Péter került trónra, aki Frigyes rajongója és a porosz militarista szellem követője volt, ezért

kivonta seregeit Poroszországból. Feleségével, az annhalt-zerbst-i Sophie-val rosszul bánt, s az elűzött német kegyenceket is visszahívta udvarába. Ezért az „orosz párt” összeesküvést tervezett, s Sophie vezetésével eltávolították, majd tudtával megfojtották a cárt.

Nagy Katalin (1762-96)

A pravoszláv vallást felvett, s azt buzgón gyakorló német hercegnő, aki már régóta a Katalin nevet használta, 1762-ben lépett trónra, s Nagy Katalin néven megteremtette az orosz

felvilágosult abszolutizmust. Mivel a nyugatellenesek segítségével került hatalomra,

reformtevékenységét – bár példaképe ő volt – Nagy Péternél óvatosabban, s részben a francia felvilágosodás szellemében kezdte.

A még mindig létező történelmi elmaradottságot felismerve próbálta meg országát a

Nyugathoz felzárkóztatni. A magát „szívében köztársasági”-nak valló cárnő támogatta az

Enciklopédiát, fővárosába hívta Diderot-t, és Montesquieu elveinek szellemében kísérletet tett a kormányzat átszervezésére. 1775-ben átszervezte a közigazgatást, az 50 kormányzóságot (gubernyija) 360 kerületre osztotta, kiszélesítette a kormányzók jogkörét, ugyanakkor elválasztotta egymástól a polgári és a büntető törvénykezést. Uralkodása alatt tovább erősödött a hagyományos orosz bürokrácia, s vált a társadalom meghatározó tagjává az orosz hivatalnok, a csinovnyik. Az egyház kormányzását a Gazdasági Kollégiumnak rendelte alá, s a papokat adófizetésre kötelezte. 1767-ben az ország minden részéről küldött képviselőkből Törvényhozó

Bizottságot hozott létre, melynek feladata egy reformprogram megalkotása lett volna, ám a

képviseleti rendszer rendi előzmények és tapasztalatok nélkül eredménytelennek bizonyult. A sikertelen kísérlet után a cárnő – kortársait követve – rendeletekkel kormányzott.

Hogy nemességét megnyerje, kedvezményeket adott nekik. Ennek – s annak, hogy eladományozta a kincstári birtokok egy részét – árán stabilizálhatta ugyan hatalmát, de épp ezért nem tudott a parasztok helyzetén javítani. Pedig a Pugacsov, egy doni kozák vezetésével

1772-73-ban lezajlott és véresen elfojtott parasztfelkelés intő jel volt arra, hogy az idő megérett a

változtatásra. Ám a minimumkövetelmény, a jobbágyfelszabadítás csak néhány cári birtokon valósulhatott meg. Ragyiscsev, a felvilágosult író Utazás Szentpétervárról Moszkvába című útirajzában feltárta a vidék szörnyű elmaradottságát, de ezért Katalin száműzetésbe küldte. A cárnő gazdaságpolitikájában a fiziokratizmust követte, igyekezett a mezőgazdaságot fejleszteni, szabaddá tette a munkavállalást a manufaktúrákban, s nemeseinek kereskedelmi monopóliumokat adott, hogy érdekeltté tegye őket a gazdaság fejlesztésében. A városok lakosságát hat rendre osztotta, s engedélyezte nekik az önkormányzat megválasztását, ez azonban sosem jelentett nyugati értelemben vett autonómiát. A városok ennek ellenére fejlődésnek indulhattak, mert a cárnő építkezésekkel, kórházakkal, iskolákkal, s kereskedelmi kedvezményekkel támogatta azokat.

Nagy Katalin külpolitikájában a hagyományos utakon járt; uralkodását török háborúk és

nyugati terjeszkedési kísérletek jellemzik. Első török háborújában (1768-74) hadai megszállták

a Krímet, elérték a Dunát, s az orosz flotta megjelent a Földközi-tengeren. A váratlan orosz megjelenés megrettentette az eddig jó szövetségesnek számító Ausztriát, mely felismerte, hogy az orosz behatolás megrendítheti balkáni befolyását. E felismerés megteremtette a későbbi balkáni konfliktusok, Ausztria és a cári birodalom vetélkedésének alapját. Nagy Katalin tudta, hogy a nyugati irányú terjeszkedés célpontja, Lengyelország csak úgy kerülhet orosz befolyás alá, ha beavatkozik a lengyel belügyekbe, s ehhez a nagyhatalmak támogatását is megszerzi. Poroszországgal és Ausztriával több-kevesebb nehézség árán egyeztetve, sikerült elérnie Lengyelország háromszori felosztását, melynek eredményeképp az orosz határ elérte a Bug- folyó vonalát, s a történelmi Lengyelország megszűnt létezni. A török fronton a ‘80-as években újra fellángoltak a harcok. 1781-83-ban Patyomkin – akiről az a hír járta, hogy a cárnő és II. József Volga menti utazásakor kirakatfalvakat (Patyomkin-falu) építtetett, hogy Ausztria urát elkápráztassa a birodalom látványos fejlődésével –, Katalin egy másik kegyence megszállta a Fekete-tenger partvidékét, majd egy újabb, II. Józseffel közös háborúban az oroszok kiszélesítették a megszállt övezeteket. Az 1792. évi iassy-i békében a szultán belenyugodott abba, hogy birodalma kiszorult a Fekete-tenger partvidékéről. Az újabb háború lehetősége a francia forradalommal vált valósággá. Nagy Katalin elutasította a franciaországi eseményeket, de országa katonai fellépésére uralkodása alatt nem került sor.

Az Amerikai Egyesült Államok létrejötte

A függetlenségi háború

Észak-Amerikát a spanyolok fedezték fel, de a térség gyarmatosításában mégis a legkésőbb érkező angolok voltak a legsikeresebbek. 1587-ben Sir Walter Raleigh megalapította Virginiát (Erzsébet, a „szűz királynő” tiszteletére keresztelte így), az első gyarmatot, majd a 17. század közepén York hercege elfoglalta a hollandok által lakott Új Hollandiát, s azt New Yorknak nevezte el. Ezalatt az angolok számos más gyarmatot is alapítottak, míg 1732-ben létrejött az utolsó, Georgia. A 18. század közepén a Hudson-öböltől Floridáig 1500 mérföld

hosszúságban már 13 gyarmat húzódott, melyeket északról és keletről a franciák által birtokolt Kanada és Louisiana, míg délről a spanyol Florida ölelt körül.

A 13 gyarmatot földrajzi fekvése, gazdasága és kereskedelmi tevékenysége alapján három csoportra oszthatjuk. Az északi négy állam – Connecticut, Rhode Island, New Hampshire, valamint Massachusetts – alkotta New Englandet (Új Angliát). Lakosságuk többsége a szigetországból érkezett, fő foglalkozásuk a halászat, a fakitermelés, az igen nagy arányú hajóépítés és a Nyugat-Indiákkal való kereskedelem volt. A déli szigetekről melaszt hoztak be, mely az egyik fontos exportcikküknek, a rumnak az alapanyaga. A középső gyarmatok – New York, Pennsylvania, Delaware és New Jersey 24 ezer lakosú „nagyvárosával”, Philadelphiával – telepesei vágóállattal és kenyérgabonával látták el Nyugat-Indiát és Angliát, a régióban emellett megjelentek az első textil- és fémmanufaktúrák. A déli kolóniák – Észak- és Dél-Carolina, Maryland, Virginia és Georgia – jellemzői a fekete rabszolgamunkát alkalmazó monokultúrás (egytermékű) ültetvények voltak, melyeken dohányt, rizst és indigót termeltek; szinte kizárólag exportra.

A gyarmatok lakossága, ugrásszerűen gyarapodva, az 1700-as 240 ezerről 1765-re 1,8 millióra emelkedett, melyből 400 ezer fekete rabszolga volt, míg az angolok a fehér népesség 70%-át tették ki. A gyarmati lakosság egy jelentős részét ingyen szállították át Amerikába, ott azonban a hajóskapitányok a legtöbbet ígérő földbirtokosoknak adták el utasaikat, akik aztán „szerződéses szolga”-ként 4-6 évig földjeiken dolgoztatták őket. Az is figyelmet érdemel, hogy a kolóniákon élők egy része deportált bűnöző volt.

A gyarmatokat Nagy-Britanniából a király gyarmati tanács segítségével, egymástól függetlenül kormányozta, s bár a gyarmatok közti összefogás többször felmerült, a század második feléig nem valósult meg. Élükön Londonból kinevezett kormányzó állt, akit a gyarmatokon – kivéve a tulajdonosi (családi kézben lévő) és az önkormányzati (választott önkormányzattal rendelkező) kolóniákat – az uralkodó jelölt ki. Az angol kormány a gyarmatokkal szemben merkantilista politikát követett: nyersanyagaikat felhasználták, területüket az angol áru piacának tekintették, de iparosodásukat és a szigetországon kívüli kereskedelmüket korlátozták.

Az angol kormánynak a 18. század közepének háborúi miatt a gyarmatok inkább csak kiadást, mintsem bevételt jelentettek. A hétéves háború gyarmati szakasza kiterjedt Észak- Amerikára is. A már a 17. század közepétől terjeszkedő franciák az irokéz indián törzsek segítségével sok bosszúságot okoztak az angoloknak, mígnem a súrlódások 1754-ben nyílt összeütközésbe („György király háborúja”) torkolltak. Miután 1759-ben Montcalm márki feladta Új Franciaország kulcsát, Quebecet, a háború angol győzelemmel ért véget. Az 1763. évi párizsi békében Anglia megszerezte Kanadát, valamint Louisiana Mississippiig terjedő részét és Floridát, a vesztes oldalon álló Spanyolország pedig kárpótlásként megkapta a folyótól a Csendes-óceánig terjedő hatalmas, jórészt feltáratlan területet. A francia adminisztráció kiszorult a kontinensről, a lakosság – igaz, az angol gyarmatokon élőkhöz képest elenyésző arányban – azonban maradt.

A győzelmet a gyarmatok vegyes érzelmekkel üdvözölték. Ennek fő oka az volt, hogy a háborús erőfeszítések jutalma elmaradt, sőt, a keletkező államadósságot a korona a kolóniák megadóztatásával – ez csak töredéke volt az angliainak, mégis felháborodást keltett –, s a hadsereg beszállásolásával kívánta csökkenteni. A feszültséget tovább fokozta, hogy 1763-ban „indiánveszélyre” hivatkozó királyi rendelet jelent meg, mely megtiltotta, hogy az Alleghany-

hegységtől nyugatra fehér ember letelepedjen. Ezzel gátat szabtak a kolóniák terjeszkedésének, pedig azok már képtelenek voltak kielégíteni a farmerek földéhségét.

Az angol kormányt minden bizonnyal az a cél vezette, hogy a partvidéken tartsa a kolóniákat, így ellenőrizvén gazdaságukat és esetleges politikai szervezkedéseiket. A következő években a kormány arra törekedett, hogy a háború okozta hiányt lehetőleg különböző vámok és illetékek kivetésével próbálja mérsékelni. A „cukortörvény” (Sugar Act, 1764) a nyugat-indiai- szigetekről behozott melasz vámját ugyan csökkentette, de az ellenőrzést szigorította, ezzel próbálván elejét venni a nagyarányú csempészetnek. A „bélyegtörvény” (Stamp Act, 1765) illetéket írt elő a jogi ügyletekre, a nyomdai termékekre és a szerencsejátékokra. Az ezt követő vámtörvények életbelépte nyomán a 13 gyarmaton pattanásig feszült a hangulat, s a Szabadság

Fiai nevű társaság vezetésével az angol árukra vonatkozó behozatalellenes mozgalom

bontakozott ki. Radikális képviselőik – Thomas Jefferson és Samuel Adams – már a brit koronától való elszakadás lehetőségét is felvetették. „Nincs adózás képviselet nélkül!” – hirdették. A lord North vezette kabinet meghátrált, a vámokat a teavám kivételével visszavonta. Ezután 1773-ig békésebb évek következtek, ám a teatörvény (New Tea Act) körüli botrány nem csillapodott. A gyarmatok, bár a tea vámját a kormány jelentősen csökkentette, magának a vámnak a létét tartották sérelmesnek. Az ügy hátterében a Kelet-indiai Társaság állt, mely az alacsony vám miatt könnyen túl tudott adni óriási, eladatlan – kb. 10 ezer tonnányi – teakészletén, ráadásul hogy a társaság szorult pénzügyi helyzetén könnyítsen, az angol kormány monopóliumot biztosított neki a jelentős amerikai piacon.

Az amerikaiaknak azonban már elegük volt a vámokból és egyéb sérelmekből, s Boston kikötőjében (Massachusetts) 1773. december 16-án indiánnak öltözött – rájuk nem vonatkozott az angol jog – polgárok a tengerbe hányták egy teaszállító hajó rakományát (bostoni „teadélután”). A felháborodott angol kormány 1774-től – két hónap alatt jutottak el a hírek Angliába – „kényszerítő” törvényeket vezetett be: Boston kikötőjét lezárták, Massachusetts-ben katonai kormányzást vezettek be, a gyarmaton az igazságszolgáltatást Anglia vette át, majd megkezdték a hadsereg egységeinek beszállásolását. Ezzel egy időben, hogy a renitenskedő gyarmatokat elszigetelje, a kormány kedvezményeket adott a kanadai franciáknak. Válaszul a gyarmatok az együttes fellépés mellett döntöttek, s 1774 szeptemberében Philadelphiában 12 gyarmat küldöttei kongresszusra (Kontinentális Kongresszus) gyűltek össze, ahol kimondták az összes angol áru bojkottját.

Bár az angol parlamentben Pitt mérsékletre intett, lord North kijelentette, hogy

Massachusetts a „lázadás állapotában van”, s katonai erő bevetésére adott parancsot. 1775-ben

megtörténtek az első fegyveres összetűzések, melyek hamarosan függetlenségi háborúvá szélesedtek.

1775 tavaszán összeült a II. Kontinentális Kongresszus, mely határozatot hozott a

kontinentális hadsereg felállításáról, melynek főparancsnokául George Washingtont, egy virginiai földbirtokost nevezték ki.

A hadseregszervezés nagy nehézségekkel járt, mert hiányoztak a képzett tisztek, s a legénység döntő része is tapasztalatlan önkéntesekből és az egyes államok milíciáiból (polgárőrségeiből) állt. A gyarmatok haderejével szemben a német zsoldosokból álló brit reguláris egységek, királypártiak (royalisták), valamint a szövetséges indiánok álltak. Emellett az angolokat támogatta tengeri és folyami flottájuk.

A kongresszus résztvevői tisztában voltak azzal, hogy a hadsereg szervezésével párhuzamosan meg kell fogalmazniuk Nagy-Britanniához való viszonyukat is.

Az Angliából áttelepült Tom Paine Józan ész című röpiratában kifejtette, hogy a megbékélés csak ábránd, s a gyarmatok fejlődése sikeresebb lesz, ha elszakadnak az

anyaországtól. Paine emellett a köztársaság létrehozását javasolta, mert úgy vélte, a kormány megszegte a társadalmi szerződést. A röpirat jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a küldöttek 1776. július 4-én elfogadták a Thomas Jefferson által megfogalmazott Függetlenségi

Nyilatkozatot.

A dokumentum bevezető része a felvilágosodás hatására az alapvető emberi jogokat határozza meg: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.” Az első részben szerepel még az ellenállás joga is. A második részben a dokumentum a gyarmatok sérelmeit sorolja, majd azokért a királyt teszi felelőssé, míg a harmadik rész kijelenti, hogy a sérelmek miatt a gyarmatok a függetlenség mellett döntöttek.

Az első háborús hónapok a jól kiképzett angolok fölényét hozták, de előrenyomuló csapataikat az amerikaiak rajtaütéseikkel folyamatosan nyugtalanították. 1777 őszén Burgoyne angol tábornok seregével New York ellen vonult, de az Ontario-tó vidékén a rossz terepen való menetelés felőrölte katonái harci szellemét. A fáradt angolokat a gyarmatok csapatai októberben

Saratogánál körülzárták, így a tábornok a fegyverletétel mellett döntött. A saratogai

győzelemnek inkább lélektani hatása volt, de a háború végét nem hozta közelebb. Az angolok szilárdan tartották pozícióikat, és pénzügyi fölényükre támaszkodva újabb hadjáratokat terveztek. Ezzel szemben a gyarmatok ereje hamar kimerült, a megfelelő felszerelés nélküli, fegyelmezetlen legénység az első lelkesedés elmúltával gyakran egyszerűen „hazament” (dezertált). A rossz előjelek dacára az 1778-as év mégis döntő fordulatot hozott a hadműveletekben. Franciaország a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva feladta – eddig is csak hivatalosan létező – semlegességét, és barátsági, valamint szövetségi szerződést kötött a harcoló gyarmatokkal. A parti vizeken hadianyagot szállító francia flotta jelent meg, majd rövidesen megérkeztek a La Fayette vezette önkéntesek. Von Steuben porosz kapitány és a lengyel Kosciuszko megkezdte az amerikai katonák európai mintájú kiképzését, melynek eredményeképp azok nyílt ütközetben is képesek voltak helytállni. 1781-re a Cornwallis tábornok által irányított angol fősereg Yorktown városába szorult, ahol október közepén megadta magát. A hír hallatára az angol parlament úgy döntött, hogy befejezi a hadműveleteket. A döntés következményeképp lord North kabinetje lemondott, így minden akadály elhárult a gyarmatok és az anyaország viszonyának végleges rendezése elől. Az 1783-as

versailles-i békében Anglia elismerte a 13 gyarmat függetlenségét, s az amerikaiak oldalán

harcoló Spanyolország visszakapta Floridát.

Az Egyesült Államok alkotmánya

A győztes háború utáni időszak legfontosabb kérdése a gyarmatok egymás közötti viszonyának rendezése volt. 1787-ben az alkotmány kimunkálásához kezdő, Philadelphiában összegyűlt küldöttek – az „alapító atyák” – körében két elképzelés létezett. A „föderalisták” –

Washington, John Adams – erős, gyarmatok feletti központi kormányzatot, míg az „antiföderalisták” – Th. Jefferson, J. Madison –, akik a lehető legnagyobb mértékben

meghagyták volna az egyes gyarmatok szuverenitását, gyenge központi hatalmat kívántak létrehozni. A két álláspont között a nagy tekintélyű Benjamin Franklin (franciaországi követ is volt) közvetített. A viták eredményeképp kompromisszumos alkotmánytervezetet készítettek, melyet az év szeptemberében mint az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát fogadtak el.

E dokumentum az első, a hatalommegosztás elvére épülő, modern, köztársasági alkotmány. Lényege az, hogy a Szövetség (Unió) felel a honvédelemért, a külpolitikáért, a pénzügyért és a külkereskedelemért. A többi terület az egyes államok – ezentúl így nevezik a gyarmatokat – hatáskörébe tartozik. Az Unió élén az elnök áll, aki igen erős hatalommal rendelkezik. Ő a hadsereg és a milícia – ma nemzeti gárda – parancsnoka, ő irányítja a külpolitikát, ő nevezi ki a minisztereket, a bírákat és a rangosabb diplomatákat. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy az alkotmány nem ismeri a miniszterelnök tisztét, ezt a funkciót is az elnök tölti be. Ezáltal a miniszterek csak neki felelősek, s az ilyen alkotmányt a parlamentáris angollal szemben joggal nevezik elnöki (prezidenciális) rendszernek. Az elnököt négyévente az államok lakói közvetve – általuk megválasztott „elnökválasztó” polgárok, elektorok útján – választják, s a hagyomány szerint egyszer újraválasztható. Az első elnök 1789 és ‘97 között Washington volt. A törvényhozó hatalom a kétházas – Szenátus, Képviselőház – Kongresszus kezében van. A Szenátus, melynek vezetője az alelnök, a felsőház szerepét tölti be, tagjai a szenátorok – államonként 2-2 –, akiknek harmadát kétévente újraválasztják. A testület kétharmados többség kérése esetén felelősségre vonhatja az elnököt, emellett a testülettel konzultálva kell fontosabb döntéseit meghoznia. A képviselőházba – alsóház – az egyes államok lakosságuk számarányában küldhetnek képviselőket. Ezáltal kiegyenlítődik a Szenátusban lévő látszólagos – alacsony lélekszámú állam azonos mértékben szólhat bele a kormányzásba, mint egy nálánál jóval nagyobb – aránytalanság. A testület fő feladata a törvényalkotás. A képviselők és szenátorok által elfogadott törvényjavaslatokat végül az elnök elé terjesztik elfogadásra. Neki lehetősége van a törvény elutasítására – vétó –, de ezzel csak korlátozottan élhet. A bírói hatalom a Legfelső Bíróság kezében van, amelynek élén az elnök által élethossziglan kinevezett főbíró áll. Az itt felsoroltak természetesen csak az Unióra vonatkoznak, emellett minden egyes

államnak saját törvényhozása és kormányzata van. Az alkotmány módosítása az Egyesült

Államokban „kiegészítések”-kel történik, melyek közül az első tíz, a Bill of Rights már 1791- ben elkészült. Az alkotmány időálló voltát jól jellemzi, hogy napjainkig összesen csak 22 kiegészítése van. A Bill of Rights az egyes állampolgárok jogait tartalmazza, melyek közül a legfontosabbak: a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a fegyvertartás, a vagyon

biztonsága, az ártatlanság vélelme és a független bíróság előtti megjelenés. Végül az utolsó

pont kijelenti, hogy az Unió által magának fenn nem tartott, s az államoktól meg nem tagadott jogok az államokat és ezek polgárait illetik.