A hegemónia fogalma a társadalmi nemekre is kiterjeszti azt a perspektívát, amelyet először Antonio Gramsci dolgozott ki módszeresen a marxista elméletre, az 1930-as években. Gramsci értelmezésében a „hegemónia” olyan uralmat jelent, amely túllép a közvetlen erőszak és jogi hatalom alkalmazásán, mert beágyazódott a kultúrába; a burzsoázia uralmát alátámasztó értékeket a többség helyénvalónak tartja, illetve ezek az értékek a tudatos gondolkodás felszíne alatt léteznek; tehát a hegemónia a valóságnak az a felfogása, amely meghatározza a társadalom többségének érzékeléseit. A fizikai erőszak szerepe akár másodlagos is lehet a tömegkultúra és a mindennapi erkölcs felállította korlátok hálózatához képest. A klasszikus marxista hagyományt jelentős mértékben továbbgondoló Gramsci amellett érvelt, hogy az európai tömegek forradalmi elkötelezettségének hiánya a fasizmus uralmának idején nem magyarázható pusztán az uralkodó osztály túlerejével. Gramsci szerint
4R. W. Connell, Which Way is Up?, Sydney, 1983, 27–32, 41, 58–62; T. Carrigan, B. Connell–J. Lee, Hard and Heavy: Toward a New Sociology
of Masculinity, in M. Kaufman szerk., Beyond Patriarchy: Essays by Men on Pleasure, Power and Change, Toronto, 1987, 139–192; R. W. Connell, Gender and Power, London, 1987; R. W. Connell, Masculinities, Cambridge, 1994.
5Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Connell eredetileg történésznek tanult. Írásaiból egyértelműen kiderül a történelem iránti érdeklődése,
különösen igaz ez a „The Big Picture: Masculinities in Recent World History” című cikkére, Theory and Society 22 (1993), 597–623.
6Carrigan–Connnell–Lee, Toward a New Sociology of Masculinity, i. m., 181. 7Connell, The Big Picture, i. m.
a politikai uralom abban a kulturális hatalmi helyzetben gyökerezett, amely a társadalmi rend értelmezésének egyetlen „magától értetődő” módját nyújtotta, ezáltal legitimálva az állam hatalmát. Az uralkodó osztály gyakorlatilag megnyerte a szívekért és elmékért folytatott küzdelmet – egészen addig, amíg a társadalom haladó erői nem tudták saját, alternatív politikai kultúrájuk felépítésével megkérdőjelezni ezt a hegemóniát. 8
A társadalmi nemi viszonyokra alkalmazva a hegemónia egyrészt azokat az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat jelenti, amelyek megerősítik a férfiak egyes csoportjait, másrészt pedig a maszkulinitásnak azt a – gyakran nem tudatos – modelljét, amely törvényesíti az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat, meggyőzve a férfiak többségét arról, hogy másképpen nem „lehetnek férfiak”. A hegemónia magában foglalja nemcsak a közélet szembetűnő rétegzettségét, hanem a hagyományosan a „magánélethez” tartozó személyes kapcsolatok mintázatát is. A hegemón maszkulinitás sikeres fenntartása ebben az értelemben világosan függ, Connellt idézve, attól „a képesség[től], hogy meghatározzunk egy adott helyzetet, megadjuk az események megértésére és a problémák megvitatására szolgáló fogalmi kereteket, ideálokat fogalmazzunk meg és meghatározzuk az erkölcsösséget”. 9 Ebből a nézőpontból nézve a tömegmédia egyértelműen központi szerepet játszik a hegemón maszkulinitás fenntartásában a modern társadalmakban, azáltal, hogy felmutatja és megerősíti a maszkulinitás uralkodó kifejeződési formáit.
A Gramsci-féle örökség néhány, a hegemón maszkulinitást tárgyaló teoretikus politikai állásfoglalásában is tükröződik. A burzsoá hegemónia értelmezésével Gramsci megpróbálta a kommunistákat felkészíteni a hegemóniával vívott sikeres küzdelemre. A szexizmusellenes férfimozgalom és a meleg felszabadítási mozgalom pedig, ehhez nagyon hasonló módon, a hegemón maszkulinitás megrendítését tűzte ki célul. Connell beavatkozását tehát úgy is felfoghatjuk, hogy a hegemónia mindent átható hatalmával kapcsolatos tudatosság növelésével próbálta támogatni a hegemónia elleni küzdelmet.
Bár Gramsci segít megmagyarázni a hegemón maszkulinitás strukturális jellegét, a tartalmával kapcsolatos kérdésekben már nem számíthatunk rá. A hegemón maszkulinitás elképzelésére a legerősebb hatást a patriarchátus koncepciója – a feminizmus második hullámának az 1970-es és 1980-as években uralkodó elméleti perspektívája – gyakorolta. Legegyszerűbb, kézenfekvő formájában a „patriarchátus” férfiuralmat jelentett. A patriarchátus más, spekulatívabb irányultságú elméletei a történelem korai szakaszában keresték a nemi alapú uralom eredetének magyarázatát. 10 A történelmi kutatások szempontjából a feminizmus ezen szakaszának legjelentősebb eredménye az volt, hogy leírta a patriarchátus működését egy sor olyan társadalmi kontextusban, amelyben a nők alárendelése egyértelműen központi jelentőségű. Ilyen kulcsfontosságú terület volt a nemek közötti munkamegosztás, a családon belüli hatalmi viszonyok, a nőkre és a férfiakra vonatkozó eltérő szexuális normarendszer, valamint a nők kirekesztése a politika intézményeiből. A nőtörténet korai, úttörő korszakában ezek a témák tették ki a kutatási kérdések többségét, ahogy ezt Joan Scott és Judith Walkowitz munkássága is bizonyítja. 11
Az 1980-as évektől kezdve a patriarchátus fogalmát sokan részletekbe menően bírálták, nem utolsósorban feminista szerzők. Az elnyomás elleni tiltakozás politikájának szellemében rámutattak, hogy a patriarchátus a nőket gyakran az áldozat szerepébe zárja és minden férfit az elnyomás képviselőjének tekint. Ideológiai háttere miatt a „patriarchátus” kifejezés erkölcsi értelemben annyira terhelt, hogy – a kritikusok szerint – merev polarizációt erőltet a társadalmi viszonyulások egy olyan területére, amely a valóságban sokkal komplexebb. Egy további ellenvetés szerint a patriarchátus nem bír elegendő magyarázó erővel, mert miközben a nemek közötti egyenlőtlenségek minden szempontjára magyarázatot kínál az államtól a háztartásig, semmire sem ad valódi magyarázatot; ugyanakkor a történelmi korszakokon átívelve, nem megfelelő módon kutat örök érvényű elvek után. 12 Ezen kritikák egy része nem tükrözi az igazságot. Éppen a patriarchátus állítólagos túlzott általánosítása teszi a fogalmat igazán értékessé, mivel hangsúlyozza a férfi felsőbbrendűség átfogó voltát, amely
8A. Gramsci, Selections from the Prison Notebooks, London, 1971, különösen 12–13, 53–60, 261–264. Magyarul: Levelek a börtönből,
Budapest, Kossuth, 1971; R. Williams, Marxism and Literature, Oxford, 1977, 108–114.
9Connell, Gender and Power, i. m., 107.
10G. Lerner, The Creation of Patriarchy, New York, 1986.
11L. Tilly–J. Scott, Women, Work and the Family, London, 1978; J. M. Walkowitz, Prostitution and Society in Victorian England, Cambridge,
1981.
12Ez a fajta kritika Rowbotham írásaival kezdődött: The Trouble with Patriarchy, in R. Samuel szerk., People’s History and Socialist Theory,
az írott történelemmel rendelkező társadalmak többségére jellemző. Az ahistorikusság vádja szintén pontatlan. A patriarchátuselmélet legtöbb támogatója nem azt mondta, hogy a patriarchátus nem változott a történelem során, csupán azt, hogy minden időszakban a társadalmi rétegződés egyik alapelve volt. Ezt az állítást úgy is fenntarthatjuk, hogy nem vonjuk kétségbe például a vallási alapúból a tudományos patriarchátusba való átmenetet, amely a kora újkor időszakára esett. 13
Világos, hogy a hegemón maszkulinitás fogalma sokat köszönhet a feminista gondolkodás ezen ágának. Connell épp azért alkotta meg az elméletet, hogy bizonyítsa a maszkulinitás különböző megjelenési formái és a hatalom nemek szerinti egyenlőtlen megosztása között fennálló strukturális és ideológiai kapcsolatot: „A legtöbb férfi hasznot húz a nők elnyomásából, és a hegemón maszkulinitás ennek a hatalmi helyzetnek a kulturális kifejeződése.” 14 A hegemón maszkulinitás különlegesen kifinomult és jól alkalmazható módon fejlesztette tovább a patriarchátus néhány kulcsfontosságú elemét. Nem állítja minden férfiról, hogy a patriarchátus fenntartója volna. Központi helyet szentel a maszkulinitásoknak, azaz érzékeny a történelmi változatosságra, így sokkal kevésbé valószínű, hogy ugyanazt az életlen eszközt alkalmazná minden időszak és kultúra elemzéséhez. Ezen túlmenően a Gramsci-féle örökség azt jelenti, hogy a hegemónia a patriarchátusnál jóval kevésbé állandó; ösztönzi a kihívást és a küzdelmet, mivel az elnyomottak megpróbálnak felülkerekedni és a meglévőt egy más elrendezésű hegemóniával felcserélni. A legfontosabb különbség pedig az, hogy a hegemón maszkulinitás elmélete megmutatja, hogy a patriarchátus fenntartása valójában a különböző maszkulinitások közötti kiegyenlítetlen viszonyulásoktól függ. Ennek a nézőpontnak egy korai felismerése Heidi Hartmanntól származik, aki 1979-ben így írt: „A patriarchátus társadalmi viszonyulások együttese, amelyek materiális alapokon nyugszanak. A patriarchátusban a férfiak között hierarchikus és szolidáris viszonyok állnak fenn, amelyek képessé teszik őket arra, hogy fenntartsák a nők feletti ellenőrzést.” 15 De a figyelem, amelyet a hegemón maszkulinitás elmélete ezeknek a hierarchikus és szolidáris viszonyoknak, valamint a közöttük lévő strukturális kapcsolatoknak szentel, jóval meghaladja a patriarchátuselmélet célkitűzéseit. Ezen a ponton a hegemón maszkulinitás elsősorban a meleg felszabadítási mozgalmakhoz köthető.
A 21. századból visszatekintve úgy tűnhet, mintha az lett volna a meleg felszabadítási mozgalmak legfontosabb eredménye, hogy népszerűsítették a nézőpontot, amely szerint a maszkulinitás egyéni preferencia kérdése, és a szexualitással és életstílussal kapcsolatos választási lehetőségeken alapul. De az 1970-es és 1980-as évek homoszexualitással foglalkozó teoretikusait legalább annyira vagy még jobban foglalkoztatta a hatalom, mint a választás. Foucault gondolataira alapozva amellett érveltek, hogy a homoszexualitás társadalmi konstrukció, amelynek a 19. század második felére tehető megjelenése épp annyit árult el a maszkulinitás uralkodó formáiról, mint magukról a meleg férfiakról. Jeffrey Weeks részletesen feltárta a melegidentitás és a kötelező heteroszexualitás közötti kapcsolatot (valamint a homoszexuálisok és a feministák közös ügye mellett szóló történelmi bizonyítékokat). 16 Weeks és más homoszexualitással foglalkozó történészek nagy hangsúlyt helyeztek arra a folyamatra, amelynek eredményeképpen a heteroszexuális maszkulin identitások függeni kezdtek „a homoszexuális” démonizálásától, ami arra szolgált, hogy meghúzza a határvonalakat és ellenőrzés alatt tartsa a deviánsokat. A heteroszexualitás nem lehetett pusztán a nők számára kötelező, és szabadon választható a férfiak számára; a fiatal férfiak között pedig el kellett nyomni, a legfőbb patriarchális intézmény, a házasság fenntartása érdekében. Továbbá, ahogy Eve Kosofsky Sedgwick nagy hatású írásában hangsúlyozta, a meleg szexualitással megjelenik a férfiak között a versengés és a féltékenység, gyengítve a patriarchátust védelmező szolidaritásukat. A férfiak soraiban időnként pánikszerűen felbukkan a homofóbia, mert a csoport iránti lojalitásnak elsőbbséget kell élveznie az intimitással szemben. 17 A patriarchális gondolatrendszeren belül tehát világos az állami logika, amely szerint a lehető legszigorúbb büntetés jár a homoszexuális viselkedésért.
A hegemón maszkulinitás egyik alapvető gondolata, hogy a férfiakat szexuális orientációjuk szerint rangsorolják, és hogy a „deviáns” szexualitástól való félelmet szisztematikusan felhasználják, nemcsak a deviánsnak tekintett,
13J. M. Bennett, Feminism and History, Gender and History 1 (1989), 251–272. 14Connell, Gender and Power, i. m., 185.
15H. Hartmann, The Unhappy Marriage of Marxism and Feminism: Towards a More Progressive Union, in L. Sargent szerk., Women and
Revolution, Boston, 1981, 14. Lásd továbbá C. Cockburn, Brothers: Male Dominance and Technological Change, London, 1983, 125.
16J. Weeks, Coming Out: Homosexual Politics in Britain from the Nineteenth Century to the Present, London, 1977; J. Weeks, Sex, Politics
and Society: The Regulation of Sexuality since 1800 London, 1981.
hanem más marginális maszkulinitások fegyelmezésére is. A „pacifisták és köcsögök”/békeimádók és buzik mondás – amely csak egyetlen a számos, háborús időkből származó lekicsinylő megjegyzés közül, amellyel a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó férfiak maszkulinitását illették Nagy-Britanniában – tökéletesen kifejezi a fenti állítás lényegét. 18 A hegemón maszkulinitás azonban potenciálisan átfogóbb dzsenderelmélet, mint akár a patriarchátus, akár a melegelmélet. A patriarchátuselméletek gyakran nem tesznek különbséget az eltérő maszkulinitások között; a melegelmélet pedig, bár előfeltétele a patriarchátus létezése, figyelmen kívül hagy egy egész sor, a nők elnyomását szolgáló férfias gyakorlatot. Mind a patriarchátuselmélet, mind a melegelmélet az elnyomottak nézőpontjából szemléli a maszkulinitás meghatározó formáit. A hegemón maszkulinitás elmélete azonban, bár figyelembe veszi ezt a két kritikai megközelítést, azt vizsgálja, hogy milyen következményekkel járnak a férfiak többségének – akik fenntartják a hegemón maszkulinitást, vagy bűnrészesként csöndben élvezik az azzal járó előnyöket – a tapasztalataira és viselkedésére. Így az is láthatóvá válik, hogyan különböztetnek meg hátrányosan a hegemón maszkulinitás központi gyakorlatai nemcsak nőket, hanem férfiakat is. A férfi kenyérkeresőnek kijáró társadalmi elsőbbség nemcsak a dolgozó feleséget marginalizálja, hanem az eltartott férjet is. A kötelező heteroszexualitás következményeként az egyedülálló nő lekicsinylés tárgya lesz, a homoszexuális gyakorlatok pedig törvényen kívül helyeződnek. A házas nő szexuális alárendeltsége azáltal tartódik fenn, hogy a „rossz útra tévedt” feleséget megbüntetik és a felszarvazott férjet nevetség tárgyává teszik. Az ehhez hasonló, egymást kiegészítő párok listáját még folytathatnánk.