Tartalomjegyzék
1. A liturgika neve, feladata, helye a gyakorlati teológiában ... 4
1.1. A liturgika szó eredete és jelentése ... 4
1.2. A liturgika felosztása ... 5
1.3. A liturgika és a homiletika kapcsolata ... 6
2. Istentisztelet az Ószövetségben ... 7
2.1. Az istenismeret és istentisztelet kapcsolata ... 7
2.2 Isten jelenléte az istentiszteleten ... 8
2.3. A prófétai igehirdetés tanítása az istentiszteletről ... 9
2.4. Az istentisztelet helye ... 9
2.5 Az ünnepek ... 10
2.6. Az áldozat és a papság szerepe ... 10
2.6.1. Az ószövetségi áldozat formai elemei ... 10
2.6.2. Az ószövetségi áldozat speciális vonásai ... 11
2.6.3. Az ószövetségi áldozatok veszélyei és hasznai ... 13
3. Istentisztelet az Újszövetségben ... 14 3.1. δυακονέω, διακоνος, διακονία ... 14 3.2 δουλоς, δουλεια, δουλέω ... 14 3.3 λατρέυω – λατρεια ... 14 3.4. θρησκεια – θρησκоς ... 14 3.5. λειτουργоς – λειτουργια – λειτουργεω ... 14
3.6. Az újszövetségi istentisztelet kifejező eszközei ... 15
3.7. Az ősgyülekezet és a zsidókeresztyén gyülekezetek istentisztelete ... 16
3.8. A pogánykeresztyén gyülekezetek istentisztelete ... 17
3.9. Az istentisztelet tartalma és elemei ... 18
3.10. Az újszövetségi igehirdetés ... 18
3.11. Az újszövetségi istentisztelet sákramentális jellege ... 19
3.11.1. Keresztség az istentiszteleten ... 19
3.11.2. Az úrvacsora az istentiszteleten ... 19
3.12. Az újszövetségi istentisztelet eszchatológikus vonásai ... 20
3.13. Az újszövetségi istentisztelet diakóniai dimenziója ... 20
3.14 Imádság ... 20 3.15. Hitvallások ... 20 4. Az istentisztelet alapkérdései ... 22 4.1. Alapelvek ... 22 4.2. Az istentisztelet célja ... 22 4.2.1. Teurgikus felfogás ... 22 4.2.2. Jogi felfogás ... 23 4.2.3. Szellemi felfogás ... 23
4.2.4. Az istentisztelet Isten dicsőítése ... 23
4.3. Az istentisztelet tényezői ... 24
4.4. Az istentisztelet Isten műve ... 24
4.5. Az istentisztelet a gyülekezet cselekvése ... 25
5. A liturgus ... 26
5.1. A liturgus szerepe ... 26
5.2. Az egyetemes papság és a liturgus kapcsolata ... 26
5.3. A liturgusi szolgálat szabályozása ... 27
5.4. A liturgusi szolgálat ... 28
5.4.2. A liturgus öltözete ... 30
5.4.3. A liturgus magatartása ... 31
5.5.Más személyek istentiszteleti szolgálata ... 32
5.5.1. A kántor istentiszteleti szolgálata ... 32
5.5.2. Az egyházfi és a harangozó szolgálata ... 32
5.5.3. A presbiterek istentiszteleti szolgálata ... 33
6. Az istentisztelet ideje ... 34
6.1. Az időt jelentő Bibliai fogalmak ... 34
6.2. A szombat ... 34
6.2.1. Jézus és a szombat ... 35
6.3. A vasárnap lép a szombat helyébe ... 35
6.4. Az egyházi év ... 36
6.4.1. Karácsonyi ünnepkör ... 37
6.4.2. Húsvéti ünnepkör ... 40
6.4.3. A pünkösdi ünnepkör ... 42
7. Az istentisztelet helye és a felszerelési tárgyak ... 44
7.1. Az istentisztelet helye ... 44 7.2. Felszerelési tárgyak ... 45 7.3. Az istentisztelet és a művészet ... 46 8. Az istentisztelet elemei ... 48 8.1. Apostoli köszöntés ... 48 8.2. Fennálló ének ... 49 8.3. Lekcio ... 49
8.4. Bűnvalló imádság, feloldozás ... 50
8.5. Főének (derekas ének) ... 51
8.5.1. Éneklésünkről ... 51
8.6. Prófétai imádság ... 51
8.7. Prédikáció előtti ének ... 52
8.8. Textusfelvétel és prédikáció ... 52
8.9. Ráfelelő ének ... 53
8.10. Papi imádság ... 53
8.11. Csendes perc ... 53
8.12. Úri ima (Miatyánk) ... 54
8.13. Adakozás ... 54 8.14. Hirdetések ... 54 8.15. Záró ének ... 55 8.16. Áldás ... 55 9. Az istentisztelet fajtái ... 56 9.1. Homiliás istentisztelet ... 56
9.1.1. Lelkész beiktatási istentisztelet ... 57
9.1.2. Evangelizáció ... 58 9.2. Szimbolikus istentiszteletek ... 61 9.2.1. A konfirmáció ... 61 9.2.2. Esküvői istentisztelet ... 63 9.2.3. Temetési istentisztelet ... 65 9.2.4. Lelkészszentelés ... 66 9.2.5. Püspökszentelés ... 68 10. Sákramentumos istentisztelet ... 70 10.1.1. Előzetes megjegyzések ... 70 10.1.2. A keresztelési liturgia ... 71
10.1.3. Keresztelési istentisztelet ... 72
10.1.4. Felnőtt keresztelés ... 72
10.2. Az úrvacsorai istentisztelet ... 73
10.2.1. Jelenlegi úrvacsorai gyakorlatunk kritikája ... 73
10.2.2. Az úrvacsora liturgiája ... 74
11. Istentiszteleti rendtartás (sorrend) ... 77
1. A liturgika neve, feladata, helye a gyakorlati teológiában
A liturgika a keresztyén istentisztelet kérdéseivel foglalkozó tudomány. Az istentisztelet elméletével és gyakorlatával foglalkozik, elvi – történeti – formai – és leíró kérdéseket taglal.Leíró feladata van, mert előadja, hogy Jézus Krisztus egyedül érvényes szolgálata
hogyan valósul meg a történelem során. Ugyanakkor előíró funkciója is van, mert a gyülekezeteknek előírja, hogy milyen legyen az istentiszteleti szolgálata. Segítséget ad, hogy minden ékesen és szép rendben történjék (1Kor 14,40). A XIX. századtól nevezik így.
Esetünkben a magyar református istentisztelet kérdéseivel foglalkozik a liturgika. Ez nemcsak annyit jelent, hogy magyar református teológiai főiskolán kerül előadásra, és így értelemszerűen csak erről lehet szó, hanem a magyar református istentisztelet jobban őrzi az egyszemélyes istentiszteleti gyakorlatot, mint a többi református egyház, s ez nem egyeztethető össze a Szentírás gyakorlatával, így még nagyobb szükségünk van a tisztánlátásra.1
1.1. A liturgika szó eredete és jelentése
A szó görög eredetű; a λαος és az εργον szavak összetételéből származik, amely a nép szolgálatát jelenti.
A profán görögben az államnak végzett önkéntes szolgálatot jelentette. Később az állam által elrendelt szolgálatot jelenti. A különbség csupán annyi, hogy az előbbi önkéntes volt, ez pedig kötelességszerű. Négy tipikus szolgálatot neveztek meg:
χορηγια → egy kórus előadásánál minden költség fedezése;
γυμνασαρκια → a tehetséges atléták tréningjének költségeit kiegyenlíteni αρχιθεωρια → állami követ kiküldetési költségeit fedezni
τριεραρχια → a hadihajó költségeit jelenti háborús időkben Még későbbi időkben mindenféle szolgáltatást jelent.2
Vallásos jelentése csupán annyi, hogy az isteneknek bemutatott áldozatot is így jelölték. Az egyiptomi papiruszokban is találkozunk a szó szakrális jelentésével.3
A LXX a תרש és דבע gyökök fordításánál használja. E héber szavaknak van szakrális értelme. (1 Sám 3,1)
Érdekes, hogy a הדבע szót általában a δουλεια-val fordítja, ha viszont vallásosos vonatkozásban fordul elő a λατρευω igét használja.4
Az Újszövetségben15x fordul elő, s e belső, eredeti értelmét is megőrzi. Egyrészt közszolgálatot, másrészt istentiszteleti szolgálatot jelent.
A szó semmiképpen nem meríti ki az istentiszteleti szolgálat egész valóságát, mert több kifejezés is előjön ennek jelölésére: λατρεια, θρησκεια, συναγομαι, s ezek sokkal inkább kultuszi jellegű kifejezések.
Lukács evangéliuma 2x, Pál 7x, a Zsid levél 6x használja a szót. Pál apostolnál összesen egyszer van kultuszi jelentése (Fil 2,17), míg a többi helyen szeretetszolgálatot jelöl, egyszer pedig az államhatalom képviselőjét nevezi „liturgus”-nak (Rm13,7).
A keresztyén gyülekezetnek nincs többé a régi áldozatokra és az áldozó papságra szüksége, mert Jézus egyszeri, tökéletes áldozatával ezeket megszüntette. A liturgusok voltaképpen Jézus egyszeri, tökéletes liturgiájáról tesznek tanúbizonyságot. Ezért a szó kettős értelmét, úgymint az élet szolgálatát és a kultuszi szolgálatot nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
1 v.ö. Pásztor János: Liturgika Komarno 2002, 8.o.
2 Nagy Istvání. Az Újszövetség kulcsfogalmai Nagykőrös, 1999,139.o. 3 Bodonhelyi: Liturgika Budapest, 1966/67, 1.o.
A λειτουργια az egész nép által a közösség javára végzett szolgálatot jelölt, s ez az istentisztelet esetén is igaz. A keresztyén istentisztelet nem egyszemélyes gyakorlat, hanem az egész nép végzi azt. Továbbá nem szűkíthető le csupán a kultuszra, hanem magába foglalja az egész életet. Kálvinnál különösen is hangsúlyos az élet istentisztelet jellege. Az pedig valóban magyar református (többnyire az) specialitás, hogy csak a liturgus végzi a szolgálatot az istentiszteleten. Igaza van Pásztor Jánosnak, hogy „a keresztyén istentisztelet a templom és az élet liturgiájának, a doxológiának, diakóniának és etikának egységében történik”.5
Két bibliai példán szemlélteti ezt a megállapítást.
Exodus 7,16 → Mózes kéri a fáraót, hogy engedje el Izraelt mert az Úrnak akar szolgálni.
Világossá válik itt több dolog:
a) nem egy rövid időről van itt szó, hanem Izrael sajátos feladata, hogy Jahvénak szolgáljon;
b) az egész népnek a feladata ez;
c) nem csupán kultuszi szolgálatról, hanem a teljes élet szolgálatáról van szó.
A Csel 2,42 kk leírja az első keresztyén gyülekezet istentiszteletét. Erre 4 dolog volt jellemző: odafigyeltek az „apostolok” tanítására, anyagilag is törődtek egymással, hiszen vagyonukat a szükségnek megfelelően megosztották. Mindezt a közösségvállalás motiválta. Ilyen formában a keresztyén istentisztelet az alábbiakból áll:
keresztség
misszió
A keresztséggel létrejött a Krisztussal való közösség (Rm 6), s ebből következik, hogy mind a 4 elemet gyakorolják. Ennek van kifelé is hatása, a misszió formájában.
1.2. A liturgika felosztása
Általában három részre oszthatjuk fel a liturgika tudományát.
Elvi rész, amely az istentisztelet bibliai alapját tárja fel. A teológia az egyház kritikai
önreflexiója(Pásztor), a liturgika elvi része pedig azt vizsgálja, hogy az istentisztelet mennyiben felel meg az Igében leírtaknak.
5 Pásztor: i.m. 9.o.
imádság
diakónia
eucharisztia kérügma
Történeti rész arról tájékoztat bennünket, hogy az istentisztelet biblikus rendje miképp
valósult meg az egyház története során.
Leíró rész pedig az istentisztelet különböző fajtáival ismertet meg bennünket.
Régebben egyházszertartástannak is nevezték a liturgikát. 1.3. A liturgika és a homiletika kapcsolata
Mivel a prédikáció a liturgiának része, felvetődik a kérdés, hogy szükséges-e külön homiletikával foglalkozni. Elvileg a kettő szétválasztása megengedhetetlen, hiszen az istentisztelet egészét vizsgáljuk, amelynek a prédikáció is része. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a prédikáció a liturgiának mégis domináns része, ezért szükséges annak elméletével külön tudományágban foglalkozni. Nagyon nem szerencsés, ha a liturgika mintegy „lenyeli” a homiletikát. Természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy a homiletika sem „nyelheti le” a liturgikát, mert a prédikáció mégiscsak kultikus beszéd.
2. Istentisztelet az Ószövetségben
„Az istentisztelet, vagy általánosabb nevén a kultusz, Isten és ember találkozásának alkalma, melynek során az ember keresi Istent, és a vele való találkozásból lelki áldásokat merít.” (Mowinckel)6 Ez minden vallás istentiszteletére nézve igaz. Nem kell félni attól, hogy ezzel a keresztyénséget elhelyezzük a vallások közé, mert az összehasonlításnál mindig figyelembe kell venni a kultusz mögötti, indítékot adó hitgondolatot. Az istentisztelet nagy mértékben függ ugyanis az istenismerettől. Egész más egy fétisimádó istentisztelete, mint egy keresztyéné, ha gondolatilag, fenomenológiailag van is hasonlóság.
Az istentiszteletet mindig megelőzi valamilyen fokú istenismeret, amely Isten kijelentésén alapul. Hogy a kijelentésből mennyit ért meg az ember, az határozza meg az illető hitét és Istenhez való viszonyát. A kijelentéshez való viszonyulást illetően pedig fejlődés látható egy valláson belül is, Izrael vallásában is.
2.1. Az istenismeret és istentisztelet kapcsolata םיהִ לֺ אֱ
תעַ דַ jól ismert kifejezés (Jer 9,22-23; Hós 4,6) amely arra vonatkozik, hogy Jahve hűséges, szövetségét megtartja, de igazságos és ítéletet is gyakorol. Amikor Izrael ez ellen vét, mindig fenyegeti a bálványimádás.
A תעד a עדי szóból származik és nem intellektuális, hanem egzisztenciális ismeretet jelent. Az Isten úr és király, akivel szemben az ember szolga (דבע). Az Istennel kapcsolatos egyik alapvető érzés az istenfélelem ( תארְ יִ םיהלא). Az istentisztelet neve pedig ( הדָ בׁ עֲ ). Istennel kapcsolatban a király ( ְ לךֶ מֶ ) elnevezés ritka, csak a későbbi iratokban fordul elő.
Az isten imádatára használatos kifejezés a החש hitpael formája, amely a királyok imádatára volt használatos.
A kultuszban az ember keresi Istent, de ezt általában megelőzi az, hogy Isten keresi az embert. Néha egészen váratlan találkozások formájában történik ez (Jákób álma). Az ember aztán erre válaszol, s kialakul a kultuszhely, mert az ember visszatér oda, ahol az első találkozást átélte, s az élményt továbbadja. Sőt emléket állít azon a helyen (Gen 31,51-52; 1Sám 7,12 stb…). Ezek megfelelnek a Kánaánban ismert maccěbáknak. Ezek később a Baal-imádat helyévé válnak. Eredetileg viszont emlékeztető jelek voltak csupán. Isten kijelentése nem ritkán álomlátásban történt, sőt az is előfordult, hogy az illető elment a szent helyre „aludni”, hogy ott kijelentést kapjon (1Kir3). A prófétai kritika azért szólal meg ez ellen, mert az álommagyarázat önkényessé vált (Jer 23,25-28).
Keresheti Istent az ember egészen mechanikus eszközök által is. Ilyen volt az urim és tumim, meg Gedeon gyapjúja. Ez a gyakorlat azonban eltűnt a Bibliából, mert Isten nem hagyja magát kiszolgáltatni. A fejlődés azt mutatja, hogy a lelkibb megismerés útján hogyan halad előbbre Isten népe, a tórah és a רבד útján történő megismerés felé.
Az Istennel való találkozásnak a helye is szent, ahová csak illő tisztelettel lehet belépni. De nem elég a helyet szentnek tartani, hanem az ember maga is az legyen. Amikor ez ellen vét Izrael, nyomban megjelenik a prófétai kritika (Jer 7). Az időt is szentnek kell tartani , amikor az ember Istenhez közeledik
Mindebből fejlődik ki az istenismeret újabb vonása. A tiszta szívű emberben gyönyörködik Isten, ellenkező esetben igazságosan ítél.
A nagy tetteire pedig az ünnepek emlékeztetnek, mert ő élő Isten, aki a történelemben cselekszik. Ennek az alapja az exodus, amely az Ószövetség alapvető hitélménye.
Isten, mint לאוג ezt a szabadítást ismétli számtalan módon.
6 Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről (Szerkeszti: Dr. Bartha
Ez teljesen ellentétes a kánaáni népek istenfogalmával, ahol a meghaló és feltámadó istenek ismerete is létezik.
Az istenismeretnek még egy lényeges vonása van, hogy Jahve népe szövetséges társa. Volt ezért egy külön szövetségmegújítási ünnep is. Az ószövetség-kutatók Izrael istentiszteletével kapcsolatban a visszatérő ünnepnapok kapcsán az ún. dramatikus felelevenítésről is írnak. Azt jelenti ez, hogy egy-egy eseményre úgy emlékeznek, hogy mintegy „eljátsszák” az istentiszteleten, így azonosulnak azzal (Zsolt 6,5; Ex 12,11). Ez is lassacskán eltűnt Izrael életéből, ahogyan nőtt az írásos hagyományanyag.
Még arról kell szólani, hogy Izrael istentiszteletében voltak nagy visszaesések, sőt bukások is, amikor kultuszi reformok voltak szükségek. Ilyen volt az Ezékiés, Jósiás, Ezsdrás – Nehémiás reformja. Ezek többnyire prófétai ráhatás eredményeképpen valósultak meg. A külsőségek puszta hangsúlyozása, az ex opere operato elképzelés mindig kiváltotta a próféták haragját. Amikor pedig a prófétai szó elhallgatott, jött a végső pusztulás.
Izrael életét, istentiszteletét a próféták tevékenysége nélkül nem lehet megérteni. Tevékenységük rámutat arra, hogy az istentisztelet reformációra szorul.
2.2 Isten jelenléte az istentiszteleten
Az ősatyák istentiszteletének alapja a teofánia. Azt élik át, hogy Isten megjelenik, s ők erre áldozat bemutatásával vagy segítségül hívással válaszolnak. Az istenség mindig emberi alakban jelenik meg, tehát a teofánia személyes jellegű. A teofánia velejárója az ígéret is, amelyet teljesen egyoldalúan ad. Erre az emberi válasz az áldozat, de a mögötte álló emberi magatartás a döntő (Gen 22,1-14).
Az istentisztelet lényege az Isten – ember közötti személyes viszony. Az exodustól a templomépítésig terjedő idő istentiszteletének új vonása a kollektív jelleg. Többé nem egyénről, hanem a népről van szó.
A templomépítés az istentisztelet eszmei tartalmában nem hozott lényeges változást, mert ez már a patriarcháknál kialakult, úgymint: az istenség megjelenése, személyes volta, az emberrel történő közösségvállalás, önmaga kijelentése, szövetségkötés és az ember engedelmes válasza minderre. Az istentisztelet új vonása az állandó papság megjelenése.
A teofánia azonban mégsem azonos Isten templomi jelenlétével. A teofánia egyetemesebb jelentésű és kozmikus méretű, rendkívüli dolgok történnek (Zsolt 50,3; Hab 3) A templomi jelenlétben nincsenek ítéletes jelek és rettentések, mert nem Izrael szabadításával, hanem a templomban való lakozással függ össze.
A salamoni templomban Isten dicsőségében ( דבֺ כָ ) van jelen, de ugyanakkor rejtőzködve is. Így találkozott vele Mózes a szent sátorban is.
A szentség és dicsőség között szoros kapcsolat van. A szentség Isten egészen más voltát hangsúlyozza, amely az ember számára elviselhetetlen. A dicsőségben lesz láthatóvá és elviselhetővé. „A szentség látható megjelenése dicsőség.”7 A dicsőség nem Isten lényének sugárzása, hanem szellemi mivoltának, világfelettiségének kifejezője. Ezzel a dicsőségével az embert is megajándékozhatja (Zsolt 8,6; Ex 34,30)
Dicsősége tehát jelen van az emberek között és jelen van az istentiszteleten is.
Nem csupán dicsőségével van jelen az istentiszteleten, hanem úgy, mint aki Izraellel sajátos viszonyban áll, s ez a szövetség. Az istentiszteleten tehát szövetséges Istenként van jelen. Voltaképpen az istentisztelet is ezen az alapon nyugszik. Ez tette néppé Izraelt. Volz jogosan nevezi Jahveligának. Ez azonban nem etnikai, hanem vallásos jellegű. Fő tényezője Isten ígérete: Istenetek leszek. Ez tartotta életben a maroknyi népet, s a templomi istentiszteleten is ezt a szövetséges Istent tisztelték. Ez a szövetséges viszony sokszor megromlott a történelem
folyamán, s akkor mindig jött a prófétai kritika, sőt a szövetség gondolatának újrafogalmazása is.
A szövetséges Isten az istentiszteleten emlékeztette népét nagy tetteire, kötelezte az engedelmességre, és felkészítette, hogy bizonyságot tegyen hatalmáról.
Isten a kultuszban mint király is jelen van, aki nem csak népének, hanem az egész világnak királya. Királyságának hirdetése elhangzott az istentiszteleten (lásd Zsoltárok). A földi királyban és királyságban való csalódás miatt támadt fel az a felismerés, hogy Isten a nép igazi királya. Ahol ő uralkodik, ott megvalósul az. Emberek és népek békés együttélése már itt, s az utolsó időkben pedig teljesen.
Ez elhangzott a kultuszban, elsősorban a Zsoltárok recitálásában. 2.3. A prófétai igehirdetés tanítása az istentiszteletről
A Mikeás 6,8 és a Hóseás 6,6 adja meg a próféták istentiszteletéről vallott nézeteinek lényegét, amely szerint az Isten előtt kedves istentisztelet a törvény szerinti élet és az embertárs iránti szeretet. A próféták számon is kérik a törvény szerinti cselekedetet éppen az istentisztelettel kapcsolatban (Jer 7). Az istentiszteleti cselekedetek ex opere operato történő bemutatása nem érvényes, csak ha az élettel is párosul.
A próféták nem kultuszellenesek, csupán a demoralizálódott kultusz ellen emelik fel szavukat (Ám 5,21-24; Ézs 1,10-17 stb). az embertárs iránti szeretetet is megkövetelik a próféták (Ézs 1,17; Jer 7,5-6; Ézs 58, 6-7).
2.4. Az istentisztelet helye
Ahol az istentisztelet folyik, szent helynek számít, amelyet elkülönítettek a közönséges épületektől. A szent helyek helyét valamilyen nagy élmény adta, ahová visszamentek az emberek, s ott kialakítottak valamilyen „szentély” félét.
Ilyen módon jöhetett létre a szent sátor. Kétfajta leírását találjuk az Exodusban. Az egyik szerint a táboron kívül volt és sokkal egyszerűbb, a másik szerint a tábor közepén és díszesebb. Valószínűleg a salamoni templom visszavetítése ez. Igazában nem sokat tudunk erről. Hozzátartozott a szent láda. A sátor nem a gyülekezet, hanem Isten hajléka. Isten ugyanakkor nem köthető egyetlen helyhez se, s ezt Salamon templomszentelési imádsága is világosan elmondja.
A salamoni templomról viszont részletes leírásunk van. Kozmikus jelentőségű, mert az univerzum kicsinyített másaként akart helyt adni Jahvénak. A templom berendezésének tárgyai is ezt illusztrálják (pl. rézmedence a föld alatti vizek kiábrázolója).
Az oltára lépcsőkön lehetett felvinni az áldozatot. A két rézoszlop gazdag díszítésével a gazdagságot, bőséget jelképezte.
Az előcsarnok (1Kir 6,3) az átmenet az udvar és a szentély között. A szentély jellegzetessége, hogy a kiábrázolást tiltó Jahve vallás dacára gazdagon díszített. A föníciai mesterek készítették, és így érthető.
Az illatáldozati oltáron elhelyezett kenyerek a mindennapi élethez szükséges eledelért való hálaadás szimbólumai.
A lámpatartók pedig azt fejezik ki, hogy Isten tekintete az egész földet átlátja.
A legszentebb rész a „szentek szentje”, amely kocka alakú képződmény volt. Itt volt a szövetség ládája, ahová csak a főpap léphetett be évente egyszer.
2.5 Az ünnepek
Ciklikusan ismétlődő szent idők. A leggyakoribb ünnep a szombat, amelyet igazán a babiloni fogság alatt kezd a nép gyakorolni. A név eredete a babiloni „sapettu” szóval is kapcsolatba hozható, amely azonban ott szerencsétlen napnak számított. A fogságban ez az ünnep jel volt. A vele kapcsolatos kazuisztika a fogság után alakult ki.
A purim és a hanukka szintén a fogság után kialakult, késői ünnep.
Három nagy ünnep volt Izraelben: páska, aratás, őszi sátoros ünnep. Eredetükre nézve a babiloni asztrális, illetve a kánaáni vegetációs gondolatkör adhat magyarázatot. Izraelben azonban sajátos tartalmat nyert mindegyik.
Mindegyik zarándokünnep volt ( גהַ ). A legális, szent helyen meg kellett jelenni (Ex 23,17), s ez gyülekezetet biztosított, így közösségi alkalom lett. Nem csupán a földműveléssel voltak kapcsolatban. A páskához hozzákapcsolódott a kovásztalan kenyerek ünnepe. Az őszi sátoros ünnephez pedig a nagy engesztelési ünnep, amely a Lev. 16-ban van leírva.
Mindhárom ünnep leszakadt – ha ugyan odatartozott – a vegetációs gyökérről, és történelmi értelmezést kapott, az exodus egy-egy fázisának emlékünnepe lett. A páska az exodus, az aratási ünnep a szövetségkötéssel, az őszi ünnep a pusztai vándorlással került összefüggésbe. Ez az értelmezés egyedülálló az ókori népek vallásában.
2.6. Az áldozat és a papság szerepe
Az Ószövetség tekintélyes részét teszik ki a különféle áldozatokról szóló leírások, rendelkezésesek. Ezek megértése nem kis nehézséggel jár. Egyrészt az idői távolság, másrészt a félreértések teszik nehézzé a helyes értelmezést. Bizonyos tekintetben ez érthető is, hiszen áldozattal szinte mindenütt találkozunk a vallástörténetben. A kérdés csupán az, hogy azonos-e vagy különbözik az ószövetségi áldozat a többitől.
Formailag az ószövetségi áldozatok között találunk pogány elemeket, de a hozzájuk fűzött értelmezés egészen más! Ezért meg kell találnunk az ószövetségi áldozat speciális mondanivalóját.
2.6.1. Az ószövetségi áldozat formai elemei 2.6.1.1. Az áldozatok átfogják Izrael népe mindennapját Rendszeres, alkalmi és rendkívüli áldozatokkal találkozunk.
Rendszeresen, minden nap mutattak be áldozatot. Az alkalmiak egyrészt ünnepekhez kapcsolódtak, másrészt az élet különféle eseményeihez (pl. betegségből való gyógyulás, havi tisztulás, papszentelés stb). Rendkívüli áldozatok egy-egy nevezetes eseményhez kapcsolódtak (Sínai-hegyi szövetségkötés, Jósiás páskaünnepe, Salamon trónralépésekor stb.).
2.6.1.2. Az áldozat legáltalánosabb neve héberül a minháh, aminek alapjelentése lehet ajándék és lehet hadi adó. Tehát lehet önkéntes és kötelességszerű adomány egyaránt. Egyformán lehetett véres és vértelen áldozat. A vértelen: az étel-ital-füstölő áldozat. Később ez a szó a kultuszban csak ételáldozatot jelentett.
Az ószövetségi áldozat háromféle aspektusból szemlélhető.
a) Ajándékáldozat: Istennek szóló áldozat. Mivel minden az Istené, és amivel az ember rendelkezik, az Isten ajándéka, ezért az ember az áldozatában valamit visszaad az Istennek. A
hála és a tartozás egyaránt kifejeződik ebben. Ilyen áldozat volt a zsenge (aratásból az első
kéve, új lisztből sütött első kenyér, anyaállatok első fia). Ez a törvény szerint is kötelező volt. Ezen felül, ami történt, az már önkéntes hálaáldozat volt. Mindezek lehettek állati és terményáldozatok.
b) Az állatáldozatoknak volt egy olyan formája, amelyet teljesen elégettek az oltáron. Ez volt az
óláh vagy kálil. Többnyire csak a vérét és a kövérjét égették el. A húst viszont az áldozatot
hozó család fogyasztotta el. Ez volt a zäbah, amely az állat levágását jelentette. Jelzőül csatlakozott hozzá a selámim név, amelyet közösségi vagy békeáldozatnak szokás fordítani. A teljes áldozattal szemben a hangsúly itt a szakrális étkezésre esik. Itt találkozunk azzal a gondolattal, hogy az áldozat összekapcsol vertikálisan az Istennel, horizontálisan embertársammal. Az asztalközösség mindig a béke és barátság kifejezője. Az áldozó papot külön rész illeti meg az áldozat húsából.
c) Az áldozatok harmadik formája az ún. vétek és jóvátételi áldozatok. Az előbbi azt fejezte ki, hogy a vétkes fenntartás nélkül elismeri tévedését. A jóvátételi áldozat az adósság kiegyenlítését jelenti, amelyet a pap szerez meg az áldozat bemutatásával a bűnös számára.
2.6.1.3. Az áldozatbemutatás rendje:
a) Bemutatás, amikor az áldozó odajárul a szent sátorhoz, illetve a templomudvar bejáratához, ahol a pap megvizsgálja az áldozatra szánt állatot, hogy hibátlan-e,
b) kézrátétel, amelynél az áldozó rátette kezét az állat fejére.
c) Az állat levágása, amelyet a Leviticus rendtartása szerint az áldozó személy, később a pap és a lévita végzett el.
d) A vérnek az oltárra hintése, amelyet csak a pap végezhetett. e) A kövérje oltáron való elégetése.
f) Az áldozati lakoma.
Minden mozdulatnak, testtartásnak, cselekvésnek mondanivalója volt. Ezekkel segíteni akarták az értelmét, hogy értsék mi, miért történik.
2.6.1.4. A papság felelőssége az istentiszteletért
Az Ószövetség istentiszteletnél a papi felelősség egy elvi és egy gyakorlati megoldáshoz kapcsolódik. Az elvi gondolat az, hogy az Isten is jelen van, ezért az istentisztelet az ő színe előtt történik, ezért szentnek kell lennie a papnak, a helynek, az edényeknek, ruháknak.
A gyakorlati meggondolás pedig abból indult ki, hogy a papi felelősséget meghatározza az a tény, hogy az istentisztelet gyülekezeti alkalom, ahol a pap, mint az istentiszteleti szertartások vezetője és végzője a gyülekezet élén áll, ezért feladatát hibátlanul kell végeznie, hogy botránkozást ne okozzon.
A pap azonban nemcsak liturgus, hanem közvetítő is, sőt szükség esetén az isteni eligazítást, a
tórát is mondania kellett. („A papnak ajkai őrzik a tudományt és a nép tőle tórát vár…”) ilyen
módon egyetemes papságról az Ószövetség nem tud. A papok felszentelt személyek és ez a tisztük öröklődött a papi nemzetségeken belül. Lévi törzséből valók, azon belül Áron és Cádók családjából származó férfiak lehettek papok.
2.6.2. Az ószövetségi áldozat speciális vonásai
2.6.2.1. Izrael áldozatai formailag, mint rítus nem, vagy alig különbözött a kánaáni népek áldozataitól. A kettő közti éles különbség a hozzájuk kapcsolódó vallásos jelentésben van. Ez nagyban nehezítette a választott nép áldozatának helyes gyakorlatát. Érthető, hiszen körülöttük mindenki ugyanazt a formájú áldozatot mutatta be, de nekik másként kellett ugyanazt értelmezni. Másrészt a környező népek nem egy láthatatlan Istent, hanem látható, kiábrázolt isteneket imádtak. Így Izrael magát társtalannak és megvetettnek érezhette a népek között. Ez állandó kísértésként jelentkezett a nép életében. Ezért olyan kemény a prófétai feddés.
2.6.2.2. A pogány áldozat célja az istenek jótetszésének megnyerése az emberi adományok által.
isteneknek, hogy cserébe ők is adjanak! Ezzel az áldozat máris mágiává, varázslássá vált, amelyben az ember a maga akaratát igyekszik az istenre rákényszeríteni. A kultusz ilyen módon az emberből és az embertől indul ki. Emberi mű. Nem kegyelem, hanem az önmagunkon való segítség egy aktusa. Szellemibb formában az ember Istenhez való közeledésének kiábrázolása. Ezzel szemben Izrael áldozata egészen más! A Leviticus 17, 11 döntő módon meghatározza az ószövetségi áldozat értelmét. „Mert a test lelke a vérben van, és én adtam azt az oltárra értetek (nektek) hogy engesztelést végezzen életetekért…” Izrael áldozatait tehát az Úr adta. A papi rend feladata az lett volna, hogy ezt állandóan ébren tartsa a népben. Nem mutathatnak be önmagukért áldozatot, mert Isten adja, ő szerzi az engesztelést. Az ószövetségi áldozat nem
megszerzője, hanem kiábrázolója annak az engesztelésnek, amely Istenben már megvolt!
2.6.2.3. Az áldozati kultuszt Isten nem parancsolta (Jer 7,22; Ám 5,25) hanem a környező
pogány népektől átvett kultuszt megtűrte és szabályozta! Az Isten gondolata nem az áldozat,
hanem az Ige, a dábár hirdetése, s az iránta való engedelmesség! Ez egy alapvető fontosságú megállapítás, amelyet soha nem szabad az ószövetségi áldozatnál figyelmen kívül hagyni. Ezért az áldozat nem az ószövetségi istentisztelet lényege, még csak nem is különös ismertetőjele. Egyenesen azt mondhatjuk, hogy Izrael istentiszteletében az áldozat az etnikus elem. Egyfelől ezen azt értjük, hogy a környező pogány kultuszokból sok polgárjogot nyert Izraelben, másrészt a törzsek még pogány korukból sok számos elképzelést, szokást hoztak magukkal.
2.6.2.4. Ez a tény világossá teszi a próféták és papok közt lévő látszólagos ellentét okát is. Úgy tűnik az Ószövetség olvasása közben, hogy ádáz tusa dúl a próféták és a papok között, másrészt a próféták kultuszellenesnek tűnnek (Jer 7 stb.). Ez az ellentét látszólagos. A próféták nem
automatikusan pap és kultuszellenesek, hanem a deformálódott, hamis kultusz ellen emelik fel szavukat! Amikor azt tapasztalják, hogy a papság félreértelmezi az áldozatot és a nép hamis
váradalmakat fűz hozzá, valóban keményen ostorozzák azt. Ez egyébként Jézus hozzáállása is a kultuszhoz.
2.6.2.5. Ilyen módon a pogány eredetű áldozati kultusz Jahve kijelentése és ellenőrzése alá került. Ez azonban nem a kultusz elvetéséhez vezetett (elképzelhetetlen lett volna akkor), hanem az áldozathoz fűződő hitképzetek megváltozását eredményezte. Mivel az egész világ az Istené, az áldoznivaló is az övé. Isten sáfárságra adja a világot, s mikor az ember áldoz, ebből ad vissza valamit Istennek. Ezért az áldozat alapvető jellege a hála. Az ember elismeri áldozatában Isten abszolút tulajdonjogát. A kezdeményező fél mindig Isten marad. Az ember szolgálatot végez csupán. Az így felfogott áldozat a theurgia teljes elvetését jelenti. Nem lehet az Istent kényszeríteni, sem pedig adok-kapok viszony nem létezik.
(Érdemes ezen az alapon a keresztyén adakozásunkat is végiggondolni.)
2.6.2.6. Isten az áldozati kultuszban olyan intézményt adott Izraelnek, amely a vele való állandó életkapcsolat lehetőségét tartotta nyitva számára. (Von Rad) Isten népe az Úrral való közösséget keresi az áldozat által az engesztelés jegyében, tehát annak tudatában, hogy Isten és a nép közötti kapcsolatban beállt zavarokat ki kell küszöbölni a vér jele alatt. (Kraus)
Az áldozatok látható formában azt fejezik ki, amit az ember mond, érez.
2.6.2.7. Az izraeli áldozat sohasem állt önmagában. Vele még nem volt minden elintézve. A hozzákapcsolódó istentisztelet, az Úrra való hallgatás alkalma.
2.6.2.8. Izraelben nem terjedt el a mezopotámiai áldozatnézés és a különféle előjelekből való jósolás.
2.6.2.9. Ugyancsak idegen Izraelben az emberáldozat. Az elsőszülött életét nem kívánja Jahve, mert az atyai áldást ő viszi tovább! (Gen 22) A Numeri 3,40-45 szerint Izrael elsőszülöttei helyett a lévitákat áldozzák oda Istennek, de nem halálra, hanem szolgálatra és életre. A VI. parancsolat is elsőrenden ez emberáldozat ellen emeli fel szavát.
2.6.3. Az ószövetségi áldozatok veszélyei és hasznai
Az eddig elmondottakon túl a legveszélyesebb az a gondolat volt, hogy a nép az Istennel való kapcsolatát ilyen módon rendezi, s így a speciálisan izraeli vonás a dábárra figyelés és iránta való engedelmesség veszett el, s visszasüllyed pogány szintre az istentisztelet.
Az áldozatok hasznáról elmondottakon kívül még néhány fontos megállapítást kell tennünk. 2.6.3.1 Egyfajta rendet, iskolát jelentettek ezek Izrael számára. Az Isten iránti hálát, lekötelezettséget ébren tartották nem lehetett könnyen továbbmenni a hála megtapasztalásakor. 2.6.3.2. Az asztalközösség az összetartozás kifejezője lett. Mivel együtt esznek az áldozat alkalmával, egymással közösségben vannak, így testvérek. Izrael minden tagja az áldozati lakoma által testvér. Ennek egy tagja Isten is! Ő is „eszik” az áldozatból, hiszen egy részét neki mutatják be. Így lehetséges, hogy a zsidó ember azt mondja: Jahve Atyám. Ez a közösség véd és dacszövetséget jelent, másrészt a pogányokkal való azonosulást tiltja.
2.6.3.3 Az áldozat kifejezi azt, hogy az ember nem tud eleget tenni Istennek, csak az életével fizethetne, de ehelyett Isten kegyelmesen fogadja az állat vérét. Íme a helyettes elégtétel bibliai alapja.
2.6.3.4. Az áldozatok bemutatásánál a kézrátétel is fontos igazságot hordozott. Egyrészt a vétek átruházását jelenti, s az áldozó helyett az állatot ölik meg, másrészt az áldozó magáénak nyilvánítja az állatot, s bizonyos mértékig önmagát adja oda Istennek áldozatban.
2.6.3.5. A vérrel végzett szertartás azt fejezi ki, hogy a vér az Istené! A lélek székhelye, az élet hordozója, az életet csak Isten adhatja és veheti el. Továbbá a vér kiömlése a halált és a helyettes bűnhődést, valamint az elégtételt fejezi ki.
Az elégetett áldozatok pedig arról beszélnek, hogy a légneművé váló test átformálódva kerül Isten elé.
Ilyen módon az ószövetségi áldozatok előremutatnak, s valamilyen módon előképei Jézus áldozatának. Amit az Újszövetség Jézus áldozatáról tanít, nem érthető az ószövetségi áldozatok nélkül, ezért nagyon fontos azok helyes megértése.
3. Istentisztelet az Újszövetségben
A magyar istentisztelet szó kevésbé fejezi ki az eredeti szavak (héber, görög) értelmét. Amelyek jobbára a szolgálattal vannak kapcsolatban (Gottesdinst, service, culte stb.). E szavak jelentése kettős:
a) a teljes keresztyén életet fejezik ki;
b) csak másodsorban jelentik ennek az életnek egy kiemelkedő pontját, az istentiszteletet, amely bizonyos liturgikus keretek között az egyház hitvallását jeleníti meg.
Az Újszövetség istentiszteletet körvonalazó kifejezései a következők: 3.1. δυακονέω, διακоνος, διακονία
E szó főképp igei formájában Jézus szolgálatától kap különösen nagy jelentőséget. Jézusnak az emberek között végzett szolgálatát jelenti. Kötelező erejűvé az teszi e szolgálatot, hogy Jézus szolgálata áll mögötte. Pál apostol kiszélesíti e szó jelentését, és az üdvösség egész munkája Isten diakóniája.
3.2 δουλоς, δουλεια, δουλέω
Ebben a „rabszolga” szolgálat is meghúzódik. Az Úrhoz való feltétlen kötöttség kifejezője (Lk 2,29; Jel 15,3)
A legjellegzetesebb előfordulása a Filippi 2-ben, a Krisztus-himnuszban olvasható (Fil 2,7). A δουλεια ritkán fordul elő, s mindig teológiai értelmű.
A δουλέω profán értelemben is előfordul (Lk 15,29), de ennek is többnyire teológiai töltete van. Az ember életének pozitív vagy negatív irányáról beszél.
3.3 λατρέυω – λατρεια
A profán görögben a bérért való szolgálatot jelenti, de jelentésének tágulásával egyre inkább vallási töltést kap a szó. A kultuszra használatos kifejezés.
Az Újszövetségben a vallási szolgálat jellegzetes kifejezője, s az Ószövetségből táplálkozik (Mt 4,10; ApCsel 7,7).
A legjellemzőbben a kettő közötti kapcsolat a Zsidó levélben mutatkozik meg (Zsid 8,5; 9,9 stb.) Ezek a kultuszra vonatkoznak. A Zsid 9,14 és 12,28 világossá teszik, hogy az igazi istentisztelet, az élő Istennel való találkozás csak a Krisztusban megtisztult és megelevenedett lelkiismeretből fakad.
3.4. θρησκεια – θρησκоς
A profán görögben „imád”, „tisztel” jelentése van, általában vallási szokást, parancsot megtartani jelentéssel bír.
Az Újszövetségben ritkán fordul elő (Jak 1,26-27) és a λατρέυω-hoz közeli jelentése van. 3.5. λειτουργоς – λειτουργια – λειτουργεω
Igei változatában mintegy 100x; főnévként 40x fordul elő. A LXX-ban is szinte kizárólag papi szolgálatot jelöl.
Ilyen irányba mutat a Rm 15,16 is, ahol Pál magát nevezi a népek liturgusának.
Az Ószövetségtől teljesen eltérő a jelentése a Csel 13,2-ben, ahol a keresztyén gyülekezet istentiszteletét jelenti.
Summázva megállapíthatjuk a következőket:
a) Az Újszövetségben nincs kifejezetten terminus technikus az istentisztelet kifejezésére. Az istentisztelet középpontjában Krisztus megváltó szolgálata áll. Az újszövetségi fogalmak inkább a mindennapi szolgálatot jelzik. Teljességgel hiányzik a papnak, mint közbenjárónak a gondolata, illetve papságnak a laikusoktól történő elhatárolódása. b) A kultusz nem elszigetelt jelenség, mert az egész élet istentisztelet.
c) Az újszövetségi istentiszteletet döntő mértékben meghatározza a gyülekezet családi, személyes jellege.
d) Nincs hely éppen ezért a későbbi liturgiának vagy liturgikának.
e) A mai értelemben vett istentisztelet a συνεργχεσται szavak jelölik, amelyek inkább az összegyülekezéssel vannak kapcsolatban.
f) A gyülekezet és a gyülekezeti istentisztelet fogalmak még differenciálatlanok 3.6. Az újszövetségi istentisztelet kifejező eszközei
A kifejező eszközök döntő módon verbálisak, a képi kifejezés csak másodlagosan van jelen.
Az ószövetségi áldozat helyére Krisztus egyszeri , és tökéletes áldozata lép, így az áldozati terminológia hiányzik, illetve annak kritikája szólal meg. Krisztus áldozatából az engedelmes élet következik (Rm 12,1). Közbenjáró is csak Krisztus (1Tim 2,5).
A Krisztus papi szolgálatából következik ugyan az Újszövetség népének papi szolgálata, de az az imádságban nyilvánul meg, s azt Jézus módján végzi. Ezt a könyörgést az ember először magáért, majd a testvérekért végzi, azután kiterjed mindenkire.
A szolgálatot végzőkért történő imádáság is egyre gyakoribb (Kol 4,3; 1Thess 5,25). Egyre inkább az istentiszteleteknek alkotó elemévé válik, s az intézményesedés kezdi fenyegetni, pedig alapvetően nem liturgikus forma.
Az imádság mellett egyre inkább a pásztori – prófétai – tanítói kifejezésmód jelenik meg. Itt a prófétai tisztet kell szem előtt tartanunk. A pásztori tiszt kapcsolódik a tanítóival, és a gyülekezet vezetését, irányítását jelenti.
A prófétai tiszt nem jövendőmondást jelent, hanem nagyon konkrét eligazítást. Az isteni akarat természeténél fogva csak általánosságban, tipikusan jelentetik ki. Ennek időszerű, naprakész kifejezése a próféta feladata. Ez viszont karizmatikus alapon mehetett csak végbe (1Kor 12,10; 1Thess 5,20). Az ószövetségi próféták örökségének megfelelően a profán élet problémáira adnak feleletet a próféták. Az újszövetségi istentiszteletnek döntő fontosságú kifejezési formája az öröm és a hálaadás. Mindkettő a gyülekezeti életnek állandó része volt. A hálaadás fokozatosan az istentisztelet központi részévé válik, és az úrvacsora sákramentumban összpontosul (eucharisztia).
Az istentisztelet szoros részévé válik az áldás (eulogia). Mindezek kifejezője az istentiszteleten az ének. Nem véletlen, hogy Lukács evangéliuma elején egy kis gyűjtemény olvasható ezekből. (Magnificat, Benedictus, Nunc dimittis).
Feltűnő, hogy az őskeresztyén istentiszteleten a képzőművészet nem igen jut szóhoz. Ennek oka nyilvánvalóan a zsidó gyülekezetre utal, amely a Dekalógus révén a képtisztelet miatt minden kiábrázolástól vonakodik.
Természetesen azt is meg kell állapítani, hogy az Újszövetség egészen pontos tudósítást nem közöl az őskeresztyén istentiszteletről, továbbá az is tény, hogy eltérések lehettek a pogány és a
zsidókeresztyének gyülekezeti istentisztelete között, sőt az egyes gyülekezetek istentiszteletei között is.
- Az „Úrtól tanult imádság” használata egyházunkban nem olyan magától értetődő az őskeresztyén istentisztelet felől nézve, mert ott nem ilyen szerepe volt. Ezt mintának adta Jézus, és nem arra, hogy az istentiszteleten olykor többször is elmondjuk. A gépiessé válás így alig kerülhető el.
- Az őskeresztyén istentisztelet nem egyetlen ember tevékenységéhez köthető. Az istentisztelet alanya a gyülekezet, s a gyakorlatban minden tagnak aktív szerep jut (1Kor 14).
- A nők részvétele az istentiszteleten problémás (1Kor 14,34), amely a zsidó háttérrel magyarázható. Ugyanakkor Jézusnak voltak női tanítványai, igaz ezek diakóniai munkát végeztek. A mai napig nem tisztázott ez a kérdés megnyugtató módon, és a női lelkészek szolgálata sok helyen még mindig nehézkes.
- A mi kazuális istentiszteletünkről az Újszövetségben sehol sem olvasunk, s azt bizonnyal nem is ismerték.
- Semmiféle különleges helyhez se volt kötve az istentisztelet. Eleinte a családi ház volt a hely. Ahol a templom szó előfordul, az a gyülekezetre vonatkozik.
Egy kérdést még mindenképpen érinteni kell: Jézus és az ószövetségi istentisztelet viszonyát.
Az evangéliumok egyértelmű tanításai szerint Jézus „mint Izrael népi és vallásos közösségének tagja, családjával együtt gyermekkorától kezdve benne élt az ószövetségi kultusz előírásainak világában és gyakorlatában”8 Már születésétől kezdve eleget tettek szülei a törvény előírásainak. Jézus rendszeresen részt vett a templomi istentiszteleten, megbecsülte annak rendjét. Ennek ellenére az ószövetségi istentisztelethez való viszonya dialektikus. „Igent mond az Istennel való közösség keresésének közösségi formájára, de végét jelzi a forma korhoz kötött jelentkezési módjának, az áldozatnak; ezzel együtt annak a kornak is, amelyet ez jellemez. A zsinagógai istentisztelet közelebb áll hozzá, mint a templomi áldozati kultusz. A zsinagógai istentiszteleten is jelt ad arról, hogy valami új, valami egészen más kezdődik, és ennek az új rendnek ő az Ura.” (Mt 12,9-14)9
Az újszövetségi istentisztelet nem a zsinagógainak folytatása. Középpontja az áldozat, de Krisztus áldozata. Ennek interpretálása a keresztyén istentisztelet lényege.
A keresztyén istentisztelet Jézus halálához és feltámadásához kapcsolódik, s döntő jelentőségű eleme az igehirdetés.
3.7. Az ősgyülekezet és a zsidókeresztyén gyülekezetek istentisztelete
- Az ősgyülekezet az első jeruzsálemi gyülekezet, amely a kiindulópontja az egyház további fejlődésének. Kevés adatunk van erről, de mégse teljesen ismeretlen (ApCsel).
- A zsidókeresztyén gyülekezet: a Palesztínián kívüli zsidókból és prozelitákból álló gyülekezet, amelynek istentiszteletére a zsinagógai forma a jellemző, hiszen távol a templom.
A kétfajta gyülekezet élete párhuzamosan halad (ApCsel 13-19.), ezért lehet együtt beszélni a kettőről.
- Az istentiszteletük a zsidók istentiszteleti keretében folyik kezdetben, s ezzel a Jézus magatartását folytatják. Istentiszteleti életükről a ApCsel 2 beszámol. Valószínű a zsidó kultuszi rendhez is igazodnak. A kezdetben Jeruzsálemnek nyilvánvalóan nagy a jelentősége.
- Lassanként az elkülönülés is bekövetkezik, mert a zsidó istentisztelettől különbözni kezd a keresztyén istentisztelet. Ennek lényege az igehirdetés, amely Jézusról való bizonyságtétel. A templomnak és a kultusznak a jelentősége is csökken érthető módon. Megjelenik a házankénti összejövetel igen hamar, s eleinte párhuzamosan folyik a templomban és házanként. A
8 i.m. 56.o. 9 i.m. 57.o.
résztvevők ezzel el is különülnek. Az istentisztelet intenzitására a naponkénti összejövetel a jellemző. A feltámadás napja is kezd kiemelkedni. A házi istentisztelet középpontjában az asztalközösség állott. Ennek hármas forrása is volt:
- zsidó asztalközösség;
- az utolsó vacsorára emlékezés;
- a lelki közösség az eltávozott Jézussal.
Ezen kezdetben résztvettek a nem hívők is. Az is valószínű, hogy az agapé és az úrvacsora sem különült el egymástól. Ezt a szereztetési ige is jelzi (Vette a poharat, miután vacsoráltak…) Ehhez csatlakoztak egyéb elemek is. Keresztség, aztán az igehirdetés. Az Ószövetséget átveszik, recitálják, magyarázzák a zsidó írásmagyarázat szabályai szerint (allegória, tipológia). Megjelenik az ének is, később új tartalmú énekeket is használnak. Bizonyára jelen van az imádság, áldásformulák, hitvallások.
Az apostoli levelek hitvallásai bizonnyal a közöttük kialakult hitvallások lehettek.(Fil 2 stb) 3.8. A pogánykeresztyén gyülekezetek istentisztelete
Többfajta helyzetről, kísértésről van szó a pogánykeresztyén gyülekezeteket illetően. Esetükben a legnagyobb kísértés a saját múltjukkal való szakítás, és a nehézséget a régi kultusz elhagyása (misztériumvallások, szinkretizmus, világ elemei) jelentette. Az ezekkel való bírkózás többször is előjön a páli levelekben is (Kol; 1Kor). Pál, aki bizonyos mértékig alkalmazkodik a zsidó szokásokhoz, a pogánykeresztyének esetében minden ilyen szokás átvételének ellene van, mert ez alkalom lehetne a pogányságba való visszaesésnek! (Gal)
Ettől eltekintve komoly harcot kellett vívniuk, hogy megszabaduljanak a régi kultuszok kísértésétől. Az viszont valószínű, hogy színesebb, esztétikailag másféle lehetett az istentiszteletük, mint a zsidókeresztyéneké. Mindenekelőtt a misztériumvallási háttér miatt. - Az nem derül ki, hogy a pogánykeresztyén gyülekezetek tagjai is naponta összejöttek volna, de valószínű, hogy hetente többször, mert a közösség ápolása fontos volt számukra, s a karizmák is így tudtak kidomborodni.
- Az istentiszteletük nyilvános alkalom volt, amelyen a nem hívők is résztvettek (1Kor 14 – ιδιωτης). Az igehirdetéshez csatlakoztak a nagy számban található karizmatikus ajándékok, így az istentisztelet erőteljesen pneumatikus jellegű. Krisztus a Szentlélek által van jelen az istentiszteleten. A Szentlélek ajándékában részesült emberek a nekik adatott karizmák használatával vesznek részt az istentiszteleten (1Kor 14). A karizmák közül azok szerepelnek az istentiszteleten, amelyek építik a közösséget (Ez a korintusi szituáció magyarázata is!) A Lélek megteremtette az istentisztelet külső formáját is, mert a Szentlélek a rend, a békesség és nem a káosz Istene.
Az istentiszteletet ugyanakkor fenyegette a zűrzavar , ezért küzdeni kellett annak rendjéért. A korintusi karizmalistán szereplő adományok jelzik, hogy milyen gondokkal kellett megküzdeniük. Különösen is az eksztatikus jellegű karizmákkal volt a gond. (Nyelveken szólás problémája Korinthusban.)
A megszentelt értelemre való törekvés erőteljese jellemzi a páli törekvéseket. Így a magasztaló, hálaadó imádságok mellett megjelenhetett rövidesen a bűnvalló is.
Fokozatosan előfordulnak a hitvallásos formulák is, amelyek elsőrenden a kereszteléshez kapcsolódnak. ApCsel 8 egy ilyen keresztelési gyakorlatra utal.
Az Ószvetség használata mellett megjelennek az apostoli levelek is a gyülekezeti használatban (1Tim 4,13). A levelek végén olvasható hitvallásos formulák is az istentiszteleti életből eredhetnek.
A zsidókeresztyén gyülekezetekhez hasonlóan gyakorolhatták az úrvacsorai közösséget is a közös étkezéssel összekapcsolva. Valószínűleg ezt többnyire vasárnap ünnepelték. Később a közös étkezés már nem agapé, hanem úrvacsorai alkalom lesz.
A hét első napjának kiemelt jelentősége volt (ApCsel 20,7; Jel 1,10). Nincs szakrális rend, szent hely és szent személy ezeken az istentiszteleteken. Isten cselekvésének az eseménye a döntő.
3.9. Az istentisztelet tartalma és elemei
- Az istentisztelet tartalmát meghatározza Jézusnak az az ígérete, hogy jelen van minden nap követői között (Mt 28,20). Az istentisztelet alapja tehát az ονоμα Іησου, akinek személyében az Isten országa meg is valósult. Tehát az istentisztelet leglényesebb vonása Jézus jelenléte, így az egyház Krisztus teste.
Ez indokolja a húsvéti üzenet tanúsítását is a szemtanúk révén (1Kor 15).
Jelen van Jézus az igehirdetésben, amelynek ezért döntő mondanivalója a feltámadás üzenete. Ugyancsak jelenléte érvényesül az úrvacsorában, ahol a hit számára érzékelhető formában valósul meg. Az úrvacsorában folytatódik a Feltámadott közössége övéivel, ezért nagyon fontos az úrvacsora és a feltámadás összefüggése.
- A mi úrvacsoránknak erőteljesen nagypénteki jellege van. Az istentisztelet többi része is a feltámadott jelenlétével kapcsolatos. A keresztség a halálában és feltámadásában való részesülés (Rm 6).
3.10. Az újszövetségi igehirdetés
- Az első keresztyén prédikáció Péter pünkösdi beszéde , amely az őskeresztyén gyülekezet tipikus prédikáció mintáját mutatja meg. Ugyanazt a formát mutatja, amelyet az ApCselben olvasható prédikációknál is megfigyelhetünk.
a) Fő gondolata a kérügma, amelynek tartalma ez: Jézus a Krisztus. b) Ezt a fő gondolatot különböző érvekkel erősíti.
c) A konklúzió a 3. vonása. Mi következik az előzőekből? „Térjetek meg!”
A pogány keresztyéneknek hirdetett kérügma annyiban változik, hogy míg a zsidóknál lehet hivatkozni a Tórára, szövetségre, Messiásra, s így Jézusra (ez a krisztológikus kérügma), addig ezek az érvek a pogányoknál nem hatnának, mert azok politeisták, tehát itt az egy Istenről kell először beszélni (teológiai kérügma). Ehhez a monoteista igehirdetéshez kapcsolja a Krisztus megváltását (athéni prédikáció).
- A pogánykeresztyének között az igehirdetést az apostolok végezték. Melletük a próféták és a tanítók.
Pál igényli, hogy levelét felolvassák (Kol 4,16), így lesznek azok is lassan a keresztyén gyülekezetben igehirdetéssé. A levelek formája mutatja, hogy azokat felolvasták. Az írásba foglalt ige így lesz hirdetett igévé! Az apostoli levelekben egészen régi igehirdetési részletek is találhatók, amelyeket beépítettek azokba (Rm 10,9; Ef 1,20 stb)
Ezek vagy a feltámadásról szólnak, vagy a Jézus váltságáról (Gal 2,20), sőt Krisztus visszajöveteléről is (1Pt 4,5; Kol 3,4). A Krisztust hirdető kérügma dialektikus, mert Krisztus úgy úr, hogy szolga is (diakonos). Ebben különbözik minden uralkodótól.
- Az igehirdetés nemcsak Jézus halálát hirdeti, hanem hat a gyülekezetre. Vagy úgy, hogy átformálja azok életét, vagy úgy, hogy építi azokat, akiket már átformált. János evangéliumában különösen is hangsúlyos ez. Az igehirdetés így építő jellegű is.
- Krisztus nemcsak az egyháznak, hanem a világnak is ura, ezért az egyház a világ felé nem lehet zárt, csak nyitott. Életformáló tényező, s nem szorítkozik csak az istentiszteletre, hanem az egész életet átfogja, s folytatódik ott. Így a gyülekezet tagjai felelősek a kívülállókért is, tehát a világért (Rm 12,17-20).
Ez a világért való felelősség az imádságban is megnyilvánul. „A gyülekezet nem hagyja Urát egyedül imádkozni a világért, hanem imádságával, bármennyire erőtlen is az, mellé lép, és közbenjáró imádságát a világért vele mondja, utána mondja.” (Barth)
- Az igehirdetés íráshoz kötött beszéd. Ez az ApCsel-ben világosan látszik, ha nem is a telje s, elhangzott prédikációkat olvashatjuk ott.
- A másik fontos része a Jézusra vonatkozó történeti adatok közlése. Az ősgyülekezetnek páratlan nagy szerepe volt a Jézusra vonatkozó adatok megőrzésében és formálásában. Ezt úgy adja tovább, mint történeti és eszchatológikus eseményt (παραδιδωμι! Lsd. úrvacsoránál!). 3.11. Az újszövetségi istentisztelet sákramentális jellege
- Az újszövetségi istentiszteletnek szerves velejárója volt a sákramentum. A keresztség a Krisztussal való életközösség sákramentuma, az úrvacsora pedig a Jézussal való asztalközösség folytatója.
„Az ősegyházban csak kétféle istentisztelet létezett: a közös vacsora, melynek keretében elhangzott az igehirdetés , és a keresztség sákramentumának kiszolgáltatása. Ezért tartozik olyan szorosan össze a két sákramentum”. (Culmann)
3.11.1. Keresztség az istentiszteleten
A pünkösdkor megalakult egyház a keresztségre épül (ApCsel 2,37), amely az újjászületés fürdője. Az új életet ábrázolja ki.
Bekapcsol Jézus életébe. Minden az istentisztelet keretében történik, mert ott formálja ki Jézus életét a hívőkben. Így az istentisztelet elválaszthatatlan a Lélek keresztségtől, aki által ez történik.
De vízkeresztség nélkül sincs istentisztelet, melynek alapja Jézus megkeresztelkedése. A megkeresztelt a keresztségben vállalta Jézussal a közösséget.
A keresztségnek etikai konzekvenciái is vannak, mert elkötelezi a felebarát szolgálatára (ApCsel 2,44-45).
A páli leveleket is átszövi a keresztség jelentőségének hangoztatása (Kol 1,15-20 – őskeresztyén liturgiára mutat).
Nem feltétlenül istentiszteleti közösségben megy végbe (ApCsel 8). A keresztelés aktusa valószínűleg a következő lehetett:
• felhívás a keresztségre (Ap Csel 22,16)
• hitvallás (ApCsel 8)
• alámerülés
• Jézus nevére történő megkeresztelés (a trinitárius forma későbbi)
• bűnvallás
A gyermekkeresztség gyakorlata nem fordul elő az Újszövetségben!
Az οικος formula nem feltétlenül ezt jelenti. Bár a gyermekkeresztség nem áll ellentétben az Újszövetség felfogásával, mert abban Isten cselekszik(!) és nem a keresztelendő!
3.11.2. Az úrvacsora az istentiszteleten
Az ApCsel 2,42kk beszámolnak az ősegyház gyakorlatáról. A kenyér megtörése a zsidó családi szokásra utal. A családfő töri meg a kenyeret és ad a család tagjainak. Ezt gyakorolta Jézus, csak új tartalommal tölti meg; Isten együtt akar örvendezni a bűnössel! Ez a Feltámadottal való együttétkezésben mutatkozik meg. Ehhez szorosan hozzátartozott az agapé is.
Később ez kettévált és az agapé végén került sor az úrvacsorára (1Kor 11). Ez nem ment súrlódások nélkül, s Pál megpróbál erős kézzel rendet teremteni.
A méltatlanul úrvacsorázni kifejezés nem személyre, hanem a módra vonatkozik. Ne méltatlan módon tegyük azt.
3.12. Az újszövetségi istentisztelet eszchatológikus vonásai
Az őskeresztyének hitük szerint az utolsó időben élnek. Ez még nem az új teremtés, de annak jegyében történik.
Ennek jele, hogy Isten országa Jézusban közeljött. Ennek bizonyítékai a csodák és leginkább a feltámadás, amely történelmen túli esemény!
A Szentlélek kitöltetésével az utolsó szakasz, az egyház kora megkezdődött.
Ez az eszchatlógiai jelleg az istentiszteleten is megjelenik. A földi istentisztelet és a mennyei között kapcsolat van, mert a Bárányt magasztalja mind a kettő (Jel 5,12-13; Fil 2,10).
Ennek a végső királyságnak előíze az úrvacsora is. Ugyanakkor ez az eszchatológiai meghatározottság nem jelenti a világtól való elkülönülést.
3.13. Az újszövetségi istentisztelet diakóniai dimenziója
Mivel a Feltámadottal való kapcsolat a keresztyén ember egész életét átfogja és meghatározza, szoros kapcsolat van az istentisztelet és az etika között. Ennek a kapcsolatnak nyilvánvaló kihatása van a keresztyén embernek embertársához való viszonyára.
Mivel Krisztus is diakónus volt, ezért az istentiszteleten összejövők is csak szolgálhatnak egymásnak.
Ez vonatkozik a gyengébbek segítésére, elhordozására. Ennek egyik szép példája a jeruzsálemi szegényeknek való gyűjtés (1Kor 16). Az istentiszteleten abban mutatkozik meg, hogy a karizmákkal bírók építik a közösséget és szolgálnak egymásnak.
A tiszta és szeplőtelen istentisztelet is a diakónia jegyében történik (Jak 1,27). 3.14 Imádság
Az újszövetségi istentiszteletnek döntő eleme az imádság is. A Jézustól tanult imádság fogja megszabni imádságaikat. Mindig az ő nevében fordulnak az Atyához. Nemcsak a templomban végzik. A gyülekezet tagjai együtt könyörögnek, s általában nem a saját kis dolgaikért, hanem Isten ügyéért.
Az 1 Kor 16,22-ben található „marana tha” ősi imádságnak tekintendő. Pál nem fordítja le görögre, mert annyira ismert lehetett.
Ugyancsak ilyen állandó imádság lehetett a Miatyánk. Ennek doxológiája az ősgyülekezet felelete volt.
A bűnvalló, bűnbocsánatot kérő imádság is jelen volt, sőt a dicsőítő imádság is. Az
istentiszteleti imádság döntő módon nem információ, hanem adoráció.
A férfiak fedetlen, az asszonyok fedett fővel imádkoztak, felfelé tartott kezekkel (1Kor 11,4-5 ill 1Tim 2,8).
3.15. Hitvallások
A hitvallások is az istentisztelettel szoros kapcsolatban voltak:
• a gyülekezeti élet szükségleteiből fakadnak;
• a dicsőítéshez hozzájárult.
- Monoteista formulák (1Kor 8,4; Gal 3,20; Jel 1,8 stb) - Krisztológikus formulák
• méltóságjelző nevek: Krisztus –Úr – Isten Fia
• péteri formulák: Isten szeretetéről szólnak (Csel 2,22)
• passiós formulák: 1Kor 15,3
– paradox (2Kor 8,9)
– summáriumszerű (Rm 10,6) Az úrvacsoránál és a keresztségnél hangzottak el ezek a leggyakrabban.
3.16. Áldásformulák, doxolgiák, énekek tartozhattak még az újszövetségi istentisztelethez.
4. Az istentisztelet alapkérdései
4.1. AlapelvekA Biblia istentiszteletre vonatkozó tanításainak áttekintése után beszélhetünk csak az istentisztelet lényegéről, és fogalmazhatjuk meg a legfontosabb tudnivalókat. Ezt tették a reformátorok is, akik az istentisztelet alapelveit a Szentírásból vették.
Ismerestes Kálvin véleménye, aki az istentiszteleten csak azt hagyta meg, amit a Biblia kifejezetten előírt. Luther engedékenyebb, mert mindent meghagyott kora istentiszteleti rendjében, amit a Szentírás nem tiltott. Mindezekkel együtt mindkét reformátor egyetértett abban, hogy az istentisztelet krisztusközpontúsága a döntő.
Kálvin így ír erről: „Istennek soha nem tetszett más istentisztelet, csak amely Krisztusra tekintett.”10
Ez alapján igaza van Bodonhelyinek: „az istentisztelet bármely kérdésében nem az a döntő, hogy mit cselekszünk mi emberek, hanem egyedül az, hogy mit cselekszik Isten. Az ember cselekvését és magatartását csak Isten cselekvése és magatartása határozhatja meg.”11
Barth még markánsabban fogalmaz: „az istentisztelet milyensége az istenismeret milyenségén fordul meg.”12 Az igazi istenismeret nem lehet más, mint az igaz Isten megismerése. Ez pedig Isten kijelentésén alapul, amelyet legteljesebben Jézusban mutatott meg. Így az istentiszteltet alapkérdéseihez csak Isten oldaláról lehet közelíteni. Jézus egész lényével azt mutatta meg, hogy milyen legyen az istentisztelet. Nem csak szavaival, hanem tetteivel is ezt bizonyította. Ezért az istentisztelet nemcsak szó, hanem tett is, továbbá nem csak egy kultuszi esemény, hanem az egész élet az. Az istentisztelet két fókuszú: az ige és a sákramentumok helyes egyensúlyán nyugszik. A kettő között lényegbeli különbség nincs, csak formájukban mások. Mindkettőnek az a rendeltetése, hogy Isten elé állítson, és azok közé vezessen, akiket Isten magához köt, az anyaszentegyházba.
Az istentisztelet tehát nem egyéb, mint Isten találkozása az emberrel. Ez a találkozás nem általunk, nem akárhol, hanem Isten által rendelt módon és helyen, az ő ajándékaként történhet meg.
4.2. Az istentisztelet célja
Annak megfelelően lehet a kérdésre válaszolni, hogy az illető mit hisz Istenről, azaz milyen az istenismerete. Általában háromféle felfogást szoktak a célt illetően megkülönböztetni: a kultusz teurgikus, jogi és szellemi felfogását.
4.2.1. Teurgikus felfogás
A teurgia istenkényszerítést jelent. Az ószövetségi áldozat tárgyalásánál foglalkoztunk ezzel a kérdéssel érintőlegesen és elmondtuk, hogy ennek az elképzelésnek az az alapja, hogy az istenségnek szüksége van az ember áldozatára, ajándékára. Az embernek pedig szüksége van Istenre. Kölcsönösen egymásra szorulnak. Ilyen módon az ember megajándékozza istenét, cserébe pedig várja az istenség ajándékát. Ez a pogány vallások lényege. Do ut des.
Emögött az a gondolat is meghúzódik, hogy az ember hatással van az istenségre, és szinte kényszeríteni tudja az általa óhajtott kívánság teljesítésére. Bármennyire hihetetlen, Izrael a története során sokszor beleesett ebbe a csapdába. De kísért ez a gondolkodás a keresztyénség területén is. Azért veszünk részt az istentiszteleten, hogy Isten tetszését és áldását ezzel
10 Kálvin: Institucio IV.17.43. 11 Bodonhelyi: i.m. 4.o. 12 u.o.
megszerezzük. Akkor derül ez ki igazán, ha Isten nem úgy válaszol, mint az ember szeretné. Ilyenkor jön a lázadás és a követelőzés.
4.2.2. Jogi felfogás
Ez az Isten ember kapcsolatát amolyan szerződéses viszonynak tekinti, amelyben mindkét fél joga és kötelessége meghatározott. Az ember feladata, hogy ezt aprólékosan teljesítse, s erre Isten közli az áldását. Ilyen volt a zsidó vallás.
4.2.3. Szellemi felfogás
Eszerint Isten mindennek az Ura, nincs szüksége semmire, az ember áldozatára se. Az ember teljesen az ő kegyelméből él és egyetlen feladata van, hogy engedelmeskedjék. A kultuszra nem Istennek, hanem az embernek van szüksége. A kísértés itt az lehet, ha a kultuszban olyan eszközt lát az ember, amely őt építi, neveli.
A racionalisztikus felfogás szerint a kultusz célja, hogy a gyülekezetet nevelje, tanítsa az oktatás által. Tagadhatatlan, hogy erre a gyülekezetnek nagy szüksége van, de az istentiszteletnek mégse ez a célja. Nem iskola a kultusz. Ha a hit élő, az illető vágyakozik, hogy meg is ismerje minél jobban azt, akiben hisz és amit hisz. Sajnos ez a felfogás eléggé él egyházunkban, s a gyülekezetek nem igazán épülnek így hitükben.
A másik felfogás a metodisztikus, amely szerint az istentisztelet célja az emberek misszionálása és térítése. Csakugyan fontos ez. A tévedés az, hogy a megtérteket újra meg újra megtérésre hívjuk. A tradicionális gyülekezet szüntelen csak ezt hallja.
A harmadik felfogás Schleiermacher nyomán terjedt el, aki szerint az istentisztelt nem ható, hanem kiábrázoló cselekmény (darstellendes Handel), így az nem egyéb, mint a gyülekezet hittudatának kiábrázolása. Az előző két felfogás csak az igehirdetésre tette a hangsúlyt és az istentisztelet többi elemét elhanyagolja, a schleiermacheri elképzelés pedig az igehirdetést nem hangsúlyozza. A gyülekezet vallásos tudatát azonosítja az evangéliummal.
Az istentisztelet az Isten cselekvése, az ő kezében van minden, ezért a legfőbb cél a vele való találkozás és nem a tanítás. A tanítás nem az ember valláserkölcsi épülése. Egyedül Isten tisztelete a döntő.
4.2.4. Az istentisztelet Isten dicsőítése
Mivel az istentisztelet kezdeményezője nem az ember, hanem Isten, ezért az istentisztelet célja nem lehet más, mint Isten dicsőítése. A Westminsteri Káté fogalmazza ezt meg egyértelműen. „Mi az ember legfőbb célja? Az, hogy Istent dicsőítse, és abban örömet találjon.”
Isten dicsőítése a Szentháromság dicsőítése, aki Krisztusban jelentette ki magát, akit a Szentlélek által ismerünk meg. Isten dicsőítését ugyanakkor az emberek előtt meg kell vallanunk. Isten dicsőségét nem az emberek pusztulása, hanem az üdvössége szolgálja. Ily módon, ahol Isten dicsőítése történik, ott az emberek is gyógyulnak. Ezt fejezte ki Jézus szombatnapi gyógyításaival.
Az egyház olyan közösség, amely felszabadult Isten dicsőségének és az ember javának szolgálatára: „Minél tisztábban és erőteljesebben magasztalja az egyház az Urat, minél odaszántabban szolgálja az ember üdvösségének ügyét, annál inkább kiábrázolódik benne Krisztus, azaz egyre inkább a Krisztus testévé válik.”13
