Nem tudom, milyen volt Julie nászéjszakája. Az azt megel z éjszaka viszontő ő rettent izgalmas volt, legalábbis nekem.ő
Julie–nek nagyon csöndes esküv t terveztünk, kizárólag a mi családunk és aző összes Buonaparte részvételével. Mama és Marie persze napokon át tüsténkedett, tortákat és gyümölcskrémeket készített, és az esküv el tti este mama majdnemő ő belebetegedett, annyira izgult, hogy minden rendben legyen. Vendégségek el ttő mama örökké izgul, de mindig nagy sikert arat.
A családi tanács úgy döntött, hogy mindenki feküdjön le korán, és hogy Julie fürödjön meg. Mi sokkal gyakrabban fürdünk, mint mások, mert papa haladó nézeteket vallott, és mama gondoskodik róla, hogy életünket úgy folytassuk, ahogy papa akarta. Ezért majdnem minden hónapban megfürdünk a hatalmas fakádban, amelyet papa erre a célra állíttatott be a mosókonyhába. És minthogy a Julie esküv jeő el tti éjszakáról volt szó, mama jázminillatú fürd sót szórt a kádba, amit l Julieő ő ő Madame Pompadournak érezte magát.
Lefeküdtünk, de egyikünk sem tudott elaludni, így Julie új otthonáról beszélgettünk. Marseille–en kívül van, de t lünk mindössze fél óra az út kocsival.ő
Hirtelen elhallgattunk és figyeltünk. Az ablak alatt valaki fütyült: „Le jour de gloire est arrivé!”
Felültem. A Marseillaise második sora. És egyben Napoleone füttyjele. Ha hozzánk jött, már messzir l jelzett nekem ezzel a dallammal.ő
Kiugrottam az ágyból, elhúztam a függönyt, feltéptem az ablakot, és kihajoltam. Nagyon sötét, tikkasztó an fülledt éjszaka volt. Vihar készül dött.ő
Csücsörítettem és fütyültem. Nagyon kevés fiatal lány tud fütyülni; én a szerencsések egyike vagyok, de mások sajnos nem veszik jónéven, mondván, hogy neveletlenség.
„Le jour de gloire” – fütyültem.
„est arrivé” – hangzott lentr l a válasz.ő
Egy alak, aki eddig a házfalhoz egész közel állt, a sötétb l kilépett a kavicsoső ösvényre.
Elfelejtettem becsukni az ablakot, elfelejtettem papucsba bújni, elfelejtettem magam köré keríteni valamit, elfelejtettem, hogy nincs rajtam más, mint hálóing, elfelejtettem, mi illik és mi nem! Szélvészként rohantam le a lépcs n, kinyitottam aő bejárati ajtót, és éreztem meztelen talpam alatt a kavicsot.
Azután orromon éreztem az ajkát. Olyan sötét volt, s a sötétben nehéz eltalálni, hová csókoljon az ember.
Távolból mennydörgés hallatszott. Magához ölelt, és fülembe súgta: – Nem fázol, carissima?
– Csak a lábam–válaszoltam–, nincs rajtam papucs.
Erre felnyalábolt, és a f bejárathoz vezet lépcs höz vitt. Ott leültünk, éső ő ő beburkolt a kabátjába.
– Mikor érkeztél haza? – kérdeztem.
– Még nem érkeztem haza, még csak úton vagyok – válaszolta. Nekid ltem,ő arcomon éreztem egyenruhája érdes szövetét. Milyen boldog voltam!
– Nagyon szörny volt? –ű kérdeztem.
– Egyáltalán nem. Milyen rendes t led, hogy elküldted a csomagot! –ő mondta, ajkaival hajamat simogatva. – Lefabre ezredes levelet mellékelt hozzá, és abban megírta, hogy csak a te kedvedért továbbította. Követeltem, hogy állítsanak hadbíróság elé, de ezt a jogot megtagadták t lem.ő
– Miért? Legalább megmagyarázhattam volna néhány magasabb rangú tisztnek, mir l is van szó. Beszélhettem volna a tervekr l, amiket annál a szamárő ő hadügyminiszternél, Carnot–nál hagytam. Arra legalább felfigyeltek volna. Ehelyett – kicsit arrébb húzódott, fejét karjára fektette ehelyett a terveim egy polcon porosodnak. És Carnot beéri határaink kétes érték védelmével!ű
– És most mit fogsz tenni?
– Szabadon engedtek, mert nincs ellenem semmi vád. De azok a minisztériumi urak nem kedvelnek. Elküldenek majd a front legunalmasabb körzetébe, és...
– Esik az es –ő szakítottam félbe. Arcomra nagy cseppek hulltak.
– Nem számít – mondta, mintha meglepné, hogy említésre méltónak tartok ilyen csekélységet, miközben azokat a rémségeket ecseteli, amik egy olyan tábornokraő várnak, akit l szabadulni akarnak. Lábamat magam alá húztam, és még jobbanő bebújtam a kabátba. Mennydörgött, és lónyihogást hallottunk.
– Az én lovam, a sövényhez kötöttem – mondta.
Egyre jobban zuhogott. Villám cikázott, félelmetesen közelr l dübörgött fel aő mennydörgés, és a ló kétségbeesetten nyerített. Napoleone odakiáltott valamit.
Fölöttünk kinyílt egy ablak. – Ki van ott? – kiáltott ki Étienne. – Gyere be a házba – súgtam b rig ázunk.ő
– Ki van ott? – ordított Étienne. Majd Suzanne hangját hallottuk:
– Etienne, csukd be az ablakot, és bújjál hozzám, úgy félek!
– Valaki van a kertben – válaszolt Étienne –, le kell mennem megnézni, mi történik. Napoleone odament az ablak alá: – Monsieur Clary, én vagyok az, Napoleone.
Újabb villámlás. Fényében egy pillanatra láttam a kopott egyenruhás, törékeny kis alakot. Majd újból koromsötét lett, ismét komoran mennydörgött, és a ló rángatta a kantárszárat. Most már ömlött az es .ő
– Ki van ott? – kiáltotta, túlharsogva az es t, Étienne.ő – Buonaparte tábornok – kiáltott vissza Napoleone. – De hisz ön börtönben van! – felelte ostobán Étienne. – Szabadon engedtek – magyarázta Napoleone.
– De mit keres itt, ilyenkor, tábornok?
Felugrottam, felfogtam a kabátot, amely nekem bokáig ért, és Napoleone mellé álltam.
– Ne állj itt, halálra fázol – súgta Napoleone.
– Kivel beszél? – kiáltott Étienne. Az es kissé alábbhagyott, és Étienne hangjánő érezhet volt, hogy csak úgy rázza a düh.ő
– Velem! – szóltam. – Én vagyok az, Eugénie!
Az es elállt. Nagyon sápadt hold merészkedett el a felh k közül, és fényébenő ő ő megláttuk a hálósipkás Étienne–t.
A hálósipka alól sziszegte: – Tábornok, magyarázattal tartozik!
Napoleone átkarolta a vállam. Felkiabált: – Monsieur Clary, van szerencsém megkérni kisebbik húga kezét!
– Eugénie, azonnal gyere be! – parancsolta Étienne. Mögötte felt nt Suzanne feje.ű Eléggé mulatságosan hatott a rengeteg hajcsavaróval.
– Jó éjszakát, carissima – mondta Napoleone, és arcon csókolt –, találkozunk a holnapi villásreggelinél. – Peng sarkantyúval ment végig a kavicsos ösvényen.ő Beosontam a házba, és magamon felejtettem a kabátját.
Étienne hálóingben, kezében gyertyával állt hálószobájuk ajtajánál. Mezítláb, Napoleone kabátjába burkolózva surrantam el mellette.
– Mit szólt volna ehhez a papa! – morogta Étienne. Julie felült az ágyban. – Mindent hallottam!
– Lábat kell mosnom, csupa sár lett – vettem a kancsót, és vizet öntöttem a mosdótálba. Amikor végeztem, visszabújtam az ágyba, a katonai köpenyt a takaróm
fölé terítettem. – Az köpenye –ő mondtam Julie–nek olyan szépeket fogok alatta álmodni.
– Madame la Générale Buonaparte – suttogta elgondolkozva Julie. – Ha szerencsém van, kidobják a hadseregb l.ő
– Az Isten szerelmére, az borzasztó lenne!
– Miért, azt hiszed, olyan férjet akarok, aki egész életét a fronton tölti? És ha id nként hazajön, szünet nélkül a csatákról mesél? Ne, bocsássák csak el! Étienneő még hasznát veheti a cégnél.
– Erre sose fogod Étienne–t rávenni – mondta Julie, és elfújta a gyertyát.
– Azt hiszem, igazad van. Milyen kár! Bár feltételezem, hogy Napoleonét sem érdekelné a selyemszakma. Jó éjszakát, Julie.
Julie majdnem lekéste az anyakönyvvezet t. Képtelenek voltunk az új keszty jétő ű megtalálni, és mama kijelentette, hogy keszty nélkül nem lehet férjhez menni.ű
Mama fiatalkorában mindenki templomban esküdött, de a forradalom óta az anyakönyvvezet nél zajlik a szertartás, és nagyon kevés fiatal pár veszi magának aő fáradságot, hogy templomba menjen, vagy olyan papot keressen – alig néhány ilyen van –, aki h ségesküt tett a köztársaságra. Julie–nek és Josephnek ilyesmi eszébe seű jutott. Mama napokig emlegette menyasszonyi fátylát; nagyon szerette volna Julie–n látni. „Az én id mben –ő mondta mama – rendes esküv höz orgonamuzsika iső tartozott.”
Julie rózsaszín ruhát öltött, valódi brüsszeli csipke és vörös rózsa díszítette; Étienne párizsi üzlettársától kért hozzá ill rózsaszín keszty t. Ezt a keszty t kajtattukő ű ű most. Az esküv tízre volt kit zve, és tíz el tt öt perccel bukkantunk rá Julie ágyaő ű ő alatt; Julie felkapta és rohant, nyomában mama és a két tanú.
Julie tanúi Étienne és Somis bácsi. Somis bácsi mama egyik fivére, minden temetésen és esküv n megjelenik. Joseph és tanúi –ő Napoleone és Lucien – már vártak rájuk az anyakönyvvezet nél.ő
A keszty vadászat miatt felöltözni se értem rá. Az ablakban állva kiáltottam „Jóű szerencsét” Julie–nek, aki nem is hallotta. Kocsija a kertbeli, hervadozó fehér rózsákkal volt feldíszítve, és egyáltalán nem látszott, hogy egy közönséges bérkocsi.
Addig rágtam Étienne fülét, amíg új ruhára való, égszínkék szatént nem hozott nekem az üzletb l. Ragaszkodtam ahhoz is, hogy Mademoiselle Lisette, aő házivarrón nk, ne szabja túl b re. Sajnos nem simul olyan szorosan, mint a párizsiő ő divatképeken, f zve is derékon van, nem pedig mell alatt, mint Madame Talliennek,ű „Madame de Thermidor”–nak, a forradalom istenn jének a képein. Mégis azt hiszem,ő hogy új ruhám csodaszép, és a Salamon királyhoz látogatóba induló Sába királyn jének érzem magam. Végül is én is menyasszony vagyok, noha Étienneő csupán éjszakai csendháborításnak hajlandó az egészet felfogni.
Miel tt rendbe hozhattam volna magam, már megérkeztek. Mármint a vendégek.ő Madame Letizia sötétzöldbe öltözött; haja simán hátrafésülve, nyakán nagy, parasztasszonyi konty; egyetlen sz hajszála sincs.ő
Elisa vastagon kifestette magát, rikított, mint egy ólomkatona; tele lebegő szalagokkal, amiket az utóbbi hetekben kunyerált Étienne–t l. Polette nagyon szépő volt kis rózsaszín muszlinruhájában. (Isten tudja, hogyan sikerült kipréselnie Étienne– b l ezt a most legkelend bb anyagot!) Louis haja kócos, szemmel láthatóan úgy érziő ő magát, mint a szárazra vetett hal; Caroline, frissen mosdva, megfésült hajjal; az undok kölyök, Jérôme, amint megérkezett, enni kért. Susanne és én lik rrel kínáltuk aő tizennégy éven felülieket.
Madame Letizia közölte: meglepetése van mindannyiunk számára. – Nászajándék Julie–nek? – kérdezte Suzanne, mert Madame Letizia eddig nem hozott semmit. Igaz, hogy rettent en szegény, gondoltam, de azért legalább valami kézimunkátő készíthetett volna.
Madame Letizia a fejét rázta, és rejtelmesen mosolygott: – Ó nem! – T n dtünk,ű ő vajon mit hozhatott. Azután kiderült: egy újabb Buonapartét! Fesch nev , harminc évű körüli mostohatestvérét, aki korábban pap volt. Mártíromságra nem hajlamos ez a Fesch bácsi, ezért a mostani, antiklerikális id kben kereskedésre adta fejét.ő
– Jól boldogul? – kérdeztem. Madame Letizia nemet intett. Remélte, hogy Étienne ráveszi: lépjen be a céghez.
Néhány perc múlva megérkezett Fesch bácsi; vidám, kerek képe volt, tiszta, de kopott kabátot viselt; kezet csókolt Suzanne–nak, majd nekem, és dicsérte a lik rt.ő
Azután mind megjöttek az anyakönyvvezet t l. Els nek a hervadt fehér rózsákkalő ő ő díszített kocsi, amelyb l Julie, Joseph, mama és Napoleone szállt ki. Majd a második,ő amelyben Étienne, Lucien és Somis bácsi ült. Julie és Joseph odafutott hozzánk; Joseph anyja nyakába borult. A többi Buonaparte körülvette Julie–t; majd Fesch bácsi átkarolta mamát, akinek fogalma sem volt, ki ez az ember, Somis bácsi hatalmas csókot cuppantott rám, és megveregette Elisa hátsófelét. És aztán az összes Clary és az összes Buonaparte olyan izgatottan összegabalyodott, hogy alkalmunk nyílt hosszú csókot váltani Napoleonéval – míg valaki rosszallóan nem köhintett mellettünk. Természetesen Étienne!
Villásreggelinél a menyasszony és a v legény Somis bácsi és Napoleone között ült,ő én Fesch bácsi és Lucien közé présel dtem. Julie arca lángolt az izgalomtól, szemeő csillogott – és életében el ször volt igazán szép!ő
Közvetlenül a leves után Fesch bácsi megkocogtatta poharát, mert úgy érezte, hogy mint volt papnak, neki illene beszédet mondania. Nagyon hosszan, ünnepélyesen és unalmasan szónokolt, és minthogy nem tartotta politikailag tanácsosnak, hogy Istent emlegesse, a „Gondviselést” dics ítette. A Gondviselésnekő köszönhetjük, mondta, ezt a nagy boldogságot, ezt a dúsan megrakott asztalt, ezt a harmonikus együttlétet; kizárólag a jóságos, a hatalmas, mindenre kiterjedő Gondviselésnek. ..
Joseph rám kacsintott, majd Julie–re mosolygott; Napoleone elnevette magát. Minél tovább tartott a prédikáció, annál több könny tolult mama szemébe, annál érzelmesebb pillantásokat vetett rám. Étienne is engem nézett, de haragosan, mert az a Gondviselés, amely összehozta Josephet és Julie–t, olyan bens ségesenő egyesítette a Clary és a Buonaparte családot, kétségkívül én voltam. Én, Eugénie...
A kacsasült után Étienne emelkedett szólásra; beszéde rövid és rossz volt. Ezután békén hagytuk az ifjú párt.
Éppen nekiláttunk Marie csodálatos marcipántortájának, tetején a cukrozott gyümölccsel, amikor Napoleone felugrott. És ahelyett hogy udvariasan megkocogtatta volna poharát, elkiáltotta magát:
– Figyeljenek rám!
Kihúztuk magunkat, valósággal vigyázzállásban ültünk, mint ijedt újoncok, amíg Napoleone t mondatokban közölte, mennyire örül, hogy ezen a családi ünnepségenő részt vehet. De jószerencséjét nem a Gondviselésnek, hanem a párizsi hadügyminisztériumnak köszönheti, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül szabadon bocsátotta. Szünetet tartott, rám nézett s én tudtam, hogy mi következik – és nagyon aggódtam, mit fog hozzá szólni Étienne.
– Megragadom az alkalmat – folytatta Napoleone –, hogy e családi ünnepségre összegy lt Clary és Buonaparte rokonokkal közöljem, hogy –ű hangja elhalkult, de olyan csendben ültünk, hogy így is kihallottuk, hogy remeg a felindulástól – tegnap éjjel megkértem Mademoiselle Eugénie kezét, és Eugénie hajlandó hozzám jönni feleségül.
A Buonaparték gratulációk özönével árasztottak el, Madame Letizia melegen átölelt. De én mamát néztem. Mama úgy ült, mintha fejbe vágták volna, és egyáltalán nem örült. Nem nézett rám, Étienne–hez fordult, és Étienne vállat vont.
E pillanatban Napoleone odament Étienne–hez, pohárral a kezében, és rámosolygott. Csodálatos, hogy Napoleonénak milyen hatalma van mások fölött: Étienne keskeny ajka szétnyílt, elvigyorodott, és koccintott vele.
Polette átölelt, és húgocskámnak nevezett. Monsieur Fesch olaszul kiáltott valamit Madame Letiziának, aki azt válaszolta boldogan, hogy „Ecco!” – valószín leg arról voltű szó, hogy ugyanakkora hozományt kapok–e, mint Julie.
A nagy izgalomban és z rzavarban senki sem ügyelt Jérôme–ra, s az ördögfiókaű mindent magába tömött, ami csak belefért. Egyszer csak hallottam, hogy Madame Letizia felkiált, és kivonszolja a zöldre vált arcú Jérôme–ot. A teraszra irányítottam ket, s itt Jérôme viszontlátta neveletlenségének eredményét. Jobban lett, de ő
lehetetlenné vált, hogy – az eredeti elgondolás szerint – a teraszon kávézzunk.
Julie és Joseph hamarosan elköszönt t lünk, és feldíszített kocsijába ült, hogy újő otthonába térjen. Valamennyien elkísértük ket a kertkapuig; ott átkaroltam mamaő vállát.
– Drága mama, ne sírj.
Visszatértünk az asztalhoz, lik rt ittunk és tortát ettünk, és Étienne udvariasanő közölte Fesch bácsival, hogy nincs szüksége még egy segéder re, minthogy márő megígérte, hogy Josephet, és valószín leg Lucient is, beveszi az üzletbe. Végül,ű Napoleone kivételével, az összes Buonaparte eltávozott.
Sétáltunk a kertben, és Somis bácsi, aki kizárólag temetéseken és esküv kön t nikő ű fel, megkérdezte, mikor megyek férjhez. Mama ekkor könnyes szemmel fordult Nepoleonéhoz.
– Buonaparte tábornok, hajlandó megígérni valamit? Hajlandó várni az esküv vel,ő amíg Eugénie betölti a tizenhatodik évét? Megígéri?
– Madame Clary – válaszolt mosolyogva Napoleone – err l nem én döntök, hanemő ön és Monsieur Étienne és Mademoiselle Eugénie.
De mama ingatta a fejét. – Nem tudom, mit l van ez, Buonaparte tábornokő – mondta maga olyan fiatal, és mégis az az érzésem... – szünetet tartott, és kényszeredetten mosolygott – az az érzésem – folytatta, hogy az emberek mindig azt teszik, amit maga akar. Mindenképpen így van ez a maga családjában, és amióta mi ismerjük, a mi családunkban is. Ezért kérem magát: Eugénie olyan fiatal még; kérem, várjon, amíg tizenhat éves lesz!
Válaszul Napoleone mama kezéért nyúlt, és megcsókolta. Tudtam, hogy ez: ígéret. Másnap Napoleone parancsot kapott, hogy induljon azonnal a Vendée–ba, és Hoche tábornok f parancsnoksága alatt vegye át egy gyalogosezred parancsnokiő tisztét. A füvön ültem a meleg szeptemberi napon, onnan néztem, hogyan járkál fel– alá, és hallgattam, hogyan árad bel le a méltatlankodás e komisz eljárás miatt. Aő Vendée–ba! A rejt zköd királypártiakra vadászni! Éhhalállal küzd maroknyiő ő ő arisztokratára s a hozzájuk esztelenül ragaszkodó parasztokra!
– Tüzérségi szakért vagyok, nem csend r! –ő ő tajtékzott. Hátravetett kézzel járkált. – Elveszik t lem a sikeres hadbírósági tárgyalás esélyét, s most élve akarnakő eltemetni a Vendée–ban, mint valami nyugdíjazás el tt álló ezredest! Távol tartanak aő fronttól, feledésre akarnak ítélni!
Amikor ilyen mérges, szeme sárgán csillog.
– Kiléphetnél a hadseregb l –ő mondtam halkan. – A hozományomból vehetnénk falun egy kis házat, hozzá földet. Ha okosan gazdálkodunk...
Megállt és rám nézett.
– De ha ez nincs ínyedre – folytattam –, beléphetnél Étienne üzletébe.
– Megbolondultál, Eugénie? Vagy komolyan azt hiszed, hogy képes lennék falura menni és baromfit nevelni? Vagy selyemszalagokat árulni a fivéred üzletében?
Szívb l nevetett. –ő Mit tehetnénk! Mit tehetne Franciaország legjobb tüzér tábornoka! Vagy talán nem tudod, hogy én vagyok a legtehetségesebb francia tábornok?
Hallgatva folytatta a fel–alá járkálást. Néhány perc múlva megszólalt: – Holnap ellovagolok.
– A Vendée–ba?
– Nem, Párizsba. Beszélni akarok azokkal a minisztériumi alakokkal.
– De ez nem volna... úgy értem, a hadseregben nem kötelez azt tenni, amitő parancsolnak?
– De igen. Ha katonáim egyike nem engedelmeskedik a parancsnak, lelövetem. Lehet, hogy engem is kivégeznek Párizsban... magammal viszem Junot–t és Marmont– t.
Junot és Marmont, Toulon óta szárnysegédei, itt rostokolnak tétlenül Marseille–ben. Sorsukat Napoleone sorsához kötötték, jöv jét a magukénak tekintik.ő
– Tudsz nekem pénzt kölcsönözni? Bólintottam.
– Junot és Marmont nem tudja a szállását kifizetni. Letartóztatásom óta, velem együtt, k sem kaptak egy fillért. Ki kell váltani ket a fogadóból. Mennyit adhatnál?ő ő
Hónapok óta takarékoskodtam, hogy díszegyenruhát vehessek neki. Komódomban, a hálóingek alatt, 98 frank feküdt bankjegyekben.
– Add ide mind – mondta, s én felszaladtam, és összeszedtem a pénzt. Zsebre vágta. Majd újból el vette és gondosan megszámolta.ő
– Ezek szerint 98 frankkal tartozom neked.
Majd vállamnál fogva átkarolt. – Majd meglátod, hogy Párizsban ráveszem ket:ő adják nekem az olaszországi f parancsnokságot. Meg kell tenniök!ő
– Mikor indulsz?
– Amint kifizettem szárnysegédeim számláját. Ne felejtsd el: írjál gyakran nekem; címezd a párizsi hadügyminisztériumba; k majd továbbítják a frontra. És neő szomorkodj...
– Rengeteg dolgom lesz. Monogramokat kell hímezni a kelengyémre. Lelkesen bólintott. – B, B, B, Madame la Générale Buonaparte.
Eloldozta lovát, amit, Étienne bosszúságára, ismét a kerti sövényhez pányvázott, és ellovagolt a város felé. A villák közt kanyargó csendes úton a karcsú lovas jelentéktelennek és nagyon magányosnak t nt.ű