TÖRTÉNELEM
HERBER • MARTOS • MOSS • TISZA
4
Szerzők:
Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László Az egyetemes részeket szakmailag bírálta:
Dr. Pohár János, egyetemi docens Címlapterv: Varga Tamás
A borítón Rubens. IV. Henrik és Medici Mária házassága (részlet) A könyvet tervezte: Lengyel János
Fotó–reprodukció: Fábián Olga A Soros Alapítvány
és az V. kerületi Önkormányzat támogatásával készült a Print–Tech Kft. gondozásában
ISBN: 963 04 5622 2
© Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László Kiadja a Reáltanoda Alapítvány, 1995
Műszaki szerkesztő: Lengyel János Szedés: Print–Tech Kft. Felelős vezető: Tóth István
Nyomás: Kner Nyomda Rt., Gyomaendrőd Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató
EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG
a 16. században
A földrajzi felfedezések és hatásaik
Felfedezések és gyarmatosítások
A 15. század közepétől Európa nyugati fele kezdett kilábalni a középkori válságból. Megerősödött a városok gazdasága, megélénkült a kereskedelem. Ritkábbá váltak a nagy éhínségek és a nyomukban fellépő járványok. Véget ért a francia-angol „százéves háború”, az angol „rózsák háborúja” pedig már csak az uralkodó elit „belügye” volt. Mérséklődtek a társadalmi konfliktusok, megritkultak a városi szegények és a parasztok felkelései, növekedésnek indult a népesség. Mindez nem hagyta érintetlenül az államot sem, megerősödött a központi, királyi hatalom és megkezdődött a „nemzetállamok” formálódása.
A Nyugat talpra állása újabb, minden korábbinál nagyobb szükségleteket teremtett. Mindenekelőtt fokozódott Európa „aranyéhsége”, megnőtt a fejlődő gazdaság nemesfémpénz-igénye, és ez érvényes volt a fejedelmi udvarok és az egyház esetében is. Újabb mozgatórugója volt a felfedezéseknek a keleti, főként indiai fűszerek és luxuscikkek iránti igény, de olyan hétköznapibb árukra is óriási volt a kereslet, mint a cukor, a gabona és a fa. Az állandóan növekvő szükségletek és a gyors meggazdagodás lehetősége Nyugaton felélesztette az egyéni vállalkozó szellemet. A reconquista lovagjai nem maradtak feladat nélkül, a firenzei és genovai bankárok biztosították a hajóutak pénzügyi hátterét, és már indulhattak is a távoli ismeretlen meghódítására. Így lett a földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás a spanyol és a portugál
reconquista folytatása. A katolikus királyok célja a keresztény hit terjesztése és a legendás
afrikai „János pap országának” (a legendák mögött ekkor a kopt keresztény Etiópia húzódott meg) megtalálása volt. Ezzel a hatalmas és gazdag királysággal szövetkezve remélték a portugálok és spanyolok, hogy két tűz közé szoríthatják a mozlimokat.
Miért kellett új utakat keresni Kelet felé? Azért, mert a hagyományos levantei kereskedelem már nem felelt meg az új igényeknek. A Fekete-tenger kikötővárosait Timur Lenk még 1395–ben leromboltatta, és közép-ázsiai birodalmának felbomlása után a hatalmi vákuumban válsággal küszködő mozlim kisállamok maradtak. Így a Közép-Ázsián át vezető kereskedelmi útvonal (a „mongol út”) bizonytalanná, tehát drágává vált. A Közel-Keleten és Egyiptomon keresztül zajló indiai kereskedelmet az arabok monopolizálták és lefölözték az ebből származó hasznot, amire az európai terjedő pénzgazdaságnak igencsak szüksége lett volna. Új utak keresésére ösztönzött a török expanzió is. Az Oszmán Birodalom a 16. század első harmadában ellenőrzése alá vonta a legfontosabb közel-keleti és észak-afrikai szárazföldi útvonalakat, és valósággal gyűrűbe fogta a Földközi-tenger medencéjét. Bár a közkeletű felfogással ellentétben a törökök nem zárták le a kereskedelmi utakat, sőt a vámbevételek miatt nagyon is érdekeltek voltak a levantei kereskedelem fenntartásában, ezt a kereskedelmet azonban már Velence monopolizálta, s jóllehet rendszeresen vívott háborút a törökökkel a Földközi-tenger keleti medencéje feletti uralomért, de a békekötésekben továbbra is sikerült kedvező kereskedelmi szerződést kötnie a szultánokkal. Ez is új utak felfedezésére ösztönözte a lemaradt vetélytársakat.
A portugálok kezdik
A felfedezések elindítói a legkedvezőbb helyzetben lévő portugálok voltak. A Tengerész
Henrik által alapított sagresi tengerészeti iskola ösztönözte a felfedezéseket és hódításokat. A
pénzügyi hátteret a firenzei bankárok biztosították, akik Velence monopóliumát akarták megtörni. A portugálok eltanulták az araboktól a part menti hajózás tudományát, használták az iránytűt és sokat fejlődött a földrajzi helymeghatározás is. Ők jártak élen a tengerjáró hajók tökéletesítésében is. Az új, könnyen kezelhető és gyors hajótípus, a karavella tette lehetővé a nyílt tengeri utazásokat. Ez a kis, két-, de gyakrabban háromárbocos vitorlás mindössze 20 méter hosszú és 6-7 méter széles volt, legénysége kb. 25 főből állt. A másik típus, a nao mintegy 27 méter hosszú és 8 méter széles volt. A hajóorrban egy kisebb, háromszög alakú felépítmény kapott helyet, a tatra pedig egy több fedélzetből álló magas felépítmény került, ahol néhány ágyút is elhelyeztek.
A portugálok közvetlen utat kerestek a Szaharától délre fekvő aranybányákhoz és Indiába. A kontinens megkerülése csak azután sikerült nekik, miután kiismerték az uralkodó szeleket és áramlatokat. 1415–ben elfoglalták az észak–afrikai Ceutát, de több mint egy fél évszázad kellett ahhoz, hogy elérjék az Egyenlítőt (1469). Az 1480-as évek elején túljutottak a Baktérítőn, így már alig több mint 1000 kilométer választotta el őket az Indiai-óceántól, mikor 1483-ban Kolumbusz Kristóf, egy genovai (más források szerint katalóniai) tengerész fantasztikus tervvel állt a portugál király elé: azt javasolta, hogy nyugat felé hajózva, Afrika megkerülése nélkül érjék el Indiát és Kínát. Mintegy 7000 km-t akart ismeretlen vizeken megtenni akkor, amikor mások legfeljebb 1200 km-re merészkedtek ki a nyílt óceánra. A portugál király nem volt hajlandó támogatni ezt a tervet, ezért Kolumbusz a spanyol udvarba ment, hogy ott találjon támogatókat. A portugálok ezután is a hagyományos útvonalon próbálkoztak. Bartolomëu Diaz 1487-ben el is érte Afrika déli csücskét, a Vihar-fokot (II. János portugál király utólag az optimista Jóreménység foka névre keresztelte át) és kijutott az Indiai-óceánra, de fáradt emberei visszafordulásra kényszerítették. 1497 júliusában négy hajóval és 170 emberrel indult el Vasco da Gama Indiába, és 1498 májusában elérte Kalikutnál India partjait. Csekély ajándékai nem bűvölték el Kalikut uralkodóját, és a mozlim kereskedők ellenséges magatartása miatt hamarosan vissza kellett térnie, s az utat csak 55-en élték túl.
Szerény tőkeerejükből következően a portugálok békés eszközökkel nemigen rendíthették volna meg az arabok kereskedelmi pozícióit az Indiai–óceánon. Más eszközt választottak. Vasco da Gama 1502-ben 20 hajóval és 800 emberrel indult vissza Indiába, hogy a mozlimok kereskedelmi monopóliumát megtörje. Hamarosan a portugálok uralták az óceánt, az Arab-tenger csupán földrajzi névvé vált. A portugálok szerencséjére az arabok már gyengék voltak, az Oszmán Birodalom igazából kontinentális hatalom maradt, a kínaiak „hazamentek”, s 1433 után nem is indítottak hajókat az Indiai-óceánra. 1512–ben érték el a portugálok a mesés
Fűszer-szigeteket (Malukku–szk.) az Indonéz-szigetvilágban, ahol megvetették a század végéig
fennálló uralmuk alapjait. Elsőként jutottak el 1516-ban Kínába és 1543-ban Japánba.
A felfedezések második hulláma: a spanyolok
Spanyolország megkésve kapcsolódott be a felfedezésekbe, hiszen Kasztília és Aragónia egyesítése, a reconquista utolsó rohamai lekötötték az ország energiáit. Úgyhogy amikor Izabella királynő támogatta Kolumbuszt, ezt inkább Granada visszafoglalása miatt érzett örömében tette, mintsem a siker reményében. Nagyvonalúan kinevezte őt admirálisnak, valamint a felfedezendő területek kormányzójának. Így indulhatott el Kolumbusz Kristóf 1492.
augusztus 3-án Palos kikötőjéből három hajóval és 90 tengerésszel nyugat felé. Október 12-én szálltak partra a Bahama-szigetcsoporthoz tartozó Guanahani szigetén, melyet San Salvadornak (Megváltó) neveztek el. Első útján felfedezte még a Bahamák néhány szigetét, Kubát és Hispaniolát is. Szegényes expedíció volt ez: a legnagyobb hajó, a háromárbocos Santa
María, amely egyébként odaveszett, 150 tonnás nao volt, 40 főnyi legénysége a fedélzeten főzött
és aludt, csak Kolumbusz kapott egy szűk kabint. A másik két hajó, a Pinta és Nina kb. feleekkora karavella volt. Mivel azt hitte, hogy India közelébe jutott, Kolumbusz a szigetek lakóit indiánoknak nevezte el (ma is Nyugat-indiai-szigetvilágnak nevezzük ezt a területet).
Második útjára (1493-96) 17 hajóval, 1500 kalandorral és vállalkozóval, kultúrnövényekkel és háziállatokkal indult, hogy telepeket létesítsen Hispaniola szigetén, amely a későbbi spanyol hódítások bázisa lett. Közben a spanyol királyi pár – a Kolumbusszal kötött szerződést megszegve – minden kasztíliainak engedélyezte expedíciók indítását, új földek birtokba vételét, ha a felfedezett területeken termelt javak kétharmadát beszolgáltatják. Harmadik útjára (1498-1500) már nehezen szerzett pénzt. Hat hajójával és 300 (részben börtönviselt) emberével a korábbi útvonalainál délebbre kereste az indiánok legendás „Aranyországát” (El Dorado). Ekkor fedezte fel Dél-Amerika északi partjait és az Orinoco egyik mellékágának nagyságából megsejtette, hogy egy hatalmas szárazföldhöz érkezett el – Ázsia közvetlen közelében, mint hitte. Az időközben kegyvesztetté vált Kolumbusz negyedik útja (1502-1504) utolsó kísérlete volt Ázsia megtalálására. Miután Hondurastól Panamáig sehol sem találta az Ázsiába vezető átjárót, és aranyat is hiába keresett, csalódottan visszafordult. 1506-ban fejezte be életét Valladolidban.
Az Újvilágot Amerigo Vespucciról, Kolumbusz egykori üzlettársáról és barátjáról nevezték el, aki a Medici Bankház alkalmazottja volt. Ő teremtette meg Kolumbusz második és harmadik útjának pénzügyi hátterét. Spanyol és portugál szolgálatban több utat tett Dél-Amerika partjai mentén 1499-1502 között, és az utazásairól kiadott műve gyorsan népszerű lett Európában. Ebben nevezte Újvilágnak a felfedezett földrészt, térképeken mégis az Amerika (Amerigo földje) honosodott meg. Később többen is tiltakoztak a Kolumbuszt ért méltánytalanság miatt, ennek ellenére a spanyolok csak a panamai Colón városát és – jó 300 évvel a halála után – Kolumbiát nevezték el róla.
Kolumbusz felfedezését a portugál Fernando de Magellán tette teljessé, aki spanyol szolgálatban 1519. szeptember 20-án indult el Sanlúcar kikötőjéből, hogy megtalálja a délnyugati átjárót a Fűszer-szigetekhez. A bátor katonát, az Indiai-óceánt ismerő tengerészt megbízták, hogy öt hajóval és mintegy 250 emberrel tárja fel a nyugat felé vezető utat. Több mint egy év után (1520. október 21.) már csak három hajó jutott át – a később Magellánról elnevezett szoroson – a Csendes-óceánra. Három hónapos, rendkívüli nélkülözések után érték el Guam szigetét, majd a Fülöp-szigeteken, Cebuban kötöttek ki. Itt Magellán felajánlotta emberei szolgálatait az uralkodónak egy helyi háborúban, amelyben később maga is életét vesztette. A Magellán-expedíció utolsó két hajója – mivel a harmadikat a hiányzó felszerelés miatt fel kellett gyújtaniuk – a baszk Sebastian de Elcano parancsnoksága alatt haladt tovább a Fűszer-szigetekre. Miután az egyik hajó a portugálok fogságába esett, egyetlen nao, a Victoria tért vissza 1522 szeptemberében Elcanóval és 17 tengerésszel Sanlúcarba, fűszerrel megrakva. Antonio Pigafetta, az első világkörüli út krónikása, ezt írta: „Véleményem szerint senki sem vállalkozik többé hasonló útra.” Valóban csak 60 év elmúltával akadt követő: Francis Drake angol tengerész hajózta körül (1577-80) újra a Földet.
A felfedezések harmadik hulláma: angolok, hollandok, franciák
A felfedezések első száz évében a spanyolok és portugálok nagy tengeri fölénye miatt csak néhány vakmerő (kalóz)hajó merte használni útvonalaikat. Ez új utak keresésére ösztönözte az angolokat, franciákat és a hollandokat. Az Atlanti-óceán északi térségében kutatták az északnyugati, ill. északkeleti átjárót, de hamarosan be kellett látniuk, hogy a kor technikájával a Jeges-tengeren keresztül nem juthatnak át Kelet-Ázsiába. Mégsem kellett lemondaniuk a mesés Kelettel folytatott közvetlen kereskedelemről. Amikor 1580-ban a spanyolok bekebelezték Portugáliát, képtelenek voltak a keletre vezető tengeri útvonalak átvételére és megvédésére. Ez jó alkalmat jelentett a hollandoknak és az angoloknak, hogy átvegyék a helyét, és ezzel meg is szűnt az érdeklődésük az északi átjárók iránt, ami egyben a nagy felfedezőutak több mint egy évszázados abbamaradását is jelentette. A földrajzi felfedezések második korszakára a tudományos érdeklődés és a kereskedelmi előnyökhöz fűzött remények miatt csak az 1720-as évektől került sor. Az új expedíciókban, a képzett tengerésztisztek vezette hadihajókon tudósok is utaztak, akiknek célja a Csendes-óceán, pontosabban az ismeretlen déli kontinens feltérképezése volt. Ekkorra már sikeres lépéseket tettek, hogy megőrizzék a matrózok életét és egészségét a hosszú óceáni utazások idején. A 16. században még a legénység mintegy negyede ottveszett egy-egy úton. Néhány évtized alatt felfedeztek sok, addig ismeretlen szigetcsoportot, Új-Zélandot és Ausztrália keleti partjait, és megkezdték ennek, az európaiak számára vonzó partvidéknek a benépesítését. Az angol James
Cook harmadik útja (1776-79) után a francia La Perouse arra panaszkodott, hogy már szinte
semmi felfedeznivaló sem maradt.
Szibéria meghódítása: kozákok, kereskedők, prémvadászok és parasztok
A tengerentúli felfedezésekkel egy időben kezdődött meg Észak-Ázsia meghódítása is. Az 1580-as években jelentős mozgás indult meg Szibéria felé. A Sztroganov-család tagjai, az „orosz Fuggerek”, magánbirodalmat alapítottak a Káma partján, és az általuk pénzelt kozákok felszámolták a szibériai tatár uralmat. A jól jövedelmező szőrmekereskedelem volt az, amely egyre mélyebbre Szibériába vonzotta az oroszokat, és már 1639-ben elérték a Csendes-óceánt. Erődeik révén (Tobolszk, Jenyiszejszk, Ohotszk, Irkutszk) pedig a 17. század közepére ellenőrzésük alá vonták Észak-Ázsia 10 millió km2 nagyságú területét. A szőrmével adózó
Szibéria a cári kincstár meggazdagodásának kimeríthetetlen forrása lett, de Oroszország legnagyobb problémája maradt, hogy a svédek, lengyelek és törökök elzárták a nyugati piacoktól. Ezért vált Oroszország stratégiai céljává a kijutás az egész évben hajózható tengerekhez. A Szibériába tartó prémvadászokat és kozák hódítókat a parasztok tömege követte. A 16. és a 17. században orosz telepek jöttek létre délen is, az ukránok pedig kelet felé kezdtek terjeszkedni. A 17. század második felétől tömegessé vált a parasztok vándorlása Szibéria déli, még földművelésre alkalmas részére.
A világgazdaság új rendszere
A nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó változások a 16-18. században gyökeresen átalakították a világgazdaság évezredek alatt kialakult rendszerét, és az addig viszonylag kevés szállal egymáshoz kapcsolódó gazdasági régiókat (európai, iszlám, dél-ázsiai) mind szorosabban az európai alá rendelve kötötték össze. A felfedezések és a hódítások Európánál sokkalta nagyobb területek felé (Amerika, Fekete-Afrika, Szibéria, Ausztrália) nyitották meg az utat. A földrajzi horizont kitágulása új és minden korábbinál gazdagabb erőforrásokat adott az európai gazdaságok számára, és ennek hamarosan megmutatkoztak a
gazdasági, intézményi és politikai következményei. Sem a fellendülés kezdete, sem a növekedés üteme nem volt azonos, ezért gyorsan és látványosan áthelyeződtek a gazdasági, politikai központok kontinensünkön. Spanyolország és részben Portugália, kivételes helyzetének köszönhetően, a 16. század közepéig katonai, politikai nagyhatalommá vált, de mivel nem volt mögötte fejlett gazdaság, a század második felétől gyorsan hanyatlásnak indultak, visszakerültek a félperifériára. A változások legnagyobb haszonélvezői a La Manche partján helyezkedtek el, Németalföld, Anglia és Észak-Franciaország lett a világgazdaság központja (centrum). A középkorban Európa legfejlettebb térségéhez tartozó Rajna völgye és Észak-Itália, bár továbbra is megőrizték jólétüket, de mert a fő kereskedelmi útvonalak immár elkerülték őket, fejlődésük üteme lassan elmaradt az új központéhoz viszonyítva. Ezt a sűrűn lakott, városiasodott, iparosodott térséget széles sávban vette körül egy félperiféria (Baltikum, Közép-Európa, Mediterráneum, Észak-Itália kivételével), ahol az iparosodás, városiasodás megrekedt, és amely terület a centrum élelmiszer- és nyersanyagellátójává, cserébe iparcikkeinek felvevőjévé vált. A felfedezések és a hódítások révén az európai gazdasághoz kapcsolt régiók (fekete-afrikai partvidék, Amerika) a termelés színvonala, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helyük alapján perifériává váltak.
A 16-18. században az európai hatalmak képtelenek voltak komolyabb hódításra a nagy kelet-ázsiai civilizáció területén. Bár uralták a tengereket és voltak szárazföldi bázisaik, a kapcsolatok mértékét mindvégig Kína és Japán határozta meg. Mindkét ország hamarosan az
elzárkózást választotta.
Ez a folyamat, amelyben Nyugat-Európa az új világrendszer központjává vált, két szakaszban ment végbe. A 15. század közepétől a 17. század közepéig tartó első szakaszban („a hosszú 16. század”) felbomlott a feudalizmus és kialakultak Nyugaton a tőkés termelés gazdasági és társadalmi feltételei. Ebben az első szakaszban itáliai kereskedőtőkéből indultak a spanyolok és a portugálok, de mégsem a kereskedők a hajók legjellemzőbb alakjai, hanem a
hódítók (conquistador), a király érdekeire, jövedelmére felügyelő tisztviselők és a katolikus
hitet terjesztő jezsuiták voltak.
Az államok agresszív versengést folytattak egymással területük növeléséért, a tengerentúli birtokok és kereskedelem feletti ellenőrzésért. A „középkorból örökölt” és újabb területeik gazdasági és politikai egységesítésére törekedtek. A gazdaságpolitikák általános célja a nemesfém felhalmozása lett. Erre szükség is volt a folyamatos háborúzás miatt. A kor új jelensége, hogy a középkori időszakos vásárok után megjelent az egész évben működő tőzsde.
A tőkeigényes tengerentúli vállalkozások kockázatának megosztására a korszak második felében sorra alakultak a kereskedőtársaságok (részvénytársaságok), amelyek a jövedelmezőség biztosítása érdekében az uralkodótól monopolisztikus előjogokat szereztek maguknak.
A világ területi felosztása
Kolumbusz felfedezéseinek híre nyugtalanságot keltett Portugáliában, s azonnal felmerült az ismert és ismeretlen világ felosztásának szükségessége. Két hónappal azután, hogy Kolumbusz visszaérkezett első útjáról, 1493 májusában VI. Sándor pápa kiadta az „Inter caetera” kezdetű bullát, amelyben felosztotta a világot a spanyolok és portugálok között. A két hatalom között a határ az Azori-szigetektől 100 mérföldre nyugatra húzódott, az ettől nyugatra lévő területek birtokjogát a spanyolok, a keletre lévőkét a portugálok kapták.
Az 1494. évi tordesillasi szerződés ezt a demarkációs vonalat a Zöld-foki-szigetektől 370 mérföldre nyugatra jelölte ki, kettévágva Dél-Amerikát, Brazíliát a portugáloknak juttatta. A
gyarmatszerzés mohósága a „portugál térfélen” is kialakított egy zárványt, a spanyolok szerezték meg a Japán, Kína és a Fűszer-szigetek között stratégiai helyen fekvő Fülöp-szigeteket.
Spanyolok az Újvilágban
A 16. századra fordulóponthoz érkezett el az amerikai kultúrák fejlődése. Közép-Mexikótól Közép-Chiléig összefüggő civilizációs övezet jött létre nagy birodalmakkal (azték, inka). Mivel az európaiakkal való találkozásukkor óriási technikai hátrányban voltak, ezért a hódítók áldozataivá váltak.
Magellánnal egy időben (1519) indult útjára Kubából Hernán Cortés 500 emberével, hogy megsemmisítse az azték birodalmat. Lovasságának, tűzfegyvereinek és indián szövetségeseinek segítségével 1521-ben elfoglalta az azték fővárost, Tenochtitlant, az azték államból pedig spanyol gyarmat lett. Röviddel ezután a Yucatán-félszigeti maják birodalma is a spanyolok fennhatósága alá került. 1531–ben Francisco Pizarrónak 185 emberrel sikerült megdöntenie a belső viszálytól meggyengült inka birodalmat. Néhány évtizeden belül a spanyolok Chilét és Argentínát is birtokba vették. A gyarmatosítás végzetes lett az indiánok számára. Az Óvilágból átvitt járványokkal szemben védtelenek voltak. Egy évszázad alatt Amerika őslakossága egytizedére csökkent.
Csak fokozta a pusztulást az indiánok számára túl nehéz munka a spanyolok birtokain, valamint az, hogy az európai háziállatok a helyi mezőgazdasági kultúrákat tönkretették.
Spanyol-Amerika a 16. században mint nemesfém-kitermelő kapcsolódott be a világgazdaság
rendszerébe, a bányákban kényszermunkásokat dolgoztattak. A 17. század közepétől az ezüsttermelés stagnálni, majd hanyatlani kezdett, de a bányászat hanyatlását ellensúlyozta a hacienda- (majorsági nagybirtok-) rendszer. A cukornád- (később gyapot-, dohány-, indigó-)
ültetvényekhez a szükséges munkaerőt az afrikaiak tömeges behurcolása biztosította.
Monopóliumok és szigorú ellenőrzés bénította a gyarmatok iparosodását és belső kereskedelmét.
A történelemben egyedülálló képződmény volt a paraguayi őserdőben 1609 és 1776 között működő jezsuita-állam. A jezsuiták harminc missziós telepet létesítettek, ahol a letelepített indiánok széles körű önkormányzatot élveztek. A papok a keresztény hitre térített indiánokat megtanították a földművelés fejlettebb technikájára, a kézművesség különböző ágaira, és erősítették politikai felelősségtudatukat is.
A portugálok
A több mint fél évszázada folyamatosan előrenyomuló portugál expedíciók eredményeként 1498-ban érte el Vasco da Gama a hőn áhított indiai partokat. Hamar be kellett látniuk, hogy boraikkal, értéktelen szöveteikkel és üveggyöngyeikkel nem kápráztatták el úgy az indiaiakat, mint az afrikaiakat, akiktől mindezekért aranyat és elefántcsontot kaptak. De nem azért tettek meg a portugálok 18 ezer km-t, hogy üres kézzel térjenek haza Indiából. Mivel az Afrikában megszerzett aranyat nem indiai áruk vásárlására szánták, maradt a rablás. Ehhez minden feltétel együtt volt. Tűzfegyvereik révén a portugálok hatalmas haditechnikai
fölényben voltak valamennyi ellenfelükkel szemben. Az ágyúkkal jól felszerelt hajók a
legnagyobbak, legmozgékonyabbak voltak az Indiai-óceánon, katonáik legképzettebbek a szárazföldön.
A portugálokat segítették a keleti politikai viszonyok is: jól ki tudták használni a Malabar-part egymással harcoló kis fejedelemségeit és az arab-tengeri kereskedelmet kezében
tartó egyiptomi mameluk szultánság hanyatlását. Az oszmán-törökök előrenyomulása a Közel-Keleten megkönnyítette számukra, hogy az arab kereskedőket kiszorítsák a térségből.
Mivel Portugália népessége a 16. század elején nem haladta meg az 1 millió főt, ezzel a kis népességgel meg sem próbálta a szárazföldek belsejét gyarmatosítani. Így csak az afrikai és indiai partok stratégiai pontjain lévő városok, erődök megszerzésére törekedtek, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a tengeri útvonalakat, valamint azért, hogy hajóikat javíthassák és megbízható, védett árulerakataik legyenek. Erődöket létesítettek Goában (1510), Diuban (1515), Damanban (1531), ill. a tengerpart más pontjain. Kegyetlenül léptek fel a közvetlen környék lakosságával szemben. Az Indiai-óceán tengeri kereskedelmének portugál monopóliuma tönkretette India több évezredes kereskedelmi kapcsolatait a Közel- és Távol-Kelettel. Amikor a 16. század végén a hollandok megtörték tengeri uralmukat, a portugálok Indiában is teret vesztettek.
A tordesillasi szerződés (1494) Dél-Amerika hatalmas, ismeretlen területeit juttatta a portugáloknak, akik csak 1500-ban küldték az első expedíciót a brazil partokra. Az itt élő indiánok szegények és ellenségesek voltak, ezért 1530-ig csak az India felé tartó hajók támaszpontjai álltak a partvidéken. Akkor nőtt meg a portugálok érdeklődése brazíliai (és afrikai) telepeik iránt, amikor ázsiai kereskedelmük jövedelmezősége csökkent, és megjelentek az európai konkurensek is.
A király örökölhető, hűbéri adóktól és vazallusi kötelezettségektől mentes területeket adományozott nemeseinek, amelyek a kereskedelmi tőke behatolásával és a világpiac vérkeringésébe való bekapcsolódással fejlődésnek indultak. A 16. század közepétől az afrikaiak rabszolgamunkájára épülő ültetvényes gazdálkodás (cukornád) különösen az északkeleti partvidéken fejlődött, s egészen a 17. század végéig uralkodó maradt. Brazília Európa fő cukorszállítójává lépett elő.
Az arany- és gyémántlelőhelyek felfedezésével a 17-18. század fordulóján a gazdaság legfontosabb területe a bányászat lett.
Afrikában fejlettebb földművelést folytató, vaseszközöket használó, nagyobb katonai
erőt képviselő társadalmakkal találkoztak a portugálok, mint a spanyolok Amerikában. A portugáloknak nem volt erejük e társadalmak gyarmatosítására, csak arra, hogy őket az európai gazdasághoz kapcsolják.
Kereskedelmi telepeik révén ezeket a társadalmakat az európai tömegáruk piacává, cserébe az arany, az elefántcsont, de főleg a rabszolgák kimeríthetetlen forrásává tették. Egészen a 19. század második feléig jövedelmező üzlet volt az afrikai rabszolga-kereskedelem, de ez a 16. század végétől már a hollandok, franciák és az angolok kezében volt.
A kereskedelmi világkapitalizmus kora (1640–1780)
Az új szakasz felemelkedő államai Anglia, Hollandia és részben Franciaország. Spanyolország és Portugália hanyatlása folytatódott. A kor jellegzetes alakja a társaságokba
tömörült kereskedő, aki mögött ott volt állama, amely minden eszközzel támogatta. A
világkereskedelem haszna csak kevés ország kiemelkedését tette lehetővé, ezért elkeseredett harc folyt a világhegemóniáért Anglia, Hollandia és Franciaország között („zéró összegű játék”). A három hatalom csak egymás rovására tudott terjeszkedni, mert a kereskedelmi lehetőségek korlátozottak voltak. A küzdelem a 17. század második felében az angolok és a hollandok között váltakozó sikerrel folyt, és bebizonyosodott, hogy hosszú távon az erősebb iparral és nagyobb népességgel rendelkező államok győzedelmeskedtek. Hollandia a 18. század közepére visszaszorult. Ezután az angoloknak a franciákkal kellett megküzdeniük a világkereskedelem hasznáért. Franciaország vereséget szenvedett, de ez a háború ösztönzője
lett az amerikai angol gyarmatok függetlenségi harcának is. Anglia a 18. század közepére olyan haditechnikai fölényre tett szert, hogy Ázsiában már nem csak kereskedni, de hódítani is képes volt. Nyugat-India jelentősége lecsökkent, és Anglia megkezdte a sokkal értékesebb India gyarmatosítását.
A világgazdaságot két kereskedelmi háromszög határozta meg. A kis kereskedelmi
háromszög csúcsait Nyugat-Európa, a Nyugat-indiai-szigetvilág és Afrika jelentették.
Európából tűzfegyvereket, vasárut, kelmét, alkoholt szállítottak Afrikába. A helyi törzsfők hadifoglyaikat, sőt időnként saját alattvalóikat adták el a rabszolga-kereskedőknek. A kereskedelem ekkor már döntően az angolok kezében volt, akik a rabszolgákat a Nyugat-indiai-szigetekre szállították. A szállítási körülményekre jellemző volt, hogy a rabszolgák fele elpusztult a hajóúton. Az ottani trópusi ültetvényekről cukrot, gyapotot, rumot, dohányt, kakaót, indigót exportáltak Nyugat-Európába. A nagy kereskedelmi háromszög csúcspontjain Nyugat-Európa, Ázsia és Amerika helyezkedett el. A latin-amerikai szárazföld (Mexikó, Peru, Brazília) továbbra is nemesfémekkel vett részt a világgazdaságban. Az ezüst és az arany részben Európába, részben Ázsiába került, ez utóbbi cserébe selymet, porcelánt, fűszereket, teát szállított. Amíg a gyarmatosítás megsemmisítette az amerikai indián civilizációkat, addig a hatalmas, elzárkózó ázsiai társadalmak szinte érintetlenek maradtak európai hatásoktól. E korszak eseménye volt még az is, hogy az eddig elszigetelt Oroszország megjelent az európai gazdaságban (és politikában).
Európa általános jellemzői a 16. században
A 15. század második felének eseményei óriási jelentőségű változásokat indítottak el Európában. A kontinens nyugati felén megerősödött államokat találunk, lezárultak a nagy háborúk, az uralkodók megszilárdított központi kormányzásuk alá vonták a korábban csak névleg fennhatóságuk alá tartozó területeket. A népesség a korábbi csökkenés után növekedésnek indult, s ez, területenként eltérő mértékben, visszaesésekkel tarkítva folytatódott a 17. század közepéig. A gazdaság európai rendszerének teljes átalakulása a nagy földrajzi felfedezések következtében kezdődött meg.
A felfedezők nemcsak az Ázsiába vezető közvetlen tengeri útvonalat találták meg, hanem meghódították a nyugati féltekét is. Ezzel egyrészt új, hatalmas gazdasági erőforrásokat vontak be Európa életébe (mindenekelőtt nemesfémeket a korábban sosem tapasztalt bőségben), másrészt gyökeresen átrendezték a kontinens gazdasági szerkezetét. Láttuk már, hogyan alakult át a világgazdaság rendszere a 16. században, mely országok váltak centrummá, és melyek voltak a félperiféria, illetve a periféria vidékei.
A korábbi századokban úgy tűnhetett, hogy az Elbától keletre fekvő területek gazdasági és társadalmi fejlődése késésben van a Nyugathoz képest, de követi az ottani tendenciákat. A 16. századtól azonban Európa végleg kettészakadt. A centrum gazdaságában egyre nagyobb teret nyertek a tőkés termelési formák, a társadalomban pedig egyre inkább feloldódtak a feudális kötöttségek. Ugyanakkor a félperiférián konzerválódtak a gazdálkodás korábbi módszerei, és megerősödtek a korábbi függőségi rendszerek.
Népességnövekedés, árforradalom és következményei
A 15. század közepe táján Európa népessége – hosszú csökkenés és stagnálás (megrekedés, elakadás) után – ismét növekedni kezdett. Az ekkor kb. 45–50 milliós lakosságszám a becslések szerint a 17. század közepére elérte a 100 milliót. A jó ütemű, tartós
növekedés okai között az előnyös klímaváltozást, a nagy járványok ritkulását említhetjük, valamint a korábbi népességcsökkenés következtében javuló arányt a termőföld és a lakosság viszonylatában. A növekedés azonban nem volt egyenletes, Itáliában és Németalföldön a népsűrűség elérte a négyzetkilométerenkénti 40 főt, sőt néhol (Lombardiában, Holland tartományban) megközelítette a 100-at is, Franciaországban és Angliában 30-34 ember élhetett ugyanekkora területen. Ugyanakkor Németországban 28, Közép-Európában 14, Oroszországban pedig 1,5-2 fő/négyzetkilométer körül mozgott a népsűrűség.
A gazdasági centrumban azokról a területekről, ahol valamilyen oknál fogva nehezedtek az életkörülmények, a lakosság más vidékekre vándorolt, s ez a belső vándorlás egyre inkább a
városok felé húzódott. A korábban tízezres lakosú városok közül néhány ebben az időszakban
növekedett százezresre. A faluról beköltözőknek azonban ritkán volt meg a mesterségek gyakorlásához szükséges képzettségük, s a szűk keretek között működő céhes ipar amúgy sem tudta volna befogadni őket. A városokban így elsősorban a lumpenelemek aránya növekedett, akik alkalmi munkából vagy ha arra nem volt lehetőség, koldulásból, tolvajlásból éltek.
Az életkörülmények a 15. század második feléhez képest a 16. század folyamán ismét romlani kezdtek. Minthogy a népesség növekedése nagyobb ütemű volt, mint ahogy a mezőgazdasági termelés bővült, az élelmiszerek, főleg a kenyérgabona ára emelkedni kezdett. Hozzájárult ehhez az áremelkedéshez a tengerentúli spanyol gyarmatokról beáramló nemesfém. A korábbi századokban Európa arany- és ezüsthiánnyal küszködött, ez most megszűnt, csökkent a nemesfém ára, s ennek következtében csökkent a vert pénz értéke is. Ez tovább erősítette az áremelkedés folyamatát, az árak a 16. század végére a század elejéhez képest háromszorosukra, négyszeresükre növekedtek. Ezt a jelenséget nevezik
árforradalomnak. Az egyes termékek árai azonban nem egyenlő mértékben emelkedtek,
elsősorban az élelmiszerek – a gabona és a hús – váltak drágábbá. (A kor technikai színvonalán a mezőgazdaság képtelen volt többet termelni; a feltörhető földek elfogytak, a termelékenységet pedig nem tudták növelni.) Mindez átrendezte a társadalmi csoportok és egyének jövedelmi viszonyait is.
Az európai gazdaság legfontosabb ága a 16. században is a mezőgazdaság volt, itt dolgozott az iparilag legfejlettebb Németalföldön is a népesség kétharmada, másutt ennél is nagyobb része. A termelés alapvetően még mindig elsősorban az emberi munkára alapozódott, s a terméseredmények nem növekedtek, európai átlagban a legfontosabb gabonanövények esetében ez nem volt több, mint az elvetett mag 4-5-szöröse. A mezőgazdasági üzem szervezete Európa egyes területein lényeges eltérést mutatott. Leggyakrabban az Elbát szokták határvonalnak tekinteni, ettől nyugatra általánosságban az volt jellemző, hogy a középkor végére csökkentek a parasztok személyi kötöttségei, a földesurakból egyszerűen földbirtokosok lettek, akik a földbért természetben vagy pénzben szedték be. Egyre általánosabb lett a birtokjog átruházhatósága, vagyis a földek szabad adásvétele, és megnőtt a kisbirtokos parasztok és a szabad bérlők száma. (A földbérlet egyik formáját nevezték Franciaországban fermage-nak, ebből származik a más nyelvekben is elterjedt angol farm szó.) Ezzel szemben az Elbától keletre a feudális kötöttségek megerősödésére, a jobbágyok lassan lazuló függésének szorosabbra vonására került sor. A földesurak birtokaik egyre nagyobb hányadát vonták saját kezelésükbe, s ezekben az ún. majorságokban jobbágyaikat robotoltatták. Az ingyenmunka, ami nyugaton teljesen eltűnt, keleten a legterhesebb paraszti kötelezettséggé vált. (Természetesen ezen az egyszerű felosztáson belül is voltak különbségek az egyes régiók
között, más viszonyok jellemezték pl. Spanyolország mezőgazdaságát, mint Németalföldét vagy Angliáét.)
Ennek az eltérésnek a legfontosabb oka a keleti térség társadalmi fejlődésének későbbi indulása volt. Nyugaton már a 14. századra jelentősen fellazultak a jobbágyi kötöttségek, Közép-Európában ez a 15. század második felében éppen csak megkezdődött, míg Kelet-Európában még a jogilag egységes jobbágyság sem alakult ki. Ilyen körülmények között érte el a térséget az árforradalom hatása, melynek következtében a mezőgazdasági terményeket a piacon nagyon komoly haszonnal lehetett értékesíteni. A legkézenfekvőbb megoldás volt a földbirtokosok számára, hogy ezt a kedvező lehetőséget jobbágyaik még alig fellazuló függésének szorosabbra vonásával a robot révén kihasználják.
Azok a területek, melyeknek természeti viszonyai kedvezőtlenebbek voltak a mezőgazdasági termelés számára, s amelyeknek népessége mindig is élelmiszer-behozatalra szorult, úgy tűnt, tartósan rosszul járnak az árforradalom következtében. Ennek a hátránynak a ledolgozására, mivel a technika fejlettségi szintje ekkor még nem tett mást lehetővé, az iparosodott vidékek lakossága új szervezeti formák bevezetésével kísérletezett, hogy csökkentse az előállítási költségeket. Egyrészt bizonyos tevékenységeket (pl. textilipar) falusi bedolgozókkal végeztettek, ellátva őket a munkájukhoz szükséges nyersanyagokkal – ez volt a
felvásárlási és kiadási rendszer. Másrészt műhelyeikben munkafázisokra bontották a korábban
egységes munkafolyamatot, s egy-egy mozzanat elvégzését szakképzetlen, tehát olcsóbb munkásokra bízták. Ezt a formát nevezzük manufaktúrának (a szó a manu facere – kézzel csinálni kifejezésből származik). A felvásárlási és kiadási rendszer és a manufaktúra ugyanakkor megnövelte azokat a költségeket, amelyeket az ipari termelésbe előzetesen be kellett fektetni a későbbi nagyobb haszon érdekében. Megnövekedett a műhelyek mérete, több nyersanyagot kellett vásárolni, biztosítani kellett a szerszámokat és a munkások bérét. Ily módon ezt a termelési formát csak jelentősebb tőkével rendelkező kereskedők, vagyonosabb céhmesterek tudták alkalmazni, a szegényebb iparosok és a városokba behúzódó falusiak pedig bérmunkásokká lettek. Mindezen változások következtében a 16. században Európa keleti és nyugati részének gazdasági és társadalmi fejlődése véglegesen kettévált.
Kereskedelmi útvonalak és szervezetek
A 16. században jelentős növekedés ment végbe a távolsági kereskedelemben szállított áruk mennyiségét tekintve, de talán ennél is lényegesebb az áruösszetétel változása, valamint az
útvonalak áthelyeződése. A középkori távolsági kereskedelem elsősorban luxuscikkeket
forgalmazott, a mindennapi élet szükségleteit a helyi kiskereskedelem biztosította. Az első földrajzi felfedezők, a portugálok és a spanyolok még a hagyományos árukat keresték, a fűszert, nemesfémet, selymet, porcelánt stb. A portugálok megjelenése az Indiai-óceánon óriási csapást mért Itália kereskedővárosaira, az Egyiptomon és Arábián át folytatott levantei fűszerkereskedelem legyőzhetetlen versenytársat kapott. 1503-ban pedig befutott Sevillába az első amerikai nemesfémszállítmány. A kereskedelem ebben az évszázadban vált ténylegesen világkereskedelemmé.
A spanyolok és portugálok azonban elsősorban gyarmataik kiszipolyozásával foglalkoztak, az általuk behozott áruk európai terítését és a tengerentúli területek európai árukkal való ellátását átengedték másoknak, elsősorban a németalföldieknek. A holland
hajósok karrierje a 15. században azzal kezdődött, hogy elragadták a heringkereskedelem
monopóliumát a Hanzától. A szárított és sózott halat a 16. században már ők árusították Dél-Európában, ahonnan sót és bort vittek északra. Hamarosan ők voltak a faanyag, a
hajófelszerelési cikkek, a kender- és lenáruk legfontosabb szállítói is. Az Észak- és Dél-Európa közötti kereskedelem teljesen, az Anglia és a kontinens közötti pedig nagyrészt az ő kezükbe került. Amikor a spanyolok ellen vívott függetlenségi háború idején kiszorultak az Ibér-félsziget kikötőiből, azonnal hozzáláttak olyan hajók építéséhez, amelyek kibírták a több hónapos tengeri utat. Nem egészen tíz év alatt több mint ötven holland hajó járt Kelet-Indiában, 1602–ben pedig megalapították a Holland Kelet-indiai Társaságot, amely azután kiszorította a portugálokat a Fűszer-szigetekről.
Más tengeri hatalmak is igyekeztek kihasználni a portugálok és spanyolok gyöngéit vagy merevségét. Az angol Richard Chancellor 1553-ban felfedezte az Észak-Európa megkerülésével Oroszországba vezető utat, s hamarosan megalapították a Moszkvai Társaságot, amely az oroszokkal, s rajtuk keresztül a Közép-Kelettel tartott kereskedelmi kapcsolatokat. Francis
Drake 1577-80 között körülhajózta a földet, Magellán után másodikként, Walter Raleigh pedig
1584-ben megalapította az első észak-amerikai angol gyarmatot, Virginiát. Bár az angol tengeri kereskedelem ekkor még túlnyomórészt inkább kalózkodásnak számított, növekvő jelentősége egyre világosabbá vált. Sikerült megvetniük a lábukat Indiában, s 1600-ban megszervezték az
Angol Kelet-indiai Társaságot. A 15. század végén s a 16. században tehát először a spanyolok,
a portugálok és a hollandok váltották fel az itáliai városok és a Hanza kereskedőit, majd az Ibériai-félsziget hajósait szorították háttérbe a hollandok és az angolok.
A tengeri kereskedelem mellett nem volt elhanyagolható a belső távolsági, részben szárazföldi, részben folyami áruforgalom sem. A Rajna, a Majna, a Duna stb. mind-mind fontos útvonalnak számított. Az élelmiszerek közül a hosszú szárazföldi utazást azonban csak a tartós vagy „önjáró termékek” bírták, ezek közé tartozott a bor és a szarvasmarha, ez a kettő volt pl. Magyarország legfontosabb árucikke is.
Az eddigiekből is kiderül, hogy a távolsági kereskedelemnek nemcsak a főszereplői, hanem a tartalma is megváltozott: a luxusárukat mindinkább fölváltották a mindennapi
közszükségleti cikkek, a gabona, a hal, a fa, a bor, a só, a fémek, a textilipari nyersanyagok és a
szövetek. És a 16. században került be a világkereskedelembe egy nagyon speciális árufajta, az afrikai néger rabszolga. A legnagyobb vásárlók a spanyol gyarmatok voltak, az amerikai indiánok száma ugyanis erősen csökkent, és fizikailag sem voltak alkalmasak nehéz munkára. Maguk a spanyolok azonban alig foglalkoztak emberkereskedelemmel, a legfőbb szállítók a portugálok, később a hollandok, franciák és angolok voltak.
Az üzletvezetési technikákat, pl. a kettős könyvelést (a vagyoni változásokat a kiadások és bevételek oldaláról egyidejűleg nyilvántartó könyvvitel) vagy a hitel használatát Európa az olasz kereskedőktől tanulta el. Az olaszoknak a 15. században minden jelentős központban kiépült a fiókhálózatuk, Genfben, Barcelonában, Sevillában és Lyonban csakúgy, mint Londonban, Bruges-ben és Antwerpenben (ez utóbbi a 16. század első felére lett a világkereskedelem legfontosabb csomópontja, majd a spanyol pusztítások után Amsterdam vette át a szerepét). A 16. század leghíresebb kereskedő-dinasztiája azonban az augsburgi székhelyű Fugger család volt. Az első ismert Fugger foglalkozását tekintve takács volt, leszármazottai azonban már gyártó-kereskedőként folytatták, végül selyem- és fűszer-nagykereskedők lettek. Vagyonuk gyarapodtával hiteleket nyújthattak Európa uralkodóinak, köztük a német-római császároknak is. Ezen kölcsönök révén sikerült megszerezniük a tiroli réz- és ezüstbányák, valamint a magyarországi rézbányák feletti ellenőrzési jogot. A 15. század második felében már a kontinens számos városában működtek kirendeltségeik. Ezekkel, valamint ügynökeikkel és partnereikkel – más nagy társaságokhoz hasonlóan – kiterjedt levelezést folytattak, s állandó figyelemmel kísérték a gazdasági és politikai eseményeket.
Elterjedt kereskedelmi szervezeti forma volt a társulás, amelyben a tagok saját számlájukra működtek, de voltak közös lerakataik és mindenkire érvényes szabályaik. A század végén azonban megjelent már a részvénytársaság is, amelynek keretében összegyűjtötték és közösen kezelték a tagok tőke-hozzájárulásait, s a hasznon a befektetett összeg arányában osztoztak. Ez a forma különösen olyan vállalkozásoknál volt előnyös, amelyeknek költségei és kockázatai már meghaladták egy-egy befektető anyagi lehetőségeit. Az uralkodók gyakran támogatták a társaságokat egy-egy árufajta kereskedelmének bonyolítására szóló kizárólagos joggal, monopóliummal.
A nagy kereskedelmi központokban természetesen nemcsak a kereskedőtársaságok székhelyeit vagy fiókjait találhatjuk. Itt volt mindenekelőtt a tőzsde vagy börze is, amely árucikkek vagy pénzügyi eszközök adásvételére szolgáló szabályozott piacot jelent. A bemutatott árucikkek rendszerint nem a helyszínen cseréltek gazdát, ott csak minták szerepeltek, a megrendelés után a tételt a raktárból szállították a vevőnek. Elterjedt volt a hitel alkalmazása, a számlákat nem készpénzzel, hanem váltóval vagy banki átutalással egyenlítették ki. A bankok többsége magánkézben volt, fő funkciójuknak továbbra is a pénzváltást és a betétek kezelését tekintették.
Hatalmi viszonyok Európában
A hatalmi viszonyok tekintetében az egyik legfontosabb tényező a kontinens politikai széttagoltsága, amely egész történelmét jellemezte. Még a legnagyobb egységesítő – Róma – sem tudta tartósan átlépni a Rajna-Duna vonalat, a birodalom bukása utáni évszázadokban pedig csak átmeneti, rövid életű jelenségként találkozhatunk nagyobb birodalmakkal a földrészen. A terület földrajzi viszonyai, domborzati tagoltsága és eltérő éghajlata nem kedvezett a belső egységesítő szándékoknak, ugyanakkor elősegítette a decentralizált politikai hatalom erősödését és folyamatos létezését. Európában valójában az egyetlen egységesítő erőnek a kereszténységet tekinthetjük, az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás ellenére is. Ám éppen a 16. században bontakozott ki az a mozgalom, amely eredeti céljául a katolikus egyház megreformálását tűzte ki, de amelynek nyomán új, reformált egyházak születtek. A
reformáció tovább növelte a kontinens széttagoltságát, a 16. század politikai konfliktusaiban
szinte állandóan jelen volt a katolikusok és protestánsok (hitük üldözése miatt tiltakozók, protestálók) ellentéte.
A 15. század végén, a 16. század elején – elsősorban Európa nyugati felén – megerősödő államokkal találkozunk. Ezen országok uralkodói eredményes országegyesítéseket hajtottak végre, vagy sikeres felszabadító háborúkat vívtak, majd hamarosan hódításokba kezdtek. Ebben az időszakban kezdődött meg a Habsburgok kísérlete egy nagy, egységes európai birodalom kiépítésére, ez azonban éppen a politikai széttagoltság miatt nem sikerülhetett. William Robertson skót történész így fogalmazott V. Károly uralkodásának története (1769) című művében: „Egyetlen fejedelem sem bírt elégséges túlerővel ahhoz, hogy akaratát és hódításait megállíthatatlanul és könnyedén véghezvihette volna. Az egyoldalú előnyöket helyrebillentették a többieknek kedvező körülmények, ez pedig lehetetlenné tette, hogy egyvalaki a többiekre nézve végzetes erőfölényhez jusson.” Ebben a korban született meg az
európai hatalmi egyensúly gondolata, s ennek gyakorlati alkalmazása a nemzetközi
kapcsolatokban. Egy-egy ország hatalmának aggasztó növekedése kiváltotta a többiek többé vagy kevésbé összehangolt fellépését ellene, ennek következtében hosszú távon egyik állam sem volt képes felülkerekedni.
Az államhatalom megerősödése – az abszolutizmus
Az országegyesítésekkel, hódításokkal párhuzamosan az uralkodók megerősítették hatalmukat. A 16. század elejétől indult az a folyamat, amely az ún. abszolút monarchia kialakulásához vezetett. Ez nem pusztán a királyi hatalom kiterjesztését jelentette a korábban szinte független területek fölé, hanem egyben elmélyítését is a közigazgatás, a bíráskodás, a
katonai irányítás területén. Az abszolút uralkodók a törvényhozásban igyekeztek mellőzni a
rendi gyűlések szerepét, egyre ritkábban hívták össze őket, ülésezésük éppen a királyi hatalom esetleges időleges meggyengülését jelezte. Az erős királyi hatalom még újabb adók kivetéséről is lemondott annak érdekében, hogy a „lex rex” (a király a törvény) állapota érvényesülhessen a törvényhozásban.
A hangsúly az államigazgatás egyéb területein a királyt képviselő intézmények kiépítésére és megerősítésére került. A középkor bizonytalan jogállású és hatáskörű szervezetei helyett megkezdődött az ésszerű, rendeletileg szabályozott hivatalok kiépítése a közigazgatásban és a bíráskodásban. Ugyancsak megnőtt a király befolyása a hadsereg felett. A zsoldosvezérek, akik korábban szinte tulajdonukként kezelték a katonaságot, most, az állandó
hadsereg felállításával függő viszonyba kerültek. A megnövekedett létszámú és állandóan
fegyverben tartott katonaság komoly anyagi megterhelést jelentett, az állami bevételek, köztük az új, rendszeresen kivetett adók mind nagyobb százalékát költötték rá.
Az uralkodók befolyása megerősödött országaik egyházai felett is. Az államhatalom növekedése ugyanakkor Európa nyugati felén soha nem jelentette a keleti típusú önkényuralmat, a központi hatalom elé ugyanis a társadalom korábban megszerzett jogai állítottak korlátokat. Az állami bürokrácia felhasználta és védte a korábban kialakult önkormányzatok (autonómiák), a városok, céhek, közigazgatási egységek létét. A király korlátozta a rendek előjogait, de nem szüntette meg azokat, a hagyományos nemesi kiváltságok többségét tiszteletben tartották. A polgárság ezzel szemben új jogokhoz nemigen jutott, bár gazdasági erejét a kormányzat felhasználta. Mégis a 16-17. század folyamán a királyi hatalom ellen irányuló megmozdulások még elsősorban a nemesség köréből indultak ki, ami jelzi, hogy a polgárság egyelőre megelégedett azzal a nyugalommal és azokkal az előnyökkel, amiket a központosított monarchia gazdasági tevékenysége számára biztosított.
Bár a korszakban Európa legtöbb országában megjelent a központi hatalom erősítésének igénye, az abszolutizmus konkrét formái a helyi fejlődés sajátosságainak megfelelően alakultak. A francia központosítást elsősorban hivatalnokai magas szaktudása, a jól működő gépezet személyektől, egyéni kezdeményezésektől, miniszterektől és uralkodóktól független sikerei jellemezték. Angliában az abszolutizmus mellett tovább élt a parlamentáris rendszer. A rózsák háborújában megfogyatkozott főnemesség helyébe a köznemesség és a polgárság lépett, a társadalmi megbecsülést mindinkább a vagyon és nem a kiváltságok határozták meg.
Spanyolországban éppen ellenkezőleg, az abszolutizmus a szokásosnál erősebben maga alá
rendelte állampolgárait, háttérbe szorította az egyes országrészek arisztokráciáját, s az Újvilágból származó óriási jövedelmek révén függetlenítette magát a helyi bevételi forrásoktól. A Német Birodalomban ugyanakkor nem sikerült a császári hatalom központosítása, a középkorból örökölt tartományi széttagolódást a reformáció tovább erősítette, s így fejedelmi abszolutizmusok jöttek létre kisállami szinten. A közép-európai Habsburg-monarchiában az államhatalom megerősítését a török veszély elleni védekezés is sürgetővé tette. Ugyanakkor a Habsburg-uralkodók lazán összetartozó országaikban eltérő erővel rendelkező, de kifejlett rendiséggel találták szembe magukat. Ráadásul sokáig eredménytelenül szembesültek olyan elemi feladatokkal is, mint országaik és népeik védelme és az anyagi erőforrások ésszerű
felhasználása. Így az abszolutizmus kiépítése kezdettől komoly ellenállásba ütközött, és soha nem sikerült maradéktalanul. Lengyelországban egyáltalán nem alakult ki abszolút monarchia,
Oroszország központosítása pedig, bár külsőleg sokban hasonlított a nyugati abszolutizmusra,
valójában keleti típusú despotikus rendszer volt. A társadalom alkotóelemei nélkülöztek minden önállóságot, az egyház teljesen alárendelődött a cári hatalomnak, a városok nem bírtak önkormányzattal. A nagybirtokos bojárokat a hivatalokban és a hadseregben háttérbe szorították az uralkodótól függő szolgáló nemesek (pomescsikok).
Politikai elméletek az abszolutizmusról
A politikai hatalom és az állam eredetéről azóta elmélkedtek a gondolkodók, amióta csak létezett. Láthattuk, hogy a 13. század második felének és a 14. századnak a filozófusai visszanyúltak az antik népfelségelvhez, s ennek nyomán kialakították a világi hatalom vonatkozásában a rendi alkotmányosság, az egyházkormányzattal kapcsolatban pedig a konciliarizmus elméletét. A 16. században azonban mindkét területen megindultak a hatalom központosítására, az uralkodói és a pápai abszolutizmus kiépítésére irányuló kísérletek. A kor politikai elméleteinek jelentős része a korlátlan politikai hatalom eredetével, létjogosultságával, hasznával foglalkozott. Ezek között a legfontosabbak az itáliai Niccoló Machiavelli: A fejedelem (1513) és a francia Jean Bodin: Hat könyv a köztársaságról (1576) című munkái.
Machiavelli munkája arra keresi a választ, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie az erős uralkodónak. Érvelésében számtalanszor visszatér az a tétel, hogy az emberek, a kormányzottak alapvetően megbízhatatlanok, ha nem éreznek maguk fölött féken tartó erőt, zűrzavarba taszítják az államot, s ez az egész közösség kárára van. A fejedelem legfontosabb feladata ezért a hatalom feltétlen biztosítása. „Jegyezzük meg jól: a fejedelem, főleg az új fejedelem nem lehet tekintettel mindarra, amit az emberek jónak és erényesnek tartanak, mert a szükség gyakran úgy hozza magával, hogy az állam érdekében a hit, a könyörületesség, az emberiesség és a vallás ellen kell cselekedni.” – írja műve 18. fejezetében. Az emberek akkor tisztelik az uralkodót, s akkor hajlandók békében, a törvényeket megtartva élni, ha féken tartja őket a félelem. Az uralkodónak inkább arra kell törekednie, hogy féljenek tőle, s nem arra, hogy szeressék. Alapfelfogása tehát az, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az erős fejedelmi hatalom végső fokon a nyugalmat, a békét, a közjót szolgálja.
Jean Bodin, Machiavellihez hasonlóan, a hatalmi elvet a feltétlen, minden egyéb hatalomtól független államfenség (szuverenitás) eszméjéig fejlesztette tovább. Szerinte fontos, hogy az uralkodó ne függjön semmilyen módon mások parancsaitól, s hogy haszontalan törvényeket megszeghessen, megszüntethessen, s helyettük másokat hozhasson.
Nemzetközi kapcsolatok és konfliktusok
A 16. századi Európa belső ellentéteinek fő forrása az a viszonylag gyorsan létrejött hatalmas birodalom volt, amit a Habsburgok házasságokon és örökléseken keresztül a kezükbe kaparintottak. Az 1500-ban született Habsburg Károly 15 éves korában Burgundia hercege lett, egy évvel később I. Károly néven követte anyai nagyszüleit a spanyol trónon, majd 1519–ben német-római császár (V. Károly) és a Habsburg örökös tartományok ura lett. Igaz, ez utóbbiak igazgatását és felségjogát a császár már a ’20-as években átadta öccsének, Ferdinándnak. Ez a megosztás azonban a kortársak szemében mit sem változtatott azon a fenyegető lehetőségen, hogy a Habsburgok Európában túlsúlyban lévő politikai befolyásra tesznek szert. Különösen
Franciaország számára tűnt veszélyesnek a helyzet, amelynek területét mintegy bekerítették
fejedelmek sem, akik már hosszú idő óta harcoltak azért, hogy a császárnak ne legyen valós
hatalma a birodalomban, és sok pápának sem tetszett a Habsburg-hatalom ilyetén megnövekedése. Ebből következett tehát, hogy az európai államok közötti fő konfliktus a Habsburg-kérdés körül alakult ki. Ezt a helyzetet azonban a reformációból kinövő vallási ellentétek tovább bonyolították.
Az európai nemzetközi kapcsolatok 16. századi történetének másik fő vonala a török
kérdés volt. Az oszmánok birodalma már a 14. században megvetette lábát a Balkánon, sőt
Bizánc 1453-as elfoglalása Európa-szerte megdöbbenést és riadalmat keltett. Az ellenük vívott harc azonban – egy-két esettől eltekintve a térség országaira, elsősorban Magyarországra maradt. Döntő változás akkor következett be, a török kérdés akkor került be a nemzetközi politika mindennapjaiba, amikor a Magyar Királyság a mohácsi csatatéren alulmaradt I.
Szulejmán hadaival szemben. Ettől kezdve a törökök már nem távoli veszélyt jelentettek,
hanem közvetlenül fenyegették Bécset, Itáliát és Spanyolország partjait. Ugyanakkor a Habsburgok ellenfelei számára lehetséges, sőt az is előfordult, hogy nyíltan vállalt szövetségest jelentettek.
A 16. század első fele
A politikailag széttagolt és gazdag Itália már a 15. század végén magára vonta a francia királyok figyelmét. VIII. Károly (1483–98) és fia, XII. Lajos (1498–1515) többször kísérleteztek hódítással, de sem Nápolyban, sem Észak-Itáliában nem tudták tartósan megvetni a lábukat a spanyolok ellenében. A sikertelen francia próbálkozásokkal párhuzamosan épült a „boldog Ausztria” birodalma, s Valois I. Ferenc (1515-47) egy újabb itáliai hadjárattal igyekezett a helyzeten változtatni. 1515 szeptemberében megszállta Lombardiát, hogy lazítson elszigeteltségén, később jelöltette magát a német-római császári trónra is. A választófejedelmek azonban nem őt, hanem a spanyol királyt tették császárrá V. Károly néven (1519–56). A két uralkodó seregei 1525 februárjában Pavia mellett vívták meg csatájukat, I. Ferenc veszített, sőt fogságba is esett, majd 1526-ban a madridi szerződésben lemondott többek között Lombardiáról. A francia király, miután nyolchavi fogság után hazatért, megkötötte a császár itáliai előretörését rossz szemmel néző pápával, Velencével, Firenzével és a Milánói hercegséget visszakövetelő Sforzákkal a cognaci ligát. Így újrakezdődött a Habsburg-francia háború Itáliában, miközben másutt is akadtak nehézségek.
A liga megkötésével egy időben délkeletről a szultán is támadást indított, és Mohácsnál megsemmisítette a Magyar Királyság hadseregét. A közös érdekek ettől kezdve gyakran, ha nem is tudatosan, de összehangolták a francia és a török politikát. Mivel a mohácsi csatában a magyar király is meghalt, a koronáért Károly öccse, Ferdinánd harcra kényszerült a magyar rendek egy része által királlyá választott Szapolyai Jánossal. Német földön a reformáció terjedése nyomán 1525-ben parasztháború tört ki. A császár azonban sem Ferdinándnak, sem a német fejedelmeknek, sem húgának, a trónjáról elűzött dán királynénak nem tudott segítséget nyújtani, mert lekötötte az itáliai háború. 1527 tavaszán hosszú hónapok óta fizetetlen zsoldosai megrohanták és kifosztották Rómát (sacco di Roma) – azaz a kereszténység világi fejének katonái égették fel a katolikus egyházfő székvárosát. A háború végül a franciák Landriano melletti vereségével és a Cambrai-ban kötött békével zárult 1529–ben. (A békét, amely a madridi pontokat ismételte meg, mivel Ferenc király anyja és Károly császár nagynénje vezették a tárgyalásokat, „hölgyek békéjének” nevezik.)
A császár azonban nem pihenhetett babérjain. Ferdinánd magyarországi ellenfele, Szapolyai János a török szultánhoz fordult segítségért, s az oszmán hadak 1529 szeptemberében már Bécset ostromolták. A város ugyan sikeresen ellenállt, de a török veszély a birodalom
határain mindenképpen nyugtalanító volt, s Ferdinánd magyarországi uralma is ingatagnak bizonyult. A német területeken pedig megállíthatatlanul terjedtek a lutheri tanok, amelyeket a fejedelmek a császári hatalom ellen használtak fel. Végül az uralkodó sem a vallási kérdésben nem jutott előbbre, sem a török ellen nem kapott érdemleges segítséget a birodalomban. Igaz, erre nem is volt igazán szükség, az 1532-ben újra Bécs ellen támadó oszmán hadak elakadtak a Jurisics Miklós által védelmezett Kőszeg falainál. A császári túlhatalomtól tartó tartományi fejedelmek azonban tárgyalásokat kezdtek a francia királlyal és a pápával válása kérdésében ellentétbe került angol uralkodóval, VIII. Henrikkel is.
A cambrai-i békébe belenyugodni nem tudó I. Ferenc időközben a Földközi-tengeren működő kalózok fejével, a formálisan a török szultán alattvalójának tekintett, Barbarossának (Rőtszakállúnak) is nevezett Haireddinnel szövetkezett. Ennek eredményeként a kalózvezér hajóhadai 1534-ben sorozatosan intéztek támadásokat az itáliai partok ellen. A genovai Andrea
Doria vezette spanyol flotta ugyan 1535 nyarán vereséget mért Haireddinre, de a következő
évben újabb francia-spanyol háború kezdődött, s a császár ezúttal mindenhol vereséget szenvedett. A pápa segítségével kötött fegyverszünetet a francia királlyal 1538-ban Nizzában.
Időközben máshol is súlyosra fordult a helyzet. Német területen továbbra sem oldódtak meg a vallási ellentétek, Németalföldön pedig a császár szülővárosában, Gentben robbant ki felkelés, amelyet az uralkodó, Franciaországon keresztülvonulva, 1540 februárjában vert le. A lélegzethez jutott V. Károly azt remélte: végre foglalkozhat a birodalom vallási megosztottságával, az 1541-es regensburgi birodalmi gyűlésen úgy tűnt, lehetséges a kompromisszum. (Mellesleg ekkor szövődött a nemrég megözvegyült császár és egy polgárlány között az a kapcsolat, amelyből a későbbiekben még fontos szerepet játszó Don Juan született.) Ekkor azonban ismét előtérbe került a török és a francia probléma. Szulejmán szultán Szapolyai János magyar király halála után pártfogásába vette az utószülött János Zsigmondot, s a támogatás ürügyén elfoglalta a Magyar Királyság székhelyét, Budát. Ezzel Magyarország középső harmada török fennhatóság alá, Habsburg Ferdinánd országai pedig közvetlen fenyegetettségbe kerültek. Az 1542-44 között lefolyt francia háború olasz hadszínterén a franciák voltak sikeresek, északon azonban Károly diadalmaskodott, már úgy tűnt, Párizs ellen vonul, amikor a pénzhiány miatt váratlanul hajlott a megegyezésre a reményvesztett I. Ferenccel. A béke, amelyet 1544 szeptemberében Crespyben kötöttek, a cambrai-i pontokat erősítette meg.
A császár figyelme ekkor újra a német területek felé fordult, de tartós sikereket továbbra sem ért el. 1547-ben meghalt örök ellenfele, I. Ferenc. Utóda a francia királyságban II. Henrik volt (1547-59), aki 1552–ben váratlan támadást indított a császár ellen Lotaringiában. Ugyanebben az évben a törökök is megindultak Ferdinánd Magyarországa ellen, támadásuk csak ősszel, Eger váránál akadt el. A császár végleg belefáradt a politikába, a birodalom ügyeit Ferdinánd kezébe adta, aki 1555-ben Augsburgban békét kötött a protestánsokkal. A következő évben a franciákkal is fegyverszünetet kötöttek, s ezután a beteg, megöregedett császár lemondott. A spanyol királyság, s annak európai és tengerentúli birtokai fiára, II. Fülöpre
(1556-98), az örökös tartományok pedig öccsére, I. Ferdinándra (1556-64) szálltak, aki ekkor már
Magyar- és Csehország választott királya volt. Ezzel kettévált a Habsburg-család spanyol és osztrák ága. V. Károly 1558-ban halt meg a Yuste melletti Szent Jeromos kolostor közelében épített kastélyában.
A 16. század második fele
Amikor II. Fülöp átvette apjától a Spanyolország feletti uralmat, ez az ország még valóban nagyhatalom volt, lényegében továbbra is ő irányította a nemzetközi politikát. A
