsássanak, honnét volnának nekem biztosabb információim, mint főméltóságodéknak? – tárta szét karját kétségbeesetten a főkapitány.

– Én csupán a sah biztonságáért, és nem az időbeosztásáért felelek.

Báró Fejérváry Géza honvédelmi és Darányi Ignác földművelésügyi minisztert cseppet sem elégítette ki a válasz. Miközben az urak közt hajlongva cikázó Rudnay és két társa elérte a sah lakosztálya felé vezető folyosó ajtaját, Beniczky Ferenc, Pest megye főispánja epésen meg is jegyezte:

– Nézzék csak, a Vámbéry meg az a kölyök bezzeg bémehetnek hozzá!

– Ha így van, akkor valami baj lehet – súgta Zichy Jenő gróf aggodalmas arccal. – Az a kölyök ugyanis, méltóságos uram, nem más, mint Ambrózy, a detektívbáró.

– Másfelé kellett volna jönnünk – mondta Richárd, miután becsukódott mögöttük az ajtó.

– Mégis merre, barátom? – sóhajtott Rudnay. – Tán az erkélyen át, mint az éjszakai behatoló?

– Ezek szerint a sah lakosztályába nincs más út?

– Való igaz, hogy erre a folyosóra a másik végéről is van belépés, de azt még két nappal korábban, miután a királyi várból lehozták a bútorokat, bezárattam, és a lakatok azóta érintetlenek.

– Bútorokat hoztak a várból? – csodálkozott Ambrózy báró.

– A berendezés fényének emelése érdekében – bólogatott a főkapitány, miközben két egymással szemközt nyíló, igen díszes ajtó elé ért, és állával a bal oldalira bökött. – Mindre végül nem is volt szükség. Néhány mahagóniasztalkát, -szekrényt és -szekretert ebbe az amúgy is üresen álló lakosztályba zsúfoltunk be.

A báró érdeklődve nézte a csukott ajtót, majd a tétovázó Rudnayra pillantott. A főkapitány a jobb kézre eső bejárat küszöbét vizslatta elgondolkodva.

– Lipka detektívnek itt kellett volna strázsálnia az éjjel – mondta. – Ha kevesebbet iszik, vagy nagyobb a hólyagja, talán...

– A mosdók merre vannak? – kérdezte a báró.

– Arra – mutatott Rudnay a folyosó vége felé, ahonnan épp két detektív közeledett. – Gyere, megmutatom.

Ambrózy Richárd húsz percet töltött Lipka detektív halálának helyszínén, és ezen idő alatt mindvégig a sétabotját emelgette, miközben lassan körbeforgott. A holttestet már rég lecsempészték a pincébe, ám a márványpadlón bőven akadt alvadt vér, amit a rendőrök és a

halottszemlész Geyer, valamint az áldozat és gyilkosa lábnyomai tettek hátborzongató festménnyé.

– Ez rendkívül érdekes – biccentett végül a báró. – Nézzék csak, uraim! A detektív valóban a szükségét végezte annál a csészénél, mikor hátulról valaki rátámadott. A torokmetszés majdnem tökéletesre sikeredett. Mondom: csak majdnem. Lipkának maradt még annyi ideje, hogy dulakodni kezdjen a gyilkossal, hátralökve őt a csaptelepig és... Igen, ez valóban nagyon érdekes. Nos, hol van hát az a sah, aki megmenekült e rémes sorstól?

Rudnay a fejét csóválva kísérte vissza a folyosóra két vendégét, majd intett a rendőröknek, akik merev vigyázzban őrizték a lakosztály bejáratát. Ambrózyék a kicsi, de kényelmes előszobán át egyenest a tágas szalonba léptek, melynek padlózatát bordó színű, vastag szőnyeg borította. A bútorzat – öt kényelmes karszék és egy kerevet – májszínű, virágos brokáttal volt bevonva, és egy remekmívű rokokó asztalt vett körbe. A Dunára néző két ablak és az erkélyajtó közti falakat velencei tükrök töltötték ki, aranyozott díszkeretben. A falon csupán két kép függött. Az egyik a sah elhunyt atyját, Naser-al-din Qajart ábrázolta fényes udvari kísérete körében, az Iris hajó fedélzetén, midőn épp Bécsből Budapestre utazott 1896-ban. A másik acélmetszet volt, melyen a mostani sah, Muzaffer ed-din Qajar tábornoki egyenruhában pózolt.

Mindkét képet összehasogatták, az erkélyajtó kilincse melletti üvegszemet pedig betörték.

A szalonból balra nyílt a dolgozószoba. Két őr állt az ajtaja mellett, méghozzá nem is akárkik. Az egyik egy szálas, komor arcú perzsa óriás, aki a különös hangzású Serdar Coll névre hallgatott, és tábornagyként szolgálta őfelségét.

A másik Tallián Andor huszár őrnagy, aki a minisztériumi őrség tagjaként a sah közvetlen védelmére rendeltetett.

– Uraim! – tisztelgett Rudnay, mire ők egyszerre nyúltak a kilincsek felé és tárták ki a kétszárnyú ajtót.

A sah ideiglenes dolgozószobája rézveretes mahagónibútorzattal bírt. Az ajtóval szemben hatalmas íróasztal állt, rajta minden tárgy, a tollszártartótól a jobb sarkában szárnyát táró, csőrében aranyórát emelő turulmadárig bronzból készült. Jobbra, a sarokban üveges mahagóni könyvszekrény komorlott, középen a puha szőnyegre három súlyos karszék nehezedett.

Muzaffer ed-din Qajar, Perzsia korlátlan hatalmú uralkodója karikás szemmel, holtsápadtan ült íróasztala mögött. Mint a szalonbéli festményen, most is tábornoki egyenruhát viselt, ám sokkal kevesebb érdemérem díszítette a mellét, mint azon. A sah fején gyémántokkal kirakott asztrakánsipka ült, kerek arcán kimerültség látszott. Az egyetlen, mi ezen a dúsgazdag keleti uralkodón – aki már jócskán betöltötte negyvenedik életévét – imponáló volt, az a tömött, őszes, gondosan nyírt bajusz, melynek bikaszarv alakja büszkén meredt két oldalra, hegyes végével messze túlnyúlva az arc vonalán.

– Fenség, engedje meg, hogy bemutassam a férfit, akiért Vámbéry Ármin barátunk elsietett – zengte férfias baritonján, bár kissé teátrálisan Rudnay Béla. – íme Ambrózy Richárd báró, számos rejtélyes bűneset sikeres felderítője.

A sah már-már unottan pillantott a nevezett személyre, s tekintetében csak akkor villant némi érdeklődés, mikor észrevette, hogy Richárd bal karja hiányzik.

– Háború? – kérdezte együtt érzőn. – Melyik harctér? – A legveszedelmesebb, amire férfi léphet – felelte talányosán a báró, hanyagul az egyik székre dobva kalapját, amit korábban, a meghajláskor már levett. Az etikett ily mértékű megsértése a sahot cseppet sem érdekelte, ám a társaságában lévő három perzsa úr, akik a széke mögött sorakoztak fel, lopva összenéztek.

– Önökben kit tisztelhetek? – fordult feléjük kíváncsian Richárd. A bemutatást ezennel Vámbéry vállalta magára.

– Eme kiváló férfiú itt Emine Sultane Sadrazam birodalmi nagyvezír.

Az egyenruhás, kissé pocakos perzsa biccentett.

– Mellette áll Hakimol Molk udvari miniszter, a sarokban pedig őfelsége titkára, Vekiled Dovle jegyzi fel szavainkat.

– Helyes! – jött lendületbe hirtelen Ambrózy báró, majd sétabotjával egyenest a sah felé bökött. – Akkor hát halljam a tényeket, mert csak azokból vagyok képes elméleteket építeni, hogy végül felmászva rajtuk az igazság csillagáért nyúljak.

Richárd sosem szokott ily költőien fogalmazni, ám most úgy érezte, épp erre van szükség. A sah eleddig szűkre húzott, már-már lecsukódó szeme valóban felnyílt, és két kezét finom tapsra emelte.

– Brávó – mondta. – Egy magyar, aki úgy dalol, mint a mesebeli aranymadár.

Mivel a társalgás egyébként is franciául folyt, hisz a sah egyedül ezen az egy európai nyelven beszélt, így a közhangulat kezdett máris veszedelmesen éterivé válni.

– A tényeket, felség, ha kérhetem – szólt Ambrózy báró, jobb kézzel az üresen maradt székek egyikének támlájára támaszkodva. – Nincs vesztegetni való időnk.

– Hát jó, legyen kívánsága szerint – komorult el a sah. – Honnan kezdjem?

– A tegnap estétől, ha kérhetem.

– Tegnap, nos, igen – úgy tűnt, a sahnak kissé nehezére esik felidézni az emlékeket. – Operában voltam, hát persze!

Igazán szórakoztató előadást láttam, majd visszatértem a szállodába, és estebéd után rögvest lepihentem.

– Közben kivel méltóztatott érintkezni?

– Érintkezni? Oh, igen, értem már, mire gondol. Ügy vélem, senkivel. Persze folyton volt valaki körülöttem. Sadrazam, a kamarások, a szolgák... Még az egyik itteni

pincérrel is elbeszélgettem odakinn, az erkélyen. Képzeljék, ő is magyar, mint az én Wagner tüzér tábornokom otthon, Teheránban. Kérdeztem tőle, ismerik-e egymást, ő pedig azt felelte, hogy igen.

– Ostobaság – legyintett Ambrózy, mire mindenki megkövültén meredt rá. – Ügy értem, ez lényegtelen információ. Később mi történt, felség?

– Később? – A sah gondterhelten ráncolta homlokát. – Lássuk csak, mi is? Ah, persze! Bevettem a boldogságpilulákat, de nem hatottak.

– Miket vett be, felség? – hajolt előre ültében Ambrózy báró. – Azt hiszem, nem jól értettem.

Muzaffer ed-din válaszul kihúzta az egyik fiókot, és belőle ébenfa dobozt vett elő, amit színarany cirádák, valamint hat ékkő díszített. A fedelet felkattintva a sah Richárd felé kínálta a skatulyát, mely önmagában is megérte egy budai ház árát.

– Íme, a rózsás kedv pilulái – mondta. – Egyetlen szem derűt ád, kettő mosolyt fakaszt, háromtól édes, mély álom köszönt reánk. Próbálja ki, báró úr, rajta!

Ambrózy a doboz bársonypárnáin heverő, tejeskávészínű golyócskákat nézte, majd két ujja közé csippentve az egyiket, megszimatolta azt.

– Ópium – mondta, és visszadobta helyére a boldogság– pilulát. – Köszönöm, felség, de nem élek vele.

– Sajnálhatja – sóhajtott kissé szánakozva a perzsa uralkodó. – Bár tegnap éjjel valahogy nekem sem akartak segíteni.

Miután a hatodikat is lenyeltem, kénytelen voltam Nassare-t hívatni, hogy muzsikáljon nekem.

A báró kérdőn pillantott Vámbéryra, aki a füléhez hajolva súgta:

– Nassare Homayon kamarás gyönyörűen játszik húros hangszereken.

– A zene mindig elandalít, főleg, ha perzsa dallam – bólogatott a sah elmélázva.

– Homayon kamarás meddig maradt ön mellett, felség? – Nem tudhatom, hisz elaludtam.

Ekkor Rudnay hajolt közel a báróhoz.

– Homayont a detektíveim már kihallgatták. Oda nyilatkozott, hogy fél kettőkor már ő is ágyban volt, és mélyen aludt.

– Értem – nyugtázta a hallottakat Richárd, majd új kérdést tett fel. – Elmondaná, felség, mi történt a hálószobájában hajnali háromkor?

Muzaífer ed-din patinás bajsza megrándult, szemébe tétova félelem költözött.

– Én nem... Őszintén mondom, nem is tudom. Arra ébredtem, hogy Max keservesen vinnyog, majd hörög, és hirtelen elhallgat. – Az uralkodó néhány pillanatra két tenyerébe temette arcát. Mikor ismét a báróra nézett, szemében könny csillant. – Szerettem őt, jó kutya volt. A rendőrök azt mondták, valaki megmérgezte.

– Az eb kimúlt – hadarta Ambrózy báró türelmetlenül. – Na és azután?

– Megláttam a két dé... A két férfit – helyesbített még időben a sah. – Először az ágyam lábánál birkóztak, de egyik sem kiabált, csak fojtott szavakat és nyögdécselést hallottam.

– A szavak. Értette őket?

– Csak azét, aki fársziul beszélt. Ő átkozódott, és Allahot hívta segítségül az ellen, akivel épp verekedett.

– A másik viszont úgy beszélt, mint mi, magyarok – találgatott a báró.

– Igen, olyasféleképp, bár egyetlen szavát sem értettem. Viszont úgy tűnt, hogy halálra van rémülve, és könyörög.

– Ezután mi történt?

– Megpróbáltam felkelni az ágyból, de túl kába voltam... – Hát igen, a boldogságpilulák – biccentett Richárd. – Tovább.

– A két férfi valahogy átpenderült a szalonba, üveg csörömpölt, aztán az egyikük lezuhant az erkélyről.

– Na és a másik? Vele mi lett?

A sah segélykérőn nézett fel előbb a nagyvezírre, majd a miniszterre. Sadrazam ezt engedélynek vette, és kissé előrébb lépve beszélni kezdett.

– Jó magam, valamint két magyar detektív meghallottuk a dulakodás zaját, és berontottunk a lakosztályba. Még épp láttuk, amint a támadók egyike kétségbeesetten kapaszkodik az erkély kőkorlátján, majd sikoltva lezuhan. A másik férfinak azonban nyomát sem láttuk.

– Talán ő előbb mászott le, csak épp szerencsésebb volt? – kérdezte Ambrózy báró.

– Ez lehetetlen – felelte Sadrazam nagyvezír. – Rudnay főkapitány úrtól tudom, hogy az erkély alatt két rendőr is állt. A halott férfi épp közéjük zuhant, de mást nem láttak a környéken.

– Na és az ajtó? Talán önöket megelőzve távozott a fickó. – Ez sem lehetséges – vélte a perzsa főtiszt. – Az én lakosztályom szomszédos a sah hálószobájával. Amint a dulakodás zaja felriasztott, nyomban kardot ragadtam, és kiléptem a folyosóra. Látnom kellett volna, ha innen valaki kilép.

– Akkor hát az illetőnek még mindig itt kell lennie – pattant fel ültéből a báró, sétabotját fejmagasságban körbeforgatva. Megállapítása, ha tréfásnak is szánta, csak tovább rontott a hangulaton. Hogy elterelje a szót, Rudnay az íróasztalon heverő, két oda nem illő tárgyért nyúlt.

– Ezeket a hálószoba padlóján találtuk – mondta.

A báró se szó, se beszéd, térdre vetette magát, és mellényzsebéből apró nagyítókészletet húzva elő, szorgos vizsgálódásba kezdett.

– Gyönyörű ez a beretvakés – ismerte el. – Igazi mestermű. Úgy látom, teljesen tiszta.

– Még csak ki sem nyitották – értett egyet Rudnay. – Ezt a dobozt viszont nem tudom hová tenni.

A hosszúkás, tikfából faragott, míves skatulyába akár kétszer is belefért volna a csukott beretvakés, így egyértelműnek tűnt, hogy nem annak tárolására készült. Amikor a báró elfordította az aprócska zárat, és felnyitotta a fedelet, torkából halk, meglepett kiáltás szakadt ki.

– Nocsak, ilyet még én sem láttam soha!

A bordó bársonypárnán semmi nem hevert, viszont középen félhüvelyknyi bemélyedést képeztek ki, amit szoba– hőmérsékleten is lágy, épp csak ragacsos, puha méhviasszal töltöttek meg.

– Ez felettébb különös – csapta le a doboz fedelét Ambrózy báró, majd mielőtt felállt volna, kissé elmélázott a sah szomorú ábrázatán. – Meséljenek még az éjszakai eseményekről. Mi történt azután, hogy Monsieur Sadrazam és a két detektív a lakosztályba érkezett?

– Jómagam azonnal őfelsége segítségére siettem – mondta a nagyvezír. – Először azt hittem, a fényességes sah megsebesült, mivel mindenáron fel akart kelni, de a mozdulatai tétovák voltak, és a szavak, amiket motyogott... Megbocsásson felség, nem titkolhatom a valóságot.

Muzaffer ed-din engedékenyen biccentett, mire Sadrazam tovább beszélt.

– A sah szavai hagymázas összevisszaságban tódultak az ajkára. Említett két démont, ezüst villanását, akasztófát és kísértetjárást.

– Úgy éreztem – szólt közbe csendesen Muzaffer ed-din –, mint aki eltévedt a saját rémálmában.

– Tovább, uraim, tovább, ha kérhetem – sürgette Ambrózy báró a beszámolót.

– Ha jól emlékszem, ezután találtuk meg Maxot, őfelsége kedvenc kutyáját – mondta a nagyvezír. – Az ágy alatt hevert, és barna lé csörgött a pofájából. Azonnal tudtam,

hogy megmérgezték, méghozzá valamiféle csokoládéba oltott szerrel.

– Ezt Geyer rendőrorvos is igazolta – jegyezte meg Rudnay főkapitány.

– A következő percek rendkívül zavarosak voltak – emlékezett vissza Sadrazam. – Az erkély alól kiabálás és rendőrsípok hangja hallatszott, azután felbukkant Molk miniszter szolgája, Heydar. Szegény pára úgy jelent meg a lakosztályban, mintha ezer veszett teve kergetné. Dőlt róla a verejték, és szédelegni látszott a rémülettől, miközben jelentette, hogy a mosdóban egy holttest hever.

– Lipka detektívre tehát ez a bizonyos Heydar...

– Heydar Gudarzi a neve – szólalt meg végre Molk udvari miniszter is. – Két éve van a szolgálatomban. Igen szorgalmas, jó eszű, bár rendkívül hallgatag fiatalember, akit egykor Ahura-Yazda Shirazi mester, a teheráni lelencház igazgatója ajánlott a figyelmembe.

Úgy tűnt, mintha Ambrózy báró hirtelen elunta volna a beszélgetést. Körbejárt a dolgozószobában, megszemlélte a könyvszekrényt, kitekintett az ablakon, és botjával meg– böködte a súlyos, bő redőkben leomló brokátfüggönyöket, amiket széles pántok tartottak széthúzva.

– Még valami érdekesség? – kérdezte aztán.

– Talán a levelek – mondta bizonytalanul Vámbéry. – Miféle levelek? – kapta fel fejét a báró.

– Ugyan már, hisz ez ostobaság – legyintett indulatosan MuzaíFer ed-din. – Amerre csak jártam Európában, mindenhol ezernyi kérvényt, üzenetet, könyörgést, sőt, imát írtak hozzám. Maguk errefelé azt hiszik, hogy a perzsa birodalom a varázslók világa, ahol elegendő megdörzsölni valami ócska lámpást, és máris dzsinnek serege áll a szolgálatunkra.

– Szeretném látni azokat a leveleket – makacskodott a báró, mire a sah kelletlenül a titkára felé biccentett. Vekiled Dovleh a hóna alól barna bőrmappát vont elő, és két gyűrött,

elpiszkolódott, eredetileg háromrétre hajtott papírlapot tett ki az íróasztalra. – Ezeket tegnap délután, úgy négy óra tájt dobta egy vörös bajszos, hiányos öltözetű munkásember őfelsége kocsijába, midőn épp a Fonciére palota előtt haladtunk el.

– A fickót természetesen azonnal őrizetbe vettük – dörögte Rudnay. – Bevallotta, hogy az egyik iromány az ő műve, míg a másikat bizonyos Szladics Tódorné kérésére próbálta ő királyi felségéhez eljuttatni. Az asszonyt is megpróbáltuk begyűjteni, ám eleddig nem találtuk sehol.

A báró átfutotta a kusza sorokat. Mindkét levelet nagy, esetlen, ákombákom betűkkel írták, ám az is jól látszott, hogy két különböző személy, férfi és nő kezének köszönhetik létüket.

– Ez az iromány valóban érdektelen – dobta félre az első lapot Ambrózy báró. – Bizonyos Kiss József gépszerelő sanyarú sorsáról panaszkodik, és szolgálatait kínálja a sahnak.

Ez a másik levél viszont... Hm, ezt bizonyos, hogy egy nő írta. Hallgassák csak uraim, így szól:

Királyi sah felség, könyörögve kérem, ne bántsa az én jó uramat, hisz bármit is fog tenni, az nem az ő hibája, és csak a nyomor viszi rá. Önt a Húsvágó Bárd üldözi, kinek ellent állni nem lehet, hát könyörüljön rajtunk!

Sz. T.né

– Tehát Szladics Tódorné – bólintott meggyőződéssel a főkapitány.

– Ez még nem nyert bizonyítást, de feltételezhető, hogy igaza van, kedves barátom – egyenesedett fel Ambrózy báró, nagy lendülettel az ajtónál teremve. – Élmény volt önökkel találkozni, uraim. Felség, ha megengedi, a villásreggeli

idején ismét felkeresem. Jó lesz néhány finom falat mellett diskurálni kicsit.

– Mégis, báró úr, most hova megy? – döbbent meg a dús bajszú uralkodó.

– A szálloda pincéjében vár rám három szerencsétlen sorsú áldozat. Au revoir! – felelte már-már vidám, kissé groteszk mosollyal Ambrózy Richárd, és már ott sem volt.

3.

Agáta mamát könnyű volt meggyőzni róla, hogy

elkapott a honvágy, és épp ezért – ha haza, Marosvásárhelyre nem is utazhatok – legalább az EMKE-be, Jónás bácsihoz át kell költözzek néhány napra.

– Na de épp egy kávéházba? – sóhajtott a grófnő ősz fejét csóválva. – Biztos, hogy jó ötlet ez, gyermekem?

– Papuska barátja úgy vigyáz rám, mintha a saját leánya volnék – nyugtatgattam. – A kávéház fölött pedig több kényelmes vendégszoba is van, ahol Jónás bácsi bármikor szívesen lát. Tessék megérteni, drága Agáta mama, nekem most hazai szóra van szükségem, hogy feledni tudjam Richárd rideg mellőzését.

– Oh, szóval az bántja, hogy a fiam nem vitte magával a sahhoz!

– Csúnya dolog volt tőle, ezt könnyű belátni – játszottam a sértett kislányt. – Elvégre korábban megígérte, hogy a nyomozásokban társa lehetek.

– Hát jó – engedte le lornyonját, amivel mindaddig engem vizslatott, a grófnő. – Menjen, kedves, de előbb ígérje meg, hogy semmi meggondolatlanságot nem követ el!

Szavamat adtam, és komolyan is gondoltam, hisz amire készültem, abban tényleg nem volt szemernyi meggondolatlanság sem – elvégre mindent jó előre alaposan kiterveltem.

Két órával később – miután Jónás bácsihoz beugorva kölcsönkértem egy csinos kávéslányruhát (mondván: jelmezbálba kell) – már a Hungária Nagyszálloda főkomornája előtt álltam.

– Honnan tudtad, hogy ideiglenes személyzetet keresünk? – kérdezte a marcona, széles derekú, talpig feketébe öltözött hölgy, kinek sasorrán csiptetős szemüveg ült.

– Ó, hát az egész városban beszélik ám, naccsága, hogy az ide költözött tengernyi török miatt most minden ügyes kézre szükség van – sejpegtem alázatosan.

– Perzsák – javított ki a főkomorna. – Nem törökök, hanem perzsák szálltak meg nálunk, te buta lány. A többi viszont igaz, úgyhogy az elkövetkező két napra fel vagy véve.

– Hálásan köszönöm, naccságos asszonyom – ugrottam, hogy kezet csókoljak neki, de ő egyetlen halk vicsorral megállított. – Ez nálunk nem szokás. Mostantól szobalány vagy a Hungária Nagyszállóban, és nem holmi cseléd valami faragatlan fűszeresnénál, úgyhogy ehhez tartsd magad!

4.

A villásreggelit pontban fél egykor szolgálták fel a sah

lakosztályának szalonjában. A Hungária két legügyesebb pincére tüsténkedett az asztal mellett ülő urak körül, akik mindössze négyen voltak: Muzaffer ed-din Qajar sah, Sadrazam nagyvezír, Vámbéry Ármin tanár és Ambrózy Richárd báró, aki igen derűs hangulatban fogott hozzá a társalgáshoz.

– Örömmel látom, felség, hogy az éjszakai incidens nyomait a személyzet máris mind eltüntette.

– Valóban jó munkát végeztek – pillantott körbe a nagyvezír, megkímélve uralkodóját a fölös beszédtől. – Az üveges pótolta az erkélyajtó hiányzó darabját, a barbár módon felhasogatott festmények helyére tájképek kerültek, és még a szőnyegből is kikefélték a lábnyomokat.

– Mindent a mi szeretett vendégünkért – hajolt meg ültében a sah felé Richárd, arcán könnyed mosollyal.

– No és ön, kedves báróm, szabad kérdeznem, mit végzett, mióta nem láttuk? – érdeklődött Muzaffer ed-din, villájára tűzve néhány karika nyers, sózott uborkát, ami a kedvenc étke volt. – Remélem, sikerült közelebb jutnia eme érthetetlen ügy megoldásához.

– Számos kérdésre választ kaptam, ám azok újabb kérdéseket szültek, így tehát korai volna bármiről is nyilatkoznom – dőlt hátra karszékében a báró, egyértelműen jelezve, hogy nem kíván a részletekbe mélyedni.

– Ön igazán tüzes májú és nedves agyvelejű férfi, barátom – nevetett fel váratlanul a sah, aki mindaddig fáradtnak, sőt életuntnak tűnt. Richárd kérdőn emelte meg jobb szemöldökét, nem értve pontosan, mire is gondol az uralkodó.

– A perzsa kultúrában a tüzes máj heves vérmérsékletet, a nedves agyvelő pedig szeszélyességet jelent – magyarázta Vámbéry Ármin.

– Áh, így már világos – nevetett fel Richárd. – Bár a második jelzőt vissza kell utasítanom. Amit ön, tisztelt felség, szeszélyességnek érzékel a részemről, az csupán józan megfontoltság. Nem teríthetem ki a lapjaimat mindaddig, míg a játszma el nem dőlt.

– Ugyan mi értelme titkolózni, hisz egymás közt vagyunk – csóválta a fejét Muzaffer ed-din. – Vagy tán a nagyvezíremet, esetleg tudós Vámbéry barátomat is gyanúsítottnak tekinti?

– Semmiképp – felelte Ambrózy báró, majd röpke, ám annál jelentőségteljesebb pillantást vetett a két pincér felé.

– Azt azonban nem merném állítani, hogy egymás közt vagyunk.

– Milyen igaz – értette meg a célzást Muzaffer ed-din, és két tenyerét összecsapva így kiáltott: – A szolgák távozhatnak. Mi magunk is képesek leszünk leemelni a tálak tetejét és kitölteni az italt, hát nem igaz?

Miután a két pincér sértetten elvonult, a sah ismét Ambrózyra emelte fürkész tekintetét.

– Halljam hát, mire jutott, barátom?

– Semmire, amivel érdemes volna felséged idejét rabolnom.

– Időm, mint homokszem a Dast-e Lut sivatagban. – A sahon látszott, hogy kezd bosszús lenni. – Ne makacskodjék hát!

– A hallgatásom nem makacsságból, sokkal inkább szakmai öntudatból fakad – jelentette ki a báró. – Engedje meg, felség, hogy úgy tegyek, mint az a tehetségére büszke szobrász, aki csak akkor leplezi le művét, mikor az már teljességgel elkészült. Ami pedig az időt illeti, szeretném nyomatékosan javasolni, hogy ő királyi felsége ne mondjon le több programot. Jelenjen meg mindenhol, ahol várják, tegye nyugodtan királyi kötelességeit, és bízzon bennem. Úgy vélem, hamarosan bemutathatom önnek a titokzatos eseményekről készült, tökéletesen részletes szobromat, mely minden apró talányra önmagán viseli majd a márványszilárdságú választ.

– Nos, ha feltétlenül szükséges, hát titkolózzék csak – mordult rosszkedvűen a sah, újabb adag sózott uborkát tömve a bajsza alá.

– Köszönöm – derült fel erre Ambrózy báró, kését a puha vajba merítve. – Tudtam én, hogy a terített asztal mellett a beszélgetés is sokkal kellemesebb lesz. Mondja csak, Monsieur Sadrazam, mióta Európában utazgatnak, őfelségét hányszor akarták meggyilkolni?

A szalont hirtelen dermedt csend töltötte be, amit végül a báró pirított kenyerének roppanása tört meg, midőn belé– harapott.

– Természetesen egyszer sem – mondta felháborodva a nagyvezír. – Őfelségét egyként tiszteli és becsüli minden európai uralkodó, és így azok alattvalói is.

– Ez a hivatalos verzió – biccentett szinte oda sem figyelve a báró. – Ám engem az érdekelne, hogy eme hosszú utazás során történt-e valami érdekes, bosszantó, figyelemreméltó, vagy épp egyenesen veszélyt sugalló eset őfelsége környezetében?

A Perzsa Birodalom uralkodója és nagyvezíre zavartan pillantott egymásra, majd az előbbi biccentett, az utóbbi pedig, ha eleinte akadozva is, de beszélni kezdett.

– Nos, merénylet egyszer sem történt, de... Volt az a párizsi eset...

– A lopások – bólogatott a sah. – Mi tűnt el? – kérdezte Richárd.

– Semmi értékes – legyintett Sadrazam. – Néhány nyűtt, ócska ruhadarab a velünk utazó Amintehari dervis holmijából.

– Pontosabban? – kérdezte a báró váratlan izgalommal. – Fekete csador, szürke nadrág, kék-sárga csíkos nikáb, barna kulla, azaz turbán és egy pár saru, ha jól emlékszem.

– Bocsásson meg, Monsieur, de a csador és a nikáb nem női viselet?

– Nem feltétlenül – vette át a szót Vámbéry, aki örült, hogy végre ő is segíthet. – A csador arabul köpenyt jelent, amit a férfiak, különösen pedig a dervisek gyakorta hordanak. Ugyanez a helyzet az arc elé köthető kendővel, vagyis a nikábbal, ami a porviharok idején mindkét nem számára hasznos szolgálatot tehet.

– Ezek a holmik azóta sem kerültek elő? – fordult Sadrazamhoz a báró.

– Valójában nem is kerestük őket – legyintett a nagyvezír. – Megszoktuk, hogy minden európai szállodában eltűnik valami a poggyászunkból, hisz önöknél a szolgák keze igencsak enyves, és senki nem vágja le azt, ha netán bűnösségükre fény derül. Ami viszont a kést illeti...

– Tán egy kés is eltűnt?

– Pontosabban tőr – helyesbített a nagy vezír. – Edzett acélpengével, mely enyhén görbül, a markolatát pedig színezüst oroszlánfej díszíti. Az ősidőkben ilyet használtak a rituális vérbosszúkhoz, ám a jó Mirza Seid Hossein kán, aki családi ereklyeként hordta magával, szinte soha elő sem vette, hisz a gyémántberakásos kardhoz képest, amit a szolgálataiért őfelségétől kapott, meglehetősen, hm... szegényes darab.

– Értem. – A báró elgondolkodva meredt a kínai porcelánedényre, melyben aranysárga akácméz kínálta magát. – A tőrt tehát megpróbálták felkutatni?

– Próbáltuk, ám a marienbadi baleset...

– Erről olvastam a lapokban – szólt közbe szertelen lendülettel a báró. – A sah lovai szeptember 5-én megbokrosodtak, és a kocsi hajszál híján a tömegbe rohant.

– Akkor láttam őt először – mondta alig halhatóan Muzaffer ed-din.

– Kit, felség?

– A kísértetet, aki tegnap éjjel a szobámban járt – a sah hatalmasra tágult, rémült szemekkel meredt valahová a messzeségbe. – Mirza Reza Kermani kísértetét.

– Felség, őt négy éve már, hogy kivégezték – emlékeztette Vámbéry az uralkodót, majd suttogva szólt Richárdhoz. – Kermani volt a merénylő, aki őfelsége édesapját, Naser-aldin Qajart 1896 májusában meggyilkolta.

– Hiába, én mégis őt láttam – húzta ki magát ültében Muzaffer ed-din, kinek tekintetébe már visszatért az élet. – Ne higgye, báró úr, hogy bolond vagyok! Kermani alakja mindörökre a lelkembe égett. Tudom, hogy démonná lett, és visszajár kísérteni. Az átkot is ő küldte a poggyászomra.

– Miféle átkot? – csodálkozott Ambrózy báró és a tudós Vámbéry egyszerre. A választ ismét csak Sadrazam nagy– vezír szolgáltatta.

– Két napja Bécsből indulva Pozsonyban megállt a vonatunk, hogy őfelsége fogadhassa az ottani helyőrség

tiszteletadását. Miután továbbindultunk Budapest felé, a sah át kívánt öltözni. Molk udvarmester a legutolsó kupéba szalajtott egy szolgát, mivel ott tartottuk azt a két utazóládát, amiben őfelsége fehérneműi voltak. A fiú azonban törvényt szegett, és megbűnhődött érte.

– Hogyan? – ráncolta homlokát Richárd. – Ezt nem értem.

– A sah intim öltözékét puszta kézzel senki nem érintheti – magyarázta Sadrazam. – A fiú azonban kapkodott, így elfeledte a fehérneműket kendőbe fogni. Mikor aztán elindul őfelsége hálókocsija felé, Allah lesújtott rá: összeesett, rángatózni kezdett, görcsök rohanták meg, és végül habzó szájjal kimúlt. Az a két másik szolga, aki a segítségére sietett, gondosan becsomagolta a szétszóródott holmikat, így nekik semmi bajuk nem esett.

– Na és őfelségének? Hisz gondolom, végül átöltözött. – Oh, dehogy – tiltakozott Sadrazam. – Olyan tárgy, melyet átkozott kéz érintett, nem kerülhet a sah közelébe. Természetesen azonnal megállíttattam a szerelvényt, és az összes fehérneműt, sőt, még az utazóládákat is elégettettem, majd a következő állomásról táviratot küldtem Pestre, Löwenstein udvari szertartásmesternek, hogy kerítse elő a város legjobb cégét, mely ilyen ruhadarabokat kínál.

– Már megbocsássanak, uraim, de kénytelen vagyok kimondani: ez rettentő nagy ostobaság volt az önök részéről! – szűrte ingerült szavait a fogai közt Richárd. A két perzsa úr és a magyar tudós szinte rémülten bámultak a hirtelen hangulatváltozáson átment báróra. – Elégetni a bizonyítékokat, melyek igazolhatták volna, hogy őfelségét igenis meg akarták ölni? Ez kérem... Ez...

A szalon ajtaja kinyílt, és egy szobalány surrant be rajta csendesen. A hófehér fodros kötény és a kőkemény fityula igen jól állt neki, a fekete kartonruha pedig tökéletesen simult kecses alakjára. A kezében két nagy, jégbe hűtött üveg– kancsót hozott. Az egyikben szűrt narancs–, a

másikban citromlé lötyögött veszedelmesen, mivel a leány még nem tanulta ki a felszolgálás minden csínját-bínját.

A férfiak a váratlan jövevény felé fordultak. A sah szeme felcsillant, látva kedvenc italait, a nagyvezír dühös grimaszt vágott, Vámbéry Ármin pedig szinte oda sem figyelt, mivel még mindig ifjú barátja felségsértésnek is beillő kifakadásán gondolkodott. Az egyetlen jelenlévő, kinek arcára ráfagyott minden érzelem, Ambrózy Richárd báró volt. Meredten nézte a lányt, aki esetlen pukedlit mutatott be, majd szó nélkül az asztalra tette a két kancsót, melyek súlyától már-már görcsbe állt a keze.

– Most mennem kell – ugrott fel helyéről a báró, és megragadva a szobalány könyökét, kifelé tuszkolta őt a szalonból, miközben így kiabált: – Felség, nagyon kérem, hallgasson rám, és ne ücsörögjön a szállodában egész nap. Úgy tudom, délutánra József Ágost főherceggel készült kikocsizni, este pedig díszebéd lesz a Park-klubban az ön tiszteletére. Mindkettőre el kell mennie! Addig én teszem a dolgom, és amint eredményre jutok, jelentkezem. Ajánlom magamat – biccentett végül a döbbent Muzaffer ed-din felé, majd szó szerint kilökte szegény szobalányt a helyiségből.

5.

– Hé, Báró úr, hová tette a jó modorát? – néztem Richárd szemébe, miután keresztültaszigált a sah lakosztályának előszobáján, ki a folyosóra, és az őrt álló detektívek megrökönyödésére, belökött a szemközti, pillanatnyilag bútorraktárként üzemelő helyiségbe. – Szabad így bánni egy hölggyel?

– Hölgy?! – hördült fel az én önmagából kifordult báróm. – Én semmiféle hölgyet nem látok itt. Aki előttem áll, az nem más... Nem egyéb...

– Ki ne mondja! – tettem mutatóujjamat ideges rángó ajkára, mire ő úgy ugrott hátrébb, mint akit villanyütés ért.

– Később nagyon megbánná az illetlen szavakat, ráadásul Agáta mama is összeszidná magát miattuk.

– Mili, könyörgök, mit keres itt? – Richárd két ujját az orrnyergére szorította, távol akarván tartani a közelgő főfájást, és járkálni kezdett a szobában, amire alig akadt némi

hely, lévén ide zsúfolták be a várból lehozott, ám fölöslegesnek ítélt bútorokat. – Hogy jutott be a szállodába, és mi ez a maskara magán?

– Maskara? – biggyesztettem sértődötten az ajkamat, majd kötényem szélét megcsippentve körbefordultam. – Szerintem nagyon is bájos szobalány vagyok. Az emeleten lakó perzsa főméltóságok közül többen utánam fordultak, Rudnay főkapitány úr pedig...

– Maga találkozott Rudnayval?!

– Igen, de nem ismert fel. Annyi gond terheli szegény fejét, hogy jelenleg tán még a saját mamája mellett is szó nélkül elmasírozna.

– Elég a locsogásból, Hangay kisasszony – szedte össze magát Richárd. – Kérem, válaszoljon! Miért jött ide?

– Természetesen azért, hogy segítsek a nyomozásban. Elárulná, pontosan mi után kutakodunk?

– Nem, Mili, eszemben sincs!

– Hát jó, majd akkor én röviden összefoglalom – feleltem, kényelmesen elhelyezkedve az egyik kecskelábú széken. – Tegnap éjjel a sah lakosztályába két idegen hatolt be, és miután megmérgezték őfelsége kutyáját, egymásnak estek. Néhány pillanattal később az egyikük kizuhant az erkélyről, míg a másik kámforrá vált, bizonyára azért, mivel amúgy is csak kísértet volt. Bocsánat, a festmények felhasogatását és a detektív meggyilkolását kifeledtem. Nos, a tényékhez az is hozzátartozik, hogy a sah európai kőrútján már korábban is több furcsa...

– Elég! – vágott a szavamba Richárd, aki (bár ezt később természetesen tagadta) határozottan lenyűgözve pillantott rám. – Mióta hallgatózott az előszobában?

– Azután érkeztem, hogy a pincéreket kizavarták. El sem tudja képzelni, milyen nehezek voltak a kancsók, ráadásul majd lefagyott tőlük a kezem, de igazán megérte...

– Most mégis mit kezdjek magával? – szakított ismét csak félbe az én modortalan báróm.

– Kezdetnek megtenné néhány dicsérő szó – biccentettem oldalra a fejem, és közben próbáltam biztatón mosolyogni. – Ha azonban ez nehezére esne önnek, akkor elég lesz feladatot adnia. Mondja, mit tegyek? Szobalányként bejárásom van bármely helyiségbe, kivéve a jégvermet, ahol a holttesteket őrzik. Bár, ha ügyeskedem kicsit...

– Erre semmi szükség – lépett elém Richárd, aki immár teljesen megnyugodott. – Viszont tényleg volna itt valami.

– Igen?!

– Ha már amúgy is erre járt...

– Mondja bátran, báró úr, és én híven teljesítem minden kívánságát – álltam fel a székről tettre készen, de hiába igyekeztem átható pillantásomat a tekintetébe fúrni, ő mukkot

sem értett a célzásból.

– Hallgasson ide... – fogott bele a magyarázatba, mely öt percig sem tartott, és én már megint a folyosón találtam magam. A sah lakosztálya előtt strázsáló két detektív ostoba vigyorától kísérve lesimítottam gyűrt kötényemet, majd felvetett állal, büszkén masíroztam el, hogy teljesítsem Ambrózy báró parancsait.

6.

Őszintén mondhatom, Richárdnak és nekem igazán

mozgalmas délutánunk volt. Mialatt Muzaffer ed-din Qajar József Ágost főherceg, valamint a perzsa udvar kíséretében a magyar székesfővárosban kocsikázgatott, meglátogatva a gyönyörű Margit-szigetet, én folyvást a hatalmas szálloda első és második emeletét jártam, hol ebbe, hol meg amabba a szobába surranva be. Igazán szorgalmas szobalánynak látszottam, aki nem fél a munkától, hisz folyvást friss törülközőkkel, fürdőlepedőkkel és párnacihákkal a karomon siettem a dolgomra – hogy a törülközők, lepedők és cihák mindig ugyanazok voltak, azt pedig úgysem vette észre senki. Eközben Ambrózy báró váratlan hírt kapott. Maga Rudnay Béla kereste meg őt a Hungária szivarszobájában, ahol Richárd sűrű füstbe burkolózva igyekezett rendet tenni a gondolatai közt.

– Újabb baj szakadt a nyakunkba, drága barátom – lihegte a sietségtől kifulladt, verejtékező homlokú főkapitány.

– Nocsak – pillantott fel álmatag közönnyel az én hidegvérű báróm. – Talán a sahhal történt valami?

– Ő biztonságban van – legyintett fehér kesztyűjével Rudnay, és maga is rágyújtott egy szigaretlire. – Három órakor végre összeszedelőzködött és kikocsizott. A lépcsőházban valami félbolond komponista ugyan a közelébe akart férkőzni, hogy átadja a neki ajánlott zeneműve kottáját, de a mi sziklakemény József Ágost főhercegünk félretaszította, a rendőreim pedig letartóztatták a senkiházit. Ha jól számítom – a főkapitány előhúzta, felkattintotta és megnézte arany zsebóráját –, akkor ő királyi felsége épp most érhetett az új Parlament elé.

– Remek – bólintott Ambrózy báró. – Akkor mégis mi az, ami így felizgatott, kedves barátom?

– Eltűnt egy kán. – Tessék?!

– Jól értetted – Rudnay a bőrfotelbe zöttyenve beszélt tovább. – Annyi van belőlük a sah kíséretében, hogy számon se lehet tartani. Mi több, bár a Hungáriában két egész emeletet lefoglaltunk a perzsa udvar számára, mindannyian mégsem fértek el, ezért a kisebb ranggal bíró személyek máshol kaptak szállást. Serop kán tegnap estig a Pannónia Szállóban lakott, ám ma reggelre teljességgel nyoma veszett. A holmija érintetlen hever a szobájában, még a pénzét sem vitte magával, csak huss, köddé vált.

– Ha megengeded, most nyomban odamegyek – állt fel Ambrózy báró, kiről egyetlen pillanat alatt olvadt le iménti álmatagsága. – Magam szeretném látni a kán lakrészét és kikérdezni a személyzetet.

– Tán úgy véled, hogy a két ügy között összefüggés van?

~ 36 ~

– Nem, barátom – mosolyodott el a báró. – Inkább úgy vélem, hogy a sah és a kán ügye egy és ugyanaz.

Fél órába sem telt, és a rendőrségi konflis, mely Ambrózyt és Rudnayt szállította, a Pannónia Szálló elé érkezett. Az igazgató kezét tördelve, holtsápadtan sietett elébük, szétrebbentve a számtalan rendőr jelenlététől amúgy is nyugtalan vendégeket.

– Erre tessék, nagyságos uraim! – hajlongott a kopaszságát festett műhajjal leplező hotelfőnök. – Serop kán az egyik legszebb szobánkat kapta, és őszintén mondhatom, még tegnap este is remekül érezte magát minálunk.

– Ezt miből lehetett tudni? – kérdezte a báró, szigorú arckifejezésével jelezve, hogy csakis a tényekre, és nem az igazgató öndicséretére kíváncsi.

– Nos, Serop kán, aki magánzóként jelentkezett be nálunk, igen... Hogy is mondjam? Vidám és vérbő úriember. Már első este cigánybandát és nagy lakomát rendelt, a pezsgő mellé pedig hölgytársaságot kívánt.

– És mindezt meg is kapta?

– Természetesen, méltóságos úr – nyájaskodott sunyi mosollyal az igazgató. – Nálunk, kérem, a vendég szava parancs. Egyébként pedig Serop kán mindig azonnal és birodalmi arannyal fizetett, így semmi ok nem volt rá, hogy... – Értem – vágta el a fölös szóáradatot Ambrózy báró. – Ez volna tehát a kán szobája?

A kerek sapkás, piros egyenruhába bújtatott, kölyökképű londiner szélesre tárta előttük az ajtót. A helyiség, bár csupán egyetlen apró előszobából, hasonlóan szűk mosdóból, valamint egy tekintélyes méretű hálóból állt, igen fényűzőnek volt mondható. Első pillantásra látszott, hogy Serop kán jellemvonásai közül a rendszeretet teljességgel hiányzik. Az ágyon, a székeken és minden más bútoron szétdobált ruhadarabok, apró személyes tárgyak (úgymint bajuszpödrő, hajolaj, körömráspoly) hevertek. A báró megállt a szoba közepén, sétabotját előreszegezte, és lassan

körbefordult. Miután ezzel végzett, egyenesen a tükrös toalettasztalhoz ment, és rábökött néhány hanyagul szem előtt hagyott, fényes aranyérmére.

– Pénzben, mint már említettem, a kán nem szenvedett hiányt – jegyezte meg az igazgató. – Szórta is számolatlanul...

– Hol van itt a kazánház? – vágott a szavába Richárd. – Mi... Mi tetszik a méltóságos úrnak? – dadogta leesett állal az igazgató.

– Látni akarom a kazánházat, és esetleg a padlást is. Gondolom az egyik odalenn, a másik viszont a fejünk felett található.

– Ho... Hogyne. Mint általában, a kazán odalenn, a... – Nagyszerű – Ambrózy báró átvágott Rudnay és a szállodás között, majd a személyzeti lépcső felé futott, méghozzá oly sebesen, hogy alig bírták követni.

Serop kán tíz perccel később találtatott meg. Szerencsétlen perzsa úr a szénkupacok mögött, a leghátsó sarokban kucorgott, és mikor meglátta a báróékat, előbb a nála lévő, immár teljesen elmocskolódott zsebkendőjével próbálta eltakarni magát, majd keserves zokogásba és óbégató siránkozásba kezdett.

– Honnét tudtad, hogy itt lesz? – horkantott a báróra Rudnay. – Az embereim korábban már az egész épületet felforgatták.

– Kivéve a szénraktárat, ahová a te kényes detektívjeid csupán az ajtóból szoktak bevilágítani, ám a küszöböt átlépni eszükbe sem jut, nehogy bepiszkolódjék a cipőjük – felelte nem minden él nélkül Richárd. – A kán búvóhelyéhez pedig az a névjegykártya vezetett el, amit az öltözőasztalkán találtam.

– Hiszen azt én is láttam – rázta fejét a főkapitány. – Értelmetlen krikszkrakszokat írt rá valaki.

– Értelmetlen annak, aki nem ismeri az arab kalligráfiát – emelte fel sétabotját figyelmeztetőn a báró. – Nekem

azonban volt szerencsém eme ősi művészetet tanulmányozni, így nem okozott gondot elolvasni az üzenetet: „Kövesse az égbe vagy a föld alá azt, ki eme

kártyát átadja, és akkor a gyönyörök kertjében töltheti az éjszakát.”

– No hiszen, szép kis gyönyörök kertje – nézett végig a szénraktár félhomályán Rudnay, majd ismét a keservesen zokogó, önmagát takargató kánra pillantott. – Szóval lecsalták ide, ezt értem, de vajon miért?

– Ha jól sejtem... – Ambrózy báró óvatosan megközelítette az eszét vesztett férfit, és egyetlen durva mozdulattal kitépte kezéből a zsebkendőt.

Serop kán sikoltott, és mezítelen arcára tapasztotta mindkét kezét.

– Szent egek! – kiáltott fel ekkor az igazgató. – Hová lett a gyönyörű bajusza? Hisz tegnap este még két leánnyal pödörtette a nagyszalonban, azzal dicsekedve, hogy immár harminc éve növeszti.

– Úgy tűnik – bólintott a báró, mint aki pontosan erre számított –, hogy azt biz leberetválták.

7.

Végül ott találtam meg, amit kerestem, ahol egyáltalán

nem számítottam rá. Először a mosodát kutattam át, majd a bárótól kapott aprópénz segítségével rávettem néhány londinert, akik épp a pihenőidejüket töltötték, hogy fülig merüljenek a szálloda fémládákba gyűjtött, előző napi szemetébe, amit – szerencsére – a szigorú rendőri zárlat miatt még senki nem szállított el.

Hiába volt azonban minden fáradozás, tovább kellett kutatnom. Beosontam hát a főkomorna szerény irodájába, és elcsentem az első és második emelet szobabeosztását. Gyönyörűség volt látni azt a sok különös, egzotikus nevet. Miniszterek, kamarások, tábornokok, vezírek, kánok... Mintha az Ezeregyéjszaka varázslatos mesevilága költözött volna abba a nyolcvannégy szobába, ahol a perzsa királyi udvart és szolgáikat elszállásolták.

A második emeleten kezdtem a kutatást, szobáról szobára járva, karomon a már említett törülközőkkel, lepedőkkel. Sehol nem tölthettem néhány percnél többet, hisz gyorsan kiszámoltam, hogy máskülönben napokig is eltarthat a dolog, így az alaposságban nem, csakis a szemfülességemben bízhattam. Szerencsére a sah kikocsizott, és vele tartott udvartartásának nagy része is, ezért a munkámat csupán a folyosókon strázsáló egyenruhás rendőrök, no meg a mindenfelé szimatoló detektívek zavarhatták volna meg, ám ők ügyet sem vetettek a sertepertélő szobalányra.

A második emeleten nem találtam semmit, de azt megállapítottam, hogy a perzsa uraságok némelyikének igen különös szokásai vannak. A dervis például minden festményt és szép tárgyat összepakolt, majd leszakította az ablak brokátfüggönyét, azzal takarva be gondosan a muzulmán lelket károsító tárgyakat. Néhány lakosztállyal arrébb öt férfira bukkantam, akik a dupla ágyon heverve, a baldachin függönyeit leeresztve cigarettáztak, s mikor beléptem, igencsak megrémültek. Elnézést kértem és már hátráltam is volna kifelé, mikor az egyikük kitekintett a tüll résén, majd intett, hogy menjek közelebb. Óvatosan tettem néhány lépést, bedugva fejem a függönyös ágykuckóba, és akkor rádöbbentem, hogy öt férfiruhába öltöztetett fiatal lánnyal van dolgom. Nem vagyok ostoba, sem naiv, így rögvest felfogtam, hogy a sah titkos útiháremének tagjaihoz van szerencsém. A lányok félkörben ültek az ágyon, közöttük bronz gyümölcsöstál hevert, amit hamutartóként használtak, és rettentő mód meg voltak ijedve. Az, amelyik közelebb hívott, lágyan gurgulázó, szép nyelvén hadarva beszélt hozzám, s bár egyetlen mukkot sem értettem a szavaiból, gesztusai világossá tették, hogy ők öten most épp tilos dolgot művelnek, amit nem kéne senkinek elmondanom. Mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy bennem

megbízhatnak, mire két lány vastag aranyláncot, a harmadik pedig egy ékköves gyűrűt akart mindenáron a kezembe tukmálni.

– Nem, nem, erre semmi szükség! – kezdtem hátrálni, majd szemem összecsippentve, biztatón mosolyogva még hozzá tettem: – Pssszt! – és már ott sem voltam.

Az első emelet nehezebb diónak bizonyult, mint a második, mivel itt lakott a sah, és így az őrség is erősebb volt. Ráadásul a főkomorna és a szálloda igazgatója félóránként végigjárta az összes folyosót, úgy ugráltatva az útjukba kerülő szobalányokat, inasokat és londinereket, mintha nikkelbolha-idomárnak képzelnék magukat. Végül mégis sikerült bejutnom minden szobába, kivéve a sah lakosztályát, bár abban biztos voltam, hogy ott úgysincs számomra semmi érdekes.

Szerencsémet végül a II-es szám hozta meg, ez állt ugyanis rézszámokkal azon az ajtón, mely Hakimol Molk miniszter lakosztályába vezetett. A vén gazfickó (csak percekkel később tudtam meg, hogy az) épp valahol a Margitszigeten kísérgette uralkodóját, mikor én ledobtam a törülközőket, majd elkezdtem feltúrni a holmiját. A bőröndökben, utazóládákban semmit nem találtam, az iratok halma, mely az íróasztalán állt, nem érdekelt, szolgája vacka pedig az előszobában szegényesebb volt, mint nálunk a kőbányai szeméttelep guberálóié.

Már épp feladtam volna a keresést, mikor észrevettem, hogy a vitrinszekrény alsó ajtaja kissé meg van nyitva. Vajon mit pakolhatott oda a miniszter, mikor a ruháit mind a ládákban hagyta, egyéb holmijai pedig szanaszét hányódtak? Amint megnyitottam a szekreter kicsiny ajtaját, szinte az ölembe hullt mindaz, aminek keresésére Ambrózy báró küldött. Ott volt a kopott, itt-ott már rongyos fekete dervis csador, a szürke nadrág, a kék-sárga csíkos nikáb és egy pár nyűtt saru. A durva szövésű, barna kullát kibontva az oroszlánfejes tőrt is megtaláltam; görbe pengéjén még ott

száradt a detektív vére. Miközben sietve visszatömködtem mindent a helyére, újabb tárgyba akadt a kezem. Kicsi, bőrborítású, rézveretes könyvecske volt, mely apró arab betűk folyamával volt tele. Ha jól sejtettem, egy zsebben hordható Korán lehetett, melynek lapszéleit számomra érthetetlen, hangyabetűs jegyzetek tarkították. Már épp vissza akartam tenni a csinos kis könyvecskét, mikor a megsárgult lapok közül egy fotográfia hullott ki.

Az ablakon beáradó verőfénynek hála tisztán láttam a képet, és menten felfordult a gyomrom. A fotográfia sivár, sík, homokos teret ábrázolt, háttérben nagy embertömeggel meg négy, előrébb álló, csákós katonával, akik szélesen vigyorogva, ostobán bámultak a kamerába. Az előtérben legalább hat méter magas, masszív, ám meglehetősen egyszerű fatákolmány állt. Tetejére két oldalról ujjnyi madzagok futottak fel, hogy aztán egy csigán átbújva egyetlen vaskos kötéllé egyesüljenek, ami végül lefelé csüngve, hurkot képezve lóbálta egy akasztott ember aszott testét.

A fotográfia tetejére vörös betűkkel oroszul és franciául a következőt nyomtatták: „A perzsa sah gyilkosának

kivégzése”.

Gondolkodás nélkül, csupán az ösztöneimre hallgatva (ezt Richárdnak is látnia kell!) rejtettem a borzalmas képet a kötényem alá, majd a könyvet a helyére téve távoztam Molk miniszter lakosztályából.

8.

Épp az angol teaidőt jelezte a Hungária Nagyszálló

különtermében pöffeszkedő hatalmas ingaóra, mikor Ambrózy báró visszaért a Pannóniában tett látogatásáról. Serop kánt két rendőr kísérte egyenesen a második emeletre, miután a portás közölte velük, hogy a sahot kísérő három orvos közül az egyik, aki a Khalit névre hallgat, szerencsére nem kocsizott ki.

– Jobb, ha a saját doktoruk látja legelébb – vélte a báró. – Csak akkor szállítsák át a Szent Rókusba, ha ő nem boldogul vele.

– Igenis, méltóságos úr – csattintotta össze a bokáját mindkét rendőr, miközben a halkan nyöszörgő perzsát próbálták talpon tartani.

– Különben úgy vélem, a kánnak egyszerű ideg-összeroppanása van – közölte még Richárd távoztában.

– Szerencsétlen nem bírta elviselni imádott arcdísze elvesztését.

A rendőrök, bár mindketten bajszosak voltak, ezt hallva épp csak el nem nevették magukat. Hogy a beretválástól így elanyátlanodjon valaki, hát ki hallott már ilyet? Hiába feszítenek aranyzsinóros zubbonyokban, gyémántos kucsmák alatt, ezek a perzsák igencsak nyámnyila legények.

Ambrózy báró a földszintről egyenest az első emeletre ment, hogy benézzen a fölös bútorokat őrző szobába, hátha ott várok rá. Én azonban már a szolgálati lépcső – mert báró létére szívesebben használta azt – első fordulójában elcsíptem őt, intve neki, hogy bújjon be velem a Callisto szobor mögötti falmélyedésbe.

– Ne bolondozzon már, Mili, hisz nem jár itt senki – mordult rám, megmakacsolva magát.

– Micsoda mufurc egy hangulatban van ma, kedves uram – replikáztam. – Én csak azt szeretném, hogy a titkaink tökéletes biztonságban legyenek.

– Ezek szerint talált valamit?

– Többet, mint szerettem volna. A ruhák és a tőr mind egy helyen volt, ráadásnak pedig mellettük egy Koránban ezt leltem.

Az akasztott emberről készült fotográfia elégedett mosolyt varázsolt Richárd arcára, amin én kissé megütköztem, de nem tettem szóvá.

– Halljam hát, hol lapult a kincs? – kérdezte. – A szemétben, ahogy sejtettem?

– Ebben bizony tévedni méltóztatott a nagyságos nyomozó úr – mondtam –, mivel én az összes. holmit Molk miniszter szobájában, a vitrines szekrény alsó rekeszében fedeztem fel.

– Molkmolkmolk – motyogta aprókat biccentve Richárd, miközben alsó ajkához ütögette a fotográfiát. – Nohát, ez igazán figyelemreméltó fejlemény.