Bárcsak tudnám, hol van Ponte Corvo! Nem baj, holnap reggel elolvasom majd az újságban. Addig meg mit izgassam magam? Inkább leírom, mi minden történt Németországból való visszatérésem óta.
Oscar szamárköhögést kapott, nem mozdulhatott ki a házból. Barátaink kerültek minket, mint a pestisest, mert féltek, hogy megfert zik gyereküket. Újból el akartamő kezdeni zene– és illemtanóráimat, de még Monsieur Montel, ez a nadrágba bújtatott balerina is halálosan félt a fert zést l. Nem is nagyon bántam, hogy nem kell órákraő ő járni, annyira fáradt voltam: Oscar éjjelente köhögött és hányt, s hogy mindig kéznyújtásnyira legyek, szobámba tetettem az ágyát.
A karácsonyt egymagunkban ünnepeltük, Oscar, Marie meg én. Oscarnak heged tű vettem, és megígértem, hogy amint jól lesz, elkezdhet tanulni rajta.
Julie hébe–korba meglátogatott. Ilyenkor Marie–val masszíroztatta a lábát, ami alaposan megdagadt a császár távolléte alatt Joseph és Julie által adott nagyszabású fogadásokon. Hogy ne fert zzem meg, én az ebédl ben ültem, meg a szalonbanő ő ő masszíroztatta magát. A nyitott ajtón át kiáltotta oda nekem az újdonságokat.
– A férjed elfoglalta Bajorországot! – mondta egyszer kés sszel. –ő ő Holnap olvashatod a Moniteur–ben. Összetalálkozott egy osztrák sereggel, és megverte. Marie, egy kicsit er sebben, különben nem használ. Nagyon jó tábornok a férjed,ő Désirée!
Októberben mellékesen megjegyezte: – Elvesztettük az egész flottát. De Joseph azt mondja, hogy nem számít. A császár megmutatja az ellenségeinknek, hogy ki az úr Európában.
Egy decemberi napon lélekszakadva jött: – Désirée, hatalmas csatát nyertünk, és holnap ezer vendégnek rendezünk bált. Le Roy szalonjában egész éjjel a ruhámon dolgoznak. Borvörös lesz. Mi a véleményed?
– De Julie, a vörös igazán nem áll jól neked! Mi hír Jean–Baptiste–ról? Jól van?
– Hogy jól van–e? Még annál is jobban, drágám! Joseph azt állítja, hogy a császár, hogy úgy mondjam, lekötelezettje Jean–Baptiste–nak, mert az olyan jól el készítette aő csatát. Tudod, öt hadtest vett részt az austerlitzi csatában.
– Fogalmam sincs. De mit számít? Gondolom, valahol Németországban. Figyelj csak: öt hadtest, parancsnokaik Lannes, Murat, Soult, Davout és a férjed. Jean– Baptiste és Soult tartotta a középet.
– Minek a közepét?
– Mit tudom én? Gondolom, a frontvonalét. Nem vagyok én stratéga. Napoleon és az öt marsall egy dombon állt, és Franciaország összes ellenségét örökre elpáholták. Most már igazán béke lesz, Désirée!
– Béke... – mondtam, és elképzeltem Jean–Baptiste hazatérését. – Akkor végre hazajön – kiáltottam a nyitott ajtón át.
– Azt mondják, már úton is van. Most majd nekünk kell egész Európát uralni, és ő fogja ennek tervét kidolgozni.
– Nem Európáról van szó: haza kell jönnie, mert Oscar állandóan t emlegeti.ő
– Értem már, te Jean–Baptiste–ról beszélsz – de én a császárról. Joseph azt mondja, hogy a férjed még nem jöhet. A császár elrendelte, hogy ne csak Hannovert, hanem Ansbachot is igazgassa. Felváltva lesz a két helyen. Menj el Ansbachba, nézz körül.ő
– Nem mehetek – mondtam elszontyolodva –, amíg Oscar meg nem gyógyul.
Julie nem hallotta. – Azt mondod, hogy a borvörös nem áll jól nekem? Joseph szereti, királyi színnek tartja. Au, Marie, ne olyan er sen! Miért nem válaszolsz,ő Désirée?
– Olyan szerencsétlen vagyok. Annyira szeretném látni Jean–Baptiste–ot. Miért nem kaphat szabadságot?
– Ne gyerekeskedj, Désirée! Hogyan tudná a császár megtartani a meghódított területeket, ha nem a marsallokat tenné oda f parancsnoknak?ő
„Igen, hogy is tarthatná meg? – gondoltam elkeseredve. – Ezzel az új gy zelemmel, tizennyolc marsallja segítségével egész Európát meghódította. Éső nekem, pont énnekem kell marsallfeleségnek lennem. Franciák milliószámra vannak, de marsallok csak tizennyolcan. Miért is kellett éppen marsallhoz feleségül mennem? Úgy szeretem, és annyira vágyom utána!”
– Igyál egy csésze csokoládét, és feküdj le, Eugénie – mondta Marie. – Ma éjjel sem aludtál egy szemhunyást sem!
Felnéztem: – Julie hol van?
– Elaludtál, és elment ruhát próbálni és bált rendezni és leporolni az Élysée–ő palotát, miel tt az ezer vendég megérkezne.ő
– Marie, sose lesz ennek vége? Ennek a háborúzásnak, olyan területek elfoglalásának, amelyekhez semmi közünk?
– Ó igen, egyszer vége lesz, rettenetes vége – mondta komoran Marie. Gy löli aű háborúkat: attól fél, hogy a fiát is behívják. És gy löli a királyi kastélyokat,ű amelyekben élünk, mert Marie köztársaságpárti. Mind azok voltunk – valaha.
Lefeküdtem, nyugtalanul aludtam, és csakhamar újból felriadtam: Oscar köhögött és leveg után kapkodott...ő
Teltek–múltak a hetek. Megjött a tavasz, de Jean–Baptiste még mindig nem tért vissza. Levelei rövidek, érdektelenek. Székhelye Ansbachban van, és megkísérli bevezetni ugyanazokat az újításokat, mint Hannoverben. Amint Oscar jobban van, írta, menjünk el hozzá.
De Oscar nagyon lassan gyógyult. Rengeteg tejet itattunk vele, s a tavaszi napsütésben kifektettük a kertbe. Josephine egyszer eljött, és szememre hányta, hogy nem tör döm eléggé a rózsáimmal. Ezért elküldte saját kertészét. A kertésző rettenetesen sokat kért, és úgy megmetszette a rózsákat, hogy alig maradt bel lükő valami.
Végre megsz nt az ismer sök félelme a fert zést l, és Hortense meghívta Oscart,ű ő ő ő hogy fiaival játsszék. Miután Napoleon adoptálta a két fiút, Hortense és Louis Bonaparte bízik benne, hogy az id sebbik fogja egyszer örökölni a trónt.: Másfel l ittő ő van Joseph, aki azt hiszi, hogy övé lesz a trón. (Nem értem, mib l gondolja Joseph,ő hogy túléli öccsét, és azt sem, hogy miért nem hiszi senki: Napoleon egyik saját fiát
nevezi ki trónörökösnek. Végül is itt van a kis Leon, Josephine felolvasón jének,ő Eleonore Revelnek a fia, aki tavaly decemberben született a legnagyobb titokban és sok szóbeszéd közepette, és arra is van halvány esély, hogy Josephine újból szülhet... Hál' Istennek nem az én gondom ez az egész!) Oscart tehát meghívták, hogy Hortense fiaival játsszék, és néhány nappal kés bb felszökött a láza, fájt a torka és egy falatotő sem evett. Most már mindenki kerülte a házunkat: Oscar kanyarós lett!
Dr. Corvisart eljött, és hideg borogatást írt el , hogy Oscar lázát lenyomja. De aő borogatás nem segített. Oscar lázában félrebeszélt, kétségbeesetten hívta az apját. Éjszaka csak az én ágyamban volt hajlandó feküdni, s én szorosan magamhoz öleltem. Fennállt a fert zés veszélye, de Marie azt mondta, hogy gyerekkorombanő túlestem rajta, s ezt a betegséget ritkán kapni meg kétszer. Oscar vékony kis teste tele volt piros kiütéssel. – Dr. Corvisart meghagyta: ne engedjük, hogy vakarózzék.
Ezekben a napokban felolvasón mnek színét sem láttam. Isten tudja, kinekő olvasott fel, nekem aztán nem, annyira félt a kanyarótól. Az bosszantott csupán, hogy a bérét így is ki kellett fizetnem. Jean–Baptiste marsallá való el léptetése óta oly sok aő fölösleges kiadás. Egyhangúan teltek a napok. Egy tavaszi délután váratlanul megjelent Julie: Oscar kanyarója óta be se tette a lábát hozzánk, szobalánya útján érdekl dött Oscar hogyléte fel l. Feldúltan esett be a szalonba, s mikor a kertb l aő ő ő házba léptem, rám kiáltott: – Ne gyere közelebb, megfert zöl! De muszáj, hogy nekedő mondjam meg el ször. Teljesen megfoghatatlan!ő
Kalapja csálén állt, halálsápadt volt, arcán izzadság–patakok folydogáltak. Megrettentem: – Az Isten szerelmére, mi baj?
– Királyné lettem, Nápoly királynéja – mondta színtelen hangon; szemében rettegés ült.
El ször azt hittem, megbetegedett és félrebeszél, hogy valahol –ő nálunk biztosan nem – megkapta a kanyarót. Kikiáltottam: – Marie, gyere gyorsan, Julie rosszul van!
Marie bejött, de Julie minden segítséget visszautasított: – Hagyj békén, semmi bajom, csak hozzá kell még szoknom a gondolathoz. Királyné, én mint királyné! Nápoly királynéja! Nápoly az Olaszországban van, ugye? A férjem: felsége Josephő király! És én felsége Julie királyné vagyok! Ó, Désirée, olyan borzasztó ez az egész.ő Megint Olaszországba menni és megint olyan rémes márványpalotákban lakni...
– Mademoiselle Julie papájának bizonyára nem tetszett volna – kotyogott bele Marie.
– Fogd be a szád! – szólt rá keményen Julie. Sose beszélt így Marie–val. Marie összeszorította ajkát, kiment, és vadul becsapta az ajtót. Alighogy távozott, legjobb ruhájában megjelent társalkodón m, Madame la Flotte, és olyan mély bókot vágott ki,ő mintha a császárné el tt állna. –ő Gratulálhatok, felség? – selypítette.
Julie, akit Marie dühös távozása majdnem sírógörcsbe kergetett, most idegesen összerándult, szája sarka remegett. Gyorsan összeszedte magát, és olyan arckifejezést öltött, mint egy királynét játszó rossz színészn . –ő Köszönöm. Honnan tudja, hogy mi történt? – kérdezte új, idegen hanghordozással.
Társalkodón m még mindig mélyen hajbókolva állt Julie el tt a sz nyegen. –ő ő ő Az egész város err l beszél, felség. –ő Majd minden ok nélkül hozzátette: – Felséged nagyon kegyes!
– Hagyjon magunkra – mondta új hangján Julie. Társalkodón m erre megpróbáltő kihátrálni az ajtón: man verezését nagy érdekl déssel figyeltem. Amikor végreő ő sikerült hátrafelé kimennie, megjegyeztem: – Úgy látszik, azt hiszi, az udvarnál van.
– Az én jelenlétemben ezentúl mindenkinek úgy kell viselkednie, mintha az udvarnál volna. – Julie reszketett, mintha fázna. – Désirée, mindent l úgy félek.ő
Bátorítani akartam: – Ostobaság. Te mindig önmagad maradsz.
De Julie csak rázta a fejét, és kezébe temette arcát: – Nem, nem használ semmi. Nem verheted ki a fejemb l; királyné vagyok.ő
Sírni kezdett, s én gondolkodás nélkül odamentem hozzá. Azonnal felvisított: – Ne nyúlj hozzám! Menj innen! Kanyaró!
Visszamentem a kertbe viv ajtóhoz. –ő Yvette! – kiáltottam. Szobalányom, Yvette, megjelent, és Julie láttán is mélyen meghajolt. –ő Yvette, hozzon egy üveg pezsg t!ő
– Nem bírom – jajveszékelt Julie –, nem bírom. Még több fogadás, még több bál – ráadásul idegen országban –, távol Párizstól...
Yvette pezsg süveggel és két pohárral jött vissza. Kitöltöttem. Julie kapkodva,ő szomjasan, egyb l felhajtotta.ő
– Egészségedre, drágám – mondtam –, gondolom, ilyenkor illik gratulálni. – Te vagy az oka mindennek – mosolygott –, te hoztad Josephet hozzánk.
Eszembe jutottak a Joseph h tlenkedéseir l szállongó pletykák. Semmi komoly,ű ő futó kalandok csupán. Joseph rég rájött, hogy regényírónak nem valami kiváló, de politikusi tehetségére büszke lehet. És most Joseph sógor király lett... – Remélem, hogy boldogok vagytok.
– Olyan ritkán vagyunk kettesben – mondta Julie, és elnézett mellettem, ki a kertbe. – Azt hiszem, boldog vagyok. Itt vannak a gyerekek: Zenaïde és a kis Charlotte Napoleone.
– Leányaid most hercegn k lesznek és minden rendbe jön –ő mondtam mosolyogva. Magamban megpróbáltam elképzelni Julie–t mint királynét; lányai hercegn k éső Joseph, a Maison Commune jelentéktelen kis titkára, aki a hozományáért vette el Julie–t: I. József nápolyi király.
– A császár úgy határozott, hogy a meghódított területekb l független államokatő alapít, s ezeket a császári hercegek és hercegn k fogják kormányozni. Természetesenő mindegyiküket barátsági szerz dés köti Franciaországhoz. Joseph és én Nápolyt éső Szicíliát kaptuk, Elisa lett Lucca hercegn je, Louis Hollandia királya, és Murat Clèveső hercege.
– Az Isten szerelmére, a marsallokra is sor kerül? – kérdeztem rémülten.
– Nem. Murat azonban Caroline férje, és Caroline halálosan megsért dne, ha nemő részesülhetne valamely ország jövedelméb l úgy, mint a többiek.ő – Megkönnyebbültem. – Mindenesetre – folytatta Julie – valakinek csak uralkodni kell azokban az országokban, amelyeket meghódítottunk.
– Ki hódított meg? – kérdeztem gúnyosan. Julie nem válaszolt, újabb pohár pezsg tő töltött magának, sietve kiitta: – Én akartam az els lenni, aki mindezt elmondja neked.ő Most pedig rohannom kell. Le Roy már nekilátott királyi ruhatáramnak. Ennyi bíbor!
– Ne hagyd – mondtam határozottan. – Nem áll jól neked az a szín! Legyen zöld a koronázási ruha, és nem bíbor.
– És ez az egész csomagolás! – nyafogta Julie. – És az ünnepélyes bevonulás Nápolyba! De te velünk jössz, ugye?
– Nem, nem – ráztam a fejem. – Ápolni kell a gyereket, és emellett – a férjemre várok. Jean–Baptiste el bb–utóbb csak hazajön, nem?ő
Azóta nem láttam Julie–t – ma reggelig. Csak a Moniteur–b l értesültem Nápolyő királya és királynéja báljairól, fogadásairól és úti el készületeir l. Oscar ma kelhetettő ő fel el ször az ágyból, és a nyitott ablakhoz ült. Varázslatos májusi nap, a levegő ő megtelt az orgona és a rózsák illatával, a mindent betölt üdeség nyomán mindenő eddiginél jobban vágytam az én Jean–Baptiste–om után.
Kocsi állt meg a kapu el tt. Elállt a szívverésem, mint mindig, ha váratlanul idehajtő egy hintó. Várom a csodát – de csupán Julie lépett ki a hintóból. Hallottam, ahogy utánam kérdez sködik, s a következ percben belépett. Társalkodón m és Yvetteő ő ő mélyen hajbókolt, Marie azonban, aki éppen port törölt, k merev arccal ment ki aő kertbe. Julie–t látni sem akarja.
Királyi mozdulattal (amit minden bizonnyal Monsieur Montelt l tanult) parancsolt kiő Julie mindenkit a szalonból. Oscar odaszaladt hozzá: – Julie néni, egészséges vagyok! – Julie átölelte, magához szorította, és fürtös feje fölött szólt oda nekem: – Meg akartam mondani, miel tt holnap a ő Moniteur–ben olvasnád, hogy Jean–Baptiste lett
Ponte Corvo hercege. Gratulálok, fenség! – Nevetett, és megcsókolta Oscart: – Neked is gratulálok, Ponte Corvo hercegségének trónörököse!
– Nem értem. Jean–Baptiste nem fivére a császárnak – dadogtam.
– De olyan sikeresen kormányozza Hannovert és Ansbachot, hogy a császár különös kegyben akarta részesíteni – mondta diadalmas hangon Julie; eleresztette Oscart, és hozzám lépett: – Nem örülsz, fenség? Nem örülsz, te – te hercegn !ő
– Azt hiszem... – elharaptam a szót. – Yvette, pezsg t! –ő Tudom, hogy berúgok, ha reggel iszom pezsg t –ő fordultam Julie–hez –, de amióta megsértetted, Marie nem készít nekünk csokoládét. Így – és most áruld el: hol az a Ponte Corvo?
Julie vállat vont. – Milyen ostoba vagyok! Meg kellett volna kérdezni Josephet. Nem tudom, drágám. Fontos?
– Fontos lehet, ha oda kell menni kormányozni. De borzasztó lenne!
– A név olaszosan hangzik. Lehet, hogy Róma közelében van. Ez esetben közel lennétek hozzánk. – Arca befelh zött. –ő Túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. A te Jean– Baptiste–od marsall, és a császárnak szüksége van rá a csatákban. Nem, te biztosan itt maradsz, nekem meg el kell menni Nápolyba!
– Egyszer csak vége lesz a csatáknak, nem?
„Tönkre gy zzük magunkat” –ő ki is mondta egyszer ezt? Jean–Baptiste. Franciaországnak nem maradtak megvédeni való határai, Franciaország maga Európa, és Napoleon és Joseph és Louis és Caroline és Elisa uralkodik mindenütt, és most a marsallokra is sor kerül...
– Egészségére, fenség! – emelte poharát Julie. – A tiédre, felség!
„És holnap olvasni fogjuk a Moniteur–ben” – gondoltam, amint az édes pezsgő lecsúszott a torkomon. Ponte Corvo, hol lehet az a Ponte Corvo? És mikor jön már haza az én Jean–Baptiste–om?