Mi a recept?

„Az jó vitézségnek ellenség próbája Gallyas mestereknek szélvész oskolája Nyavalyában forog Orvos Tudománya Az erős flastrom is sebünket gyógyítja”

(Pettényi Borbély Márton orvosló könyve 1683–1701/1983: 166)

kapcsolatban állnak egymással, illetve a recept diakrón fejlődésével is. Maga a megnevezés ebben a formában viszonylag későn került a magyar nyelvbe a német Rezept szón keresztül (1787), amely a latin receptum ’orvosi rendelvény’ szóra vezethető vissza (TESz). A középkori latinban, illetve a vernakuláris nyelvekben az ilyen értelemben használt recipe azonban jóval korábban megjelent. A magyar nyelv egyes nyelvjárásaiban is különböző változatokban már a 14. századtól adatolható (vö. ÚMTSz)⁴². A recipe eredetileg a recipere igének a felszólító módú alakja volt, melynek jelentése végy. Ezt az utasítást használta az orvos, amikor a patikussal gyógyszert készítetett rámutatva egy-egy hozzávalóra, hogy „Ezt vedd elő!”. Ezekből az előkészített hozzávalókból keverte össze a gyógyszerész a kívánt készítményt. A rendelésnek ezt a módját pálcás ordinációnak nevezzük (Szarvasházi 1999:

21).⁴³ A recipe felszólító igealak, illetve az ehhez kötődő felszólítás (utasítás–beszédaktus) az esemény forgatókönyvének központi elemeként az egész beszédcselekmény megnevezése lett.

A kezdetben ragozott igealak főnevesült és metonimikus címkeként magát az orvosi utasítást és később pedig általánosabban a ’hogyan csináld’ funkció más eseteit is megnevezte. A magyar nyelvben később megjelenő recept szó, valószínűleg a receptum (est) ’vettem, elkészítettem’ kifejezésből ered, amellyel a patikus válaszolt az utasításra (TESz.). Ebben az esetben a megnevezés szintén metonimikus, azonban nem a felszólítás, hanem, a cselekvés eredménye kerül előtérbe. A történeti szempontok bevonása ráirányítja a figyelmet az ÉrtSz.- ban megadott külön jelentések összefüggéseire. A recept jelentésében az alábbi fejlődés figyelhető meg:

konkrét szituációban felszólítás (E/1. és E/2. között) > felszólítás (instrukció – beszédaktus) >

orvosi rendelvény > szövegtípus(ok) ’hogyan csináld’ > ’hogyan csináld’ funkció

Ezek a jelentések tehát nem függetlenek egymástól, és tulajdonképpen a jelentés minden szintje jelen van a mai napig. A konkrét szituációban ugyan az orvos és a gyógyszerész távolabb került a térben egymástól, de a mai szakmai kommunikációban a recept révén lépnek interakcióba. A felszólítás (instrukció) a receptek és a ’hogyan csináld’ funkció fő beszédaktusa a mai napig (vö. 5.3.2.3.). A recept önálló szövegtípussá is alakult meghatározott jegyei és funkciója alapján ehhez a konkrét szituációhoz kötődve és ezen túllépve. Az évszázadok folyamán az egyes kulturális-társadalmi és kommunikatív tényezők

42 Természetesen a recept mint szövegtípus ennél már jóval korábban létezett, ahogy erről a fentiekben már esett szó.

43 vö. Függelék II. 7. kép.

hatására kialakultak a szövegtípus normái, és további differenciálódás volt megfigyelhető, amelynek köszönhetően új szövegtípusok keletkeztek (konyhai recept, használati utasítás stb.).

Jelen vizsgálat a magyar nyelvű receptet egyrészt alapszintű szövegtípusként vizsgálja, másrészt egyik fő (és elsődleges) típusának, az orvosi receptnek a korai, azaz 16–17. századi jellemzőit mutatja be. A vizsgálatban központi szerepet kap a recept funkciója. A nyelvészeti szakirodalom a szövegtípus meghatározáskor általában szintén a funkcióból indul ki, ahogy ezt az alábbi definíciók is igazolják:

[…] communication in which someone is told what to do.

(Werlich 1976: 40)

The instruction how to prepare a meal.

(Görlach 1992: 745)

Instruction on how to prepare medicine, a dish, or some household utility like ink.

(Taavitsainen 2001a: 86)

A receptek tehát általában utasítások arra nézve, hogy hogyan csináljunk vagy készítsünk el valamit, legyen ez orvosság vagy étel. A 16–17. századi receptek sok esetben, ahogy látni fogjuk, nemcsak gyógyításhoz és főzéshez kapcsolódó instrukciókat tartalmaznak, hanem arany, lőpor, fonál, szappan elkészítéséhez vagy egyéb mindennapi és mágikus, „varázslatos”

tanácsok is fellelhetők bennük. A nyelvészeti vizsgálatok arra utalnak, hogy a középkori beszélő számára ezek a szövegek egy szövegtípusba tartoztak, akkor is, ha nem „címkézte”

őket receptként (l. bővebben Carrol 1999, 2003, 2004). Ezt látszik bizonyítani az a tény is, hogy korai receptgyűjteményeinkben gyakran találunk egy szövegegyüttesen belül emberi és állati gyógyításhoz kapcsolódó tanácsokat, tartósításra és mágikus eljárásokra vonatkozó utasításokat. A receptek központi beszédaktusa tehát (a szövegtípus fő funkciójával szoros összefüggésben) az instrukció/utasítás, ami alapvetően társas közeget feltételez. Ez a korai és ezen belül is elsősorban a mindennapi receptekben közvetlenebbül észlelhető, mint a tudományos igényű vagy intézményesített szövegekben (vö. 6.3.). A következőkben a receptet mint alapszintű szövegtípust jellemzem, bemutatva az egyes altípusait.

5.1.1. A recept mint szövegtípus meghatározása kognitív keretben

A szövegtípusok egy világrészlet sematikus és fogalmi megalkotásai (vö. Tolcsavai Nagy 2006; l. bővebben 2.1.1.1.). A receptnek mint alapszintű szövegtípusnak a témája a HASZNOS

(illetve az erre vonatkozó TUDÁS), amely az egyes szövegekben különbözőképpen dolgozódik ki nyelvileg jellemzően a ’hogyan csináld’ funkció mentén sematikus cselekvéstípusként. Ez nagyfokú variabilitást eredményez mind tematikailag, mind pedig a nyelvi megformálás egyéb jellemzőiben (így az információ elrendezésében, a tagoltságban, a kifejtettségben, a koreferenciviszonyokban stb.). A recept mint sematikus diskurzus meghatározható egy közös figyelmi jelenetként, amelyben a megnyilatkozó a befogadó figyelmét a nyelvi szimbólumok révén arra irányítja, hogyan csinálhat a beszélő saját magának, vagy egy harmadik személynek valami HASZNOSat (Tátrai megjelenés alatt: 6).

6. ábra: A HASZNOS kidolgozása a receptekben (vö. Tátrai megjelenés alatt: 6)

Ennek a diskurzusnak mint a nyelvi tevékenység egy sematizált módjának alapvető jellemzője az intencionalitás, az interszubjektivitás, a referencialitás és a perspektivikusság (Tátrai megjelenés alatt: 27–32). A kommunikációs szándék a receptek esetében az, hogy a beszélő a megnyilatkozó számára hozzáférést biztosítson a HASZNOS elérési útvonalához. Ezzel elsősorban a nyelv interszubjektív (megismerő) metafunkciója kerül előtérbe. A HASZNOS

jellemzően a ’hogyan csináld’ intruktív jellegen keresztül valósul meg, ami viszont elsődlegesen közvetlen nyelvi közelséget feltételez az interakcióban. Ennek következtében általában az interperszonális metafunkció is hangsúlyossá válik. Ahogy látni fogjuk a későbbi elemzésekből, a receptekben mindkét metafunkció egyszerre van jelen, azonban különböző hangsúllyal. Szorosan kapcsolódik az eddig elmondottakhoz a referencialitás kérdése is.

A nyelvi tevékenység során ugyanis alapvető fontosságú, hogy a megnyilatkozó MIre irányítja a befogadó figyelmét a nyelvi szimbólumok révén. A receptek esetében a HASZNOSra.

Mindezt pedig különböző nézőpontból teheti hozzáférhetővé a befogadó számára (perspektivikusság), más-más dolgokat előtérbe helyezve (vö. 5.2.1.1.; 5.3.3.; 6.3.).

Kiemelkedő szerepet kap továbbá, hogy a szövegtípus által leképezett világrészlet milyen módon konstruálható meg nyelvileg. Ebben egyrészt megmutatkozik a nyelvközösség konvencionalizált, közös tudása; másrészt viszont a nyelv alapvető tulajdonsága, a heterogenitás és a variabilitás. Ez megfigyelhető a nyelvközösség és az egyén szintjén egyaránt; hiszen nincsen homogén nyelvközösség, és nincs olyan beszélő, aki egy nyelvváltozatban beszélne (Labov 1966). Ennek értelmében az interakció résztvevői ugyanazt a jelentést tudásuknak és kommunikatív céljaiknak megfelelően más-más módon konstruálják meg. Ez szoros összefüggést mutat a stílus kérdésével is, amely a dolgozat elméleti és módszertani keretét adó funkcionális kognitív keretben nem járulékos elem, hanem a jelentéslétrehozás része arra nézve, hogy „mit”, „hogyan” és „milyen céllal” mondunk (vö.

Sandig 1995; Tolcsvai Nagy 2005). A nyelvi konstruálás és a stílus kérdése tehát a szövegértelem létrehozásának fontos eleme, ezért a vizsgálatban is kitüntetett szerepet kap (l.

bővebben 6.1.).

A következőkben a korai, azaz a 16–17. századi orvosi receptet és típusait vizsgálom a felvázolt sematikus diskurzus mentén.