Robert Lawson
A lélek útja
A m címe: A lélek útja Szerz : Robert Lawson
ISBN 978-615-5334-24-5
C Kováts Róbert, 2015 C Trivium Kiadó, 2015
Minden jog fenntartva!
Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminem
felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.
Tel./fax: (1) 248-1263
konyvek@triviumkiado.hu
www.triviumkiado.hu
A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjeszt k Egyesületének
Felel s kiadó: Zádor Zsolt szerkeszt : Szaniszló Julianna
Szerkeszt : Kováts Róbert Nyomdai el készítés: Infoartnet Kft.
Fedélterv: Kováts Róbert Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft.
Szeretettel ajánlom könyvemet mindenkinek, aki keresi a saját útját, s azoknak is, akik már járnak rajta.
B
ár a történet és a karakterek a fantázia termékei, mégis az elbeszélés magvát jelent , az élet felépítésér l és m ködésér l, magáról a karmáról szóló tanítások a valóságot tükrözik. Számtalan hitelesen dokumentált regressziós hipnózis beszámolói támasztják ezt alá, melyek során az alanyok nem csupán el életeikbe pillantottak be – hanem a létköz világába is.A látogató meghajolt az id s mester el tt, majd így szólt:
– Könyörgöm kegyes tanításodért, mester! Úgy érzem, gúzsba köt a szenvedés. Mutasd meg, kérlek, a szabadulás úját.
– Ki kötözött meg? – kérdezte a mester. – Senki – felelte a látogató.
– Miért keresed akkor a szabadulást?
1
A
Z ÚT IRÁNYA
„Az Út oly tökéletes, akár a végtelen r. Nem hiányzik semmi, s nem is fölösleges.
Valóban, csak amikor választunk, veszítjük szem el l ilyenségét.”
Zen bölcsesség
L
ake Tahoe gigantikus, kékeszöld szemként mered az égre. Egyszer a csillagok ragyogásában gyönyörködve, mely a vadregényes tájon fényszennyezés nélkül élvezhet partjáról, máskor a napsütésben fürödve ragyog fel, és csábítja az embereket fürd zésre, szórakozásra. A Kalifornia és Nevada államok határán elterül , nagyjából 1900 méteres magasságban fekv alpesi tó az egyik legnépszer bb turistacélpont Észak-Amerikában. A magas hegycsúcsok közé ékelt, kiterjedt vízfelület tavasztól szig fürd zésre hívogatja az ide utazókat, míg télen síelésre hívogatnak a hófödte bércek. A hegységet s feny erd borítja, melynek illata megbabonázza az embereket. Távolról szemlélve hatalmas, kietlen vadonnak t nik a környék, ám amint az ember közelebb ér a tóhoz, megérinti annak álomszer , idilli és élett l pezsg , vidám légköre.Lake Tahoe igen nagy kiterjedés ; észak-déli hosszúsága mintegy 35, míg kelet-nyugati szélessége 19 kilométer, partja megközelít leg 114 kilométer hosszan nyújtózik, néhol sziklás, máshol pedig homokos szépségével ölelve a kristálytiszta vizet. Carson Cityt l nyugatra, míg Renotól délre helyezkedik el, tökéletes nyaraló, vagy állandó lakóhely mindazoknak, akik békés, természetes környezetben szeretnék tölteni a vakációjukat, avagy mindennapjaikat. Ahogy az ember egy rövid autózás után kiszáll a tó mellett, tüdejét teleszívja a friss, éltet leveg vel, meghallja a madarak mennyei dallamát, hirtelen idilli magányba süppedve érinti t meg az élet megannyi szépsége.
A tó északnyugati részén található Tahoe City, melyt l északabbra haladva elérjük a nagyjából 800 méternyit tóba fúródó Dollar Pointot. Az apró kitüremkedés partján futó Edgewater Drive-on végigvezetve szép, fenyvesek közé ékelt meghitt tóparti házakat láthatunk, melyek közül nem egynek saját stégje nyúlik be Lake Tahoe kristálytiszta vize fölé. A stégekhez kisebb csónakok, kajakok vannak kikötve, melyek békésen ringatóznak a tó nyugodt, sima felületén.
Egy közel egy hektár kiterjedés birtok, azon pedig egy gyönyör családi ház állt Dollar Point keleti részén, ott, ahol az Edgewater Drive véget ért. A s fenyves az útról nézve egészen eltakarta a kétszintes házat, mely terebélyesen, idilli magányában terpeszkedett hatalmas L alakjával. A sötétbarna tet cserepek kellemes, harmonikus látványt nyújtottak a magasba nyúló feny k repedezett, kérges törzsével. Széles, magas ablakok sokasága törte meg a falak kellemes homokszínét, melyek méltóságteljes nyugalommal emelték tekintetüket a békés vízfelülete. A
birtokon a fák szinte egymás hegyén-hátán tobzódtak, kellemes rendetlenségükben azt a gondozott káoszt mintázták, melyb l következtetni lehetett a tulajdonosok szépség iránti fejlett igényére. leg tölgyek, diófák és feny k, tuják és egyéb örökzöldek, buxusok és pár élénk Ma szín bougainvillea n t a kertben, a tó zöldeskékje el tt legszebb teljességüket mutatván akárhányszor, akármilyen napszakban megcsodálta ket a szem.
Május eleje volt ugyan, ám meglep en meleg leveg remegett és folyt össze a tó vize fölött. A napsugarak éles csíkokat húzva ragyogtak át a feny k, diófák, tölgyek s lombjain, az azúrkék eget csak néhány lustán andalgó felh fodrozta. A néha fel-feltámadó h sít szell k enyhítették a délel tti meleget.
A ház el tti, kockakövekkel kirakott parkolóban nagy, vörös, vadonatúj Cadillac Escalade terepjáró állt, csomagtérajtaja a magasban ágaskodott, mint hatalmas tátott száj, úgy készült befogadni feneketlen gyomrába a számtalan táskát, csomagot.
A parkoló köveire tobozokat, a kövek közti résekbe pedig apró t leveleket fújt a szél. Egy kis veréb épp az autó kereke mellett kotorászott, próbált kiemelni egyet-egyet a t levelek közül. Hirtelen felnézett, és ahogy meglátta a ház fel l közeled alakot, kis szárnycsapásokkal elrebbent.
Kilépve a házból, David Becker két kezében egy-egy jókora sporttáskát cipelt, légiesen könnyed mozdulatokkal ugrált le a ház bejárata el tti négy lépcs fokon. Magas, közel 190 centis férfi volt, sportos testalkatú. David harminchárom éves volt, fekete haját rövidre vágva hordta, arcát enyhe borosta érdesítette, mély sötétbarna szemei körül lassan kicsapódott az izzadtság. Farmert és sötétzöld pólót viselt, melyet már-már túl sötétnek érzett, ahogy kilépett a ház el tti aranyló napsütésre. Amilyen gyorsan csak tudott, az autóhoz sietett, majd a t le telhet legnagyobb finomsággal a már lerakott csomagok mellé dobta a táskákat. Nagyot fújt, majd megállva egy percre átnézte az eddig felhalmozott készletet.
– Csak nem elfáradtál, nagyfiú? – hangzottak az élénk, vidám szavak a ház irányából.
A ház ajtaján karcsú, angyali szépség n lépett ki a még árnyékot adó tet kiugró része alá. Hosszú, dús, egyenes dióbarna haját finom szell ringatta, testét lágyan ölelte egy hófehér tunika, alatta a bézs miniszoknya alig takart valamit formás, karcsú lábaiból. Alacsony n volt, alig több mint 160 centi, fiatalabb is volt Davidnél két évvel. Arcán szelíd, sugárzó mosoly játszott, és ahogy kilépett a napsütésre és közeledett a férfihoz, szemei a tó vizénél is szebb kékségben felragyogtak. volt Julie, David felesége már lassan két éve. A férfi visszamosolygott kedvesére, és ahogy a n melléért, szorosan összeölelkeztek.
– Aztán gyorsan tessék bepakolni – szólalt meg Julie nevetve és a csomagokra mutatott –, mert ahogy elnézem ezt a felfordulást, délben sem fogunk elindulni!
– Ha jobban megnézed, drágám – válaszolt David mosolyogva, és mutatóujját felemelte –, ennek az általad felfordulásnak rágalmazott igenis jól rendszerezett halomnak a nagy része a te dolgaidat tartalmazza. Tehát ennek ismeretében tessék panaszkodni!
– Nem, nem – tiltakozott a n cserfesen. – Inkább ennek ismeretében igyekezz szépen bepakolni...
David nagyot nevetett feleségén, és még szorosabban fonta izmos karjait a n köré.
– Alig várom már, hogy végre Whistlerben legyünk, kicsim! – mondta David, és el bb a n homlokát, majd ajkait csókolta meg.
– Hát még én, édes! – Julie behunyta szemeit és röpke pillanat alatt maga elé képzelte Whistler megkapó látképét.
Egy kellemes, egyhetes kikapcsolódásra készültek a Kanadában lév , Brit-Kolumbia tartománybeli üdül paradicsomba, ami ha lehet még szebb, még fenségesebb környezet, mint a lakhelyük. Hatalmas hegyek csipkézte varázslatos, egyben vadregényes táj, mely számtalan sportolási lehet séget kínál az erre vágyóknak. Davidet és Julie-t többek között a sportolás iránti vágy és szinte kielégíthetetlen igény kötötte össze. Télen síeltek és snowboardoz-tak a hófödte
hegyekben, nyáron a világ legszebb trópusi paradicsomainak egyikén kajakoztak, vitorláztak, vagy éppen motorcsónakkal száguldoztak, attól függ en, éppen romantikus vagy szórakozott hangulatban voltak-e. Emellett mindketten gondosan ügyeltek egészségükre, mértékletesen és tudatosan élték mindennapjaikat, rendszeresen jártak edz terembe és futni. A tavasz beköszöntével és a nyár els meleg sugarait érezve támadt fel bennük igazán a mozgás, a sportolás iránti vágy. Nem tudtak jobb kikapcsolódást elképzelni májusban, mint a természet lágy ölén biciklire ülni, és bebarangolni kettesben a hegyek és völgyek közé ékel dött óriási erd séget. Minden télen elutaztak Whistlerbe, már évek óta szívüknek ez volt a legkedvesebb táj, ahol családjukkal, barátaikkal töltötték a karácsonyt és az újévet.
De nem csupán a mozgásszeretet kötötte össze ket. Igazi lelki társak voltak, ami többek közt az alkotás iránti rajongásban is megmutatkozott.
David a Kentucky állambeli Richmondban született. Édesapja ügyvéd volt, akit korán elveszített a család, amikor David tíz éves volt. Édesanyja ápolón volt a helyi kórházban. Testvére nem lévén, édesanyja minden szeretetével és odaadásával elhalmozta egyetlen fiát. Már gyermekkorában nagy érdekl dést, és még nagyobb fogékonyságot mutatott az építészet iránt. Gimnáziumi évei után San Franciscoban tanult tovább, majd itt szerezte meg kiváló eredménnyel építészmérnöki diplomáját. Fiatal kora ellenére David rendkívül elszánt, tudatos jellem volt, egészen korán elkezdte apjától örökölt csekély mennyiség vagyonát gyarapítani. Igen nagy körültekintéssel – és egy kis szerencsével – pár év leforgása alatt befektetései meghozták gyümölcsüket. Davidnek harminc éves kora el tt sikerült elérnie a Nagy Amerikai Álmot. Szenvedélye mindig is az építészet maradt, valamint a sportolás, de úgy érezte, élete mit sem érne, ha azon a bizonyos napon, 28 éves korában nem ismerkedik meg Julie-val.
Egyik barátja, Roger, akit még egyetemi évei alatt ismert meg, elhívta egy m vészeti kiállításra egy neves San Francisco-i galériába. Davidet sosem érdekelte a képz vészet, de barátja hosszas unszolására végül – kissé keser szájízzel ugyan – beleegyezett.
A galéria hatalmas termeiben tucatszámra voltak kitéve a szebbnél szebb festmények, vitrinekben és üvegasztalokon százával sorakoztak a különböz modern, formabontó, valamint hagyományos szépséget magukban hordozó alkotások. David unottan járt fel-alá kezében egy pohár pezsg vel, és ahogy azon töprengett, mégis mit keres itt, tekintete hirtelen megakadt egy festményen, mely t le több méterrel lógott a falon, éppen a m terem túloldalán. Szinte hipnotikus er vel vonzotta a festmény. Úgy érezte, lassan megsz ntek körülötte a hangok, és teljes figyelmét a páratlan szépség alkotásnak szentelte. Ahogy közelebb ért hozzá, elvarázsolta a m vészeti remek. Hegyvidékes, lankás tájat látott maga el tt, balra lent a völgyben kis facsoport, erd ség élvezte a lenyugvó nap utolsó sugarak, a távolban keskeny folyó kanyargott egy tó, valamint a karmazsin szín horizont felé. Nem tudta, miért, de a kép valósággal megbabonázta. Úgy érezte, látta már ezt a tájat valahol, valamikor, de képtelen volt felidézni, hol és mikor. Percekig állt ott meredten, teljes figyelmét a képre összepontosítva, elmerülve annak tökéletes ecsetvonásaiban. Még azt sem vette észre, amikor egy felt en csinos, sugárzóan szép fiatal n mellélépett. Julie volt az, és mosolyogva nézett a hipnotikus magányban lebeg férfire.
– Látom, elnyerte a tetszésedet! – törte meg a csendet Julie. David ijedten fordult a hang irányába, mely egy pillanat alatt kiszakította t a tájból. Lélegzete is elállt, amint megpillantotta Juliet. Az igéz szempár, az ajkak finom mosolya, hajának lágysága még sokkal jobban leny gözte, mint a festmény, melybe percekig belefeledkezve merengett. Julie-n is jól látható változás ment végbe, amint a férfi feléfordult; elzsibbadva, térdében apró remegéssel állt, arcán szolid pír jelent meg, és n ies zavarában pilláit lesütötte, majd félénken emelte fel ismét a jókép Davidre. Eltelt legalább egy perc, mire David megtörte a feszültséggel teli csendet, egyre lelkesebben, önmaga számára döbbenetes ájuldozással kezdte dicsérni a falon lógó festményt. Julie
meghatódva fogadta a bókokat, mert kiderült, a kép az alkotása. Ett l David még jobban leny gözve érezte magát.
Szerelem volt ez els látásra.
Pár hét alatt eszeveszett sebességgel hódították meg egymást, fenékig merülve a mámoros boldogságban. Hamar kiderült, nemcsak kettejük, hanem környezetük számára is, hogy egymásra találtak. Felfedezték egymásban mindazt, amit addig annyi emberben és az élet annyi szépségében lázasan kerestek.
Julie a Montana állambeli Sandpointból érkezett San Francisco-ba. Egészen kis korától óriási tehetséget mutatott az alkotás, f leg a festészet iránt. Fiatal korára már híres-neves fest vésznek számított az Államokban. Tájképei valósággal elvarázsolták az embereket, mintha minden ecsetvonása egy-egy érintés, kecses simogatás lenne a szépséget, nyugalmat mohón kutató lélek számára. David minden festményét szerette, de a galériában látott különös tájkép volt szívének a legkedvesebb. Ahogy elmesélte Julie-nak érzéseit a képpel kapcsolatban, a n izgatottan vette tudomásul, hogy lelki rokonságuk újabb, nagy erej bizonyítéka került felszínre. Julie azt mesélte, gyakran álmodott gyermekként err l a vidékr l, míg egy nap úgy érezte, hogy le kell festenie.
– Az álmok azonnal megsz ntek – mesélte egyszer Davidnek –, de ma már tudom, miért kellett megfestenem.
– És miért? – érdekl dött David.
– Miattad! Ha nincs ez a kép, akkor valószín leg sose botlunk egymásba. Hiszek a sorsban, tudom, hogy így van.
Davidet elöntötte a boldogság, amiért nemcsak gyönyör , de ennyire leny göz személyiség a szívszerelme. Teljes szívéb l szerette t azért, amilyen. Azért, mert éppen Julie az lelki társa, pedig Julié. Aki csak megismerte ket, nagyon jó véleménnyel volt róluk. Mindig kedvesek, segít készek, közvetlenek és el zékenyek voltak másokkal, és ezeket a tulajdonságaikat csak er sítették egymásban. Világossá vált környezetük számára, hogy k Az Álompár. Nem ragaszkodás, vagy vágyaik kielégítése miatt voltak együtt, hanem azért, mert lelkük legmélyén kapcsolódtak össze, melyet nem lehetett szavakkal kifejezni, sem másnak megértenie. Életük során ugyanoda tartottak és ugyanúgy szerettek volna eljutni abba a pontba, ezt a pontot pedig a mindennapok szépségeiben fel is tudták fedezni. Állandó jókedvük, vidámságuk, és egymás iránti szinte kamaszos rajongásuk miatt egyszer en nem lehetett ket nem szeretni.
Megismerkedésük után három évvel összeházasodtak, a nászutat a Seychelle-szigetek varázslatos, romantikus vidékén töltötték. Az esküv után nem sokkal eladták San Francisco belvárosában lév lakásukat, mely eredetileg Davidé volt, és közös megegyezéssel a gyönyör , meghitt szépség Lake Tahoe vidékére költöztek. Julie-t a táj emlékeztette szül városára. Egy régi, kissé romos, lelakott állapotban lév házat szemeltek ki maguknak, mely elveszve állt a hatalmas birtok közepén. Potom áron jutottak hozzá, ám fest i panorámája a tóra megfizethetetlen volt. David, egyik építész barátja segítségét kérve, megtervezte a vadonatúj, ám idilli szépség házat, és nyolc hónappal a vásárlás után már be is költözhettek álomotthonukba.
A házhoz tartozott egy a tó fölé hosszan, keskenyen hajló stég, melynek vaskos cölöpjeihez két kajakot, valamint egy Ms motorcsónakot kötöttek ki. Gyakori kedvtelésük volt a naplemente romantikus óráit a tavon tölteni, ha az id járás engedte. Ilyenkor összebújva akis csónakban, betakarózva, és meleg teát vagy forralt bort iszogatva nézték a végtelen csillagos eget, és elmerültek a gyönyörben, melyet egymásnak adtak.
A ház egyik legszebb része volt a tágas fest hely, mely Julie kis temploma volt. David úgy tervezte meg a házat, hogy felesége széles, magas ablaktáblákon át gyönyörködhessen a tó szépségében, miközben vászonra festette lelke meghitt memoárjait. David, befektetései intézése mellett, továbbra is állandó jelleggel az építészetnek élt. Tervezett, alkotott, épített, és ezt a
szenvedélyét csak fokozta, hogy Julie szintén oly kreatív és szívb l jöv alkotóvággyal éli mindennapjait. Egymást segítették kölcsönösen a mindennapokban, nemcsak egymás támaszai voltak, hanem ennél sokkal több; egymás által váltak egyre teljesebbé, egyre békésebbé.
Egy kora tavaszi délel tt David éppen legújabb projektjében elmerülve a papírrengetegben kutatott, amikor dolgozószobájának ajtajában Julie jelent meg. Arcán olyan mosollyal, melyet David addig még sosem látott. Ez a mosoly egy várandós n , egy leend anyuka mosolya volt. David, amint megtudta a hírt, szinte eszét vesztve kapta fel Julie-t, körbe-körbe forgatta boldogságában, táncra perdült vele, és csak hagyta, hogy ez a gyönyör örvény összeforrassza ket minél jobban, mindörökre. Majd kissé lenyugodva letérdelt Julie elé, átölelte a n derekát, szorosan magához húzva tartotta t, és apró csókot adott Julie hasára, szemeiben hála és boldogság fátyola lebbent meg. Úgy érezte, sosem szeretett még így senkit.
A vörös Cadillac terepjáró mellett állva David ismét szorosan ölelte feleségét, szíve választottját, és gyengéden cirógatta Julie hasát. Mosolyogtak és megcsókolták egymást.
– Kihozok még pár ezt-azt és részemr l készen is vagyunk – jelentette ki Julie és már indult is vissza a házba.
– Remek – fintorgott fejét csóválva David –, már épp javasolni akartam… – Igen, tudom, édes – szólt vissza a ház el l Julie –, ezért is szeretlek annyira!
– Én addig megküzdök az elemekkel és bepakolok a kocsiba – mondta David a terepjáró felé bökve.
– Okos fiú! – integetett az árnyas ajtóból a n .
David egy csókot küldött feleségének, majd elvigyorodott, ahogy az ajtón belép n után nézett. Imádta t bájos szórakozottsága miatt, mely néha talán els ránézésre kislányos flörtölésnek t nt, de David jól tudta, felesége milyen hihetetlen mély szeretetet és ragaszkodást érez iránta. Ennek a forró érzésáradatnak a kölcsönössége szikrázva forrasztotta ket össze.
A Cadillac meglep en hamar megtelt a számtalan csomaggal, miközben David folyton azon morfondírozott, vajon minek is visznek ennyi cuccot magukkal mindössze egyetlen hétre, hiszen úgyis egy hotelben szállnak majd meg. A táskák és csomagok mellé ügyesen elhelyezte a két mountainbike-ot, mellyel terveik szerint Whistler varázslatos hegyláncait körülölel erdei kerékpárutakat készültek bebarangolni. Akárhányszor ide utaztak, mindig repül géppel tették meg az utat, azonban David mindenképpen ki akarta próbálni az új autót, felavatni, ha úgy tetszik, így gondolkodás nélkül a közel 1500 kilométeres utat választotta, melyet nagyjából 17 óra alatt lehetett megtenni. Julie-t már annyira nem hozta lázba ez a lehet ség, de kis gy zködés és David ellenállhatatlan stílusa megtette a hatását.
Kis id múlva, amikor már az autó menetkészen várakozott a parkolóban, Julie megjelent a ház ajtajában, magával hozott még egy kis kézitáskát, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Minden rendben, kicsim? – érdekl dött David. – Megvan minden, ami kell? Biztos, hogy az egész gardróbot és a fürd szobát sikerült bepakolni?
– Jaj, hogy te milyen vicces vagy, David Becker! – villogtatta hófehér mosolyát Julie. – Majd egész úton azon fogok töprengeni, miért mentem hozzád.
– Ó, én jól tudom! – kacsintott a férfi és gyengéden simogatni kezdte n derekát. – Remélem, Oregonig rájössz te is!
– Egyem azt a pici szíved! – nevetett Julie.
A férfi kinyitotta a Cadillac ajtaját Julie el tt, majd is beszállt. El bb kezével lassan végigsimította a b rkormányt, elvigyorodott és elégedetten izgett-mozgott az ülésben.
– Nos, elindulunk, még miel tt lemegy a nap? – élcel dött vele játékosan Julie. – Türelem, édesem, türelem. Még eggyé válok az autóval.
– Férfiak... – nevetett legyintve Julie és feltette a napszemüvegét.
– Hogyne! – mondta Julie és finom ajkait felkínálta Davidnek.
A Cadillac felhördül motorja a tekintélyes tömeget méltóságteljesen húzta el re. Ahogy a kapuhoz értek, az lassan szétnyílt el ttük, majd amint az autó balra kikanyarodott az Edgewater Drive-ra, visszacsukódott. Délel tt fél tíz volt, a nap vidáman ontotta sugarait, az autó lehúzott ablakain át betódult a feny erd finom, gyantás illata. Házak mellett suhantak el, és id nként még felt nt a tó a baloldalon. David rákanyarodott az Observation Drive-ra, majd ezután a North Lake Boulevardon haladt északra. Lake Tahoe hatalmas, nyugodt, napsütésben ringatózó vize még egy darabon elkísérte ket, de ahogy a Cadillac beért a s erd be, mely a hegyeket uralta, végleg elveszítették szemük el l otthonukat.
David ekkor még nem sejtette, hogy sokkal kés bb látja viszont a tavat, mint azt gondolta.
Este tíz órára értek Vancouverbe. Már az út nagy részét megtették, mire megérkeztek Brit-Kolumbia legnagyobb városába. A várost nyugatról a rideg Csendes-óceán hullámai ostromolták, keletr l és északról viszont a hegyek óriási tömege magasodott. Julie fáradt el jobban az úttól, panaszkodott is, hogy mennyire éhes. Kétszer megálltak útközben Oregon államban, de úgy t nt; Julie étvágya a hegyek méretével vetekszik David egészen friss volt még, bár t is kezdte gyötörni a korgó gyomra. Úgy döntöttek, keresnek egy kis éttermet.
A belvárosban egy hangulatos olasz étteremben, a
CinCin Restaurante-Bar
-ban vacsoráztak A kis asztalok rendezett látványa, a hófehér abroszra m vészi eleganciával tálalt f szeres, az éhez gyomor számára elringatóan lágy ízek, és az étterem barátságos rusztikus hangulata puha bájjal ölelte ket körül. Az illatos, aromás atmoszférát folyton át-át lengték egy lágyan csobogó, dallamos olasz líra elhaló, majd folyton újraéled hangjai Bár már igen kés re járt, meglep en sokan voltak az étteremben; amerre csak néztek, vidám, piros arcokat, nevetést és jókedvet láttak Egy sarokban kaptak asztalt, éppen egy falra akasztott hatalmas tájkép mellett, melyet Julie nyomban tanulmányozni kezdett. Mialatt mohón elfogyasztották az ízletes alaszkai fés kagylókat, majd pillanatok alatt eltüntették a grillezett báránybordát, mely salátaágyon várta sorsát, sokat és élénken beszélgettek Whistlerr l, a gigantikus kanadai vadon szépségér l, melyet szinte már a talpuk alatt éreztek. Kristálypoharaik többször összekoccantak, vidám csengésük még teltebb ízt adott az édes-nemes Bolgheri Sassicaia vörösbornak, melyet – David nagy bánatára – csak Julie élvezhetett. A férfinak be kellett érnie az ásványvízzel, lévén, hogy vezet– Ne aggódj, édes – nyugtatta meg Julie –, majd veszünk neked egy üveggel. Látom, mennyire akarnál az ajkaim és a nyelvem helyében lenni.
– Akkor már inkább a pohár és a bor akarnék lenni – jegyezte meg szórakozottan David egy villával játszva –, ha az ajkaidról és a nyelvedr l van szó. És megjegyzem, két üveg bort veszünk!
Julie-t kezdte elnyomni a fáradt tompultság, de David csak még energikusabb lett a finom falatoktól. A n úgy érezte, jobb lenne itt maradniuk a városban, kivesznek egy szobát estére, és majd reggel indulnak tovább. Davidnek nem f lt a foga ehhez a megoldáshoz.
– Nézd, kicsim, már olyan közel vagyunk.
– De David, a hotelszobát úgyis csak 7-én vehetjük birtokba. Van még id nk.
– Nos – érvelt David, miközben lenyelt egy falat báránysültet –, számításaim szerint éjjel 1 óra körül érnénk Whistlerbe, ha most rögtön elindulunk. Gondolj bele, kicsim! Már most éjjel ott lehetnénk
Julie ellenállása kezdett megtörni, de fáradtsága továbbra is egyre er sebben nyomta le pilláit. David mosolygott.
– Neked csak ülni kell és gyönyörködhetsz a tájban. Na! – kacsintott feleségére. – Szép lesz a csillagfényes éjszakában kocsikázni.
A n egy percig csak ült és töprengett, majd Davidre emelte tekintetét, arcán halvány mosoly futott végig.
– Egy szörnyeteghez mentem feleségül. – És milyen jól tetted, szépségem!
Megfogták egymás kezét az asztalon, ujjaik összekulcsolódtak, mosolyuk a kölcsönös szeretet gyertyáktól megvilágított fényében ragyogott. Kifizették a számlát, David megkapta a két üveg vörösbort, melyeket szórakozottan magához ölelt, majd teli hassal visszahuppantak a Cadillacbe. Az ég sötétkék vászonként nyújtózott a végtelenségbe, csillagok milliói ragyogtak rajta, de már kezdtek egyre s bben gyülekezni a vaskos felh k keletr l, a hegyek mögül, és lassan eltakarták az apró fénypontokat.
A 99-es út, vagy más néven Sea-to-Sky Highway, lágyan kanyargott a Horseshoe Bay mellett, mely öböl északra haladva egyre keskenyebb teret engedett az óceán hideg hullámainak. Bal kéz fel l végtelennek t kék fátyolként terebélyesedett a víztömeg, de még látható volt a távolban az öböl közepén magasodó Gambier-sziget. Hatalmas hegyek vették körül az országutat, mely éjfélre már koromsötét szalagként vonaglott keresztül a vadregényes tájon. A Cadillac egyre mélyebbre hatolt a kanadai vadonba, lassan-lassan maga mögött hagyva az öblöt, és már csak az ormótlan, vad hegyek, és a hegyeket dúsan beborító fenyvesek szeg dtek néma útitársául. Julie nem sokkal Vancouver elhagyása után már el is aludt. David visszavette kissé a sebességet, hogy feleségének minél pihentet bb álma legyen.
Már vagy egy órája esett az es és egyre hevesebb záporrá alakult, az autó szélvéd jén fürgén jártak az ablaktörl k. Nyikorgásuk egyfajta mély, hipnotikus állapotba ringatták Davidet, akinek egyre er sebben kellett koncentrálnia, hogy a terepjárót biztonságban az úton tartsa. Nagyot fújt, kissé megmozgatta nyakát és figyelte az el tte lustán tekerg utat.
– Milyen messze vagyunk? – kérdezte álmosan Julie, és nagyot nyújtózva körülnézett. – Jézusom, hogy szakad az es !
– Most hagytuk el nemrég Brackendale-t. Jól aludtál?
– Remekül, édes, köszönöm! – a n lágyan hozzásimult Davidhez és elmélyülten szemlélte az utat.
Mintha az es cseppek nem is fentr l zúgtak volna alá, hanem az út sötét aszfaltjából l ttek volna ki. Egyre jobban zuhogott az es . Egyetlen autó sem volt se el ttük, se mögöttük, teljesen egyedül haladtak a rengetegben.
– Milyen megnyugtató, nem igaz? – kérdezte Julie, és felkapcsolta a tompított fényt a kocsiban. – Kísérteties inkább. Az nyugtat meg, hogy itt vagy velem.
– Szeretlek, David – mondta Julie és még szorosabban bújt a férfihez. Behunyta szemét és élvezte a pillanat intimitását.
– Én is téged, kicsim – David megcsókolta felesége homlokát, mire egy kéjes sóhajtással válaszolt és megsimogatta a férfi karját.
Az út egyre jobban emelkedett, ahogy a környez hegyek összenyomták, szinte kipréselték a vadonból ezt az idegen, szürkésfekete vékony testet. Davidnek err l egyb l a leend kisgyermeke jutott eszébe, mint már lassan két hónapja oly sok mindenr l. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy jöv re ilyenkor már családapa lesz.
– Min gondolkodsz? – érdekl dött Julie, mert felt nt neki a mosoly. – Csak eszembe jutott, hogy hamarosan apuka leszek.
– Ez olyan csodálatos, David! Az egész életünk tökéletes, de ez a kis csöppség bearanyozza majd a mindennapjainkat – Julie szeme felragyogott, valahányszor a gyerek szóba került. Látszott rajta, hogy nagyszer anyuka lesz bel le.
– Ha fiú lesz... lehetne esetleg Anthony, vagy Thomas... – elmélkedett David.
– Thomas Becker. Ez tetszik! – lelkesedett Julie. – De ha kislány lesz? Mit szólsz az Abbie-hez, vagy a Christinhez?
– Abbie Becker... már látom is, ahogy gyönyör , barnahajú szépségként pózol egy bálkirályn választáson! – vigyorgott David és megsimogatta felesége haját.
Julie élénken kacagott és megcsókolta David karját. Boldog volt, hogy ilyen férfit adott neki az élet. A nyugalomtól természetességbe merevedett mosollyal ültek, egymáshoz bújva amennyire lehetett, és nézték a fekete, nedves utat, melyen eljövend életük felvillanó képei formálódtak ki. Egy gyönyör és egészséges kisbaba, amint nagy, mély szemeivel az anyukája és apukája arcát fürkészi, megfogja ujjukat és kés bb rájuk mosolyog. Aztán a kisbaba lassan feln , els lépéseit megteszi az életében. Majd kés bb a kisgyerek iskolába jár, barátai lesznek, együtt sportol a szüleivel. Igazi boldog kis családként élnek együtt a tónál. Milyen szép is az élet, mennyire boldog is lehet az ember!
A másodperc tört része alatt azonban minden megváltozott.
Az út jobb oldaláról a fényszórók sárgás derengésében egy szarvas hatalmas, szürkésbarnás tömege t nt fel a semmib l. Egyre növekedett, ahogy száguldottak felé, míg végül egy hatalmas fejet láttak már csak, a fejen két ijedt, nagy fekete szempárt és óriási agancsokat.
Az id hirtelen lelassult.
Egy örökkévalóságnak tetszett az iszonyatos ütés, amikor a szarvas összetört teste a Cadillac motorháztetejére csapódott, bezúzta a szélvéd t és hirtelen mindent vöröses, pépes sz rmés darabok borítottak be. David nem értette, miért nem nyílnak ki a légzsákok. Ez a gondolat éppen csak a másodperc tört részéig jelent meg tudata felszínén – utána minden idegszálát elöntötte a pánik jeges áradata. Egyetlen pillanat alatt kellett reagálnia. Fékezett és élesen balra rántotta a kormányt. A Cadillac a nedves úton borzalmasan kifarolt, kétszer is megpördült a tengelye körül, vadul megrázkódott és veszélyesen imbolyogni kezdett. David kétségbeesetten birkózott a kormánnyal, görcsös kezei között érezte az autó remegését. Hallotta Julie sikoltását és azt az artikulálatlan üvöltést, mely örökre beleégett elméjébe. A terepjáró még egyszer megpördült, majd a kerekek csikorogni kezdtek – és az autó a jobb oldalára borult. Szikrákat vetve, legalább 50 kilométer/órás sebességgel csúszott a vizes úton, egyre közelebb kerülve az út jobb oldalán lév árokhoz. David felnyögött és próbált úrrá lenni a pokoli helyzeten. Ahogy meglátta a közeled szalagkorlátot, a pánik belefagyott vadul zakatoló szívébe.
A korlát úgy szakadt át, mint egy korhadt t zifa. Egyetlen apró roppanás volt csupán. David fogait összeszorítva kapaszkodott a kormányba, másik kezével Julie-t tartotta, minden erejét megfeszítve markolta a n ruháját.
Egymásra néztek.
David agyába örökre beleégett a látvány, amint felesége riadtan ráemeli tekintetét, szemeiben könny gy lik össze, a beszakított szélvéd okozta sérülések miatt arca jobb oldala véres csíkokkal szabdalt, haja össze-vissza csapódik körülötte.
Aztán a nagy üt dés.
A Cadillac rült pörgésbe kezdett, amint átszakította a szalagkorlátot. David és Julie azonnal elvesztették az eszméletüket. Testük tehetetlen, egyre jobban széttör tömegként rázkódott az éppen rommá szakadó autóban, amint az árok nyolc méteres mélyében vagy háromszor megpördülve földet ért. Amilyen gyorsan történt az ütközés, olyan hirtelen állt meg minden. A Cadillac vörös péppé zúzódott teste füstölve, borzalmasan összetörve, a tetején állapodott meg a sötét árok mélyén. Csönd borult a tájra. Csupán az es cseppek szakadatlan zúgása kopogott az autó alvázán.
2
S
ÖTÉT FELLEGEK
„A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választás dolga.”
Zen bölcsesség
R
agyogó, hófehér fényesség vibrált egy ismeretlen, finom melegséget árasztó térben. Lassan, mint a homályból, el nt Julie arca. Olyan döbbenetesen szépnek látta t David, mint még soha azel tt. Kék szemei kedvesen, csodásan csillogva tekintettek rá, barna haja lágyan egybeolvadt a körülötte fényl fehérséggel, mintha lassú szell lobogtatná dús fürtjeit. Arca, bársonyos puhaságával, szinte zavarba ejt en megnyugtató volt, ajkai lassan mozogtak. Beszélt. David nem értette, nem hallotta, mit mond neki a n . Nem értem, kicsim, beszélj hangosabban – gondolta magában David. Julie ajkai természetesebben kezdtek mozogni, a férfi lassan elkapott pár hangfoszlányt. Megdöbbent, mert Julie hangját saját magában hallotta, mintha csak finom visszhangja lett volna valami lágy zörejnek.– David, ébredj fel! Fel kell ébredned!
David végre már tisztán hallotta felesége hangját, mely úgy szólalt meg, mintha tejszer rétegen át, fátyolosan elnyújtott lett volna.
– Hol... hol vagyunk? – David számára érthetetlen okból nagyon nehezére esett a beszéd, szörnyen fáradtnak érezte magát. – Whis... Whistlerben?
– Kelj fel, David. Hallgass rám, fel kell ébredned! Ébredj, David, térj magadhoz!
Julie szemei élesen felragyogtak, David feje zsibbadni kezdett. Lassan távolodott a n l. Valami ködszer anyag került kettejük közé, melyt l egyre halványabban látta szerelme arcát.
– Julieee! – kiáltotta a homályos térbe David.
A n arca egyre csak távolodott ebben a ragyogó fehérségben, amikor hirtelen David észrevette, hogy megállt. Kettejük közt valami homályos, vakító fehérség folyó terült szét. Julie a túlpartról nézte t, alakja teljesen egybeolvadt az t körülvev fénytérrel. Elmosolyodott, és ez a mosoly annyira megnyugtató, angyali szépség volt, hogy David úgy érezte, bármelyik percben eggyé válhat a köddel, mely egyre s bben borította be ket. David pillanatról-pillanatra kevesebbet látott feleségéb l. Pánikba esett, nem értette, mi történik, hová megy Julie?!
– Várok rád, David. Itt várlak. Szeretlek! – hangzott a n hangja a túlpartról, majd szavai elhaltak, mintha csak a ködb l feltámadó szell elfújta volna ket.
– Julie, mi történik? Mi ez az egész? Julieee?!
David érezte, ahogy a fehérség egyre növekv erej ragyogással tölti fel a teret, feje zsibbadni kezdett, egyre jobban szédült, majd, mint aki eszét vesztette, elzuhant ebben a puha álomszer térben, és csak azt érezte, hogy zuhan, egyre mélyebbre és mélyebbre...
Furcsa b z csapta meg az orrát. Frissen mosott ágynem , orvosi alkohol és fert tlenít émelyít en összekeveredett szaga. Majd érezte a bal karjában azt a mindent elönt , nyilalló fájdalmat. Oda akart nyúlni, de másik kezét úgy érezte, mintha ólomból lenne. Nem látott semmit maga körül, csak sötétség vette körül. Majd lassan elkezdte érezni a testét. El bb a fejét, karjait, majd vállait. Ezután derekát, hátát, és a hátában a zsibbadt fájdalmat. Szakadatlan, halk pittyegést hallott. Szemhéja lassan-lassan megremegett.
Fogalma sem volt, hol van, hogyan került oda, de érezte, hogy egyre inkább érzékeli a testét és az azt körülvev teret. Ez meg kellett
volna, hogy nyugtassa, de Daviden kezdett elhatalmasodni a félelem. Feküdt valahol. Semmire nem emlékezett, csupán Julie arca villant át agyán.
– Julie... – nyögte alig hallhatóan ajkai közt. Mintha vattát nyelt volna teljesen száraz volt a szája, torka.
Jobb szeme lassan kinyílt, de azonnal be is csukódott. Fejébe szörny fájdalom hasított, ahogy a fényt meglátta. Újra megpróbált körülnézni, ezúttal tovább nyitva tudta tartani a szemét. Jobbra hófehér falat látott, egy szekrényt és egy kis asztalt, rajta temérdek virágcsokor. Balra akarta fordítani a fejét, de a nyakába iszonyú fájdalom hasított. Felszisszent és próbált egyenletesen lélegezni. Hirtelen egy alak lépett mellé. Fehér ruhát viselt, egy ápolón volt.
– Julie... – nyögött egyet újra David, hangja viaszossá vált. Megpróbált felkelni az ágyból. – Nyugodjon meg, Mr. Becker. Lélegezzen lassan, minden rendben van! – az ápolón hangja homályosan zengett David koponyájában. A n kezei finoman visszanyomták t az ágyba.
– Mi... mi történt...? – kérdezte David, de a választ már nem hallotta, mert elméjét újra elöntötte egy fájóan er s, sötét áradat. Elájult.
Amikor ismét magához tért, úgy érezte, valamivel frissebb már, bár még mindig szörnyen fájt a feje, sajgott az egész teste. Hamarabb ki tudta nyitni a szemét, és gyorsabban hozzászokott a fényhez. Egy alacsony, szes hajú ember állt az ágya végénél.
– Mr. Becker? – szólalt meg az idegen férfi. Hangja élesen hasított David lassan felszunnyadó, zsibbadt agyába. – Hogy érzi magát? Jól van?
– Ki... kicsoda maga? – David alig tudott beszélni, minden erejét összeszedte, hogy kinyögje magából a szavakat. – Mi történt? ... Hogy... hogyan kerültem ide?
– Dr. Ian Harmstad vagyok. Ön egy kórházban van, Whistlerben. Súlyos autóbalesetet szenvedett. Tud követni?
– Balesetet? Hol... hol van Julie? Látni akarom a feleségemet!
Dr. Harmstad közelebb lépett Davidhez, egy apró lámpa fényével megvizsgálta a férfi szemét, reflexeit, ellen rizte, nincs-e jele agykárosodásnak. A gyors vizsgálat után alig látható fejbólintással jelezte, mindent rendben talált.
– Kérem, figyeljen rám – mondta az orvos. – Ön és a felesége május 7-re virradó éjjelen Brackendale-t l északra autóbalesetet szenvedett. Minden bizonnyal egy szarvassal való frontális ütközés okozta a szerencsétlenséget. Emlékszik erre?
David agyába szörny fájdalom hasított, feje mélyen belesüppedt a párnába. Szarvas. Autóbaleset. Éjszaka... Julie! Felvillant el tte Julie arca, amint szemei könnybe lábadnak, arcát véres patakok csúfítják el, és David minden erejét megfeszítve tartja t Hallotta Julie sikoltását és az acél roppanását Az es szakadatlan, rült zúgását...
– Az es ... – szólalt meg halkan, er tlenül.
– Igen, Mr. Becker, aznap éjjel szakadt az es . Sajnálatos módon ez is közrejátszott a balesetben.
– Hol van a feleségem? Látni akarom t!
– Próbáljon megnyugodni. Figyeljen rám – az orvos szemmel láthatólag összegezte gondolatait, arca szörnyen gondterheltté és kimerültté vált. – Ön lassan három hete, egészen pontosan
tizenkilenc napja van kórházban. Kómás állapotban szállították be hozzánk. Eltört a bal karja két helyen, három bal oldali bordája, súlyos agyrázkódást szenvedett, az arca bezúzódott. A medencéje középen kettétört A jobb sípcsontja szilánkosan eltört, míg a bal lába...
Az orvos elfordította tekintetét és David megértette, miért. Minden erejét megfeszítve felemelte fejét. A fehér takaró mindössze a jobb oldalon dudorodott ki. David könnyes szemmel zuhant vissza az ágyra, elöntötte a keser ség, teljesen letaglózta a hír; nincsen többé bal lába.
– Mr. Becker – kezdte gyengéden az orvos. – A bal lába olyan szinten károsodott, hogy sehogy nem volt rá módunk, hogy megmentsük Szörnyen sajnálom! Az elmúlt hetekben kilenc m tétet végeztünk el, amennyire tudtuk, stabilizáltuk az állapotát, de meg kell értenie, hogy nem fog tudni olyan életet élni, mint eddig. A jobb lába örökre használhatatlan marad, még mankóval sem fog tudni járni
David elfordította a fejét. Nem volt képes felfogni mindazt, ami történt Hogyan történhetett meg vele ilyen?! Minden olyan csodálatos volt! Már csak egyetlen dologra tudott gondolni.
– Hol van Julie? – könnyes szemeit az orvosra emelte. A szíve majd kiugrott a helyér l, rettegett attól, hogy valami baja lehet a feleségének.
– Mr. Becker... – az orvos megdörzsölte homlokát, nehezen találta a szavakat. – Ennél nincsen nehezebb az én szakmámban. Nem tudom, hogyan lehet ezt...
– Könyörgöm, doktor úr!
– Julie meghalt – az orvosnak könnybe lábadt a szeme, ahogy Davidre nézve közölte a legszörny bb hírt, amit egy ember kaphat. – Amikor a ment k és a t zoltók a helyszínre értek, akkor már nem élt. Nem szenvedett... valószín leg az árokba való zuhanás közben eltörte a nyakát. Nem érzett fájdalmat, Mr. Becker. Egyáltalán nem. Nem tudom kifejezni, hogy mennyire sajnálom. Mélyen együtt érzek önnel!
David úgy érezte, kiszakították a világ normális menetéb l, és valami független, egészen más térben lebeg. Ez nem lehet a valóság! Olyan nincs, hogy Julie meghalt! Ez képtelenség! Az orvos hangját egyre távolabbról hallotta, s söd , egyre mélyebbre húzó könnypatakon át látta az elhomályosuló Dr. Harmstadot, az ágyát, a szobát. Nem érezte már a testében a fájdalmat, sem a karjába, hátába nyilalló tompa hasítást.
Keservesen zokogott.
Kezeivel gy rte, tépte maga körül a takarót és a párnát. El innen! El err l a szörny helyr l! Merre vagy, Julie?! Kibírhatatlan nyomást érzett a mellkasában, gerince szinte kettéroppant a kíntól, amikor elképzelte, hogy Julie élettelen teste ott lóg mellette a kocsiban. Úgy érezte, az rület nagyobb és nagyobb mélységeibe száll alá, egyre gyorsabban keríti hatalmába az elmebaj, mert Julie nélkül nincs élet, nélküle nincsen semmi! Julie az övé, nem vehetik el t le! Julie az felesége, a leend gyermekük édesanyja! A kisbaba! Davidbe újabb kínzó fájdalom hasított. Rájött, hogy kettejük életének legcsodásabb részét is örökre elveszítette. David nem hallott és nem látott többé semmit. Nem hallotta, ahogy az egész szoba az vad zokogásától visszhangzik, nem látta, ahogy n vérek és orvosok igyekeznek t nyugtatni, és lehajtott fejjel próbálják elképzelni az érzést, mely el ttük burjánzott. Elveszíteni azt, akit mindennél jobban szeretünk. Egyik percr l a másikra az egész életünk darabokra hullik, értelmetlen káosszá zsugorodik, mely mindent kitölt.
David az ájulás szélén verg dve próbálta felfogni, mit is mondott neki az orvos. Julie nincs többé. Ez lehetetlen! De mégis ez a szörny valóság. Julie meghalt.
Még aznap délután meglátogatta az édesanyja Davidet, amikor már fia magához tért azok után, hogy ájulásba zokogta magát. Amint meglátta egyetlen fiát, teljesen összetörve a betegágyon, de ébren és életben, a nyakába borult és együtt sírtak. Mint kiderült, David édesanyja azóta Whistlerben volt, hogy megtudta, gyermekét súlyos autóbaleset érte. Habozás nélkül utazott több ezer kilométert, hogy lássa a fiát. Minden nap bement hozzá a kórházba, órákon át fogta a kezét, és
azért imádkozott, hogy kapja vissza egyetlen gyermekét. Ugyanakkor rettegett is attól a perct l, amikor David végre magához fog térni, mert tudta, hogy a férfit minden elképzelhet erejével a fájdalom teljesen le fogja súlytani, amikor megtudja, hogy Julie nincs többé.
David megtudta, hogy a hajnali órákban egy rönkszállító kamion vezet je vette észre a szétszakadt szalagkorlátot. A férfi azonnal felhívta a kórházat, a rend rséget és a t zoltókat. David csöndben úgy gondolta, bárcsak ne hívott volna senkit, hagyta volna t ott meghalni Julie mellett.
Barátok és rokonok jöttek látogatóba az elkövetkez napokban, akik nyomban Whistlerbe utaztak, amint megtudták, hogy David magához tért a kómából. És természetesen jöttek Julie szülei is. David nem mert a szemükbe nézni. Önmagát hibáztatta a baleset miatt. De a szül k átölelve az összetört testet és lelket próbálták megnyugtatni, hogy egyáltalán nem a hibás, nem tehet arról, ami Julie-val történt.
De ez nem nyújtott vigaszt a férfinek.
Egy valamire azonban nem kapott választ, s ez a rend rség számára is érthetetlen volt. Miért nem nyíltak ki a légzsákok? A Cadillac vadonatúj volt, hibátlanul kellett volna m ködnie mindennek, felfoghatatlan, miért nem léptek m ködésbe ezek az életment eszközök. Ha kinyíltak volna, megúszták volna kisebb sérülésekkel, s Julie még mindig élne... Volna, mi lenne ha,
miért...? A kérdések cafatokra szaggatták David agyát.
Ahogy betegágyánál sorra gy ltek halmokba a virágok, kedves gesztusokként megjelen apróbb ajándékok, hogy próbálják enyhíteni David fájdalmát és érezze, szeretik, úgy n tt a férfiban napról napra, percr l percre egyre jobban a gy lölet. Nem tudta elviselni a tényt, hogy Julie miatta halt meg, hogy fájdalmat, szenvedést okozott annak az embernek, akit mindennél jobban szeretett ezen a világon. Ahogy lassan fizikailag egyre er södött és rehabilitációs tornákon kezdett részt venni, melyeknek célja a baleset, valamint a közel három hetes kómás állapot miatti rendkívüli izomgyengeség helyrehozatala volt, minden percben csak Julie-ra tudott gondolni. Egész álló nap, az ébrenlét óráiban maga el tt látta a n arcát, amint a kocsiban csapódik össze-vissza, arca véres, haja zilált, szemeiben a rettegés árnya minden fényt elhamvaszt. Állandóan róla álmodott, újra és újra átélve az autóbaleset borzalmait, és mindig érezte az egész testét átjáró fájdalmat. Teljesen átizzadva, remegve tért ilyenkor magához. A gyógytornákon, amikor csak tehette, szándékosan fájdalmat okozott magának azzal, hogy egyszer törött karjára, másszor egyéb sajgó testrészeire esett. Minden porcikájában a szenvedést kívánta, mert annyira gy lölte önmagát.
Mikor megtudta, hogy Julie-t már elbúcsúztatták, csak még jobban összeomlott, mert úgy érezte, nem tudott t le méltó búcsút venni. A szül k borzalmasan érezték magukat, hogy Davidre ekkora csapásként hatott a hír. Próbálták megértetni vele, hogy nem tudhatták, mikor tér magához a kómából, és két hét után muszáj volt cselekedni. David megértette, nem haragudott rájuk, nem hibáztatta ket ezért. Csakis saját magát hibáztatta mindenért. Julie-t elhamvasztották, és a szül k megható gesztusként Lake Tahoe mély, kékeszöld vizébe szórták hamvait, hogy mindig közel lehessen így Davidhez, aki a kóma miatt nem volt jelen a búcsúszertartáson.
David ezután már csak tolószékben tudott közlekedni.
Úgy vonszolta magát a kórház folyosóján, mint egy zött, sötét lidérc. Minden karmozdulata, mely el rehajtotta t, egy-egy tompa ütés volt élete romjain. Nem elektromos tolószéket kapott, hogy karjai meger södjenek. Úgy érezte, hogy minden eltelt másodperccel egyre jobban s södik benne a nyomás, mintha lassan kiszívnák bel le az összes leveg t, az életer t – azt a csekélyt is – és ahogy csökkent a bels összetartó er , úgy roppant szét a hatalmas teher alatt. A teher pedig egyre jobban n tt, ahogy mélyebbre és mélyebbre temette magát gyötrelmes szomorúságában.
Július végén hagyhatta el a kórházat.
Pár órás repül út után megérkezett Carson Citybe, ahol egyik barátja, Roger fogadta. Segített neki beülni az autóba, de a Lake Tahoe-ig vezet úton pár szónál többet nem váltottak. David
egyre idegesebben fogadta a sajnálkozásokat, de nem akarta megbántani barátját. Egyszer en csak egyedül akart lenni, egyedül, hogy csöndes magányában teljesen megmerítkezzen az öngy lölet és az elhagyatottság borzalmas poklában. A házhoz érve David úgy érezte, mintha csak tegnap hajtottak volna ki onnan. Kettesben, boldogan, reményekkel telve az Julie-jával. Eltartott némi ideig, amíg a ház ajtaja el tti lépcs fokokon sikerült felverg dnie Davidnek, barátja egy széles falapot fektetve a lépcs kre próbálta segíteni a férfit.
– Muszáj lesz átalakítani a házat, Dave, tudod jól – jegyezte meg Roger olyan gyengéden és óvatosan, ahogy csak tudta.
– Tudom – bólintott David és lassan begurult tolószékével a hallba.
Odabent dereng félhomály fogadta, barátja gyorsan az ablakokhoz sietett és elhúzta a függönyöket. A ragyogó napsütés utolsó sugarai ömlöttek be a tó fel l, a nap alsó szegélye már a ház mögötti hegyek csúcsait színezte vérvörösre. A házban halványan még érezni lehetett Julie parfümjének illatát, de az élet finom vibrálása már megsz nt létezni a komorrá vált falak közt. David szeme megtelt könnyel, ahogy végignézett a hall és a nappali bútorzatán. Felelevenedtek benne az emlékek, minden egyes képkocka egy-egy mély vágásként érte lelkét.
– Szeretnék egyedül lenni – mondta David a barátjának az ablakokhoz gurulva.
– Hát persze. Megértelek – barátja leguggolt hozzá, belenézett a fekete karikákkal keretezett könnyes szempárba. – Ha szükséged van bámire, csak hívj, rendben? Katie-vel átjövünk és mindenben segítünk.
David nem tudott tovább barátja szemébe nézni, a tölgyfapadló hullámos mintáit nézte és bólintott egyet. Egy perc múlva hallotta, amint Roger autója lassan távolodik, majd az üres házban rátelepedett a csöndes magány.
A falak hirtelen elképeszt súllyal kezdték összenyomni t, sokkal nagyobb szorítást érzett itt, mint a kórházban. A csönd nyomasztó, rideg fátyla fullasztóan borult rá. Karjai élettelenül lógtak a tolószék nagy, gumiabroncsos kerekei mellett, egyetlen lába kicsavart pózban, kicsit oldalasan lógott a padlóra. David végignézett összetört testén, amely még mindig olyan idegennek hatott; nem akarta elfogadni, hogy már ilyen. Tekintete lassan kúszott fel az el tte lév ablaktábla aljáig, félve pillantott egyre feljebb, mert tudta, hogy amint meglátja a fényt, mely t le már olyan távoli, egyb l zokogni kezd. A tóról az alábukó nap utolsó sugarai ragyogtak arcába, és ez szinte égette megkínzott arcának érdes b rét.
David keserves sírásban tört ki, ahogy látta maga el tt Julie-t, amint a kertben, a grill el tt az árnyékban süti a steaket, testét lenge selymes ruha öleli, haja vidáman játszik a szell vel, és kezével int neki, hogy menjen ki hozzá.
De Julie nem volt ott.
A grill üresen, elhagyatottan állt. Elfordult a látványtól és a nappaliban szétnézve meglátta az emeletre vezet lépcs sort. Elfogta a vágy, hogy felmenjen a hálószobába, ahol annyi boldog órát töltöttek, hogy bemenjen a gardróbba és érezze Julie ruháinak finom, tiszta illatát. És hogy a fürd szobába érve meglássa a nagy masszázskádat, ahol olyan sok romantikus, gyertyafényes, és vörösborral édesített percet töltöttek el. Mágnesként vonzotta a széles fa lépcs sor, de ahogy a tolószék kerekei beleütköztek a legalsó lépcs fokba, David majdnem el reborult. Dühbe gurult, mert tudta, hogy nem fog tudni felmenni az emeletre, nem érezheti, nem tapinthatja, nem látja Julie intim emlékeit, melyek csakis el tte nem voltak titkok. Nagyot fújt, próbált dacolni a helyzet kegyetlenségével, majd elhatározta magát, és el revágódott.
Kis híja volt csak, hogy nem fejelte meg az egyik lépcs fokot. Makacs elszántsággal elhatározta, hogy ha kell, felkúszik az emeletre. Ereje meg se közelítette régi önmagát, a balesetben eltört karja már meggyógyult, de még így is tompa, zsibbadt fájdalom lüktetett benne. Körmeit belevájta a lépcs kbe, minden erejét megfeszítve próbált egyre feljebb haladni, fel Julie-hoz. Mert tudta, hogy Julie ott vár rá fönt, várja t az illatával, a tükörben megcsillanó haja
lágyságával, teste minden porcikáját ölel finom ruháival és a megannyi emlékkel, mely intimitásba borította a hálószobát.
De képtelen volt tovább mászni. Alig jutott fel pár lépcs fokot. Érezte, ahogy kezd el tte elhomályosulni a világ. Minden vágya az volt, hogy fönt legyen, azonban karjai nem engedelmeskedtek agya kínzó parancsának. Visszazuhant a tolószék mellé és keserves zokogásba kezdett. Gy lölete ismét heves lángra lobbant.
– Basszameg! A kurva életbe! – ordibálta, hogy az egész nappali belezengett, jobb kezét ökölbe szorítva elkeseredetten ütni, verni kezdte a lépcs t. – Hogy omlanál össze, te szar, rohadék...
Szemeib l patakokban folytak a könnyek, arcát izzadságcseppek gyöngyözték, jobb keze már feldagadt a céltalan és értelmetlen ütlegt l, mellyel legnagyobb ellenségét, a lépcs sort büntette. Ahogy kifáradt, nagyokat lihegve, öklét szorongatva elterült a padlón és a plafont bámulta. Lassan feltápászkodott és a felborult tolószéket magához húzta. Üggyel-bajjal visszamászott, de annyira kimerült, hogy percekig csak lógatta karjait és várt, hogy szívverése lecsillapodjon. Szívverés. Minek dobog még mindig, mi értelme van ennek? Nem tudott lecsillapodni, hiszen olyan heves gy lölet és önmarcangoló viharok dúltak benne, melyek hatalmas hullámokat gerjesztettek, és szívében a vér vadul tajtékzott.
Szétnézett maga körül és megpillantotta a nappaliban azt a polcrendszert, melyet még közösen terveztek Julie-val. A polcokon könyvek és olyan dísztárgyak sorakoztak, melyeket utazásaik során szereztek a világ különböz tájairól. Kagylófüzér a Seychelle-szigetekr l, faragott márvány dísztárgyak és kancsók Görögországból, népm vészeti alkotások Afrikából, Ázsiából és Dél-Amerika egyes országaiból. És természetesen fényképek szép, fekete, vagy éppen lakozott fa keretben. Ahogy David közelebb gurult a polchoz, kutató keze ügyébe akadt az egyik kedvenc képe Julie-ról. A Seychelle-szigeteken töltött mézeshetek alatt készült. Julie a hófehér homokos tengerparton ült, háttérben a lenyugvó nap utolsó sugarai koralltelepeket festettek az égre, s álomszer aurával vették körül a n gyönyör arcát, mosolyát egészen angyalivá varázsolták, szemei olyan kéken ragyogtak, mely csakis egy boldog n i szempár csillogása lehetett. Mennyire kimondhatatlanul boldogok voltak akkor! David szörnyen egyedül érezte magát, magába roskadva ölelte a fényképet, szorította megtört testéhez és szemét behunyva elképzelte, hogy gyönyör feleségét öleli ismét. A képkeret éles csücske fájdalmasan feszült hasának. Julie pedig nem volt sehol.
– Bocsáss meg... kérlek, bocsáss meg nekem... annyira szeretlek... olyan iszonyúan hiányzol... nagyon sajnálom, szerelmem) – mormolta alig halhatóan, akár egy imát.
A képet visszatette a polcra, szertartásos alapossággal szinte milliméterre pontosan rakta a helyére. Úgy érezte, nincs joga hozzá, hogy könyörögjön Julie-nak, nincs joga hozzá, hogy ölelje a fényképét. Nincs joga, hiszen ölte meg. A tolószék karfájára könyökölt, arcát kezeibe temette és távolról szemlélte a képet, megigézve várta a pillanatot, mikor mozdul meg rajta Julie, lép ki a sötét keret közül és öleli t meg.
De semmi nem történt.
David nem volt képes tovább ott maradni. Tolószékébe, mint egyetlen nyomorult támaszába kapaszkodva megfordult, és a nappali azon vége felé gurult, ahonnan az ebédl és a konyha nyelt. Ekkor látta meg szeme sarkából azt, amit addig valószín leg tudat alatt direkt nem akart észrevenni. Azt, ami még Julie fényképénél is jobban marta lelkét.
A falon, mely elé mer legesen egy nagy L alakú ül garnitúra volt téve, ott lógott az a megmagyarázhatatlanul igéz tájkép, melyet évekkel ezel tt látott abban a galériában. A kép, ami varázslatos kapocs volt éveken át kettejük között. David keze görcsbe rándult, amint megpillantotta a festményt. Elöntötték az emlékek és érzelmek. Lassan a kép közelébe gurult és remeg kezét kinyújtva, ujjaival lassan megérintette a vásznat. Ahogy végigsimította a színes felületet, könnyek öntötték el véreres szemét. Minden apró ecsetvonásban feleségét kereste,
minden színfoltban t látta meg. Kibírhatatlan súllyal kezdte szétnyomni megkínzott lelkét a szenvedés magánya. Egy pillanatra arra gondolt, szerelme fest helyébe gurul, de érezte, ha ezt megtenné, ott helyben szívrohamot kapna.
– Julie ez.... ez nekem nem megy... nélküled nem... –körmeivel óvatosan végigszántotta a festményt, ölelésre emelte karjait, de csak az üres leveg t tapintotta. – Nincs értelme... tovább élnem.
Az öngyilkosság csábító gondolata, mint egy sebes, rideg széllökés futott át agyán, és minden idegszálát fagyos dermedtségbe kényszerítette. Mi értelme olyan életet élni, amelynek egyetlen percét sem töltheti azzal, akivel szeretné? Mi értelme olyan életet élni, amiben csak a maró bánat és az iszonyatos, napról-napra növekv teher marad, míg egy napon, sok évvel kés bb végre meghal is? Mi értelme minden további szívdobbanásnak és leveg vételnek, ha nincs kiért élni?
David elhatározta magát. Véget vet szenvedéseinek. Bárhol is van Julie, ugyanoda kerül, és végre újra együtt lesznek. Remélte, hogy Julie megbocsát majd neki. Rápillantva a polcon álló fényképre, arra a sugárzó szépségre, aki egykor a felesége volt, a halál egyre nagyobb vággyal fonta t körbe.
A nappali asztalához gurult, papírt kerített és tollat. Percekig csak meredt az üres lapra, nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Gyorsan alkonyodni kezdett, így egyre halványabb derengésben merült el az öngyilkosság mámoros tébolyában. Hogyan búcsúzzon el? Mit írjon azoknak az embereknek, akik szeretik t, akiknek fontos? Hogyan értesse meg velük tettének okát? Válaszok nem érkeztek, csak a mindent elönt sötét üresség rekedt meg a falak közt. Néma magányba merevedve teltek a percek. Végül aztán hagyta, hogy kiégett érzelmei vezessék kezét. A búcsúlevél így szólt:
Elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek. En vagyok a felel s Julie haláláért! Anyu, örökké hálás leszek neked azért, hogy életet
adtál és szeretetben neveltél fel. Mindent megadtál nekem, amit csak egy gyermek kívánhat! Kérlek, bocsásd meg, hogy magadra
hagylak, és ezzel fájdalmat okozok neked!
David Mire a rövid levél végére ért, újra zokogásban tört ki. Még jobban gy lölte magát, amiért a másik legfontosabb n nek, édesanyjának is szenvedést okoz. De David elhatározta magát, semmi nem állíthatta meg. A papírlapot zsebébe gy rve kinézett a tóra, melyre már leereszkedett az éjszaka bús fátyla. Eszébe jutott, hogy Julie hamvait a tóba szórták, úgy döntött, minél közelebb akar lenni hozzá, abban a pillanatban. A nappaliból széles, üvegezett ajtó nyílt a kertre. David kinyitotta, és arcába kapott a h s éjszakai leveg . Tücskök ciripeltek, a szell lágyan járta át a kert fáit, bokrait, virágok illata lengte be a környéket, de David csak a halál csábító szagát érezte meg. Egy tágas, kövekkel kirakott terasz nyújtózott a nappali el tt, melyr l két lépcs fok vezetett le a fövenyre. David nem tör dve az esés veszélyeivel nekilódult, és ahogy a tolószék kerekei a lépcs fok szélére értek, kifordult alóla az egész, és nagyot csapódott a kert füvére. Édes volt a fájdalom, mely átjárta testét, szinte élvezte a büntetést. A tolószék a lépcs sor alján várta, mint egy séges útitárs, akivel kéz a kézben haladnak a halálba. Odakínlódta magát hozzá, er sen megkapaszkodva a karfában nagyot nyögve felhúzódzkodott. Már koromsötét vette körül, kezdett kissé fázni. Az égen megjelentek a csillagok, melyeket annyiszor nézegettek Julie-val, valamint a hold sápadt arca is felt nt a szemközti hegyek fölé emelkedve. Egy tolószék és a hold, ezek voltak ketten néma szemtanúi az elkeseredett férfi szenvedéseinek.
A föveny végére érve David a tolószéket a stég felé irányította. A falapok recsegtek, kissé nyikorogtak, ahogy lassan végiggurult rajtuk. A stég vagy húsz méterre nyúlt be a tó vize fölé, minden egyes méterrel egyre közelebb került a megváltást jelent halálhoz. Rendkívül gyorsan besötétedett. A csillagok egyre élénkebben ragyogtak. Halk fodrozódás és a stég cölöpjeihez oda-odakoccanó csónak hangja törte meg a nyomasztóvá vált csendet. A hold teljes, rideg szépségét megmutatta, egyetlen felh sem állt a vakító fehér ragyogás útjába. A tó nyugodt, sima víztükre, akár egy nagy, kifeszített fekete selyemfátyol, tompán tükrözte vissza a hold sápadtságát.
David a stég végére érve tekintetét végighordozta az éjszaka leple mögé bújt tájon. Hallgatta az est sajátos hangjait, figyelt minden neszre, tüdejét teleszívta a h s leveg vel. Önmarcangolása és gy lölete kissé alábbhagyott, a fájdalom ugyan marcangolta szívét, de a heves érzelmek átadták helyüket egyfajta nyugodt, beletör dött elszántságnak. Meg akart halni. Halálában osztozni kívánt azzal a n vel, akinek halálát okozta. Úgy döntött, beleveti magát a vízbe, és majd a h s habok alatt tüdejét teleszívja vízzel, hogy szétfeszítse ezt a beteg, nyomorult testet, szétroppantva szívét a nyomás, hogy megcsonkított lelke végre kiszakadhasson, és Julie tóba szórt hamvaival, a n szellemével egyesülhessen. Úgy érezte, van valami igazságtétel abban, hogy a fulladásos halált választotta. A leveg az élet, a szabadság szimbóluma, a víz az érzelmek megtestesít je. Úgy gondolta, ha Julie ezt látja, végignézi, akkor némileg kiengesztelheti a n t, akinek ekkora szenvedést okozott.
Zsebéb l kivette a papírt, melyre búcsúszavait írta. A hold jeges fényében még egyszer átolvasta a sorokat, majd összehajtotta, és a tolószék karfája alá, egy kis résbe helyezte, hogy el ne fújhassa egy feltámadó szell . Megtapogatta fejét, szemét, melyet könny áztatott, mellkasát, melyben szíve hevesen vert. Nem félt a haláltól, mindennél jobban vágyott a fulladás kínjára, mert ez végre leveszi vállairól az iszonyú terhet.
– Annyira nagyon sajnálom, Julie – súgta halkan a tó felé, mintha feleségéhez beszélne. – Olyan nagyon szeretlek.
Tolószékével egészen közel állt meg a stég végéhez. Csupán karjaival kellett meglöknie magát, a többi a gravitáció dolga. Mély leveg t vett, lassan kifújta és felkészült a zuhanásra. Egy perc múlva már halott leszek én is – gondolta magában. Csupán egy perc és vége. Lenézett az alatta ringatózó sima, fekete tömegre, ellenállhatatlanul vonzó volt ez a rideg, sima felület.
– Megyek hozzád, szerelmem – súgta, szemeit behunyta és vékony könnypatak futott végig arcán.
Karjai megfeszültek, ahogy er lködve elhelyezkedett. Egy kis lökés és már lent is vagyok – gondolta David. Elszántan kifújta a leveg t tüdejéb l, készen állt.
Váratlanul egy szélroham visszataszította t a tolószékbe.
Pár centit hátra gurult, ahogy teste hátraesett. Újra visszagurította magát a stég végéhez, karjai görcsösen kapaszkodtak a karfába, egyetlen, nyomorékká vált lábára ügyetlenül támaszkodva próbált felegyenesedni. Behunyta szemét.
Újabb szélroham söpört végig a tájon. A tó fel l jött, hideg leveg t hozva magával, szinte ráfagyasztva a könnyeket David arcára. A szélben mintha meghallott volna valamit. Kinyitotta a szemét, feszülten figyelt. Csupán a mély, mindent átható csöndet hallotta. Egy harmadik szélroham is végigzúgott a parton, er sebb, mint az el kett , és most már biztos volt benne, hogy meghallotta. Valaki t szólította! De olyan er tlenül, és a hang olyan gyorsan elhalt, hogy nem lehetett ebben teljesen biztos. Képzel döm, mi ez az egész?! – kérdezte magától. Újabb hideg légáramlat tornyosult fel el tte és szántotta végig arcát, és akkor tisztán és érthet en, kétséget kizáróan meghallotta.
– Daaaviiiid... – lágy szell vé csillapodott a zúgás.
A férfi úgy kapaszkodott tolószéke karfáiba, hogy szinte lefejtette róla a borítást. Hátrad lve a székben, leveg t se véve, szemeit tágra nyitva figyelt a sötétségbe. Percek teltek el így, de a szél
nem támadt fel újra. Mi a franc volt ez? – töprengett David, de csakis feldúlt lelkének és megborult elméjének tulajdonította a dolgot. Ahogy el re meredt a hold felé, annak vízen fodrozódó sápadt-beteg ragyogása hirtelen, lassan mozogni kezdett. Mint amikor forró táj felett vibrál a leveg , úgy kezdett a fehérség egyre jobban vibrálni. A tó vize teljesen nyugodt volt, de a tükörkép vadul rázkódott el tte.
Majd egyszerre mintha egy vékony, er s, fehéren izzó fénypászma kitört volna ebb l a ragyogásból. A fény egyre jobban növekedett, közelített Davidhez. A férfi kissé hátragurult székével, mert kezdett megrémülni. Ha nem a saját szemével látja, el sem hiszi, hogy a hold tükröz fényéb l egy kicsi, de rendkívül er sen izzó rész kivált és felé indult a vízen át. A fénytömeg lassan bizonytalan formájú testté kezdett válni, áthatolhatatlan, ragyogó fényoszloppá
ve.
– Daaaviiiid... – hangzott fel a halk, szell zúgásra emlékeztet hang a tó fel l.
A fényesség hirtelen egészen emberszer alakká vált, ahogy már csak alig tíz méterre lehetett a stégt l. David ereiben megfagyott a vér a rémülett l, gondolkodni, leveg t venni se bírt, olyan leny gözve és halálos rettegésbe taszítva fúródott egyre hátrébb a tolószék háttámlájába.
A fényes test már csupán öt méterre volt a férfit l.
Kétségkívül emberi alakká állt össze, hosszú, elnyújtott fénytömeg volt, melynek határozott vonalai körül mintha megremegett volna a leveg . Élesen látni lehetett fényb l álló lábait, karjait, fejét, és a fején mintha dús hajszer fényfonat n tt volna. Úgy nézett ki, mint egy ragyogó fehér fényb l álló n i szellemalak. Arcának részleteit nem lehetett látni, de ahogy apránként közelebb lebegett a férfihoz, úgy tisztult, élesedett egész valója.
A stég végéhez ért, mindössze két méterre lehetett Davidt l. Mintha lassan folyó ködb l lett volna az egész szellemalak, határozottan n i jelleget öltött. Ahogy ezt David felismerte, azonnal feleségét vélte felfedezni a fényben.
– Julie...? – szólalt meg döbbenett l elhaló hangon.
Az alak hangtalanul közelebb lebegett. Mikor karnyújtásnyi távolságra volt már, olyan hangon szólalt meg, melyet David addig még sosem hallott. A szél halk zúgásához, hegyi forrás lágy csobogásához, ágról lehulló virágszirom puha hangjához tudta volna leginkább hasonlítani. De határozottan n ies hang is vegyük ebbe az elképeszt rezgésbe, olyan finom, átható és selymes hangszín, mely mintha folyós masszából lett volna.
– Nem, David. Én nem vagyok.
A szellemalak döbbenetes alakja David el tt lebegve hirtelen élesebbé vált, arca finom részletei sokkal jobban kirajzolódtak, habár testének vonalai körül továbbra is mintha megolvadt volna a leveg . Egy percen belül ragyogó fehérségként sugárzó, páratlanul gyönyör n állt el tte. Arca teljesen ismeretlen volt David számára. Fehér fényteste karcsú, légiesen könnyed volt, ezt a ragyogást mintha fehér fényselyem burkolta volna be, egészen a stég aljáig érve takarta lábait. Vékony karjait maga mellett tartva mereven, mégis elképeszt könnyedséget sugározva magából állt a férfi el tt. Tekintete egyszerre volt rendkívül szép és elképeszt en megnyugtató. Szemei színét nem lehetett meghatározni, talán a fehér egy eddig ismeretlen árnyalata volt, mintha az eddig ismert színeken messze túln tt volna. Zavarba ejt en igéz szempár volt. Ajka telt volt és kedves, átható mosolyra húzódott, mintha Davidben régen látott ismer sét fedezte volna fel. Haja a sz ke és a hófehér bámulatos egyvelegével omlott vállaira, és folyton apró ringatózás futott végig rajta, mintha távoli világok szell je soha véget nem ér kísér je lenne. Egész lényéb l olyan béke és megnyugtató rezgés sugárzott ki, mely akár még a rettegés és gy lölet kovácsolta acélt is megolvaszthatta volna. Átható tekintetéb l és fénytestének minden porcikájából hihetetlen nyugalom, szelídség és szeretet áradt, ragyogó szemeib l olyan bölcsesség és intelligencia sugárzott, mely teljesen letaglózta Davidet. Kezdeti félelme nyomban elszállt, bár zavarodottsága és lelkét nyomasztó rült kínja semmit nem csillapodott.
–Ki vagy te? – kérdezte suttogva, mintha attól félt volna, hogy egy hangosabb szó eltünteti ezt a csodát.
– Hát még most sem ismersz meg engem, David? – szólalt meg lágy hangján az idegen, mosolya még szélesebbre húzódott. – Navina vagyok, a lelki segít d.
David nem értette, mire gondol a n . – Te egy... angyal vagy?
– Ó, nem! – nevetett Navina. Hangja olyan finom csengéssel szólt, akár egy szeret ölelés. – k egészen mások, mint én. Es nem vagyok meglepve, hogy nem ismersz rám, f leg azok után, amiken keresztülmentél.
David lehajtotta a fejét. A n olyan áthatón tekintett rá, mintha velejéig látna, mindent tudna róla. Nem volt képes ebbe a szempárba tovább nézni. Hirtelen puha, meleg érintést érzett a jobb vállán, mintha a nap áldásos melege simogatta volna. Felnézett és látta, hogy Navina vékony, kecses fénykezét a vállára tette, kedvesen és megnyugtatóan tekintett rá.
– Nem kell szégyellned magad azért, amit tenni akartál. Nem te vagy az egyetlen ember, aki a halálban látja minden probléma megoldását.
– Miért vagy itt? Meg akarod akadályozni, hogy megöljem magam?
– Nem, David – hajolt le mellé Navina, másik kezét a férfi véres öklére helyezte. Forróság ömlött szét a megkínzott kézfejen. – Ha így kívánod befejezni ezt az életedet, én ezt nem tudom megakadályozni. Szabad vagy. Azt teszel, amit szeretnél. Azért vagyok itt, mert Julie megkért rá, hogy segítsek neked. Segítsek meggyógyítani a sebeid.
Navina a fénykezét elhúzta David öklér l, a fért lélegzete is elállt a döbbenett l. Véres, felhasított b re teljesen meggyógyulj kellemes melegség ömlött szét a kézfejében. Ámulva nézett el bb saját magára, majd Navinára.
– Julie kért meg rá? – kérdezte izgatottan. – Mikor beszéltél vele?! Hol van?! Jól van?! Láthatom?!
Davidb l szinte kiszakadtak a kérdések, ahogy arra gondolt, hogy ez a csodás lény segíthet neki újra látni Julie-t. Körülöttük még mindig az éjszaka leple borult a csöndes tóra, de a férfi úgy érezte, hirtelen egészen más világba került.
– Nyugalom – szólalt meg szinte suttogva Navina. Elképeszt lágysággal mondta ki ezt a szót. – Természetesen jól van. De a mikor és hol az itt már nem játszik szerepet, David.
– Láthatom t? – könyörgött David, szemei könnybe lábadtak. – Ez csak rajtad múlik. Láthatod t, ha ezt akarod.
– Hogyan?! Bármit megteszek, kérlek, segíts!
Navina felegyenesedett és kissé eltávolodott a férfit l. Egy percig áthatóan nézett Davidre, szemeib l sugárzott a gyöngédség és szeretet.
– Ha látni szeretnéd t, el kell szakadnod a testedt l. – Úgy érted... haljak meg?
– Igen, David.
– Rendben van – szólalt meg pillanatnyi habozás nélkül. – Készen állok a halálra. Navina újból közelebb lépett Davidhez.
– Egy valamit azonban tudnod kell. Julie nem akarja, hogy most vele legyél. Még nem.
Tessék?! – h költ hátra David, úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. – Ezt meg hogy érted? – Julie nagyon bölcs, rendkívüli lélek. Tudja jól, hogy még nem szabad meghalnod. Élned kell még! Ezért vagyok itt, David. Julie megkért rá, hogy próbáljalak lebeszélni az öngyilkosságról.
– Nem szeret már? – kérdezte lehorgasztott fejjel David. – Tudom jól, hogy haragszik rám azért, amit vele tettem...
– Nem, David – Navina újból megérintette a férfi vállát. – Jobban szeret téged, mint bárki mást, jobban köt dik hozzád, mint akárki máshoz. Tudja, hogy neki ezt az életét ilyen formában kellett
