A magyar nyelv ű orvosi szövegek diskurzusközössége(i)

Magyar nyelvű orvosi szövegek a 16. századtól kezdve maradtak ránk, ami szűkebb körű vizsgálatokat tesz lehetővé, mint például az angol vagy a német vernakuláris orvosi szövegek esetében (vö. Riecke 2004; Taavitsainen–Pahta 1998, 2004; Voigts 1982). Nagy valószínűség szerint a magyar nyelvű írások is nagyobb számmal fordultak elő, ezeknek nagy része azonban nem maradt ránk, sokról csak említés szintjén tudunk (Szlatky 1980: 133).

Amíg a latin nyelvű szövegek általában homogénebbek voltak és szűkebb rétegű célközönségnek szóltak, tulajdonképpen a szűk tudományos elitnek, addig a magyar nyelvű orvosi munkákat ingadozó tudományos színvonal jellemezte. Helyük a latin tudományos írások és a mindennapi kalendáriumok közötti skálán jelölhető ki. Fontos figyelembe venni, hogy „a magyar nyelvűség (anyanyelvűség) […] akár nyomtatott, akár kéziratos művekről van szó, nem csupán választott előadási forma, hanem tartalmi meghatározó is. A magyar nyelv használata vagy a szerző alacsonyabb szintű műveltségére – latin nyelvben való járatlanságára –, vagy tudatos ››ismeretterjesztő‹‹ szándékra mutat.” (Szlatky 1980: 131).

Az orvosi írások a 16–17. században kéziratos és nyomtatott formában terjedtek. A nyomtatott könyvek száma csekély volt. A kalendáriumokat, a kisebb egylapos nyomtatványokat és a kifejezetten egy témára szorítkozó pestisiratokat leszámítva kevés számú általános orvosi írásunk jelent meg nyomtatásban.³⁸ Így a kéziratos orvosló könyvek jelentősége az adott századokban nem hanyagolható el, mivel a kettő együttes elemzésével ismerhetjük meg a korabeli, hazai gyógyítás gyakorlatát (Szlatky 1980). Fontos azonban

38 l. bővebben Függelék I.

megjegyezni, hogy csak a magyar nyelvű művek ismeretében nem vonhatunk le következtetéseket a korszak orvostudományának egészére nézve, hiszen ahhoz hozzátartoztak a latin nyelvű tudományos szakmai munkák is, amelyekről itt csak közvetve lesz szó.

Az orvosi szövegek elemzésekor és vizsgálatakor alapvető fontosságú a diskurzusközösséget alakító tényezők figyelembevétele (szerző, befogadó/címzett, a szövegek terjedésének módja, a szociokulturális háttér stb.). A vernakularizáció nagyban hozzájárult a laikusok bevontságához, és ezzel a különböző „felhasználói” szintek megjelenéséhez, ami a diskurzus elrendezésében, a makro-, a mezo- és mikroszintű változókban is jól nyomon követhető (vö. 6.3.1., 6.3.2.). Így nem meglepő, hogy a szövegek nagy különbségeket mutatnak a szükséges elméleti háttértudás, valamint a nyelvi konstruálás terén.

A szövegek elemzésekor szintén figyelembe kell venni, hogy a szöveghagyományozásnak különböző módjai voltak (Madas–Monok 2003: 18–21; Mäkinen 2004: 152; Szlatky 1980: 132). Egyrészről a tudás orális hagyományozása a középkorban és a kora újkorban is fontos szerepet kapott (elsősorban a nép alsóbb rétegeiben). A szóbeli kultúrának köszönhetően a szövegekben gyakoriak az idioszinkratikus és inkoherens jellemzők, kihagyások, lyukak, nyelvtani anomáliák, inkoherens diskurzuselemek (Fitzmaurice–Taavitsainen 2007: 19). A szóbeliség ezért nyomon követhető a középkor vernakuláris nyelvváltozatban alkotott szövegeiben, a diskurzusok felépítésében és nyelvtanában egyaránt (vö. 6.3.2.2.1.). Másrészt az írások nagy többsége (beleértve a tudományosabb és a mindennapi használatú könyveket is) nem nevezhető a mai értelemben vett eredeti műveknek, sokszor szerzőiket sem ismerjük. A szövegalkotáshoz (fordításhoz, másoláshoz) általában latin vagy más vernakuláris nyelvű írások szolgáltak mintául. Ezeket olykor meg is nevezték a szerzők, illetve híres orvosokat is megjelölhettek, akiknek tudására támaszkodtak:

Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről természetekről és hasznokról, Galenustól, Plinusból és Adamus Lonicerusból szedetteték ki.

(Herbárium 1578/1979: 126)

Ez dolog feleöl uigan illy ertelemben uoltanak az regi pogani bölczekis ugi mint:

Democritus, Galenus, Plato, Hypocrates, es az többi: amaz görög es arabiai nieluen ualo bölczekkel egietemben, kik közül Auicenna, Auerrhoes, Mesue, Halj es Zacharias elsö rezt erdemlettek magoknak az diczeretnek nemes rendi es gradusi közöt.

(Kis Patika 1628/1989: 213)

A művek színvonalát, szerkezetét, a közvetített tudás milyenségét nagyban befolyásolja tehát az is, hogy milyen forrásokra támaszkodott a szövegalkotó. Fontos figyelembe venni továbbá, hogy általában ezen írások célja nem a magas szintű orvosi tudomány magyar nyelvű művelése, hanem elsősorban gyakorlati ismeretek átadása, amely kiegészült a kor és az antik gyógyítási hagyomány számos elemével. Ezek az írások olyan szükségleteket elégítettek ki, amelyek a társadalom széles rétegét érintették. Így elengedhetetlenné vált az anyanyelv szerepe és a tudományos ismeretek egyszerűsítése (egyfajta vulgarizáció). A 16–17. századi orvosi művekben így az antik és a középkori tudományos (vagy félig tudományos) nézetek, módszerek, a megfigyeléseken alapuló tapasztalatok, valamint a népi, babonás hiedelmek együttes előfordulása a jellemző (vö. 14. ábra). Az egyes írásokban azonban jelentős súlyponteltolódások figyelhetők meg a tudományos és a mindennapi stílus tekintetében (vö.

6.).

A diskurzusközösségek szerveződéséről sokat elárul az is, hogy miként terjedtek ezek a szövegek. Az alábbi levélrészlet erről tanúskodik:

[…] az minémő könyvet Ngod én tőlem kéretett, im te Ngodnak megkildtem.

Könyörgök te Kegyelmednek, hogy te Kgyd iratná igen hamar le, mert tudja te Ngod, hogy az Kgyd szolgájának Dersffy Istvánnak két kecsin fia vagyon; ha valamelliknek mi nyavalája történik, avagy házam népének is, tudja te Ngod, hogy egyéb doktort nem keresek, hanem csak ezt a könyvet veszem elő és minden doktorságot csak ebből késértek. Bizony sok orvosságot belőle megpróbáltam, hogy Isten után mind nagynak s mind kecsinnek használtam vala.

(Derssfy Potentia levele Nádasdy Tamáshoz 1555/1929: 98)

A fenti pár sor nemcsak arról árulkodik, hogy milyen módon terjedtek az egyes orvosi könyvek a mindennapi használatban, hanem arról is tanúbizonyságot tesz, hogy a főúri udvarokban a gyógyítás egyik legfontosabb forrása a mindennapi orvosi könyvek és receptgyűjtemények voltak, amelyet a patikaládában őriztek és maguk, illetve házuk népe kezelésére alkalmaztak. A nép és az udvarok gyógyítói is sok esetben ugyanazok voltak. Sok nemesi udvar úrnői maguk köré gyűjtöttek tudós asszonyokat, füveseket, népi gyógyítókat, akiknek az egészség megőrzése, helyreállítása volt a feladata (és egyéb bájolások is) (l.

bővebben Hoppál 1990; R. Várkonyi 1990). Emellett számos tudós orvos is írt orvosi könyveket, herbáriumokat egyrészt azzal a szándékkal, hogy segítsen a népnek az egészség megőrzésében és a betegségek gyógyításában; másrészt viszont a babonák „kigyomlálásáért”

és a magyar szaknyelv fejlődéséért is síkra szálltak (vö. Függelék II. Nyomtatott művek 1.).

Ahogy láthatjuk, a korabeli magyar orvoslás diskurzusközösségei nagyon színes képet mutatnak. Jellegzetességei leginkább az orvosi szöveghagyomány és a gyógyítók rétegzettségének összefüggéseiben foghatók meg (vö. 5. ábra).

5. ábra: Az orvoslás társadalmi rétegzettségének és szöveghagyományának összefüggései a 16–17.

században

A vernakuláris orvosi szövegek vizsgálatában fontos szerep jut tehát a szövegalkotás, valamint -befogadás körülményeinek. Központi kérdés, hogy ki és milyen célközösségnek írta az egyre nagyobb számban nemzeti nyelven megjelenő szövegeket. A piramis csúcsán található tanult orvosok művei jellemzően a piramis alacsonyabb szintjén lévő rétegeknek szólnak, és ismeretterjesztő szándékúak. Az anyanyelvi, egymás közötti, oldalirányú szakmai kommunikáció ritkának tekinthető (vö. nyilak az ábrán). Ennek ellenére a tanult szerzők írásai jellemzően elméletileg megalapozottak, meghatározott felépítést követnek és racionális tudást közvetítenek.³⁹ Így a szakmai kommunikáció és a természettudományos nyelv gyökereinek tekinthetők (vö. Kabán 1993). Fontos azonban szem előtt tartani, hogy tudományosság alatt a kor szellemisége és gondolkodási módja szerinti tudományosságot kell érteni, amelynek fontos része volt a keresztény hit mellett a filozófia, az asztrológia és egyéb diszciplínák is.

A piramis következő szintjén találhatók a céhes rendszerben működő borbély- sebészek. A sebészek „alacsonyabb rendű”, gyakorlati, „kétkezi” munkát végeztek (a tanult orvosokkal szemben, akik „belgyógyászati” feladatokat láttak el). A borbély-sebész írások a teendőkhöz kapcsolódva általában több részre tagolódnak. A leggyakoribb területek a sebkezelés, az érvágás, a csonttörések és egyéb sérülések ellátása, de vegyes témájú írások (átmásolt herbáriumrészek, vegyes receptek, flastromok stb.) is találhatók bennük. A borbély-

39 vö. Ars Medica 1577 k. /1943; Herbárium 1578/1979; Pax Corporis 1695/1984.

sebész írások szakmai színvonala nagyon különböző. Így találkozhatunk tanult mesterek tollából született munkákkal, céhes „összefoglalásokkal” és kevésbé tudományos színvonalú receptgyűjteményekkel. A borbély-sebész írásokra általánosan jellemző, hogy az elméleti és a tapasztalaton alapuló, gyakorlati ismereteket ötvözik (Szlatky 1980; Taavitsainen–Pahta 2004). A bennük található szövegek sokszor az oldalirányú szakmai kommunikáció részei, vagy az alacsonyabban képzett rétegek felé közvetítenek hasznos tanácsokat (vö. nyilak az 5.

ábrán).⁴⁰ Számos nyelvészeti kutatás igazolja, hogy indokolt elkülöníteni a borbély-sebész írásokat a mindennapi receptgyűjteményektől és a tudományos értekezésektől (Norri 1992, 1998; Pahta–Nevanlinna 1997; Taavitsainen 1994; Taavitsainen–Pahta 1998, 2004b; Voigts 1982). A magyar nyelvű korpusz ezt viszont nehezen teszi lehetővé. Ugyanis a legtöbb orvos- sebész írás egy-egy receptgyűjtemény része, kisebb fejezeteket tartalmazva a sebkezelésre, érvágásra. Balsaráti Vitus János (1529–1575) magas szakmai színvonalon álló négyrészes sebészeti írása⁴¹ sajnálatos módon nem maradt az utókorra, csak korabeli művek utalásaiból tudunk róla (Szlatky 1980: 134; Varjas 1943: VII).

Végezetül a piramis legalján találhatók a népi gyógyítók, akik nagyon vegyes csoportot alkotnak. Ez nemcsak egy adott „foglalkozásra” vagy gyógyító területre értendő (bába, füves, olejkár, foghúzó), hanem a társadalmi hierarchiára is (fejedelemasszonyok, főúri asszonyok, tudósok, látók, kuruzslók stb.). Az orvoslásnak ezen a szintjén a leggyakoribbak a mindennapi orvosi könyvek, receptgyűjtemények és herbáriumok, amelyeknek egy kisebb része a felsőbb rétegek írása a laikusok számára. Másik részét ezeknek a műveknek az átdolgozott, egyszerűsített másolatai és kompilációi adják, illetve a mindennapi receptgyűjtemények és naplófeljegyzések (l. bővebben Függelék II.). Ezek is jellemzően kéziratos másolatokban terjedtek (l. fentebbi levélidézet) és számos későbbi kiegészítést tartalmaztak.

A mindennapi használatban lévő írások nagyon különböző színvonalúak, gyakran nem egységesek sem nyelvileg, sem tartalmilag, sem tudományos szinten. Gyakori jelenség, hogy más hasznos teendőkkel együtt egy gyűjteményében szerepelnek az egészségügyi tudnivalók, mintegy az általános „tudás” részeként. Ezekre a mindennapi írásokra jellemző továbbá, hogy a gyógyítás szoros összefűződéseket mutat a babona és a mágia világával (vö. 5.2.). De sok esetben a tapasztalati megfigyelések révén hasznos, gyógyító eljárásokat is tartalmaznak, amelyek később a tudományos(abb) orvosi hagyománynak is a részévé válnak (vö. nyilak az 5. ábrán).

40 vö. Pettényi Borbély Márton orvosló könyve 1683–1701/1983.

41 Címe: Magyar chirurgia az az a seb gyógyításának mesterségiről írt négy könyv.

Az orvoslás rétegei és a hozzájuk fűződő szöveghagyomány vizsgálatánál fontos azonban szem előtt tartani, hogy az egyes rétegek nem választhatók el élesen egymástól, illetve szorosan illeszkednek a kor gyógyító hagyományába, az egészségről vallott nézetek

„rendszerébe”. Így a tanult orvosok tollából származó szövegeket éppúgy átszövi a hit és a népi hiedelem, mint ahogy a mindennapi orvosi könyvekben is sok hasznos, empirikus gyógymód is fellelhető. Ezt a kölcsönös viszonyt, valamint az orvoslás és a kialakult szöveghagyomány összefüggéseit kívánja szemléltetni az 5. ábra. Az érintkezési pontok ellenére megfigyelhetők az egyes rétegek szövegei között tendenciaszerű sajátosságok, hangsúlyeltolódások. Így különbség mutatkozik a tudományos és a mindennapi stílus között, amelyet a későbbiekben az orvosi recepteken keresztül mutatok be (vö. 6.).

Összegzésként elmondható, hogy a 16–17. századi orvosi szöveghagyomány alakulása, rétegzettsége szoros összefüggést mutat a korabeli gyógyítók körével, az írás és olvasás terjedésével és növekvő szerepével, a humanizmus és a reformáció törekvéseivel, valamint a szövegek terjedési módjával (másolás, könyvnyomtatás). Fontos szempont továbbá, hogy az egészség megőrzése a társadalom minden rétegét érintő kérdés, ami szükségessé teszi ezen ismeretek minél szélesebb körű terjedését, illetve terjesztését. Ennek alapvető feltétele az anyanyelvűség és a közérthetőség, aminek köszönhetően a vernakuláris szövegek jellemzően egyszerűbbek, mint a latin orvosi művek. A magyar gyógyításhoz kapcsolódó írások azonban nem egységesek. Nagy különbségek mutatkoznak attól függően, hogy ki, kinek és milyen céllal hozta létre az adott szöveget. A korabeli receptekben is nagy változatosság mutatkozik a nyelvi konstruálásban az említett tényezők mentén. A következő két fejezetben (vö. 5., 6.) ezt a variabilitást mutatom be a szövegtípus jellegzetességein keresztül.

„Az jó vitézségnek ellenség próbája Gallyas mestereknek szélvész oskolája Nyavalyában forog Orvos Tudománya Az erős flastrom is sebünket gyógyítja”

(Pettényi Borbély Márton orvosló könyve 1683–1701/1983: 166)