Annemarie Selinko - Désirée

A francia forradalom ötödik évében egy

kislány naplót kap a születésnapjára. Mir l írhat

ő

egy kis polgárlány a naplójában? A családjáról,

a családját érint eseményekr l, n vére

ő

ő

ő

férjhezmenetelér l, a maga els szerelmér l, az

ő

ő

ő

els serdül kori csalódásról, itáliai utazásról,

ő

ő

azután kés bb: a házasságról, a férje

ő

hivatásával kapcsolatos gondjairól...

És miért írja meg mindezt vaskos könyvben

egy huszadik századi írón ?

ő

Mert a fiatal lány, Désirée els szerelme

ő

Napoleon volt, férje pedig Bernadotte, a

hadvezér, a kés bbi svéd király. S amíg az

ő

ő

történetüket olvassuk, megelevenedik el ttünk

ő

a nagy francia forradalom és az első

császárság: a regény f szerepl i között

ő

ő

megtaláljuk a kor minden fontos személyiségét.

Tanúi lehetünk, hogyan osztja fel Napoleon a

meghódított Európát fivérei és sógorai között,

hogyan veszi feleségül és taszítja el Josephine

de Beauharnais–t, hogyan kapcsolódik össze

sorsa végzetszer en újra és újra Désirée–ével,

ű

egészen szám zetéséig és haláláig.

ű

Kellemes

olvasmányul

szolgálhat

mindenkinek ez a regényes napló, annak is, aki

szép szerelmi történetre vágyik, és annak is, aki

egy színes, kegyetlen, izgalmas történelmi

korszakra kíváncsi.

Fordította SARLÓS ZSUZSA Annemarie Selinko

DÉSIRÉE

I. RÉSZ

A marseille–i selyemkeresked lánya

ő

Marseille, II. év, Germinal hó eleje

(Mama régimódi id számítása szerint 1794. március vége)

ő

Azt hiszem, hogy a telt idomú n er sebben hat a férfiakra. Ezért elhatároztam,ő ő hogy holnap négy zsebkend t dugok a ruhám mellfodra alá; akkor igazán feln ttnekő ő látszom majd. Valójában tényleg feln tt vagyok, de ezt senki más nem tudja, és nemő is látszik meg rajtam.

Tavaly novemberben töltöttem be tizennegyedik évemet, és papa születésnapi ajándéka volt ez a csinos napló. Igazán kár írással bemaszatolni gyönyör , hófehérű lapjait. Oldalt kis lakat zárja, a kulcsa nálam. Még Julie n vérem sem tudja kideríteni,ő mit írok majd bele. Utolsó ajándékom volt ez a drága papától. Apám, Francois Clary marseille–i selyemkeresked , két hónappal ezel tt halt meg tüd gyulladásban.ő ő ő

– És mit írjak bele? – kérdeztem zavartan, amikor ajándékaim között az asztalon megláttam. Papa mosolygott, és homlokon csókolt: – Bernardine Eugénie Désirée Clary polgártársn történetét –ő mondta, és arcán aggodalom suhant át.

Leend történetem ma éjjel kezdem papírra vetni, mert olyan izgatott vagyok,ő hogy nem bírok elaludni. Halkan kicsusszantam az ágyból, s csak azt remélem, hogy a kissé arrébb alvó Julie–t nem ébreszti fel a pislákoló gyertyafény. Óriási h hót csapna.ű

Azért vagyok izgatott, mert holnap én kísérem el Suzanne sógorn met Albitteő képvisel höz, megkérni, hogy segítsen Étienne–en. Étienne a fivérem, és veszélybenő forog az élete. Két nappal ezel tt rend rök jöttek, és váratlanul elvitték. Napjainkbanő ő el fordul ilyesmi; alig öt év telt el a nagy forradalom óta. S az emberek azt mondják,ő hogy még nincs vége. Naponta vezetnek elítélteket nyaktiló alá a Városháza terén, és nem biztonságos dolog arisztokrata hozzátartozójának lenni. Nekünk szerencsére nincsenek el kel rokonaink. Papa öner b l tette Marseille egyik legnagyobbő ő ő ő selyemkereskedésévé a nagypapa által alapított kis üzletet. Papa nagyon örült a forradalomnak, noha éppen annak kitörése el tt kapta meg az udvari szállító címet.ő Küldött is néhány vég kék selyembársonyt a királynénak. Étienne szerint a bársonyt sose fizették ki. Papa majdnem sírt, amikor felolvasta nekünk az Emberi Jogok Kiáltványát.

Papa halála óta Étienne vezeti az üzletet. Amikor Étienne–t letartóztatták, korábbi dajkám és jelenlegi szakácsn nk, Marie, félrevont: –ő Úgy hallom, Eugénie, hogy Albitte idelátogat. Sógorn dnek el kell menni hozzá és megkérni, hogy helyeztesseő szabadlábra Étienne Clary polgártársat. – Marie mindig tudja, hogy mi történik a városban.

Vacsoránál leverten üldögéltünk. Az asztalnál két hely maradt üresen: papa széke a mamáé mellett és Étienne széke Suzanne mellett. Mama nem engedi, hogy bárki is a papa helyére üljön. Én folyton Albitte–ra gondoltam, miközben kenyérbélb l kiső golyókat gyúrtam. Ez idegesítette Julie–t. Alig négy évvel id sebb nálam, de folytonő anyáskodik felettem, s ez módfelett bosszant.

– Eugénie – mondta Julie –, nem illik morzsolni a kenyeret. Abbahagytam a golyógyúrást, és megszólaltam:

– Albitte a városban van.

Nem figyeltek rám. Sose figyelnek, ha szólok. Megismételtem: – Albitte a városban van.

Suzanne nem hallotta; zokogott, bele a levesestányérba.

– Albitte – közöltem, tudásomra büszkén – Marseille jakobinus párti képvisel je.ő Egy hétig marad, és mindennap fogad a Maison Commune–ban. És Suzanne–nek holnap el kell mennie hozzá, megkérdezni, miért vitték el Étienne–t, és kijelenteni, hogy bizonyára félreértés az egész.

– De engem nem fogad majd! – zokogott rám nézve Suzanne.

– Azt hiszem... azt hiszem, jobb lenne – mondta habozva mama –, ha Suzanne az ügyvédünket kérné meg, hogy menjen el Albitte–hoz.

Családom id nként elviselhetetlen. Mama egy üveg lekvárt nem enged bef zniő ő anélkül, hogy maga ne keverne egyet a fakanállal, és most ezt az élethalálkérdést ostoba öreg ügyvédünkre bízná. Sok feln tt ilyen, azt hiszem.ő

– Mi magunknak kell Albitte–hoz fordulnunk – mondtam –, els sorban Suzanne–ő nek, Étienne feleségének. De ha te félsz, Suzanne, elmegyek hozzá én, és megkérem, hogy engedje szabadon a bátyámat.

– Ne merészelj a Maison Commune–ba menni! – szólt rám a mama. Azután tovább kanalazta levesét.

– Mama, én azt gondolom...

– Hallani sem akarok róla – mondta mama, és Suzanne ismét belesírt a levesébe. Vacsora után felmentem, hogy megnézzem, Persson hazatért–e már. Merthogy esténként franciára tanítom Perssont. Nagyon kedves lóarca van. Borzasztó magas és sovány, és az egyetlen sz ke ember, akit ismerek. Azért sz ke, mert svéd. Csak az égő ő tudja, merre van Svédország – azt hiszem, valahol az Északi–sarknál.

Persson egyszer megmutatta térképen, de már elfelejtettem. Persson papájának selyemüzlete van Stockholmban, és üzleti kapcsolatban áll a mi cégünkkel. Ezért Persson egy évre Marseille–be jött, hogy a papa üzletében tegyen szert gyakorlatra. Mindenki azt mondja, hogy a selyemszakmát csak Marseille–ben lehet igazán megtanulni. Így esett, hogy egy szép napon Persson beállított hozzánk. Eleinte egyetlen szavát sem értettük. Kijelentette, hogy franciául beszél, de egyáltalán nem úgy hangzott. Mama szobát rendezett be neki a padlástérben; ilyen bizonytalan id kben, mondta mama, jobb, ha nálunk lakik.ő

Kiderült, hogy Persson id közben hazajött –ő igazán olyan tisztességtudó fiatalember és leültünk a fogadószobában. Újságokból szokott rendszerint felolvasni, és én kijavítom a kiejtését. Ma ismét, mint oly gyakran, el vettem a régiő nyomtatványt, az Emberi Jogok Kiáltványát, amit papa hozott haza, s utána Persson és én felváltva olvastuk fennhangon, mert kívülr l akarjuk tudni. Persson lóarca egésző ünnepélyes lett, és azt mondta, irigyel engem, mert ahhoz a nemzethez tartozom, amely ilyen fennkölt gondolatokkal ajándékozta meg a világot.

– „Szabadság, Egyenl ség és Népuralom” –ő szavalta Persson. Majd hozzáf zte:ű – Sokak életébe került e törvények megalapozása, oly sok ártatlan életébe. És nem szabad megengedni, hogy áldozatuk kárba vesszen, Mademoiselle.

Persson persze külföldi, és családi körben mamát mindig Madame Clarynak, engem meg Mademoiselle Eugénie–nek hív, ami tilos; mindketten Clary polgártársn kő vagyunk csupán.

Julie hirtelen benyitott. – Eugénie, gyere csak egy percre – mondta, és Suzanne szobájába vitt.

Suzanne a szófán kuporgott, és portóit szopogatott.

A portói bor állítólag er sít, de én nem kapok, mert fiatal lányoknak –ő mama szerint – nincs szükségük er sít kre. Mama Suzanne mellett ült, és azonnal láttam,ő ő hogy megpróbál energikusnak t nni. Amikor így tesz, még törékenyebbnek ésű tehetetlenebbnek látszik; keskeny vállát felhúzza, arca valósággal összezsugorodik a két hónapja hordott fekete özvegyi f köt alatt. Szegény mamám sokkal inkább árvaő ő gyerekre emlékeztet, mint özvegyre.

– Úgy döntöttünk – mondta mama –, hogy Suzanne holnap megkísérel Albitte színe elé jutni. És –tette hozzá, torkát köszörülve –, te fogod elkísérni, Eugénie!

– Félek egyedül menni a nagy embertömeg közé – susogta Suzanne. Láttam, hogy a portói nem er sít en, hanem álmosítóan hat rá. Azon t n dtem, vajon miért énő ő ű ő megyek vele, miért nem Julie.

– Suzanne döntött így, Étienne érdekében – szólt mama– és megnyugtató érzés lesz számára, ha te, drága gyermekem, vele leszel.

– No persze neked hallgatnod kell – sietett hozzáf zni Julie –, és hagyni, hogyű Suzanne beszéljen. – Örültem, hogy Suzanne elmegy Albitte–hoz. Ez a legjobb, úgy vélem, az egyetlen megoldás. De minthogy, szokás szerint, gyerekszámba vettek, hallgattam.

– Holnap nagyon fárasztó napunk lesz mindnyájunknak – mondta mama, és felállt. – Korán kell lefeküdnünk.

A fogadószobába szaladtam, és közöltem Perssonnal, hogy aludnom kell. Összeszedte az újságokat, és meghajolt. – Akkor kívánok önnek jó éjszakát, Mademoiselle Clary.

Már az ajtónál voltam, amikor hirtelen mormogott valamit. Visszafordultam. – Szólt valamit, Monsieur Persson?

– Csak annyit, hogy... – fogott bele. Odamentem hozzá és megpróbáltam kivenni vonásait a sötétben; nem volt értelme gyertyát gyújtani, hisz úgyis lefeküdni készültünk. Alig láttam Persson sápadt arcát.

– Csak azt akartam mondani, Mademoiselle, hogy én – igen, hogy én hamarosan hazautazom.

– Ó, nagyon sajnálom, Monsieur; de miért?

– Madame Clarynak még nem szóltam, nem akartam épp most zavarni. De tudja, Mademoiselle, több mint egy éve vagyok itt, és most már szükség van rám a stockholmi üzletben. És ha Monsieur Étienne Clary visszajön, itt minden rendben lesz. Úgy értem, a dolgok üzleti oldala is; és akkor én visszautazom Stockholmba.

Ez volt a leghosszabb összefügg beszéd, amit Perssontól valaha is hallottam.ő Nem egészen értettem, miért mondja el nekem el bb, mint a többieknek. Mindig aztő hittem, sem vesz komolyabban, mint azok. De így természetesen folytatni akartamő a beszélgetést. A szófához mentem, és feln tt hölgyhöz méltó kézmozdulattalő invitáltam magam mellé. Amint leült, hórihorgas teste bicskaként nyaklott össze; könyökét a térdén nyugtatta, és éreztem, hogy nem tudja, mit mondhatna még.

– Szép város Stockholm? – kérdeztem udvariasan.

– Számomra a világ legszebb városa – válaszolta. – Zöld jégtáblák úsznak a Mälaron, és az ég olyan fehér, mint a frissen mosott vászon. Azazhogy télen ilyen, de a mi telünk nagyon hosszú.

Leírása alapján nem találtam különösen szépnek Stockholmot. Ellenkez leg.ő Törtem a fejem azon is, vajon hol úszkálhatnak azok a zöld jégtáblák.

– Üzletünk a Västerlanggatanon van. Ez Stockholm legmodernebb bevásárlóutcája. Egész közel a királyi palotához – tette hozzá büszkén.

Nem figyeltem rá igazán, mert a holnapi napra gondoltam, arra, hogy „néhány zsebkend t kell dugni a ruhám elejébe, és...”ő

– Nagy szívességet kérek önt l, Mademoiselle Clary –ő hallottam Perssont.

„A lehet legcsinosabbnak kell lennem –ő gondoltam –, hogy a kedvemért kieresszék Étienne–t.” És udvariasan kérdeztem:

– Mit, Monsieur?

– Olyan nagyon szeretném – hebegte –, ha megtarthatnám az Emberi Jogok Kiáltványát, azt a nyomtatványt, amit Monsieur Clary hozott haza. Tudom, Mademoiselle, hogy kérésem merész.

Az is volt. Papa mindig ott tartotta az ágya melletti asztalkán, halála után pedig én azonnal magamhoz vettem.

– Kincsként fogom rizni, Mademoiselle –ő ígérte Persson.

És akkor még egyszer, utoljára, megpróbáltam ugratni: – Tehát republikánus lett, Monsieur?

Ezúttal sem adott egyenes választ. – Svéd vagyok, Mademoiselle, és Svédország monarchia.

– Megtarthatja a kiáltványt, Monsieur – mondtam –, és megmutathatja svéd barátainak.

E pillanatban feltépték az ajtót, és Julie dühösen bekiabált: – Mikor jössz már ágyba, Eugénie? Ó – nem tudtam, hogy Monsieur Perssonnal vagy itt. Monsieur, a gyereknek ágyban a helye. Eugénie, gyere azonnal!

Julie folytatta a zsörtöl dést akkor is, amikor már majdnem minden papírő hajcsavarót a fejemre raktam és már ágyban volt. –ő Botrányosan viselkedsz, Eugénie. Persson egy fiatal férfi, és nem illik sötétben üldögélni egy fiatal férfival. Elfelejted, hogy Francois Clary lánya vagy. Papa köztiszteletnek örvend polgár volt,ő és Persson még franciául sem beszél rendesen. Szégyent hozol az egész családra!

„Micsoda badarság” – gondoltam, amint elfújtam a gyertyát és ágyba bújtam. „Julie–nek pedig férjre van szüksége; az én életem lenne könnyebb, ha férjnél volna.”

Próbáltam aludni, de a Maison Commune–ben teend látogatás gondolata nemő hagyott nyugton. És a nyaktiló gondolata sem. Elalvás el tt olyan gyakran felrémlikő el ttem, és akkor fejemet a párnába fúrom, hogy el zzem azt az emléket, a kés és aő ű levágott fej emlékét.

Szakácsn nk, Marie, két évvel ezel tt titokban elvitt a Városháza el tti térre.ő ő ő Átfurakodtunk a veszt hely körül nyüzsg tömegen. Mindent látni akartam, éső ő összeharaptam a fogam, hogy ne vacogjon olyan nagyon. Húsz hölgyet és urat hozott a piros szekér. Finom ruhát hordtak, de piszkos szalmaszálak tapadtak az úriemberek selyem térdnadrágjára, a hölgyek csipke kézel jére. Kezük spárgával hátrakötve.ő

Minden reggel és minden este, kivégzések után, friss f részporral hintik be azű emelvényt, amelyen a nyaktiló áll; ennek ellenére rémiszt sárgás–vöröses mocsokő borítja, a teret elárasztja az alvadt vér és f részpor szaga. A nyaktiló ugyanolyanű piros, mint az elítélteket viv szekér, de festéke nagyrészt lepattogzott, mert márő évek óta ott áll.

Ezen a délutánon az els elítélt egy fiatal férfi volt, akit azzal vádoltak, hogy aő küls ellenséggel folytat titkos levelezést. Amikor a hóhér a veszt helyre rángatta, aő ő férfi ajkai mozogtak; azt hiszem, hogy imádkozott. Letérdelt, és én behunytam a szemem; hallottam, ahogy a bárd lecsap. Amikor felnéztem, a hóhér egy fejet tartott a kezében. Arca krétafehér; tágra nyílt szeme engem bámul. Elállt a szívverésem. A krétafehér arcban szélesre tárt száj, mintha sikoltani készülne, örök néma sikoly...

Köröttem hangzavar; valaki zokog, valaki élesen felnevet. Azután egyre távolibb lett a lárma, a világ elsötétült el ttem, és –ő hát igen, elhánytam magam.

Utána jobban lettem, de az emberek kiabáltak rám a hányás miatt; tönkretettem valaki cip jét. Ki se nyitottam a szememet, hogy ne lássam a vérz fejet. Marieő ő szégyellte magát a viselkedésem miatt, és kivonszolt a tömegb l; hallottam, amintő minket szidtak. És azóta gyakran el fordul, hogy nem tudok elaludni, mert a halottő tágra nyílt szemére és néma sikolyára gondolok.

Hazamentünk, és nem bírtam abbahagyni a sírást. Papa átkarolt, és azt mondta: – Franciaország népe évszázadokon át szenvedett. És ez a szenvedés két lángot lobbantott fel: az Igazságét és a Gy löletét. A Gy lölet lángja lassan elhamvad, eloltjaű ű a vérpatak. De azt a másikat, kislányom, az Igazság lángját soha többé nem lehet teljesen eloltani.

– Papa, ugye az Emberi Jogokat soha többé nem lehet érvényteleníteni?

– Nem, érvényteleníteni nem lehet soha többé. De átmenetileg, nyíltan vagy titokban, félredobhatóak, lábbal tiporhatóak. De azok, akik rátaposnak, a történelem legvéresebb b ntényét követik el. S ha az elkövetkez id kben bárhol, bármikorű ő ő támadnak olyanok, akik embertársaikat megfosztják a Szabadság és Egyenl ségő jogától, senki sem hozhatja fel védelmükben, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, mert az Emberi Jogok kinyilatkoztatása óta, kicsi lányom, pontosan tudják, hogy mit cselekszenek!

Papa hangja egészen megváltozott, amikor ezeket mondta. Úgy hangzott – igen, pontosan úgy hangzott, mint amilyennek Isten hangját képzelem. S minél több idő telik el ama beszélgetés óta, annál jobban értem, hogy mire gondolt.

Ma éjjel nagyon közelinek érzem a papát. Féltem Étienne–t, és egy kicsit félek a látogatástól a Maison Commune–ben. De hát éjszaka mindig jobban félünk, mint nappal.

Bárcsak tudnám, hogy életem története vidám lesz–e, vagy szomorú! Úgy szeretném, ha valami rendkívüli történne velem! De el ször férjet kell találnom Julie–ő nak. És legf képpen ki kell hozni Étienne–t a börtönb l.ő ő

Jó éjszakát, papa! Látod, elkezdtem írni a történetem.

24 órával kés bb. (Mi minden történt!)

ő

Én vagyok a család szégyene!

Ett l eltekintve, annyi minden történt, hogy nem tudom, hogy fogom leírni mindet.ő El ször is –ő Étienne–t kiengedték, és most a földszinti ebédl ben ül mama, Suzanne éső Julie társaságában, és olyan hévvel eszik, mintha nem három napig, hanem legalább egy hónapig tartották volna kenyéren és vízen.

Másodszor, találkoztam egy nagyon érdekes arcú és kimondhatatlan nevű fiatalemberrel – Bunapat, vagy Bonapart, vagy valami ilyesmi. Harmadszor, odalent mindenki dühös rám, a család szégyenének kiáltottak ki, és ágyba kergettek.

Odalent Étienne hazatérését ünneplik, és noha az én ötletem volt, hogy Albitte– hoz kell fordulni, folyton engem szidnak, és nincs senki, akivel a jöv r l és err l aő ő ő Buonapar (lehetetlen név, képtelen vagyok észben tartani) polgártársról beszélhetnék – senki, akivel szót válthatnék err l az új fiatalemberr l. De az én drága papámő ő valószín leg el re látta, milyen magányos lehet az ember, ha meg nem értés vesziű ő körül, és ezért ajándékozott meg a naplóval.

Sok hajcih vel kezd dött a mai nap. Julie közölte, hogy mama úgy döntött: azt aző ő utálatos szürke ruhámat kell felvennem, természetesen szorosan a nyakam köré vont csipkesállal. Tiltakoztam a sál ellen, de Julie visított: – Azt hiszed, megengedjük, hogy kivágott ruhában menjél, mint egy... mint egy olyan lány a kiköt b l; hogy csipkesálő ő nélkül lépjél be egy kormányhivatalba?

Amint Julie kiszaladt, sietve „kölcsönvettem” kis rúzstégelyét. (Tizennegyedik születésnapomra én is kaptam saját rúzst, de utálom, mert olyan gyermekrózsaszín; Julie cseresznyeszín ajakpírja sokkal jobban áll.) Gondosan ajkamra kentem, s arra gondoltam, milyen nehéz dolguk lehetett Versailles nagy dámáinak, akik annak idején tizenhárom különféle árnyalatú rúzst kentek – egyiket a másik fölé – az ajkukra, hogy a kívánt hatást elérjék. Olvastam róla az újságban, abban a cikkben, amely özvegy Capet–nér l, kivégzett királyn nkr l szólt.ő ő ő

– Az én rúzsom! Hányszor mondtam már, hogy ne használd a holmijaimat az engedélyem nélkül! – mondta mérgesen a hálószobába visszatér Julie. Gyorsanő bepúdereztem az arcom; azután megnedvesítettem a mutatóujjam, és végighúztam szemöldökömön és szempillámon – sokkal jobban mutatnak, ha egy kicsit fénylenek. Julie az ágyra ült, és bíráló szemmel nézegetett. Kezdtem leszedegetni a papír hajcsavarókat. De beakadtak fürtjeimbe, szörnyen makacs göndör hajamba, amib lő csak nagyon nehezen lehet vállig ér dugóhúzó alakú loknikat fésülni.ő

Mama hangja hallatszott kintr l: –ő Julie, az a gyerek még nincs készen? Ha kett reő ott akarnak lenni Suzanne–nal a Maison Commune–ben, most kell valamit ennünk.

Megpróbáltam sietni, de ett l még ügyetlenebb lettem, és sehogy sem tudtamő rendbe tenni a hajam.

– Nem segítenél, Julie?

Ami igaz, az Igaz: Julie–nek tündérfinom keze van. Öt perc alatt megcsinálta a frizurámat.

– Láttam egy rajzot az egyik újságban a fiatal Marquise de Fontenay–ról – mondtam. – Haját rövid fürtökben, a homlokára fésülve viseli. Nekem is megfelelne a rövid haj.

– Csak azért hordja így, hogy mindenki lássa: az utolsó pillanatban menekült meg a guillotine–tól! De amíg börtönben volt, nem vágatta le a haját. Valószín leg hosszúű hajat és azt a bonyolult frizurát hordta, amikor Tallien képvisel el ször meglátta aő ő börtönben. De azt tanácsolom, Eugénie – mondta Julie egy aggsz z nagynéniű modorában, hogy ne olvassál cikkeket arról a Fontenay–ról.

– Fölösleges ilyen leereszked nek és fölényesnek lenned, nem vagyok gyerek már,ő és nagyon jól, tudom, miért eszközölt ki bocsánatot Tallien a szépséges Fontenay–nak és mi volt a célja vele, és így...

– Lehetetlen teremtés vagy, Eugénie! Ki mondja el neked mindezt? Marie a konyhában?

– Julie, hol az a gyerek? – kiáltott hangosan mama.

Úgy tettem, mintha a csipkesálat igazgatnám, és ruhámba csúsztattam a négy zsebkend t. Kett t a jobb, kett t a bal oldalra.ő ő ő

– Veszed ki azonnal! Nem mehetsz el így – szólt Julie, de úgy tettem, mintha nem hallanám, és türelmetlenül rángattam ki egyik fiókot a másik után; a forradalmi kokárdát kerestem. Hát persze, hogy a legalsó fiókban volt. A nekem nagyon csábítónak tetsz zsebkend –mellemre er sítettem. Utána Julie–vel együttő ő ő leszaladtunk az ebédl be.ő

Mama és Suzanne már evéshez látott Suzanne is kit zte kokárdáját. A forradalomű kezdetén mindenki kokárdával járt, de most már csak a jakobinusok hordják, vagy azok, akik egy kormányhivatalt vagy képvisel t keresnek fel. Persze zavaros id kben,ő ő például tavaly, amikor a girondistákat üldözték és tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, senki sem merészelt a Köztársaság kék–fehér–piros szalagcsokra nélkül utcára menni. Én el ször kedveltem ezeket a Franciaország nemzeti színeit mutogatóő kokárdákat, de most már nem szeretem ket. Méltóságon alulinak tartom, hogy aző ember a ruhája kivágásában vagy kabátja hajtókáján viselje a meggy z dését.ő ő

Ebéd után mama el vette a csiszolt portóis üveget. Suzanne tegnap ivott egyő pohárral, de ma két pohárral öntött mama: egyet Suzanne–nak, egyet nekem.

– Lassan igyad – szólt rám –, a portói er sít.ő

Nagyot kortyoltam; ragacsos–édes íze volt, hirtelen alaposan felmelegített. És nagyon felvidított Julie–re mosolyogtam, és láttam, hogy könnyes a szeme. Melegen átkarolta a vállam, és arcát arcomhoz szorította. – Eugénie – suttogta –, vigyázz magadra!

A portói er sen felélénkített. Arcához dörgöltem az orrom, és viccb l odasúgtam:ő ő – Attól félsz, hogy Albitte képvisel elcsábíthat?ő

– Sose fogsz megkomolyodni! – mondta bosszúsan Julie. – Egyáltalán nem tréfa elmenni a Maison Commune–be, most, hogy Étienne börtönben van. Tudod, hogy k...ő – Hirtelen elhallgatott.

Lehajtottam az utolsó nagy kortyot. Utána egyenesen szembenéztem Julie–vel. – Tudom, Julie, nagyon jól tudom, hogy mire gondolsz. Az rizetbe vett emberekő hozzátartozóit általában szintén letartóztatják. Suzanne és én kétségtelenül veszélyben forgunk. És te és mama is veszélyben vagytok, de mivel nem ti mentek a

Maison Commune–be, nem lesztek szem el tt. És így...ő

– Bár én mehetnék el Suzanne–nal. – Ajka remegett, de uralkodott magán. – De ha veletek bármi történik, mamának szüksége lesz rám!

– Semmi sem történik velünk – mondtam. – De ha mégis, tudni fogom, hogy vigyázol a mamára és megpróbálsz kiszabadítani minket. Mi ketten mindig összetartunk, nem igaz, Julie?

A városközpontba vezet úton Suzanne hallgatott. Nagyon siettünk, nem nézett seő jobbra, se balra, még a Rue Cannebière divatüzleteinél sem. Amikor a Városháza térre érkeztünk, hirtelen belém karolt. Igyekeztem nem odanézni a nyaktilóra. A téren még

mindig a friss f részpor és az alvadt vér szaga terjengett. Találkoztunk Renardű polgártársn vel, aki éveken át mama kalaposn je volt. Miel tt odabiccentett volna,ő ő ő óvatosan körülkémlelt; nyilván hallotta, hogy a Clary család egyik tagját letartóztatták.

Nagy tömeg ácsorgott a Maison Commune bejárata el tt. Amikor megpróbáltunkő átfurakodni, valaki megfogta Suzanne karját. Szegény Suzanne reszketett félelmében, és holtsápadt lett.

– És ön mit akar, polgártársn ?ő

– Albitte képvisel polgártárssal akarunk beszélni–ő mondtam gyorsan, emelt hangon.

A férfi, véleményem szerint a Maison Commune portása, elengedte Suzanne karját. – Jobbról a második ajtó – mondta. Átvágtuk magunkat a gyengén megvilágított el téren, megtaláltuk jobbról a második ajtót, kinyitottuk és majd'ő mellbevágott a hangzavar és a rettenetesen áporodott leveg .ő

El ször nem tudtuk, mihez kezdjünk. Alig lehetett megmoccanni, olyan sokan ültekő és álldogáltak a keskeny várószobában. Túlsó végén egy másik ajtó, el tte fiatal férfiő állt rt. A Jakobinus Klub öltözékét hordta; magas gallért, hatalmas, háromszöglető ű fekete kalapot kokárdával, selyemkabátot nagyon finom csipke kézel vel; hóna alattő sétapálca. Azt gondoltam, hogy Albitte egyik titkára lehet, ezért megfogtam Suzanne kezét, és arrafelé vonszoltam. Suzanne keze remegett és jéghideg volt, én meg éreztem, hogy homlokomat kiveri a verejték, és a keblembe dugott, átforrósodó zsebkend k is zavartak.ő

Kérem szépen, Albitte képvisel polgártárssal szeretnénk beszélni –ő suttogta Suzanne, amikor a fiatal férfi elé kerültünk.

– Mit akar? – kiáltott rá amaz.

– Albitte képvisel polgártársat látni –ő dadogott Suzanne.

– Ebben a szobában mindenki t akarja látni. Bejelentették magukat, polgártársn ?ő ő Suzanne fejet rázott. Megkérdeztem: – Hogy kell azt csinálni?

– Leírni a nevüket és ügyüket – válaszolta. – Azoknak, akik nem tudnak írni, én megcsinálom. Ez belekerül... – pillantásával felbecsülte ruházatunkat.

– Tudunk írni – mondta Suzanne.

– Amott az ablakpárkányon talál a polgártársn papírt és lúdtollat –ő mondta a jakobinus ifjú. Arkangyal is lehetett volna az édenkert kapujában.

Átfurakodtunk az ablakpárkányhoz. Suzanne gyorsan nekilátott a kérd ívő kitöltésének. Neve? Suzanne Clary polgártársn és Bernardine Eugénie Désirée Claryő polgártársn . A látogatás célja? Tanácstalanul bámultunk egymásra.ő

– Írd be az igazat – mondtam.

– Akkor nem lesz hajlandó fogadni – suttogta Suzanne.

– Amúgy is tájékozódik, miel tt fogadna bennünket –ő sürgettem. – Az ügyek itt nem olyan egyszer ek.ű

– De még mennyire nem! – nyögött fel Suzanne, majd beírta: A látogatás célja: „Étienne Clary polgártárs ügyében való tájékozódás.”

Visszaküzdöttük magunkat a mi jakobinus arkangyalunkhoz. Futólag a papírra pillantott. – Várjanak – vetette oda, és elt nt az ajtó mögött. Úgy t nt, mintha egyű ű örökkévalóságot töltene odabent. Végre–végre kijött, és közölte: – Várhatnak. A képvisel polgártárs fogadja magukat. Név szerint szólítják majd magukat.ő

Röviddel ezután nyílt az ajtó, valaki kiszólt az arkangyalnak, és az kikiáltotta: – Joseph Petit polgártárs! – Láttam, hogy egy öregember és egy kislány kel fel a fal mellett a padról. Gyorsan a két megüresedett ül hely felé tuszkoltam Suzanne–t.ő – Jobb, ha leülünk. Órákig várhatunk a sorunkra.

Helyzetünk lényegesen megjavult. A falnak d ltünk, behunytuk a szemünk,ő cip inkben megtornáztattuk lábujjainkat. Kezdtem körülnézegetni, és észrevettemő régi cipészünket, az öreg Simont. Fiára gondoltam, a fiatal Simonra, aki ó–lábú, és

arra, hogy milyen nemesen masíroztak ezek az ó–lábak másfél évvel ezel tt abban aő híres században.

Azt a menetet sosem felejtem el. Országunkat körös–körül ellenséges hadseregek fenyegették. A többi ország nem volt hajlandó elt rni, hogy kikiáltottuk aű köztársaságot. Mondogatták, hogy a mi seregeink nem sokáig bírnak már a túler vel.ő De egyik reggel az ablakunk alatt felhangzó énekszóra ébredtem. Kiugrottam az ágyból, az erkélyre szaladtam és láttam, hogyan vonulnak el a marseille–i önkéntesek. Három ágyút is vittek magukkal az er db l, mert nem akartak üres kézzel megjelenniő ő Párizsban, a hadügyminiszter el tt.ő

Sokakat ismertem közülük. Ott volt a patikárius két unokaöccse és... egek! Simon cipész ó–lábú fia, er lködve, hogy lépést tartson a többiekkel! És ott volt sajátő üzletünkb l Léon, a segéd, aki engedélyt sem kért t lünk, egyszer en beálltő ő ű katonának, és elment. Léon mögött pedig három méltóságteljes, sötétbarnába öltözött fiatalember: Lévi bankár fiai; az Emberi Jogok kihirdetése ugyanolyan polgári jogokhoz juttatta ket, mint a többi franciát. Most legszebb ünnepi ruhájukbanő mennek harcolni Franciaországért. – Au revoir, Monsieur Lévi – kiáltottam, és mindhárman felnéztek és integettek. Léviéket mészárosunk fiai követték, mögöttük meg zárt sorokban a dokkmunkások. ket kék vászoningükr l és csattogóŐ ő fapapucsukról ismertem fel. És valamennyien az új dalt, az „Allons, enfants de la patrie...” kezdet indulót énekelték, amely egy csapásra híres lett, s én velükű énekeltem.

Hirtelen ott termett mellettem Julie; az erkélyig felfutó rózsa virágait tépdestük és szórtuk lefelé.

„Le jour de gloire est arrivé...” – csapott fel lentr l a dal, és arcunkon könnyekő csorogtak. És odalent Franchon, a szabó, elkapott két rózsát, és felnevetett ránk. Julie két kézzel integetett neki, és felhevülten kiáltotta: „Aux armes, citoyens, aux armes!”

Továbbra is egyszer polgároknak t ntek sötét kabátban vagy kék vászoningben,ű ű lakkcip ben vagy fapapucsban. Párizsban sem kapott mindegyikük egyenruhát, mertő kevés volt bel le. De uniformisban vagy anélkül, a Simonok, a Lévik, a Franchonok éső a Léonok visszaverték az ellenséget, gy ztek Valmyban és Wattignies–ban. És most aő dalt, amelyet Párizsba menet énekeltek, egész Franciaországban játsszák és éneklik, Marseillaise–nek hívják, mert a mi városunk férfiai meneteltek át vele az országon.

Miközben ezek a jelenetek jártak az eszemben, az öreg suszter átfurakodott hozzánk. Hevesen, de feszélyezetten rázott velünk kezet, éreztük, hogy rokonszenvét akarta nyilvánítani. Azután gyorsan áttért a nehezen beszerezhet b rtalpra, arra,ő ő hogy adóengedményt szeretne kérni Albitte–t l, majd ó–lábú fiára, akir l nincs híre.ő ő Majd szólították és elköszönt.

Órákig vártunk. Id nként behunytam a szemem, és Suzanne–hoz d ltem.ő ő Valahányszor felnéztem, a nap sugarai egyre ferdébben, mind pirosabban t ztek beű az ablakon. Gyérült a várakozók tömege. Albitte nyilvánvalóan rövidebbre fogta a meghallgatásokat, mert az arkangyal gyakrabban kiáltott egy–egy újabb nevet. De az el ttünk jöttek közül nagyon sokan várakoztak még.ő

– Férjet kell találnom Julie–nek – mondtam. – A regényekben, amiket olvas, a h snő ő legkés bb tizennyolc éves korában szerelmes lesz. Suzanne, te hol ismerted megő Étienne–t?

– Hagyjál békén! Most arra kell gondolni, mit mondok majd odabent. – Az ajtóra pillantott.

– Ha fogadnom kell majd valaha embereket, sose fogom várakoztatni ket.ő Meghatározott id pontot kapnak, egyik a másik után, és akkor azonnal fogadom ket.ő ő Szörny ez a várakozás!ű

– Mennyi ostobaságot fecsegsz, Eugénie! Mintha valaha az életben olyan helyzetbe kerülnél, hogy – hogy is mondtad? – embereket fogadjál!

Elhallgattam, és még álmosabb lettem. A portói bor el ször felvidít, t n dtem,ő ű ő azután elszomorít, végül elfáraszt. De semmiképp sem er sít.ő

– Ne ásítozz, az illetlenség – szólt rám Suzanne.

– Ó, de hiszen szabad köztársaságban élünk – mormogtam álmosan, de hirtelen felriadtam, mert újabb nevet szólítottak. Suzanne a kezemre tette a kezét. – Még nem került ránk a sor – mondta. Keze még mindig hideg volt.

Végül igazán elaludtam. Olyan mélyen aludtam, hogy azt hittem, otthon vagyok, saját ágyamban. Hirtelen er s fény ébresztett fel. Nem nyitottam ki a szemem; –ő Julie – mintha ezt mondtam volna – hagyjál aludni, fáradt vagyok.

– Ébredjen, polgártársn –ő szólt egy hang. De nem vettem tudomásul, amíg valaki rázni nem kezdte a vállam.

– Ébredjen, polgártársn . Itt nem lehet tovább aludni!ő

– Ó, hagyj békén – dörmögtem, de azután egyb l felébredtem. Megriadtam, éső leráztam vállamról az idegen kezet. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Valami sötét szobában, és egy férfi hajolt fölém, kezében lámpással. Az ég szerelmére, hol vagyok?

– Ne ijedjen meg, polgártársn –ő mondta az idegen. Hangja lágy és kellemes, de idegen kiejtéssel beszélt, ami még biztosabbá tette, hogy álmot látok. Mondtam, hogy nem ijedtem meg – de hol vagyok és kicsoda maga?

Az idegen elvette arcom el l a lámpást, és most, hogy t világította meg,ő ő tisztábban láttam vonásait. Igazán jókép fiatalember volt, barátságos, sötét szem ,ű ű nagyon sima arcán kedves mosoly. Sötét öltönyt viselt, fölötte köpenyt.

– Sajnálom, hogy felzavartam – mondta udvariasan –, de most már hazamegyek, ezért bezárom Albitte képvisel irodáját.ő

Irodát? Hogy kerültem én egy irodába? Fájt a fejem, a lábam meg mintha ólomból lenne.

– Milyen irodát? És kicsoda maga? – hebegtem.

– Albitte képvisel irodáját. A nevem, ami úgy látszik, érdekli a polgártársn t,ő ő Joseph Bunopart polgártárs; a párizsi Közjóléti Bizottság titkára vagyok, jelenlegi marseille–i útján titkárként Albitte képvisel mellé beosztva. És hivatali id nk régő ő lejárt; be kell zárnom az irodát, és a törvény nem engedi, hogy bárki a Maison

Commune–ben töltse az éjszakát. Ezért arra kérem a polgártársn t, szíveskedjékő felébredni és távozni.

Maison Commune, Albitte. Most már tudtam, hol vagyok és miért. De hol lehet

Suzanne? Tanácstalan voltam.

– Hol van Suzanne? – kérdeztem a barátságos fiatalembert.

Mosolya nevetésbe csapott át. – Nincs szerencsém ismerni Suzanne–t – mondta. – Csak annyit tudok, hogy az Albitte polgártársat felkeres k közül az utolsók iső elmentek két órával ezel tt. Én vagyok az egyetlen, aki itt maradt. És most én iső hazamegyek.

– De nekem meg kell várni Suzanne–t! – er sködtem. –ő Kérem, bocsásson meg, Bo–ma... polgártárs...

– Bonoparté – segített ki udvariasan a fiatalember.

– Nos, Bonoparté polgártárs, bocsásson meg, de itt vagyok és itt is maradok, amíg Suzanne vissza nem jön. Különben óriási botrány lesz, ha egyedül megyek haza, és bevallom, hogy elvesztettem t a ő Maison Commune–ben. Megérti, ugye?

Felsóhajtott. – Elképeszt en makacs –ő mondta, amint a lámpást a földre tette, és mellém ült a padra. – Mi ennek a Suzanne–nak a vezetékneve, és mit akart Albitte–tól?

– A neve Suzanne Clary, és Étienne fivérem felesége –ő magyaráztam. – Étienne–t letartóztatták, és azért jöttünk, hogy kiszabadítását kérjük.

– Egy pillanat – mondta. Felállt, vette a lámpást, és elt nt az ajtó mögött, amitű napközben az arkangyal rzött. Utána mentem. Hatalmas íróasztal fölé hajolvaő iratokat nézegetett.

– Ha Albitte fogadta a sógorn jét –ő magyarázta –, itt kell hogy legyen a fivére aktája. A képvisel mindig átnézi az ügyiratot, miel tt az rizetbe vett egyénő ő ő hozzátartozóit fogadná.

Nem tudtam, mit mondjak erre, így elsuttogtam: – Nagyon igazságos és kedves ember a képvisel .ő

Gúnyosan pillantott rám. – Mindenekfelett kedves, polgártársn . Talán túlságosanő is kedves. Ezért rendelt ki mellé segéder nek Robespierre polgártárs, a Közjólétiő Bizottság vezet je.ő

– Ó, maga tehát ismeri Robespierre–t? – mondtam gondolkodás nélkül. Egek, ez a valaki ismeri Robespierre képvisel t, aki legjobb barátait is börtönbe juttatja, ha ezzelő a Köztársaság javát szolgálja!

– Á, itt van: Étienne Clary – kiáltott fel elégedetten a fiatalember. – Étienne Clary, marseille–i selyemkeresked , nemde?ő

Hevesen bólintottam. – De letartóztatása mindenképp félreértés volt. Bonoparté polgártárs felém fordult: – Mi volt félreértés?

– Az, ami a letartóztatásához vezetett.

A fiatalember zord arckifejezést vágott. – Értem. És miért tartóztatták le?

– Hááát, nem tudjuk – vallottam be. – De biztosíthatom magát, hogy mindenképpen félreértés volt. – Azután eszembe jutott valami. – Ide hallgasson! – mondtam izgatottan. – Azt mondta, hogy ismeri Robespierre polgártársat, a Közjóléti Bizottság vezet jét. Talán megmondhatná neki, hogy Étienne–t tévedésb lő ő tartóztatták le, és...

Elállt a szívverésem. Mert a fiatalember lassan, komolyan ingatta a fejét. – Ebben az ügyben nem tehetek semmit. Nincs már mit tenni. Itt van – emelte fel ünnepélyesen az egyik okiratot –, itt a határozat, amit Albitte képvisel maga írt rá.ő

Felém nyújtotta. – Olvassa el maga!

Az akta fölé hajoltam. De jóllehet a férfi egész közel tartotta a lámpást, nem tudtam eligazodni rajta. Láttam néhány sebtében odavetett szót, de bet i táncoltak aű szemem el tt.ő

– Olyan izgatott vagyok, kérem, olvassa el nekem – mondtam, és torkomat sírás fojtogatta. Felolvasta: „Az ügy teljes tisztázást nyert, és az érdekeltet szabadlábra helyezték.”

– Ez azt jelenti – reszkettem teljes bens mb l –, azt jelenti, hogy Étienne...?ő ő

– Hát persze! Fivére ismét szabad ember. Valószín leg régen hazament az ű ő Suzanne–jához. És mosta család többi tagjával együtt élvezi vacsoráját. És az egész család körötte sürgöl dik, és magáról teljesen megfeledkeztek. De... de... mi a baj,ő polgártársn ?ő

Ellenállhatatlan sírás vett er t rajtam. Nem bírtam abbahagyni, a könnyekő végigcsorogtak az arcomon, sírtam és sírtam; és egyszer en nem értettem, miért,ű mert nem voltam bánatos, kimondhatatlanul boldog voltam, és nem tudtam, hogy örömében is sírhat valaki.

– Úgy örülök, Monsieur – zokogtam –, úgy örülök!

Nyilvánvaló volt, hogy a fiatalember kínosan érzi magát. Letette a dossziét, és az asztalon lév holmikkal foglalatoskodott. „Pompadour” kézitáskámba túrtam,ő zsebkend t kerestem, és kiderült, hogy elfelejtettem beletenni. Akkor eszembeő jutottak a ruhám elejébe rejtett zsebkend k, s a nyakkivágásba nyúltam. Ebben aő pillanatban nézett fel a fiatalember, és nem akart hinni a szemének: két, három, négy kis zsebkend t varázsoltam el , mint egy szemfényveszt .ő ő ő

– Azért tettem ide, hogy az emberek azt higgyék, feln tt vagyok márő – mormogtam, mert úgy éreztem, magyarázattal tartozom. Rémesen szégyelltem magam. – Tudja, otthon gyerekként kezelnek.

– Ön nem gyerek már, hanem fiatal hölgy – sietett megnyugtatni Bunopat polgártárs. – És most hazakísérem. Egy fiatal hölgynek nem kellemes ilyen kés esteő egyedül végigmenni a városon.

– Igazán nagyon kedves, Monsieur, de nem fogadhatom el – dadogtam zavartan. – Hisz maga mondta, hogy haza akar menni!

Felnevetett: – Robespierre barátja nem t r ellentmondást! Eszünk egy–egyű bonbont, azután megyünk.

Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és papírzacskót nyújtott felém. Csokoládéba mártott meggyek voltak benne. – Albitte–nak mindig van a fiókjában bonbon – mondta. – Vegyen még egyet. Ugye finom? Manapság csak képvisel k engedhetnekő meg maguknak ilyen édességeket. – Az utolsó mondat kissé keser en hangzott.ű

– A város túlsó végén lakom, magának ez nagyon nagy kerül lesz –ő mondtam b ntudatosan, amikor a ű Maison Commune–b l kiléptünk. De nem akartam társaságátő visszautasítani, mert tényleg igaz, hogy a magányos fiatal n k este ki vannak téve aő molesztálás veszélyének. Emellett nagyon megkedveltem.

– Úgy restellem, hogy sírtam – szólaltam meg kicsit kés bb. Megszorította aő karom, és megnyugtatott: – Megértem, mit érzett. Nekem is vannak fiú– és lány testvéreim, és szeretem ket. A húgaim olyan magakorabeliek.ő

Félénkségem ezután teljesen feloldódott. – De Marseille nem az otthonuk? – kérdeztem.

– De igen. Egy fivér kivételével egész családunk itt él most. – Azt hittem, hogy... nos, más kiejtéssel beszél, mint mi.

– Korzikai vagyok – mondta korzikai menekült. Alig több, mint egy éve jöttünk át Franciaországba – anyám, öcséim, húgaim és én. Mindenünket, amink volt, ott kellett hagynunk Korzikán, a puszta életünket mentettük csak meg.

Nagyon romantikusan hangzott. – De miért? – kérdeztem, izgalomtól elfúlt lélegzettel.

– Mert hazafiak vagyunk.

– Korzika Olaszországhoz tartozik? – érdekl dtem, mert tudatlanságom mindenő képzeletet felülmúl.

– Hogy kérdezhet ilyet? – válaszolt hevesen. – Korzika huszonöt éven át Franciaországhoz tartozott. És minket francia polgárnak, hazafias francia polgárnak neveltek! Ezért nem tudtunk egyezségre jutni azzal a párttal, amely az angoloknak akarta átjátszani Korzikát. Egy évvel ezel tt angol hadihajók jelentek meg hirtelen aő part mentén; biztosan hallott róla, nem?

Bólintottam. Valószín leg hallottam annak idején róla, de tökéletesenű elfelejtettem.

– És nekünk menekülni kellett. Mamának és mindnyájunknak. – Hangja komor volt. Olyan volt, mint egy igazi regényh s: a hontalan menekült.ő

– És Marseille–ben vannak barátaik?

– Fivérem támogat minket. Elintézte, hogy mama kapjon kevéske állami segélyt, hiszen az angolok el l kellett elmenekülnie. Fivérem Franciaországban nevelkedett. Aő brienne–i kadétiskolában. Tábornok.

– Ó – mondtam, s az ámulattól a szavam is elállt; éreztem, hogy mondani kellene valamit, amikor közlik, hogy valakinek tábornok a fivére! De mivel semmit sem tudtam kinyögni, kezdett másról beszélni.ő

– Ugye maga a néhai Clary selyemkeresked lánya?ő Nagyon meglep dtem: –ő Honnan tudja?

Nevetett: – Ne lep djön meg. Felvághatnék azzal, hogy a törvény szeme mindentő lát, s én, mint a köztársaság hivatalnoka, e szemek egyike vagyok. De szinte leszek,ő Mademoiselle, és elárulom, hogy magától tudom: maga Étienne Clary húga. S a papírokból kiderült, hogy Étienne Clary a néhai Francois Clary fia.

Sebesen beszélt, s amikor így tett, hajlott rá, hogy az „r” bet ket valódi külföldiű módra görgesse. De hát végül is korzikai.

– À–propos, Mademoiselle – szólt hirtelen –, magának volt igaza. Fivére letartóztatása valóban félreértésb l adódott. Az elfogatóparancsot eredetileg apja,ő François Clary nevére állították ki.

– De a papa már nem él!

– Így van, és ez a félreértés oka. Fivére dossziéjában minden benne van. Bizonyos forradalom el tti iratok között nemrég rábukkantak egyre, amely bizonyítja, hogyő Francois Clary selyemkeresked nemesi kiváltságlevélért folyamodott.ő

Elképedtem. – Igazán? Nem is hallottunk róla! Nem is értem; papa sose vonzódott az arisztokráciához. Vajon miért tette?

– Üzleti okból – magyarázta Bonaparté polgártárs –, kizárólag üzleti okokból. Feltételezem, hogy udvari szállító akart lenni.

– Igen, küldött is egyszer pár vég kék selyembársonyt a királynénak, úgy értem, özvegy Capet–nénak Versailles–ba – mondtam büszkén. – Papa selymei híresek voltak kiváló min ségükr l.ő ő

– Kérvényét azonban, hogy is mondjam... nagyon id szer tlennek tartották. Ezértő ű adtak ki elfogatási parancsot ellene. És amikor embereink elmentek az adott címre, ott csak Étienne Clary selyemkeresked t találták, ezért t tartóztatták le.ő ő

– Biztos vagyok benne, hogy Étienne mit sem tudott arról a folyamodványról – jelentettem ki.

– Feltételezem, hogy Suzanne sógorn jének sikerült meggy znie Albitte képvisel tő ő ő férje ártatlanságáról. Ezért engedték szabadon; és sógorn je minden bizonnyal aő börtönhöz sietett, hogy hazavigye. De mindez már a múlté. De ami engem érdekel – folytatta, és hangja lágy, majdnem bársonyos volt – ami engem érdekel, az nem a családja, Mademoiselle, hanem önmaga, kis polgártársn . Hogy hívják?ő

– Úgy hívnak, hogy Bernardine Eugénie Désirée. Eugénie–nek szólítanak; de én sokkal jobban szeretem a Désirée–t.

– Mindegyik neve gyönyör . S én hogyan szólítsam, Mademoiselle Bernardineű Eugénie Désirée?

Éreztem, hogy elpirulok. Hál' istennek sötét volt, így nem láthatta az arcom. Az volt az érzésem, hogy beszélgetésünk olyan fordulatot vesz, amit mama nem helyeselne.

– Hívjon Eugénie–nek, mint mindenki más. De ezt úgy kell csinálni, hogy eljön hozzánk, s én mama jelenlétében javasolom majd, hogy keresztnevemen szólítson. Akkor nem lesz bel le kellemetlenség, mert azt hiszem, ha a mama tudná...ő

Elharaptam a szót.

– Soha nem engedik el sétálni egy fiatalemberrel? – érdekl dött.ő

– Nem tudom. Eddig nem ismertem egyetlen fiatalembert sem – vágtam rá gondolkodás nélkül. Persson teljesen kiment a fejemb l.ő

Újból megszorította a karom, és nevetett: – De most már ismer egyet – Eugénie! – Mikor jön el hozzánk? – kérdeztem.

– Mikor jöjjek? Hamarosan? – kérdezett vissza, incselked en.ő

De nem válaszoltam azonnal. Eltöltött a gondolat, amely kicsit korábban felötlött bennem: Julie! Julie, aki annyi regényt olvas, el lesz b völve ett l az idegenes kiejtésű ő ű fiatalembert l.ő

– Nos, mi a válasza, Mademoiselle Eugénie?

– Jöjjön holnap – mondtam holnap, amikor letelt a hivatali ideje. Ha elég meleg van, kiülhetünk a kertbe. Van egy kis filagóriánk, Julie kedvenc tartózkodási helye a kertben. – Úgy éreztem, rendkívül diplomatikusan jártam el.

– Julie? Eddig csak Suzanne–ról és Étienne–r l hallottam, Julie–r l nem. Ki az aő ő Julie?

Sebesen kellett beszélni, mert már a mi utcánkban voltunk. – Julie a testvérem – mondtam.

– Id sebb vagy fiatalabb? –ő kérdezte szinte érdekl déssel.ő ő – Id sebb. Tizennyolc éves.ő

– És – csinos?

– Nagyon – bizonygattam hevesen; de elt n dtem, vajon Julie tényleg csinosnakű ő mondható–e. Olyan nehéz véleményt formálni saját n vérünkr l.ő ő

– Esküszik?

– Nagyon szép barna szeme van – jelentettem ki, és ez igaz is.

– És biztos benne, hogy kedves mamája szívesen fogad majd? – kérdezte bátortalanul. Nem volt biztos benne, hogy a mama szívesen látja, és hogy szinteő legyek, én sem.

– Egészen biztos – er sködtem, mert eltökélt szándékom volt, hogy lehet ségető ő teremtek Julie–nek. Emellett magamnak is akartam valamit. – El tudná hozni fivérét, a tábornokot is? – kérdeztem.

Monsieur Buonapat egész fellelkesült. – Hát persze! Nagyon fog örülni, olyan kevés ismer sünk van Marseille–ben.ő

– Tudja, sose láttam még közelr l igazi tábornokot –ő vallottam be.

– Nos, holnap láthat Igaz, most nincs vezényl poszton, valamiféle terven dolgozik.ő Ennek ellenére, valódi tábornok.

Hasztalan próbáltam elképzelni, milyen lehet egy valódi tábornok. Biztos voltam benne, hogy soha nem láttam közelr l egyet sem, s t, ami azt illeti, messzir l sem. Aő ő ő napkirály korabeli tábornokokat egyt l egyig óriásparókás öregurakként ábrázolták.ő Képeiket – a forradalom után – mama leakasztotta a szalon faláról, és a padlásra dugta.

– Nagy lehet a korkülönbség maga és fivére között – mondtam, mert Monsieur Buonapat nagyon fiatalnak t nt.ű

– Nem olyan sok. Körülbelül egy év.

– Micsoda? – kiáltottam – fivére csak egy évvel id sebb, és máris tábornok?ő

– Nem, egy évvel fiatalabb nálam. Mindössze huszonnégy éves. De nagyon okos, tele van elképeszt ötletekkel. Maga is tapasztalhatja majd holnap.ő

Már látszott a házunk. A földszinti ablakból fény hullt az útra. Nem kétséges, hogy a család már jó ideje vacsoránál ül.

– Látja, ott lakom, ahol a fények világítanak. Monsieur Bunapat modora hirtelen megváltozott.

Amikor a szép fehér házat meglátta, elbizonytalanodott, és gyorsan elbúcsúzott. – Nem akarom tartóztatni, Mademoiselle. Félek, hogy a családja nagyon aggódik maga miatt. Ó nem, ne köszönjön semmit. Számomra volt öröm, hogy hazakísérhettem, s ha komolyan gondolja a meghívást, veszem magamnak a bátorságot, és holnap kés délután tiszteletemet teszem, öcsémmel együtt, perszeő akkor, ha édesanyjának nincs ellene kifogása, és ha nem zavarjuk önöket.

E pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és Julie hangja hasított át a sötétségen: – Itt van a kapunál! – Majd türelmetlenül hívott: – Eugénie, te vagy az, Eugénie?

– Máris megyek, Julie – kiáltottam oda.

– Au revoir, Mademoiselle – szólt utánam Monsieur Bunapat, amikor a ház felé futottam. Öt perccel kés bb tudtomra adatott, hogy én vagyok a család szégyene.ő

Mama, Étienne és Suzanne az asztal körül ült; befejezték a vacsorát, és éppen kávéztak, amikor Julie nagy diadallal behozott: – Itt van!

– Hála istennek – mondta mama. – Gyermekem, hol voltál?

Szemrehányóan néztem Suzanne–ra. – Teljesen megfeledkeztél rólam – panaszoltam. – Elaludtam, és..

Suzanne balja Étienne kezét szorongatta. Jobb kezéb l ingerülten tette leő kávéscsészéjét. – No de ilyet! El bb mélyen alszik a ő Maison Commune–ben és hagyja,

hogy egyedül járuljak Albitte színe elé, azután meg nekem tesz szemrehányást!

– Amikor Albitte–tól a börtönhöz siettél, bizonyára megfeledkeztél rólam – mondtam.

– De hol voltál egész id alatt? –ő kérdezte mama. – Marie–t elküldtük a Maison

Commune–be, de már be volt zárva, és a portás azt mondta, hogy nincs bent senki,

csak Albitte titkára. Az ég szerelmére, Eugénie, ha elgondolom, hogy ilyen kés esteő egyedül kószáltál a városban! Mi minden történhetett volna veled!

Mama felemelte és megrázta kis ezüstcsengetty jét. –ű Marie, hozza, kérem, a gyermek vacsoráját! – mondta.

– De nem voltam egyedül – mondtam –, Albitte titkára kísért haza.

Marie hozta a levest, de még miel tt nekiláthattam volna, Suzanne nekem támadt:ő – A titkár? Az a goromba fickó az ajtónál?

– Nem, az csak hivatalsegéd volt. Albitte titkára egy kedves fiatalember, aki személyesen ismeri Robespierre–t. Legalábbis ezt állítja. Mellesleg, én...

De nem hagyták, hogy befejezzem. Étienne közbeszólt. – Hogy hívják? – kérdezte. – Nagyon nehéz név, nem értettem pontosan, Bunapat vagy valami hasonló. Korzikai. Mellesleg, én...

– És vele jöttél haza, éjszaka, ezzel az idegennel? – kiabált Étienne, megjátszva a zord atyát. El ször az a baj, hogy egyedül jöttem haza, most meg az, hogy nem.ő

– Nem idegen, bemutatkozott – mondtam. – Családja Marseille–ben lakik. Korzikai menekültek. Mellesleg, én...

– Edd meg a levesed, mert kih l –ű figyelmeztetett mama.

– Korzikai menekültek? – mondta megvetéssel Étienne. – Valószín leg kalandorok.ű Egész biztos kalandorok!

Letettem a kanalam, hogy új barátom védelmére keljek. – Családja nagyon tiszteletreméltó – mondtam –, és fivére tábornok. Mellesleg, én...

– Hogy hívják a fivérét?

– Nem tudom. Feltételezem, hogy is Bunapat. Mellesleg, én...ő

– Sose hallottam a nevét – zsémbelt Étienne. – De manapság válogatás nélkül neveznek ki tiszteket, és a tábornokok nagy senkik!

– Mellesleg – sikerült közbevágni – azt akartam mondani, hogy... – Edd meg a levest! – sürgetett mama.

De most már nem hagytam félbeszakítani magam. – Mellesleg – ismételtem – mindkett jüket meghívtam holnapra.ő

Azután gyorsan nekiestem a levesnek, mert éreztem, hogy valamennyien rám merednek.

– Kit hívtál meg, gyermekem? – kérdezte mama.

– Két fiatalembert. Joseph Bunopat vagy hogyishívják polgártársat és öccsét, a tábornokot.

– Le kell mondani a meghívást – kiabálta Étienne, az asztalt verve. – Semmi szükségünk ilyen szökött korzikai kalandorokra, akikr l mit sem tudunk!ő

– És nem volt helyénvaló – mondta mama –, hogy idehívtál valakit, akivel véletlenül ismerkedtél meg egy kormányhivatalban. Így nem illik viselkedni. Nem vagy már gyerek, Eugénie!

– Most hallom el ször életemben – kiáltottam, hogy már nem vagyok gyerek!ő – Eugénie, szégyenkezem miattad – közölte Julie.

– De ezeknek a korzikai menekülteknek olyan kevés barátjuk van Marseille–ben – próbáltam meglágyítani mama szívét.

– És mi mit tudunk róluk? Szó sem lehet róla! – mordult fel Étienne. Az utóbbi napok élményei megviselték az idegeit. – Te vagy a család szégyene! – üvöltött.

– Étienne, hagyd békén, gyerek még, és nem tudja, mit csinál – békítgette mama. Ez teljesen kihozott a sodromból. – Egyszer és mindenkorra vegyétek tudomásul, hogy sem gyerek, sem a család szégyene nem vagyok!

Egy pillanatra csend lett. Majd mama a t le telhet legnagyobb szigorúsággalő ő mondta: – Eugénie, azonnal menj a szobádba!

– De még éhes vagyok, alig kezdtem enni – tiltakoztam.

Mama ismét megrázta az ezüstcsengetty t. –ű Marie, kérem, vigye fel Mademoiselle Eugénie vacsoráját a szobájába. – Utána nagyon gyengéden hozzám fordult:

– Menj, gyermekem, pihend ki magad, és gondold végig, hogyan viselkedtél. Szívfájdalmat okoztál anyádnak és drága bátyádnak. Jó éjszakát, gyermekem.

Marie felhozta vacsorámat, és Julie ágyára ült.

– Mi a baj? Mit l ilyen mérgesek rád valamennyien? –ő kérdezte együttérz n.ő

Ha kettesben vagyunk, Marie tegez; a barátom, nem cselédem. Hiszen sok évvel ezel tt fogadták fel mellém dajkának, s azt hiszem, szeret annyira, mint vér szerintiő fiát, Pierre–t, aki valahol falun nevelkedik.

– Holnapra meghívtam két fiatalembert – vontam fel a vállam.

Marie elgondolkozva bólintott. – Nagyon okosan tetted. Legf bb ideje, hogy Julieő fiatalemberekkel találkozzon.

Marie és én mindig megértjük egymást.

– Készítsek neked egy csésze forró csokoládét? – súgta. – A saját készletünkb l?ő – Marie–nak meg nekem saját csemegekészletünk van, amir l a mama nem tud. Marieő a spájzból „szerzi”.

Miután megittam a csokoládét és egyedül maradtam, nekiültem, hogy mindent papírra vessek. Most már éjfél van, és Julie még mindig lent ül a többiekkel. Igazán utálatosak, hogy engem kihagynak.

Julie most jött be, és vetk zni kezdett. Mama úgy döntött, hogy holnap fogadja aő két urat. A meghívást aligha lehetne lemondani, mondta megjátszott közönnyel Julie. – De azt üzenik neked, hogy ez lesz az urak els , egyben utolsó látogatása nálunk.ő

Julie a tükör el tt áll, ken csöt dörzsöl az arcára. A ken csöt Liliomharmatnakő ő ő hívják. Julie olvasta valahol, hogy a Dubarry még a börtönben is Liliomharmatot használt. De Julie–b l sose lesz egy Dubarry. Most megkérdezi, hogy jókép –e.ő ű

– Kicsoda? – adom az ostobát. – Az az úriember, aki hazakísért.

– Nagyon jókép holdfénynél. Nagyon jókép lámpafénynél. De nem láttamű ű nappali világosságnál.

Többet nem tudott kihúzni bel lem.ő

Marseille, Prairial hó elején

(A szép májusnak majdnem vége, mondja mama)

A neve: Napoleone.

Reggel, ha felébredek, és rá gondolok, szívem súlyos teherként nyomja keblemet a puszta szerelemt l. (Behunyt szemmel fekszem, hadd higgye Julie, hogy mégő alszom.) Sose tudtam, hogy az ember valóban érezheti a szerelmet – úgy értem, fizikailag. Olyan, mintha valami a szívem ráncigálná.

Le kell írnom, hogy történt az egész, attól a délutántól kezdve, amikor a két Buonaparte felkeresett bennünket. Ahogy Joseph Buonapartéval megbeszéltük, az Albitte képvisel nél tett –ő helyesebben nem tett – látogatásom utáni napon jöttek. Kés délután érkeztek. Étienne általában ilyenkor nincs még itthon, de ezúttalő hamarabb bezárta az üzletet, és a szalonban várakozott mamával, hadd lássák egyb lő a fiatalemberek, hogy otthonunkat férfi oltalmazza.

A nap folyamán családom alig szólt hozzám, látható volt, hogy helytelen magaviseletem még mindig bosszantja ket. Ebéd után Julie elt nt a konyhában;ő ű tortát akart sütni. Mama szerint fölösleges ekkora felhajtást csinálni; mama fejét Étienne teletömte a „korzikai kalandorok”–ról formált eszméivel.

Kis id re kimentem a kertbe. Tavasz érz dött a leveg ben, az orgonafánő ő ő megleltem az els bimbókat. Azután porrongyot kértem Marie–tól, és a fílagóriábanő porolgattam – arra az esetre, ha netalán... gondoltam. Mikor visszavittem a porrongyot, Julie–t láttam meg a konyhában. Épp akkor vette ki a tepsit a süt b l;ő ő arca égett, homloka nedves az izzadságtól, fürtjei szétbomolva.

– Rosszul fogsz hozzá, Julie – szóltam rá.

– Miért? Pontosan a mama receptje szerint készítettem, és majd meglátod, mennyire fog ízleni a vendégeknek.

– Nem a tortára gondoltam, hanem a hajad és az arcod! Konyhaszagú leszel, amikor megjönnek a vendégek, és... – mély lélegzetet vettem – az Isten szerelmére, Julie, hagyd abba, menj fel és hozd rendbe magad! Ez sokkal fontosabb!

– Na mit szól ehhez, Marie? – kérdezte dühösen Julie.

– Ha nem haragszik, Mademoiselle, azt hiszem, Eugénie–nek van igaza – mondta Marie, és átvette a tepsit.

Hálószobánkban Julie megfésülködött, és egy kis rúzst is gondosan magára kent, míg én az ablakból nézegettem kifelé.

– Te nem öltözöl át? – kérdezte meglep dve Julie. De én semmi értelmét nemő láttam. Monsieur Josephet eléggé kedveltem, persze, de gondolatban már eljegyeztem Julie–vel. Ami pedig fivérét, a tábornokot illeti, elképzelni sem tudtam, hogy észrevesz engem. Halvány fogalmam sem volt, mir l is beszélget az ember egyő generálissal. Csak az egyenruhája izgatott, noha reméltem, hogy mesél nekünk a valmyi és wattignies–i csatákról. „Nagyon remélem – gondoltam –, hogy Étienne udvarias és kedves lesz, és minden rendben lezajlik.” Minél tovább néztem ki az ablakon, annál izgatottabb lettem. Akkor megláttam, hogy jönnek! Élénk disputában voltak, amint közeledtek. En meg hihetetlenül csalódtam!

Na de ilyet! Kis emberke, Monsieur Josephnél is alacsonyabb, pedig Joseph is épp csak középtermet . És nincs rajta semmi felt n , egyetlen csillag, egyetlenű ű ő rendjelszalag. Csak amikor a kapuhoz értek, vettem észre keskeny arany váll–lapját. Egyenruhája sötétzöld, magas szárú csizmája nincs kipucolva, és nagy is a lábára. Arcát nem láthattam, elrejtette a hatalmas kalap, azon is csupán a köztársaság kokárdája díszlett. Nem hittem volna, hogy egy tábornok ilyen jelentéktelenül nézhet ki. Szörnyen kiábrándultam.

– Nagyon szegénynek látszik – mormoltam.

Julie is odajött az ablakhoz, de a függöny mögé rejt zött. Azt hiszem, nem akarta,ő hogy a két polgártárs meglássa: mennyire kíváncsi.

– Miért mondasz ilyet? – kérdezte. – Nagyon is jókép ! Nem várhatod, hogy aű

Maison Commune egy titkárja olyan legyen, mintha skatulyából húzták volna ki!

– Ó, Monsieur Josephre gondolsz? Hát igen, elég elegánsnak hat; mindenképpen úgy t nik, hogy valaki rendszeresen lekeféli a csizmáját. De az öccse, a generális!ű – sóhajtottam, és megráztam a fejem. – Ilyen csalódást! Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen méreten aluli tisztek vannak a hadseregben.

– Miért, mit gondoltál, milyen? – kérdezte Julie.

Vállat vontam. – Hát olyan tábornokias. Olyan férfi, akir l az az érzésed támad,ő hogy valóban tud vezényelni.

S ha elgondolom, hogy mindez alig két hónapja történt! Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.

Amikor Julie és én a szalonba léptünk, a két fivér talpra ugrott, és csaknem túlzó udvariassággal hajolt meg nemcsak Julie, hanem felém is. Utána valamennyien – mereven és feszengve – körülültük az ovális mahagóniasztalt. Mama a szófán ült, oldalán Joseph Buonapartéval. Az asztal másik oldalán, a ház legkényelmetlenebb székén foglalt helyet a szegényes külsej tábornok; mellette Étienne. Julie és énű mama és Étienne között ültünk.

– Épp most köszöntem meg Joseph Buonaparte polgártársnak – mondta mama hogy volt olyan kedves és hazakísért tegnap este, Eugénie.

Marie e pillanatban lépett be; lik rt hozott és a Julie sütötte tortát. Mialatt mamaő megtöltötte a poharakat és felvágta a tortát, Étienne társalogni próbált a tábornokkal. – Indiszkréció lenne megkérdezni, tábornok polgártárs, hogy hivatalos ügyben tartózkodik–e városunkban? – kérdezte.

A tábornok helyett Joseph kapott a szón: – Egyáltalán nem. A Francia Köztársaság hadserege néphadsereg, a polgárok adója tartja fenn. Ennél fogva minden polgárnak joga van ahhoz, hogy megtudja, mit tesz a hadsereg. Igazam van, Napoleone?

A Napoleone név nagyon külföldiesen hangzott. Akaratunkon kívül mindnyájan a tábornokra bámultunk.

– Kérdezhet bármit, amit akar, Clary polgártárs – válaszolt a tábornok. – Én a magam részér l nem csinálok titkot terveimb l. Véleményem szerint a köztársaságő ő csupán anyagi forrásait pazarolja a határainkon folyó, véget nem ér defenzívő hadviseléssel. A defenzív háború felemészti a pénzt, de sem dics séget nem hoz, semő a kincstár feltöltését nem szolgálja. Köszönöm, Madame Clary, nagyon köszönöm. – Mama szelet tortát nyújtott át neki egy tányéron. Visszafordult Étienne–hez: – Magától értet d en át kell térnünk offenzív hadviselésre. Segítünk az államkasszánő ő és megmutatjuk Európának, hogy nem verte meg a nép hadseregét.

Odafigyeltem, de nem értettem. Arcát már nem takarta el a kalap, s noha nem mondható jókép nek, számomra sokkal csodálatosabb, mint bármilyen eddig látottű vagy megálmodott arc. És hirtelen megértettem, miért vonzódtam olyan nagyon el ző ő nap Joseph Buonapartéhoz. A fivérek hasonlítanak egymásra, de Joseph vonásai nem olyan markánsak, nem olyan csodálatra késztet ek, mint Napoleone arcvonásai.ő Joseph lágyabb arca lehet ségét rejti csupán annak az er sebbnek, ami utánő ő vágyódtam; Napoleone–é pedig az er t sugallja.ő

– Offenzív hadviselés? – hallottam Étienne döbbent kérdését. Halálos csöndben ültünk, s én rájöttem, hogy a fiatal tábornok valami elképeszt t mondhatott. Étienneő tátott szájjal nézett rá. – Igen, de, tábornok polgártárs, van–e esélye a tudomásunk szerint igen szegényesen felszerelt hadseregünknek?

A tábornok legyintett és nevetett: – Szegényesen? Ez nem kifejezés! A mi hadseregünk koldusok serege! Katonáink rongyokban dideregnek a harcmez n;ő facip ben vonulnak csatába. Tüzérségünk meg olyan szánalmas, hogy azt hihetn k,ő ő Carnot hadügyminiszter úgy véli, nyilakkal és íjakkal is meg tudja védeni Franciaországot.

El rehajoltam és mereven néztem rá. Julie kés bb azt mondta, hogyő ő kétségbeejt en neveletlenül viselkedtem. De nem tehettem róla. Különösen aő nevetését akartam újra látni. Arca sovány, feszes, er sen lesült arcb rrel, r tes–ő ő ő barnás hajjal keretezve. Haja vállig ér; nincs rajta se ken cs, se rizspor. Ha nevet,ő feszült arca hirtelen nagyon kisfiús lesz, és koránál is sokkal fiatalabbnak néz ki.

Azután összerezzentem: valaki megszólított: – Egészségére, Mademoiselle Clary. – Mindenki felemelte poharát, és belekortyolt a lik rbe. Joseph az enyémhez érintetteő poharát; szeme csillogott, s ekkor eszembe jutott, mit ígértem neki tegnap: – Ó – mondtam –, szólítson csak Eugénie–nek, ahogy a többiek. – Mama bosszúsan felvonta szemöldökét, de Étienne–t annyira lekötötte beszélgetése a tábornokkal, hogy meg se hallotta.

– És melyik fronton lenne el nyös offenzívát indítani? –ő kérdezte.

– Természetesen az olaszon. Ki zzük az osztrákokat Itáliából. Egész olcsó hadjárat.ű Csapataink könnyen ellátják magukat. Itália olyan gazdag, termékeny ország!

– És maguk az olaszok? Azt hittem, lojálisak az osztrákokhoz?!

– Felszabadítjuk az olasz népet. Minden meghódított tartományban kihirdetjük az Emberi Jogokat. – A beszélgetés tárgya szemmel láthatóan érdekelte ugyan a tábornokot, de észrevettem, hogy Étienne ellenvetései untatják.

– Gyönyör kertjük van –ű mondta mamának Joseph Buonaparte, kifelé nézegetve az üvegajtón.

– Nagyon kopár még – bátorkodott megszólalni Julie. – De amikor virágzik az orgona és a futórózsa elborítja a filagóriát...

Zavartan elhallgatott. Láttam, hogy kezdi elveszteni önuralmát, hisz az orgona és a futórózsa nem egy id ben virágzik.ő

– Az olasz fronton végrehajtandó offenzív hadm velet tervei végleges formátű öltöttek? – kérdezte Étienne. Nem tudott másról beszélni; látszott, hogy e téma lebilincseli.