(Egyházi naptár szerint 1804. november 30.)
A pápa mégis eljött Párizsba, hogy Napoleont és Josephine–t megkoronázza! És Jean–Baptiste ingerült jelenetet csinált, mert hirtelen féltékeny lett – nem a pápára, Napoleonra! Ma délután a Tuileriákban próbáltuk a császárné koronázásának szertartását. Még mindig zúg a fejem t le. És elkeserít Jean–Baptiste féltékenysége.ő Ezért nem bírok elaludni, leültem hát Jean–Baptiste könyvekkel és térképekkel zsúfolt íróasztalához, hogy naplómat folytassam. Jean–Baptiste elrohant, azt sem tudom, hová...
Két nap múlva lesz a koronázás. Párizs hónapok óta nem beszél másról. Minden id k legnagyszer bb látványossága lesz, ígérte Napoleon. Kikényszerítette, hogy aő ű pápa eljöjjön Párizsba; hogy az egész világ és különösen a Bourbon–hívek saját szemükkel gy z djenek meg a koronázás érvényességér l. A versailles–i udvar voltő ő ő nagyjai – buzgó katolikusok – titokban fogadásokat kötöttek, hogy a pápa eljön–e vagy sem. Alig hitte valaki is, hogy megteszi. És íme: ki érkezett meg néhány nappal ezel tt egész udvartartással, hat bíborossal, négy érsekkel, hat prelátussal, orvosok,ő titkárok, svájci test rök és lakájok tömegével? szentsége VII. Pius!ő Ő
Josephine bankettet adott tiszteletére a Tuileriák–ban; a bankettr l a pápa sietveő és rendkívül dühösen vonult el, mert Josephine vacsora után balett el adással akartaő szórakoztatni. – Jót akartam – magyarázta Fesch bácsinak – ha már úgyis Párizsban van szentsége... –ő De Fesch bácsi, aki most minden ízében bíboros, felháborodva leintette.
A császári család tagjai hetek óta hol Fontainebleau–ban, hol a Tuileriákban gyakorolják a koronázási szertartást. Ma délután minket, marsallfeleségeket is berendeltek a Tuileriákba, hogy a császárné koronázási menetét betanuljuk. Laura Berthier–vel és Madame Junot–val mentem Josephine fehér szalonjába. A Bonaparte család dühödt veszekedésének kell s közepébe csöppentünk. A ceremóniaő végrehajtásának felel ssége Josephé, de a részleteket Despreaux ceremóniamesterő dolgozza ki, aki ezért 2400 frankot kap. Így tulajdonképpen a megbízott, és nekiő segít az a förtelmes Montel, évekkel ezel tti tánc–ő és illemtanárom.
Mi, marsallfeleségek, összebújtunk egy sarokban, és próbáltuk kitalálni a veszekedés okát.
– De ez felsége határozott kívánsága! –ő kiáltotta épp most elkeseredve Despreaux.
– Akkor sem teszem meg, ha engem is kidob Francia–országból, úgy, mint szegény Lucient! – dühöngött Elisa Bacciochi.
– Vigyem az uszályt? Hogy én vigyem az uszályt? – visított méltatlankodva Polette. Joseph megpróbálta csitítani ket: –ő Julie és Hortense is vállalkozott rá, holott kő császári fenségek!
– Császári fenségek! – sziszegte Caroline. – És ha szabad érdekl dnöm, minket, aő császár húgait miért nem emeltek erre a rangra? Kevesebbek volnánk, mint Julie, a keresked lánya, vagy...ő
Éreztem, hogy belepirulok a dühbe.
– Hortense, a lánya ennek a... ennek a... – Caroline kereste a Josephine–re illő goromba kifejezést.
– De hölgyeim, hölgyeim, könyörgök! – így Despreaux.
– A koronázási palástról van szó, illetve annak terjedelmes uszályáról – súgta fülembe Laura Junot. – A császár azt akarja, hogy húgai, valamint Julie és Hortense vigyék.
– Nos, kezdhetjük a próbát? – lépett be Josephine egy oldalajtón. Nagyon furcsán nézett ki: vállán két összevarrt leped , nyilvánvalóan a még el nem készült palástő jelképéül. Térdünk mély bókra hajlott.
– Kérem, foglalják el helyüket a császárné menetében – kiáltott Joseph.
– És ha fejre áll, akkor sem fogom cipelni az uszályát – ismételte meg Elisa Bacciochi.
Despreaux odajött hozzánk. – Hm – mondta –, a tizennyolc marsallfeleségb l csakő tizenhét maradt – Madame la Maréchale Murat, a császár húga, az uszályt fogja vinni.
– Esze ágában sincs – üvöltött át a szobán Caroline.
– Nem egészen tudom – meditált Despreaux –, hogyan lehet tizenhét hölgyet kettesével... Montel, meg tudná mondani, hogyan osszuk kilenc párra a hölgyeket, akik a császárné el tt vonulnak?ő
Montel odasasszézott, homlokát ráncolta. – Tizenhét hölgy – kettesével egyikük sem lehet egyedül...
– Talán segíthetek megoldani e stratégiai problémát? – kérdezte egy hang a közelb l. Riadtan fordultunk meg, és azonnal újabb bókra hajoltunk.ő
– Javasolom, hogy tizenhat hölgy legyen felsége bevonulása élén. Utánuk, ahogyő megbeszéltük, Securier a gy r vel, Murat a császárné koronájával és végül e hölgyekű ű egyike a... egy párnával, amelyen felsége csipkekeszken jét viszi. Nagyon költ iő ő ő színfolt lesz.
– Káprázatos ötlet, felség – mormolta Despreaux, és mélyen meghajolt; mellette ott hajlongott Montel.
– És a hölgy, aki a csipkekeszken t viszi –ő Napoleon szünetet tartott, szeme gondterhelten siklott Madame Berthier–r l Laura Junot–ra, Laura Junot–ról a csúnyaő Madame Lefébvre–re. De én el re tudtam, hogy kit fog választani. Határozottanő elkerültem pillantását. A tizenhatok egyike akartam lenni, kizárólag Bernadotte marsall felesége, se több, se kevesebb. Semmiképp sem akartam kiváltságos helyzetbe kerülni, semmiképp sem...
De Napoleon megszólalt: – Erre a feladatra Madame Jean–Baptiste Bernadotte–ot kérjük fel. Madame Bernadotte elragadó lesz. Égszínkékben, ugye?
– Nem áll jól nekem az égszínkék – böktem ki arra a világoskék selyemruhára gondolva, amit Madame Tallien szalonjában viseltem.
– Égszínkékben – ismételte meg a császár, aki kétségkívül ugyanarra gondolt. Odalépett húgaihoz, és Polette kinyitotta a száját: – Sire, mi nem akarjuk...
– Madame, ön megfeledkezik magáról! – hasított át a szobán Napoleon hangja. Hát persze, engedély nélkül senki sem szólíthatja meg a császárt! Napoleon Joseph–hez fordult: – Újabb nehézségek?
– A lányok nem akarják a császárné uszályát vinni. – És miért nem?
– Sire, Bacciochi és Murat nejei meg Borghese hercegn úgy vélik, hogy...ő – Ez esetben Joseph és Louis feleségei viszik – döntött Napoleon.
Itt lépett közbe Josephine. – Ahhoz súlyos az uszály, hogy csak ketten vigyék.
– Ha nem kapjuk meg ugyanazt a rangot, mint Julie és Hortense, nem vállalunk ugyanolyan kötelességet – duzzogott Elisa.
– Fogd be a szád! – Napoleon Polette–hez fordult, akit meglehet sen kedvel.ő – Tulajdonképpen mit akartok?
– Ugyanolyan jogunk van a császári fenség rangra, mint annak a kett nek –ő bökött állával Julie és Hortense irányába Polette.
Napoleon felvonta szemöldökét. – Valóban? Azt lehetne hinni, hogy atyámtól örököltem a császári koronát, és most kiforgatom jogos örökéb l fiú–ő és lánytestvéreimet! Húgaim elfelejtik, hogy minden kegy, ami ket éri, jóindulatom jeleő csupán, s hogy ezt a jóindulatot nem nagyon igyekeztek eddig kivívni.
A szavait kísér csendben Josephine lágy hangja csendült. –ő Sire, nagyon kérem, jóindulatú kegyességében szíveskedjék húgait császári fenség rangjára emelni.
– Szövetségeseket keres, ötlött fel bennem, mert fél. Lehet, hogy igaz, amit rebesgetnek, hogy a császár válni akar...
Napoleon felnevetett. Szemmel láthatóan nagyon jól szórakozott, és rájöttem, hogy elejét l fogva mulattatta az egész jelenet. –ő Rendben van – mondta –, ha megígéritek, hogy jól viselkedtek, felemellek...
– Sire! – kiáltotta örömteli meglepetésében Elisa és Caroline. – Tante grazié, Napoleone! – lihegte Polette.
Napoleon Despreaux–hoz fordult. – Látni szeretném a koronázási menet próbáját. Kezdjék el!
Ünnepélyes zene hangzott fel az orgonát helyettesít zongorán. Despreaux nyolcő párra osztotta a marsallok feleségeit, és Montel megmutatta nekik, hogyan vonuljanak kecsesen, ugyanakkor méltóságteljesen. De a hölgyek képtelenek voltak rá, mert ott állt a császár, merev arccal figyelte lábukat. Rettenetes zavarban, félszegen botladoztak át a szobán, és Polette szája elé tette a kezét, nehogy hangosan felvihogjon. A ceremóniamesterek szóltak, hogy jöjjön be Securier és Murat. Csatlakoztak a hölgyek menetéhez, kitárt tenyerükön egy díványpárnát vittek. Utánuk én következtem, szintén párnával a kezem közt. Végül Josephine s a frissiben császári fenség rangjára emelt húgocskák, Julie–vel és Hortense–szal együtt, minden ellenvetés nélkül hordozták az uszályt jelképez leped ket.ő ő
Négyszer vonultunk végig a szobán. Akkor hagytuk csak abba, amikor Napoleon távozni akart. Bókoltunk neki. De Joseph utánaszaladt: – Sire, kérem, Sire! – Napoleon türelmetlenkedett: – Kifogytam az id b l! –ő ő Sire, a szüzekr l van szó –ő mondta Joseph, és odaintette Despreaux–t. Despreaux odalépett, és megismételte: – A szüzek, Sire. Nehéz kérdés. Nem lelünk szüzeket. – Napoleon elnyomott egy mosolyt. – Mire kellenek a szüzek, uraim? – Lehet, hogy elkerülte felséged figyelmét, de a reimsi székesegyházban végrehajtott középkori koronázási szertartásról szóló krónikák – amelyek alapján mi itt próbálunk – megírják, hogy a császár felkenése után tizenkét szepl tlen sz z vonul az oltárhoz, mindkét kezében ég gyertyával. Berthier marsallő ű ő egyik unokahúgára gondoltunk, és anyám húgára, de – dadogott Despreaux de a két hölgy már nem... már nem...
– Szüzek, de már jóval túl a negyvenen – harsant fel Murat hangja. Murat, a lovastiszt, egy pillanatra megfeledkezett udvaronci méltóságáról.
– Ismételten hangsúlyoztam kívánságomat, hogy a koronázási ceremóniába vonják be Franciaország régi nemességét, lévén a szertartás az egész nemzet ügye. Biztos vagyok benne, uraim, hogy a Faubourg St. Germain családjában akad néhány megfelel fiatal hölgy. –ő Ezzel eltávozott.
Frissít ket hordtak körbe, és Josephine értem küldte egyik udvarhölgyét: üljekő mellé a kerevetre. Velem akart örülni a kegynek, amellyel Napoleon kitüntetett. Julie és köztem ült, siet s kortyokban nyelte a pezsg t. Finom kis arca az utóbbiő ő hónapokban mintha összezsugorodott volna; kifestett szemei abnormálisan nagynak látszottak, arcának tökéletes festékrétegén kis repedések mutatkoztak. Orrcimpájától szája sarkáig két vékony vonal húzódott, er ltetett mosolya hangsúlyozta ezt a kétő ráncot. De – szokás szerint felfelé fésült – bébifürtjein változatlanul a megrendítő fiatalság varázsa ült.
– Le Roy képtelen lesz két nap alatt elkészíteni az égszínkék ruhát – mondtam. Josephine, akit a véget nem ér próbák, úgy látszik, kimerítettek, elfelejtette, hogyő nem volna szabad a múltját felemlíteni, és így szólt: – Paul Barrastól kaptam egyszer egy zafír fülbevalót. Ha megtalálom, szívesen kölcsönadom, jól illik majd az égkék ruhához.
– Madame nagyon kedves, de én azt hiszem... – itt abbahagytam, mert Joseph lépett hozzánk, nagyon feldúltan.
– Mi van már megint? – kérdezte Josephine.
Josephine felvonta szemöldökét. – Újabb nehézségek merültek fel a koronázás körül, drága sógor?
Joseph alig bírta kárörömét leplezni. – A pápa most közölte a császárral, hogy felségedet nem hajlandó megkoronázni.
Ironikus mosoly játszadozott Josephine ajka körül: – És mivel indokolja az elutasítást szentsége?ő
Joseph színlelt diszkrécióval körülnézett.
– Nyugodtan beszélhet. Julie hercegn n és Bernadotte marsallnén kívül senki semő hall minket, k ketten meg ugyebár családtagok.ő
Joseph méltóságteljes arckifejezéssel mondta: – A pápa megtudta, hogy felségeő és felséged nem szentesítette házasságát templomban, és kijelentette, hogy – elnézést kérek, de ezek a szentatya szavai – nem koronázhatja meg a francia császár ágyasát.
– És honnan tudta meg hirtelenjében a szentatya, hogy Bonaparte meg én csupán anyakönyvi hivatalban keltünk össze? – érdekl dött nyugodtan Josephine.ő
– Még nem tudjuk.
– És mit gondol, milyen választ ad felsége a szentatyának? –ő Josephine elmerengve nézte pezsg spoharát.ő
– felsége természetesen azonnal tárgyalásokba bocsátkozik szentségével.Ő ő
– Létezik egy egyszer megoldás –ű mosolygott Josephine, felállt, és poharát Joseph kezébe nyomta. – Azonnal beszélek Bona... a császárral. Oltár elé állunk, és minden rendben lesz.
Joseph egy inas kezébe tette a poharat, és Josephine után szaladt, hogy – ha engedik – is jelen legyen a beszélgetésnél. Julie töprengett: –ő Nem lennék meglepve, ha kiderülne: maga hívta fel a pápa figyelmét erre a hiányosságra.ő
– Igaz. Mert különben igazából meglep dött volna.ő
Julie a kezét nézegette. – Tudod, sajnálom Josephine–t. Annyira fél a válástól. És olyan aljasság lenne Napoleontól, ha egyszer en kirúgná azért, mert nem lehetű gyereke. Nem gondolod?
Vállat vontam. – Végigcsinálja ezt a bonyolult koronázási komédiát, Nagy Károly stílusában, a reimsi rituálé és Isten tudja, még mi minden szerint, csak azért, hogy megmutassa a világnak: dinasztiát alapít. És mindezt miért? Hogy azután – ha túléli tő – Joseph legyen a császár, vagy Louis és Hortense kisfia?
– De nem dobhatja ki az utcára Josephine–t! – lábadt könnybe Julie szeme. – Akkor lett a jegyese, amikor Napoleonnak még egy pár új nadrágra sem tellett! Lépésr lő lépésre követte pályafutását, támogatta el menetelét, és most, hogy már elkészült aő császárnéi korona és mindenki Josephine–t tekinti császárnénak...
– Nem – mondtam–, valóban nem játszhatja egyidej leg Nagy Károlyt és nemű koronáztathatja meg magát a pápával, ha ugyanakkor válásba bonyolódik, mint akármelyik kispolgár. Ha még én is értem, akkor Josephine, aki százszor okosabb nálam, minden bizonnyal tudja. Nem, Napoleon biztos ragaszkodik Josephine megkoronázásához, ezért sebtében megtartják az egyházi esküv t.ő
– És ha már házasságuk bírja az egyház jóváhagyását, sokkal nehezebb lesz a válás, ugye? És Josephine erre számít?
– Valószín leg.ű
– Emellett – folytatta Julie – Napoleon szereti t, persze a maga módján, de szereti,ő és nem fogja csak úgy elhagyni.
– Nem? Igazán nem? Hidd el, Napoleon arra is képes.
E pillanatban Josephine visszatért. Jövet egy pohár pezsg t kért az inastól,ő odaszólt Despreaux–nak: – Újabb próbát kérek – és visszaült közénk.
– Fesch bácsi ma éjjel titokban összead minket a császári kápolnában – idegesen felhajtotta italát. – Nem furcsa? Kilenc éve vagyunk házasok! Nos, Madame la Maréchale, kölcsönveszi a zafír fülbevalómat?
Hazafelé menet elhatároztam: nem hagyom, hogy Napoleon rám er szakolja aő világoskék ruhát. Le Roytól holnap érkezik meg kagylórózsaszín ruhám – minden marsallfeleség kagylórózsaszínben lesz –, és Josephine keszken jétő kagylórózsaszínben fogom a Notre–Dame–ban vinni.
Jean–Baptiste az ebédl ben várt, láthatóan nagyon rossz hangulatban. –ő Mi a csudát csináltál ilyen sokáig a Tuileriákban?
– Hallgattam a Bonaparte–ok veszekedését, és részt vettem a próbán. Mellesleg, nekem külön szerepjutott; nem leszek párban a többi marsallfeleséggel, egyedül megyek Murat mögött, és Josephine csipkekeszken jét viszem egy párnán. Mit szólsz,ő mekkora megtiszteltetés?
Jean–Baptiste feldühödött: – De én nem akarom, hogy megkülönböztessenek! Joseph és az a majom Despreaux azért eszelte ki, mert Julie húga vagy. De én megtiltom, érted?!
Sóhajtottam. – Kár minden szóért. Nem Joseph vagy Despreaux ötlete volt, hanem a császáré.
Sose gondoltam volna, hogy Jean–Baptiste így kijöhet a sodrából. Rám rivallt: – Mit mondtál?
– Azt, hogy a császár kívánsága. Nem az én hibám.
– Nem t röm! Nem hagyom, hogy a feleségemet egész Franciaország színe el ttű ő kompromittálják! – Jean–Baptiste úgy ordított, hogy az asztalon lév poharakő megcsendültek.
Nem tudtam, minek tulajdonítsam ezt a dühkitörést. – Miért vagy olyan mérges? – kérdeztem.
– Ujjal mutogatnak majd rád. A jegyese, mondják majd, Madame Jean–Baptiste Bernadotte, ifjúkori nagy szerelme, suttogják, az kis Eugénie–je, akit külön kegybenő részesít koronázása napján, most is változatlanul az kis Eugénie–je, ezt fogjákő mondani! És rajtam nevet egész Párizs! Nem érted?
Elképedve bámultam Jean–Baptiste–ot. Nálam jobban senki sem tudja, mennyire kínozza feszült viszonya Napoleonnal, mennyire üldözi a rémkép, hogy elárulta ifjúsága eszméit, milyen kétségbeesett türelmetlenséggel lesi, hogy végre független beosztáshoz jusson, a lehet legmesszebb Párizstól, hányszor folyamodott érte, s mintő hagyja t Napoleon várni, várni. De hogy ez a kényszer várakozás féltékenységiő ű jelenethez vezessen – erre nem számítottam.
Odamentem hozzá, és átkaroltam. – Jean–Baptiste – mondtam –, Napoleon szeszélye miatt igazán nem érdemes így felizgatni magad.
Ellökte a kezem. – Nagyon jól tudod, mir l van szó –ő kapkodott leveg után–, tudodő jól. Szeretné, ha az emberek azt hinnék: valaha volt kis menyasszonyával szemben gyakorol kegyet. De én mondom, hogy ez a „valaha volt”–at rég elfelejtette. Mint férfi állítom: most is érdekl dik irántad, most is szerelmes beléd, valami különlegeset akarő tenni érted, ezért...
– Jean–Baptiste!
Végigsimította homlokát! – Bocsáss meg. Nem a te hibád – mondta halkan.
Fernand jelent meg a levesestállal. Asztalhoz ültünk, csendben néztük egymást. Amikor a kanálért nyúlt, Jean–Baptiste keze remegett.
– Nem veszek részt a ceremónián – közöltem –, beteg leszek és ágyba fekszem. Nem válaszolt. Vacsora után elment hazulról.
Így írok most asztalánál ülve, és próbálom tisztázni magamban, igaz lehet–e, hogy Napoleon ismét szerelmes belém.
Dolgozószobájában, azon a végtelen éjszakán, d'Enghien herceg kivégzése el tt,ő az ifjú szerelmes hangján szólt hozzám. „Vegye le a kalapját. Madame”... és kés bbő „Eugénie, kicsi Eugénie”... Mademoiselle George–ot elküldte. Talán marseille–i kertünk sövénye jutott eszébe, talán annak az éjszakának rétjei és csillagai? Nem különös, hogy amaz éjszaka kis Bonaparte–ját két nap múlva Franciaország császárává
koronázzák? Hát nem elképeszt , hogy volt olyan id szak az életemben, amikor nemő ő tartoztam az én Bernadotte–omhoz?
Éjfélt üt az ebédl órája. Lehet, hogy Jean–Baptiste elment Madame Récamier–hoz.ő Olyan gyakran mesél róla. Juliette Récamier, az öreg és gazdag bankár felesége, aki minden megjelent és meg nem jelent könyvet elolvas, és naphosszat hever a kereveten. Minden híres férfi múzsájának képzeli magát, de egyikük sem nyúlhat hozzá – Polette szerint legkevésbé a férje. Jean–Baptiste gyakran társalog könyvekr lő és zenér l evvel a múzsával, s néha unalmas könyveket, szerinte „mesterm veket”ő ő ű küld nekem elolvasásra. Gy lölöm és csodálom...ű
Fél egy. Napoleon és Josephine e percben ott térdel a Tuileriák kápolnájában, és Fesch bácsi egyházilag is összeadja ket. Milyen könnyen meg tudnám magyarázniő Jean–Baptiste–nak, miért nem felejt el engem Napoleon – de csak felbosszantanám, ha azt magyaráznám, hogy része vagyok Napoleon ifjúságának, és a fiatalságát senki sem felejti el, még ha ritkán gondol is rá. Ha kék ruhában megyek a koronázásra, Napoleon számára megelevenedett emlék leszek. Persze lehet, hogy Jean–Baptiste– nek van igaza, és Napoleon újjá akarja éleszteni régi érzelmeit. Szerelmi vallomása gyógyír lenne a rég behegedt sebre. Holnap és holnapután ágyban maradok, súlyos megfázással. felsége Égszínkék Emléke nagyon náthás, elnézést kér...Ő
Naplómra borulva aludtam el, és arra ébredtem, hogy valaki gyöngéden karjába vesz és a hálószobába visz. Váll–lapjának fémszálai most is, mint oly gyakran, arcomat karcolják. Álmosan motyogtam: – A múzsádnál voltál. És én nagyon haragszom.
– Az Operában voltam, kicsi lány, egyedül. Jó zenét akartam hallgatni. Elküldtem a kocsit, gyalog jöttem haza.
– Nagyon szeretlek, Jean–Baptiste. És nagyon beteg vagyok. Megfáztam és reszel a torkom, és nem tudok részt venni a koronázáson.
– Majd kimentem a császárnál Madame Bernadotte–ot. – Egy darabig hallgatott, majd hozzátette: – Sose felejtsd el, kicsi lányom, hogy nagyon szeretlek. Hallasz, vagy alszol?
– Álmodom, Jean–Baptiste. Mit teszel azzal, aki hirtelen gyógyírt akar kenni egy sebre, amely réges–rég begyógyult?
– Kineveted, Désirée.
– Igen, nevessük ki t, a franciák nagy császárát...ő