Alapvetően két embertípus van, a kérdés embere és a felelet embere. A kérdés embere az állandóan kutató, tapasztalni, megismerni akaró ember. A felelet embere pedig azt mondja, vallása már mindenre megadta a választ, és visszavonul a hitének megfelelő rítusokba. Az én életem mintha mindkettőt tartalmazná. Én mindent ki akartam próbálni, és azt mondtam, csak az ostobák akarnak a mások kárán tanulni, és nincs fontosabb az egyéni tapasztalásnál. A tudás az egyedüli kin-csünk, amit nem vehetnek el tőlünk, és egyben a legarisztok-ratikusabb dolog is a világon. Most, hogy elértem életem delét, egy napfényes tisztásra jutottam, magam mögött hagyva a kérdések és a vágyak kínzó dzsungelét. Sokkal több az elfogadás, mint a változtatni akarás bennem. A lovasíjászat, ami egykor táltoslovon repített térben és időben, ma már egyre inkább egy rítus számomra, keretet adva hétköznapjaimnak, életemnek. Egyszerre jelenti számomra a tudományt, a művészetet és a vallást. Megpróbáltam a józan ész-^W re támaszkodva a lehető legtöbbet megtudni erről a tevékenységről, majd ké-pességeimhez mérten mű-vészieirtférnutatni, és mi->? re eljutottam idáig, azt vettem észre, hogy hi-temmé vált. (
i
KASSAI L A J O S
LOVASÍJÁSZLAT
© Kassai Lajos, 2001,2002, 2003 Borítóterv © Nóvák Erik, 2001,2002, 2003 Fotó © Bogár Csaba (címlap) © Birtalan Zsolt © Révész Róbert
Dee-Sign Kiadó, Budapest Felelős kiadó: a Kiadó igazgatója
ég nem jártam iskolába, mikor édesanyám felolvasta nekem Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember című könyvét. Nemcsak magam előtt láttam az eseményeket, hanem részese, szereplője voltam a történetnek. Mondanom sem kell, hogy számtalan epizódot költöttem magamnak.
Igen, őseink, a hunok a világ legnagyobb lovasíjászai. Vad vágták, tajtékzó lovak, feszülő íjak. Micsoda érzés! Olyan akartam lenni, mint ők. Félelmetes, halált megvető bátorságú harcos, egy igazi sasíjász. Hát nem is volt fűzfa vagy mogyoróbokor, ami mellett úgy mentem volna el, hogy ne néztem volna meg tüzetesen, van-e olyan hajtása, amiből íjat tudnék csinálni. íj készült akkoriban még a vödör füléből is, mindenből, ami rugalmas volt, és amit meg tudtam hajlítani. Az őrület nem csillapodott iskolás éveim alatt sem. Nagyapám mindig azt mondta: „Ne ezzel fog-lalkozz, ebből majd nem tudsz megélni!"
Nem emlékszem rá, hogy valaha is tévedett volna, ezt az egy esetet kivéve.
íjkészítő lettem. Meg akartam csinálni a rettegett honfoglaló magyarok legendás reflexíját, aminek hadisikereik jelentős részét köszönhették az akkori Európa legfegyelmezettebb és legképzettebb lovasíjászai.
Cs. Sebestyén Károly fedezte fel, hogy a honfoglalás kori sírokból előkerült csontdarabok az íj markolatát és szarvát erősítették, majd Dr. Fábián Gyula rekonstruálta természetes anyagok felhasználásával az íjat.
Szakítottam a hagyományos módszerrel, és azt mondtam, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Gyerekkorom óta rajongtam ezért a formáért. Képes voltam deszkából kifaragni, ami természetesen használhatatlan volt, de gyönyörködhettem az alakjában. így hát, gondoltam, a külső legyen a régi, és használjuk fel a legmodernebb anyagokat és technológiákat. Elsőként gyártottam a világon sorozatban merevszarvú reflexíjakat. Az íjaim gyakorlatilag elnyűhetetlenek, műszaki paramétereik szélsőséges időjárási körülmények között is állandóak.
Eddig három világrekord született velük. Celestino Poletti barátom Olaszországban megdöntötte az addigi 24 órás világrekordot, több mint 13.000 lövést adott le. Rendkívüli teljesítménye
után rögtön kijelentette, hogy jövőre saját világrekordját fogja megdönteni. Ami a következő év augusztusában meg is történt, több mint 17.000 lövéssel. Elképesztő! Ha belegondolunk, 24 órán keresztül szinte megállás nélkül kellett lőnie. O egy igazi harcos, lelkes tanítványom a lovasíjászatban.
A harmadik világrekord az én nevemhez fűződik. Váltott lovakon, 12 órán át megállás nélkül lovasíjásztam, de erre még visszatérek.
A lovasíjászat bölcsője Belső-Ázsia, itt készültek a legjobb íjak, az akkori idők legmodernebb technológiájával. A szkíták rövid íjakat használtak, egészen kicsi, háromélűre öntött bronz nyílhegyekkel ellátott nyilakkal. Hérodotosz részletesen ír róluk. Könnyen összekeverhetnénk azokkal a leírásokkal, amelyeket Amerika síkságain élő indiánokról jegyeztek le. De ez nem véletlen, az archaikus ember világszemlélete az egész foldon ugyanaz, minél régebbre megyünk vissza az időben, annál tobb a hasonlóság. Az az izzasztó kunyhó, amit Hérodotosz leírásaiból a szkítáknál olvasunk, teljesen megegyezik az indiánok által használttal. Szertartási elemeiben és funkciójában is. Nekem sem Amerikába, sem Belső-Ázsiába nem kell elmennem, hogy ilyenekkel találkozzak. Ha azt mondtam, az íjfeszítők népeinek bölcsője Ázsia, akkor a Kárpát-medence a lüktető szíve. Elég felpattannom valamelyik lovamra, hogy egy rövidebb túra során szkíta, hun, avar és honfoglalás kori magyar települések nyomait találjam. A temetőkből pedig százával kerülnek elő nyílhegyek, íjcsontok és megannyi fegyver. A Kárpátok gyűrűjétől körülölelt síkság a legnyugatabbi terület, ami még alkalmas a nomád állattartásra.
Ütközőpont kelet és nyugat között, kultúrák és népek olvasztótégelye időtlen idők óta. Az itt élőket nem kímélték a történelem viharai. Hurrikánként söpörtek rajtuk végig. Minden rog harcok, csaták, emberfeletti küzdelmek nyomait viseli. Mítoszok, legendák és népmesék őrzik az íjfeszítők népének történetét. Van valami sajátos rezgése és kisugárzása ennek a földnek, amit eddig sehol a világon nem éreztem, és úgy hiszem, nem is bírnám sokáig nélküle.
Ahhoz, hogy az íjat jól meg tudjam csinálni, rengeteg kutatómunkára volt szükségem, hiszen nem pusztán egy tárgyat akartam lemásolni, hanem általa felszínre hozni múltunk egy
darab-ját. Múzeumokba, ásatásokra és könyvtárakba jártam. Sok kiváló régész és történész lett a barátom, akik segítették munkámat, így nemcsak az íjak lettek egyre tökéletesebbek, hanem egyre többet tudtam meg egykori használóik életmódjáról, hitéről és hétköznapjairól.
íjaik anyagát tekintve nagyon hasonlóak voltak. Vázszerkezetük juharból készült. Ez a fa hajlékony, jól bírja a rezgéseket és feszültségmentes. Még a modern laminált íjaknál is ezt használják mind a mai napig. Külső felére állati inakból (amik kollagén rostokból állnak: egy rost egy sejt) ragasztották rá azt a réteget, melynek az íj megfeszítése során nyúlnia kell. Belső felére pedig szarulemez került. Ennek az anyagnak az a tulajdonsága, hogy gyorsan nyeri vissza eredeti alakját (nagy a restrukciós képessége). Feladata a megtámasztás az íj megfeszítésekor. A külső, inakból készült réteg nyúlik, a juhar, a semleges szál, mint hordozó szerepel, a szaru pedig zömítődik. Hajlékonyság, hosszú húzás, gyorsaság és nagy lőtáv a jellemzője.
A szkíta íjakat a hunok fejlesztették tovább, anyagszerkezetük nem változott, de merev szarvak kerültek a végére. Ezek jelentősége, hogy erőkarként működve megnövelik az íj sebességét és a húzás hosszát. A pici szkíta bronz nyílhegyeket a hunok hatalmas háromélűre kovácsolt acél hegyei váltották fel. Megjelentek a hosszú aszimmetrikus íjak és elindult a lovasíjászok áradata a Kárpát-medencébe. Áldozati üstjeik, gyönyörű ékszereik, fegyvereik tömegével találhatóak meg hazánkban.
A következő hullámban érkeztek az avarok. Kora-, közép- és későavar íjakat különböztetünk meg a szarvak íveltsége alapján.
László Gyula professzor szerint a késő avarok már a kora magyarok voltak. Nézetét az íjak technikai fejlődése is alátámasztja. Zamárdiban egy hatalmas avar temető feltárásai folytak, egy alkalommal én is részt vettem a munkálatokban. Az elhunytakat mindig kelet-nyugati tájolással megásott sírokba temették, úgy, hogy kelet felé néztek. A harcosok lábánál egy hatalmas gödröt ástak, ide rántották be az elhunyt lovát teljes felszerelésével, nyereggel, lószerszámmal, majd egy íjász a halotti szertartás során homlokon lőtte. Az összeroskadt állatot így földelték el néhai gazdájával, aki minden fegyverét, rengeteg aranyat, élelmet vitt magával a hosszú túlvilági útra.
Elmondhatatlan érzés volt, amikor egy ilyen ló koponyáját tartottam a kezemben, melynek homlokcsontjából egy hatalmas
1 1
háromélű nyílhegy ágaskodott ki. Fájdalom nélküli, azonnali halált okozott az áldozati állatnak.
Akkoriban rengeteget kísérleteztem. Mi a legmegfelelőbb arány a hajló részek és a merev szarvak között? Melyik az ideális szarvallás-szög? Megpróbáltam végigkövetni a belső-ázsiai íjak technikai fejlődéstörténetét. Tucatjával készültek a fegyverek. Atuto erejüket, a nyilak roncsoló hatását különböző anyagokon próbáltam ki (deszkalapok, rétegelt lemez, bőr, láncing, nyers és száraz csontok, különböző vastagságú acéllemezek). Merőleges találati szög esetén képes volt bezúzni a katonai páncélsisakot is. Mmel nagyobb a hegy tömege, annál nagyobb az átütőerő. Legnagyobb roncshatást a háromélűre kovácsolt nyílhegyekkel lehetett elérni. Azt a sereget, amely ilyen fegyverekkel volt felszerelve, tökéletesen kiképezve a lovasíjászatra, lehetetlen volt megállítani. Kortársaik így beszélnek a hunokról: „Magas hegyekről alasu-völtő, egyre erősebbé és gyorsabbá váló forgószél."
A 370-es évek közepe táján az alánok néztek farkasszemet a hunokkal. Biztonságban érezték magukat, hiszen edzett, felkészült, bátor harcosok voltak és ráadásul egy hatalmas folyam, a Volga hömpölygött a két haderő között. A hunok úgy keltek at a Volgán, mintha az ott sem lenne. Ellenségeik még magukhoz sem tértek, mikor már jégesőként hulltak a célt sosem tévesztő nyilak és elsöpörték az alán haderőt.
Szinte ki sem derül az ég, mikor újabb viharfelhők gyülekeztek valamivel nyugatabbra. Balambér lendítette csatába az akkori világ legjobb hadigépezetét, hogy nyilaik záporával úgy söpörjék el a keleti-gót Ermanarik haderejét, mint megáradt folyó a gátat Nyilaiknál csak hírük repült sebesebben. Európában mar mindenki egy eddig még soha nem látott, félelmetes haderőről kezdett suttogni. Athanarik a vizigótok királya abban a tévhitben, hogy megállíthatja a fergeteget, a Dnyeszter nyugati partjára sietett, ahol körülsáncolta magát és megerősítette táborát. Néhány csendes nap után, egy ködös hajnalon nyilak sivítasa verte fel a tábort. A vizigótok mindössze azt látták a gomolygó ködön át, hogy számukra lótávolon kívül apró, tüzes lovak hátáról íjászok röpítik feléjük nyilaikat. Mire a nap felkel, a felszálló köddel együtt távozott az utolsó vizigót lelke is.
A hun férfi sátorban született és lovon halt meg, a lovaglást és az íjászatot gyerekkorában kezdte. Ez a harcmodor egy
életfor-mához kötött, ezt nem lehet közepes eredménnyel csinálni. Ha a harcos nem éri el a megkívánt szintet, sokkal nagyobb veszélyt jelent saját magára, mint ellenségeire. Ezért kiképzésük szakadatlan folyt, az állandó célba nyilazásokat a nagy közös vadászatok váltották fel. A gyerekek kezdetben halra, apróvadra, aztán nagyvadra nyilaztak, majd távol kellett tartaniuk a jószágtól a ragadozókat. A téli pusztán sok volt a farkas, az állatok őrzése állandó éberséget követelt. Alig pelyhedzett álluk, máris átestek az első tűzkeresztségen. Életükkel fizettek hibáikért.
Egy lovasíjásznak kiképzése során meg kell tanulnia előre, oldalra és hátrafelé lőni, vágtató ló hátáról célba venni 180 fokos szögben mindent, a célpont magasságától és mozgási irányától függetlenül. Balkezesek a jobb szárnyon helyezkednek el, és a kör lezárul. Pontos lövést egy 50 m sugarú körben lehet nagy biztonsággal leadni. Ez igazából közelharcnak számít a lovasíjászat szemszögéből. A nagy távolságra leadott lövéseket úgy gyakorolják, ez maximálisan 250-300 m , hogy levernek két cölöpöt, és a közéjük kifeszített kötélre lőnek.
Mongóliában ezt még, mint sportot, mind a mai napig gyakorolják, persze már csak ló nélkül. Ennek a gyakorlatnak az a lényege, hogy a harcos megtanulja az ellenséges sorokat kilőni. Tévedés lenne azt hinni, hogy nagy távolságba úgynevezett szórt lövéseket adtak le, „ahogy esik, úgy puffan" alapon.
Ezzel a módszerrel a parancsnak megfelelően egy kiválasztott sort koncentrált tűz alá tudtak venni. Az íj maximális lőtávon is képes nagy átütő erővel becsapódni, agyonvágni egy lovat vagy átütni egy vértet. Ugyanis az optimális kilövési szög 45 fok, ilyenkor nagyon magasra repül a nyíl, helyzeti energiája megnő,' hiszen magasról zuhan a célba. Hozzá kell még vennünk a vágtató ló sebességéből adódó, a támadás során előre leadott lövésnél keletkező mozgási energiát. Ha a vágtató ló sebessége 50km/h, ez olyan mértékben megnöveli az íj átütő erejét, hogy a győzelem már akkor is biztosítva van, ha az ellenség ugyanolyan hatásfokú íjakkal van felszerelve, de nyilait álló helyzetből lövi ki. Ezt az előnyt úgy lehet kihasználni, ha a sereg egy állandó forgó mozgást végez. Ezért találó, amikor forgószélhez hasonlítják a hun haderőt. A balszárny állandóan helyet cserél a jobbszárnnyal, úgy forog, mint egy malomkerék, és lassan, de biztosan lisztté őrli a szemben álló felet. Az előrerohanásnak meg kell torpanni, mielőtt az ellenséges nyilak lőtávon belül érnek, hirtelen irányváltás történik jobbra, és visszahelyezkedés a
harc-vonal mögé. Nincs az a haderő, amit egy ilyen támadás ne bomlasztana fel. Ha ez megtörtént, két lehetőség van: az ellenség megfutamodik, vagy elkeseredett támadásba kezd. Bármi is történjék, az a lovasíjásznak kedvez. Számukra csak egy a fontos: mindenáron el kell kerülni a frontális ütközést, ugyanis a könnyű felszerelésű lovas végveszélybe kerülhet egy hirtelen ratoro nehézlovassággal vagy nehézfegyverzet gyalogsággal szemben. Ha mindez, mondjuk erdős részen, mocsaras területen, akadá-lyokkal tűzdelt terepen történik, nehezen kerülhető el a vereség.
A taktika tehát a következő: nem kell fejjel a falnak menni. Pontos helyzetfelismerés, gyors döntés, a parancsok maradéktalan, egy emberként történő végrehajtása, és a győzelem a lovasíjászoké. .
Nézzük a többi helyzetet. Ha az ellenség kezd felőrlődni a nyilak zápora alatt, egysége felbomlik, és végső elkeseredésében rátör a lovasíjászokra. Ha a csata helyét és idejét jól választottak meg, akkor a meneküléshez elég hely áll rendelkezésre. Ilyenkor kerül sor az üldözők lenyilazására a nyeregben megfordulva. A pozíció tiszta, ha az üldöző nehéz fegyverzetű, nem képes tartani a tempót, a gyakorlott lovasíjász bevárja, akár 4-5 méterre is, és ha kell, a páncél résein keresztül is talál legalább annyi helyet, amin egy nyílhegy befér, vagy egyszerűen kilövi üldözője lovat. Egy bukás a csatamezőn teljes fegyverzetben még akkor sem tartozik a leányálmok közé, ha a földre bukott harcoson nem vág-tatnak át saját társai. A menekülés színlelése addig tartott, amíg volt üldöző.
De lássunk egy eredeti forrást, hogyan ír a magyarok harcmodoráról Bölcs Leó bizánci császár:
VIII. 57. Jobbára a távolból való harcban és a cselvetésben lelik kedvüket, továbbá az ellenség bekerítésében, a színleg való meghátrálásban, visszafordulásban, s a taxisok (katonai alakzatok) megszaggatásában.
VIII. 58. Ha egyszer ellenfelüket megszalasztani sikerült, a többit másodrendűnek tartják, kíméletlenül szorítják, s az üldözésen kívül egyébre sincs gondjuk.
Mert nem elégednek meg, miként a rómaiak s a többi népek a mérsékelt üldözéssel s az ingó jószág rablásával, hanem addig-addig üldöznek, míg csak az ellenséget teljességgel meg nem bomlasztották. S erre minden utat, módot felhasználnak.
Röviden összefoglalva: a lovasíjász harcmodor egy életformára támaszkodik, ami a nomád állattartás. Soha semmilyen más nép nem tudta hatékonyan alkalmazni. A haderő minden időjárási körülmények között meg tudta őrizni mozgásképességét, sem forróság, sem a fagyok nem tudták ebben gátolni. Nem létezett számukra természeti akadály.
899. szeptember 24-én a magyarok átkeltek a Brenta folyón, Berengár seregének meglepődni sem volt ideje. A királynak csak néhány testőrével sikerült megmenekülnie.
907-et írunk, mikor német haderő indult a magyarok kiirtására. El is jutottak Pozsonyig, itt kapták az első felszólítást a Kárpát-medence gyors elhagyására, amit sietve teljesítettek is. Mármint az a néhány harcos, aki túlélte. Július 4-én a magyar hadigépezet a Duna jobb partján lendült támadásba, hogy nyilaik zápora örök álmot hozzon ellenségeikre, még mielőtt Ditmár érsek feladta volna rájuk az utolsó kenetet.
Luitpold a folyam túlpartján biztonságban érezte magát a katonáival. A magyar haderő még aznap éjjel átúsztatott és az itt állomásozok sem kerülhették el sorsukat. A maradék Ennsburgig futott, ahonnét a gyermek Lajos királynak is menekülnie kellett a magyarok bosszúja elől.
Alig telt el 300 év, és a magyarok mintha egykori önmagukkal néztek volna szembe. 1241. április 11-én a mongolok Batu kán és testvére, Sejban valamint Szübeetej vezetésével átkeltek a megáradt Sajón. IV Bélát kiváló testőrei csak életük árán tudták kimenteni egy tönkrevert seregből.
A hun birodalom fénykorában a kínai nagyfaltól a Rajnáig terjedt. A magyarok Bizánctól Brémáig vezették hadjárataikat. Ha csak Bulcsú 954-es útvonalát nézzük, akkor végigment a mai Ausztria, Németország területén, Franciaországban egészen Lionig, majd Észak-Olaszországon keresztül jött haza. Januárban kelt át az Alpokon és 8 hónap leforgása alatt 5. 000 km-t tett meg. Egészen rendkívüli teljesítmények lótól és embertől. A hadvezetés briliáns volt, olyan vezérekkel, akik a harc minden részletét ismerik. Ellenségeik hatalmuk alatt oroszlánokból bárányokká szelídültek. Bukásuk után pedig hiénákká váltak, első dolguk epébe mártott tollaikkal a történelem átírása.
Annyi hiteltelen zagyvaság, amit ezekről a népekről írtak, még soha senkiről nem született. Ammianus Marcellinus csak hírből ismerte a hunokat, életében nem látott egyet sem, mégis az ő
álta-la leírt sületlenségek kerültek be a nyugati történetírásba, ahol olyan mértékben rögzültek, hogy a mai napig ez a meghatározó a közgondolkodásban.
Hiszek őseim kultúrájában, és tudom, életmódjuk talán örökre eltűnt, de egykor ők voltak a sztyeppék királyai, és ha többre nem is vagyok képes, legalább egy gyémántot bemutatok koronájukból.
A 80-as évek végén a Fábián testvérek, Szőllősi Antal és még / % Í° néhány lelkes íjász kezdte lerakni a terep- és ^^^^ vadászíjászat alapjait, olyan sikerrel, hogy ez a sport
JL
JL
hazánkban mély és kiirthatatlan gyökereket eresztett. Rövid, de eredményes pályafutásomat én is ebben a szakágban kezdtem. Igazi hőskor volt, kitűnő társaság, jó hangulatú találkozók. Engem viszont a gyalogíjászat nem elégített ki, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kipróbálhassam az általam gyártott honfoglalás kori magyar íjat lóhátról. Csakhogy ennek egy aprócska akadálya volt: még életemben nem ültem lovon. Mégis ha akkor megkérdezte volna valaki, hogy tudok-e lovagolni, magabiztosan vágtam volna rá a választ, hogy igen.Miért? Mert egész életemben úgy éreztem, hogy tudok, csak még sohasem próbáltam. Biztos voltam benne, ha lóra ülök, azonnal menni fog. Elmentem hát egy lovasiskolába. A fedett lovardában egy ló keringett futószáron a lovász körül, amire mi kezdők felváltva ültünk fel. Úgy éreztem, megfojt ez a légkör. Egy alkalom is elégnek bizonyult ahhoz, hogy rájöjjek, számomra nem ez az út vezet a lovasíjászat irányába. Szerencsére volt néhány barátom, aki rendelkezett lóval, és én folyton a nyakukon lógtam. Ezek közé tartozott Cseppentő Attila is, aki sokat segített kezdeti botladozásaim időszakában. Akkoriban ő volt az egyetlen ember az ismeretségi körömben, aki hasonlóképpen gondolkodott őseink lovaskultúrájáról, mint én. A későbbiekben neki köszönhetően szilárdult meg a nomád hagyományőrzés Opusztaszeren.
Az a tévhit, hogy tudok lovagolni, annak az érzésnek a félreértéséből fakadt, miszerint valami olthatatlan vonzalom és szenvedély fűz ehhez a csodálatos élőlényhez, ami végigkíséri életem azon hátralévő szakaszát, amikor még képes leszek felülni a hátára. (A fennmaradó rövidke, jelentéktelen részt aligha fogom az élet megjelöléssel illetni.)
Lovastudásomat azokból a pillanatokból gyűjtöttem össze, amiket két esés között a lovon töltöttem. Paládi Vince barátom nagyon sokszor kölcsönadta a lovát, Pajkost, ezt a kissé önfejű paripát, aki mellett nem sok gondom volt az útvonal megtervezésével, és azt a problémát is, hogy mikor és hol fogunk megállni, teljesen levette a vállamról. Ha vágtában mentünk egy erdei úton, és neki, mondjuk, kedve szottyant berohanni a fák közé, engem magától értetődő módon az ágak téptek le a hátáról. Gyakorta vonszolt úgy maga után, hogy valamelyik kengyelbe
szorult a lábam. A tereplovaglásnak ezen fajtája roppant kényelmetlen. Hirtelen ritmus- és irányváltásai tették izgalmasabbá egyhangú túráimat, még abban az esetben is, ha síkos, csúszós volt az út. Ilyenkor általában rámzuhant a ló. A gyönyörű zselici tájból csak akkor érzékeltem valamit, ha fejjel belefúródtam. Imádnivaló kis paci volt, jól egészítette ki enyhén szólva hiányos lovastudásomat. Egy alkalommal mindennapi, megszokott túránkat teljesítettük, a jól bevált módszerrel: teljes erőmből húztam a kantárt, aminek hatására ő általában egy picit gyorsított. A könnyemen át, amit a menetszél csalt ki a szememből, egy völgy körvonalai kezdtek kibontakozni, majd hűséges társam hirtelen megállt. A jóleső halálfélelem egy utolsó hulláma hideg zuhanyként futott végig a hátamon, hogy még abban a pillanatban helyet adjon egy olyan érzésnek, amit még soha nem éreztem.
A völgy, amibe berohantunk, egy zsákutcában végződött. Nincs tovább, a lónak már nem volt hova mennie, hacsak nem akart a meredek dombra felrohanni. Tőle teljesen szokatlan módon nyugodtan állt, én pedig próbáltam valamihez hasonlítani azt, amit átéltem. Ilyet csak akkor érez az ember, ha megtalálja helyét a világban.
Hát én megtaláltam, ez az én völgyem.
Ha kinyújtom karjaimat, szinte elérem oldalait, nem látok ki belőle, és engem sem láthat itt senki. Egy világ a világban, egy Kárpát-medence a Kárpát-medencében. Nincs túl közel és nincs túl távol, nem kicsi és nem nagy, és van benne egy hatalmas pozitív mágnes, melynek lelkem a negatív pólusa. Naponta vissza kellett térnem.
Akkoriban még derékig ért a gaz, az erdők a bozóttól járhatatlanok voltak és a laposabb területeket nádas borította. Legelső lépésként a terület gazdáját kerestem meg, a Bárdudvarnoki Állami Gazdaságot. Már hallottak tevékenységemről, és odaadták a 15 ha területet bérleménybe, amit aztán később sikerült megvásárolni. Mezőgazdasági művelésre a meredek domboldalak miatt alkalmatlan volt, de legelőnek kiváló. Bőven volt hely a lovaglás gyakorlására, lovasíjász pálya építésére és a meredek oldalak terepíjászatra csábítottak. Elég volt bevágni egy rézsűt valahova, és már lehetett is gyakorolni az íjászatot.
Nem tartozom azon emberek közé, akik a természet legyőzésének jelszavát tűzik a zászlajukra. Egy ilyen völgy önálló élőlény, amit barátjának, társának tekinthet az ember rövid földi ittartózkodása idejére. Távozásakor pedig úgy kell
elhagy-nia, mintha sosem járt volna itt, élni anélkül, hogy maradandó, jóvátehetelen sebeket okozott volna. Figyelni kell a szeleket, vizeket, a növényeket, az állatok és emberek mozgását. Merről fújnak a szelek, merre folyik a víz? Mi van, ha sok a csapadék, és mi van, ha nagy a szárazság? Hol olvad el először a hó, és hol marad meg legtovább? Merre járnak a lovak, és hol fekszenek le legszívesebben? Merre legelnek éjszaka és merre nappal? Hova mennek, ha esik, és hova bújnak a nyári nap égető sugarai elől? Mit csinálnak az emberek, honnét jönnek be, és merre mennek ki? Hol állnak meg spontán beszélgetésre, hol raknak tüzet, hol íjásznak a legszívesebben? Milyenek a fák, milyen ízű a gyümölcsük? Milyen illatot áraszt a legelő tavasszal, nyáron és ősszel? Milyen érzést kelt bennem a dombtető, mit érzek a völgyben, és milyenek gondolataim a vizes, alacsony területeken?
Négy év elégnek bizonyult ahhoz, hogy mindent alaposan megfigyeljek. Kitisztítottuk az erdőket és a legelőket, létrehoztunk egy 14 célos terepíjász és egy futóvad lövő pályát, valamint egy lengőcélt. Elkészült a lovasíjász pálya is a völgy belsejében, ugyanis addig csak kívül gyakoroltam. Alaposan megfigyeltem az emberek mozgását, a spontán csoportosulások a völgy egy adott pontján történtek. Ide kell építeni azt az épületet, ami az eső és a tűző nap ellen megvéd. Grácz Antal, kitűnő építész barátom álmodta meg azt a deszkapavilont, ami leginkább egy leeresztett szárnyú sashoz hasonlít, aki a fiókáit védi. Kora ősszel fogtunk hozzá az építéshez és már szállingózott a hó, mire befejeztük. Tökéletesen illeszkedik a tájba és fejezi ki azt a szellemiséget, amit a lovasíjászat képvisel. Alig vártam a hónap első szombatját, ilyenkor ugyanis nyitott a völgy, bárki eljöhet, hogy végignézzen egy versenyszerű lovasíjász edzést vagy gyakorolja az íjászat valamelyik válfaját. A legnagyobb elismerés az volt, hogy az emberek úgy vették birtokukba, mintha mindig is ott állt volna a természet részeként. Kitűnően szolgálja az íjászat gyakorlati oktatását. Ugyanis a tudás megszerzésének a legjobb módja, ha a hely szellemisége megegyezik a megszerzendő tudás szellemiségével. Minél nagyobb a harmónia, annál hatékonyabb a tanítás.
Az alapok elsajátítására megszületett a legalkalmasabb épület. Most már a magasabb szellemi építkezés helyszínét kellett megtalálni, ami természetesen nem lehet más, mint egy jurta, melynek bejárata délre kell, hogy nézzen. Ez már szűkíti a
lehet-séges helyek számát. Az erre legalkalmasabb terület az egyik déli lejtőn van, az északi széltől védve és kitárulkozva a déli nap sugarainak. Ennek az épületnek kell a legmagasabban állnia az összes többihez képest. Elhatározásomat arra a megfigyelésre alapoztam, miszerint az önfeledt játékok, a nagyobb csoportosulások mindig a legalacsonyabb területeken történtek. Ellenben, ha a beszélgetések a meghitt bizalom és magasabb szellemiség jegyében zajlottak, erre mindig a magasabb helyeken került sor.
Jó példa erre az az általános gyakorlat, mikor leállítom az edzést, és a tanítványok azt a feladatot kapják, hogy széledjenek szét és keressenek egy olyan helyet, ahol egyedül lehetnek. Merüljenek el gondolataikban, keressenek egy célt, ami lehet közel vagy távol, lehet egy vakondtúrás vagy egy lapulevél és adjanak le rá egy lövést, a gyakorlatnak sem a helye, sem az időtartama nincs meghatározva, majd jöjjenek vissza és számoljanak be élményeikről. A pavilontól mindenki felfelé indul el.
Az emberi lélek és a természet csak ösztönös, tudattalan pillanataiban érdemes a tanulmányozásra, mikor semmilyen nyomás nem nehezedik rá. Csak ilyenkor válik érthetővé igazi lényege. Az így nyert tapasztalatokat azok tisztaságánál fogva használhatjuk fel, építhetjük életünkbe és válhatnak cselekedeteink mozgatórugóivá.
Miután megtaláltam az erre legalkalmasabb helyet, kivágattam az oldalból egy 15 m átmérőjű kör alakú síkot. Hatalmas seb éktelenkedett a völgy testén, amit a természet hamar begyógyított. Egyöntetű pázsit nőtt rajta és már bele is olvadt környezetébe. Három év múlva sikerült megvásárolnom egy 150 éves eredeti kazah jurta vázszerkezetét. Néhány barátom segítségével állítottuk fel először a kéregét (a jurta oldala). Ezt hét rács alkotja, amik harmonikaszerűen összecsukhatók és kinyithatók, őseink így könnyen tudták szállítani lovon, tevén és szekéren, ahogy ez történik mind a mai napig Belső-Ázsia pusztáin. A rácsokat alkotó részeket bőrszegecsek fogják össze. A nyersbőrt langyos tejbe és kefirbe áztatják, majd így húzzák a lécek furataiba és kötik össze azokat. Ez megszilárdul, és rendkívüli erővel tartja össze a rácsot. Az így nyert elemeket lószőr kötéllel kötötték össze, úgy, hogy egy 6,5 m átmérőjű kör alakult ki, melynek déli oldalán egy szépen faragott és díszített ajtó kapott helyet. A rácsokat alkotó lécek mindegyike úgy van meghajlítva, hogy a jurta oldala a talajtól indulva kap egy kis ívet befelé, majd egy nagyobb ív következik kifelé, és a tetején megint egy befelé
hajló rész van. Az alsó és felső ívbe kerülnek be azok a kötelek, amik a hajlékot, mint abroncsot fogják össze, és erre nehezedik minden terhelés, ami a tetőszerkezet súlyából adódik. Ha ezek közül a kötelek közül akár csak az egyiket is elvágnánk, építményünk darabokra hullana. A kupola felrakása úgy történik, hogy valaki azt egy villás fával felemeli, mégpedig úgy, hogy a kereszt a négy égtáj felé mutat. Addig kell tartania, amíg annyi tetőtartó lécet nem rögzítettek, hogy a kupola önfenntartóvá válik. Ilyenkor középen el lehet engedni. 110 darab léc kerül lószőr kötelek segítségével a helyére. A tartószerkezet piros, a kupola kék színűre van festve. Az eredeti jurták takarása nemezből készült, én az enyémre mesteremberekkel varrattam egy belsőt vászonból, egy külsőt olyan anyagból, ami nem engedi át a vizet. A kupola, ami egy 2 m átmérőjű kör, nyitva marad. Erre kerül egy négyzet alakú vászon, négy sarkánál kötéllel rögzítve. Ha napos idő van, valamelyik kötelet eloldjuk, és a vásznat lehúzzuk a kupoláról. Alul körbe felhajtjuk egy tenyérnyire a szegélyt, így a meleg levegő távozik a felső nyíláson át, hogy alulról hűvös légáram kerüljön a helyére.
Középen van a tűztér, a bejárattal szemben helyezkedik el a szentély, amit egy szépen faragott életfa jelenít meg, itt van a vezető helye, tőle jobbra a férfiak, balra a nők helyezkednek el. Őseinknél az ülésrendnek szigorú szabályai voltak: hogy ki hol ült a jurtán belül a vezetőhöz képest, azt rangja, méltósága határozta meg. Ez vetült ki a település szerkezetére is, és a csatában elfoglalt helyzetét is ez befolyásolta.
Mongóliában a századfordulón nem egy nézeteltérésnek szolgáltatta alapját, ha valaki közelebb építette a jurtáját a vezéréhez, mint azt rangja lehetővé tette volna. Természetesen az ülésrendnek ma is szabályai vannak. Szintén a vezetőé a főhely és hozzá a legmagasabb lovasíjász fokozatot betöltők ülhetnek a legközelebb. Balra a nők, jobbra a férfiak foglalnak helyet.
Minden ember, sőt mondhatjuk, minden élőlény számára fontos, hogy az élet áttekinthető legyen, és mindig azok a dolgok gyötrik meg a legjobban, amiket nem ért. Az ember másik általánossága, hogy modellezi az őt körülvevő világot, mégpedig olyannak, amilyennek látja. A mai ember figyelmét a részletek kötik le, gondolkodásmódjában a „vagyok", az „igenek és a nemek" a meghatározók, nem pedig az „ések". Valami vagy édes, vagy sós, vagy jó, vagy rossz, vagy szép, vagy csúnya, vagy erős, vagy
gyenge, stb. Ez sarkossá, szögletessé teszi a gondolkodást, és miután így látja, így is modellezi. Szögletes házak, bennük szögletes bútorok, szép négyzet alakú szántóföldek, katonás sorrendben búza, zab, kukorica, stb. táblák. A kiirtott erdők helyére is mértani pontossággal egyenlő sor- és tőtávolságra kerülnek vissza a fák. Ez a gondolkodásmód soha nem látott magasságokba képes emelni a tudományokat, de megnyomorítja az egyszerű, hétköznapi emberek lelkületét.
Én a világot kereknek látom, számomra az emberekben van jó és rossz is, az erőseknek is vannak gyengeségei, és a gyengéknek is vannak erősségeik. Nem szeretem azt, ami túl édes és nem szeretem azt, ami túl sós, és a legjobb hely, hogy mindezt elmondjam, egy szép kerek jurta a maga rendezett világával.
A lovasíjász pálya megépítésénél fontos a napot és a szelet figyelembe venni.
Az én pályám a völgy belsejében, teljes szélcsendben van, így az edzések zavartalanul folyhatnak. A nap szempontjából a legszerencsésebb, ha a pálya kelet-nyugati irányú, a cél pedig az északi oldalán van, így az edzések során sohasem süt szemünkbe a nap és a nézőket sem zavarja. Már évek óta lovasíjásztam, mikor először lemértem a pályát. 90 m hosszú, 3 x 30 m-es szakaszból áll. Síkjától 9 m-re van elhelyezve a 3 darab 3 köregységes tábla, melynek átmérője a pálya hosszának egy százada. A méreteket és a szabályokat egy önfeledt játék hozta létre.
Kevés szabály és nagy áttekinthetőség jellemzi. Egy kifinomult rendszer, melyben minden mindennel összefügg. A lovak egy töltésen futnak, így soha nem áll meg lábuk nyomában az esővíz. A 90 m-es pályának van egy 30 m-es rávezető szakasza, ami ívével egy kis tavat ölel át, a végén pedig egy meredek rész, ami könnyíti a lovak megállását. A cél körül egy magas töltés kapott helyet, ami a mellélövéseket fogja meg.
A vizek tanulmányozásához sok gödröt ástam az alacsony területeken és éveken át figyeltem azok vízállását, csakúgy, mint esőzésekkor a csapadék útját. Őseink ártéri vízgazdálkodást folytattak, ami azt jelenti, hogy évente kétszer kiöntötték a folyók és elárasztották a sík vidékeket. A legelők bővelkedtek fűben, folyóink pedig halban. A hegyekből legördülő csapadékot a lombok alatt lévő erdei talaj, mint szivacs fogta fel, és lassan engedte tovább a folyókba, amik természetesen kanyarogtak a síkságokon. Akkora gátjuk volt, amit hordalékuk emelt, a vízszint
ingadozása minimális volt és a víz egyenletesen terült szét nagy területeken.
Az erdőirtásokkal eltűnt a szivacsos erdei talaj, a lezúduló csapadék késlekedés nélkül rohan a folyókba, amiket időközben leszabályoztak, levágták természetes kanyarulataikat. így egyre magasabb gátakat kell emelni az árvizek ellen. Kevés eső esik a síkokra, a folyók már nem lépnek ki medrükből, jó masszív, magas gátakat építettünk nekik. A víz gyorsan halad át az alföldön, így a Kárpát-medencében drasztikusan csökken a vízszint. Fennáll a sivatagosodás veszélye.
Ez a negatív példa indított arra, hogy megfogjam a vizet. A völgy kijáratában ásattam egy mély árkot, ezzel elvágtam a víz földfelszín alatt vezető útját. Majd a domboldallal párhuzamosan 2 m mély, 8 m széles és 60 m hosszúságban folytattam. A terület gyorsan feltelt vízzel, így kaptam egy 60 x 50 m-es tavat, aminek a legmélyebb pontja több mint 2 m. Fölötte ásattam egy patkó alakú, 3 m mély lóúsztatót, ahol nyaranta rendszeresen gyakoroljuk a lóval való úszást. A tavakat betelepítettem hallal, nyáron kitűnő az úszásra, télen pedig a jégen, korcsolyáról lehet gyakorolni az íjászatot.
A tavak jelentősen megemelték a terület vízszintjét, és pozitívan befolyásolták annak mikroklímáját. A lovaim vették először birtokba, úgy döntöttek, hogy kizárólag tóvizet fognak inni. Azóta nem hajlandóak a kútvízből oltani szomjukat, nyáron pedig hatalmasakat pancsolnak a sekély részeken.
Számtalan vízimadarat sikerült megfigyelnem, vadkacsák, gémek, daruk és békára vadászó gólyák jelentek meg. Ásattam egy gémeskutat is, a forrásvíz egy homokrétegből tört fel, jéghideg és kristálytiszta.
Sikerült létrehoznom egy 20 x 40 m-es lovardát, amit 30 cm magasan feltöltöttem homokkal. Ez a hely szinte nélkülözhetetlen a lovak kiképzésében és a lovaglás oktatásában.
A völgy bejáratánál volt egy régi tanyaépület, istállóval. Mikor a területet sikerült megvásárolnom kihoztam lovaimat, akik eddig a házamnál, a faluban voltak. Ezt csak ideiglenes megoldásnak tartottam, sem nekem, sem lovaimnak nem tetszett. Naponta kétszer szaladtam ki, hogy ellássam őket, ez 6 km futást jelentett szakadó esőben, hóesésben vagy fagyban. Mire kiértem, beleizzadtam a ruhámba, ami rajtam száradt meg. Több ezerszer tettem meg a távolságot a falu és a völgyem között, szívemben állandó szorongással, hogy vajon rendben találom-e magukra hagyott állataimat.
Álmaimban már kezdtek kibontakozni annak a háznak a körvonalai, ami megment mindennapi aggodalmamtól. Ahová - vállalva az önkéntes száműzetés édes magányát - vissza tudok vonulni zajos századomtól, és tökélyre tudom fejleszteni a lovasíjászatot. Tíz év kemény munkája volt már mögöttem, mikor Grácz Antal építész barátom, aki azt a gyönyörű deszkapavilont is tervezte, formába öntötte ábrándjaimat. Itt sem lett elkapkodva semmi, a hely már rég ki lett választva a völgy bejáratánál, ahonnét az egész terület belátható. A gazda szeme hizlalja a jószágot.
Anti, aki ugyanazt a szellemiséget követi, amit én, olyan házat tervezett, amit úgy vettem birtokba, mintha mindig is ott éltem volna. Ami kicsi, szép, ami egyszerű, jó alapelvet követ. Télen egy nagy cserépkályha dorombol a nappaliban, aminek van egy kis kemence része, ahová bedobok néhány szem krumplit és már kész is a reggeli, mire ellátom a lovaimat. A padlástérben kapott helyet egy céltábla, amire a hideg téli hónapokban tudom gyakorolni az oldástechnikát. Akárhova lép az ember, íjakba és nyilakba botlik. Kardok, tegezek, mindenütt múltunk apró darabjai.
Nyári estéken a padlástér ablakának kiugró párkányán gubbasztva gyönyörködtem a lenyugvó nap hatalmas, vörös korongjában, és addig néztem a domb oldalán legelésző lovaimat, amíg azok szürke foltokként nem olvadtak egybe az éjszaka sötétjével. Féltem, hogy csak álmodom az egészet. Hihetetlen volt számomra, hogy mindazt, amire vágytam, meg tudtam valósítani, s hogy egész eddigi életem önfeledt és öntudatlan küzdelem volt, és csak most ébredtem öntudatomra. Tudom, ki vagyok, és hogy mi dolgom a világban. Újult erővel és soha nem látott lendülettel folytattam edzéseimet. Mintha életem egyetlen nagy háború lenne, és minden nap egy-egy mindent eldöntő utolsó csata. Világra hoztam egy sportot, és úgy küzdök érte, ahogy csak egy anya képes a gyermeke életéért.
Egyedüllétemben hatalmas nyugalom és csend vesz körül, és ha ilyen a külvilág, a lélek kezd zajongani. Az emlékek áradata tör rám, gondolatok, kérdések csaponganak elmémben, mint partmenti hullámok a sziklán. Mi hajt? Mi ez a tűz, ami bennem izzik, micsoda erő az, ami képes volt családomtól is elszakítani, akiknek hiánya mély barázdát szánt szívemen?!
Nagyapám mesélte, hogy gyerekkorában hatalmas májusfákat állítottak, kérgét lehántották és finomságokat kötöttek a csúcsára. Ő mászott a legmagasabbra, de a tetejét még zsírral is bekenték,
így mielőtt hozzáérhetett volna a süteményhez, amit szinte már ujja hegyével megérintett, lecsúszott a földre. Azt mondta: „Latod, kisfiam, ilyen volt az egész életem. Mielőtt elértem volna azt, amiért küzdök, jött egy világháború vagy egy forradalom, és en ugy csúsztam le céljaim beteljesedéséről, mint az a kisgyerek a májusfáról."
Ki tudja, hány generáció beteljesületlen vágyai törtek most a felszínre. Hogy alakult ki ez az érzékeny kapcsolat a völgy és köztem? Miért érzem úgy, hogy én már egyszer végigéltem mindezt? Mintha regmúlt századokból cipelném magammal mindazt, amit tudok. Létünk nagy kérdései állandóan foglalkoztatnak és gyötörnek bennünket, s csak bölcsességünk menthet meg attól, hogy azt merjük hinni, bármelyikre is tudjuk a választ.
lérkezettnek láttam az időt, hogy saját lovat vegyek. Elmentem Kaposvárra a Pannon Agrártudományi Egyetemre és elmondtam elképzelésemet az akkori szakágvezetőnek. Miután közöltem vele, hogy mennyi pénzt sikerült erre a célra összekuporgatnom, a hasát fogta a nevetéstől, majd azt mondta: óriási szerencsém van. Holnap visznek a vágóhídra hat angol telivért, akik kiöregedtek a versenypályáról. Az egyiket meg tudod venni kilóra, azért az összegért, amit a vágóhíd fizetne.
Kimentünk a karámba, hogy megnézzük a szerencsétleneket. A szívem szakadt meg a látványtól. Lelkileg, fizikailag összetört lovak egy kis csoportja állt szorosan egymás mellett. Attól féltem, ha kiveszem az általam kiválasztottat, a többi el fog dőlni. Ködös elképzeléseim a lovasíjászatról szertefoszlottak. Mégis úgy éreztem, legalább az egyiket haza kell vinnem. Már nem is érdekelt semmi, csak hogy megmenthessem. Az üzletet gyorsan nyélbe ütöttük. Megszabadultam családom teljes készpénz vagyonától és haza szállítottam a lovat.
Engem már amúgy is hülyének néztek ezzel a lehetetlen hóborttal, hogy íjkészítéssel foglalkozom, de most, hogy meglátták a lovamat, ez bizonyossá is vált mindenki számára. Szegény pára mind a négy lábára sántított és a nyakán egy hatalmas seb éktelenkedett. Minden szabadidőmet vele töltöttem, és hamarosan a család kedvence lett. Szabadon mozoghatott az udvarban. Néha kiengedtem a ház elé, az árokpartra legelni, nem ment el soha. Nagyokat kirándultunk együtt, úgy, hogy kötőféken vezettem. Egyre szorosabb kapcsolat alakult ki köztem és az állat között. Rengeteget tanultam tőle, de megtanultam ápolni és gon-dozni is.
Teltek-múltak a hetek és a hónapok, és megtörtént a csoda. Állapota egyre javult, sérülései begyógyultak, megszűnt a sán-tasága, és mire elérkezett az idő, hogy felüljek a hátára, már elválaszthatatlan barátság fűzött bennünket egymáshoz.
Akkoriban madarat lehetett volna velem fogatni az örömtől. Sikerült megmentenem a vágóhídtól és felgyógyítanom ezt a gyönyörű jószágot. A lovas számára fontos, hogy felmérje, szimpatikusak-e egymásnak a lóval.
A szimpátia nagyon érdekes dolog. Figyeljük csak meg saját magunkon, vannak emberek, akik első látásra szimpatikusak, és vannak, akik egyszerűen taszítanak bennünket. Ez természetesen az állatokra is jellemző. Vannak, akiket megugat a kutyánk, és
31
vannak, akiket szeretettel, farkcsóválással fogad. Ugyanez a helyzet a lovakkal is. Nézzük csak meg őket a legelőn. Kialakulnak a szétbonthatatlan barátságok és a kiengesztel-hetetlen ellentétek közöttük. Vannak, akik magányosan legelésznek, mindig külön a többitől. Vannak, akik leválaszthatat-lanok a társaságtól. Vannak félénk visszahúzódók és hatalomra törők.
Soha ne feledkezzünk meg ló és lovasa viszonyáról. Ez tény, amit el kell fogadnunk, és csak ezen az elfogadáson belül változtathatunk, ezt sohasem léphetjük át. Sokan kérdezik tőlem, hogyan kell felkészíteni egy lovat a lovasíjászatra. Először ismerjük meg egymást! Tudok-e figyelni rá, mit értek meg a jelzéseiből, gesztusaiból? Mennyire figyel rám a ló, mennyire fogad el, ki a domináns, én vagy ő? Az, hogy a hátán ülök, még nem jelent semmit. Igazán jó lovas csak az lesz, aki együtt tud működni a lóval, érti a jelzéseit, fel tudja reálisan mérni viszonyát az állattal, nem csak fizikai, lelki kapcsolatra is képes, amit oda-vissza tud működtetni. A megfelelő időben a megfelelő dolgot cselekszi.
A lovak belovaglásáról nem akarok írni, hiszen ebben a témában megszámlálhatatlan mennyiségű könyv látott már napvilágot, jobbnál jobb szerzők tollából. Amivel részletesen kívánok foglalkozni, az a lovak speciálisan a lovasíjászatra való felkészítése.
Amennyiben szabad tartásban vannak lovaink, és a betanításra váró lovunk még csikó korában kerül hozzánk, ajánlom a következő módszert. Minden újoncot nagy érdeklődéssel fogad a ménes. Csikónkat alig vesszük le a lószállítóról, már egymásnak is esnek a ménes idősebb és tapasztaltabb tagjaival. A kíváncsiság és az erőviszonyok felmérése egy hónapig is eltart. Vannak olyan szerencsétlen állatok, akiket istállóban tartanak, még mielőtt hozzám kerülnének, ezek immunrendszere és erőnléti állapota sokkal gyengébb, mint szabadtartásban élő társaiké. Lelkileg sérültek és visszamaradottak. Ezeknél a lovaknál a ménesbe való beilleszkedés sokkal tovább tart. Érdemes megfigyelnünk viselkedésük legapróbb részleteit, hogyan próbálnak hatalomra törni, vagy éppen hogyan hunyászkodnak meg erősebb társaik előtt. A szocializáció időszaka teljes jellemrajzot ad újonc lovunkról. Néhány hét elteltével a kedélyek megnyugszanak, kialakulnak a barátságos és az ellenséges viszonyok, nekünk pedig elegendő információ lesz a kezünkben, hogy munkánkat elkezdhessük. Néhány nap futószárazás után, amikor már az
alapgyakorlatokat nyugodtan hajtja végre, kiválasztom azt a lovat a ménesből, amelyikkel legszívesebben barátkozik, és felnyergelem. Az újoncot pedig egy futószáron utána kötöm, majd elindulunk egy túrára. Miután kedvelik egymást, szívesen fogja követni, kezdetben lépés, majd ügetés és jöhet a vágta. Először csak az úton, később irány az erdő, a bozótos, a nádas, be a faluba, az emberek közé, aztán következhetnek a süppedős, vizes terepek, patakok, tópartok. A lovak társas lények, szeretik követni egymást, ezt a tulajdonságukat kell kihasználni. Amennyiben csoportos edzés van és a kezdő lovasíjászok lépésben haladnak végig a pályán, és folyamatosan lövik a célt, az újdonsült csikók utánuk szoktak menni, teljesen önszántukból, de segíthetünk is nekik, úgy, hogy vezetjük őket a többiek után. Ajánlatos íjászedzéseinkre is magunkkal vinni őket, amikor lövünk, tartsuk lovunkat rövid száron, majd együtt menjünk begyűjteni a nyilakat. Kezdetben minden lövésnél fel fogják kapni a fejüket, de aztán megnyugszanak, és úgy sétálnak majd velünk, mint egy kiskutya. Ezek egyszerű játékok, de jól elő tudjuk általuk készíteni a lovat későbbi feladataira.
íjat ló hátáról csak akkor használhatunk, amikor az már tökéletesen be van lovagolva. Kezdő lovasíjászok gyakran esnek abba a hibába, hogy türelmetlenségüknél fogva túl korán viszik lovukat a lovasíjász pályára, és ott kezdik az íjhoz szoktatni. Ilyenkor az történik, hogy a ló megijed a szokatlan gyakorlattól, majd kezelhetetlenné válik a pályán. Nehéz lesz az elején rávezetni, le akar lépni a lövés pillanatában, a végén pedig nem akar megállni. Ilyen rossz kezdés után már nehéz visszaszoktatni a lovat. Legfontosabb szabály, hogy a ló a pályán való egyenletes vágtában történő-végighaladását és az íj használatát teljesen elkülönítve tanulja meg, mindkét dologra nagy hangsúlyt fektetve. A már jól belovagolt lovat rendszeresen kell a pályán futtatni, legyen ez mindennapos gyakorlat, legalább néhány vágta erejéig. Engedjük meg neki, hogy megismerkedjen a környezettel, fölfelé vágtassunk, visszafelé pedig sétáljunk vele a célhoz, érintsük meg, csapjunk rá, járjuk körbe, mintha nyilainkat gyűjtenénk össze, majd ismét vágta és séta visszafelé.
Jól végeztük munkánkat, ha lovunk a pálya elején magától beugrik bal lábra vágtába, a pályán egyenletesen halad, majd a végén nyugodtan megáll. Ezt követően engedjük el a kantárt, és csak akkor használjuk, ha feltétlenül szükséges. Lovagoljunk minél többet úgy, hogy mindkét kezünk szabadon van.
Haladjunk nagyon következetesen, lépésről lépésre, ha valami még nem megy, szánjunk rá több időt. A kapkodás és következetlenség súlyos hibákhoz vezet.
Ha idáig eljutottunk, végezzünk gyakorlatokat. Emeljük fel karjainkat, mintha íjat feszítenénk, forduljunk előre, oldalra, hátra. Mindezt úgy, hogy súlypontunk ne változzon. A lovat pályára való szoktatásával egy időben kezdjük megismertetni az íjjal. Menjünk túrákra, törjünk le egy gallyat, majd óvatosan mutassuk meg neki, nyúljunk előre a feje mellé jobbról és balról, lépésben haladva, lassan végezzük a gyakorlatot.
Mondanom sem kell, a pálca használata fenyítőeszközként szigorúan tilos.
Az állat számára természetessé kell válnia, hogy lovasa eszközt használ. Használjunk egyre nagyobb ágakat, fogjunk kezünkbe egy ruhadarabot. Kössünk színes szalagokat egy botra, de ha lovunk megijed, azonnal hagyjuk abba, nyugtassuk meg és térjünk vissza az előző gyakorlathoz. Mindig csak lépésről lépésre. Vegyünk kezünkbe egy nylon zsákot, mutassuk meg neki, kezdjünk vele csapkodni. Talán ez a zörgő, susogó hang a legijesztőbb a ló számára, ha ezt is jól tűri, jöhet a következő gyakorlat. Hangsúlyozott az óvatosság.
Következő gyakorlatunkhoz kérjünk segítséget. Lovunkon ülve dobáljunk labdát egymásnak, először csak oldalra, majd hátra, végül a ló feje fölött. Ha már ezt is megszokta, kérjük meg partnerünket, hogy finoman dobja meg a lovat a labdával, a szü-gyét, a farát, a fejét. Fontos, hogy lovunk az érintéseket, az esetleges ütéseket is megszokja. Kezdő lovasíjászoknál gyakorta előfordul, hogy előre lövéskor a ló nyakához ér az íj szarva, hátralövéskor pedig megcsapja a farát. Egy rosszul felkészített ló ilyenkor megugorhat és máris ott a baleset.
Mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy milyen gyakorlatokat eszel ki. Ha betartja a fokozatosságot, olyan lovat fog kiképezni, aki minden körülmények között megőrzi nyugodt-ságát. Tapasztalni fogjuk, hogy a lovak hozzáállása teljesen változó. Vannak olyan nyugodt állatok, akiknek egy hét teljesen elég, és bármit megtehetünk velük, még fát is vághatunk a hátukon. Másoknál pedig hónapokra van szükség, és mégis lesznek olyan gyakorlatok, melyeket nem lesz hajlandó elfogadni. Nem tudunk bármilyen lóból lovasíjász lovat faragni, és ezt nem árt, ha figyelembe vesszük még a vásárlás előtt.
íjat csak akkor foghatunk a kezünkbe, mikor lovunk már
min-denféle tárgy használatát jól tűri. Azért kell ennek a legutolsó állomásnak lenni, mert ettől már nem szabad, hogy megijedjen. Ehhez a tárgyhoz semmilyen negatív élménye nem kötődhet. Akkor építettük fel jól a kiképzést, ha az íj használata az előző gyakorlatokhoz képest lényeges visszalépést jelent a ló irányába kiváltott stressz szempontjából. Készítsünk heti edzésterveket. Kezdjük a bemelegítést a lovardában, majd menjünk ki egy rövidebb túrára, miközben valamilyen eszközt használunk. Másnap kezdjünk ismét a lovardában egy alapos bemelegítéssel, a tanultak ismétlésével, majd menjünk a lovasíjász pályára, ott végezzük az éppen aktuális gyakorlatainkat, természetesen íj nélkül. A tempót, a gyakorlatok nehézségi fokát igazítsuk minden esetben lovunk képességeihez, soha ne követeljünk tőle túl sokat, de igyekezzünk elkapni azt a pillanatot, amikor lehetőségünk van a továbblépésre.
Az így kiképzett lóval, aki már tökéletesen dolgozik velünk a pályán, és az íj használatát teljesen megszokta, kezdhetünk íjászni a lovasíjász pályán. Először oldalra adjunk le lövéseket, majd előre, oldalra és hátra, mehetnek a hármas sorozatok. A lovasíjászat előtt végezzünk a lovardában bemelegítést, a pályán soha ne használjunk íjat az első vágtában, hagyjuk, hogy lovunk meggyőződhessen róla, hogy a pálya körül minden rendben van-e. Egy megfeszített íjjal vágtató lovas ki van szolgáltatva lovának, ha egy ilyen pozícióban ugrik meg, baleset is előfordulhat. Ezért csak akkor szabad íjászni, ha már többször nyugodtan végighaladtunk a pályán.
Nem történt ez másképpen Bellával sem, így hívták az én vágó-hídról megmentett, 16 éves angol telivér kancámat. Nála érzékenyebb és félénkebb állatot azóta sem láttam. El sem tudom mondani, mennyi türelmet, következetességet tanultam tőle. Repültek a hónapok, és elérkezett a várva-várt pillanat.
A völgyem bejáratánál volt egy földút, itt tanítottam egyenes vonalú, egyenletes vágtára. Az út mellé odagörgettünk egy nagy körbálát, cél gyanánt. Fogtam az íjamat, elvágtattam mellette és belelőttem. Az élmény leírhatatlan volt számomra. Nem terhelhettem túl lovamat, napi 15-20 vágta után abba kellett hagynom, annak ellenére, hogy legszívesebben reggeltől estig ezt csináltam volna.
Néhány hét után azonban hiányérzetem támadt. Mindig csak oldalról lőttem, és úgy gondoltam, meg kellene próbálni szemből
és a lovon megfordulva, hátrafelé is. Végiggondolni nagyon egyszerű volt, de végrehajtani rendkívül nehéznek bizonyult. Egy vágtában csak egy lövést tudtam leadni, és annak ellenére, hogy a bála nagy volt, mégis nagyon ritkán találtam el. Heteken át gyakoroltam, és úgy éreztem, semmit nem haladtam előre. Ha őseim ennyit tudtak volna, nem foglalták volna imába nevüket: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket."
Egy dolgot azonban észrevettem. A lovak számára kifejezetten jó ez a sport.
150 m vágta, majd visszasétálunk. Kitűnő kondicionáló edzés, ha gyakorlatainkat laza talajon hajtjuk végre, a lábát is kíméli, tüdejét, szívét pedig folyamatosan erősíti.
Bella erőnléti állapota a lovasíjász edzések megkezdése óta folyamatosan javult.
Világossá vált számomra, ennek a sportnak nincs szüksége speciálisan tenyésztett, milliókat érő lovakra. Egy megfelelően felkészített állat számára nem jelent komoly nehézséget napi 20-25 vágta.
Terhelést a szó fizikai értelmében nekem sem jelentett, de a feladat, hogy vágtából eltaláljam a célt, akkoriban szinte megoldhatatlannak tűnt. Problémám azokban az időkben mindössze a lóval és az íjjal volt.
Több éve íjásztam már eredményesen, jó néhány versenyt nyertem terepíjászatban, de be kellett látnom, az a nyugati típusú angolszász rendszer, amit idáig gyakoroltam, használhatatlan a lovon. A sportlovaglásban használt stílussal sem lehet mit kezdeni. Rengeteg edzés, kínlódás, és zsákutcába kerültem. Abbahagytam mindent, nem fogtam íjat a kezembe, és nem ültem lóra.
Felejteni akartam, mindent elfelejteni, amit idáig tanultam. Nem gondoltam volna, hogy felejteni sokkal nehezebb, mint megtanulni valamit.
Mi, európaiak állandóan nyüzsgünk, agyunk nem áll meg egy pillanatra sem. Vagy a múlt sérelmein rágódunk, vagy attól rettegünk, hogy mit hoz számunkra a holnap. Elménk meg van terhelve idejétmúlt tradíciókkal és a modern élet feszültségeivel. Nem tudunk örülni a jelennek, pedig ez az egyedüli létező realitás.
Számot kellett adnom eddigi tevékenységemről, saját magamnak, ítélkeznem kellett magam felett és az ítéletet végre kellett hajtanom.
Egész eddigi tevékenységem arra irányult, hogy kitaláljak
valamit, de kitalálni csak hazugságot lehet. Mert minden, amit az ember kitalál, az hazugság. Nem kitalálni kell a dolgokat, hanem megtalálni. Szemlélővé kell válni, keresővé, tanúvá, mert az igazság az öröktől fogva létezik.
Mit akarok hát? Lovasíjászni? Ha lovasíjászni akarok, akkor meg kell találnom a lényegét, nem szabad a részletekben elvesznem, mert nem látom a fától az erdőt.
A magot kell meglelnem, a makkot, amiből a tölgyfa kihajt, gyökereivel szilárdan a talajba, lefelé, ágaival pedig fölfelé, az ég felé tör.
Mi az, ami jobban kifejezné a lovasíjászatot, mint a kentaur? Véleményem szerint a kentaurt a görögök őseinkről, a szkítákról mintázták. De rajzolhatta bárki bárkiről, tökéletesen fogalmazta meg a lovasíjászat lényegét. Csípőtől lefelé eggyé kell válni a lóval, mintha testünk, lényünk egy része lenne. Az ösztönök, a nyers erő, a dinamika, az élet feltartóztathatatlan ereje és mindaz az emberből, amit azokból az időkből cipel magával, mikor még szerves része volt a világnak. Egy és oszthatatlan az őt körülvevő természettel.
Az íjász pedig úgy jelenik meg ebben az összefüggésben, mint az értelem, a józan ész, az útját kereső ember a tomboló, sodró világban. Olyan harmóniában van a lovas a lóval, hogy az íjat feszítő felső teste szinte teljesen különválik alsó testétől, ami tökéletesen elnyeli és kiegyenlíti a ló vágtájából adódó elmozdulásokat. Nyilát halálos biztonsággal tartja a célra feszítve, várva a megfelelő pillanatra, a vágta ugrás felső holtpontján, a lebegés rövid fázisában történő oldásra.
Azt hiszem, ezzel sikerült megfognom a dolog lényegét. Az ember számára két irányba lehetséges kitekinteni az őt körülvevő világra. Megfigyelővé, szemlélővé válva megismerni, majd elfogadni törvényszerűségeit, és cselekedeteit ehhez igazítani.
A lovasíjászatban a ló jelenti a külvilágot, a vele való kapcsolaton keresztül nyerhetünk betekintést a bennünket körülvevő univerzumba. Az íj pedig egy lehetséges út bensőnk hihetetlen mélységei felé. Ez a felismerés tette lehetővé számomra, hogy túljussak azon a holtponton, ahová kerültem. Megtaláltam azt az utat, amin életem hátralevő részében járnom kell. Göröngyös, akadályokkal tűzdelt és magányos, de az enyém és tudtam, csak a halál lesz képes erről eltéríteni. Úgy éreztem, egyszerre kell két irányba haladnom, megismernem a világot, ami körülvesz és megismerni azt, ami bensőmet alkotja.
Newton azt mondta: „Azért láttam messzebbre, mert egy óriás vállán álltam." Az emberiség nagyon hosszú utat tett meg, eddigi élete során sokféleképpen látta a világot és benne önmagát. Alapjában véve azonban két nagy kultúrát hozott létre: a keletit és a nyugatit. A nyugati létrehozta a tudományos gondolkodást, nagy tudósai és felfedezői vannak. Ennek a világlátásnak köszönhető az a technikai civilizáció, ami körülvesz bennünket. Nyugat meghódította az anyagi világot, és a rabszolgájává vált. Kelet az ellenkező irányba indult el és belevetette magát a lélek mélységeibe. Nekik nem voltak tudósaik, de voltak megvilá-gosodottaik. Azt mondták, az anyagi világ csak illúzió, és azon törték a fejüket, hogyan tudnának neki hátat fordítani. így vált osztályrészükké a lélek gazdagsága és a fizikai nyomor, míg a nyugat az anyagi világ tobzódásában teljesen elszegényedett lelkileg.
Nézzük meg, hogyan tükröződik ez a felismerés az íjászaton keresztül. Nyugat létrehozza az olimpiai íjászatot, ami rendkívül eredménycentrikus. Felhasználja a technika legújabb vívmányait, stabilizátorok, különböző célszerkezetek és még mi minden, ami a hatékonyságot növeli. Soha nem lőtt még az ember ilyen nagy távra ennyire pontosan. Egy nagy kérdőjel azonban mindig ott marad: mekkora érdem jut az íjásznak és mekkora a technikának. Keletet leginkább a zen íjászat, a kyudó képviseli. A lényeg itt a belső harmónia elérése. Bonyolult rítusok, rengeteg külsőség jellemzi, egyáltalán nem eredménycentrikus.
íjász pályafutásomat nyugati stílusban kezdtem, majd Japánban, Kamakurában tanultam zen íjászatot. Mindkét megközelítést nagyra értékelem, és rengeteget tanultam mindkettőtől. Ennek köszönhető az a felismerésem, hogy a világot mind anyagi, mind lelki irányba érdemes, sőt azt hiszem, hogy meg kell ismerni. A lovasíjászaton keresztül fogalmazódik meg bennem az a törekvés, hogy egyszerre kell haladnunk azon az úton, ami önmagunk belsejébe és a külvilágba visz. így tükröződik a lovasíjászat filozófiája a kentaurban.
A nagy törvényszerűségek megértése nem okoz problémát, a nehézségek a mindennapi gyakorlásnál kezdődnek. De most, hogy láttam a lényeget, legalább tettem egy lépést ezen az úton.
A legfőbb feladat az volt számomra, hogy az íjászatot és a lovaglást külön tanuljam meg és gyakoroljam mindaddig, amíg készség szintjén nem működik. Gondoljunk arra, mikor
bicikliz-ni tanultunk, milyen nehéznek tűnt a feladat, mekkorákat estünk, megtalálni az egyensúlyt két keréken minden figyelmünket lekötötte. Miután már megtanultuk, automatizmussá vált, soha nem figyeltünk már arra, hogyan találjuk meg az egyensúlyt, hogy ne dőljünk fel. Az egész olyan magától értetődővé vált. Az automatizmusok teszik lehetővé számunkra, hogy egy bonyolult folyamat végrehajtása közben figyelmünk szabaddá tudjon válni.
Mi más lehetne hát a cél a lovaglásban, mint eljutni erre a szintre. Mindenféle nyerget használtam eddig, amerikait, sport és katonai nyergeket, de úgy gondoltam, ahhoz, amit én akarok elérni, szőrén kell kezdenem. Érezni akartam a ló testét, az izmait, ahogy izzad, ahogy lélegzik, részévé akartam válni. Fel is tört a ló, úgy, ahogy kell, heteken keresztül véreset vizeltem, a hatalmas esésektől minden porcikám sajgott, a fájdalom részévé vált az életemnek, de nem szenvedtem. Nézzük csak meg, mely dolgok gyötörnek meg életünkben. Ha kötelességből, kényszerből cselekszünk, mennyire fárasztó, unalmas, kibírhatatlan a feladat, és hogy repül az idő, ha a megpróbáltatást mi magunk tűztük célul.
Gyerekkoromban unokatestvéremmel, Attilával sokat játszottunk együtt. Egyszer egy homokos partoldalban találtunk egy elhagyott rókalyukat, és elkezdtünk azon ábrándozni, milyen jó lehetett annak a rókacsaládnak, aki itt lakott. Milyen jó lenne megnézni, milyen a belseje egy ilyen kis barlangnak. Elszaladtunk a közeli szemétdombra, a kacatok között találtunk egy lyukas lábast, egy fém lámpaernyőt és egy nagy, törött nyelű merőkanalat, és már neki is álltunk az ásásnak, mint a vakondok. Felváltva tudtunk csak dolgozni, annyira tágítottuk ki a lyukat, hogy éppen beleférjünk. A teljes tavaszi szünet ráment, minden nap kapartuk az agyagos homokot. A szünet végére akkorára tágítottuk a belsejét, hogy ha egymás után bemásztunk, belül már mind a ketten elfértünk, összegörnyedve. Nagyon büszkék voltunk művünkre, majd néhány perc múlva, mint két üregi nyúl kimásztunk barlangunkból és hazamentünk. Másnap pedig kezdődött az iskola.
Lelkesedésből, önfeledt játékból hegyeket képes az ember megmozgatni, a kötelességből, kényszerből végrehajtott munka pedig megtöri lelkileg és fizikailag. A szenvedés nem jár törvényszerűen együtt a fájdalommal. A sebek és sérülések
gyor-san gyógyulnak, szervezetünk pedig hozzászokik a terheléshez és folytathatjuk utunkat a következő akadállyal, mindig a legnagyobb ellenállás irányába haladva.
A lovasíjászatban az a követelmény a lovagló technikával szemben, hogy a felsőtest váljon teljesen függetlenné az alsótesttől, aminek tökéletesen kell követni a ló mozgását. Mikor már a szőrén lovaglás jól ment elkezdtem különböző gyakorlatokat. Miután én jobb kezes vagyok, tehát az íjat a bal kezemben tartom, elkezdtem a bal vállamra koncentrálni. Azt képzeltem, hogy ha a vállam meg tudná karcolni a levegőt, akkor annak egy egyenes vonalnak kéne lenni, vagy ha kitartanám a karomat oldalsó középtartásba, és egy pohár vizet vinnék, akkor annak nem lenne szabad kilötyögnie. Ezeket a gyakorlatokat legnehezebben ügetésben lehet megoldani, tehát ügetésben kell a legtöbbet gyakorolni.
Ahhoz, hogy a lovaglás rutinná váljon, legalkalmasabbak a tereplovaglások. Minden évszaknak megvan a maga szépsége és nehézsége. Fel kell mérnünk lovunk képességeit, például eső után, sáros csúszós talajon. Figyeljük meg, hogy télen jeges, havas utakon hogyan mászik fel egy meredek partra, és hogyan ereszkedik le. Mit tesz hirtelen irányváltáskor és megállásnál. Mennyire tudok együttműködni vele, minden körülmények között megtartva a ritmust és az egyensúlyt.
A két legfontosabb képesség, a ritmus- és az egyensúlyérzék, ezeket állandóan fejleszteni, gyakorolni kell. Kitűnően alkalmas erre a magyar népi tánc, nagyszerű gyakorlatok egész tárházát vonultatja fel. A lovasnépek táncaiban tökéletesen tükröződik vissza ez a kultúra. Nézzük csak meg a kozák táncokat, dinamikus lábmunka és fenséges felsőtest jellemzi, jól jeleníti meg a lovasíjászat lényegét.
Természetesen ahhoz, hogy a lovaglás reflexszé váljon, nem volt elég Bella. Ahogy anyagi lehetőségeim engedték, folyamatosan bővítettem lóállományomat. Először csak olyan lovat érdemes vásárolni, ami már be van lovagolva, de ha már eleget tudunk, próbálkozhatunk csikók belovaglásával. Ne felejtsük el a legfontosabb szabályt. Kezdőnek profi ló, profi lovasnak kezdő ló. A tanulás folyamatában elengedhetetlen, hogy minél több lóval ismerkedjünk meg. Tapasztalni fogjuk, hogy ugyanazt a
gyakor-latot mindegyik másként fogja megoldani, egyéniségénél és testi adottságánál fogva, és ehhez nekünk mindenkor alkalmazkodnunk kell.
Akkoriban sokat gyakoroltam azokat a testhelyzeteket, amik a lövést szimulálják. A legegyszerűbb oldalra lőni, ez az ülésben semmilyen változtatást nem igényel, az előre és a hátrafordulás viszont annál többet. Ezért lovaglás közben szinte állandóan gyakoroltam. Úgy kell elfordulni csípőtől fölfelé, hogy az alsó test rátapadva a lóra kövesse annak mozgását. A legnehezebb a hátrafordulás, így könnyen ki lehet esni az egyensúlyból és a ritmusból. Próbáltam hátrafordulva minél nagyobb távokat megtenni, mindaddig, amíg meg nem szoktam. Kitűnő gyakorlat az is, ha kinézünk magunknak egy tereptárgyat, ami előttünk van, majd mintha íjat feszítenénk, felemeljük karjainkat, és végig követjük ebben a tartásban, míg mögénk nem kerül.
A kutyáim rendszeresen elkísértek túráimra. Magyar agaraim voltak, néha egy, néha kettő, gyorsak, mint a villám és kitartóak. De gyakran vittem magammal vezeték lovat is, lenyűgözött természetességük és csodálatos mozgásuk. Rengeteget játszottunk, fogócskáztunk, mentünk árkon-bokron, nádason. Csodáltam kifinomult érzékszerveiket. Vágtattam éjszaka a vak sötétben, én nem láttam semmit, de ők kitűnően tájékozódtak. Előre jeleztek mindent, ha ember, vagy ha valamilyen vad volt a közelben. Ahogy elődeink mondták, a veszélyt érezni kell, amikor már látod: késő. Fáradhatatlanságuk, szívósságuk példa volt előttem, elkényeztetett, gyönge emberi lénynek éreztem magam mellettük. Téli túráinkon lovaim lehelete a szügyükre fagyott, kutyáim olyan természetességgel gázoltak bele a jeges folyóba, mintha termálvíz lenne. Sokat tanultam, tapasztaltam tőlük, de egyvalamit nem láttam soha. Szánalmat nem éreztek önmaguk iránt. Egy állat tud félni, meg tud ijedni, de sohasem sajnálja önmagát.
A lovaglóstílus akkor jó, ha természetességet sugall, természetesek pedig akkor tudunk lenni, ha minél több időt töltünk a természetben. Túráim során előszeretettel mentem bele rázós helyzetekbe, ennek megfelelően hatalmasakat estem, és megtanultam, a helyes lovagló technika elsajátításánál csak egy dolog fontosabb, jól kell tudni esni.
Tanulmányozásra legalkalmasabbak a részegek és a kisgyerekek, azon egyszerű tulajdonságuknál fogva, hogy öntudatlanok. Cselekedeteiket nem befolyásolja semmilyen belső