Henry Kissinger
Diplomácia
ELSŐ FEJEZET
AZ ÚJ VILÁGREND
Minden évszázadban színre lép egy ország, amely szinte bizonyos természeti törvényszerűségként mind hatalmánál fogva, mind pedig szellemi és erkölcsi indíttatásból saját értékrendjének képére formálja át a nemzetközi rendszer egészét. A Richelieu bíboros által vezetett XVII. századi Franciaország a nemzetközi kapcsolatok nemzetállamon alapuló és a végső célként a nemzeti érdekek diktálta modern megközelítését vezette be. Nagy-Britannia a XVIII. században dolgozta ki a hatalomegyensúly („balance of power”) elvét, s ez határozta meg az európai diplomácia elkövetkező 200 évét. A XIX. században Metternich Ausztriája szervezte újjá az európai hatalmak közti együttműködést, Bismarck Németországa ezt szétzúzta, s az európai diplomáciát hidegvérű hatalmi politikai játékká tette.
A XX. században egyetlen ország se alakította a nemzetközi kapcsolatokat olyan meghatározó s ugyanakkor olyan ambivalens módon, mint az Egyesült Államok. Nem volt társadalom, amely keményebben kiállt volna a más államok belügyeibe való beavatkozás megengedhetetlensége mellett, s állította volna szenvedélyesebben, hogy saját értékei egyetemlegesen alkalmazhatók. Nem volt nemzet, mely diplomáciáját pragmatikusabb módon, de történelmi, erkölcsi elveit ideologikusabban juttatta volna érvényre. Mindenkinél jobban tartózkodott attól, hogy külföldön elkötelezze magát, miközben sohasem látott mértékben kötött szövetségeket és vállalta az ezzel járó kötelezettségeket.
Az az egyedi jelleg, amelyet Amerika egész történelme során magának tulajdonított, a külpolitikával szembeni magatartás két egymásnak ellentmondó felfogását eredményezte. Az egyik, hogy Amerika legjobban úgy szolgálja saját értékrendszerét, ha otthon tökéletesíti a demokráciát, mintegy iránytűként vagy jelzőfényként az emberiség többi részének. A másik, hogy Amerika értékrendje azt a kötelezettséget rója rá, hogy világszerte érte harcoljon. A tiszta múlt iránti nosztalgia és a tökéletes jövő álma között vívódva az amerikai gondolat az elszigetelődés és az aktív szerepvállalás között ingadozott, bár a második világháború vége óta az egymásrautaltság realitása került túlsúlyba.
Mindkét gondolatrendszer – Amerika mint iránytű és Amerika mint az ügy harcosa – természetesnek tekinti egy olyan globális nemzetközi rend létrehozását, amelynek alapja a demokrácia, a szabadkereskedelem és a nemzetközi jog. Minthogy ilyen rendszer sohasem létezett azelőtt, megteremtése más társadalmak számára utópisztikusnak, vagy éppen naivnak tetszik. Ám a külföld szkepticizmusa sohasem tudta megrendíteni Woodrow Wilson, Franklin Roosevelt, Ronald Reagan vagy bármelyik huszadik századi amerikai elnök idealizmusát. Ha más nem is, az sarkallta Amerika hitét, hogy a történelem fölött diadalmaskodni lehet, és ha a világ igazán békét akar, Amerika erkölcsi értékrendjét kell követnie.
Mindkét irányzat az amerikai gyakorlat eredménye. Léteztek más köztársaságok is, de egyiket se tudatosan azért hozták létre, hogy igazolják a szabadság gondolatát. Nem volt más nép, amely elindult egy új kontinens felé, s a mindenkit megillető szabadság és jólét nevében megzabolázta a vadont. Így a két felfogás – az elszigetelődésé és a küldetésé – bár a felszínen ellentétes, mégis osztozik abban a mélyen gyökerező hitben, hogy az Egyesült Államoké a világ legjobb kormányzati rendszere, és az emberiség többi része azáltal érheti el a békét és jólétet, ha feladja a hagyományos diplomáciát, és magáévá teszi Amerika tiszteletét a nemzetközi jog és a demokrácia iránt.
Amerika útja a nemzetközi politikában a hit diadala volt a gyakorlat felett. Amióta Amerika 1917-ben a világpolitika színpadára lépett, olyan túlnyomó erőfölényben volt, és annyira hitt eszményeinek helyességében, hogy századunk jelentősebb nemzetközi egyezményei az amerikai értékek megtestesülései lettek, a Nemzetek Szövetségétől a Briand-Kellogg paktumon1 át az Egyesült Nemzetek Alapokmányáig és a Helsinki
Záróokmányig. A szovjet kommunizmus bukása az amerikai eszméket igazolta, s ironikus módon szembesítette Amerikát azzal a világgal, amely elől egész történelme során menekülni próbált. A kialakuló nemzetközi rendben újjászületett a nacionalizmus. A nemzetek inkább saját érdekeik, s nem emelkedett elvek alapján cselekedtek, és sokkal többet versengtek, semmint együttműködtek egymással. Nem sok jel mutat arra, hogy ez az ősrégi magatartásforma megváltozott, vagy hogy az eljövendő évtizedekben megváltoznék.
1 Egy eredetileg 15 állam által 1928-ban kötött megállapodás, amelyhez később még számos ország csatlakozott. Az amerikai (Frank B. Kellogg) és a francia (Aristide Briand) külügyminiszter nevével fémjelzett dokumentum legfontosabb pontja az volt, hogy az aláíró felek lemondtak a háborúról mint a nemzeti politika egyik eszközéről. (M. T)
A most kialakuló világrendben az az új tény, hogy az Egyesült Államok első ízben nem vonulhat vissza a világtól, de nem is irányíthatja azt. Amerika nem változtathatja meg azt az utat, amely történelme folyamán szerepét kialakította, de nem is akarhatja. Midőn Amerika a nemzetközi porondra lépett, fiatal és életerős volt, s elég erős volt ahhoz, hogy elfogadtassa a világgal a nemzetközi kapcsolatokról kialakított elképzeléseit. A II. világháború végén, 1945-ben az Egyesült Államok olyan hatalmas volt (egy időben a világ teljes termelésének 35 %-a amerikai volt), hogy úgy tűnt fel, mintha arra lenne hivatott, hogy a világot a saját igényei szerint formálja.
1961-ben John F. Kennedy magabiztosan jelentette ki, hogy Amerika elég erős ahhoz, hogy „bármi árat megfizessen, bármi terhet elviseljen, ami a szabadság győzelméhez szükséges. Három évtizeddel később Amerika már kevésbé van abban a helyzetben, hogy ragaszkodjék minden elképzelésének azonnali megvalósításához. Más országok is nagyhatalommá váltak. Az Egyesült Államoknak most azzal a kihívással kell szembenéznie, hogy céljait csak szakaszonként éri el, s ezek mind az amerikai értékek és a geopolitikai szükségszerűségek ötvözetei. Az egyik ilyen új szükségszerűség, hogy a világnak, amely több hasonló erejű államot foglal magában, a rendet bizonyos egyensúlyra kell alapoznia, egy olyan fogalomra, amelytől az Egyesült Államok mindig is idegenkedett.
Amikor 1919-ben a párizsi békekonferencián az amerikai külpolitikai elképzelések szembekerültek az európai diplomáciai hagyományokkal, ezek egymástól való eltérése a történelmi gyakorlatban különösen nyilvánvaló lett. Az európai vezetők a régi módszerek alkalmazásával akarták megújítani a fennálló rendszert. Az amerikai békéltetők úgy vélték, hogy a világháború nem a megoldhatatlan geopolitikai konfliktusoknak, hanem a hibás európai gyakorlatnak a következménye. Híres Tizennégy Pontjában2 Woodrow Wilson közölte az
európaiakkal, hogy a jövőben a nemzetközi rendszernek nem a hatalmi erőegyensúlyon, hanem a nemzeti önrendelkezésen kell alapulnia, biztonságuk sem katonai szövetségek, hanem a kollektív biztonság függvénye kell hogy legyen, és a mindaddig szakértők által titkosan bonyolított diplomácia helyére a nyilvánosan tárgyalt, nyílt egyezségeknek kell lépniük. Nyilvánvaló, hogy Wilson nem elsősorban azért lépett fel, hogy a háború lezárásának feltételeiről tárgyaljon, vagy a fennálló nemzetközi rendet megerősítse, hanem azért, hogy újraformálja a nemzetközi kapcsolatok mintegy háromszáz éves gyakorlatának egész rendszerét.
Amióta az amerikaiak gondolkodni kezdtek a külpolitikáról, Európa vajúdásának okát mindig a hatalmi egyensúly rendszerében látták. Ugyanígy, amióta Európának először kellett Amerika külpolitikáját figyelembe vennie, vezetői mindig bizalmatlanul néztek Amerika önjelölt küldetésére a globális reformok megvalósítása terén. Mindkét fél úgy viselkedett, mintha a másik szabadon választotta volna a maga diplomáciai módszerét, és ha bölcsebb vagy kevésbé harcias lett volna, választhatott volna valamilyen elfogadhatóbb módszert.
Valójában a külpolitikának mind amerikai, mind európai megközelítése saját, egyedi körülményeik eredménye volt. Az amerikaiak egy majdnem teljesen lakatlan, a rabló hatalmaktól két hatalmas óceán által védett kontinenst népesítettek be, s szomszédaik is gyenge országok voltak. Minthogy egyensúlya érdekében Amerikának egyetlen hatalommal sem kellett összeütköznie, aligha foglalkoztathatták volna az egyensúly kérdései, még ha vezetőinek az a furcsa gondolata támad is, hogy olyan emberek számára utánozzák az európai körülményeket, akik hátat fordítottak Európának.
Amerikát csaknem 150 évig nem érintették az Európát gyötrő biztonsági dilemmák. Ezután kétszer is részt vett az európai nemzetek által kezdett világháborúkban. Mire Amerika belépett a háborúba, a hatalmi egyensúly elve mindkét esetben kudarcot vallott, s ez a következő paradoxont eredményezte: éppen az amerikaiak által annyira lenézett hatalmi egyensúly volt az, ami az amerikai biztonságot garantálta, mindaddig, amíg eredeti formájában működött, s éppen ennek megrendülése sodorta Amerikát a nemzetközi politikába.
Kapcsolataik rendezésére az európai nemzetek a hatalmi egyensúly eszközét nem valamiféle velük született civakodási hajlamból vagy pedig sajátos óvilágbeli viszálykodási szenvedélyből alkalmazták. Az európai diplomácia a kemény küzdelmek iskolájában formálódott, a demokrácia és a nemzetközi jog hangsúlyozása pedig az amerikai biztonságeszme különleges eredménye volt.
Európa akkor sodródott a hatalmi egyensúlyi politizálásba, amikor középkori egyetemes birodalomról való első álma szertefoszlott, és a régi törekvések romjain egy sor többé-kevésbé azonos erejű állam született. Amikor az így kialakuló államok csoportjai egymással kapcsolatba kerülnek, csak két eredmény lehetséges: az egyik állam annyira megerősödik, hogy uralma alá vonva a többit, birodalmat alkot, vagy egyetlen állam sem jut akkora hatalomhoz, hogy ezt a célt valaha is elérhesse. Ez utóbbi esetben a nemzetközi közösség legagresszívebb tagjának törekvéseit a többiek szövetkezése tartja kordában. Ez a hatalmi egyensúly politikája.
A hatalmi egyensúly rendszere nem jelentette a válsághelyzetek vagy akár a háborúk elkerülését. Amikor megfelelően működött, mindössze azt tűzte célul maga elé, hogy korlátozza a konfliktusok kiterjedését és az
2 Woodrow Wilson elnök a Kongresszushoz 1918. január 8-án intézett üzenetében fejtette ki az Egyesült Államok hivatalos háborús céljait és a béke feltételeit.
államoknak azt a lehetőségét, hogy hatalmukat másokra kiterjesszék. Nem annyira a békét, mint inkább a stabilitást és mértéktartást akarta megvalósítani. A hatalmi egyensúlyi egyezségek természetüknél fogva nem elégíthetik ki tökéletesen a nemzetközi rendszer minden részvevőjét. Addig működnek jól, amíg az elégedetlenséget egy bizonyos szinten tartják, amikor a sérelmező fél a fennálló nemzetközi rendet még nem próbálja felborítani.
A hatalmi egyensúlyt teoretikusai gyakran úgy határozzák meg, mintha az a nemzetközi kapcsolatok természetes formája volna. Valójában hatalmi egyensúlyi rendszerek elég ritkák az emberiség történelmében. A nyugati féltekén teljesen ismeretlen volt, akárcsak a mai Kínában, amióta több mint 2000 évvel ezelőtt véget ért a hadakozó államok kora. A történelem leghosszabb korszakaiban az emberiség legnagyobb része számára a tipikus kormányzati forma a birodalom volt. A birodalmaknak nem érdeke egy nemzetközi rendszeren belül maradni, maguk akarnak a nemzetközi rendszer lenni. A birodalmaknak nincs szükségük a hatalmi egyensúlyra. Ezen alapult az Egyesült Államok külpolitikája az amerikai földrészen és Kínáé Ázsia történelmének nagy részében.
Nyugaton a hatalmi egyensúly rendszerének egyedüli működő példáit az ókori görög városállamok között, a reneszánsz kori Itáliában és az 1648-as vesztfáliai béke3 nyomán kialakuló európai államrendszerben
találhatjuk. A több, lényegében egyenlő erejű állam létezésének tényét ezen rendszerek jellegzetes vonása emelte a világrendet irányító elvvé.
Eszmeileg a hatalmi egyensúly elve tükrözte a felvilágosodás szinte minden jelentős politikai gondolkodójának meggyőződését. Elképzeléseik szerint a világegyetem, beleértve a politikai szférát is, egymást kiegyensúlyozó racionális elveken alapul. Gondolkodó emberek látszólag véletlenszerű cselekedetei végső eredményükben a közjó felé hatnak, bár ez az állítás nehezen volt bizonyítható a harmincéves háborút követő állandó konfliktusok évszázadában.
Adam Smith „A nemzetek gazdagsága” című művében azt állította, hogy valamely „láthatatlan kéz” az önző gazdasági cselekményekből általános gazdasági jólétet teremt. A „Föderalista Iratok”4-ban Madison azt
mondja, hogy egy kellően nagy köztársaságban a különböző, saját érdekeiket önző módon érvényesítő politikai „csoportok” egyfajta automatikus mechanizmus alapján alakítják ki a belső harmóniát. A Montesquieu által megfogalmazott és az amerikai alkotmányba beépített hatalommegosztás, az alkotmányos fékek és egyensúlyok elve ugyanezeket a nézeteket tükrözte. A hatalom megosztásának célja az önkényuralom megakadályozása volt, nem pedig a harmonikus kormányzás. A kormányzat minden ágának saját céljai elérése során őrizkednie kell a végletektől, s így szolgálja a közjót. Ugyanezen elveket alkalmazták a nemzetközi ügyekben. Feltételezték, hogy minden állam miközben saját önös érdekeit érvényesíti, a haladáshoz járul hozzá, mintha csak valamiféle láthatatlan kéz garantálná, hogy az egyes államok döntési szabadsága biztosítja a köz jólétét.
Több mint egy évszázadon át úgy tűnt fel, hogy ezek a várakozások teljesülnek. A nagy francia forradalom és a napóleoni háborúk által kizökkentett hatalmi egyensúlyt Európa vezetői az 1815-ös bécsi kongresszuson visszaállították, és megkísérelték erkölcsi és jogi kötelékekkel enyhíteni a nemzetközi viszonyokat, ezáltal mérsékelni a nyers erőpolitikát. A XIX. század végére azonban az európai hatalmi egyensúlyi rendszer visszatért az erőpolitika elveihez, mégpedig sokkal kegyetlenebb körülmények között. Az ellenfél türelmének próbára tétele a diplomácia megszokott módszere lett, s ez sorozatos erőpróbákhoz vezetett. Végül 1914-ben olyan válság robbant ki, amely elől senki sem riadt vissza. Az első világháború katasztrófája után Európa többé teljesen nem szerezte vissza vezető szerepét a világban. Az Egyesült Államok lépett a színre mint domináns szereplő, azonban Woodrow Wilson hamarosan nyilvánvalóvá tette, hogy országa nem hajlandó az európai szabályok szerint játszani.
Történelme során Amerika sohasem volt hatalmi egyensúlyi rendszer tagja. A két világháborút megelőzően Amerika hasznot húzott a hatalmi egyensúly működéséből, és kedvére bírálhatta anélkül, hogy részt vett volna annak cselfogásaiban. A hidegháború idején Amerika egy olyan ideológiai, politikai és stratégiai küzdelembe keveredett a Szovjetunióval, amelyben egy kéthatalmi pólusú világ a hatalmi egyensúly rendszerétől igencsak eltérő módon működött. Egy kétpólusú világban nem lehet arra hivatkozni, hogy valamely konfliktus a közjót célozza: az egyik oldal nyeresége a másik oldal veszteségét jelenti. A hidegháborúban Amerika valójában háború nélküli győzelmet aratott, s ezáltal szembekerült a George Bernard Shaw által megfogalmazott dilemmával: „Két tragédia van az életben. Az egyik, ha elveszíted, amire a szíved vágyik. A másik, ha elnyered azt.”
Az amerikai vezetők annyira természeteseknek vették értékeiket, hogy ritkán ismerik fel, mennyire 3 Az 1618-1648 között dúló harmincéves háború lezárása. A békeszerződés főbb pontjai: (1) az augsburgi vallásbéke ismét életbe lépett; (2) Svédország nagy területeket kapott a mai Németország északi részén, Franciaország megkapta az elzászi felségjogokat a Habsburgoktól; és (3) elismerték a német rendek felségjogait egyházi és világi viszonylatban. (M. T)
4 Alexander Hamilton, James Madison és John Jay által az új amerikai alkotmánytervezet támogatására írt esszék összefoglaló neve (The Federalist Papers). (M. T)
forradalminak és nyugtalanítónak tűnhetnek ezek mások számára. Egyetlen más társadalom sem állította – Richelieu raison d’état gondolatával szöges ellentétben –, hogy az etikus viselkedés elvei egyformán érvényesek a nemzetközi magatartásra és az egyénire. Amerika fenntartotta, hogy a háború megelőzése éppannyira jogi, mint diplomáciai kihívást jelent, és hogy nem a változtatást magát ellenzi, hanem a változtatás módját, különösen az erőszak alkalmazását. Egy Bismarck vagy egy Disraeli – ha egyáltalán felfogja – csak gúnyolódik azon az állításon, hogy a külpolitika lényege inkább a módszer, mint a tartalom. Egyetlen más nemzet se kényszerítette valaha magára azokat az erkölcsi követelményeket, amelyeket Amerika. És egyetlen ország se gyötrődött annyira a lényegét tekintve abszolút érvényű saját erkölcsi értékei és a konkrét szituációkkal járó alkalmazásuk közt tátongó szakadék miatt.
A hidegháború idején Amerika külpolitikához való viszonya figyelemre méltóan megfelelt az éppen aktuális kihívásnak. A mély ideológiai konfliktus során egyetlen ország, az Egyesült Államok rendelkezett a teljes – politikai, gazdasági és katonai – eszköztárral, hogy megszervezze a nem kommunista országok védelmét. Egy ilyen helyzetben levő nemzet képes arra, hogy ragaszkodjék elképzeléseihez, s gyakran el tudja kerülni azokat a problémákat, amelyekkel a kevésbé kedvező helyzetű országok államférfiai szembesülnek: nevezetesen, hogy eszközeik kevésbé nagyratörő célok elérését teszik csak lehetővé, és körülményeik miatt még azokat is csak fokozatosan érhetik el.
A hidegháború alatt az erő hagyományos fogalma alapjaiban megrendült. A történelem folyamán megjelenő katonai, politikai és gazdasági erő szintézise többnyire szimmetrikus volt. A hidegháborús időszakban a hatalom egyes elemei kifejezetten elkülönültek egymástól. A volt Szovjetunió katonai szuperhatalom volt, ám egyidejűleg gazdaságilag törpe. Hasonlóképpen lehetséges volt egy ország számára, hogy gazdaságilag óriási legyen, de katonailag jelentéktelen, mint például Japán.
A hidegháborút követő időszakban ezek a különböző elemek valószínűleg szimmetrikusabbá és összeillőbbé válnak. Az Egyesült Államok relatív katonai hatalma fokozatosan hanyatlik majd. A félreérthetetlen ellenfél hiánya belpolitikai nyomást eredményez, melynek célja az erőforrásoknak a védelemtől más célokra való átcsoportosítása lesz. Ez a folyamat már el is kezdődött. Ha nincs többé egyetlen jól látható fenyegető erő, és minden ország saját nemzeti szemszögéből ítéli meg az őt érintő veszélyeket, akkor az eddig Amerika védelme alá meghúzódó társadalmak egyre inkább érezni fogják a kényszert, hogy saját biztonságukért nagyobb felelősséget vállaljanak. Így az új nemzetközi rendszer még katonai téren is az egyensúly irányába fog elmozdulni, bár néhány évtized is eltelhet, míg ez megvalósul.
E folyamatok még hangsúlyozottabbak lesznek a gazdaságban, ahol az amerikai túlsúly amúgy is csökken, és ahol biztonságosabb lett a versengés az Egyesült Államokkal.
A XXI. század nemzetközi rendszerét látszólagos ellentmondás fogja jellemezni; egyfelől a töredezés, a fragmentáció, másfelől a fokozott egységesedés. Az államok közti kapcsolatok szintjén az új rend inkább hasonlít majd a XVIII-XIX. századi európai államok rendszeréhez, mint a hidegháború merev gyakorlatához. Legalább hat nagyhatalmat foglal majd magában – az Egyesült Államokat, Európát, Kínát, Japánt, Oroszországot, és valószínűleg Indiát –, valamint a közepes nagyságú és kisebb országok sokaságát. Ugyanakkor a nemzetközi kapcsolatok a történelemben első ízben váltak egyetemlegessé. A kommunikáció azonnali, a világgazdaság egyidejűleg működik minden világrészben. A kérdések egész sora merült fel, amelyek csak világszinten oldhatók meg: például az atomfegyverek elterjedése, a környezetszennyezés, a népességrobbanás és a gazdasági egymásrautaltság.
Amerika számára új tapasztalat lesz összhangba hozni a hasonló jelentőségű országok különböző értékrendjeit és erősen eltérő történelmi tapasztalatait, és határozottan eltérni mind a múlt század izolacionizmusától, mind pedig a hidegháborús korszak de facto hegemóniájától. Könyvem ennek módozatait kívánja megvilágítani. Ugyanígy a többi főbb szereplő is nehézségekkel néz szembe, ha alkalmazkodni akar a kialakuló világrendhez.
Európa a modern világnak egyetlen olyan része, ahol több államból álló rendszer működött, itt vezették be a nemzetállam, a szuverenitás és a hatalmi egyensúly fogalmát. Jórészt ezek az eszmék uralták vagy három évszázadon át a nemzetközi kapcsolatokat. Ám a raison d’état hajdani európai gyakorlói közül egyik sem elég erős ahhoz, hogy a kialakuló nemzetközi világrendben vezető szerepe legyen. Ezt a viszonylagos gyengeséget azzal próbálják kompenzálni, hogy egységes Európát hoznak létre, ám ez az erőfeszítésük felemészti energiájuk nagy részét. De még ha sikerülne is, nincsenek automatikusan alkalmazható irányelvek az egyesített Európa egységes vezetésére, hiszen ilyen egység még sohasem létezett.
Oroszország egész történelme folyamán különleges eset volt. Késve érkezett az európai porondra – jóval az után, hogy Nagy-Britannia és Franciaország helyzete megszilárdult –, és úgy tűnt fel, hogy a hagyományos európai diplomácia elvei közül egy sem alkalmazható rá. Három különböző kultúrkör – az európai, az ázsiai és a muzulmán – határán Oroszország lakosságában mindhárom elem megtalálható, s így európai értelemben
sohasem volt nemzeti állam. Az uralkodói által hozzácsatolt szomszédos területek miatt alakja folyamatosan változott, s így Oroszország az európai államokhoz hasonlítva aránytalanul nagyobb birodalom volt. Ezenkívül minden egyes új hódítással az állam jellege is megváltozott, minthogy ilyenkor egy teljesen új, nehezen kezelhető, nem orosz etnikumú csoportot kebelezett be. Ez volt az egyik oka annak, hogy Oroszország olyan hatalmas hadseregek fenntartásának érezte szükségességét, amelyek mérete független volt külső biztonságát fenyegető bármely esetleges veszélytől.
A biztonság hiányának érzése és a hittérítői buzgalom, az európai követelmények és Ázsia kísértései között őrlődve az Orosz Birodalom mindig is szerepet játszott az európai egyensúlyban, ám érzelmileg sohasem azonosult vele. Az orosz vezetők gondolkodásában a hódítás és a biztonság követelményei összemosódtak. A bécsi kongresszus óta az Orosz Birodalom bármely más nagyhatalomnál gyakrabban küldte külföldre csapatait. Az orosz terjeszkedést elemzők gyakran a bizonytalanság érzésével magyarázzák azt. Ám az orosz írók sokkal gyakrabban igazolták Oroszország hódításait valamiféle messianisztikus elhivatottsággal. Hódító terveiben Oroszország ritkán tanúsított mértékletességet. Ha ezek meghiúsultak, hajlamos volt dacos sértettséggel visszavonulni. Oroszország történelmének nagy része a megvalósulás lehetőségére váró ügyek jegyében zajlott.
A posztkommunista Oroszország történelmi előzmények nélküli keretek közt találta magát. Akárcsak Európának, neki is energiája jelentős részét önazonosságának új meghatározására kell fordítania. Megpróbál-e majd visszatérni történelmi ritmusához és helyreállítja az elveszett birodalmat? Vagy súlypontját keletre eltolva aktívabb részt vállal az ázsiai diplomáciában? Milyen elvek szerint, milyen eszközökkel reagál majd a határai mentén, különös tekintettel az ingatag Közel-Keleten tapasztalható zavarokra? Oroszország mindig is nagy jelentőségű lesz a világrendben, és az e kérdésekre adandó válaszokhoz kapcsolódó elkerülhetetlen zűrzavarban potenciális fenyegetés is lesz a számára.
Kína szintén egy számára új világrenddel áll szemben. A Kínai Birodalom 2000 éven át egyszemélyi császári hatalom alatt egyesítette világát. Igaz, ez az uralom időről időre megingott. A háborúk Kínában sem voltak ritkábbak, mint Európában. Mivel azonban a háborúk általában a császári hatalomért folytak, természetükben inkább polgárháborúk, mint nemzetközi háborúk voltak, és előbb-utóbb valamiféle új, központi hatalom létrejöttéhez vezettek.
A XIX. század előtt nem volt olyan hatalom, amely kétségbe vonhatta volna Kína elsőbbségét, és Kína sem hitte, hogy ilyen hatalom valaha megszülethet. Külföldi hódítók győztek le kínai dinasztiákat, hogy aztán maguk is annyira beolvadjanak a kínai kultúrába, hogy a Közép Királyság5 hagyományait folytassák. A
szuverén, egyenrangú államok fogalma ismeretlen volt Kínában. A kívülről jötteket barbároknak tartották, és alárendelt viszonyba sorolták. Így fogadták az első brit követet is Pekingben a XVIII. században. Kína méltóságán alulinak tartotta, hogy követeket küldjön külföldre, de nem riadt vissza attól, hogy a távolabbi barbárokat felhasználja a közelebb levők legyőzésére. Azonban ez csak a vészhelyzetek esetére szolgáló stratégia volt, nem pedig folyamatosan működő rendszer, mint az európai hatalmi egyensúly, és így nem alakult ki az Európára jellemző állandó diplomáciai szervezet. Miután Kína a XIX. században az európai gyarmatosítás megalázott tárgya lett, csak a közelmúltban – a második világháború után – emelkedett fel újra egy addig nem létező, többpólusú világba.
Japán szintén elvágta magát a külvilágtól. 500 éven át, mielőtt Matthew Perry sorhajókapitány 1854-ben erőszakkal megnyitotta, Japán még csak arra sem méltatta a barbárokat, hogy kijátssza őket egymás ellen, vagy hogy Kínához hasonlóan adófizetőként hatalma alá vesse őket. A külvilágtól elvágva Japán büszke volt egyedi szokásaira, polgárháborúkkal tett eleget katonai hagyományainak, és belső struktúráját arra a meggyőződésre alapozta, hogy sajátságos kultúrája ellenáll a külföldi hatásoknak, magasabbrendű annál, és a végén inkább legyőzi, mintsem hogy magába olvassza.
A hidegháború időszakában, amikor biztonságára a Szovjetunió jelentette a legfőbb veszélyt, Japán képes volt arra, hogy külpolitikájában szolidaritást vállaljon a tőle több ezer kilométerre lévő Amerikával. Az új világrend kihívásainak sokasága szinte bizonyos, hogy arra ösztönzi a büszke múltú Japánt, hogy felülvizsgálja korlátlan bizalmát egyetlen szövetségesében. Japán érzékenyebbé kell hogy váljék az ázsiai hatalmi egyensúly iránt, mint amennyire Amerika, hiszen egy másik féltekén három irányba kell figyelnie: a Csendes-óceánon túlra, az Atlanti-óceánon túlra és Dél-Amerika felé. Kínának, Koreának és Délkelet-Ázsiának más jelentősége lesz Japán, mint Amerika számára, és ez függetlenebb és önállóbb japán külpolitikát fog teremteni.
Ami az épp most dél-ázsiai nagyhatalommá emelkedő Indiát illeti, külpolitikája sok vonatkozásban az európai imperializmus aranykorának utolsó maradványa, amelyet egy ősi kultúra hagyományai befolyásolnak. Az angolok érkezése előtt a szubkontinenst nem kormányozták egységes politikai egységként több ezer évig. A brit gyarmatosítást csekély számú katonai erővel hajtották végre, mivel a helyi lakosság a briteket is csak az egymást váltogató hódítók egyikének tartotta. Ám az egységes kormányzás bevezetése után a Brit Birodalmat
éppen az általa behozott értékek – a népi kormányzat és a kulturális nacionalizmus aknázták alá. Ennek ellenére India új a nemzetállamok sorában. Miközben hatalmas népessége élelmiszer-ellátásának gondjával küszködött, a hidegháború idején India belekóstolt az el nem kötelezett országok mozgalmába is. Ám a nemzetközi porondon még meg kell találnia a méreteihez illő szerepet.
Így valójában az új világrendet felépíteni hivatott országok egyikének sincs tapasztalata a kialakulóban lévő sok államból álló rendszerrel kapcsolatban. Eddig még sohasem kellett egy új világrendet ilyen sokféle szempont szerint és ilyen egyetemes igénnyel létrehozni. És egyetlen korábbi világrendnek sem kellett egyesítenie magában a hatalmi egyensúly történelmi rendszerét, az egyetemes demokrácia gondolatát és a robbanásszerű technikai fejlődést.
Visszatekintve úgy tűnik fel, hogy minden nemzetközi rendszerben elkerülhetetlen a szimmetria. Miután kialakultak, nehéz elképzelni, hogyan fordult volna a történelem, ha másként választanak, vagy hogy létezett-e más választás. Amikor egy nemzetközi rendszer először jön létre, több lehetőség kínálkozik. Ám minden választás leszűkíti a további választási lehetőségek körét. Minthogy az összetettség kizárja a rugalmasságot, a kezdeti döntések különösen nehezek. Az, hogy egy nemzetközi rendszer viszonylag stabil-e, mint a bécsi kongresszus által létrehozott, vagy ingatag, mint a vesztfáliai békéből és a versailles-i békeszerződésből6
eredők, azon múlik, hogy milyen mértékben tudja összeegyeztetni a részvevő államok szemében azt, amit ők igazságosnak tartanak, illetve biztonságosnak éreznek.
Annak a két nemzetközi rendszernek, amely a legstabilabb volt – a bécsi kongresszus utáninak és annak, amiben a második világháború után az Egyesült Államok dominált – az egységes felfogás volt az előnye. Bécsben az államférfiak arisztokraták voltak, akik azonos elveket tartottak sérthetetlennek, és egyetértettek az alapvető kérdésekben. A háború utáni világot alakító amerikai vezetők rendkívül következetes és életképes hagyományt követtek.
A most kialakulóban lévő rendet egymástól jelentősen különböző kultúrákat képviselő államférfiaknak kell felépíteniük. Hatalmas és bonyolult hivatali gépezeteket irányítanak, így energiájuk nagy részét gyakran nem is annyira a célok meghatározása, mint inkább a szervezet működtetése emészti fel. Olyan képességek révén jutnak ehhez a vezető szerephez, amelyek nem feltétlenül a kormányzáshoz szükségesek, és még kevésbé alkalmasak egy új nemzetközi rend kialakítására. A sok államból álló rendszer egyetlen modelljét ugyanakkor nyugati társadalmak hozták létre, amitől sok részvevő idegenkedhet.
Mégis a korábbi sok államból álló világrendek kialakulása és bukása a vesztfáliai békétől napjainkig, az egyedüli olyan példák, amelyekből tanulhatunk, ha meg próbáljuk érteni a mai államférfiakra váró feladatokat. A történelem tanulmányozása nem biztosít automatikusan alkalmazható használati utasítást. A történelem analógiákon keresztül tanít, oly módon, hogy összehasonlítható helyzetek esetén bemutatja a lehetséges következményeket. Ámde minden generációnak magának kell eldöntenie, hogy melyek az összehasonlítható szituációk.
Az értelmiségiek elemzik a nemzetközi rendszer működését, de az államférfiak teremtik meg azokat. Óriási a különbség egy elemző és egy államférfi nézőpontja között. Az elemző maga választhatja ki, hogy mely problémát kívánja vizsgálni, míg az államférfi a ténylegesen felmerülő problémákkal kénytelen foglalkozni. Az elemző annyi időt szánhat munkájára, amennyi csak kell, hogy végkövetkeztetésre jusson. Az államférfi számára a legnagyobb kihívást a sürgető idő jelenti. Az elemzőnek nincs kockázata. Ha következtetései helytelennek bizonyulnak, újabb tanulmányt ír. Az államférfi csak egyszer dönthet. Tévedései jóvátehetetlenek. Az elemzőnek minden tényadat a rendelkezésére áll, és csak szellemi teljesítményét ítélik meg. Az államférfinak olyan szempontok alapján kell cselekednie, amelyek helyessége a döntés pillanatában nem bizonyítható. A történelem mond majd ítéletet fölötte annak alapján, hogy mennyi bölcsességgel irányította az elkerülhetetlen változásokat, és legfőképpen, hogy milyen sikerrel őrizte meg a békét. Így aztán annak vizsgálata, hogy az államférfiak hogyan kezelték a világrend problémáját – mi sikerült és mi vallott kudarcot – nem a végső állomása ugyan a jelenkori diplomácia megértésének, de kezdetének éppenséggel tekinthető.
6 Magyarországgal 1920. június 4-án aláírt békeszerződés, amelynek értelmében az ország, valamint lakosságának közel kétharmada az ún. utódállamok birtokába került; Magyarországnak jóvátételt kellett fizetni az okozott háborús károkért és 30 000 főnyi hadsereget tarthatott csak fegyverben. (M. T)
MÁSODIK FEJEZET
A FORDULAT:
THEODORE ROOSEVELT VAGY WOODROW
WILSON
Az elszigetelődésre való hajlam egészen a XX. század elejéig uralta az amerikai külpolitikát. Két tényező játszott szerepet abban, hogy Amerika belemerült a világpolitika ügyeibe: gyorsan növekvő hatalmi helyzete és az Európa-központú nemzetközi rend fokozatos összeomlása. Ebben a folyamatban Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson elnöksége jelentette a vízválasztót. Ők ketten álltak a kormánykeréknél, amikor a világ eseményei magukkal sodorták a vonakodó nemzet hajóját. Mindketten ráébredtek, hogy Amerikára kulcsszerep vár a világpolitika terén, de az elszigetelődési törekvés feladását ellentétes érvekkel próbálták igazolni.
Roosevelt a hatalmi erőegyensúly érzékeny elemzője volt. A nemzetközi szerepvállaláshoz a nemzeti érdek szempontjából ragaszkodott, és mert Amerika részvétele nélkül elképzelhetetlennek tartotta az átfogó hatalmi erőegyensúlyt. Wilson Amerika nemzetközi szerepét messianisztikus feladatnak tekintette: Amerika kötelességét nem a hatalmi erőegyensúly fenntartásában, hanem az amerikai eszmények világméretű elterjesztésében látta. Wilson kormányzása alatt Amerika kulcsszereplő lett a világ ügyeiben, olyan elveket hirdetett, amelyek az amerikai gondolkodásmód alaptételei voltak, de az óvilág diplomatái számára forradalmi szakítást jelentettek. Ezek az elvek kimondták, hogy a béke feltétele a demokrácia elterjedése, hogy az államokat ugyanazzal az erkölcsi mércével kell megítélni, mint az egyéneket, és hogy a nemzeti érdek egy átfogó jogrend betartását jelenti.
Wilson alapvető erkölcsi elvekre épülő külpolitikai nézetei szokatlannak, sőt képmutatónak tűntek a hatalmi erőegyensúlyon nyugvó európai diplomácia harcedzett veteránjai szemében. A wilsonizmus mégis túlélte kortársainak ma már történelmileg is meghaladott fenntartásait. Wilson elsőként vetette fel egy univerzális világszervezet, a Nemzetek Szövetségének vízióját, amelyben a béke a kölcsönös biztonságon, nem pedig érdekszövetségeken alapul. Az elgondolás tovább él, bár előnyeiről Wilson éppen saját hazáját nem tudta meggyőzni. Vízválasztó elnökségétől napjainkig, az amerikai külpolitika főként a wilsoni idealizmus dobpergésére menetel.
Amerika különleges nemzetközi politikája nem egy csapásra, s nem is egy magányos elméből kipattant szikra nyomán alakult ki. A köztársaság első éveiben az amerikai külpolitika valójában a nemzeti érdek kifinomult megjelenési formája volt, amely pusztán a fiatal nemzet függetlenségének megszilárdítására irányult. Mivel egyetlen európai állam sem jelentett komoly veszélyt, amíg rivális államokkal kellett számolnia, az Alapító Atyák, ha a szükség úgy hozta, nem haboztak az oly megvetett hatalmi erőegyensúly eszközeivel manipulálni, sőt, kimondottan ügyesen taktikáztak Franciaország és Nagy-Britannia között, nem pusztán az amerikai függetlenség megőrzése, hanem a határok kitolása érdekében is. A francia forradalom alatt a semlegesség álláspontjára helyezkedtek, mivel egyik fél végső győzelmét sem tartották kívánatosnak. Jefferson meghatározása szerint, a napóleoni háborúkban a szárazföld zsarnoka (Franciaország) és a tengerek zsarnoka (Anglia) mérte össze erejét – vagyis, az Európában folyó küzdelem szembenálló felei azonos erkölcsi alapon álltak. Az el nem kötelezettség korai formájának alkalmazása jó politikának bizonyult a fiatal nemzet számára, s erre azóta több alakuló nemzet is rájött.
Eközben az Egyesült Államok nem dobta annyira sutba az óvilág módszereit, hogy lemondjon területi terjeszkedéséről. Épp ellenkezőleg, az Egyesült Államok már a kezdetektől igen céltudatos terjeszkedési politikát folytatott az amerikai földrészen. 1794 után egy sor megállapodás Amerika számára előnyös módon rajzolta meg az ország kanadai és floridai határait, biztosította a szabad amerikai áruforgalmat a Mississippin, és lefektette az amerikai kereskedelmi érdekeltség alapjait az Antillákon. A csúcspontot Louisiana megvásárlása jelentette 1803-ban, amely Franciaországtól a fiatal ország kezére játszotta a Mississippitől nyugatra eső hatalmas, felméretlen területet, valamint igényeket spanyol érdekeltségű floridai és texasi területekre – megteremtve ezzel a nagyhatalommá válás lehetőségét.
Bonaparte Napóleon, akivel az üzlet megköttetett, óvilági magyarázatot fűzött az egyoldalúan előnyös vételi ügylethez. „Ez a területi gyarapodás az Egyesült Államok hatalmát végérvényesen megszilárdítja. Így olyan tengeri vetélytársat adok Angliának, amely előbb-utóbb megtépázza büszkeségét.” Az amerikai államférfiakat nem érdekelte, hogy Franciaország milyen indokkal adja el területeit. Számukra az óvilág
politikájának elítélése nem volt összeegyeztethetetlen az északi-amerikai területi terjeszkedéssel. A nyugat felé nyomulást Amerika belügynek, és nem külpolitikai kérdésnek tartotta.
James Madison is ebben a szellemben ítélte el a háborút, mint minden rossz csíráját – az adókét, a hadseregekét és minden más „praktikáét, amelynek célja, hogy a többséget kevesek uralma alá hajtsa.” Utóda, James Monroe sem látott kivetnivalót abban, hogy a nyugat felé terjeszkedést Amerika nagyhatalommá válásához szükséges lépésnek tartsa:
„Mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy minél jobban kiterjesztjük országunk területét, feltéve, ha a helyes mértéken nem lépünk túl, annál nagyobb cselekvési szabadsága lesz mindkét [állami és szövetségi] kormányzatnak, ahogy biztonságuk is szilárdulni fog: és minden más szempontból is annál kedvezőbb hatással lesz az egész amerikai népre. Egy ország területe, legyen az nagy, vagy kicsi, jelentős mértékben meghatározza a nemzet karakterét. Jelzi erőforrásait, lakossága méreteit, fizikai erejét. Röviden, jelzi a különbséget nagy és kisebb hatalom között.” Bár a fiatal nemzet vezetői elkötelezett hívei maradtak azoknak az elveknek, amelyek az ország jellegzetességét adták, hellyel-közzel éltek az európai hatalmi politika eszközeivel. Az európai hatalmak számtalan háborút vívtak, hogy megakadályozzák a potenciálisan erős hatalmak felemelkedését. Amerika ereje és távolsága olyan magabiztossággal egyesült, hogy minden kihívást leküzdhetőnek tartott, miután az adott helyzet előállt. Az életben maradás sokkal kisebb esélyével rendelkező európai nemzetek koalíciókkal védekeztek a változás lehetősége ellen; Amerika elég messze volt ahhoz, hogy a változás megtörténése esetén fejthesse ki ellenállását.
George Washington ilyen geopolitikai megfontolásból hívta fel a figyelmet a „tartós” szövetségek veszélyére, bármely okból köttessenek is. Szerinte, oktalanság lenne
„mesterséges elkötelezettségekkel beleártakozni [Európa] szokványos politikai bonyodalmaiba, baráti és ellenséges érzelmeinek szokványos kombinációiba és ütközéseibe. Helyzetünk tárgyilagos és távoli jellege ösztönzi, és követni engedi más utak választását.”
Az új nemzet Washington tanácsát nem a geopolitikai helyzet gyakorlatias felmérésének, hanem erkölcsi alapelvnek tekintette. Amerika, a szabadság elvének letéteményese, magától értetődően az isteni gondviselés jelének tulajdonította az óceánok meglétéből adódó védett helyzetét, és felsőbbrendű erkölcsi éleslátásával magyarázta azokat a lépéseit, amelyek az ország, más nemzetekhez képest biztonságosabb helyzetéből adódtak.
A korai köztársaság külpolitikáját az a meggyőződés hatotta át, hogy az Európában állandóan dúló háborúk a cinikus kormányzás következményei. Míg az európai vezetők arra az elgondolásra alapozták nemzetközi kapcsolatrendszerüket, hogy az önző érdekek ütköztetéséből alakítsák ki az összhangot, addig amerikai kollégáik szeme előtt olyan világ képe lebegett, amelyben az államok nem bizalmatlan vetélytársai, hanem együttműködő partnerei egymásnak. Amerika vezetői visszautasították azt az európai nézetet, mely szerint az államok erkölcse és a magánerkölcs más elbírálás alá esik. Jefferson szerint,
„egyetlen erkölcsi rend vonatkozik az egyénre és a népekre – a hála, a kötelezettségek minden körülmények közti betartása, a nyíltság és a nagyvonalúság, hosszú távon a közös érdek előmozdítása.”
Az Amerika hangjából – a külföldi fül számára néha oly bántóan – csengő erényesség valójában azt tükrözi, hogy Amerika nem pusztán az óhazához fűződő törvényes kötelékeket akarta szétszakítani, hanem az európai berendezkedést és értékrendet is megtagadta. Amerika az európai háborúk gyakoriságát a szabadság és az emberi méltóság alapelveit megtagadó kormányzati intézményrendszer befolyásának számlájára írta. „Mivel a háború a régi rend kormányzásának eszköze – írta Thomas Paine –, a népek egymás iránti gyűlölködését kormányzatuk politikája ültette a szívükbe, hogy ezzel életben tartsa a rendszer szellemét… Egyik ember nem ellensége a másiknak, csak az álnok kormányzat eszközeként válhat azzá.”
Az amerikai gondolkodásnak mindmáig sarkalatos pontja maradt, hogy a béke legfőképp a fejlett demokratikus intézményrendszer záloga. Az elfogadott amerikai hagyomány kitart amellett, hogy demokráciák nem háborúskodnak egymással. Alexander Hamilton azonban kétségbe vonta azt a tételt, hogy a köztársaságok, lényegüket tekintve, békésebbek a kormányzás más fajtáinál:
jellegű. Mégis ugyanolyan gyakran álltak hódító vagy honvédő háborúban, mint a kor más, szomszédos monarchiája. …Britannia kormányában a nép képviselői részt vesznek a nemzeti törvényhozásban. Régóta a kereskedelem jelenti az ország fő tevékenységét. Mégis, kevés nemzet viselt annyi háborút, mint ők…”
Hamilton azonban a csekély kisebbséghez tartozott. Amerika vezetőinek túlnyomó többsége, akkor is azt gondolta, s ma is meg van győződve arról, hogy Amerikára az a különleges felelősség hárul, hogy értékrendjének terjesztésével hozzájáruljon a világbékéhez. Akkor is, most is, csak a módszerek kérdése képezi vita tárgyát. Vajon Amerika állítsa külpolitikájának homlokterébe a szabad intézményrendszerek elterjesztésében vállalt aktív szerepet? Vagy csak bízzon a példamutatás hatékonyságában?
A köztársaság korai időszakában az a nézet járta, hogy a születőben lévő amerikai nemzet akkor szolgálja legjobban a demokrácia ügyét, ha az ezzel járó erényeket otthon gyakorolja. Thomas Jefferson szavaival Amerikában „az igazság biztos talaján álló köztársasági kormány” a világ összes népének „élő példaképe és emlékműve” lesz. Egy évvel később Jefferson visszatért ahhoz az elgondoláshoz, hogy Amerika „az emberiség javát szolgálja”:
„…a másoktól megtagadott, de nekünk megadott körülmények azt a kötelezettséget rótták ránk, hogy megbizonyosodjunk, milyen mértékű szabadságot és autonómiát hagyhat a társadalom az egyén boldogulásának.”
Az ország vezetői olyan nagy súlyt fektettek az amerikai magatartásforma erkölcsi megalapozottságára és Amerika szabadságot jelképező szerepének fontosságára, hogy elvetették az európai diplomácia következő alapigazságait: a hatalmi egyensúly a végső összhangot az önző érdekek ütköztetéséből alakítja ki, és a biztonsági szempontok a polgári jogoknál előbbre valók; más szóval, az állam céljai szentesítik az eszközt.
Ezeket az előzmény nélküli elképzeléseket egy olyan ország fogalmazta meg, amely a XIX. század folyamán végig virágzott, működőképes intézményrendszere volt, és szilárd értékrendet vallott. Amerika sohasem szembesült a magasröptű elvek és a túlélés kényszerpályái közt feszülő ellentéttel. Az erkölcsi elvek hangoztatása nemzetközi vitás kérdések megoldásaként idővel furcsa kettősséget és jellegzetesen amerikai meghasonlást eredményezett. Ha az amerikaiak kötelezve érzik magukat, hogy külpolitikájukat a magánélet erkölcsi szintjén folytassák, hogyan értelmezhető a biztonság, egyáltalán, jelentheti-e ez azt, hogy a túlélés alárendelt szerepet játszik az erkölccsel szemben? Vagy Amerikának a szabad intézményrendszerrel szembeni elkötelezettsége automatikusan az erkölcsösség színében tüntetheti-e fel még a látszólag legönösebb cselekedeteket is? És ha ez így van, mennyiben különbözik ez a raison d’état európai elvétől, amely kimondja, hogy az állam ténykedését egyedül a sikeresség igazolja?
Robert Tucker és David Hendrickson professzorok kiválóan elemezték az amerikai gondolkodásmód ezen ambivalenciáját:
„A jeffersoni államvezetés nagy dilemmája abban állt, hogy kétségtelenül visszautasította azokat az eszközöket, amelyekre az államok biztonságuk megőrzése és becsvágyaik kielégítése miatt végszükség esetén hagyatkoztak, ugyanakkor vonakodott nem elismerni az ilyen eszközökhöz vezető becsvágyak létezését. Más szóval, azt kívánta, hogy Amerika kétfelől is jól járjon – élvezhesse a hatalom gyümölcseit, anélkül, hogy áldozatul esnék a hatalomgyakorlás természetes velejárójának.”
Egészen napjainkig e két nézet közti ingadozás jelenti az amerikai külpolitika egyik fontos motívumát. 1820-ra az Egyesült Államoknak sikerült kibékítenie ezt a két nézetet, és a második világháború végéig mindkét szempontból hasznot húzott. Tovább ostorozta az óceán túloldalán folyó hatalmi erőegyensúly politikájának kifogásolható eredményeit, míg saját észak-amerikai terjeszkedését „nyilvánvaló elhivatottság” címen kezelte.
A századfordulóig az amerikai külpolitika valójában igen egyszerű volt: megfelelni az ország nyilvánvaló elhivatottságának, s közben tartózkodni a tengerentúl ügyeitől. Amerika lelkesen üdvözölt minden demokratikus kormányt, de tevőlegesen egyik mellett sem kötelezte el magát. John Quincy Adams külügyminiszter 1821-ben így foglalta össze ezt az állásfoglalást:
„Bárhol, ahol a szabadság és a függetlenség zászlaja kibomlott vagy ki fog bomlani, Amerika lélekben ott lesz, oda küldi áldását és imáit. De nem lép külhoni talajra, hogy szörnyekkel vívjon meg. Amerika mindenki szabadságának és függetlenségének pártfogója. De csak a saját
szabadságának és függetlenségének bajnoka és védelmezője.”
Az ilyen önmegtartóztató amerikai külpolitika ellenpólusát egy másik elhatározás jelentette, amely Európa hatalmi politikáját teljesen száműzni akarta a nyugati féltekéről, még néhány európai diplomáciai módszer alkalmazása árán is. Ezt az elvet vallotta a Monroe-doktrína, amelyet akkor fogalmaztak meg, amikor a Szent Szövetség (fontosabb szövetségesei: Poroszország, Oroszország és Ausztria) megkísérelte az 1820-as évek spanyol forradalmát elfojtani. A Szent Szövetséget Nagy-Britannia sem kívánta támogatni, mert elvileg helytelenítette a belügyekbe való beavatkozást a nyugati féltekén.
George Canning brit külügyminiszter együttműködést ajánlott az Egyesült Államoknak, nehogy a Szent Szövetség megkaparinthassa Spanyolország gyarmatait az amerikai kontinensen. Biztos akart lenni abban, hogy – bármi történjék is Spanyolországban – Latin-Amerika egyik európai hatalom befolyása alá se kerüljön. Gyarmatok nélkül Spanyolország nem nagy préda, érvelt Canning, s ez talán lelohasztja, vagy elhanyagolhatóvá teszi az intervenciós szándékot.
John Quincy Adams átlátta a brit elgondolást, de nem bízott az angolok szándékaiban. Amerika emlékezetében Washington 1812-es brit megszállása élénkebben élt annál, semhogy az egykori anyaország mellé álljon. Adams arra buzdította Monroe elnököt, hogy egyoldalú határozattal utasítsa vissza az amerikai kontinens európai gyarmati függőségét.
Az 1823-ban bejelentett Monroe-doktrína az óceánt vizesárokká változtatta, amely az Egyesült Államokat elválasztja Európától. Mindaddig az amerikai külpolitika vezérelve abban állt, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik Európa hatalmi harcaiba. A Monroe-doktrína tovább lépett, s nyilvánvalóvá tette, hogy Európa se avatkozzon az amerikai ügyekbe. Monroe pedig igen tág körben – az egész nyugati földrész vonatkozásában – értelmezte Amerika ügyeit.
A Monroe-doktrína azonban nemcsak elvi állásfoglalásokra szorítkozott. Vakmerően figyelmeztette az európai hatalmakat, hogy a fiatal amerikai nemzet háborúban fogja megvédeni a nyugati földrész sérthetetlenségét. Bejelentette, hogy Európa bármilyen hatalmi törekvését, amely „e félteke bármely részére irányul, békénket és biztonságunkat veszélyeztető tényezőként” fogja kezelni.
Végezetül Monroe elnök, nem olyan ékesszólóan, de világosabban, mint két évvel korábban külügyminisztere tette, megtagadott minden európai viszályba való beavatkozást: „Az európai hatalmak háborúiban, amelyeket saját ügyeikben folytatnak, sohasem vettünk részt, s az ilyesmi nem is egyeztethető össze politikánkkal.”
Amerika ugyanazzal a húzással fordított hátat Európának, amellyel saját magának szabad terjeszkedési lehetőséget biztosított a nyugati földrészen. A Monroe-doktrína Amerika számára olyan politikát tett lehetővé, amely kielégítette volna bármely európai király vágyálmát – kereskedelmi terjeszkedést, befolyásának növelését és területek bekebelezését – röviden, nagyhatalommá válhatott anélkül, hogy hatalmi politikát folytatna. Amerika terjeszkedési vágya sohasem került összeütközésbe azzal a hitével, hogy az európai országokhoz képest szeplőtelenebb és nemesebb elveket vall. Mivel saját terjeszkedését nem minősítette külpolitikának, az Egyesült Államok nyugodt lelkiismerettel érvényesítette hatalmát az indiánokkal és Mexikóval szemben, vagy akár Texasban. Egyszóval, az Egyesült Államok külpolitikája abban állt, hogy nincs külpolitikája.
Mint Napóleon Louisiana megvásárlásakor, Canning is nyugodtan elmondhatta, hogy az Újvilágot csak azért hívta életre, hogy a régit megzabolázza. Nagy-Britannia jelezte ugyanis, hogy a Monroe-doktrínának a Királyi Hadiflottával kíván érvényt szerezni. De Amerika csak azért akarta az európai hatalmi erőegyensúly politikáját megzabolázni, hogy a Szent Szövetséget távol tartsa a nyugati féltekétől. A továbbiakban az európai hatalmak nélküle kellett hogy fenntartsák az egyensúlyi állapotot.
A század hátralevő részében az amerikai külpolitika arra összpontosult, hogy a Monroe-doktrína értelmezési körét kiszélesítse. 1823-ban a Monroe-doktrína figyelmeztette Európát, hogy tartsa távol magát a nyugati féltekétől. Az értelmezés fokozatos kibővítése következtében száz évvel később már Amerika hegemóniáját volt hivatva igazolni a nyugati féltekén. 1845-ben Polk elnök azért tartotta szükséges lépésnek Texasnak az Egyesült Államokhoz való csatolását, nehogy a független állam „egy nálánál befolyásosabb nemzettel lépjen szövetségre vagy annak befolyása alá kerüljön,” s ezzel veszélyeztesse Amerika biztonságát. Más szóval, a Monroe-doktrína már nem pusztán a fennálló vészhelyzetekben, hanem a veszély nyilvánvaló lehetősége esetén is igazolást jelentett az amerikai beavatkozás mellett, s így nem sokban különbözött Európa hatalmi erőegyensúly-politikájától.
A polgárháború rövid időre elterelte Amerika figyelmét a területi terjeszkedésről. Washington elsődleges külpolitikai érdekeltsége arra irányult, hogy visszatartsa az európai nemzeteket a déli államok szövetségének elismerésétől, nehogy több állam jöhessen létre Észak-Amerikában, s ezzel együtt az európai diplomácia hatalmi erőegyensúly-politikája. De Alaszka 1868-as megvásárlásakor Andrew Johnson elnök újra a régi
álláspontról érvelt a Monroe-doktrínával igazolt területi terjeszkedés mellett:
„Mind ez ideig gátat vetett az Egyesült Államok növekedésének és csorbította befolyását, hogy az ottani társadalmak a külföld birtokát képezték, és külföld ellenőrzése alatt álltak. A tartós forrongás és az anarchia ugyanilyen kártékony lenne a térségben.”
Eközben az amerikai kontinens területi bekebelezésénél sokkal lényegesebb változás ment végbe, s ez jóformán elkerülte az úgynevezett nagyhatalmak figyelmét. Az Egyesült Államok a világ legerősebb hatalmává vált, s közben ugyanannak a klubnak az ajtaján kopogtatott, amelybe ők is tartoztak. 1885-re az Egyesült Államok ipari termelésének volumene megelőzte Nagy-Britanniának, a kor első ipari nagyhatalmának mutatóit. A századfordulóra az Egyesült Államok energiafogyasztása túlszárnyalta Németországét, Franciaországét, az Osztrák-Magyar Monarchiáét, Oroszországét, Japánét és Olaszországét együttvéve. A polgárháború és a századforduló között a széntermelés 800 %-kal, az sínacélgyártás 523 %-kal, a lefektetett vasútvonalak hosszúsága 576 %-kal, a búzatermelés 256 %-kal nőtt. Az emigráció révén a lakosság száma a kétszeresére duzzadt. És a fejlődés mértéke egyre gyorsult.
Egyetlen nemzet sem élt át ilyen mérvű fejlődést anélkül, hogy ne akart volna világméretű befolyást kovácsolni belőle. Az amerikai vezetők is kísértésbe estek. Andrew Johnson elnök külügyminisztere, Seward olyan birodalomról álmodott, amely magában foglalja Kanadát, Mexikó jelentős részét és mélyen benyúlik a Csendes-óceán területére. A Grant-kormány a Dominikai Köztársaságot akarta annektálni, és Kuba megszerzését latolgatta. Ezek olyan kezdeményezések voltak, amelyeket a kor európai vezetői, egy Disraeli vagy egy Bismarck megértett és helyeselt volna.
De az amerikai szenátus továbbra is a belügyeket részesítette előnyben, és ellenállt minden terjeszkedési törekvésnek. Nem emelte a (25 000 fős) hadsereg létszámát, és gyenge hadiflottát tartott. 1890-ig az amerikai hadsereg Bulgária után, a tizennegyedik helyet foglalta el a világ rangsorában, és a hadiflotta Olaszországénál gyengébb volt, noha Amerika ipara tizenháromszor erősebb volt Olaszország iparánál. Amerika nem vett részt nemzetközi tárgyalásokon, és másodrendű hatalomként kezelték. 1880-ban, amikor Törökország csökkentette diplomáciai testületét, visszavonta nagykövetségét Svédországból, Belgiumból, Hollandiából és az Egyesült Államokból. Ekkor történt, hogy egy Madridban szolgáló német diplomata felajánlotta, hogy lemond fizetése egy részéről, csak ne helyezzék Washingtonba.
De a polgárháború utáni Amerika olyan hatalmi pozícióba került, ami miatt nem tudott mindvégig ellenállni a kísértésnek, hogy ezt a hatalmat ne kamatoztassa a nemzetközi porondon. Az 1880-as évek végén Amerika hozzálátott a hadiflotta fejlesztéséhez, amely egészen 1880-ig gyengébb volt Chile, Brazília vagy Argentína flottájánál. 1889-re Benjamin Tracy haditengerészeti miniszter már csatahajókért lobbizott és igyekezetéhez a haditengerészet kortárs történésze, Alfred Thayer Mahan szolgáltatta az okfejtést.
Bár a Brit Királyi Flotta megvédte Amerikát az európai hatalmak kalózkodása ellen, az amerikai vezetők mégsem tudták Nagy-Britanniában a haza védelmezőjét látni. A XIX. században mindvégig Nagy-Britanniát tekintették az amerikai érdekek fő ellenlábasának, amelynek legveszélyesebb stratégiai eszköze a Királyi Flotta volt. Nem csoda, hogy Amerika, mikor hozzáfogott, hogy izmait megacélozza, legelőször Nagy-Britannia befolyása alól akarta kivonni a nyugati féltekét, s a Monroe-doktrínára hivatkozott, amelynek bevezetését éppen Nagy-Britannia támogatta olyan hathatósan.
Az Egyesült Államok nem kerülgette a forró kását. 1895-ben Richard Olney külügyminiszter a Monroe-doktrínára hivatkozva figyelmeztette Nagy-Britanniát az egyenlőtlen erőviszonyokra. „Ma – írta – az Egyesült Államok gyakorlatilag egyeduralkodó ezen a kontinensen, és a szava törvénynek számít a reá tartozó kérdésekben. – Amerika kimeríthetetlen erőforrásai és elszigetelt helyzete a térség urává és gyakorlatilag sebezhetetlenné teszik, bármely vagy minden más hatalommal szemben.” Amerika hatalmi politizálásról való lemondása nem vonatkozott a nyugati féltekére. 1902-re Nagy-Britannia belátta, hogy nem pályázhat kulcsszerepre Közép-Amerikában.
Az Egyesült Államok mint a nyugati földrész legelső hatalma, a tágabb nemzetközi porondon is megjelent. Amerika szinte akarata ellenére nőtte ki magát nagyhatalommá. Az egész kontinenst átfogó terjeszkedés megalapozta uralmát a kontinens partjai felett, miközben váltig ragaszkodott ahhoz, hogy nem kíván élni a nagyhatalmi külpolitika eszközeivel. A folyamat végén Amerika rádöbbent, hogy olyan hatalmat birtokol, amely fontos nemzetközi tényezővé teszi, függetlenül attól, hogy ez ínyére van-e, vagy sem. Az ország vezetői tovább hangoztathatták, hogy külpolitikai téren Amerika az emberiség „jelzőtűzének” szerepét kívánja betölteni, de néhányan közülük kétségkívül ráébredtek arra a hatalomra, amely feljogosította Amerikát, hogy beleszóljon a világ aktuális kérdéseibe, és részt vállaljon a nemzetközi kapcsolatrendszerből, anélkül, hogy megvárná, míg az egész emberiség a demokrácia útjára lép.
Ezt az érvrendszert Theodore Rooseveltnél erőteljesebben senki sem fogalmazta meg. Ő volt az első elnök, aki szerint Amerika köteles világviszonylatban is éreztetni befolyását, és jól felfogott nemzeti érdekből beilleszkedni a világrendbe. Mint elődei, Roosevelt is szilárdan hitt abban, hogy Amerika jótékony szerepet tölt be a világban. De velük ellentétben Roosevelt szerint Amerikának léteztek igazi külpolitikai érdekei, amelyek jóval fontosabbak voltak, mint a kívülállásból származó előnyök. Roosevelt abból a tételből indult ki, hogy az Egyesült Államok nem a megtestesült erény, hanem éppen olyan hatalom, mint a többi. Ha érdekei ütköznek más országok érdekeivel, Amerikának jogában áll erővel érvényesíteni akaratát.
Roosevelt első lépésként a Monroe-doktrínának olyan intervencionalista értelmezést adott, amely megfelelt a korszak más imperialista doktrínáinak. Egy általa „Függelék”-nek nevezett kiegészítést csatolt a Monroe-doktrínához, amely 1904. december 4-én „néhány civilizált nemzet” általános intervenciós jogáról rendelkezett, amellyel a nyugati féltekén egyedül az Egyesült Államok élhetett: „az Egyesült Államok a nyugati féltekén a Monroe-doktrína értelmében rákényszerülhet, bármennyire vonakodva is, hogy kirívó bűntettek vagy a teljes tehetetlenség esetén nemzetközi rendőri hatalmat gyakoroljon.”
Roosevelt nem csak a levegőbe beszélt. 1902-ben Amerika arra kényszerítette Haitit, hogy rendezze adósságait az európai bankoknál. 1903-ban nyílt felkeléssé szította a panamai villongásokat. Amerika segítségével a helyi lakosságnak sikerült kiharcolnia függetlenségét Kolumbiától, de csak azután, hogy az Egyesült Államok amerikai fennhatóság alá vonta a Csatorna-övezetet, a majdani Panama-csatorna partjain. 1905-ben az Egyesült Államok pénzügyi protektorátusa alá helyezte a Dominikai Köztársaságot. 1906-ban amerikai csapatok szállták meg Kubát.
Roosevelt szerint ez az erőfitogtató diplomáciája a nyugati féltekén Amerika új világméretű szerepéhez tartozott. A két óceán már kevésnek bizonyult, hogy Amerikát elszigetelje a világ többi részétől. Az Egyesült Államoknak szerepet kellett vállalnia a nemzetközi színpadon. Maga Roosevelt mondta a kongresszushoz intézett 1902-es beszédében: „A nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatok fokozódó egymásra utaltsága és összetettsége egyre sürgetőbben hárítja a világ minden civilizált és rendszerető hatalmára, hogy ragaszkodjék a világrend megfelelő felügyeletéhez.”
Amerika nemzetközi kapcsolatairól alkotott felfogásával Roosevelt egyedülálló történelmi helyet vívott ki magának. Kívüle egyetlen elnök sem határozta meg Amerika világban elfoglalt szerepét ilyen teljes mértékben a nemzeti érdek szempontjából, vagy azonosította a nemzeti érdeket ilyen teljeskörűen a hatalmi erőegyensúllyal. Roosevelt osztotta honfitársai véleményét, hogy Amerika a világ utolsó reménysége. De legtöbbjükkel ellentétben ő nem hitte, hogy Amerika pusztán a polgári erények gyakorlásával megőrizheti a békét vagy beteljesítheti rendeltetését. Rooseveltnek a világrend természetéről alkotott felfogása sokkal közelebb állt Palmerstonhoz vagy Disraelihez, mint Thomas Jeffersonhoz.
Egy nagy elnöknek a nevelő szerepét is be kell töltenie, hogy hidat verhessen a nép jövője és tapasztalatai közötti szakadék felett. Roosevelt különlegesen szigorú leckét adott népének, amely abban a hitben nőtt fel, hogy a nemzetek közti béke normális állapot, hogy a magán- és a közerkölcs közt nincs különbség, és hogy Amerika biztonságos elszigeteltséget élvez a világ többi részét érintő megrázkódtatásokkal szemben. Roosevelt megcáfolta mindezeket a feltevéseket. Számára a nemzetközi élet harcokat jelentett; és Darwinnak a rátermettebb faj küzdelemben kivívott életben maradásáról szóló elméletét jobb történelmi vezérelvnek tartotta, mint a magánerkölcsöt. Roosevelt azt tartotta, hogy a szelídek csak akkor öröklik a földet, ha erősek is. Amerika Roosevelt számára nem az ügyet jelentette, hanem nagyhatalom volt – potenciálisan a legnagyobb. Azt remélte, hogy ő lesz az az elnök, aki a nemzetet a világ színpadára állítja, s ahogyan Nagy-Britannia rányomta bélyegét a XIX. századra, úgy fogja Amerika kialakítani a XX. század képét – hatalmas erejű országként, amely magára vállalta, hogy mértéktartással és bölcsességgel munkálkodjék a stabilitás, a béke és a haladás ügyén.
Roosevelt türelmetlen volt az amerikai külpolitikára jellemző jámbor gondolkodásmóddal szemben. A nemzetközi jogrend hatékonyságát kétségbe vonta. Amit egy nemzet saját erejéből nem tud megvédeni, azt a nemzetközi együttműködés sem tudja oltalmába venni. Visszautasította a leszerelést, amely a nemzetközi közvéleményt akkoriban foglalkoztatta:
„Mivel olyan nemzetközi hatalom felállítására még nincs esély… amely hatékonyan megakadályozhatja a jogsértést, ilyen körülmények között ostobaság és bűn volna megfosztani egy nagy és szabad nemzetet jogai megvédésének és kivételes esetben, a mások jogaiért való kiállásnak hatalmától. Semmi sem szülne több igaztalanságot annál … mint ha a szabad és felvilágosult népek … szándékosan lemondva hatalmukról, átengednék a teret a felfegyverzett despotikus és barbár erőknek.”
Roosevelt még maróbban fogalmazott, amikor a világméretű kormányzás került szóba:
„A Wilson-Bryan álláspontot, amely hitelt ad fantázia szülte béke-egyezményeknek, lehetetlen ígéreteknek és a hatékony erő hátterét nélkülöző mindenféle irománynak, elképesztőnek tartom. Egy nemzet és a világ számára mérhetetlenül üdvösebb, ami külpolitikáját illeti, ha Nagy Frigyes és Bismarck nyomdokába lép, mint ha a Wilson-Bryan-féle nézet válik nemzetünk tartós álláspontjává… Az erőt nélkülöző langymeleg erényeskedés legalább olyan rossz, de még kártékonyabb is, mint a tisztességtől megfosztott erő.”
Roosevelt szerint az erő által szabályozott világban a dolgok természetes rendje az „érdekszférák” alapján működik, amelyek lehetővé teszik egyes hatalmak nagyobb régiók feletti döntő befolyását, amilyen például az Egyesült Államoké a nyugati féltekén, vagy Nagy-Britanniáé az indiai szubkontinensen. 1908-ban Roosevelt belenyugodott Korea japán megszállásába, mert az ő elgondolása szerint, a japán-koreai kapcsolatot a két ország egymáshoz viszonyított ereje, nem pedig egyezményes intézkedések és a nemzetközi jog döntheti el:
„Korea teljes mértékben megilleti Japánt. Igaz ugyan, Korea függetlenségét ünnepélyesen szerződésbe foglalták. De Korea még ahhoz is gyenge volt, hogy ezt a szerződést kiharcolja, annak feltevése pedig szóba sem jöhetett, hogy más nemzet… megtegye Koreának azt, amit maga teljességgel képtelen volt megtenni saját magának.”
Nem csoda, hogy Roosevelt, aki ennyire átvette az európai stílust, olyan kifinomult módon közelítette meg a világméretű hatalmi erőegyensúly kérdését, hogy abban Amerika egyetlen elnöke sem érte el, egyedül Richard Nixon jutott hozzá a legközelebb. Roosevelt eleinte nem látta szükségesnek, hogy Európa hatalmi erőegyensúly-politikájának részleteibe beavatkozzon, mert azt többé-kevésbé önszabályozónak tartotta. De nem hagyott kétséget afelől, hogy ha ítéletében csalatkozik, arra fogja buzdítani Amerikát, hogy az egyensúlyi helyzet visszaállításából vegye ki a részét. Roosevelt fokozatosan ráébredt, hogy Németország veszélyeztetheti az európai egyensúlyt, ezért azonosítani kezdte Amerika, illetve Nagy-Britannia és Franciaország nemzeti érdekeit.
Ezt 1906-ban nyilvánította ki az algecirasi konferencián, amely Marokkó sorsát volt hivatott rendezni. Németország a „nyitott kapu” mellett kardoskodott, hogy megakadályozza a francia túlsúlyt, és abban a hitben, hogy Amerikának jelentős kereskedelmi érdekei fűződnek a térséghez, indítványozta az amerikai részvételt. Végül Amerikát olaszországi nagykövete képviselte Marokkóban, de szereplése csalódást okozott a németeknek. Roosevelt alárendelte Amerika – valójában nem túl jelentős – kereskedelmi érdekeit geopolitikai álláspontjának, amely Henry Cabot Lodge-nak a marokkói válság tetőzése idején Roosevelthez intézett levelében fogalmazódik meg: „Franciaországnak – írja – mellettünk és Anglia mellett lenne a helye – a mi övezetünkben és a mi együttesünkben. Ezt diktálja a józan gazdasági és politikai megfontolás.
Míg Roosevelt Európa legnagyobb veszélyforrásának Németországot tartotta, Ázsiában az orosz aspirációk nyugtalanították, és ezért Oroszország fő ellenlábasát, Japánt részesítette előnyben. „Nincs Oroszországon kívül más nemzet, amelytől az elkövetkező évek sorsa jobban függene” – mondta Roosevelt. – 1904-ben Japán egy Nagy-Britanniával kötött szövetség védelmében megtámadta Oroszországot. Noha Roosevelt bejelentette Amerika semlegességét, Japánnal szimpatizált. Az orosz győzelem – érvelt – „a civilizációra mért csapás lenne.” Lelkesedett, amikor Japán szétverte az orosz flottát: „A japán győzelem kimondhatatlan elégedettséggel töltött el. Japán a mi játszmánkat játssza.”
Előnyösebbnek tartotta, ha Oroszország helyzete csak meggyengül, de az ország továbbra is a hatalmi erőegyensúly tényezője marad – mivel a hatalmi erőegyensúly diplomáciájának elvei szerint Oroszország elvérzése Japánt ugyanolyan veszélyessé tenné, mint amilyen veszélyt az oroszok addig jelentettek. Roosevelt átlátta, hogy Amerikának legjobban az a végkifejlet felelne meg, amelyben „Oroszország és Japán szembenállása megmaradna, s így egymással szemben mérséklő szerepet játszanának.”
Roosevelt inkább a geopolitikai valóság, semmint az emelkedett altruizmus talaján állt, amikor a háborúban álló országoknak azt javasolta, hogy egy békeszerződés kidolgozásához küldjenek tárgyaló feleket saját, Oyster Bay-i otthonába. A megállapodás, amelyre végül a New Hampshire-i Portsmouth-ban került sor, megszorításokat alkalmazott a japán győzelemmel szemben, és fenntartotta az erőegyensúlyt a Távol-Keleten. Roosevelt, elsőként az amerikaiak közül, Nobel Béke-díjat kapott, amiért elősegítette a hatalmi erőegyensúly és az érdekszférák alapelvén nyugvó megállapodást, bár utóda, Wilson szerint ez egyáltalán nem számítana amerikai érdemnek.
1914-ben Roosevelt még viszonylag szenvtelen nézeteket vallott, amikor Németország lerohanta Belgiumot és Luxemburgot, bár ez botrányos megsértését jelentette a két ország semlegességét biztosító
