A nők felszabadítási mozgalma előtti maszkulinitásirodalom nyíltan ellenséges volt a homoszexualitással, még a legjobb esetben is óvatosan közelített a témához. Mindarról, ami nőfelszabadítás utáni téma, elmondható, hogy egyben melegfelszabadítás utáni téma is. A melegaktivisták voltak az első kortárs férficsoport, akik a
hegemón maszkulinitás problémájával a klinikai kontextuson kívül foglalkoztak. Ők alkották a férfiak első olyan csoportját, akik a női felszabadítási mozgalom politikai módszereit alkalmazták, és akik a feministák mellé álltak szexuálpolitikai kérdésekben – valójában elsőként érveltek a szexuálpolitika fontossága mellett.
Ahogyan arra korábban kitértünk, az 1970-es évek egyik férfiakról szóló könyve sem tett komoly kísérletet arra, hogy megbirkózzon a melegfelszabadítási mozgalom által felhozott érvekkel, vagy hogy elszámoljon azzal a ténnyel, hogy a fő férfiasságeszmény a heteroszexuális férfiasság. A „férfimozgalmi” publicisták arról a tényről sem írtak soha, hogy rajtuk kívül egy másik férficsoport is tevékenykedik a szexuálpolitika területén; és nem vitatták meg sem módszereiket, sem az általuk fontosnak tartott témákat vagy problémákat. Ennek elég nyilvánvaló oka van. A homoszexualitás elméleti szégyenfolt a szociobiológusok és a szociális tanulás teoretikusai szemében; a „férfimozgalom” számára pedig gyakorlati szégyenfolt. De hogy hogyan úszták meg ezt az elhallgatást, az már más kérdés. Ehhez arra volt szükség, hogy ne csak a melegfelszabadítási mozgalomról, hanem a női felszabadítási mozgalom egyidejű eredményeiről is elfordítsák tekintetüket (Jill Johnston Lesbian
Nation [Leszbikus nemzet] című írása például 1973-ban jelent meg), és a szexualitás elemzésének alapvető
fogalmait is figyelmen kívül hagyják (különösen a biszexualitás elméletét).
A melegmozgalom központi figyelmet szentelt a maszkulinitásnak a szexualitás politikai struktúrájára vonatkozó kritika részeként. Megjegyzendő, ezen a téren a kortárs mozgalom éles váltást képviselt a homoszexuális aktivizmus korábbi formáival. Nagymértékben túllépett a korábbi, a homoszexuális emberek szociális jogaiért indított kampányokon és az ezeket kísérő, a „szexuális kisebbség” iránti tolerancia fokozását célzó próbálkozásokon. Ehelyett a melegfelszabadítás követői támadták a nemek közötti viszonyokat övező pszichológiai felfogást és társadalmi gyakorlatot. Érvelésük egyik prominens témája az volt, hogy ezeken az alapokon próbálják megmagyarázni a homoszexuálisok elnyomásának forrását. A Come Together (Jöjjetek össze) című brit melegfelszabadítási újság 1970-ben deklarálta:
Felismerjük, hogy az a fajta elnyomás, amelyet a meleg emberek elszenvednek, társadalmunk szociális struktúrájának szerves része. A nők és a melegek is áldozatai a szexizmusként ismert kulturális és ideológiai jelenségnek. Ez kultúránkban férfiuralom és heteroszexuális sovinizmus formájában nyilvánul meg.
Az aktivisták úgy érveltek, hogy a homoszexuális embereket súlyosan bünteti az a társadalmi rendszer, amelyik a nőket a férfiaknak való alárendeltségre kényszeríti, és a nemek közötti „természetes” különbségek ideológiáját hirdeti. A homoszexualitás tagadása és a tőle való félelem ennek az ideológiának a szerves részét képezte, mivel az volt az elterjedt nézet, hogy a homoszexuálisok ellentmondanak a férfiak és a nők elfogadott jellemzőinek és a nemek komplementaritásának, amely a családban és a társas élet sok más színterén is intézményesült.
Nem meglepő módon tehát a melegmozgalom különösen kritikus volt a homoszexualitás patológiaként való pszichiátriai meghatározásaival és a homoszexuálisok „meggyógyításának” gondolatával, amely a 20. századi orvostudomány elméleti inkoherenciával és gyakorlati kudarccal jellemezhető jelensége. Az aktivisták azonnal felismerték, hogy az olyan fogalmak, mint a másneműség (gender inversion), 61 milyen átlátszó racionalizálásai az uralkodó férfi-női kapcsolatoknak. A homoszexualitás egész orvosi modellje a heteroszexuális férfiasság/ maszkulinitás és nőiesség/feminitás biológiai (vagy olykor társadalmi-funkcionális) determináltságán alapult. A melegfelszabadítási mozgalom taktikája ezen és sok más területen az uralkodó nemi ideológia dacos megfordítása volt. A homoszexuális identitás megerősítéseképpen a melegfelszabadítási mozgalom követői közül sokan elfogadták magukra nézve a nőiesség vádját, és azt hirdették, hogy az igazi probléma a férfiasság merev társadalmi definícióiban keresendő. A társadalomnak, és nem nekik van szükségük gyógyításra.
Egyesek számára ez a radikális drag 62 -gel való kísérletezéshez vezetett. Egy amerikai aktivista szerint: „Többet lehet tanulni abból, ha az ember női ruhát hord egy napig, mint ha öltönyt hord egy életen át.” A lényeg az
61Kiemelés: a szerk.
62A radikális drag filozófiája visszautasítja a maszkulinitás és feminitás fogalmait, melyek szerinte a dominanciával és alávetettséggel
azonosulnak. Ezáltal például elítéli azokat a meleg férfiakat, akik azért nem viselkednek vagy öltözködnek feminin módon, hogy a heteroszexuális társadalom elfogadja őket. Így ugyanis cinkossá válnak a feminin módon viselkedő meleg férfiak elnyomásában. Ehelyett
volt, hogy ne a sztereotip nőiesség kápráztató imázsát utánozzák (mint Danny La Rue vagy a Les Girls), hanem hogy a nőiesség képzeteit a férfias képzetekkel együtt jelenítsék meg, például női ruhát szakállal. A kimondott cél a nemek összezavarása volt, és ezt úgy hirdették, mint egyrészt a hegemón maszkulinitás követelményei alól való személyes felszabadulás útját, másrészt az elfogadott dzsenderkategóriák felforgatásának módját azáltal, hogy azok társadalmi alapjait közszemlére teszik, ahogyan azt a technikai neve, a genderfuck 63 is jelzi. Nem mondható, hogy a radikális drag a társadalmi változásra irányulóan hatékony stratégia lett volna, de sokkal nagyobb politikai éleslátásról tanúskodott, mint az androgünitás elmélete, amelyet a nemiszerep-elméletek követői jórészt ugyanabban az időszakban kezdtek el népszerűsíteni.
Ahhoz, hogy megértsük a melegjogi mozgalmakra adott politikai válaszokat, észre kell vennünk, hogy a dzsenderdichotómia a homoszexuális férfiakat nemcsak a patriarchális nemi viszonyokon „kívül esőként” képes láttatni, hanem azokon „belül” lévőként is. Az első esetben, ahogyan arra az imént utaltunk, a homoszexuális férfiakat amiatt bünteti a társadalom, mert nem felelnek meg a férfiasság kritériumainak, gyengének, nőiesnek, rosszul alkalmazkodónak stb. titulálják őket. Viszont gyakran a patriarchális nemi viszonyokon „belül” határozták meg őket, akik között „aktív” és „passzív” típusok fordulhatnak elő. A melegaktivisták nagyon kitartóan érveltek amellett, hogy amikor meleg férfiak férj- és feleség-„szerepek” szerint rendezték be kapcsolatukat, ezzel önutálatukat fejezték ki; hiábavaló próbálkozásként arra, hogy kivívják a heteroszexuálisok toleranciáját. Még lényegesebb elemként az aktivisták támadták a nemi „szerepjátékot” és a butch vagy femme kategóriák 64 szerinti önmeghatározást is. Az ellenvetés ezzel szemben nem egyszerűen az volt, hogy ez szexista vagy bizarr módon konformista lenne; ebben az elgondolásban egy gyötrő személyes csapda rejlett a meleg férfiak számára.
Ha egy férfi a femme szereppel azonosulna, megelégedhetne e bármikor is egy butch partnerrel, aki viszonozná szerelmét? Egy „valódi” férfi nem csak a nőket szeretné e? (Ez az a homoszexuális „tragédia”, amelyet Proust és bizonyos mértékig Genet is boncolgatott.) A melegjogi mozgalom válaszképpen arra biztatta a homoszexuális férfiakat, hogy szeressék egymást, és meglehetős kritikával és gúnnyal/cinizmussal viszonyuljanak a heteroszexuális férfiak pózolásához. Ebben az összefüggésben az erős melegidentitás kinyilvánítása – amely magában foglalja a magabiztosságot azt illetően, hogy a meleg férfiak tökéletesen alkalmasak a kölcsönös szexuális örömszerzésre – támadás a heteroszexuális férfiak hatalma ellen.
A melegmozgalom tehát nem csupán a homoszexuális emberekhez szólt. Elterjedt volt az a hozzáállás, főként a mozgalom kezdeti korszakában, hogy „minden hetero férfi a melegfelszabadítási mozgalom célpontja”. A melegaktivisták gyakorta hivatkoztak Freud egyetemes biszexualitásra vonatkozó meggyőződésére, és azt állították, hogy a heteroszexuális férfiak szenvednek elfojtott homoszexuális vágyaik miatt; elutasításuk jeleként folyamatosan bizonyítani kényszerülnek férfiasságukat, ami a nők elnyomását eredményezi.
Bár komoly elméleti problémák fedezhetők fel a korai melegjogi mozgalom érveiben, fontosságuk a mai napig fennáll. Gondolkozzunk el az alábbi különbségen: Quentin Crisp 65 úgy jellemezte a két háború közötti meggyőződését, hogy ha szexuális viszonya lett volna egy férfival, aki iránt vágyat érzett, az tönkretette volna a kapcsolatukat: az a férfi a férfiasságának tökéletlenségét leplezte volna le. Negyven évvel később a melegjogi mozgalom követői szexuális viszonyt folytattak olykor heteroszexuális férfiakkal is, melynek során az utóbbiak elfojtott homoszexualitásukat remélték felszabadítani, és bizonyítani, hogy politikailag a megfelelő oldalon állnak. Mindez csekély, de szembetűnő vonatkozása egy nagyobb folyamatnak, amely során a melegjogi mozgalom tagjai szembeszálltak a hatalommal a dzsenderviszonyok terén; egy olyan folyamatnak, amely során a homoszexuális férfiak ellenálltak, és identitások változására került sor.
inkább olyan megjelenési stratégiákat javasol a melegek számára, amelyek egyértelműen visszautasítják a maszkulin/feminin felosztást, illetve minden implikációját. (A ford.)
63A genderfuck olyan gyakorlat, amely parodizálja vagy eltúlozza a különböző dzsenderspecifikusnak gondolt karakterjegyeket, hogy
ezáltal hívja fel a figyelmet az esetlegességükre, illetve mesterséges megkülönböztetésükre. Ennek kapcsán igyekszik gyakran egymással ellentmondónak tűnő jelenségeket egyszerre bemutatni (például szakállas embert mellel). A genderfuckot szexuális orientációtól függetlenül bárki gyakorolhatja. (A ford.)
64A leszbikus szubkultúrában a butch a férfias szerepet játszó, „férfias vagy fiús karakterű és megjelenésű leszbikus nő megnevezése”, a
femme pedig a nőies szerepet játszó, „feltűnően nőies kinézető leszbikus nő, aki szoknyát hord, nem idegenkedik a magas sarkú cipő, a smink,
a mélyen dekoltált ruhák viselésétől”. (A ford.)
A melegjogi mozgalmi érvek legáltalánosabb jelentősége (amely minden kétséget kizáróan a fő ok, ami miatt a „férfimozgalom” figyelmen kívül hagyta őket) az, hogy kétségbe vonták azokat a feltételezéseket, amelyek alapján a heteroszexualitás a dolgok természetes rendjének tekintendő. A modern hegemón maszkulinitás alapvető eleme például, hogy az egyik nem (a nők) potenciális szexuális tárgyként létezik, amíg a másik nem (a férfiak) szexuális tárgy voltát tagadjuk. Emiatt a nők azok, akik a heteroszexuális férfiak számára szexuális megerősítést biztosítanak, miközben a férfiak szexuális téren és az élet más területein egymás vetélytársai. A melegfelszabadítási mozgalom arra hívta fel a figyelmet, hogy a heteroszexualitás intézményesítését, például a családban, csak meglehetős erőfeszítés árán lehet elérni, és nemcsak a melegeket, de a nőket és a gyerekeket érő tetemes kár árán. A férfiak nők fölött gyakorolt hatalmának központi dimenziója éppen ezért a heteroszexualitás jelenlegi elrendezésében található.
A melegmozgalom elméleti tevékenységében – a „nemi szerep” szakirodalmával és a „férfimozgalom” írásaival összehasonlítva – egy sokkal világosabb elképzelés tükröződött a férfiak nők feletti hatalmáról, és ennek közvetlen hatása volt a férfiak közötti hatalmi hierarchiával kapcsolatos meglátásokra. Pleck egyike volt azon kevés, a melegjogi mozgalmon kívül eső szerzőnek, aki megfigyelte, hogy a homoszexuális/heteroszexuális dichotómia központi jelképként szerepel a maszkulinitás teljes spektrumában. A hatalomnélküliség bármilyen megnyilvánulásához vagy a férfiak közötti versengés visszautasításához könnyen a homoszexualitás képzete társul.
Ami ebből az érvelésből nyilvánvalóvá válik, az a hegemón maszkulinitás rendkívül fontos fogalma, nem mint az „egyedüli férfiszerep”, hanem mint a férfiasság egy bizonyos változata, melyhez viszonyítva mások – köztük fiatal, nőies, valamint homoszexuális férfiak – alárendelt helyzetben vannak. A férfiak bizonyos csoportjai, és nem általánosságban a férfiak azok, akik a patriarchális nemi viszonyokon belül elnyomottak, és akiknek a helyzete különböző módokon viszonyul a nők férfiakkal szembeni alárendeltségének általános logikájához. A homoszexualitás figyelembevétele tehát a maszkulinitás mint a társadalmi viszonyok bizonyos struktúrája dinamikus felfogásához vezet el.
A melegfelszabadítási mozgalom érvei tovább erősítik a maszkulinitás dinamikus megközelítését azáltal, hogy néhány fontos meglátással szolgálnak a dzsenderviszonyok történeti jellegéről. A homoszexualitás történelmileg specifikus jelenség, és az a tény, hogy társadalmi szempontból szervezett, rögtön világossá válik, amint különbséget teszünk homoszexuális viselkedés és homoszexuális identitás között. Amíg valamiféle homoszexuális viselkedés egyetemesnek mondható, mindez nem jár automatikusan együtt olyan emberek meglétével, akik „homoszexuálisnak” vallják magukat, vagy akiket nyilvánosan annak titulálnak. Valójában az utóbbi elég szokatlan ahhoz, hogy történeti magyarázatra szoruljon. Jeffrey Weeks és mások úgy érveltek, hogy Nyugat- Európában nem alakult ki a férfi-homoszexualitás jellegzetesen modern jelentése és társadalmi szervezettsége a 19. század végéig. Ebben az időszakban új orvosi kategóriák jelentek meg, melyek eredményeképp 1870-ben Westphal német pszichiáter a homoszexualitást betegségnek nyilvánította. Új jogi előírások is megjelentek, így a század végére Nagy-Britanniában minden férfi homoszexuális viselkedés jogi szankciókkal volt sújtható (így vált Oscar Wilde az új törvények egyik első áldozatává). Az ehhez hasonló orvosi és jogi diskurzusok azt az új felfogást támogatták, amely szerint a homoszexuális sajátos személyiségtípus, ellentétben az azt megelőzően elterjedt felfogással, ami szerint a homoszexualitás csupán lappangó lehetőség, a minden férfira jellemző kéjvágyó természet része – vagy adott esetben rejtett lehetőség a kozmoszban fellépő zűrzavarra. Ennek megfelelően az azonos nemű kapcsolatokat előnybe helyező férfiaknak a korábbinál több okuk volt arra, hogy magukat különállónak és eltérőnek gondolják; és az adott időszak homoszexuális szubkultúrája az olyan városokban, mint London, felismerhetően modern formát öltött.
Ezek a fejlemények egyelőre teljesebb magyarázatot kívánnak. Ugyanakkor mindenképpen rámutatnak a dzsenderviszonyok egy fontos változására. Egyértelmű, hogy a homoszexualitás korai orvosi kategorizálásai a
másneműség gondolatán alapultak; és ami a korai homoszexuális szubkultúrákról ismert (például a londoni Molly-
házakról 66 a 17. század végétől kezdve), abból úgy tűnik, hogy ezeket nagymértékű nőiesség jellemezte, valamint az, amit ma „transzvesztizmus”-ként ismerünk. Tehát mind a homoszexualitásra vonatkozó orvosi diskurzusok,
66A 17. századi londoni Molly-házak a mai melegbárok előzményei voltak, ahol általában nőiesen öltözködő és nőiesen viselkedő meleg
mind pedig a homoszexuálisok e szerinti énfelfogásának 19. századi megjelenését a férfiasság/maszkulinitás bizonyos társadalmi elgondolásaihoz, valamint azok társadalmi újraszerveződésének folyamatához kell kötnünk. Ahogyan „a háztartásbeli nő”, „a prostituált” és „a gyerek” is történetileg meghatározott „típusok”, melyeket az adott korszak dzsenderviszonyaiban kellene értelmezni, úgy „a homoszexuális” is a felnőtt férfi egy új „típusának” modern definícióját képviseli. Egy olyan férfit jelölt, akit másneműként klasszifikáltak, és aki – legalábbis gyakran – úgy tekintett magára, mint „férfitestben lakozó női lélekre”.
A homoszexuális kategória és a homoszexuális férfiak identitásainak ezt követő karrierje hasonló módon a maszkulinitásban bekövetkezett szélesebb körű változásokra mutat rá. A másneműség gondolatát elméleti szempontból mára megfosztották hitelétől, és meleg férfiak jellemző módon férfiként határozzák meg önmagukat (még ha problematikusnak találják is a férfiasság általános társadalmi tartalmát). Azokat a változásokat, amelyek a homoszexuális férfiak nemének meghatározásában, a saját identitásukban és az elnyomásuk mértékében bekövetkezett, a férfiak és nők közötti általános hatalmi viszonyok megváltozásának fényében szükséges értelmezni. Az a „társadalmi tér”, amelyet a melegek jelenleg birtokolnak, és amelyet a melegmozgalom csak nehézségek árán tudott tágítani, a nők férfiaknak való alávetettsége elleni szembeszállását tükrözi vissza. Ma már lehetséges nyilvánosan eltérni a hegemón maszkulinitás által előírtaktól anélkül, hogy az embert „igazából nőnek” nyilvánítanák, vagy önmagát annak kellene tekintenie. A melegkapcsolatokat most már sokkal kevésbé befolyásolják, Rubin kifejezéseivel élve, a nemek közötti eltérések és a kötelező heteroszexualitás. A „másnemű”/„perverz”, az „aktív”/„passzív” és a „férfias”/„maszkulin”/„nőies”/” feminin” homoszexuális férfi közötti megkülönböztetések, melyek közül mindegyik arra szolgált, hogy heteroszexuális jelentést kölcsönözzön egy rendhagyó kapcsolatnak, mára elvesztették korábbi jelentőségüket. Ameddig fennmarad a nagyon merev különbségtétel „férfi” és „nő” társadalmi kategóriái között, addig viszonylag kevés tér marad a homoszexuális férfiak létezésére; maga a homoszexuális férfi gondolata is elképzelhetetlen, ha a „férfi” egy szigorúan vett heteroszexuális kategória. Így tehát egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a 19. századi Európában a feminizmus első hullámához kapcsolódott néhány jelentős erőfeszítés a homoszexuálisok felszabadítására is; ugyanúgy, mint ahogy az elmúlt tizenöt évben a meleg- és a női mozgalom közötti kapcsolat nélkülözhetetlennek bizonyult. A férfi-homoszexualitás kibontakozó történelme tehát a lehető legértékesebb kiindulópontot nyújtja ahhoz, hogy a tágan értelmezett maszkulinitásról történelmi képet alkossunk. A melegtörténészeknek a Hoch, Dubbert, Stearns és Pleck munkáiban található maszkulinitásról és „férfiszerepről” írt történelem fölötti gyakorlati fölénye kínosan nyilvánvaló. Koncepcionálisan a melegtörténelem határozottan maga mögött hagyja az előzőeket meghatározó gondolatot, miszerint a férfiasság története nem más, mint egy többé-kevésbé változatlan entitás kifejezései időbeli változásának története.
A homoszexualitás történelme azt kívánja meg tőlünk, hogy a maszkulinitásról ne úgy gondolkodjunk, mint egy saját történelemmel rendelkező egyedüli objektumról, hanem mint amit egy változó társadalmi struktúra, a nemi hatalmi viszonyok struktúrája, folyamatosan alakított. Arra kényszerít minket, hogy ezt a konstrukciót társadalmi harcként fogjuk fel, amely egy összetett ideológiai és politikai színtéren folyik, melyben folytonosan zajlik a mozgósítás, kirekesztés, küzdelem, ellenállás és alárendelés folyamata. Arra kényszerít minket, hogy felismerjük az erőszak fontosságát, nem mint szubjektív értékek vagy egy bizonyos típusú férfiasság kifejezését, hanem mint egy alkotó gyakorlatot, amely segít a férfiasság minden fajtájának kialakulásában; valamint arra, hogy felismerjük, hogy az erőszak nagy része az államtól ered, így a férfiasság/maszkulinitás és a nőiesség/feminitás történelmi konstrukciója egyben egy harc is az államhatalom feletti ellenőrzésért és irányításért. Végül pedig – különösen a balos gondolatokban – fontos helyesbítés az irányzatra vonatkozóan, hogy a dzsendertörténelmet a kapitalizmus történetének keretei között tárgyaljuk. A modern homoszexualitás keletkezése egyértelműen kapcsolódik az ipari kapitalizmus kialakulásához, de ugyanilyen nyilvánvaló módon saját dinamikával is bír.