Károly (1697-1718) a hosszú északi háborúban megpróbálta a baltikumi svéd hatalmat

visszaállítani. Mint láttuk, az eredmény kataszrofális vereség lett, a svédek feladták Finnországot, s majd minden észak-német birtokukat. A svédek azonban még sokáig nem mondtak le hatalmuk visszaállításáról a térségben; az osztrák örökösödési és a hétéves háborút ugyanúgy megpróbálták a maguk javára kihasználni, mint az 1788-as orosz-török konfliktust. Eredményt azonban nem értek el, sőt, 1743- ban további német birtokokat is veszítettek.

A külpolitikai kudarcok után a század második felében már Svédországban is megkezdődtek a reformkísérletek. A felvilágosult intézkedések bevezetése III. Gusztáv (1772-

92) nevéhez fűződik. Svédország a 18. század elejétől a „szabadság korában” élt. A legfőbb

hatalmi szerv, a háromévente összehívott parlament jogkörébe tartozott a pénz- és hadügy, valamint a törvényalkotás kérdése, emellett ellenőrizhette királyát és a kormányzást vivő tanácsot. Ráadásul a svéd parlamentben képviselettel rendelkezett a lakosság döntő többségét kitévő szabad parasztság is. Ettől függetlenül azonban a vezető szerep a nemesség kezében volt, mely két nagy csoportra oszlott: a „sapkások”-at Oroszország, míg a „kalaposok”-at Franciaország támogatta. A frissen trónra lépő uralkodó e megosztottság megszüntetésével próbálta a királyi hatalom tekintélyét visszaállítani. A hadsereg támogatását élvezve 1772-ben puccsot hajtott végre, ezután új alkotmányt adott ki, melyben korlátozta a parlament jogait, kezébe vette a kinevezéseket, ellenőrizte a pénzügyeket és a hadsereget, majd a nyersanyagokban gazdag országban merkantilista gazdaságpolitikát vezetett be. De III. Gusztáv – kortársaitól eltérően – nem élt korlátlanul hatalmával, sőt, ha lehetett, a rendek segítségével kormányzott. 1774 és ‘81 között számos felvilágosult rendeletet léptetett életbe: minimálisra korlátozta a cenzúrát, vallásszabadságot adott a katolikusoknak, eltörölte az embertelen büntetéseket, a parasztságnak lehetővé tette a szabad birtokszerzést. A kultúráért rajongó uralkodó akadémiát szervezett, műtárgyakat vásárolt, drámákat írt és zenélt.

A hatalmában korlátozott nemesség azonban nem nézte jó szemmel királya tevékenységét, s mikor 1788-ban orosz háború tört ki – Nagy Katalin bujtogatására –, megtagadta az együttműködést királyával. Az ellenállást az uralkodó hamarosan felszámolta, de nemesei nem felejtettek: 1792 márciusában egy álarcosbálon halálos merényletet követtek el ellene.

Hollandia a 18. században

Hollandia a 18. század elejére sajátságos helyzetbe került. Annak ellenére, hogy Nyugat-

Európa legfejlettebb régiójának centrumában feküdt, s mintaállamnak számított, a század közepére – pedig minden háborúját sikerrel fejezte be – alulmaradt a hatalmi versengésben.

Ennek több okát állapíthatjuk meg. Az első az Egyesült Tartományok politikai berendezkedése volt. A tartományok a központi hatalommal szemben igyekeztek önállóságukat védelmezni, s mikor Orániai Vilmost angol királlyá választották, a perszonálunió s a király angliai távolléte kedvezett az ilyen törekvéseknek. Európa a 18. század elején az abszolutista törekvések kontinense lett, de Hollandiában éppen az ellenkező folyamat zajlott: a tartományok ellenálltak az abszolutizálási kísérleteknek. Dolguk nem volt igazán nehéz, mert az országban 1702 és 1747 között megint nem választottak kormányzót.

A század második felében ugyan ismét megerősödött az Orániaiak hatalma, de addigra az Egyesült Tartományok már elveszítették vezető szerepüket. A 18. századra az ország gazdasága is gyengélkedni kezdett. Ennek fő oka az volt, hogy a bankárok kezén felhalmozódó hatalmas összegeket ahelyett, hogy az iparosításra költötték volna, európai szövetségeseiknek –

néha ellenfeleiknek – kölcsönözték, esetleg a kereskedelembe fektették. Hosszú távra mindkét befektetés meglehetősen bizonytalanná vált. A kereskedelem azért, mert a 18. században az angolok látványos flottaépítési akciókba kezdtek, és a sikeres háborúkban kiterjesztett gyarmataik által kereskedelmi fölényhez jutottak. Ráadásul a legfontosabb holland érdekeltségek, melyek a Baltikumban és az Antillákon feküdtek, komoly veszélybe kerültek. A Baltikumban az orosz előretörés, az Antillákon pedig a francia-angol vetélkedés tette bizonytalanná a helyzetet. A szövetségesek támogatása sem volt a legjobb üzlet, mert hamar kiderült, hogy egy háborús siker, s ennek kiaknázása nem pusztán a pénztárca vastagságán múlik. Anglia a kontinensen Hollandia barátja volt, de ezt nem önzetlenül tette. Furcsa helyzet volt ez: Anglia a tengeren vetélytárs, míg a szárazföldön szövetséges lett. A londoni politikusok jól tudták, hogy kontinentális ellenfelüket, Franciaországot csak úgy tudják a tengerekről kiszorítani, ha a kontinensen is sakkban tartják. E célra kiválóan megfelelt Hollandia, mely a franciáktól joggal féltve függetlenségét, a britek mellé állt. Így a spanyol és az osztrák örökösödési háború angol oldalon magával rántotta az Egyesült Tartományokat, mely arra kényszerült, hogy nagy hadsereget tartson fegyverben, és sokszor brit érdekekért szenvedjen. Az ország kedvezőtlen helyzete miatt frontövezetté vált, s ennek következménye a katonai kiadások növekedése és a háborús pusztítás lett. Bár mindkét háborút a győztes oldalon fejezte be, jelentősebb nyereséget nem könyvelhetett el. Az, hogy a határövezet (barrière) erődeit katonákkal tölthette fel, s ezzel megteremtette a déli területek védelmét, csak újabb költségeket jelentett, s nem igazán volt nagy jutalom a hosszú háborús évekért. A kifulladás jelei már a század közepén jelentkeztek. Az országnak 1689-ben még 66 hadihajója volt, ez a szám egy évszázad múlva harmadára csökkent. Míg 1710-ben 130 ezer katonát tartott fegyverben, 1760- ban már nemigen futotta többre 40 ezernél. Hasonlóan riasztó volt a spanyol örökösödési háború alatti népességcsökkenés, s az a tény, hogy költségvetésének 75%-át katonai kiadásokra fordította. Bár tiszteletre méltóan sokáig kitartott, a nagyhatalmakkal való versenyfutásban az ország a 18. század közepére kimerült.

Dél-Európa a 18. században

Spanyolország

A spanyol nagyhatalom a 16. század végére túljutott delelőjén, s ezután a lassú hanyatlás százada következett. 1640-ben elszakadt Portugália, majd a harmincéves háborút lezáró békék csonkították meg a nagy múltú államot. 1648-ban az európai hatalmak szavatolták Hollandia függetlenségét, ráadásul 1659-ben megalázó egyezményt kellett kötnie a franciákkal. II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg halála után (1700) az osztrák Habsburgoknak nem sikerült a két birodalom újbóli egyesítése. A spanyol örökségért vívott háború osztrák sikereket hozott ugyan, de a nagyhatalmaknak nem állt érdekükben egy újabb Habsburg-világbirodalom létrehozása. Mikor I. József császár meghalt (1711), a Spanyolországban hadakozó Habsburg Károly előtt megnyílt a lehetőség a két trón egyesítésére. Anglia egy új nagyhatalomtól való félelmében kompromisszumos megoldást szorgalmazott, s az általa tető alá hozott utrechti (1713) és rastatti (1714) békék – a Franciaországgal való perszonálunió megtiltásával – XIV. Lajos unokájának, Anjou Fülöpnek kezén hagyták a Spanyol Királyságot. Spanyolországról leválasztották itáliai és belgiumi birtokait, ezzel visszaszorították a Pireneusi-félszigetre. V. Fülöp (1701-46) gyenge uralkodó volt, helyette a kormányzás második felesége, a pármai Farnese Erzsébet és minisztere Alberoni bíboros kezébe került. A spanyol külpolitika célját, az itáliai területek visszaszerzését is ők fogalmazták meg. A már eleve reménytelennek tűnő vállalkozás a nagyhatalmak ellenkezésébe ütközött, így az 1718-ban indított itáliai hadjárat kudarcba fulladt,

Alberoni megbukott. Ennek ellenére a hágai békében (1720) Erzsébet fia, Don Carlos Toscana, Párma és Piacenza várományosa lett. A következő akciót a spanyol diplomácia már jóval körültekintőbben tervezte meg. Az 1733-as francia-osztrák háborúban, mely a lengyel trón betöltése miatt robbant ki, a spanyolok a franciák mellé álltak, s Ausztria lekötöttségét kihasználva megszállták Nápolyt és Szicíliát. A bécsi béketárgyalásokon (1735) a spanyolok elérték, hogy megtarthassák régi-új szerzeményeiket, ám cserében le kellett mondaniuk a hágai békében nekik juttatott területekről. Ausztria azonban nem nyugodott bele a kudarcba, s minden európai háborút kihasznált, hogy visszavegye Itália déli részét, a spanyol Bourbonok azonban szilárdan tartották pozícióikat.

A nápolyi király III. Károly (1735-59) néven Don Carlos lett, aki óvatos, felvilágosult reformokkal próbálkozott, a hagyományosan erős nemesség kiváltságaihoz nem nyúlt, inkább az adminisztrációt és az igazságszolgáltatást reformálta. Eközben Spanyolországban bátyja, VI. Ferdinánd (1746-59) uralkodott, akinek erejét a tartományi önkormányzatok, valamint az egyházi hatalom elleni küzdelem és az ország pénzügyi helyzetének javítása kötötte le. III. Károly (spanyol király 1759-88) bátyja örökébe lépve már megkezdett reformokat tudott folytatni. Legfontosabb céljának a központi hatalom erősítését tartotta, ennek érdekében fellépett a nemesi tradíciók ellen (fegyverviselés, hagyományos ruházat tilalma), s változtatott a rideg spanyol etiketten. A válaszul kitört nemesi felkelést kíméletlenül elnyomta, s Aranda

grófnak, államminiszterének segítségével szigorú rendőri hálózatot hozott létre, hogy

megfékezze a virágzó banditákat és csempészeket. Mivel a reformokat a papság ellenezte, az uralkodó, ezt kihasználva, kulturális monopóliumuk megtörésére egyházellenes lépéseket kezdeményezett. Aranda gróf parancsára 1767-ben egyetlen nap alatt összegyűjtötték a jezsuitákat, s kitoloncolták őket az országból. A kolostorokat és az inkvizíciót állami felügyelet alá vették, s elrendelték az egyháziak adóztatását, de az egyházi befolyást – már csak azért is, mert kezében volt a földek közel harmada – nehéz volt csökkenteni. III. Károly kísérletet tett a hagyományosan monetáris-merkantilista gazdaság átalakítására. Fiziokrata elveket követve korlátozta a céhek kiváltságait, eltörölte a belső vámokat, szabaddá tette az eddig állami monopóliumnak számító amerikai kereskedelmet és támogatta a háziipart. Alatta épült ki

Madrid és számos más spanyol város. A belső reformok sikerére támaszkodva Spanyolország a

hétéves és az amerikai függetlenségi háborúba bekapcsolódva megpróbálta külső pozíciói egy részét visszaszerezni. A néha súlyos vereségekkel tarkított küzdelmek hoztak is némi eredményt (pl. Florida visszafoglalása), ám az angol nagyhatalom megtörése nem sikerült. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy Spanyolország a francia forradalom előestéjén biztatóbb képet festett, mint a 18. század elején.

Portugália

Az 1640-ben függetlenné vált Portugáliának a spanyol uralom alóli felszabadulás az Angliától való gazdasági függés kezdetét jelentette. Portugália borral látta el a szigetországot, s az angol textilipar felvevőpiacává vált. Az angol termékek elárasztották Brazíliát, a legfontosabb portugál gyarmatot is. A portugál gazdaságon a brazil arany sem tudott lendíteni, mivel annak döntő részét külföldi árura költötték, ráadásul mennyisége a század közepétől folyamatosan csökkent, s a kereskedelmi mérleg hiánnyal (deficittel) küzdött. Az ország és gyarmatainak viszonya amúgy is feszült volt, a spanyoloktól kapott Paraguayt például a jezsuita rend valósággal „magánbirtokának” tekintette, s ellenszegült az állami ellenőrzésnek. A gazdaság legeredményesebb rendbehozatali módjának az akkorra már sok helyütt idejétmúlt merkantilizmus bevezetése tűnt, s I. József (1750-77) alatt meg is kezdődtek a reformok. Portugália gyökeres átalakításának kísérlete Pombalnak, a király első miniszterének nevéhez

fűződik. A merkantilizmus bevezetésével aktív kereskedelmi mérleget igyekezett létrehozni. 1755-ben Királyi Kincstárat létesített, mely az ország pénzügyeit teljhatalommal ellenőrizte. A miniszter manufaktúrákat alapított, fejlesztette a brazil ültetvényeket és olyan kereskedelmi társaságokat szervezett, melyek a nemesség előtt is nyitva álltak. Az első miniszter szervezőkészségére igencsak szükség lett, mikor az 1755-ös földrengés következtében

Lisszabon romba dőlt. A város újjáépítését saját kezűleg irányította, pedig épp elegendő

feladata akadt (a hadsereg újjászervezése, a bürokrácia ésszerűsítése, iskolák százainak létrehozása és az új törvénykönyvek megalkottatása). 1758-ban elhatározta, hogy leszámol a gyarmati reformjaival és területcseréivel szembeforduló jezsuitákkal. Brazíliában pápa által küldött legátus vizitációja eredményeképp korlátozták a rend tevékenységét, majd egy király elleni merényletben bűnrészességgel vádolva őket, 1759-ben Portugáliában feloszlatták szervezetüket, s vagyonukat szekularizálták (kisajátították). Ezek után, hogy az egyházat is ellenőrizhesse, Pombal a Szentszékkel is megszakította a kapcsolatokat. Spanyol kortársaihoz hasonlóan támadást intézett a nemesség ellen; képviselőiket eltávolította a politikai és a katonai vezetésből, s hogy lehetséges ellenkezésüket csírájában elfojthassa, rendőrséget szervezett. A pombali reformok azonban a király halála után véget értek, a miniszter megbukott, s Mária királyné (1777-1816) visszatért az első miniszter előtti korszak kormányzati modelljéhez.

A 18. századi Itália a többi dél-európai államhoz hasonlóan lassan elmaradt a fejlődés élvonalától. A széttagolt félsziget továbbra is a nagyhatalmak osztozkodásának célpontja volt, s az európai kultúra egyik központjának számított, ám a korábban oly jelentős gazdasági erővel bíró városok alulmaradtak a piacokért folyó versengésben. A politikai széttagoltság következményeit tovább súlyosbította az Észak és Dél közötti jelentős ellentmondás.

Északon itt-ott az államokat modern elképzelésekkel rendelkező, s gyakorlati eredményeket felmutató államférfiak vezették (pl. II. Lipót Toscanát), míg a Dél továbbra is feudális kötöttségekkel és gazdasági elmaradottsággal sújtott régió maradt. Az 1735-től spanyol

Bourbonok által kormányzott Nápoly-szicíliai Királyságban III. Károly alatt elkezdődtek

ugyan a reformok, de fia, IV. Ferdinánd (1759-1825) alatt fokozatosan elhaltak, s a Bourbonok országa a század fordulóján már Európa egyik legkonzervatívabb államának számított. A középen fekvő Pápai Állam is nehéz jövő elé nézett a felvilágosodás korában. Európa egyre több országában korlátozták az egyházi befolyást, a század második felében kiűzték a

jezsuitákat, melynek következtében a rendet XIV. Kelemen 1773-ban kénytelen volt feloszlatni. (Működését 1814-ben kezdhette újra.) Észak államai közül kiemelkedett Piemont,

mely 1720-ban Ausztriával cserélve megszerezte Szardíniát, s ezután királyai – elsősorban III. Károly Emánuel (1730-73) – folyamatos reformokkal erősítették államukat, talán még nem is sejtve, hogy a 19. században az kulcsszerepet játszik majd az olasz egység megteremtésében. A másik, a reformokban élen járó állam a Habsburg vezetésű Toscana volt, melynek szerepével a későbbiekben részletesebben foglalkozunk. Itt azonban feltétlenül érdemes azt jeleznünk, hogy a spanyol örökösödési háború után a félsziget északi részén tovább erősödött a Habsburg- befolyás, mely csúcspontját a napóleoni háborúk után érte el. A nagy múltú Velence, bár a 17. század végén a Szent Liga tagjaként még szerepet vállalt a törökellenes harcokban, hatalmi állását már nem tudta feltámasztani. A világkereskedelmi rendszer létrejöttével a földközi- tengeri kereskedelem szerepe csökkent, s megkezdődött az angol flotta behatolása a régióba. A velencei gazdaság megrendült, s ezzel párhuzamosan a köztársaság elveszítette jelentőségét.

Lengyelország a 18. században

A 18. századi, rendi anarchiába süllyedő Lengyelország már csak árnyéka volt az